[Fanfic] Apai félelmek
... amikre néha nincs, néha van megoldás
Író: Jarith
Párosítás: KAT-TUN / Jinda
Figyelmeztetés: angst fűszerezve egy kis romantikával
Korhatár: PG
Történet: Amikor két férfi együtt él, nincs vita arról, melyik csatornát nézzék a tévében. Amikor két férfi együtt él, nem kell lehajtani a WC ülőkét. Amikor két férfi együtt él, nincs szükség háromféle éttermes rendelőpapírra és nem probléma, ha a mosdókagyló szélén marad a borotva. De mi van akkor, ha az egyik férfi olyasmire vágyik, aminek az örömét igazán csak egy nő adhatná meg? És mi történik, ha mégis megkaphatná ezt a dolgot, ám hirtelen kételyek bukkannak fel benne…?
Megjegyzés: Tudom, hogy sokan ezért majd kinevetnek vagy megvetnek, de ebben a tekintetben Jinnel hasonlítunk, már-már megegyezünk. Valószínűleg emiatt lett olyan ez a történet, amilyen. Egy szelet belőle, egy szelet belőlem - és mindezt Tat-chanom teszi tökéletessé.
Köszönet: Kristófnak, mert amióta ismerem, imádom, és mellette boldog vagyok már attól, hogy mosolyog és rám nevet.
Apai félelmek
Halkan aprót kattant az aranyozott fogaskerék, mielőtt lassú, monoton zakatolásba kezdett volna. Még két aprócska kereket lendített mozgásba, ami működésbe hozta a fekete mutatókat.
Tikk-takk.
A padlón elgurult egy színes, pöttyökkel és háromszögekkel tarkított gumilabda. Súrlódó hang kíséretében gördült a falépcsőhöz, majd lepattogott a fényezett fokokon.
Jin tűnődve nézett utána. A folyosón csupán félhomályt nyújtó lámpák égtek. Furcsa, girbegurba árnyak másztak a halványzöld falakon, mintha a pokolból előtántorgó démonok próbáltak volna felkapaszkodni a plafonra.
Tikk-takk.
Kisétált a szobából, az ajtót csöndesen húzta be maga mögött. Nem akarta felébreszteni párját. Had aludjon. Hisz olyan kemény napja volt, annyit dolgozott… Megérdemli. Ma megérdemli. Mindenképp. Neki kell erősnek lennie.
Nagyon hideg volt a szőnyeg a talpa alatt. Már-már fagyos. Pedig odakint nyári hőség tombolt. Az ablakhoz sétált, a kilincsre fonta az ujjait és elforgatta a zárat - még sem tudta kinyitni. Valamiért beragadt.
Feladta.
Tikk-takk.
A folyosó végén valami koppant a földön. Arra felé kapta a fejét.
Az a kellemetlen érzés mocorgott az elméjében, hogy valamit elfelejtett. Valami nagyon fontosat. Valamit, amit nem szabadott volna elfelejtenie, jól tudta. Valamit, ami… felébresztette.
Mi lehetett az?
A hajába markolt. Saját magának fájdalmat okozva kezdte húzni kócos tincseit.
Tikk-takk.
A falnak nyomta a fejét. Jobb kezével passzírozta oda. A halántéka lüktetett, az állkapcsa sajgott, az agya viszont mindenféle gondolatot blokkolt.
Már nem sok hiányzott ahhoz, hogy egyszerűen belefejeljen a tapétás felületbe, amikor keserves sírás ütötte meg a fülét. A csöndben fülsértően hatott, átjárt minden apró kis zugot.
- Kaori?
Döbbenten meredt a sötétségbe, miközben a falon lógó fotókon fénylő alakok mind őt figyelték.
- Kaori?
A kislány éles hangon, sivítva sírt fel ismét.
Ellökte magát a faltól és hezitálás nélkül futásnak eredt. Mindkét oldalon tucat ajtó nyújtózkodott a magasba; feketék voltak, monumentálisak és befelé dőltek. El akarták taposni.
- Kaori! Kaori, hol vagy?!
Fellökött egy asztalt, a falhoz vágott egy telefont, félre rúgott az útból egy műanyag játékautót. Minden lehetőt megtett azért, hogy eljusson a céljához. Az élete értelmeinek egyikéhez.
- KAORI!
Vállal vetődött neki a bezárt ajtónak, ami abban a pillanatban ki is szakadt a helyéről. Elhasalt a faszilánkokkal teleszórt padlón, hallgatva a kisbaba sírását. Égető szúrást érzett az arcán és kínzó nyomást a csípőjénél.
A koponyáját pedig majd’ szétszaggatta a keserves sírás.
Két kézzel püfölte a padlót, magatehetetlenül fetrengett egy ismeretlen kíntól.
Aztán felpillantott. Fehér, fodros ruhácskában, vörösre dagadt, kisírt szemekkel ült vele szemben néhány cserépbe ültetett tulipán között az alig kilenc hónapos baba. A feje búbján még csak pihés, szöszös szőke haj lengett.
Annyira kicsi… annyira nagyon kicsi…
Felpattant a szeme.
A szoba levegőjét egy - az utcán száguldozó - autóból szóló sláger és alig hallható szuszogás töltötte meg a saját zihálása mellett.
Jin a plafonra meredt és próbálta normalizálni a rendellenes módon szapora légzését. Hátrasimította a homlokából az izzadságtól csatakos haját, majd oldalra fordította a fejét. Ueda békésen, nyakig betakarózva aludt. Ettől muszáj volt az ajkaira engednie egy halvány mosolyt.
Felült, megdörzsölte a tarkóját, aztán felkelt az ágyról.
A konyhában szanaszét hevertek a vacsorához használt evőeszközök, tányérok és poharak. Félresöpört az asztalról néhány használt szalvétát, hogy odaférjen a bögréje, amibe hideg teát töltött.
Felsóhajtott.
Az elmúlt pár napban minden éjjel ugyanezt álmodta. Ott állt a hálószoba ajtóban, de nem tudta megmondani, mi miatt - ameddig fel nem sírt a kislány. Soha, soha az életben nem érzett még olyan kétségbeesett félelmet, mint akkor. A gondolattól, hogy valami óriási baj van és ő nem lesz ott időben. Nem tud neki segíteni és magára marad az a nagyon pici gyerek.
Az ő gyerekük.
- Miért nem alszol? - kérdezte egy álmos hang. Összerezzenve fordította hátra a fejét.
- Felébresztettelek?
- Csak a hiányod - mosolygott rá Uebo összehúzva magán a cipzáros pulcsiját. Odasétált az asztalhoz. - Mi a baj?
Jin lepillantott a kezeire, amikkel a bögrét markolta. Már egyáltalán nem remegtek, a gyomra azonban továbbra sem hagyta abba a háborgást.
- Rosszat álmodtam.
- Miről?
- Kaoriról - felelte csendesen. Párja néhány hosszú pillanatig szó nélkül nézett rá, aztán kihúzott magának egy széket és leült rá.
- Mit álmodtál? - billentette picit oldalra a fejét, miközben gyengéden végig simított Akanishi kézfején.
- Azt, hogy… hogy sír. Nagyon sír. Rohanok, ahogy csak tőlem telik, hogy segítsek rajta, de sokáig nem találom őt… aztán mikor mégis sikerül, elesem. És képtelen vagyok felkelni. - Óriásit nyelt. Nem akarta elhinni vagy elfogadni, hogy az alvás közben gyökeret vert rettegés azóta is a markában tartja. - Fekszem a padlón és csak nézem, ahogy zokog. Nem… nem tudok segíteni…
Tatsuya az ujjai közé csúsztatta a sajátjait.
- Inkább várjunk még vele…? Nem muszáj.
- Akarok gyereket - rázta meg a fejét hevesen. Az alsó ajkára harapott és sziszegve szívta be a levegőt. Átjárta a tüdejét, de semmit sem segített a benne dúló kuszaságon. - Nagyon szeretnék egy gyereket… és Kaori tüneményes kislány. Azonnal megszerettem, ahogy megláttam őt - nevetett fel halkan, ám elcsuklott a hangja.
A faszék lába megcsikordult a konyha kövén, ahogy Ueda hátratolta. Gyorsan lecsúsztatta magáról a szürke pulóvert, majd kibújt a pólójából is. Jin gondolatok nélkül figyelte őt, miközben párja elé sétált. Az idősebb a tincsei közé fúrta az ujjait és szelíd erőszakkal a meztelenné vált hasához húzta a fejét.
Akanishiból felszakadt egy reszketeg sóhaj. Szorosan átölelte a keskeny derekat és odanyomta a meleg bőrhöz az arcát.
Nagyon szerette Tatsuya hasán nyugtatni a fejét. Ez valamiért mindig megnyugtatta és békével töltötte el.
- Csodálatos apa leszel - suttogta Uepi a tarkóját cirógatva. - Imádod a gyerekeket és varázslatosan bánsz velük. Bíznak benned, te pedig bármit megtennél egy gyerekért. Biztos vagyok benne, hogy akármi is állna az utadba, fel tudnál állni.
- Gondolod…?
- Nem. Én tudom.
- Félek… - mondta bizonytalan hangon. - Félek, hogy elrontom.
- Nem fogod. Sohasem hagynál cserben egy gyereket, Jin. Örülök, hogy te leszel a gyerekünk apja - lehelte. A nyugtató érintésekkel sem hagyott fel. Tudta, hogy szerelmének erre most nagy szüksége van.
- Én pedig annak, hogy te leszel a másik apja - mosolyodott el. Mindketten mosolyogtak és ezzel elhalványult a nyomasztó légkör fekete tónusa.
- Jó apák leszünk. Vissza akarod mondani az örökbefogadást?
- Nem - vágta rá határozottan. Közelebb nyomta a fejét Uedához. - Nem. Nem okozok csalódást Kaorinak.
Tatsuya nyomott egy puszit a fejére.
- Akanishi Jin apa lesz.
- Brutálisan hangzik, mi?
- Hát eléggé…
- Hé! Ilyenkor azt szokás mondani, hogy: nem, dehogyis, hogyan gondolhatsz ilyesmit?
- Tudod min gondolkoztam? - kérdezte váratlanul figyelmen kívül hagyva Akanishi csipkelődését.
- Elképzelni sem tudom.
- Azon, hogy vajon Kaori-chant vagy téged kell majd többet nevelni?
Jin felnevetett és váratlanul beleharapott Uebo köldökébe.
A szíve legmélyén Akanishi Jin jól tudta, hogy kiváló apa lesz belőle, hiszen egy csodálatos társ állt mellette, akivel mindenben támogatták egymást - és egy háromtagú családot szerettek volna.
- El tudnék aludni így… - motyogta félálomban.
- Hát aludj! Majd a tündéreimmel őrizzük az álmod.
Mosollyal az arcán, ülve szenderedett el.
Vége
Író: Jarith
Párosítás: KAT-TUN / Jinda
Figyelmeztetés: angst fűszerezve egy kis romantikával
Korhatár: PG
Történet: Amikor két férfi együtt él, nincs vita arról, melyik csatornát nézzék a tévében. Amikor két férfi együtt él, nem kell lehajtani a WC ülőkét. Amikor két férfi együtt él, nincs szükség háromféle éttermes rendelőpapírra és nem probléma, ha a mosdókagyló szélén marad a borotva. De mi van akkor, ha az egyik férfi olyasmire vágyik, aminek az örömét igazán csak egy nő adhatná meg? És mi történik, ha mégis megkaphatná ezt a dolgot, ám hirtelen kételyek bukkannak fel benne…?
Megjegyzés: Tudom, hogy sokan ezért majd kinevetnek vagy megvetnek, de ebben a tekintetben Jinnel hasonlítunk, már-már megegyezünk. Valószínűleg emiatt lett olyan ez a történet, amilyen. Egy szelet belőle, egy szelet belőlem - és mindezt Tat-chanom teszi tökéletessé.
Köszönet: Kristófnak, mert amióta ismerem, imádom, és mellette boldog vagyok már attól, hogy mosolyog és rám nevet.
Apai félelmek
Halkan aprót kattant az aranyozott fogaskerék, mielőtt lassú, monoton zakatolásba kezdett volna. Még két aprócska kereket lendített mozgásba, ami működésbe hozta a fekete mutatókat.
Tikk-takk.
A padlón elgurult egy színes, pöttyökkel és háromszögekkel tarkított gumilabda. Súrlódó hang kíséretében gördült a falépcsőhöz, majd lepattogott a fényezett fokokon.
Jin tűnődve nézett utána. A folyosón csupán félhomályt nyújtó lámpák égtek. Furcsa, girbegurba árnyak másztak a halványzöld falakon, mintha a pokolból előtántorgó démonok próbáltak volna felkapaszkodni a plafonra.
Tikk-takk.
Kisétált a szobából, az ajtót csöndesen húzta be maga mögött. Nem akarta felébreszteni párját. Had aludjon. Hisz olyan kemény napja volt, annyit dolgozott… Megérdemli. Ma megérdemli. Mindenképp. Neki kell erősnek lennie.
Nagyon hideg volt a szőnyeg a talpa alatt. Már-már fagyos. Pedig odakint nyári hőség tombolt. Az ablakhoz sétált, a kilincsre fonta az ujjait és elforgatta a zárat - még sem tudta kinyitni. Valamiért beragadt.
Feladta.
Tikk-takk.
A folyosó végén valami koppant a földön. Arra felé kapta a fejét.
Az a kellemetlen érzés mocorgott az elméjében, hogy valamit elfelejtett. Valami nagyon fontosat. Valamit, amit nem szabadott volna elfelejtenie, jól tudta. Valamit, ami… felébresztette.
Mi lehetett az?
A hajába markolt. Saját magának fájdalmat okozva kezdte húzni kócos tincseit.
Tikk-takk.
A falnak nyomta a fejét. Jobb kezével passzírozta oda. A halántéka lüktetett, az állkapcsa sajgott, az agya viszont mindenféle gondolatot blokkolt.
Már nem sok hiányzott ahhoz, hogy egyszerűen belefejeljen a tapétás felületbe, amikor keserves sírás ütötte meg a fülét. A csöndben fülsértően hatott, átjárt minden apró kis zugot.
- Kaori?
Döbbenten meredt a sötétségbe, miközben a falon lógó fotókon fénylő alakok mind őt figyelték.
- Kaori?
A kislány éles hangon, sivítva sírt fel ismét.
Ellökte magát a faltól és hezitálás nélkül futásnak eredt. Mindkét oldalon tucat ajtó nyújtózkodott a magasba; feketék voltak, monumentálisak és befelé dőltek. El akarták taposni.
- Kaori! Kaori, hol vagy?!
Fellökött egy asztalt, a falhoz vágott egy telefont, félre rúgott az útból egy műanyag játékautót. Minden lehetőt megtett azért, hogy eljusson a céljához. Az élete értelmeinek egyikéhez.
- KAORI!
Vállal vetődött neki a bezárt ajtónak, ami abban a pillanatban ki is szakadt a helyéről. Elhasalt a faszilánkokkal teleszórt padlón, hallgatva a kisbaba sírását. Égető szúrást érzett az arcán és kínzó nyomást a csípőjénél.
A koponyáját pedig majd’ szétszaggatta a keserves sírás.
Két kézzel püfölte a padlót, magatehetetlenül fetrengett egy ismeretlen kíntól.
Aztán felpillantott. Fehér, fodros ruhácskában, vörösre dagadt, kisírt szemekkel ült vele szemben néhány cserépbe ültetett tulipán között az alig kilenc hónapos baba. A feje búbján még csak pihés, szöszös szőke haj lengett.
Annyira kicsi… annyira nagyon kicsi…
Felpattant a szeme.
A szoba levegőjét egy - az utcán száguldozó - autóból szóló sláger és alig hallható szuszogás töltötte meg a saját zihálása mellett.
Jin a plafonra meredt és próbálta normalizálni a rendellenes módon szapora légzését. Hátrasimította a homlokából az izzadságtól csatakos haját, majd oldalra fordította a fejét. Ueda békésen, nyakig betakarózva aludt. Ettől muszáj volt az ajkaira engednie egy halvány mosolyt.
Felült, megdörzsölte a tarkóját, aztán felkelt az ágyról.
A konyhában szanaszét hevertek a vacsorához használt evőeszközök, tányérok és poharak. Félresöpört az asztalról néhány használt szalvétát, hogy odaférjen a bögréje, amibe hideg teát töltött.
Felsóhajtott.
Az elmúlt pár napban minden éjjel ugyanezt álmodta. Ott állt a hálószoba ajtóban, de nem tudta megmondani, mi miatt - ameddig fel nem sírt a kislány. Soha, soha az életben nem érzett még olyan kétségbeesett félelmet, mint akkor. A gondolattól, hogy valami óriási baj van és ő nem lesz ott időben. Nem tud neki segíteni és magára marad az a nagyon pici gyerek.
Az ő gyerekük.
- Miért nem alszol? - kérdezte egy álmos hang. Összerezzenve fordította hátra a fejét.
- Felébresztettelek?
- Csak a hiányod - mosolygott rá Uebo összehúzva magán a cipzáros pulcsiját. Odasétált az asztalhoz. - Mi a baj?
