[Fanfic] Sérülések
... amik sosem gyógyulnak be
Író: Jarith
Cím: Sérülések
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: Akame
Típus: Kisregény
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: AU, angst, hurt, szereplő halála, kínzás, durva nyelvezet, slash
Köszönet: Azoknak, akik talán nem is tudják, hogy nekik hála vagyok még egyben
Megjegyzés: Tudom, megint elég sokat kellett várni az előző fejezet óta, de bevallom őszintén, ezt a fejezetet még nehezebb volt megírnom, mint az előzőt - viszont az elmúlt pár napban elért egy kedvetlenségi hullám, ami adott egy kiváló löketet hozzá :) Nem egy eseménydús fejezet, de fontos. Szerintem érzitek ti is, merre felé közeledünk.
„Még ha le is gyengültünk az összezavarodásig,
A kötelék, ami azon a napon és azon a helyen született, soha nem fog eltűnni…”
/Kamenashi Kazuya - Kizuna, részlet/
1. Fejezet || 2. Fejezet || 3. Fejezet || 4. Fejezet || 5. Fejezet || 6. Fejezet || 7. Fejezet || 8. Fejezet || 9. Fejezet ||
10. Fejezet || 11. Fejezet || 12. Fejezet
13. Fejezet - Lüktetés
Jin kimerülten rogyott vissza a padlóra, mikor elég biztonságosnak ítélte meg a mozgást ahhoz, hogy ne kezdjen újra hányni. Egyébként sem nagyon hitte, hogy lenne még valami a gyomrában, amit kiadhatna magából.
Nehézkesen a fal tövébe csúszott, majd lehunyt szemmel, óvatosan neki döntötte a fejét és próbált úrrá lenni a szédülésen, ami gyötörte.
Lehunyt szemhéja mögött azonban megszakítás nélkül Kame arcát látta, ami… jelen állapotában nem kifejezetten segített neki.
Összeszorult a torka, miközben összepréselte az ajkait.
Az elmúlt egy órát a fürdőszobában töltötte. Közvetlenül azután, hogy sikerült abbahagynia a zokogást, elkapta a hányinger és azóta a vécé fölött görnyedt.
Reszkető ujjakkal söpörte hátra csatakos tincseit.
Borzasztó érzés volt azt a tudatot elviselnie, hogy már egyetlen pontja sincs az életének, amiben biztos lenne. Először megingott a családdal való kapcsolata, és mikor az kezdett rendbe jönni, a barátaival került teljesen más hullámhosszra, aztán jöhetett az iskola, végül pedig Kazuya. Minden, amiben hitt, ami stabilnak mutatta és éreztette a napjait, illetve a helyét a világban, kártyavárként dőlt össze.
Felhúzott térdeire hajtotta a fejét.
Nem volt igazságos és nem ezt érdemelte. Csak gyerek akart lenni. Lázadó gyerek. Fiatal felnőtt, aki még nem vonható felelősségre, viszont mindent kipróbálhat, amihez kedve támad. Nem akart ekkora felelősséget. Vissza akarta adni annak, aki a vállaira helyezte. Annak, akinek a hibája volt, hogy önmagától felfordult a gyomra.
Miért volt ennyire nehéz szeretni?
A filmekben és a sorozatokban mindig azt látta, hogy a két szereplő között kezdetben akadnak problémák, de azokat, mikor egymás mellé sodorja őket a sors, elsöpri a szerelem, eltűnnek a gátak és a nehézségek, onnantól mintha minden a helyére kattant volna és vannak ugyan gondok, ám azok meg sem rengetik a szilárd alapot, amit felépítettek.
A valóságban ez egyáltalán nem így volt. Amióta csak megismerte Kamét, alig voltak gondtalan, nyugodt perceik. Aránytalanul sok megpróbáltatás érte őket.
Jin kételkedni kezdett abban, hogy mindez megéri-e. Hogy volt-e értelme és célja mindannak, amit csináltak. Hiszen hova jutott? Másra sem vágyott, minthogy végre korlátok nélkül érhessen a kisebbhez, hogy szeretkezzenek, és mi lett az eredménye, mikor megkapta? Itt ült a fürdőszobában, és hol sírt, hol a rosszulléttel küzdött.
Túl mélyen emésztette már egy halálra ítélt fiú iránt érzett szerelem.
- Nem bírom - tört fel a torkából a rekedt suttogás. Felköhögött, a szájába tóduló íztől pedig ismét rátört a hányinger. - Nem bírom tovább…
Reggel Kame pont abban a pillanatban jelent meg a konyhaajtóban az elnyűtt pizsamanadrágjában, mikor Akanishi az utolsó szilánkokat szedte fel a padlóról.
Az idősebb már csak akkor vette észre a másikat, mikor az szinte teljesen odaért hozzá.
- Ne gyere közelebb! - szólalt meg figyelmeztetően, tovább keresve a darabokat. - Még lehetnek szilánkok a földön, össze kell söpörnöm. Mezítláb ne gyere ide.
Kazuya aprót bólintott, a megtorpanást követően pedig még hátrébb is lépett néhányat.
Csendesen figyelte társa mozdulatait. Egyikük sem szólt semmit. Még azután sem, hogy Jin már a kezében lévő és az összesöpört szilánkokat is kidobta a szemetesbe.
Egyre kényelmetlenebb és nyomasztóbb lett a némaság, amiben pár másodperccel később Kame hangja olyannak hatott, mint az egércincogás.
- Nem voltál Kazu mellett… mikor felébredt.
- Korán felkeltem.
Jin az egyik konyhaszekrényből elővett egy bögrét. Még a takarítás előtt főzött teát, abból öntött most magának.
- Hogyan tört el a pohár? - kérdezte a fiatalabbtól, egyenesen rápillantva. Kazuya arcán az ösztönös félelemtől kezdve a bizonytalanságon át az értetlenségig mindenféle érzelem jelen volt, ennek ellenére a fiú nyelt egyet és válaszolt.
- Elejtettem… Valahogy kicsúszott Kazu-chan ujjai közül - válaszolta halkan. - Biztosan… biztosan nem figyelt eléggé.
- Az lehetséges.
Erre megint nem érkezett válasz. Kame annyira megrendült a válasz hangszínétől és tömörségétől, hogy hirtelen eszébe sem jutott, mit mondhatna. Olyan volt, mintha egy egészen más Jin állt volna előtte, mint aki tegnap átjött hozzá, mint aki a karjában tartotta, aki csókolta…
Mikor a csend visszaereszkedett a konyhára, sarkon fordult és kiment a szobából, hátulról pedig nem látta, amint Akanishi lehunyta a szemét és hang nélkül mély levegőt vett.
