Fic: Rattlesnake Smile 2. fejezet

[anne_winchester]

Cím: Rattlesnake Smile 2. fejezet
Páros: Jared/Jensen
Korhatár: ez a fejezet PG-13 későbbiekben lesznek még R, de NC-17 fejezetek is
Megjegyzés/Figyelmeztetés: J2 AU, ebben a fejezetben hurt!Jensen. Ebben a novellában Jensen 16 éves, míg Jared 27. Nagyon remélem, hogy nem riaszt el titeket…
Összefoglalás: Egy olyan fiatal fiú, mint Jensen, aki egész életében csak rosszat tett, vajon megérdemli a boldogságot? És ha az a boldogság nem a legjobb helyről érkezik? És ráadásul nem is lenne szabad?

1. fejezet




Órák múlva ébredt fel, akkor már egyedül volt a szobában. Próbált megfordulni, de nem igazán sikerült neki. Még csak most érezte a fájdalmat, mert elmúlt a morfium hatása. Legszívesebben ordított volna, de annál jóval szívósabb volt. Aztán bejött egy nővér, aki adott neki még egy adagot.

- Nem vagy éhes? - kérdezte halkan, kedves hangon. Jensen csak megrázta a fejét.
- Szomjas inkább. Egy pohár vizet - motyogta, és visszahajtotta a fejét. - Szeretnék megfordulni…
- Hát az nem a legjobb ötlet - felelte. - Még egy pár nap, mire a műtét hegei olyan állapotba kerülnek.
- Műtét?
- Oh, igen. Helyreállító műtét, mert…
- Nem is folytassa, tudom - nyelt egy nagyot, és lehunyta a szemét. Ekkor megint belépett az a férfi. Odasétált az ágya mellé, egészen közel. Egy darabig csak nézte Jensent, aztán arrébb sétált, és leült. De még mindig nem szólt, hanem csak szétnyitotta az újságot, és olvasni kezdett. Így ment ez vagy két órán keresztül.
- Mégis ki a fene maga? Valami zsaru?
- Nem egészen - nézett fel az újságból. - Én vagyok a nevelőd. Mostantól mindig veled leszek, amíg át nem kerülsz az intézetbe. De ne örülj, ott is én fogok veled foglalkozni. Amúgy Jared vagyok - mondta, és újból olvasni kezdett.

Ilyen barátságos hangulatban teltek a napok. Teljes némaság uralkodott, Jensen nem szólt Jaredhez, csak ha az kérdezte, Jared meg feleslegesen nem kérdezősködött. Viszont a fiú agyában bizseregni kezdett a gondolat. Ennyi ideig még nem volt soha egy helyen, és belegondolt, ha a kórházban ennyire borzasztó, milyen lehet a bezártság az intézetben. Már az első napon, mikor végre felkelhetett, körül is nézett, hogy merre léphetne meg. Azt is tudta, hogy Jared pontosan tíz percet van el, amikor kimegy kávézni, tehát ennyi ideje van, hogy eltűnjön. Viszont a ruhákkal már probléma volt, de az volt a legkisebb gond.
Már csak meg kellett várni, míg végre elég erős lett. Az pár nap múlva el is jött, és akkor már semmi nem állt útjába. Megvárta, amíg Jared kiment, és ő azonnal kiszökött a kórteremből. Ellenkező irányba indult el. Elosont a nővérek, és a nagy beszélgető mellett. A lépcsőházba már könnyedén beszökött, ahol a többi beteg dohányzott. Ott elkezdett szaladni lefelé a lépcsőn, már amennyire tudott. A nagy igyekezetben neki rohant valakinek. Halálra rémült, és hátrálni kezdett. A falnak ütközött, és ott összeroskadt, fejébe fájdalom nyilallt, de minden más testrészébe is, amit érintettek. Az emlékek még csak most tolultak agyába, és borzalmas volt. Újból átélte, amit műveltek vele, ettől pedig remegve zokogni kezdett. Picire összegömbölyödött a fal tövében, mezítláb és abban a kis kórházi hálóingben, a jéghideg padlón.

