Fic: Rattlesnake Smile 13. fejezet
1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet
9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet
- Valamint - folytatta a bíró. - Jensen Ross Ackles a rá kiszabott másféléves szabadságvesztést a dallasi Szent Johanna Intézetben tölti le, a duncani kihelyezettséget pedig azonnali hatállyal megszűntetem.
Ahogy ez a kijelentés elhagyta a bíró száját, a kezdeti öröm egyből lefagyott. Jared és a fiúk mind elszomorodtak, és Jensen arcát kezdték fürkészni. Jensen láthatóan szinte rosszul lett az ítélettől. Jaredre nézett, szemei könnyesek lettek, aztán végignézett barátain, akik mind bánatos tekintettel néztek végig rajta.
- Ezt nem hagyjuk annyiban - mondta Jeff Jensennek, és megérintette a kezét. - Megsértették az egyezséget… - morogta, és dühösen összecsapta az iratait. Az államügyészre nézett, aki önelégülten vigyorgott rá, láthatóan nagyon meg volt elégedve az ítélettel.
- Tudod Jeffrey, hogy mindenkinek meg kell kapnia a méltó büntetését - mondta, miközben elsétált az ügyvéd mellett.
- Szétverhetem a fejét? - kérdezte Jensen lehangoltan.
- Hidd el, legszívesebben én is azt tenném - felelte a férfi szomorkásan, majd még utoljára megérintette a fiú vállát. - Elintézem, hogy még beszélhess a többiekkel, rendben? - ezzel otthagyta.
Jensen csak üveges szemmel nézett maga elé, amikor az egyik ügynök melléállt.
- Sajnálom fiam - szólalt meg most először az öltönyös férfi. - Menj oda hozzájuk, nem rohanunk - mondta elég kedves hangon, és egy bátorító mosoly jelent meg az arcán. De ez most Jensent nem nagyon hatotta meg, viszont egyből elviharzott barátai és szerelme felé. Kint, az előtérben találta meg őket. Megállt Jared előtt egy lépéssel, és nem ment közelebb. Síri csend honolt a kis társaságban, senki nem tért még magához az ítélethirdetés okozta sokkból. Jared és Jensen csak néztek egymásra, szemeikben vadul kavargott a rengeteg érzelem. Egyszerre indult meg a kezük egymás felé, ahogy a fiúk is azonnal körbevették őket, hogy takarásban legyenek. Közben pedig Jaredék ujjai lassan összefonódtak, és már mellkasuk is összefeszült.
- Szeretlek - suttogta Jared, és beleszagolt Jensen hajába. Imádta a fiú illatát, és most szinte el akarta raktározni az agyában, de a szívében is, felkészülve arra, hogy nagyon sokáig nem láthatják egymást.
- Én is szeretlek Jared - felelte, és nem törődve semmivel és senkivel, hozzábújt a férfihez, aki viszont azonnal átölelte, sőt álla alá nyúlt és megcsókolta. Nagy szerencséjükre senki sem figyelt rájuk, így most ezt a lopott pillanatot semmi sem zavarta meg. Végül elszakadtak ajkaik, de abban a pillanatban Jensen könnyei záporozni kezdtek, és még szorosabban ölelte magához szerelmét.
- Nem hagyom, hogy elszakítsanak minket. Átmegyek a Johannába, hogy veled lehessek - suttogta Jared Jensen fülébe. De ekkor megjelentek az ügynökök, ezért el kellett engedniük egymást. Búcsúzásképp a fiúk is megölelgették őt, főleg Ted és Don. A nagydarab fiú alaposan megropogtatta a csontjait, majd végül az ügynökök elvezették Jensent. Egyenesen az intézetbe vitték, ahová már a cuccait is átszállították időközben. Jensen nyugtázta is magában, hogy ilyenkor mennyire gyorsan tudnak dolgozni, bezzeg, ha valami fontos dologról van szó, akkor húzzák az időt.
Nem igazán tudott beilleszkedni az új intézetben. Zombiként járkált a folyosókon, a többiek pedig szinte ujjal mutogattak rá. Rengetegszer súgtak össze a háta mögött, hogy itt van a hímringyó, a drogos és társai. Pedig ezek közül semmi nem volt igaz, de a fiatalok és a rosszindulat ilyen…
Az étkezőben senki nem hagyta, hogy az asztalához üljön, az udvaron elhúzódtak tőle, még csak szóba sem álltak vele. Pár hét alatt így lett saját asztala az étkezőben, az udvaron pedig saját padja. Majdnem némaságban teltek a napjai. Szerencsére a karkötőt nem vették el tőle, így mikor egyedül üldögélt kint, azt forgatta a kezén, és vagy a füvet, vagy az eget bámulta.
