[Fanfic] Sérülések
... amik sosem gyógyulnak be
Író: Jarith
Cím: Sérülések
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: Akame
Típus: Kisregény
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: AU, angst, hurt, szereplő halála, kínzás, durva nyelvezet, slash
Köszönet: Azoknak, akik talán nem is tudják, hogy nekik hála vagyok még egyben
Ajánló: Neked, Hitsu <3
Ajánló 2: Boldog 24. születésnapot, Kame :)
„Még ha le is gyengültünk az összezavarodásig,
A kötelék, ami azon a napon és azon a helyen született, soha nem fog eltűnni…”
/Kamenashi Kazuya - Kizuna, részlet/
1. Fejezet ||
2. Fejezet - Pofon
A reggelekből - egy-két nagyon szélsőséges eshetőséget leszámítva - tudni lehet, milyen lesz nagyvonalakban az azt követő délután és este. Egy vidám ébredés többnyire kiegyensúlyozott, derűs napot jelent, a rossz szájízű pedig egyértelműen fárasztót, nehezet és borús hangulatút.
Akanishi Jin borzalmas reggelre ébredhetett sötétkék takarója alatt.
Aprócska lakásukat a békés csend helyett keserves sírás töltötte meg, ami elkerülhetetlenül kirángatta álmából őt. Nyögve fordult a hasára és fúrta a fejét a párnája alá. A sírás nem maradt abba, hanem ütemesen hangosabb lett. A szomszédban felébredt a két és fél hónapos csecsemő. Már megint.
- Francba…
Hajnali öt óra huszonkét perckor az ember, bármennyire is szereti a kisgyerekeket, szívesen gyilkolna egy percnyi csöndért. Ezt a kényszert többféleképpen lehet elnyomni: Jin egy zuhannyal egybekötött hajmosást választott és egy nagy - „Mindenkiből hiányzik valami. Belőlem a hiba” felirattal ellátott - bögre kávét. Az anyja szerint a növésben lévő fiatalok egészségére káros hatással van a nagy mennyiségű koffein, de erre csupán csak annyit szokott mondani, hogy az iskola is hasonló rizikófaktor, mégis évek óta bejár.
Fésületlen, nedves haja a hátára tapadt, táskás szemmel vizslatta magát a tükörben, miközben a derekára csavart törülköző egyre lejjebb csúszott a csípőjén.
Pocsékul nézett ki, de nem túlságosan lepődött meg: úgyis érezte magát.
Hat óra harmincháromra túl volt a reggelin, a sulis cuccai összepakolásán, vagyis nem maradt semmi tennivalója. Fél órát még várhatott volna, míg az édesanyja felkel, hogy iskolába indítsa a húgát, de nem látta sok értelmét. Hagyott egy cetlit és kisétált a lakásból.
A csípős, hideg levegő apró tüskéi kíméletlenül szurkálták frissen borotvált arcát. Az ősz határozottan megérkezett és ezt minden létező eszközzel igyekezett is az emberek tudtára adni. Jin egyszerűen nem foglalkozott vele. Nem akart még kabátot, sálat és kesztyűt húzni. Nem szerette, ha külső tényezők befolyásolják az életét. Őt semmi se kösse béklyóba, ne korlátozzák és akadályozzák.
Az iskolába ennyire korán csak az igazi fanatikusok bumliztak be: a túlbuzgó tanárok és a bájgúnár könyvmolyok. Viszont velük sem lehetett igazából összetalálkozni a reggeli szürkeségben derengő folyosókon, mivel nulladik órán pazarolták az idejüket.
Átballagott az épületen, majd az udvaron az osztályáig, ahol ledobta a táskáját és az iskolai egyenruhájának felső részét. Pár percig ücsörgött a székén, aztán úgy döntött, vesz magának még egy kis kávét. Legalább elüti valamivel az idejét.
Az étteremhez a 3C osztályától három folyosón kellett áthaladnia. A táv egyharmadáig jutott el, mielőtt valami megtorpanásra késztette volna. Elöntötte a bizsergő deja vu érzés.