- Mi az, hogy nem találják? Nem hiszem el, hogy egy hálóinges, összevert fiú nem tűnik fel senkinek! - ordította Jared a telefonba. Már egy órája keresték Jensent, de semmi nyoma nem volt. A rendőrök már fel akarták adni a keresését, arra hivatkozva, hogy már úgyis elinalt. De Jared valahogy érezte, hogy nem lehet messze. Főleg, amilyen állapotban volt.
- Bocsánat egy fiút keres? - lépett be a takarító. - Elnézést, de hallottam.
- Igen egy 16 éves, összevert arcú fiút keresek.
- A lépcsőházban, a harmadikon nekem szaladt. Ott zokogott, amikor eljöttem.
- Ember! Ennyi esze van? Egy beteget otthagy a lépcsőházban? - kiáltotta, de már rohant is. Kettesével ugrott le a lépcsőkön, így pillanatok alatt odaért. Szíven ütötte a látvány. Ilyet még egy pártfogoltjánál sem érzett, főleg ennyire rövid idő után. Leguggolt a fiú mellé, aki már szinte nem is tudott arról, hogy mi történik körülötte. Először megérintette, de Jensen automatikusan elrántotta a karját, majd még jobban zokogni kezdett.
- Sssh. Nincs semmi baj, nem bánt senki - suttogta, és tekintetét kereste. - Gyere - nyúlt ismét a keze után. Ezúttal hagyta, hogy megérintse őt. Jared megpróbálta felhúzni a földről, de Jensent nem bírták el a lábai. Gondolt egyet, és az ölébe vette a fiút, és úgy indult felfelé a lépcsőn. Nem volt nehéz dolga, Jensen elég könnyű volt, mivel már évek óta az utcán élt, így nem volt sok alkalma teletömni a hasát. Lassan lépdelt felfelé, Jensen pedig hozzásimult.

Kellemes érzés töltötte el a férfi karjaiban, most először érezte biztonságban magát. Ezegyszer nem is lázadt az érzés ellen, túl fáradt, és meggyötört volt hozzá. Már a folyosón jártak, Jared még mindig így vitte a kórterem felé. Sokan megbámulták őket, nem volt mindennapos látvány, ahogy a hatalmas férfi egy reszkető kis testet visz a karjaiban. Pedig Jensen sem volt kimondottan kicsi, alacsony. De most egészen aprónak, és törékenynek tűnt. Jared besétált vele a kórtermébe, és letette az ágyra. Vagyis próbálkozott vele, mert a fiú először nem akarta elengedni, csak kapaszkodott belé kétségbeesetten. Aztán végül csak sikerült, és még gyengéden be is takargatta. Szólt a nővérnek, aki pillanatokon belül ott volt, és adott Jensennek egy újabb adag nyugtatót.

- Pedig, már úgy tűnt helyrejön - sóhajtotta a nő.
- A teste hamar meggyógyul, de a lelke nehezen fog. Ráadásul mi csak azt tudjuk, ami a fogdában történt vele. Fogalmunk sincs, min mehetett keresztül az utcán, vagy mi vezette odáig, hogy elszökjön otthonról - felelte Jared a nővérnek, miközben még megsimította Jensen kezét.

A fiú addigra már ismét aludt, ezért ő csak leült. Ezúttal nem temetkezett az újságjába, hanem csak figyelte őt. A kis közjáték után már biztos volt benne, hogy Jensen nem ezt érdemli, akármit is tett eddig. Ezért foglalkozott problémás fiatalokkal, mert nagyon jól tudta, hogy csak egy erős kéz kell nekik, aki jó útra terelgeti őket. Aki nem próbálja irányítani, hanem csak megmutatja a helyes utat. És igazság szerint, nagyon jól végezte a munkáját. Eddigi pártfogoltjai közül egy sem esett vissza, senki nem lett bűnöző, sőt olyan is akadt, aki végül főiskolára ment, az utca helyett. Minden fiatallal megtalálta a hangot, ő viszonyult hozzájuk, ő változott éppen úgy, ahogy azt az adott gyerek igényelte. De sosem hívta, vagy nevezte őket gyereknek, mert úgy érezte, hogy azok, akik éveket töltenek az utcán, már rég nem gyerekek. Elvesztették már rég ártatlanságukat, amit sosem fognak visszakapni, azonban valami jó ott lappang bennük, amit elő kell húzni, néhány esetben ásni a lelkük mélyéből.
Minden fiatal közel állt a szívéhez, akivel eddig foglalkozott, de Jensen már most különleges volt a számára. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, sőt, kimondottan nehéz lesz Jensennel, de nem bánta. Elcsépeltnek tűnik, de ez valóban nem a munkája volt, hanem a hivatása. Szerette csinálni, szeretett segíteni. Na azért, Jared Padalecki sem volt a földre szállt angyal. Sok titkot őrizgetett ő is magában. Volt olyan, amit hiába próbált eltemetni, újból és újból előtörtek. Hiába, vannak olyan titkok, amikkel nagyon nehéz együtt élni.
Most tehát ott ült, és próbált rájönni, hogy Jensenhez mi lehet a kulcs. Mivel kerülhet közel hozzá, mivel érheti el, hogy megbízzon benne. Tudta jól, hogy ez most csak pillanatnyi volt, később már nem lesz ilyen vele a fiú. Nem is csodálkozott ő ezen, ha valaki ennyi mindenen átmegy, nem csoda, ha vad lesz, és mindenkit elmar magától. Tudta, hogy rengeteg türelemre lesz szüksége. De még mennyire…