De ez sem tartott sokáig, egy idő után egy csapat srác nem bírt a vérével, és odamentek Jensenhez, aki épp most is álmodozott.
- Nem is vagyunk jók neked szépfiú? - kérdezte egy hatalmas srác. Testmérete vetekedett Donéval. Jensen csak felemelte a fejét, és ránézett. - Na mi van?
- Ehhez most nincs kedvem…
- Pedig lehetne - ezzel a nagyobb fiú felrántotta a padról.
- Most mit fogsz csinálni? Üss csak meg nyugodtan. Igazán nem érdekel. Enélkül is tudom, hogy te vagy itt a főnök - mondta Jensen egészen halkan.
- Még szemtelen is vagy? - üvöltötte a másik.
- Csak halkan, mert jönnek a nevelők - mondta beletörődően Jensen. - Ha ajánlhatok valamit, akkor ne hangoskodj, és akkor anélkül péppé verhetsz, hogy valaki is megzavarna.
Ezek a szavak láthatóan összezavarták támadóját, mert elengedte ruháját, és arrébb is lépett. Csak nézett Jensenre kérdő tekintettel, majd hátat fordított, és elballagott. Jensen nagyon jól tudta, hogy ezt úgy fogja előadni a nagydarab, mintha a fiú meghunyászkodott volna előtte, mert úgy megfélemlítette. De őt még ez sem érdekelte. Ahogy semmi más sem, az sem érdekelte volna, ha valóban megruházta volna őt a srác. Legalább lett volna valami izgalom az életében. Mert semmi sem történt vele, látogatói nem voltak, nem tudta, hogy miért. Remélte, hogy Jared talán bemegy hozzá, de nem tette. Jeff, aki pedig az ügyvédje volt, sem kereste fel. Lassan belenyugodott, hogy itt marad, aztán ha letelik az idő, megy ismét az utcára, hiszen addigra betölti a tizennyolcat is. Most kezdett valóban, teljesen befordulni.
Több mint egy hónap telt el, mikor jött a hír, hogy Jonathant, lehet, hogy szabadlábra helyezik, mert állítólag valamelyik bizonyítékkal nem stimmelt valami. Így vége lett az unalomnak, jött helyette a rettegés. Jensen az izgalom nem e fajtájára gondolt, mikor várta, hogy történjen vele valami. De most is csak az első pár nap telt félelemmel, utána belenyugodott. De rájött arra is, hogy ha Jonathannek lennének emberei ebben az intézetben valószínűleg már nem élne.
Fásultan élte tovább a mindennapjait, ahogy eddig. Reggel tusolás után reggeli, aztán a kötelező órák, majd beszélgetés a pszichológussal, ebéd, séta az udvaron, szabadfoglalkozás, vacsora, tusolás, végül lefekvés. Már két hónapja így ment, látogató nélkül. És ez fájt neki a legjobban, hogy sem Jared, sem a barátai, sem pedig az ügyvédje nem hallat magáról. A közös fényképük már szinte rongyos volt, a karkötő a sok forgatástól kidörzsölte a csuklóját. Étvágya már nem volt, így nagyon lefogyott, szemei az éjszakai ébrenléttől és sírástól karikásak voltak. Elkönyvelte magában, hogy már senkinek sem kell, és Jared is csak hazudott neki, mikor azt mondta neki, hogy szereti. Lassan úgy érezte, hogy élnie sem érdemes.
És egyre jobban telt az idő. Már fél éve a Johannában volt, amikor végre látogatója érkezett. Zakatolt a szíve, amikor belépett a látogatói szobába, és a tömegben kereste, hogy ki lehet az. Egy barna fejet pillantott meg az egyik asztalnál, aki lehajtott fejjel egy levelet gyűrögetett a kezében. Aztán a lobonc tulajdonosa felemelte a fejét, és meglátta a kék szempárt. Tom jött hozzá, és mosolygott rá, de mosolyában valami furcsát is látni lehetett.