Az egyik jobb oldalon lévő tanteremből csörömpölés és puffanás zaja szűrődött ki az ajtó alól.
Homlokráncolva vakarta meg az állát és sétált oda. Várt egy kicsit, mielőtt párat koppintott a fehérre mázolt falapon. Bent először abszurd csönd támadt, majd néhány koppanó lépést lehetett hallani.
Jin lenyomta a kilincset. Zárva volt.
- Hahó! Ki van odabent?
Nem érkezett válasz, viszont a cipőkopogás sem halt el.
- Hé, ki van odabent? Jól vagy?
- N-nincs semmi baj! Kazu-chan jól van!
„Már megint ő?!”
Két és fél hete látta utoljára, amikor kirohant az orvosiból. Azóta egyszer sem tűnt fel az iskolában vagy a környékén az a két melegbarna, ártatlanságtól csillogó szem, a lágyvonású arc, a törékeny test. Éjszakánként azt is el tudta hitetni magával, hogy meg sem történt az egész.
- Miért zártad be az ajtót? - kérdezte végül nem kis kelletlenséggel. A türelme fogytán volt, mikor megint nem kapott választ. - Kazu! Miért zárkóztál be?
- Nem Kazu volt! Kazunak nem szokták odaadni a kulcsot.
Jin nekidöntötte az ajtónak a homlokát és mélyet sóhajtott. Finoman megremegett tőle a háta.
Jobban járt volna, ha egyszerűen tovább megy, egy óra múlva úgyis rátalált volna valaki a fiúra, emellett semmi okot nem tudott felhozni az ügyben, miért kellene ezt tennie, de… ott maradt. Megint.
- Állj el az ajtó elől, oké?
Felgyűrte mindkét kezén az ingjét és tett két lépést hátra. Reménykedett benne, hogy Kazuya már biztonságos távolságba húzódott, majd egyetlen nagy lendületet véve belerúgott az ajtóba, ami recsegve-ropogva kiszakadt a helyéről. A folyosó falai között hosszan visszhangzott a tompa puffanás.
Akanishi átsétált a szabaddá vált bejáraton. A tábla melletti szekrénysor előtt üvegszilánkok villantak meg a halvány fénysugarak gyűrűjében. Ezeket szedegette egyesével a fiatal fiú, amikor odapillantott.
- Hagyd azt! - A srác értetlenül nézett fel rá. - Majd a takarítónő megcsinálja. Azért fizetik.
- De Kazu-chan törte össze.
- Ettől függetlenül a takarítónőnek pont az a feladata, hogy összetakarítsa ezeket - csattant fel Jin, mire a fiú összerezzenve kiejtette a kezéből az eddig felszedett darabkákat. Akanishi nehezen akarta elhinni, hogy alig érezhető bűntudata támadt. - Gyere velem, rendben? Ezt megoldjuk később.
A fiatalabb lassan felegyenesedett és fejét lehajtva mellé sétált.
- Ki zárt be ide? - kérdezte Jin, miközben maga elé engedte a másikat.
- Néhány fiú. De semmi baj, Kazu-chan már megszokta - tette hozzá apró mosollyal. - Múlt héten is bezárták Kazut, de Kazu várt, amíg kiengedték.
- Múlt héten is? - nézett rá döbbenten. „Rendszeresen ezt csinálják vele és hagyja?” - Ha nem töröm be az ajtót, ott ültél volna egyetlen szó nélkül, míg valaki véletlenül erre téved a kulccsal…?
- Igen.
Jin megszédült, ahogy a szavak eljutottak a tudatáig.
Szerencséjükre az iskolaorvos már bent volt az „irodájában” és kórlapokat írt át, illetve ellenőrzött, mikor bekopogtak hozzá.
Az idősebb gyorsan megnyugtatta a nőt, hogy ezúttal nem sérült meg a kis kóválygó, de lenne egy pár kérdése, Kazuyának pedig kellene valami, amivel elfoglalhatja addig magát. Éppen ezért kapott néhány fehér papírlapot, két ceruzát, egy radírt és egy orvosi szakszótárat, amin rajzolhatott.
- Mit szeretnél tudni? - ült vissza a székébe a nő. Keresztbe rakta a lábát, kicsit ráncigálta a köpenye szélét, az egyik hajtincsével játszott. Jinnek az az érzése támadt, hogy a védőnőt feszélyezi valami.
- Először is azt, hogy ki a fene ez a srác - bökött a háta mögé, ahonnan a fiú halk dúdolgatással adta a tudtukra, hogy jelen van a helyiségben.
Miyazaki-san tűnődve figyelte az arcát, majd aprót sóhajtott.
- A neve Kamenashi Kazuya. Normális esetben most az osztálytársad lenne. Hány éves is vagy most?
- Tizennyolc múltam júliusban - válaszolta fásultan.
- Ő tizenhét éves.
- Most viccel velem?
- Nem - rázta meg a fejét finoman. - Ugyanolyan, mint te.
- Leszámítva, hogy zakkant - vágta rá ingerülten Akanishi. A védőnő lesújtó pillantással méltatta ezért a kitörésért.
Halkan szólalt meg.
- Ő nem zakkant. Beteg. Te ugyanúgy lehetnél a helyében, ezt jól jegyezd meg!
Jin sértetten szorította össze a száját és hallgatott. Lett volna hozzáfűznivalója, azonban inkább megtartotta magában. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a védőnővel egy-két dologban nem ringtak azonos nevezőn.
- Miért ilyen? Ránézésre nem mondanám meg, hogy valami baj van vele.
Miyazaki lassan szívta be, majd fújta ki a bent tartott levegőt.
- A betegsége csak az utolsó fázisban építi le fizikailag. Addig mindenre képes, amire a vele egy idős fiatalok, például te. Tudna kocsit vezetni, ha akarna, sportolhat, még akár dolgozhatna is.
- Valami baj van vele - dőlt előre Jin. Már-már suttogott.
- Ő belül… egy gyerek. Máshogy éli meg a körülötte történő dolgokat, mint mi. - „Ez feltűnt.” - Olyan, mintha egy hét éves gyereket bezártak volna egy tizenhét éves testébe. Kicsit talán autista is. Ismered ezt a szót?
- Igen - biccentett. A gyomrát egy apró görcs szorította össze.
- Ha bántják, nem védekezik, mert legalább addig is foglalkoznak vele. Nagyon nehezen viseli az egyedüllétet… Nem szereti a magányosságot és semmi sem készíti ki ennél jobban. Szeretném is emiatt megköszönni, hogy segítesz neki és néha beszélgetsz vele. Nagyon kedvel téged - mosolyodott el kedvesen a nő.
Jin lehunyta a szemét.
- Egy pillanat és jövök - szólalt meg rekedten, mielőtt elhagyta volna a helyiséget.
A folyosón lévő vízcsap szélét markolta, a fejét a falnak döntötte és csukott szemmel mélyeket lélegzett. Legszívesebben üvöltött volna.
Miért? Miért kell megköszönni azt, hogy beszélget valakivel…? Ezt nem szabadna megköszönni. Természetesnek kéne lennie. Ahogy az is, hogy valaki törődik azzal a szerencsétlen fiúval. Nem tudta elhinni, hogy senkije sincs. Egyetlen egy barátja, rokona, ismerőse, társa. Valaki, bárki, akárki.
Fojtogató sajnálatot és szánakozást érzett.
Eszébe jutott a házuktól pár utcányira lévő játszótér. Az a csodálatos, adományokból épített játszótér a szuper homokozóval, ahol hetekig csak a „menő” gyerekek élvezhették a friss homokot. Eszébe jutott a húga könnyes arca, amikor néhány suhanc nem engedte ott játszani őt. Látta maga előtt a copfos kislányt, amint az egyik hintában ül magányosan. Egyedül.
Összeszorította a fogát. Mély levegőt vett.
Visszasétált a szobába. Kazuya a vizsgálóágyon hasalt és vidáman satírozott valamit a papírján; a védőnő ezt figyelte mosolyogva, amíg Jin meg nem állt mellette. Még néhány kérdése maradt, amikre szeretett volna választ kapni.
\\
- Hol a kulcsod, Kamenashi?
- Kazu-chan táskájában!
Amíg a fiú beletúrt a holmijai közé az említett tárgyért, Akanishi karba tett kézzel körülnézett. Igazat kellett adnia Miyazakinak. Innen pontosan látni lehetett az iskolát. Szinte egy köpésnyire magasodott a masszív, szürke épület. Az a hely, amit az elmúlt egy órában gondolkodás nélkül porig égetett volna.
A kis épület, ami Kazuya otthonát jelentette, összesen négy helyiségből állt. Egy konyhával egybekötött nappaliból, egy aprócska fürdőszobából, egy hálóból és még egy negyedik szobából, aminek az ajtaja azonban zárva volt, zsírkrétával pedig gyerekesen odabiggyesztett „Kazu-chan megtiltja, hogy bemenj!” felirat mosolygott rá vissza vele szemben állva.
- Szóval itt laksz? - kérdezte Jin elég hangosan ahhoz, hogy a szomszéd helyiségben lázasan pakoló srác is meghallja.
- Igen! Ez Kazu-chan saját háza. Kazu-chan takarítja mindig, bár néha Miyazaki-sama is segít.
- Nagyon szép - mondta. Mosollyal az ajkain bukkant fel az ajtónyílásban. - Baromi vidámak a színek. Ez tök jó! Te választottad ki őket?
- Az még semmi! - vágta rá büszkén a fiú. Zavartság pírja öntötte el az arcát és sütött róla, mennyire izgatott. - Az egészet Kazu-chan festette ki!
Jin arca megnyúlt, a szemei csak éppen nem estek ki a helyükről.
- Hülyéskedsz!
- Nem - kuncogott fel csintalan fénnyel a szemében. Széles mosollyal lépett vendége elé és picit habozva mélyen meghajolt, mielőtt megszólalt volna. - Kazu-chan elfelejtett bemutatkozni. Kamenashi Kazuya vagyok.
A másik viszonozta a gesztust.
- Én Akanishi Jin vagyok. Szólíts Jinnek, rendben?
Író: Jarith
Cím: Sérülések
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: Akame
Típus: Kisregény
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: AU, angst, hurt, szereplő halála, kínzás, durva nyelvezet, slash
Köszönet: Azoknak, akik talán nem is tudják, hogy nekik hála vagyok még egyben
Ajánló: Neked, Hitsu <3
Ajánló 2: Boldog 24. születésnapot, Kame :)
„Még ha le is gyengültünk az összezavarodásig,
A kötelék, ami azon a napon és azon a helyen született, soha nem fog eltűnni…”
/Kamenashi Kazuya - Kizuna, részlet/
1. Fejezet ||
2. Fejezet - Pofon
A reggelekből - egy-két nagyon szélsőséges eshetőséget leszámítva - tudni lehet, milyen lesz nagyvonalakban az azt követő délután és este. Egy vidám ébredés többnyire kiegyensúlyozott, derűs napot jelent, a rossz szájízű pedig egyértelműen fárasztót, nehezet és borús hangulatút.
Akanishi Jin borzalmas reggelre ébredhetett sötétkék takarója alatt.
Aprócska lakásukat a békés csend helyett keserves sírás töltötte meg, ami elkerülhetetlenül kirángatta álmából őt. Nyögve fordult a hasára és fúrta a fejét a párnája alá. A sírás nem maradt abba, hanem ütemesen hangosabb lett. A szomszédban felébredt a két és fél hónapos csecsemő. Már megint.
- Francba…
Hajnali öt óra huszonkét perckor az ember, bármennyire is szereti a kisgyerekeket, szívesen gyilkolna egy percnyi csöndért. Ezt a kényszert többféleképpen lehet elnyomni: Jin egy zuhannyal egybekötött hajmosást választott és egy nagy - „Mindenkiből hiányzik valami. Belőlem a hiba” felirattal ellátott - bögre kávét. Az anyja szerint a növésben lévő fiatalok egészségére káros hatással van a nagy mennyiségű koffein, de erre csupán csak annyit szokott mondani, hogy az iskola is hasonló rizikófaktor, mégis évek óta bejár.
Fésületlen, nedves haja a hátára tapadt, táskás szemmel vizslatta magát a tükörben, miközben a derekára csavart törülköző egyre lejjebb csúszott a csípőjén.
Pocsékul nézett ki, de nem túlságosan lepődött meg: úgyis érezte magát.
Hat óra harmincháromra túl volt a reggelin, a sulis cuccai összepakolásán, vagyis nem maradt semmi tennivalója. Fél órát még várhatott volna, míg az édesanyja felkel, hogy iskolába indítsa a húgát, de nem látta sok értelmét. Hagyott egy cetlit és kisétált a lakásból.
A csípős, hideg levegő apró tüskéi kíméletlenül szurkálták frissen borotvált arcát. Az ősz határozottan megérkezett és ezt minden létező eszközzel igyekezett is az emberek tudtára adni. Jin egyszerűen nem foglalkozott vele. Nem akart még kabátot, sálat és kesztyűt húzni. Nem szerette, ha külső tényezők befolyásolják az életét. Őt semmi se kösse béklyóba, ne korlátozzák és akadályozzák.
Az iskolába ennyire korán csak az igazi fanatikusok bumliztak be: a túlbuzgó tanárok és a bájgúnár könyvmolyok. Viszont velük sem lehetett igazából összetalálkozni a reggeli szürkeségben derengő folyosókon, mivel nulladik órán pazarolták az idejüket.
Átballagott az épületen, majd az udvaron az osztályáig, ahol ledobta a táskáját és az iskolai egyenruhájának felső részét. Pár percig ücsörgött a székén, aztán úgy döntött, vesz magának még egy kis kávét. Legalább elüti valamivel az idejét.
Az étteremhez a 3C osztályától három folyosón kellett áthaladnia. A táv egyharmadáig jutott el, mielőtt valami megtorpanásra késztette volna. Elöntötte a bizsergő deja vu érzés.
Az egyik jobb oldalon lévő tanteremből csörömpölés és puffanás zaja szűrődött ki az ajtó alól.
Homlokráncolva vakarta meg az állát és sétált oda. Várt egy kicsit, mielőtt párat koppintott a fehérre mázolt falapon. Bent először abszurd csönd támadt, majd néhány koppanó lépést lehetett hallani.
Jin lenyomta a kilincset. Zárva volt.
- Hahó! Ki van odabent?
Nem érkezett válasz, viszont a cipőkopogás sem halt el.
- Hé, ki van odabent? Jól vagy?
- N-nincs semmi baj! Kazu-chan jól van!
„Már megint ő?!”
Két és fél hete látta utoljára, amikor kirohant az orvosiból. Azóta egyszer sem tűnt fel az iskolában vagy a környékén az a két melegbarna, ártatlanságtól csillogó szem, a lágyvonású arc, a törékeny test. Éjszakánként azt is el tudta hitetni magával, hogy meg sem történt az egész.
- Miért zártad be az ajtót? - kérdezte végül nem kis kelletlenséggel. A türelme fogytán volt, mikor megint nem kapott választ. - Kazu! Miért zárkóztál be?
- Nem Kazu volt! Kazunak nem szokták odaadni a kulcsot.
Jin nekidöntötte az ajtónak a homlokát és mélyet sóhajtott. Finoman megremegett tőle a háta.
Jobban járt volna, ha egyszerűen tovább megy, egy óra múlva úgyis rátalált volna valaki a fiúra, emellett semmi okot nem tudott felhozni az ügyben, miért kellene ezt tennie, de… ott maradt. Megint.
- Állj el az ajtó elől, oké?
Felgyűrte mindkét kezén az ingjét és tett két lépést hátra. Reménykedett benne, hogy Kazuya már biztonságos távolságba húzódott, majd egyetlen nagy lendületet véve belerúgott az ajtóba, ami recsegve-ropogva kiszakadt a helyéről. A folyosó falai között hosszan visszhangzott a tompa puffanás.
Akanishi átsétált a szabaddá vált bejáraton. A tábla melletti szekrénysor előtt üvegszilánkok villantak meg a halvány fénysugarak gyűrűjében. Ezeket szedegette egyesével a fiatal fiú, amikor odapillantott.
- Hagyd azt! - A srác értetlenül nézett fel rá. - Majd a takarítónő megcsinálja. Azért fizetik.
- De Kazu-chan törte össze.
- Ettől függetlenül a takarítónőnek pont az a feladata, hogy összetakarítsa ezeket - csattant fel Jin, mire a fiú összerezzenve kiejtette a kezéből az eddig felszedett darabkákat. Akanishi nehezen akarta elhinni, hogy alig érezhető bűntudata támadt. - Gyere velem, rendben? Ezt megoldjuk később.
A fiatalabb lassan felegyenesedett és fejét lehajtva mellé sétált.
- Ki zárt be ide? - kérdezte Jin, miközben maga elé engedte a másikat.
- Néhány fiú. De semmi baj, Kazu-chan már megszokta - tette hozzá apró mosollyal. - Múlt héten is bezárták Kazut, de Kazu várt, amíg kiengedték.
- Múlt héten is? - nézett rá döbbenten. „Rendszeresen ezt csinálják vele és hagyja?” - Ha nem töröm be az ajtót, ott ültél volna egyetlen szó nélkül, míg valaki véletlenül erre téved a kulccsal…?
- Igen.
Jin megszédült, ahogy a szavak eljutottak a tudatáig.
Szerencséjükre az iskolaorvos már bent volt az „irodájában” és kórlapokat írt át, illetve ellenőrzött, mikor bekopogtak hozzá.
Az idősebb gyorsan megnyugtatta a nőt, hogy ezúttal nem sérült meg a kis kóválygó, de lenne egy pár kérdése, Kazuyának pedig kellene valami, amivel elfoglalhatja addig magát. Éppen ezért kapott néhány fehér papírlapot, két ceruzát, egy radírt és egy orvosi szakszótárat, amin rajzolhatott.
- Mit szeretnél tudni? - ült vissza a székébe a nő. Keresztbe rakta a lábát, kicsit ráncigálta a köpenye szélét, az egyik hajtincsével játszott. Jinnek az az érzése támadt, hogy a védőnőt feszélyezi valami.
- Először is azt, hogy ki a fene ez a srác - bökött a háta mögé, ahonnan a fiú halk dúdolgatással adta a tudtukra, hogy jelen van a helyiségben.
Miyazaki-san tűnődve figyelte az arcát, majd aprót sóhajtott.
- A neve Kamenashi Kazuya. Normális esetben most az osztálytársad lenne. Hány éves is vagy most?
- Tizennyolc múltam júliusban - válaszolta fásultan.
- Ő tizenhét éves.
- Most viccel velem?
- Nem - rázta meg a fejét finoman. - Ugyanolyan, mint te.
- Leszámítva, hogy zakkant - vágta rá ingerülten Akanishi. A védőnő lesújtó pillantással méltatta ezért a kitörésért.
Halkan szólalt meg.
- Ő nem zakkant. Beteg. Te ugyanúgy lehetnél a helyében, ezt jól jegyezd meg!
Jin sértetten szorította össze a száját és hallgatott. Lett volna hozzáfűznivalója, azonban inkább megtartotta magában. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a védőnővel egy-két dologban nem ringtak azonos nevezőn.
- Miért ilyen? Ránézésre nem mondanám meg, hogy valami baj van vele.
Miyazaki lassan szívta be, majd fújta ki a bent tartott levegőt.
- A betegsége csak az utolsó fázisban építi le fizikailag. Addig mindenre képes, amire a vele egy idős fiatalok, például te. Tudna kocsit vezetni, ha akarna, sportolhat, még akár dolgozhatna is.
- Valami baj van vele - dőlt előre Jin. Már-már suttogott.
- Ő belül… egy gyerek. Máshogy éli meg a körülötte történő dolgokat, mint mi. - „Ez feltűnt.” - Olyan, mintha egy hét éves gyereket bezártak volna egy tizenhét éves testébe. Kicsit talán autista is. Ismered ezt a szót?