Jin lepillantott a kezeire, amikkel a bögrét markolta. Már egyáltalán nem remegtek, a gyomra azonban továbbra sem hagyta abba a háborgást.
- Rosszat álmodtam.
- Miről?
- Kaoriról - felelte csendesen. Párja néhány hosszú pillanatig szó nélkül nézett rá, aztán kihúzott magának egy széket és leült rá.
- Mit álmodtál? - billentette picit oldalra a fejét, miközben gyengéden végig simított Akanishi kézfején.
- Azt, hogy… hogy sír. Nagyon sír. Rohanok, ahogy csak tőlem telik, hogy segítsek rajta, de sokáig nem találom őt… aztán mikor mégis sikerül, elesem. És képtelen vagyok felkelni. - Óriásit nyelt. Nem akarta elhinni vagy elfogadni, hogy az alvás közben gyökeret vert rettegés azóta is a markában tartja. - Fekszem a padlón és csak nézem, ahogy zokog. Nem… nem tudok segíteni…
Tatsuya az ujjai közé csúsztatta a sajátjait.
- Inkább várjunk még vele…? Nem muszáj.
- Akarok gyereket - rázta meg a fejét hevesen. Az alsó ajkára harapott és sziszegve szívta be a levegőt. Átjárta a tüdejét, de semmit sem segített a benne dúló kuszaságon. - Nagyon szeretnék egy gyereket… és Kaori tüneményes kislány. Azonnal megszerettem, ahogy megláttam őt - nevetett fel halkan, ám elcsuklott a hangja.
A faszék lába megcsikordult a konyha kövén, ahogy Ueda hátratolta. Gyorsan lecsúsztatta magáról a szürke pulóvert, majd kibújt a pólójából is. Jin gondolatok nélkül figyelte őt, miközben párja elé sétált. Az idősebb a tincsei közé fúrta az ujjait és szelíd erőszakkal a meztelenné vált hasához húzta a fejét.
Akanishiból felszakadt egy reszketeg sóhaj. Szorosan átölelte a keskeny derekat és odanyomta a meleg bőrhöz az arcát.
Nagyon szerette Tatsuya hasán nyugtatni a fejét. Ez valamiért mindig megnyugtatta és békével töltötte el.
- Csodálatos apa leszel - suttogta Uepi a tarkóját cirógatva. - Imádod a gyerekeket és varázslatosan bánsz velük. Bíznak benned, te pedig bármit megtennél egy gyerekért. Biztos vagyok benne, hogy akármi is állna az utadba, fel tudnál állni.
- Gondolod…?
- Nem. Én tudom.
- Félek… - mondta bizonytalan hangon. - Félek, hogy elrontom.
- Nem fogod. Sohasem hagynál cserben egy gyereket, Jin. Örülök, hogy te leszel a gyerekünk apja - lehelte. A nyugtató érintésekkel sem hagyott fel. Tudta, hogy szerelmének erre most nagy szüksége van.
- Én pedig annak, hogy te leszel a másik apja - mosolyodott el. Mindketten mosolyogtak és ezzel elhalványult a nyomasztó légkör fekete tónusa.
- Jó apák leszünk. Vissza akarod mondani az örökbefogadást?
- Nem - vágta rá határozottan. Közelebb nyomta a fejét Uedához. - Nem. Nem okozok csalódást Kaorinak.
Tatsuya nyomott egy puszit a fejére.
- Akanishi Jin apa lesz.
- Brutálisan hangzik, mi?
- Hát eléggé…
- Hé! Ilyenkor azt szokás mondani, hogy: nem, dehogyis, hogyan gondolhatsz ilyesmit?
- Tudod min gondolkoztam? - kérdezte váratlanul figyelmen kívül hagyva Akanishi csipkelődését.
- Elképzelni sem tudom.
- Azon, hogy vajon Kaori-chant vagy téged kell majd többet nevelni?
Jin felnevetett és váratlanul beleharapott Uebo köldökébe.
A szíve legmélyén Akanishi Jin jól tudta, hogy kiváló apa lesz belőle, hiszen egy csodálatos társ állt mellette, akivel mindenben támogatták egymást - és egy háromtagú családot szerettek volna.
- El tudnék aludni így… - motyogta félálomban.
- Hát aludj! Majd a tündéreimmel őrizzük az álmod.
Mosollyal az arcán, ülve szenderedett el.
Vége