- Szökni próbáltál igaz? Nem azért szaladtál el, mert pánikba estél. Az csak egy véletlen baleset volt.
- És ha igen? - kérdezett vissza egykedvűen. Jared csóválni kezdte a fejét.
- Azt hiszed kint jobb lesz? Kint el fog múlni ez a fájdalom? Nem fog, sőt még rosszabb lesz. Ha valaki hozzád ér, vagy egy olyan hangot hallasz, ami emlékeztet rá, egyből pánikba fogsz esni, és kikészülsz. Akkor pedig elgyengülsz, sebezhető leszel. Az pedig nem akarsz lenni, igaz? Tudom én.
- Nem tud maga semmit. Fogalma sincs erről az egészről!
- Igazad van, valóban nem tudhatom, mit érzel. Erre a legjobb megoldás, hogy elmondod, persze, ha akarod - nyúlt a keze után. Jensen elkapta a kezét. De most nem a félelem miatt. Egyszerűen nem akarta, hogy hozzáérjen.
- Ne nyúljon hozzám! - mondta mogorván, és elfordult. Már így is túl közel engedte magához, közelebb, mint eddig bárkit.
- Rendben, nem érek hozzád - ezzel visszaült. - De beszélgethetünk…
- Beszélgetni sem akarok - jelentette ki, és becsukta a szemét.
- Oké. Holnap átmegyünk az intézetbe, mert látom, már elég jól érzed magad.

Éjjelre már őrt állítottak Jensen kórtermének ajtajába. Jared kérte ezt. Nem akart így viselkedni, de tartott tőle, hogy éjszaka megszökik. És igazság szerint most féltette. Tudta, hogy vallott, ezért nem került szigorítottba. Valószínűleg erre már mások is rájöhettek. Ráadásul Jensen még egyáltalán nem dolgozta fel a fogdában történteket, ami miatt bármikor kerülhet olyan helyzetbe, mint délután a lépcsőházban. Tehát valójában Jensen életét féltette.

Másnap már reggel hozták neki a kötelező világoskék kezeslábast, amibe fel kellett öltöznie. Jared ott állt végig a sarokban, és várt.
- Remekül festesz benne - mosolygott. Aztán észbekapott, hogy talán pont most nem kéne ilyeneket felhoznia. - Sajnálom…
- Semmi baj - mondta most is ugyanolyan egykedvű hanggal, ahogy eddig mindig. Aztán két őr sétált be.
- Választhatsz Jensen. Tegyenek rád bilincset, vagy megígéred, hogy nem próbálsz szökni?
- Nem kell a bilincs - rázta a fejét. - Nem fogok szökni.
- Rendben - mosolygott rá. Odalépett, és megfogta a karját. - Jobban jársz, ha én fogom, mint ők - bökött a két férfira. Jensen nem ellenkezett, hagyta ezúttal, hogy Jared gyengéden kivezesse.
Átgyalogoltak a folyosókon, a liftig. Persze most is kíváncsi tekintetek kísérték őket, néhányan egészen megvetően nézték a fiút. Aki ettől egy cseppet sem érezte jobban magát. Fejét lehajtotta, igyekezett senkire sem nézni, de persze ez nem mindig sikerült. Szemei könnyesek lettek, amikor véletlenül találkozott néhány ember tekintetével. Megkönnyebbültem sóhajtott fel, amikor beléptek a liftbe. Hátrált, egészen a faláig, hogy aztán nekidönthesse fejét. Jared aggódva nézett rá, félt, hogy megint rosszul lesz. Már nem fogta a karját, hanem simogatta.

- Nyugi. Ne figyelj rájuk, zárd ki őket.
- Könnyű mondani. Nem magára néznek így…
- Na azért meg van ám az oka annak, hogy most ilyen helyzetben vagy - mondta Jared határozottan. És mintha Jensennek csak ez kellett volna. Felemelte a fejét, és egyből félig dacos, félig büszke kifejezés ült az arcára. Már így lépett ki a liftből, és így sétált egészen a fehér minibuszig. Magától szállt be, Jared pedig mellé. A férfi nem tudta, hogy örüljön-e ennek a változásnak, tartott attól, hogy ettől egy időre megkeményedik, de belül csak rosszabb lesz, és lassan teljesen tönkre megy.
Alig fél óra volt az út az intézetig. Egy magas, fehér épület volt. Nem volt kerítés, de csak ezért, mert mindenhol hatalmas falak voltak. Egy nagy vaskapu nyílt ki, amin bekísérték. Itt már a két őr nem tartott velük. Jensen nagyra nyílt szemekkel, kíváncsian tekintett körbe. A folyosókon gyerekek és tinik lófráltak, kék kezeslábasukban. Jensent az egész mégis egy börtönre emlékeztette, nem intézetre. Habár nem is tudta, hogy milyen egy intézet eddig. Aztán meglátott egy táblát a falon.

Szent Abigél

Nevelő és Javító Intézet

3. fejezet