Gyorsan felhörpintette a teáját, megdörzsölte az orrnyergét, erről pedig eszébe jutott, hogy a szemüvege még nem volt rajta. Kelletlenül sétált a kisebb után a hálószobába, hogy megkeresse, aztán lehetőleg minél előbb elmehessen. Igazság szerint úgy tervezte, hogy ezt még a fiatalabb ébredése előtt elintézi majd, de lecsúszott róla.
Kame a pólófelhúzás közepén tartott, amikor megzavarta. Össze is rezzent picit, de ezt egyszerűen… figyelmen kívül hagyta. Úgy tett, mint aki nem látott semmit. Ezt nem volt nehéz úgy kiviteleznie, hogy azonnal kiszúrta az éjjeli szekrényen pihenő szemüvegét.
Pont abban a pillanatban hallotta meg a vékony hangot, mikor megfordult.
- Elmész?
- Igen - felelte határozottan. - És pár napig nem valószínű, hogy átjövök.
- Kazu… Kazu sem mehet át hozzád?
Ez a kérdés kis híján elvette Jin határozottságát, de végül nem engedett belőle.
- Inkább ne.
Még utoljára körülnézett, hogy nem hagyott-e valamit a szobában, aztán elindult az ajtó irányába.
Valahol mélyen azt várta… abban reménykedett, hogy Kame utána kap, esetleg a testével állja el az utat, hogy ne tudjon elmenni, ám csalódnia kellett. Szinte már átlépte a küszöböt, mikor egyáltalán a kisebb utána szólt.
- Kame-chan valami rosszat tett? Haragszol rá? Neked… nem volt jó?
Ezek voltak azok a kérdések, amiket egyszerűen nem akart hallani. Csak egyetlen egyszer… ő akart lenni az ártatlan, és azt akarta, hogy a másik legyen a bűnös. Ő söpörjön le minden mocskot egy legyintéssel magáról és a fiatalabb hordozza a mérhetetlen bűntudatot a mellkasában, a szíve belsejében. Kapcsolatuk kezdete óta először ő szeretett volna megkönnyebbülten távozni.
- Egyedül akarok most lenni - mondta végül a nyolcadik-kilencedik verzióját a válasznak. - Megoldható? - pillantott hátra a válla felett.
A hang nélküli biccentés kis hezitálással érkezett.
Jin úgy érezte, mondania kellene még valamit. Hogy az előzőek ne hassanak annyira nyersnek és hidegnek, arról viszont elképzelése sem volt, mit kellene.
- Majd én kereslek - fűzte hozzá az előzőekhez sután.
Nem nézett többet hátra, nem ment oda a másikhoz, csak kisétált a házból - de egyáltalán nem volt megkönnyebbült.
A következő két napban, mivel hétvége volt, az iskolával sem kellett foglalkoznia, így nem nagyon csinált az alváson kívül semmi mást. Hazaért még szombat délelőtt, a gyors köszönést és udvariassági beszélgetést letudva pedig lefeküdt a szobájában, és fel sem kelt egészen vasárnap hajnalig. Akkor keresett magának pár falat ennivalót és ivott még egy kis teát rá, utána viszont megint jöhetett az ágy.
Késő délután mászott elő a szobájából. Csodálkozott, hogy egyszer sem ébredt vagy keltették fel, ez nem volt náluk jellemző, mert a húga hangosan játszott napközben, az anyja pedig mindig tett-vett a lakásban, ezen cselekvések többsége pedig zajjal járt.
- Jobban érzed magad? - kapta meg az első kérdést édesanyjától, mikor lehuppant az asztalhoz.
- Mármint? - pislantott meglepetten, majd elfojtott egy ásítást.
- Sápadt voltál, mikor hazajöttél tegnap, és szinte átaludtad az egész hétvégét - válaszolta a nő.
- Kialudtam magam - mosolyodott el halványan. Igazából azt sem tagadhatta, hogy jobban érezte magát, mert sokkal. Ez a rengeteg alvás segített, hogy jó időre elmenekülhessen a valóság és a gondok elől, ráadásként már a gyomra sem rakoncátlankodott. Volt étvágya. Tényleg nyugodtabbnak érezte magát.
- Ezt örömmel hallom - érkezett az egyszerű válasz. - Ki kellene takarítanod a szobádat.
- Megcsinálom, ígérem. Még ma este. - Elnyomott egy ásítást, majd felkelt, hogy keressen magának valami ehetőt a hűtőben. - Holnap délután átmehetek Yamapihoz?
Édesanyja meglepetten fordult hátra.
- Yamapi? Tartod még vele a kapcsolatot?
- Miért ne tartanám?
- Amióta megismerted ezt a másik fiút, szinte csak róla beszélsz - vonta meg a vállát a nő.
Jin erre nem válaszolt semmit. Semmiképpen sem akart most Kazuyán gondolkozni, ezért úgy látta jónak, ha ezt a témát minél előbb befagyasztja.
Tudta, hogy hülyeséget csinál, mert már rég túlzottan belemerült a mocsárba ahhoz, hogy ki tudjon mászni belőle, de most önző akart lenni. Egy kicsit senkire sem akart gondolni magán kívül - ennek érdekében közvetlenül a szobája kitakarítása után lefeküdt aludni, másnap pedig az utolsó csengőt követően előbb sétált egyet Kyojiékkal, aztán elindult barátai közös lakásához. Még reggel írt nekik egy üzenetet, hogy szeretne átugrani, és persze azt a választ kapta, hogy várják szívesen.
- Ha tudtam volna, hogy az kell az idecsábításodhoz, hogy bepasizz, már előbb kerítek neked valakit - közölte vele Ryo, miután ajtót nyitott neki.
- Nagyon vicces vagy - bokszolt a vállába az érkezett. - Inkább barátnőt kerestél volna nekem.
- Amint létezni fog a nőknek az a válfaja is, amelyik képes téged elviselni…
Akanishi komolyan gondolkozott azon, hogy lekever egyet a másiknak, de félbeszakította őt és ezen gondolatait Yamashita felbukkanása. Egy tálcát tartott a kezében, amin poharak voltak és egy nagyobbacska kancsó.
- Ryo szemétkedik! - tört ki belőle gyerekesen, pedig még a cipőjét sem vette le.
- Nőjetek már fel! - forgatta meg a szemét Tomohisa. Nishikido egy elégedett vigyorral konstatálta győzelmét társa felett, aztán - mintha mi sem történt volna - átkarolta Jin nyakát és közelebb húzta magához.
- Ha akarod, lerendezhetjük egy videójáték meccs keretében.
- Nem játszom veled - húzta el a száját.
- Miért nem?
- Azért, mert mikor vesztésre állsz, csalsz.
- Még a feltételezésed is sértő… különben is, kimondta, hogy majd vesztésre fogok álli?
A kellemes, játékos csipkelődés nagyon rövid idő alatt feloldotta Jin hasában a csomót. Képes volt nemcsak tettetni, hanem valóban elmélkedés nélkül tölteni az órákat Yamapiék társaságában, gondtalanul csak beszélgetni, filmet nézni és szórakozni. Egy pillanatra sem árnyékolta be a hangulatát az elválásuk körülménye Kazuyával, de még a fiú létezésének a ténye sem.
Minden remek volt.
Észre sem vették és besötétedett. Yamashita úgy döntött, ideje valami vacsorát készítenie párjának és vendégének, Ryo pedig a fürdés mellett voksolt. Már háromnegyed órával korábban is amiatt nyavalygott, hogy hajat akar mosni és amúgy is.
Jin ezt a pillanatot használta ki rá, hogy felkapaszkodjon a tetőtérbe, aztán kiüljön a miniteraszra, ami igazából már a tetőt jelentette. Egyáltalán nem volt meleg, még kabátban is vacogott, de a friss levegő jól esett neki és élvezettel szívta be, aztán fújta ki a tüdejéből.
A lábával finoman dobolt és dúdolt, anélkül, hogy észrevette volna.
Előbb is eszébe juthatott volna már ez az ott alvós dolog. Kicsit szégyellte magát, hogy az elmúlt időszakban főleg akkor kereste fel két barátját, mikor valami rosszul alakult Kame és ő közte, egyébként pedig nem. Ezt szerette volna rendbe hozni, ahogy az iskolai ismerőseivel is. Utólag persze könnyű volt okosnak lenni, azonban tényleg csak most vette észre, hogy a többi kapcsolatát mennyire elhanyagolta Kazuya miatt. A beteg fiú minden figyelmét és energiáját lekötötte.
- Meg fogsz fagyni - jegyezte meg egy élveteg hang a háta mögül, aminek köszönhetően kis híján leesett a tetőről.
- Te nem vagy normális! - nyögte, mikor a szíve megnyugodott annyira, hogy biztonsággal ki tudja mondani ezt a négy szót.
Ryo felvonta a szemöldökét.
- Itt ülsz kint a tetőn, mikor fagypont alatti a hőmérséklet és én nem vagyok normális? Mi a fenét csinálsz itt?
- Gondolkoztam - válaszolta Jin és visszafordult az utca irányába. - Ameddig félbe nem szakítottál - tette hozzá neheztelőn.
Nishikido nem szólt semmit, csak kimászott a másik mellé és elhelyezkedett. Vastag pulcsit viselt, ám az arcát szinte rögtön kicsípte a hideg.
- Túl sokat gondolkozol - mondta neki némi csendet követően.
- Van is min.
Ezzel egyikük sem tudott vitatkozni és nem is akartak. Ryo megtörölte a száját a kézfejével, aztán megköszörülte a torkát.
- El ne mondd Tomónak…
Némi helyezkedést követően az oszakai egy dobozocskát túrt elő a zsebéből és egy másik kisebb tárgyat. Egy cigarettás doboz volt és egy öngyújtó, Jin nem kis meglepetésére. Nagyon régen nem látott ilyesmit a másik kezében.
- Azt hittem, leszoktál - mondta, és meg sem próbálta palástolni meglepettségét.
- Úgy volt - bólintott rá Ryo, miután kihúzott magának egy szálat. - De az utóbbi időben megint kedvet kaptam hozzá. Csak a házisárkánynak ne mondd el, mert lassú, kínokkal teli halálom lesz.
Nishikido nagyon korán kezdte el a dohányzást, még jóval azelőtt, hogy megismerte volna Yamashitát, körülbelül tizenhárom éves lehetett az első szálnál. Sosem mondta el az okát annak, hogy belekezdett, ám azóta csak egyszer tette le - mikor összejött jelenlegi szerelmével és a férfi elérte nála, hogy leszokjon. Tavaly hagyta abba.
- Érezni fogja rajtad a füstöt - mutatott rá Jin, beszéd közben kis híján összecsattantak a fogai a hidegtől.
- Majd azt mondom, te voltál - vigyorodott el szájában a cigivel, amit néhány másodperc múlva meggyújtott. Az ajkain keresztül előtörő füst felhőszerű leheletükkel együtt oszlott szét az esti, hideg levegőben. Jin nem tudta megmagyarázni miért, de mély, melankóliás érzés lett úrrá rajta tőle.
Összébb húzta magán a kabátját és próbálta figyelmen kívül hagyni hirtelen hangulatváltozását.
- Nem kérsz egy szálat?
- Persze, hogy Pi engem is kicsináljon.
- Majd te meg rám fogod.
Akanishi a viccelődés ellenére komolyan elgondolkozott a dolgon. Miért is ne? Végül is, egyetlen szálba még senki sem halt bele és legrosszabb esetben is örökké elveszi a kedvét a cigizéstől.
- Oké.
Egy perc múlva már úgy ültek egymás mellett, mintha eltelt volna hirtelen hat év, mintha teljesen felnőttek volna már… Pedig nem voltak többek, mint némán szuszogó, egyik slukkot a másik után szívó srácok egy finom hóréteggel behintett tetőn. Ha nem izzott volna fel olykor-olykor a két cigi vége, egy arra járó talán észre sem vett volna őket az utcáról - és nekik mégis olyan volt, mintha a világ közepén ülnének.
- Lefeküdtetek, igaz? - kérdezte váratlanul Ryo.
Jin szipogott egyet, aztán remegő kézzel megint a szájához emelte a cigarettát.
- Igen - válaszolta halkan. - És azt hiszem, nem vettem eléggé komolyan azokat, amiket mondtál.
Ez elérte, hogy Nishikido kizökkenjen a magabiztosságából. Addig nem mondott semmit, míg le nem pöccintette a hamut a kertbe.
- Mit csináltál?
- Megbántam - felelte szomorú mosollyal. - Sajnálatot éreztem… aztán megbántam. Az egészet.
Meglepte a hümmögés, amit hallott maga mellől.
- Tudod, nekem három eshetőség jutott eszembe eddig - szólalt meg Ryo egy kis gondolkodást és egy köhögést követően. - Az első az, hogy Tomo nem ad neked jó tanácsokat, amit eléggé kétlek, mert jókat szokott adni. A második az, hogy hülyén fogalmazza a tanácsait, amiben viszont biztos vagyok, mert már hallottam őt magyarázni. A harmadik meg az, hogy te nem vagy képes megfogadni őket.
Jin erre nem igazán tudott mit mondani. Egy egészen hangyányit reménykedett benne, hogy majd kap valami vigasztalásféleséget, aztán ennyiben is hagyják a témát és majd pár nap múlva kitalálja egyedül, hogy mit kellene tennie - de csak most döbbent rá, hogy Ryóról van szó. Nem arról volt szó, hogy a másik érzéketlen lett volna, ám nem volt az erőssége a szó hagyományos értelmében vett „vigasztalás”.
- Most már nem hagyhatod ott őt - mondta ki egyszerűen a szomorú, fájdalmas igazságot. - Lefeküdtél vele és elhitetted vele, hogy van valaki az életében, akiben bízhat. Kegyetlenség lenne most ott hagynod.
- Tudom…
Ryo elnyomta a tetőn a csikket, aztán a zsebébe csúsztatta, hogy semmiféle nyomot se hagyjon, amiből esetleg később baj lehet.
- Erős vagy, Jin. Sokkal erősebb, mint amilyen az emberek többsége - dörmögte Nishikido. - Már az elején is tudtad, hogy szar lesz, de ha idáig nem fordultál meg, most már ne tedd! Csak adj magadnak egy kis időt, míg megnyugszol, aztán folytasd ott, ahol abbahagytátok. Legfeljebb többször nem szexeltek. Szerintem pont az, akivel ezt meg tudnád beszélni.
Akanishi bólintott, aztán ő maga is elnyomta a cigijét. Mikor már nem volt a kezében a csikk, összedörzsölte a tenyereit és rájuk is lehelt.
- Legközelebb pedig tedd meg a szívességet, hogy meghallgatod Tomo tanácsait - mondta Ryo, miközben talpra kecmergett és kezet nyújtott társának is. - Nem erősségem a lelkizés. Az egy évi adagomat általában bőséggel kiélem Pivel.
- Egy faszkalap vagy - közölte vele Jin, mikor már a tetőtérbe ereszkedtek vissza.
- Ne irigykedj! - jött a vigyorgással egybekötött válasz.
Egészen péntekig várt. Egyrészt azokon is gondolkozott, amiket barátjával beszéltek, másrészt pedig nem akarta elsietni. Szüksége volt erre a közel egy hét szünetre és kicsit bízott benne, hogy majd a kapcsolatuknak is jót tesz. Az utolsó néhány estén már gond nélkül elaludt és álmában sem kísértette semmi, plusz a gondolat, hogy lefeküdtek, sem váltott ki semmilyen negatív reakciót a testéből.
Amint véget ért a matekkorrepetálása és sikerült minden cuccát bedobálnia a táskájába, Kame otthona felé vette az irányt.
Megfordult a fejében, ahogy a fagytól csúszós járdán baktatott, hogy talán Kazuya be sem engedi a házba a történtek után, amit meg tudott volna érteni. Nagyon szemét módon viselkedett, de magába nézve tudta, hogy ezúttal sem tett volna másként. Akkor és ott… muszáj volt kicsit a saját érdekeit néznie. Különben belekattant volna.
Ettől függetlenül persze tervezte, hogy elnézést kér érte.
Meglepetten látta, hogy Kame kint volt a szabadban, a ház előtt. Először nem látta pontosan, mit csinált a kisebb, aztán mikor elég közel ért hozzá és jobb rálátása lett, megtorpant. Homlokráncolva figyelte a fiatalabbat.
Kazuya az alig egy centis hóban guggolt és két oldalról kesztyűs kezeivel egy vödröt fogott meg, illetve emelt a levegőbe. Megtett vele néhány lépést, aztán megállt. Majd megint elindult, de még el sem ért a ház sarkáig, mikor a vödör hangos csattanással a földön landolt.
Jin látta, hogyan ejtette le a vállait a fiú, és ettől valamiért rossz érzése támadt.
Megint elindult a ház felé és már távolról ráköszönt Kaméra, aki ijedten perdült meg a tengelye körül.
- Sz-szia - hebegte. Az arckifejezéséről jól sütött a bizonytalanság és egyfajta félelem is.
- Mit csinálsz itt ilyen hidegben? - kérdezte Akanishi hol a vödörre, hol a mellette állóra pillantva.
- Semmit… Kazu csak kipróbált valamit - tette hozzá zavartan és inkább a csizmái orrát bámulta.
Jin nem hagyta annyiban. Valami nem tetszett neki.
- Azt, hogy hogyan tudsz leejteni egy vödröt?
- Kazu-chan nem direkt ejtette le - motyogta.
Erről jutott végre eszébe valami. Egy alig egy héttel korábban lefolytatott párbeszéd kis szelete, amivel eddig nem foglalkozott semmit sem. Már akkor elkönyvelte semmiségnek, mert túlságosan lekötötték a figyelmét más, akkor sokkal fontosabb dolgok.
„Hogyan tört el a pohár?
Elejtettem… Valahogy kicsúszott Kazu-chan ujjai közül. Biztosan… biztosan nem figyelt eléggé.”
- Kame, fájnak az ujjaid? - kérdezte némi gondolkozást követően Jin.
- Nem - rázta meg a fejét a fiú. - Csak néha olyan.. merevek. Kazu nem tud velük rendesen fogni. Folyton elejt mindent.
- Mint például a poharat múlt héten - mondta ki a szavakat minden akar nélkül. Megsejtett valamit, de csak arra tudott gondolni, hogy ne legyen igaza. Nem akarta, hogy igaza legyen.
- Jin még mindig haragszik Kazu-chanra a pohár miatt? - hallotta meg a bűnbánó kérdést.
- Dehogyis - legyintett, mielőtt letérdelt volna a másik elé és megfogta volna a fiatalabb kezeit. Végignyalt a száján, mielőtt felpillantott a vele szemben álló, hatalmas, barna szemekkel megáldott fiúra. - Lehet, hogy… el kellene mennünk orvoshoz.
Tényleg remélte, hogy nincs igaza… és csak a kisördög próbálja megijeszteni azzal, amire emlékeztette őt a vödör és a pohár elejtése… hiszen lehettek ezek véletlenek is, nem igaz? Egyszerű balesetek. Ennek ellenére mégis a legrosszabbra gondolt.
„A továbbiakban, ha átlép a harmadik szakaszba… fáradékony lesz. Az idegei és az izmai roncsolódnak, nem lesz majd képes arra, hogy fogjon, egy idő után már semmit sem fog tudni megcsinálni önállóan.”
Író: Jarith
Cím: Sérülések
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: Akame
Típus: Kisregény
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: AU, angst, hurt, szereplő halála, kínzás, durva nyelvezet, slash
Köszönet: Azoknak, akik talán nem is tudják, hogy nekik hála vagyok még egyben
Megjegyzés: Tudom, megint elég sokat kellett várni az előző fejezet óta, de bevallom őszintén, ezt a fejezetet még nehezebb volt megírnom, mint az előzőt - viszont az elmúlt pár napban elért egy kedvetlenségi hullám, ami adott egy kiváló löketet hozzá :) Nem egy eseménydús fejezet, de fontos. Szerintem érzitek ti is, merre felé közeledünk.
„Még ha le is gyengültünk az összezavarodásig,
A kötelék, ami azon a napon és azon a helyen született, soha nem fog eltűnni…”
/Kamenashi Kazuya - Kizuna, részlet/
1. Fejezet || 2. Fejezet || 3. Fejezet || 4. Fejezet || 5. Fejezet || 6. Fejezet || 7. Fejezet || 8. Fejezet || 9. Fejezet ||
10. Fejezet || 11. Fejezet || 12. Fejezet
13. Fejezet - Lüktetés
Jin kimerülten rogyott vissza a padlóra, mikor elég biztonságosnak ítélte meg a mozgást ahhoz, hogy ne kezdjen újra hányni. Egyébként sem nagyon hitte, hogy lenne még valami a gyomrában, amit kiadhatna magából.
Nehézkesen a fal tövébe csúszott, majd lehunyt szemmel, óvatosan neki döntötte a fejét és próbált úrrá lenni a szédülésen, ami gyötörte.
Lehunyt szemhéja mögött azonban megszakítás nélkül Kame arcát látta, ami… jelen állapotában nem kifejezetten segített neki.
Összeszorult a torka, miközben összepréselte az ajkait.
Az elmúlt egy órát a fürdőszobában töltötte. Közvetlenül azután, hogy sikerült abbahagynia a zokogást, elkapta a hányinger és azóta a vécé fölött görnyedt.
Reszkető ujjakkal söpörte hátra csatakos tincseit.
Borzasztó érzés volt azt a tudatot elviselnie, hogy már egyetlen pontja sincs az életének, amiben biztos lenne. Először megingott a családdal való kapcsolata, és mikor az kezdett rendbe jönni, a barátaival került teljesen más hullámhosszra, aztán jöhetett az iskola, végül pedig Kazuya. Minden, amiben hitt, ami stabilnak mutatta és éreztette a napjait, illetve a helyét a világban, kártyavárként dőlt össze.
Felhúzott térdeire hajtotta a fejét.
Nem volt igazságos és nem ezt érdemelte. Csak gyerek akart lenni. Lázadó gyerek. Fiatal felnőtt, aki még nem vonható felelősségre, viszont mindent kipróbálhat, amihez kedve támad. Nem akart ekkora felelősséget. Vissza akarta adni annak, aki a vállaira helyezte. Annak, akinek a hibája volt, hogy önmagától felfordult a gyomra.
Miért volt ennyire nehéz szeretni?
A filmekben és a sorozatokban mindig azt látta, hogy a két szereplő között kezdetben akadnak problémák, de azokat, mikor egymás mellé sodorja őket a sors, elsöpri a szerelem, eltűnnek a gátak és a nehézségek, onnantól mintha minden a helyére kattant volna és vannak ugyan gondok, ám azok meg sem rengetik a szilárd alapot, amit felépítettek.
A valóságban ez egyáltalán nem így volt. Amióta csak megismerte Kamét, alig voltak gondtalan, nyugodt perceik. Aránytalanul sok megpróbáltatás érte őket.
Jin kételkedni kezdett abban, hogy mindez megéri-e. Hogy volt-e értelme és célja mindannak, amit csináltak. Hiszen hova jutott? Másra sem vágyott, minthogy végre korlátok nélkül érhessen a kisebbhez, hogy szeretkezzenek, és mi lett az eredménye, mikor megkapta? Itt ült a fürdőszobában, és hol sírt, hol a rosszulléttel küzdött.
Túl mélyen emésztette már egy halálra ítélt fiú iránt érzett szerelem.
- Nem bírom - tört fel a torkából a rekedt suttogás. Felköhögött, a szájába tóduló íztől pedig ismét rátört a hányinger. - Nem bírom tovább…
Reggel Kame pont abban a pillanatban jelent meg a konyhaajtóban az elnyűtt pizsamanadrágjában, mikor Akanishi az utolsó szilánkokat szedte fel a padlóról.
Az idősebb már csak akkor vette észre a másikat, mikor az szinte teljesen odaért hozzá.
- Ne gyere közelebb! - szólalt meg figyelmeztetően, tovább keresve a darabokat. - Még lehetnek szilánkok a földön, össze kell söpörnöm. Mezítláb ne gyere ide.
Kazuya aprót bólintott, a megtorpanást követően pedig még hátrébb is lépett néhányat.
Csendesen figyelte társa mozdulatait. Egyikük sem szólt semmit. Még azután sem, hogy Jin már a kezében lévő és az összesöpört szilánkokat is kidobta a szemetesbe.
Egyre kényelmetlenebb és nyomasztóbb lett a némaság, amiben pár másodperccel később Kame hangja olyannak hatott, mint az egércincogás.
- Nem voltál Kazu mellett… mikor felébredt.
- Korán felkeltem.
Jin az egyik konyhaszekrényből elővett egy bögrét. Még a takarítás előtt főzött teát, abból öntött most magának.
- Hogyan tört el a pohár? - kérdezte a fiatalabbtól, egyenesen rápillantva. Kazuya arcán az ösztönös félelemtől kezdve a bizonytalanságon át az értetlenségig mindenféle érzelem jelen volt, ennek ellenére a fiú nyelt egyet és válaszolt.
- Elejtettem… Valahogy kicsúszott Kazu-chan ujjai közül - válaszolta halkan. - Biztosan… biztosan nem figyelt eléggé.
- Az lehetséges.
Erre megint nem érkezett válasz. Kame annyira megrendült a válasz hangszínétől és tömörségétől, hogy hirtelen eszébe sem jutott, mit mondhatna. Olyan volt, mintha egy egészen más Jin állt volna előtte, mint aki tegnap átjött hozzá, mint aki a karjában tartotta, aki csókolta…
Mikor a csend visszaereszkedett a konyhára, sarkon fordult és kiment a szobából, hátulról pedig nem látta, amint Akanishi lehunyta a szemét és hang nélkül mély levegőt vett.
Gyorsan felhörpintette a teáját, megdörzsölte az orrnyergét, erről pedig eszébe jutott, hogy a szemüvege még nem volt rajta. Kelletlenül sétált a kisebb után a hálószobába, hogy megkeresse, aztán lehetőleg minél előbb elmehessen. Igazság szerint úgy tervezte, hogy ezt még a fiatalabb ébredése előtt elintézi majd, de lecsúszott róla.
Kame a pólófelhúzás közepén tartott, amikor megzavarta. Össze is rezzent picit, de ezt egyszerűen… figyelmen kívül hagyta. Úgy tett, mint aki nem látott semmit. Ezt nem volt nehéz úgy kiviteleznie, hogy azonnal kiszúrta az éjjeli szekrényen pihenő szemüvegét.
Pont abban a pillanatban hallotta meg a vékony hangot, mikor megfordult.
- Elmész?
- Igen - felelte határozottan. - És pár napig nem valószínű, hogy átjövök.
- Kazu… Kazu sem mehet át hozzád?
Ez a kérdés kis híján elvette Jin határozottságát, de végül nem engedett belőle.
- Inkább ne.
Még utoljára körülnézett, hogy nem hagyott-e valamit a szobában, aztán elindult az ajtó irányába.
Valahol mélyen azt várta… abban reménykedett, hogy Kame utána kap, esetleg a testével állja el az utat, hogy ne tudjon elmenni, ám csalódnia kellett. Szinte már átlépte a küszöböt, mikor egyáltalán a kisebb utána szólt.
- Kame-chan valami rosszat tett? Haragszol rá? Neked… nem volt jó?
Ezek voltak azok a kérdések, amiket egyszerűen nem akart hallani. Csak egyetlen egyszer… ő akart lenni az ártatlan, és azt akarta, hogy a másik legyen a bűnös. Ő söpörjön le minden mocskot egy legyintéssel magáról és a fiatalabb hordozza a mérhetetlen bűntudatot a mellkasában, a szíve belsejében. Kapcsolatuk kezdete óta először ő szeretett volna megkönnyebbülten távozni.
- Egyedül akarok most lenni - mondta végül a nyolcadik-kilencedik verzióját a válasznak. - Megoldható? - pillantott hátra a válla felett.
A hang nélküli biccentés kis hezitálással érkezett.
Jin úgy érezte, mondania kellene még valamit. Hogy az előzőek ne hassanak annyira nyersnek és hidegnek, arról viszont elképzelése sem volt, mit kellene.
- Majd én kereslek - fűzte hozzá az előzőekhez sután.
Nem nézett többet hátra, nem ment oda a másikhoz, csak kisétált a házból - de egyáltalán nem volt megkönnyebbült.
A következő két napban, mivel hétvége volt, az iskolával sem kellett foglalkoznia, így nem nagyon csinált az alváson kívül semmi mást. Hazaért még szombat délelőtt, a gyors köszönést és udvariassági beszélgetést letudva pedig lefeküdt a szobájában, és fel sem kelt egészen vasárnap hajnalig. Akkor keresett magának pár falat ennivalót és ivott még egy kis teát rá, utána viszont megint jöhetett az ágy.
Késő délután mászott elő a szobájából. Csodálkozott, hogy egyszer sem ébredt vagy keltették fel, ez nem volt náluk jellemző, mert a húga hangosan játszott napközben, az anyja pedig mindig tett-vett a lakásban, ezen cselekvések többsége pedig zajjal járt.
- Jobban érzed magad? - kapta meg az első kérdést édesanyjától, mikor lehuppant az asztalhoz.
- Mármint? - pislantott meglepetten, majd elfojtott egy ásítást.
- Sápadt voltál, mikor hazajöttél tegnap, és szinte átaludtad az egész hétvégét - válaszolta a nő.
- Kialudtam magam - mosolyodott el halványan. Igazából azt sem tagadhatta, hogy jobban érezte magát, mert sokkal. Ez a rengeteg alvás segített, hogy jó időre elmenekülhessen a valóság és a gondok elől, ráadásként már a gyomra sem rakoncátlankodott. Volt étvágya. Tényleg nyugodtabbnak érezte magát.
- Ezt örömmel hallom - érkezett az egyszerű válasz. - Ki kellene takarítanod a szobádat.
- Megcsinálom, ígérem. Még ma este. - Elnyomott egy ásítást, majd felkelt, hogy keressen magának valami ehetőt a hűtőben. - Holnap délután átmehetek Yamapihoz?
Édesanyja meglepetten fordult hátra.
- Yamapi? Tartod még vele a kapcsolatot?
- Miért ne tartanám?
- Amióta megismerted ezt a másik fiút, szinte csak róla beszélsz - vonta meg a vállát a nő.
Jin erre nem válaszolt semmit. Semmiképpen sem akart most Kazuyán gondolkozni, ezért úgy látta jónak, ha ezt a témát minél előbb befagyasztja.
Tudta, hogy hülyeséget csinál, mert már rég túlzottan belemerült a mocsárba ahhoz, hogy ki tudjon mászni belőle, de most önző akart lenni. Egy kicsit senkire sem akart gondolni magán kívül - ennek érdekében közvetlenül a szobája kitakarítása után lefeküdt aludni, másnap pedig az utolsó csengőt követően előbb sétált egyet Kyojiékkal, aztán elindult barátai közös lakásához. Még reggel írt nekik egy üzenetet, hogy szeretne átugrani, és persze azt a választ kapta, hogy várják szívesen.
- Ha tudtam volna, hogy az kell az idecsábításodhoz, hogy bepasizz, már előbb kerítek neked valakit - közölte vele Ryo, miután ajtót nyitott neki.
- Nagyon vicces vagy - bokszolt a vállába az érkezett. - Inkább barátnőt kerestél volna nekem.
- Amint létezni fog a nőknek az a válfaja is, amelyik képes téged elviselni…
Akanishi komolyan gondolkozott azon, hogy lekever egyet a másiknak, de félbeszakította őt és ezen gondolatait Yamashita felbukkanása. Egy tálcát tartott a kezében, amin poharak voltak és egy nagyobbacska kancsó.
- Ryo szemétkedik! - tört ki belőle gyerekesen, pedig még a cipőjét sem vette le.
- Nőjetek már fel! - forgatta meg a szemét Tomohisa. Nishikido egy elégedett vigyorral konstatálta győzelmét társa felett, aztán - mintha mi sem történt volna - átkarolta Jin nyakát és közelebb húzta magához.
- Ha akarod, lerendezhetjük egy videójáték meccs keretében.