- Hát te? - kérdezte, amikor odalépett az asztalhoz.
- Szia Jensen - motyogta a másik, és felállt. Azonnal magához ölelte barátját. - Sajnálom…
- Mit? Hogy senki be sem jött hozzám? Hogy senkit nem érdeklek?
- Jensen… Rémes híreim vannak, nagyon nem fogsz örülni…
- Miről? Mi van már? - kérdezte ingerülten,
- Kezdjük ott, hogy két hónapig nem jöhetett be hozzád senki. Még Mr. Morgan sem…
- A saját ügyvédemet nem engedték be?
- Nem. Folyamatosan visszadobták az ügyedben a fellebbezést is. Mr. Morgan és Jared teljesen összetört…
- Igen? És amikor letelt az idő miért nem jöttek be?
- Ajaj - sóhajtotta Tom. - Épp ez az… Itt egy levél a többiektől, mindenki írt neked egy pár sort, hogy bátorítsanak…
- Tényleg te hogy hogy itt vagy? - kérdezte Jensen, miközben átvette a levelet, és már bontotta is ki.
- Nekem letelt az időm, kiengedtek az Abigélből. Az első utam hozzád vezetett - motyogta. Eközben Jensen már olvasni is kezdett.
- Mi ez, hogy sajnálják, ami Jareddel történt? - kérdezett rá az egyik sorra, amit éppen olvasott.
- Jensen. Jaredet letartóztatták. Gondolom téged nagyon alaposan megvizsgáltak valamikor, igaz?
- Igen. Mi van?
- Pedofilíával gyanúsítják, ugyanis elkapták a férfit, aki elrabolt téged… Ő pedig köpött rólatok.
- Istenem - kapta a szája elé a kezét. - Ugye csak viccelsz? Ugye ez nem komoly? Ne tréfálkozz velem haver! - nevette el magát keserűen.
- Nem viccelek. Mr. Morgan az ő ügyén dolgozik ezerrel, de a napokban biztos bejön hozzád - mondta elvékonyodott hangon Tom. - Annyira sajnálom Jensen - ezzel már potyogtak is a fiú könnyei. - Sajnálom, hogy így kell lássalak, hogy ez az egész… - itt már nem bírta tovább, és zokogni kezdett. De Jensen is. Patakokban folyt mindkettejük könnye, megállíthatatlanul. Fiatal férfiakhoz méltatlanul közelebb is húzódtak egymáshoz, és megölelték egymást, úgy sírtak tovább. Erre azonban a nevelők is felfigyeltek, és Tomot felszólították, hogy menjen el, Jensent pedig visszakísérték a szobájába, ahol végképp nem bírta tovább.
Már nem is látott a könnyeitől, amikor becsapta maga után az ajtót. Dühében csapkodni kezdett, berúgta a szekrénye ajtaját is, de az minduntalan kinyílt. Végül úgy rúgta be, hogy leszakadt, és nagyot puffant a szőnyegen. Ezután pedig többször is beleütött ököllel a falba, egészen addig amíg a fájdalom elviselhetetlen nem lett, és a fehér fal pedig a vérétől vörös. Ekkor lehuppant a földre, behúzódott a sarokba, és úgy kezdett zokogni. Előre-hátrabillegett közben, szinte öntudatlanná vált.
Így találtak rá pár óra múlva. Öklén már megalvadt a vér, és többszörösére dagadt a keze. Könnyei már elfogytak, de még mindig billegett. Próbálták magához téríteni, de nem sikerült, ezért azonnal orvost hívtak hozzá, aki kórházba vitette. Jensen ott tért magához, egy vadidegen, fiatal férfi társaságában.
- Szervusz Jensen. Örülök, hogy magadhoz tértél. Jobban vagy?
- Ki maga? - kérdezte, és felült az ágyban.
- Michael Rosenbaum vagyok, az új nevelőd - mosolygott. - Remélem jól kijövünk majd egymással. Persze, nem annyira mint Jareddel…
- Maga nem tud semmit! Ne is vegye a szájára a nevét!
- Nyugi-nyugi… Ismerem őt nagyon jól - mosolygott továbbra is. És Jensen nem tudta eldönteni, hogy most rosszindulatúan, avagy sem.
Folyt. Köv.
Megjegyzés: Michael Rosenbaum ebben a ficben így néz ki:
