[FanFic] Sérülések
... amik sosem gyógyulnak be
Író: Jarith
Cím: Sérülések
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: Akame
Típus: Kisregény
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: AU, angst, hurt, szereplő halála, kínzás, durva nyelvezet, slash
Köszönet: Azoknak, akik talán nem is tudják, hogy nekik hála vagyok még egyben
Megjegyzés: Tudjátok, ez volt az egyik legnehezebb fejezet és szerintem ezzel most véglegesen megölök minden tévhitet, ami esetleg még bennetek maradt a történettel kapcsolatban. A második olyan fejezet, aminek írása során sírtam.
Szeretném, ha ezt hallgatnátok hozzá (nem kötelező, de erre írtam és a dal talán még jobban átviszi az egészet): Within Temptation - Say my Name
Bocsánat minden olvasótól.
„Még ha le is gyengültünk az összezavarodásig,
A kötelék, ami azon a napon és azon a helyen született, soha nem fog eltűnni…”
/Kamenashi Kazuya - Kizuna, részlet/
1. Fejezet || 2. Fejezet || 3. Fejezet || 4. Fejezet || 5. Fejezet || 6. Fejezet || 7. Fejezet || 8. Fejezet || 9. Fejezet
10. Fejezet - Hasadás
- Hozok neked egy teát, oké?
Gépiesen bólintott, de a pillantását nem emelte fel. Igazság szerint szeretett volna egyedül maradni a gondolataival és hevesen ide-oda csapongó érzéseivel. Hol elöntötte a félelem és a bűntudat, az önundor, hol pedig elemi erővel lángolt fel benne a bosszúvágy és a harag, mikor felrémlettek a fejében azok az ocsmányságok.
Hallotta az ajtócsapódást, ám nem reagált rá.
Azt is érzékelte, hogy telik az idő, viszont pontosan nem tudta, milyen gyorsan, mennyi ideig volt távol Yamashita, mielőtt újra leült volna mellé.
- Tessék - nyújtott át neki egy bögrét. Elvette tőle és aprót biccentett.
- Kösz.
- Nincs mit.
Amíg ő a meleg italt szürcsölgette, Tomohisa egyetlen szó nélkül várakozott mellette. Jin nem küldte el, mert a zaklatottsága ellenére jól tudta, hogy éppen barátja házában van és azt is, hihetetlen bunkóság lenne szerencsétlent kiüldözni a saját szobájából, amit felajánlott neki ágyastul, mindenestül. Nem szabadott a szerettein levernie azt, amit Kazuo Kazeyama és a társai görénysége miatt érzett.
Sosem gondolta volna, hogy az a srác ilyen messzire képes elmenni. Azon a bizonyos őszi napon, amikor először látta meg Kamenashit, akinek a fejét Kazeyama éppen belepasszírozta az üvegablakba, még nem sejtette, hogy ennyire veszélyes alak. Csak „átlagos”, elvadult tinédzsernek vélte, aki lelkiismeret-furdalás nélkül képes kegyetlenkedni a nála gyengébbekkel.
Valószínűleg még most sem érdekelte volna… de Kazuyát bántotta. Ezt pedig nem tudta megbocsátani.
- Jobban vagy? - kérdezte Yamashita, mikor látta, hogy elfogyott a tea a bögréből.
- Nem tudom - válaszolta őszintén.
- Le akarsz feküdni?
- Nem tudom - felelte valamivel idegesebben. - Semmit sem tudok, érted? Nem tudom, mit akarok. Azon kívül, hogy megölni azt a férget.
Egy pillanatra csend telepedett közéjük, majd Pi átölelte barátját és kicsit közelebb húzta magához.
- Jin… Ígérd meg, hogy nem ölöd meg. Ígérd meg, hogy nem teszed meg!
A másik egy egészen picit meglepetten pillantott felé.
- Kinézed belőlem, hogy megtenném?
A súlyos kérdés ott lebegett közöttük, bár egyáltalán nem sokáig - mert a fiatalabb tudta a választ és biztos is volt benne.
- Ha nem szedünk le róla, agyonverted volna már ott az utcán.
Jint valamiért ez a kijelentés elégedettséggel töltötte el. Sötét elégedettséggel, ami sosem hoz megkönnyebbülést vagy megváltást. Az a fajta romlott elégedettség, aminek útja végén nem vár minket fény vagy feloldozás.
Ennek ellenére a következő pillanatban szabályosan Tomohisa karjai közé mászott, a bögrét hagyta a takaróra esni.
- Azt akarom, hogy üvöltsön a fájdalomtól, Pi… Azt akarom, hogy szenvedjen, aztán a szemem láttára temessék el, hogy biztosan ne árthasson többet neki… Azt akarom, hogy meghaljon azért, amit tett… - Nyögve kapott levegőért. - Olyan vagyok, mint ő, Pi…
- Dehogy vagy - suttogta szorosan átölelve őt Yamashita. - Nyugodj meg, jó? Nem vagy olyan, egyáltalán nem.
Ryo az ajtóból figyelte, amint szerelme majdhogynem zokogó barátjukat vigasztalja és nyugtatja afelől, hogy nem vált szörnyeteggé csak azért, mert meg akar ölni egy másik szörnyeteget - és Tomohisának igaza is volt. Szörnyeteg akkor lesz belőle, ha meg is teszi, Nishikido viszont nem tudta biztosan állítani, hogy ez nem történik meg.
Másnap reggel Jin első útja Kamenashihoz vezetett. Meg szeretett volna bizonyosodni afelől, hogy a fiúval minden rendben van, csak ezt követően tudott nyugodt lelkiismerettel hazamenni. Édesanyja már inkább semmit sem kérdezett azzal kapcsolatban, merre járt, Jin pedig túl fásult volt ahhoz, hogy foglalkozzon a hideg közönnyel, amit az anyja minden eszközzel éreztetett vele. Inkább a házimunkába temetkezett, illetve a matekpéldáiba, amiket a tanárától pluszban kapott.
Nem szeretett volna megbukni.
A napja valahogy elment és valamivel jobb is lett a kedve, mikor a húga bejött hozzá a szobájába és az orra alá nyomott egy kekszet - egy kekszet a kedvencei közül, amikből szinte soha sem adott Jinnek is.
- Köszönöm - szólalt meg a fiú, mikor magához tért a meglepetéstől.
- Uhm - bólintott apró mosollyal a lányka. - Edd meg! Tanultuk az iskolában, hogy a csokiban boldogság van. Boldogok lesznek tőle az emberek! Szóval edd meg és te is boldog leszel~
Jin elmosolyodott. Egyben bekapta a kekszet és nyomott egy puszit kisebb testvére arcára.
- Még a végén elhiszem, hogy érdemes iskolába járni.
- Az iskola vicces - jelentette ki Aya-chan. - Tetszik.
- Addig örülj - szelídült a jókedve mosollyá.
Visszatelepedett rájuk a csönd. Akanishi várt egy picit, de mivel az apróság nem szólalt meg ismét, figyelmét újra a füzetére és a félig megoldott egyenletre fordította. Már újra sikerült felkapnia a példa fonalát, mikor a húga oldalba bökte.
- Mi a baj? Anya és te is olyan rosszkedvűek vagytok… Rosszkedvű miattatok az egész ház.
Felsóhajtott.
Egy bizonyos fokig idegesítette, hogy a gyerekek mindenre ennyire érzékenyen reagálnak, mindent észrevesznek. Kamenashi pontosan ugyanilyen volt és egyszerűen az őrületbe kergette néha - mert Kazuya, ahogy egy kisgyerek, nem értette, mi miért történik, miért változik meg hirtelen a „felnőttek” hangulata, egyszerűen csak érzékelte a változást és a csapongó hangulattömeget. Az okozatot tudta, az okot nem. Jin pedig utált hazudni a fiúnak, minden alkalommal bűntudat gyötörte, amikor megtette, de még sem vallhatta meg az igazi indokait. Nem mondhatta azt, azért vágok olyan arcot, mint aki mindjárt zokogni kezd, mert az egész életem összeomlik miattad, és még sem tudok rád haragudni érte.
- Van egy barátom - kezdte nehezen mozgó nyelvvel -, aki… beteg.
- Nagyon beteg? - kérdezte halkan a kislány. Az oldalára feküdt, felhúzta a lábát és összegömbölyödve, a takarót ölelve pislogott hatalmas szemeivel bátyjára.
- Igen - biccentett aprót. - Ő sosem fog meggyógyulni. Csak… rosszabbul lesz.
- Meg fog halni? - suttogta Aya. A szemeiben őszinte sajnálat és szomorúság csillogott. Igazság szerint le sem tagadhatták volna, hogy testvérek. Mindkettőjük szeme ugyanolyan barna volt, ugyan az a meleg, csintalan fény itatta át őket, akár papírt a tinta. Mindketten szinte ugyanazokat a dolgokat szerették és utálták, és mindketten egészségtelenül nagy szívvel rendelkeztek. Jin talán néha nem mutatta, felelőtlennek és hanyagnak tűnt, de mindezek azért voltak, mert egyes dolgokat haszontalannak, más dolgokat pedig hasznosak talált. A prioritásai szerint élt. Ezzel együtt viszont hihetetlenül gyorsan szeretett meg bárkit, a sajnálat pedig szinte állandó vendégként fészkelt a lelkében.
- Nem tudom, Aya - felelte hasonlóan halkan. - Fogalmam sincs… Remélem, hogy nem. Nem szeretném, ha meghalna.
A gondolatra égni kezdett a szeme. Képtelen volt elképzelni egy világot, ahol már nincs Kamenashi Kazuya.
- És ő jó barátod? Hogy hívják?
- Kame a neve.
- Kame? - pislogott csodálkozva a kicsi. - Szereti a teknősöket?
- Nem tudom - kuncogott Jin. Becsukta a füzetét és ledobta a padlóra a ceruzáival együtt. Gyanította, hogy jelenleg úgy sem fog egyhamar megint a matematikára koncentrálni. - Sosem jutott eszembe megkérdezni - tette hozzá, de a kislány láthatóan már egészen más dolgokon morfondírozott. Ezt alátámasztotta az is, mikor izgatottan közelebb kucorodott a másikhoz.
- Nii-chan! Őt miért nem hívod át? - kérdezte. Jin megdermedt. - Kyoji-kunt és Toshio-kunt már sokszor áthívtad. Őt miért nem? Annyira beteg, hogy nem engedik el a szülei?
- Nem, nem erről van szó - rázta meg a fejét rögtön. - Ő… ő már nem lakik a szüleivel.
- Nem? - tátotta el a száját húga. - Egyedül lakik a barátod?
- Igen.
- De hát miért? Hol van az anyukája és az apukája? Elmentek, mint a mi apunk?
Az idősebb tanácstalanul vakarta meg a fejét. Őszintén szólva elképzelése sem volt a válaszokról a feltett kérdésekre. Kicsit bánta, hogy neki eddig eszébe sem jutott ezekről a dolgokról érdeklődni Kazuyánál, ám eldöntötte, hogy ezen hiányosságát a következő alkalommal pótolni fogja.
- Sajnos ezt sem tudom - vallotta be. - De adtál egy ötletet - kacsintott rá a fiú. - Csak segítened kell benne.
- Rendben - mosolyodott el szélesen.
- Még nem is tudod, mi az - nevetett Akanishi.
- Nem baj, segítek - mondta határozottan a lányka. Jin megborzolta a haját, majd a füléhez hajolt.
- Segítesz meggyőzni anyát, hogy áthívhassam őt karácsonykor?
- Meglátogat minket Kame-kun? - sikkantotta kitörő izgatottsággal Aya-chan. - Segítek! Biztos segítek! - bólogatott hevesen és azonnal kiugrott az ágyból. Mint egy aprócska puskagolyó, olyan gyorsan termett az ajtónál. - Anya! Anya, Aya-chan kérdezni akar valamit!
Jin halvány mosollyal az arcán dőlt el az ágyán és mély sóhajjal csukta be a szemét. Ez a kis beszélgetés, hiába érintett néhol igencsak kényes témákat, valamiért nyugalommal töltötte el. Jól esett úgy beszélnie róla, hogy semmiféle kétkedést nem lát a beszélgetőpartnerén. A húgával beszélgetni kicsit olyan volt, mint mikor Kazuyával cseveg. Alapvetően veszélytelen.
A gyerekeknél jobban senki sem tud titkot tartani. A gyerekek még tiszták annyira, hogy megértsék a titok szentségét… és a gyerekeknek nincs is igazán más tulajdonuk: csak a titkaik.
Amikor legközelebb ellátogatott Kamenashihoz, a fiú már a küszöbön kis híján letarolta a lábáról. Mindkét karjával átölelve csimpaszkodott a nyakán és valamiről hihetetlen gyorsasággal hadart. Semmit nem értett belőle a másik, egy-egy szót sikerült csak elkapnia, mint az „örül”, „alig”, „vigyázni”… semmi összefüggést nem látott közöttük.
- Kame, Kame, nyugi! - karolta át óvatosan a kisebbet. - Ha a vállamnak mondod, nem értek belőle semmit, ráadásul én sem tudom elmondani a jó hírem - nevetett. Próbálta közben beljebb tessékelni a másikat, hogy ne a küszöbön egyensúlyozzanak. - Mi történt?
- Kazu kap egy kutyát, Kazunak lesz egy kiskutyája! - sikkantotta izgatottan. Olyan izgatottság csillogott a szemeiben, amihez hasonlót Jin már nagyon régen nem látott bennük.
- Kutyád? - kérdezte csodálkozva, teljesen megfeledkezve arról, miről is akart beszélni. - Hogyhogy?
- Tőlem kap egyet - szólalt meg egy ismerős, kedves hang a házon belül.
- Áh, Miyazaki-san? - Egyáltalán nem számított rá, hogy itt találja majd a nőt. Igazság szerint nagyon régen nem találkozott vele és mostanra sem tervezte… Azt gondolta, kettesben lesznek Kazuyával, de nagyon úgy festett, erre várnia kell még egy kicsit.
- Rég láttuk egymást - mondta ki a gondolatait és biccentett a doktornő üdvözlésképpen. - Velünk tartasz? Épp most akartunk elindulni egy kisállat kereskedésbe - mosolygott a jelenlévő legfiatalabbra, akinek az arcizmai már szabályosan fájtak a rengeteg vigyorgástól.
- Igen! Kazu indulni szeretne!
- Akkor menjünk! - borzolta meg a haját kuncogva a nő.
Jin egy nagyon kicsit csalódottnak érezte magát, mikor néma csöndben sétált egyik utcán át a másikba, oldalán a doktornővel, maga előtt Kazuyával, akit le sem lehetett volna lőni. Ő ezt a délutánt egyáltalán nem így tervezte és emiatt… csalódott volt, igen. Talán még haragudott is Miyazakira. Milyen jogon állított be egyszer csak Kamenashihoz? Mióta ő ott volt a fiúnak, egyáltalán nem tett ilyet, iskolán kívül nem foglalkozott vele. Legalábbis Jin nem tudott semmi ilyesmiről.
Akkor most miért?
Pedig készült. Szeretett volna elújságolni a remek hírt Kaménak, de… igazság szerint, jelenleg már nem érezte úgy, hogy érdemes lett volna. Miyazaki és a kutyavásárlás ötlete miatt a fiatalabb gyakorlatilag a plafonon volt, ezt nem nagyon múlhatta felül.
Az ajkára harapott, hogy visszatartson egy keserű sóhajt.
Azok óta nem találkozott Kazuyával, hogy majdnem megölte a kereszteződésnél azon az estén Kazuót. Reménykedett benne, hogy majd a fiúval - kettesben - töltött percek egy picit segítenek enyhíteni a lelke sebeit. Könnyítenek majd a terhén.
Ehelyett viszont háborgott minden érzelme.
- Valami baj van? - kérdezte a mellette andalgó nő meglepett hangja.
- Persze - válaszolta kurtán.
Mindketten tudták, hogy ez egy odavetett, pofátlan hazugság.
- Áh, ez csiklandós! Ne, ne, Mogu, ez csiklandozza Kazu-chant~
Jin elnéző mosollyal figyelte a kanapén hasaló fiút, aki összeszorított szemmel és ficánkolva hagyta, hogy újdonsült pajtása az arcát és az orrát nyalogassa.
Körülbelül két órát vett igénybe és már nagyban sötétedett, amikor sikerült kiválasztania Kamenashinak, melyik kutyust szeretné magának, illetve beszereztek majdnem minden kelléket is, ami alapvetően szükséges egy háziállat eltartásához.
Az aranyos terrier kölyök a Mogu nevet kapta, bár ennek a kiötlése is okozott nem kevés fejtörést.
- Miért tette? - kérdezte Jin anélkül, hogy elszakította volna a pillantását a játszadozó párosról.
- Hm? Micsodát? - jött az értetlen, már-már ártatlan reakció, de célját nem érte el vele a doktornő.
- Miért vette meg neki ezt a kutyát?
- Ajándék - felelte egyszerűen. Ez volt a pont, mikor Miyazaki végre magán érezhette Akanishi metsző pillantását.
- Ajándék, mi? Az emberek nem szoktak csak úgy ekkora ajándékot adni valakinek, akivel ráadásul nem is állnak rokoni kapcsolatban. Nem sejtettem, hogy a sulis nővéreket ennyire megfizetik - tette hozzá sokkal élesebb hangon, mint amekkorát az udvariasság megengedett volna, a másiknak azonban még az arca sem rándult. Jinnek olyan érzése támadt ettől, mintha számított volna az ellenségeskedésre.
Miyazaki vetett egy gyors pillantást a másik helyiség felé és csupán akkor kezdett beszélni, mikor meggyőződött róla, hogy Kamét túlzottan leköti új játszótársa a hallgatózáshoz - nem mintha olyan gyakran ilyesmin lehetett volna kapni.
- Azért vettem neki, hogy ne érezze magát egyedül - válaszolta még mindig derűsen, de már a megjátszott jókedv nélkül.
- Miért érezné? - vonta fel a szemöldökét. - Nem tűnik magányosnak. Rengeteget járok ide, nincs egyedül. - Szinte már csak azt nem rakta hozzá, „Kösz szépen, nincs szükségünk rád”.
- De egyedül érezte volna magát Mogu nélkül, ha nem veszem meg neki, mivel te a jövőben nem fogod őt ennyiszer meglátogatni.
Jin szeme elkerekedett.
Először fel sem fogta igazán, amit hallott, aztán elöntötte a zavartság. Mégis miért ne látogatná? Nem értette. Semmi sem változott azóta, hogy utoljára itt járt, legalábbis legjobb tudomása szerint nem. Akkor meg?
Megint fortyogott benne a düh.
- Dehogynem fogom!
- Nem, nem fogod - rázta meg a fejét a nő. - El foglak tőle tiltani, Jin.
- Hogy mi? - Annyira meghökkent, hogy még a haragja sem volt elég ellensúlyozásra. Halkan, suttogásszerűen ejtette ki ezt a két aprócska szót. Egyszerűen… ösztönösen megijedt. A tudata leblokkolt azokra a képekre és érzésekre, amiket a válasz hallatán akaratlanul generált. - Én… én ezt nem értem.
- A te érdeked - felelte csendesen Miyazaki - és az övé is. Ezzel, amit most művelsz… nem segítesz. Csak ártasz, mindkettőtöknek, de legfőképpen magadnak.
- Fogalma…
- Láttam a nyomokat a nyakán - suttogta a nő előre hajolva. Jin szíve hatalmasat dobbant. - Egy iskolában dolgozom, tizenévesek vesznek körül nap mint nap és hülye sem vagyok. Láttam már szívásnyomot. Van belőle a nyakán, a vállán, sőt még a mellkasán is volt egy halvány.
Az az érzés, ami megszállta a „leleplezés” pillanatában, leírhatatlan volt. A szoba valahogy sokkal szűkebb lett és fájt levegőt vennie. Annyira szűk lett minden… a gyomra, a szíve, a tüdeje, mindent összeszorított valami láthatatlan súly. Azé, amit tett. Eddig is pontosan jól tudta, hogy nem helyes mindaz, amit csinál. Egyszerűen nem az, mert hiába majdnem egykorúak biológiailag Kazuyával, a fiú viselkedése és értelmi képességei miatt minden alkalommal, amikor egyedül feküdt otthon a szobájában, elöntötte a hányinger. Azzal gyötörte magát, hogy ilyen alapon bármelyik tíz éveshez odamehetne… körülbelül ugyanolyan jellegű lett volna azt leszámítva persze, hogy Kame tényleg nem tíz évesnek nézett ki.
De mindezt, az összes ilyen gondolatot el tudta söpörni azzal, hogy átjött hozzá és vele volt. Amikor csókolta őt, akkor nem érezte mocskosnak magát. Amikor megcirógatta az arcát, nem gondolt arra, hogy a pokolban kéne megrohadnia és jogos lenne, megérdemelné.
Amíg az angyal vele volt, nem érzett semmit rossznak - egészen mostanáig. Miyazaki szavai miatt legszívesebben lecsúszott volna az asztal alá, égette a nő pillantása. Nem is nézett a szemébe. Nem akart látni a lenézést, beteges vagy.
- Jin - szólította meg őt gyengéden a másik.
Az alsó ajkára harapott és nem válaszolt. Nem érezte úgy, hogy tudna elfogadható magyarázatot adni arra, amit a szomszéd szobában játszóval folytatott.
Szerette azt a fiút… nem ő tehetett róla, hogy beleszeretett, és arról sem, hogy Kamenashi Kazuya beteg volt. Egyik sem az ő hibája. Ő csak… megsajnálta, a barátja akart lenni és végül itt kötöttek ki. A fiatalabb pedig sosem ellenkezett, egyszer sem. Nem hallotta tőle sosem, hogy fájdalmat okozott volna neki, vagy azt, hogy rosszul érzi magát vele.
- Jin, figyelj rám, rendben? Nézz rám!
Megrázta a fejét. Hallotta, hogy Miyazaki hátrébb tolta a székét és felkelt belőle. Jól tudta, hogy oda fog menni hozzá, de nem csinált semmit. Meglehetősen gyerekes és felesleges próbálkozás lett volna elszaladni. Amúgy sem szerette volna megijeszteni Kamét, aki semmit nem vett észre a megváltozott légkörből, még mindig csupán Mogu töltötte ki a figyelmét.
A doktornő letérdelt Jin lábai elé és rákönyökölt a térdeire.
- Jin - próbálkozott ismét. - Nem az a fő baj, hogy így is… kimutatod felé, hogy fontos neked. Nekem nem azzal van a bajom, hogy mindketten fiúk vagytok. - Akanishi összepréselte az ajkait és továbbra sem mutatott hajlandóságot a kommunikációra, de már látszott az arcán, hogy figyel. - Azért nem szeretném, ha ezt folytatnád, mert mindkettőtöknek fájni fog. Az én hibám, hogy hagytam elmélyülni köztetek a kapcsolatot.
- Miért baj az? - kérdezte rekedten. - Kaménak nincsen senkije! - Rajtam kívül, akarta még mondani, de letett róla.
- Nincs… és ez így van jól.
Jin vonásaira és tekintetébe szörnyülködés ült ki, mikor a nőre kapta a pillantását. Szomorú, megértő mosollyal találta szemben magát, de ettől csak nőtt a hányingere.
- Jobb az, ha senki sem kötődik hozzá szorosan. Az édesanyja belehalt a szülésbe, az apja pedig nem akart gondoskodni róla. Nem a betegsége miatt hagyta el Kame-chant, arról még nem is tudhatott, mikor megtörtént, egyszerűen nem bírta feldolgozni a felesége halálát és minden alkalommal, amikor a fiára nézett, a tragédiát látta benne. Kaménak egyedül a családjára lenne szüksége, de az már akkor sem volt neki, mikor még egészséges volt.
- Egészséges? Tehát ő… nem volt mindig ilyen?
- Nem - rázta meg a fejét Miyazaki. - Persze, hogy nem. Körülbelül kilenc éves lehetett, mikor az első tünetek mutatkoztak. Igazság szerint… meg lehetett volna előzni, hogy ebbe a szakaszba jusson az állapota.
Összeszorult a szíve e hallatán. A lehetőség tudata miatt, hogy Kazuya is élhetne vele teljes értékű életet, mert a bajára lett volna gyógyír.
Szótlansága elég unszolás volt a nőnek, hogy folytassa.
- A betegségének több fázisa van. Ő jelenleg a másodikban van - magyarázta halkan. - Az első fázist nagyon nehéz felismerni, emiatt pedig a legtöbbeknél nem veszik észre időben, hogy baj van. Olyan tünetekkel mutatkozik a betegség, mint az anaemia. A vérszegénység - fűzte hozzá gyorsan. - Mivel már magát a vérszegénységet sem egyszerű diagnosztizálnia egyetlen szakembernek sem erre irányuló vizsgálat nélkül, ezt még nehezebb. Kame-chan esetében is így történt. Elnézték és emiatt kilenc évesen átcsúszott a második fázisba, amiben most is van. A betegség első szakaszában lévő tünetek egyszerűen eltűnnek, mintha sosem lettek volna, mert az agyát célozza meg a betegség. Szerintem nem kell magyaráznom, ez mivel jár együtt.
Jin megrázta a fejét.
„Kazu már megszokta. Kazu-chant mindig bántották, mert más…”
- És… és mi a következő fázis? - A torka teljesen kiszáradt, még ezt a néhány szót is nehezen sikerült csak kiböknie.
Ezúttal a nőnek is kellett néhány másodperc, mielőtt folytatni tudta.
- A továbbiakban, ha átlép a harmadik szakaszba… fáradékony lesz. Az idegei és az izmai roncsolódnak, nem lesz majd képes arra, hogy fogjon, egy idő után már semmit sem fog tudni megcsinálni önállóan. A harmadik fázis újabb, de most már állandó fizikai leépüléssel jár. És az a baj, hogy az első kettőhöz viszonyítva sokkal rövidebb a lefolyási ideje.
Tökéletesen tisztában volt vele, hogy fele annyira sem hangzik rosszul, mint amilyen majd lesz, mikor bekövetkezik. Hiába érezte úgy, el tudja képzelni, valahogy nem voltak kétségei afelől, hogy nem, nem tudja.
- És mi történik ezután…?
Miyazaki mosolya sokkal keserűbb lett.
Jin arca megrándult. „Nagyon beteg? Meg fog halni?”
- Nem - suttogta.
- De - bólintott aprót a nő. - A végén meg fog halni. Ő megszabadul minden földi kínjától… de te itt maradsz majd és szenvedni fogsz. Olyasvalakibe szerettél bele, Jin, aki már több mint nyolc éve halálos beteg… Nem fog meggyógyulni. Semmiféle kezelés nem létezik erre. Ha most kilépsz az életéből, nem fog emlékezni rá. Minden barátját elfelejtette egy idő után, aki elhagyta… Elmész, fájni fog neki kicsit, de aztán éli tovább az életét. Én és Mogu itt leszünk neki. Mogu értelemszerűen nem fog annyit szenvedni, az én részem pedig most nem fontos. De te tönkre teheted ezzel az életed, Jin.
Jin arcán folytak a könnyek. Minden egyes könnycsepp fájdalommal, szenvedéssel és gyötrelmekkel telve csillogott.
Sok volt neki mindez. Tudta, hogy… egy reménytelen szerelem rabja. Azt is tudta, hogy ennek jó vége nem lehet. De hogy ez legyen a sorsuk…? Hogy Kaménak ez legyen a sorsa? Tengernyi kín után halál?
- Ez nem igazság… - suttogta. - Ez… ez nem igazság. Mindenki megveti őt és lenézi, bántják azért, mert más, és ezek után… ezek után még a saját teste is ellene fordul?! Ez nem igazság! Nem igazságos…
Hangtalanul zokogott, mert maga előtt látta Kazuya sápadt, kifejezéstelen, mosolytalan arcát, lehunyt szemeit, a fehér ajkakat, a mozdulatlan testét, miközben a szomszéd helyiségből átszűrődött a csilingelő nevetése.
Író: Jarith
Cím: Sérülések
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: Akame
Típus: Kisregény
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: AU, angst, hurt, szereplő halála, kínzás, durva nyelvezet, slash
Köszönet: Azoknak, akik talán nem is tudják, hogy nekik hála vagyok még egyben
Megjegyzés: Tudjátok, ez volt az egyik legnehezebb fejezet és szerintem ezzel most véglegesen megölök minden tévhitet, ami esetleg még bennetek maradt a történettel kapcsolatban. A második olyan fejezet, aminek írása során sírtam.
Szeretném, ha ezt hallgatnátok hozzá (nem kötelező, de erre írtam és a dal talán még jobban átviszi az egészet): Within Temptation - Say my Name
Bocsánat minden olvasótól.
„Még ha le is gyengültünk az összezavarodásig,
A kötelék, ami azon a napon és azon a helyen született, soha nem fog eltűnni…”
/Kamenashi Kazuya - Kizuna, részlet/
1. Fejezet || 2. Fejezet || 3. Fejezet || 4. Fejezet || 5. Fejezet || 6. Fejezet || 7. Fejezet || 8. Fejezet || 9. Fejezet
10. Fejezet - Hasadás
- Hozok neked egy teát, oké?
Gépiesen bólintott, de a pillantását nem emelte fel. Igazság szerint szeretett volna egyedül maradni a gondolataival és hevesen ide-oda csapongó érzéseivel. Hol elöntötte a félelem és a bűntudat, az önundor, hol pedig elemi erővel lángolt fel benne a bosszúvágy és a harag, mikor felrémlettek a fejében azok az ocsmányságok.
Hallotta az ajtócsapódást, ám nem reagált rá.
Azt is érzékelte, hogy telik az idő, viszont pontosan nem tudta, milyen gyorsan, mennyi ideig volt távol Yamashita, mielőtt újra leült volna mellé.
- Tessék - nyújtott át neki egy bögrét. Elvette tőle és aprót biccentett.
- Kösz.
- Nincs mit.
Amíg ő a meleg italt szürcsölgette, Tomohisa egyetlen szó nélkül várakozott mellette. Jin nem küldte el, mert a zaklatottsága ellenére jól tudta, hogy éppen barátja házában van és azt is, hihetetlen bunkóság lenne szerencsétlent kiüldözni a saját szobájából, amit felajánlott neki ágyastul, mindenestül. Nem szabadott a szerettein levernie azt, amit Kazuo Kazeyama és a társai görénysége miatt érzett.
Sosem gondolta volna, hogy az a srác ilyen messzire képes elmenni. Azon a bizonyos őszi napon, amikor először látta meg Kamenashit, akinek a fejét Kazeyama éppen belepasszírozta az üvegablakba, még nem sejtette, hogy ennyire veszélyes alak. Csak „átlagos”, elvadult tinédzsernek vélte, aki lelkiismeret-furdalás nélkül képes kegyetlenkedni a nála gyengébbekkel.
Valószínűleg még most sem érdekelte volna… de Kazuyát bántotta. Ezt pedig nem tudta megbocsátani.
- Jobban vagy? - kérdezte Yamashita, mikor látta, hogy elfogyott a tea a bögréből.
- Nem tudom - válaszolta őszintén.
- Le akarsz feküdni?
- Nem tudom - felelte valamivel idegesebben. - Semmit sem tudok, érted? Nem tudom, mit akarok. Azon kívül, hogy megölni azt a férget.
Egy pillanatra csend telepedett közéjük, majd Pi átölelte barátját és kicsit közelebb húzta magához.
- Jin… Ígérd meg, hogy nem ölöd meg. Ígérd meg, hogy nem teszed meg!
A másik egy egészen picit meglepetten pillantott felé.
- Kinézed belőlem, hogy megtenném?
A súlyos kérdés ott lebegett közöttük, bár egyáltalán nem sokáig - mert a fiatalabb tudta a választ és biztos is volt benne.
- Ha nem szedünk le róla, agyonverted volna már ott az utcán.
Jint valamiért ez a kijelentés elégedettséggel töltötte el. Sötét elégedettséggel, ami sosem hoz megkönnyebbülést vagy megváltást. Az a fajta romlott elégedettség, aminek útja végén nem vár minket fény vagy feloldozás.
Ennek ellenére a következő pillanatban szabályosan Tomohisa karjai közé mászott, a bögrét hagyta a takaróra esni.
- Azt akarom, hogy üvöltsön a fájdalomtól, Pi… Azt akarom, hogy szenvedjen, aztán a szemem láttára temessék el, hogy biztosan ne árthasson többet neki… Azt akarom, hogy meghaljon azért, amit tett… - Nyögve kapott levegőért. - Olyan vagyok, mint ő, Pi…
- Dehogy vagy - suttogta szorosan átölelve őt Yamashita. - Nyugodj meg, jó? Nem vagy olyan, egyáltalán nem.
Ryo az ajtóból figyelte, amint szerelme majdhogynem zokogó barátjukat vigasztalja és nyugtatja afelől, hogy nem vált szörnyeteggé csak azért, mert meg akar ölni egy másik szörnyeteget - és Tomohisának igaza is volt. Szörnyeteg akkor lesz belőle, ha meg is teszi, Nishikido viszont nem tudta biztosan állítani, hogy ez nem történik meg.
Másnap reggel Jin első útja Kamenashihoz vezetett. Meg szeretett volna bizonyosodni afelől, hogy a fiúval minden rendben van, csak ezt követően tudott nyugodt lelkiismerettel hazamenni. Édesanyja már inkább semmit sem kérdezett azzal kapcsolatban, merre járt, Jin pedig túl fásult volt ahhoz, hogy foglalkozzon a hideg közönnyel, amit az anyja minden eszközzel éreztetett vele. Inkább a házimunkába temetkezett, illetve a matekpéldáiba, amiket a tanárától pluszban kapott.
Nem szeretett volna megbukni.
A napja valahogy elment és valamivel jobb is lett a kedve, mikor a húga bejött hozzá a szobájába és az orra alá nyomott egy kekszet - egy kekszet a kedvencei közül, amikből szinte soha sem adott Jinnek is.
- Köszönöm - szólalt meg a fiú, mikor magához tért a meglepetéstől.
- Uhm - bólintott apró mosollyal a lányka. - Edd meg! Tanultuk az iskolában, hogy a csokiban boldogság van. Boldogok lesznek tőle az emberek! Szóval edd meg és te is boldog leszel~
Jin elmosolyodott. Egyben bekapta a kekszet és nyomott egy puszit kisebb testvére arcára.
- Még a végén elhiszem, hogy érdemes iskolába járni.
- Az iskola vicces - jelentette ki Aya-chan. - Tetszik.
- Addig örülj - szelídült a jókedve mosollyá.
Visszatelepedett rájuk a csönd. Akanishi várt egy picit, de mivel az apróság nem szólalt meg ismét, figyelmét újra a füzetére és a félig megoldott egyenletre fordította. Már újra sikerült felkapnia a példa fonalát, mikor a húga oldalba bökte.
- Mi a baj? Anya és te is olyan rosszkedvűek vagytok… Rosszkedvű miattatok az egész ház.
Felsóhajtott.