- Nem játszom veled - húzta el a száját.
- Miért nem?
- Azért, mert mikor vesztésre állsz, csalsz.
- Még a feltételezésed is sértő… különben is, kimondta, hogy majd vesztésre fogok álli?
A kellemes, játékos csipkelődés nagyon rövid idő alatt feloldotta Jin hasában a csomót. Képes volt nemcsak tettetni, hanem valóban elmélkedés nélkül tölteni az órákat Yamapiék társaságában, gondtalanul csak beszélgetni, filmet nézni és szórakozni. Egy pillanatra sem árnyékolta be a hangulatát az elválásuk körülménye Kazuyával, de még a fiú létezésének a ténye sem.
Minden remek volt.
Észre sem vették és besötétedett. Yamashita úgy döntött, ideje valami vacsorát készítenie párjának és vendégének, Ryo pedig a fürdés mellett voksolt. Már háromnegyed órával korábban is amiatt nyavalygott, hogy hajat akar mosni és amúgy is.
Jin ezt a pillanatot használta ki rá, hogy felkapaszkodjon a tetőtérbe, aztán kiüljön a miniteraszra, ami igazából már a tetőt jelentette. Egyáltalán nem volt meleg, még kabátban is vacogott, de a friss levegő jól esett neki és élvezettel szívta be, aztán fújta ki a tüdejéből.
A lábával finoman dobolt és dúdolt, anélkül, hogy észrevette volna.
Előbb is eszébe juthatott volna már ez az ott alvós dolog. Kicsit szégyellte magát, hogy az elmúlt időszakban főleg akkor kereste fel két barátját, mikor valami rosszul alakult Kame és ő közte, egyébként pedig nem. Ezt szerette volna rendbe hozni, ahogy az iskolai ismerőseivel is. Utólag persze könnyű volt okosnak lenni, azonban tényleg csak most vette észre, hogy a többi kapcsolatát mennyire elhanyagolta Kazuya miatt. A beteg fiú minden figyelmét és energiáját lekötötte.
- Meg fogsz fagyni - jegyezte meg egy élveteg hang a háta mögül, aminek köszönhetően kis híján leesett a tetőről.
- Te nem vagy normális! - nyögte, mikor a szíve megnyugodott annyira, hogy biztonsággal ki tudja mondani ezt a négy szót.
Ryo felvonta a szemöldökét.
- Itt ülsz kint a tetőn, mikor fagypont alatti a hőmérséklet és én nem vagyok normális? Mi a fenét csinálsz itt?
- Gondolkoztam - válaszolta Jin és visszafordult az utca irányába. - Ameddig félbe nem szakítottál - tette hozzá neheztelőn.
Nishikido nem szólt semmit, csak kimászott a másik mellé és elhelyezkedett. Vastag pulcsit viselt, ám az arcát szinte rögtön kicsípte a hideg.
- Túl sokat gondolkozol - mondta neki némi csendet követően.
- Van is min.
Ezzel egyikük sem tudott vitatkozni és nem is akartak. Ryo megtörölte a száját a kézfejével, aztán megköszörülte a torkát.
- El ne mondd Tomónak…
Némi helyezkedést követően az oszakai egy dobozocskát túrt elő a zsebéből és egy másik kisebb tárgyat. Egy cigarettás doboz volt és egy öngyújtó, Jin nem kis meglepetésére. Nagyon régen nem látott ilyesmit a másik kezében.
- Azt hittem, leszoktál - mondta, és meg sem próbálta palástolni meglepettségét.
- Úgy volt - bólintott rá Ryo, miután kihúzott magának egy szálat. - De az utóbbi időben megint kedvet kaptam hozzá. Csak a házisárkánynak ne mondd el, mert lassú, kínokkal teli halálom lesz.
Nishikido nagyon korán kezdte el a dohányzást, még jóval azelőtt, hogy megismerte volna Yamashitát, körülbelül tizenhárom éves lehetett az első szálnál. Sosem mondta el az okát annak, hogy belekezdett, ám azóta csak egyszer tette le - mikor összejött jelenlegi szerelmével és a férfi elérte nála, hogy leszokjon. Tavaly hagyta abba.
- Érezni fogja rajtad a füstöt - mutatott rá Jin, beszéd közben kis híján összecsattantak a fogai a hidegtől.
- Majd azt mondom, te voltál - vigyorodott el szájában a cigivel, amit néhány másodperc múlva meggyújtott. Az ajkain keresztül előtörő füst felhőszerű leheletükkel együtt oszlott szét az esti, hideg levegőben. Jin nem tudta megmagyarázni miért, de mély, melankóliás érzés lett úrrá rajta tőle.
Összébb húzta magán a kabátját és próbálta figyelmen kívül hagyni hirtelen hangulatváltozását.
- Nem kérsz egy szálat?
- Persze, hogy Pi engem is kicsináljon.
- Majd te meg rám fogod.
Akanishi a viccelődés ellenére komolyan elgondolkozott a dolgon. Miért is ne? Végül is, egyetlen szálba még senki sem halt bele és legrosszabb esetben is örökké elveszi a kedvét a cigizéstől.
- Oké.
Egy perc múlva már úgy ültek egymás mellett, mintha eltelt volna hirtelen hat év, mintha teljesen felnőttek volna már… Pedig nem voltak többek, mint némán szuszogó, egyik slukkot a másik után szívó srácok egy finom hóréteggel behintett tetőn. Ha nem izzott volna fel olykor-olykor a két cigi vége, egy arra járó talán észre sem vett volna őket az utcáról - és nekik mégis olyan volt, mintha a világ közepén ülnének.
- Lefeküdtetek, igaz? - kérdezte váratlanul Ryo.
Jin szipogott egyet, aztán remegő kézzel megint a szájához emelte a cigarettát.
- Igen - válaszolta halkan. - És azt hiszem, nem vettem eléggé komolyan azokat, amiket mondtál.
Ez elérte, hogy Nishikido kizökkenjen a magabiztosságából. Addig nem mondott semmit, míg le nem pöccintette a hamut a kertbe.
- Mit csináltál?
- Megbántam - felelte szomorú mosollyal. - Sajnálatot éreztem… aztán megbántam. Az egészet.
Meglepte a hümmögés, amit hallott maga mellől.
- Tudod, nekem három eshetőség jutott eszembe eddig - szólalt meg Ryo egy kis gondolkodást és egy köhögést követően. - Az első az, hogy Tomo nem ad neked jó tanácsokat, amit eléggé kétlek, mert jókat szokott adni. A második az, hogy hülyén fogalmazza a tanácsait, amiben viszont biztos vagyok, mert már hallottam őt magyarázni. A harmadik meg az, hogy te nem vagy képes megfogadni őket.