- Igen - biccentett. A gyomrát egy apró görcs szorította össze.
- Ha bántják, nem védekezik, mert legalább addig is foglalkoznak vele. Nagyon nehezen viseli az egyedüllétet… Nem szereti a magányosságot és semmi sem készíti ki ennél jobban. Szeretném is emiatt megköszönni, hogy segítesz neki és néha beszélgetsz vele. Nagyon kedvel téged - mosolyodott el kedvesen a nő.
Jin lehunyta a szemét.
- Egy pillanat és jövök - szólalt meg rekedten, mielőtt elhagyta volna a helyiséget.
A folyosón lévő vízcsap szélét markolta, a fejét a falnak döntötte és csukott szemmel mélyeket lélegzett. Legszívesebben üvöltött volna.
Miért? Miért kell megköszönni azt, hogy beszélget valakivel…? Ezt nem szabadna megköszönni. Természetesnek kéne lennie. Ahogy az is, hogy valaki törődik azzal a szerencsétlen fiúval. Nem tudta elhinni, hogy senkije sincs. Egyetlen egy barátja, rokona, ismerőse, társa. Valaki, bárki, akárki.
Fojtogató sajnálatot és szánakozást érzett.
Eszébe jutott a házuktól pár utcányira lévő játszótér. Az a csodálatos, adományokból épített játszótér a szuper homokozóval, ahol hetekig csak a „menő” gyerekek élvezhették a friss homokot. Eszébe jutott a húga könnyes arca, amikor néhány suhanc nem engedte ott játszani őt. Látta maga előtt a copfos kislányt, amint az egyik hintában ül magányosan. Egyedül.
Összeszorította a fogát. Mély levegőt vett.
Visszasétált a szobába. Kazuya a vizsgálóágyon hasalt és vidáman satírozott valamit a papírján; a védőnő ezt figyelte mosolyogva, amíg Jin meg nem állt mellette. Még néhány kérdése maradt, amikre szeretett volna választ kapni.
\\
- Hol a kulcsod, Kamenashi?
- Kazu-chan táskájában!
Amíg a fiú beletúrt a holmijai közé az említett tárgyért, Akanishi karba tett kézzel körülnézett. Igazat kellett adnia Miyazakinak. Innen pontosan látni lehetett az iskolát. Szinte egy köpésnyire magasodott a masszív, szürke épület. Az a hely, amit az elmúlt egy órában gondolkodás nélkül porig égetett volna.
A kis épület, ami Kazuya otthonát jelentette, összesen négy helyiségből állt. Egy konyhával egybekötött nappaliból, egy aprócska fürdőszobából, egy hálóból és még egy negyedik szobából, aminek az ajtaja azonban zárva volt, zsírkrétával pedig gyerekesen odabiggyesztett „Kazu-chan megtiltja, hogy bemenj!” felirat mosolygott rá vissza vele szemben állva.
- Szóval itt laksz? - kérdezte Jin elég hangosan ahhoz, hogy a szomszéd helyiségben lázasan pakoló srác is meghallja.
- Igen! Ez Kazu-chan saját háza. Kazu-chan takarítja mindig, bár néha Miyazaki-sama is segít.
- Nagyon szép - mondta. Mosollyal az ajkain bukkant fel az ajtónyílásban. - Baromi vidámak a színek. Ez tök jó! Te választottad ki őket?
- Az még semmi! - vágta rá büszkén a fiú. Zavartság pírja öntötte el az arcát és sütött róla, mennyire izgatott. - Az egészet Kazu-chan festette ki!
Jin arca megnyúlt, a szemei csak éppen nem estek ki a helyükről.
- Hülyéskedsz!
- Nem - kuncogott fel csintalan fénnyel a szemében. Széles mosollyal lépett vendége elé és picit habozva mélyen meghajolt, mielőtt megszólalt volna. - Kazu-chan elfelejtett bemutatkozni. Kamenashi Kazuya vagyok.
A másik viszonozta a gesztust.
- Én Akanishi Jin vagyok. Szólíts Jinnek, rendben?