Egy bizonyos fokig idegesítette, hogy a gyerekek mindenre ennyire érzékenyen reagálnak, mindent észrevesznek. Kamenashi pontosan ugyanilyen volt és egyszerűen az őrületbe kergette néha - mert Kazuya, ahogy egy kisgyerek, nem értette, mi miért történik, miért változik meg hirtelen a „felnőttek” hangulata, egyszerűen csak érzékelte a változást és a csapongó hangulattömeget. Az okozatot tudta, az okot nem. Jin pedig utált hazudni a fiúnak, minden alkalommal bűntudat gyötörte, amikor megtette, de még sem vallhatta meg az igazi indokait. Nem mondhatta azt, azért vágok olyan arcot, mint aki mindjárt zokogni kezd, mert az egész életem összeomlik miattad, és még sem tudok rád haragudni érte.
- Van egy barátom - kezdte nehezen mozgó nyelvvel -, aki… beteg.
- Nagyon beteg? - kérdezte halkan a kislány. Az oldalára feküdt, felhúzta a lábát és összegömbölyödve, a takarót ölelve pislogott hatalmas szemeivel bátyjára.
- Igen - biccentett aprót. - Ő sosem fog meggyógyulni. Csak… rosszabbul lesz.
- Meg fog halni? - suttogta Aya. A szemeiben őszinte sajnálat és szomorúság csillogott. Igazság szerint le sem tagadhatták volna, hogy testvérek. Mindkettőjük szeme ugyanolyan barna volt, ugyan az a meleg, csintalan fény itatta át őket, akár papírt a tinta. Mindketten szinte ugyanazokat a dolgokat szerették és utálták, és mindketten egészségtelenül nagy szívvel rendelkeztek. Jin talán néha nem mutatta, felelőtlennek és hanyagnak tűnt, de mindezek azért voltak, mert egyes dolgokat haszontalannak, más dolgokat pedig hasznosak talált. A prioritásai szerint élt. Ezzel együtt viszont hihetetlenül gyorsan szeretett meg bárkit, a sajnálat pedig szinte állandó vendégként fészkelt a lelkében.
- Nem tudom, Aya - felelte hasonlóan halkan. - Fogalmam sincs… Remélem, hogy nem. Nem szeretném, ha meghalna.
A gondolatra égni kezdett a szeme. Képtelen volt elképzelni egy világot, ahol már nincs Kamenashi Kazuya.
- És ő jó barátod? Hogy hívják?
- Kame a neve.
- Kame? - pislogott csodálkozva a kicsi. - Szereti a teknősöket?
- Nem tudom - kuncogott Jin. Becsukta a füzetét és ledobta a padlóra a ceruzáival együtt. Gyanította, hogy jelenleg úgy sem fog egyhamar megint a matematikára koncentrálni. - Sosem jutott eszembe megkérdezni - tette hozzá, de a kislány láthatóan már egészen más dolgokon morfondírozott. Ezt alátámasztotta az is, mikor izgatottan közelebb kucorodott a másikhoz.
- Nii-chan! Őt miért nem hívod át? - kérdezte. Jin megdermedt. - Kyoji-kunt és Toshio-kunt már sokszor áthívtad. Őt miért nem? Annyira beteg, hogy nem engedik el a szülei?
- Nem, nem erről van szó - rázta meg a fejét rögtön. - Ő… ő már nem lakik a szüleivel.
- Nem? - tátotta el a száját húga. - Egyedül lakik a barátod?
- Igen.
- De hát miért? Hol van az anyukája és az apukája? Elmentek, mint a mi apunk?
Az idősebb tanácstalanul vakarta meg a fejét. Őszintén szólva elképzelése sem volt a válaszokról a feltett kérdésekre. Kicsit bánta, hogy neki eddig eszébe sem jutott ezekről a dolgokról érdeklődni Kazuyánál, ám eldöntötte, hogy ezen hiányosságát a következő alkalommal pótolni fogja.
- Sajnos ezt sem tudom - vallotta be. - De adtál egy ötletet - kacsintott rá a fiú. - Csak segítened kell benne.
- Rendben - mosolyodott el szélesen.
- Még nem is tudod, mi az - nevetett Akanishi.
- Nem baj, segítek - mondta határozottan a lányka. Jin megborzolta a haját, majd a füléhez hajolt.
- Segítesz meggyőzni anyát, hogy áthívhassam őt karácsonykor?
- Meglátogat minket Kame-kun? - sikkantotta kitörő izgatottsággal Aya-chan. - Segítek! Biztos segítek! - bólogatott hevesen és azonnal kiugrott az ágyból. Mint egy aprócska puskagolyó, olyan gyorsan termett az ajtónál. - Anya! Anya, Aya-chan kérdezni akar valamit!
Jin halvány mosollyal az arcán dőlt el az ágyán és mély sóhajjal csukta be a szemét. Ez a kis beszélgetés, hiába érintett néhol igencsak kényes témákat, valamiért nyugalommal töltötte el. Jól esett úgy beszélnie róla, hogy semmiféle kétkedést nem lát a beszélgetőpartnerén. A húgával beszélgetni kicsit olyan volt, mint mikor Kazuyával cseveg. Alapvetően veszélytelen.
A gyerekeknél jobban senki sem tud titkot tartani. A gyerekek még tiszták annyira, hogy megértsék a titok szentségét… és a gyerekeknek nincs is igazán más tulajdonuk: csak a titkaik.
Amikor legközelebb ellátogatott Kamenashihoz, a fiú már a küszöbön kis híján letarolta a lábáról. Mindkét karjával átölelve csimpaszkodott a nyakán és valamiről hihetetlen gyorsasággal hadart. Semmit nem értett belőle a másik, egy-egy szót sikerült csak elkapnia, mint az „örül”, „alig”, „vigyázni”… semmi összefüggést nem látott közöttük.
- Kame, Kame, nyugi! - karolta át óvatosan a kisebbet. - Ha a vállamnak mondod, nem értek belőle semmit, ráadásul én sem tudom elmondani a jó hírem - nevetett. Próbálta közben beljebb tessékelni a másikat, hogy ne a küszöbön egyensúlyozzanak. - Mi történt?