Jin erre nem igazán tudott mit mondani. Egy egészen hangyányit reménykedett benne, hogy majd kap valami vigasztalásféleséget, aztán ennyiben is hagyják a témát és majd pár nap múlva kitalálja egyedül, hogy mit kellene tennie - de csak most döbbent rá, hogy Ryóról van szó. Nem arról volt szó, hogy a másik érzéketlen lett volna, ám nem volt az erőssége a szó hagyományos értelmében vett „vigasztalás”.
- Most már nem hagyhatod ott őt - mondta ki egyszerűen a szomorú, fájdalmas igazságot. - Lefeküdtél vele és elhitetted vele, hogy van valaki az életében, akiben bízhat. Kegyetlenség lenne most ott hagynod.
- Tudom…
Ryo elnyomta a tetőn a csikket, aztán a zsebébe csúsztatta, hogy semmiféle nyomot se hagyjon, amiből esetleg később baj lehet.
- Erős vagy, Jin. Sokkal erősebb, mint amilyen az emberek többsége - dörmögte Nishikido. - Már az elején is tudtad, hogy szar lesz, de ha idáig nem fordultál meg, most már ne tedd! Csak adj magadnak egy kis időt, míg megnyugszol, aztán folytasd ott, ahol abbahagytátok. Legfeljebb többször nem szexeltek. Szerintem pont az, akivel ezt meg tudnád beszélni.
Akanishi bólintott, aztán ő maga is elnyomta a cigijét. Mikor már nem volt a kezében a csikk, összedörzsölte a tenyereit és rájuk is lehelt.
- Legközelebb pedig tedd meg a szívességet, hogy meghallgatod Tomo tanácsait - mondta Ryo, miközben talpra kecmergett és kezet nyújtott társának is. - Nem erősségem a lelkizés. Az egy évi adagomat általában bőséggel kiélem Pivel.
- Egy faszkalap vagy - közölte vele Jin, mikor már a tetőtérbe ereszkedtek vissza.
- Ne irigykedj! - jött a vigyorgással egybekötött válasz.
Egészen péntekig várt. Egyrészt azokon is gondolkozott, amiket barátjával beszéltek, másrészt pedig nem akarta elsietni. Szüksége volt erre a közel egy hét szünetre és kicsit bízott benne, hogy majd a kapcsolatuknak is jót tesz. Az utolsó néhány estén már gond nélkül elaludt és álmában sem kísértette semmi, plusz a gondolat, hogy lefeküdtek, sem váltott ki semmilyen negatív reakciót a testéből.
Amint véget ért a matekkorrepetálása és sikerült minden cuccát bedobálnia a táskájába, Kame otthona felé vette az irányt.
Megfordult a fejében, ahogy a fagytól csúszós járdán baktatott, hogy talán Kazuya be sem engedi a házba a történtek után, amit meg tudott volna érteni. Nagyon szemét módon viselkedett, de magába nézve tudta, hogy ezúttal sem tett volna másként. Akkor és ott… muszáj volt kicsit a saját érdekeit néznie. Különben belekattant volna.
Ettől függetlenül persze tervezte, hogy elnézést kér érte.
Meglepetten látta, hogy Kame kint volt a szabadban, a ház előtt. Először nem látta pontosan, mit csinált a kisebb, aztán mikor elég közel ért hozzá és jobb rálátása lett, megtorpant. Homlokráncolva figyelte a fiatalabbat.
Kazuya az alig egy centis hóban guggolt és két oldalról kesztyűs kezeivel egy vödröt fogott meg, illetve emelt a levegőbe. Megtett vele néhány lépést, aztán megállt. Majd megint elindult, de még el sem ért a ház sarkáig, mikor a vödör hangos csattanással a földön landolt.
Jin látta, hogyan ejtette le a vállait a fiú, és ettől valamiért rossz érzése támadt.
Megint elindult a ház felé és már távolról ráköszönt Kaméra, aki ijedten perdült meg a tengelye körül.
- Sz-szia - hebegte. Az arckifejezéséről jól sütött a bizonytalanság és egyfajta félelem is.
- Mit csinálsz itt ilyen hidegben? - kérdezte Akanishi hol a vödörre, hol a mellette állóra pillantva.
- Semmit… Kazu csak kipróbált valamit - tette hozzá zavartan és inkább a csizmái orrát bámulta.
Jin nem hagyta annyiban. Valami nem tetszett neki.
- Azt, hogy hogyan tudsz leejteni egy vödröt?
- Kazu-chan nem direkt ejtette le - motyogta.
Erről jutott végre eszébe valami. Egy alig egy héttel korábban lefolytatott párbeszéd kis szelete, amivel eddig nem foglalkozott semmit sem. Már akkor elkönyvelte semmiségnek, mert túlságosan lekötötték a figyelmét más, akkor sokkal fontosabb dolgok.
„Hogyan tört el a pohár?
Elejtettem… Valahogy kicsúszott Kazu-chan ujjai közül. Biztosan… biztosan nem figyelt eléggé.”
- Kame, fájnak az ujjaid? - kérdezte némi gondolkozást követően Jin.
- Nem - rázta meg a fejét a fiú. - Csak néha olyan.. merevek. Kazu nem tud velük rendesen fogni. Folyton elejt mindent.
- Mint például a poharat múlt héten - mondta ki a szavakat minden akar nélkül. Megsejtett valamit, de csak arra tudott gondolni, hogy ne legyen igaza. Nem akarta, hogy igaza legyen.
- Jin még mindig haragszik Kazu-chanra a pohár miatt? - hallotta meg a bűnbánó kérdést.
- Dehogyis - legyintett, mielőtt letérdelt volna a másik elé és megfogta volna a fiatalabb kezeit. Végignyalt a száján, mielőtt felpillantott a vele szemben álló, hatalmas, barna szemekkel megáldott fiúra. - Lehet, hogy… el kellene mennünk orvoshoz.
Tényleg remélte, hogy nincs igaza… és csak a kisördög próbálja megijeszteni azzal, amire emlékeztette őt a vödör és a pohár elejtése… hiszen lehettek ezek véletlenek is, nem igaz? Egyszerű balesetek. Ennek ellenére mégis a legrosszabbra gondolt.
„A továbbiakban, ha átlép a harmadik szakaszba… fáradékony lesz. Az idegei és az izmai roncsolódnak, nem lesz majd képes arra, hogy fogjon, egy idő után már semmit sem fog tudni megcsinálni önállóan.”