- Kazu kap egy kutyát, Kazunak lesz egy kiskutyája! - sikkantotta izgatottan. Olyan izgatottság csillogott a szemeiben, amihez hasonlót Jin már nagyon régen nem látott bennük.
- Kutyád? - kérdezte csodálkozva, teljesen megfeledkezve arról, miről is akart beszélni. - Hogyhogy?
- Tőlem kap egyet - szólalt meg egy ismerős, kedves hang a házon belül.
- Áh, Miyazaki-san? - Egyáltalán nem számított rá, hogy itt találja majd a nőt. Igazság szerint nagyon régen nem találkozott vele és mostanra sem tervezte… Azt gondolta, kettesben lesznek Kazuyával, de nagyon úgy festett, erre várnia kell még egy kicsit.
- Rég láttuk egymást - mondta ki a gondolatait és biccentett a doktornő üdvözlésképpen. - Velünk tartasz? Épp most akartunk elindulni egy kisállat kereskedésbe - mosolygott a jelenlévő legfiatalabbra, akinek az arcizmai már szabályosan fájtak a rengeteg vigyorgástól.
- Igen! Kazu indulni szeretne!
- Akkor menjünk! - borzolta meg a haját kuncogva a nő.
Jin egy nagyon kicsit csalódottnak érezte magát, mikor néma csöndben sétált egyik utcán át a másikba, oldalán a doktornővel, maga előtt Kazuyával, akit le sem lehetett volna lőni. Ő ezt a délutánt egyáltalán nem így tervezte és emiatt… csalódott volt, igen. Talán még haragudott is Miyazakira. Milyen jogon állított be egyszer csak Kamenashihoz? Mióta ő ott volt a fiúnak, egyáltalán nem tett ilyet, iskolán kívül nem foglalkozott vele. Legalábbis Jin nem tudott semmi ilyesmiről.
Akkor most miért?
Pedig készült. Szeretett volna elújságolni a remek hírt Kaménak, de… igazság szerint, jelenleg már nem érezte úgy, hogy érdemes lett volna. Miyazaki és a kutyavásárlás ötlete miatt a fiatalabb gyakorlatilag a plafonon volt, ezt nem nagyon múlhatta felül.
Az ajkára harapott, hogy visszatartson egy keserű sóhajt.
Azok óta nem találkozott Kazuyával, hogy majdnem megölte a kereszteződésnél azon az estén Kazuót. Reménykedett benne, hogy majd a fiúval - kettesben - töltött percek egy picit segítenek enyhíteni a lelke sebeit. Könnyítenek majd a terhén.
Ehelyett viszont háborgott minden érzelme.
- Valami baj van? - kérdezte a mellette andalgó nő meglepett hangja.
- Persze - válaszolta kurtán.
Mindketten tudták, hogy ez egy odavetett, pofátlan hazugság.
- Áh, ez csiklandós! Ne, ne, Mogu, ez csiklandozza Kazu-chant~
Jin elnéző mosollyal figyelte a kanapén hasaló fiút, aki összeszorított szemmel és ficánkolva hagyta, hogy újdonsült pajtása az arcát és az orrát nyalogassa.
Körülbelül két órát vett igénybe és már nagyban sötétedett, amikor sikerült kiválasztania Kamenashinak, melyik kutyust szeretné magának, illetve beszereztek majdnem minden kelléket is, ami alapvetően szükséges egy háziállat eltartásához.
Az aranyos terrier kölyök a Mogu nevet kapta, bár ennek a kiötlése is okozott nem kevés fejtörést.
- Miért tette? - kérdezte Jin anélkül, hogy elszakította volna a pillantását a játszadozó párosról.
- Hm? Micsodát? - jött az értetlen, már-már ártatlan reakció, de célját nem érte el vele a doktornő.
- Miért vette meg neki ezt a kutyát?
- Ajándék - felelte egyszerűen. Ez volt a pont, mikor Miyazaki végre magán érezhette Akanishi metsző pillantását.
- Ajándék, mi? Az emberek nem szoktak csak úgy ekkora ajándékot adni valakinek, akivel ráadásul nem is állnak rokoni kapcsolatban. Nem sejtettem, hogy a sulis nővéreket ennyire megfizetik - tette hozzá sokkal élesebb hangon, mint amekkorát az udvariasság megengedett volna, a másiknak azonban még az arca sem rándult. Jinnek olyan érzése támadt ettől, mintha számított volna az ellenségeskedésre.
Miyazaki vetett egy gyors pillantást a másik helyiség felé és csupán akkor kezdett beszélni, mikor meggyőződött róla, hogy Kamét túlzottan leköti új játszótársa a hallgatózáshoz - nem mintha olyan gyakran ilyesmin lehetett volna kapni.
- Azért vettem neki, hogy ne érezze magát egyedül - válaszolta még mindig derűsen, de már a megjátszott jókedv nélkül.
- Miért érezné? - vonta fel a szemöldökét. - Nem tűnik magányosnak. Rengeteget járok ide, nincs egyedül. - Szinte már csak azt nem rakta hozzá, „Kösz szépen, nincs szükségünk rád”.
- De egyedül érezte volna magát Mogu nélkül, ha nem veszem meg neki, mivel te a jövőben nem fogod őt ennyiszer meglátogatni.
Jin szeme elkerekedett.
Először fel sem fogta igazán, amit hallott, aztán elöntötte a zavartság. Mégis miért ne látogatná? Nem értette. Semmi sem változott azóta, hogy utoljára itt járt, legalábbis legjobb tudomása szerint nem. Akkor meg?
Megint fortyogott benne a düh.
- Dehogynem fogom!
- Nem, nem fogod - rázta meg a fejét a nő. - El foglak tőle tiltani, Jin.
- Hogy mi? - Annyira meghökkent, hogy még a haragja sem volt elég ellensúlyozásra. Halkan, suttogásszerűen ejtette ki ezt a két aprócska szót. Egyszerűen… ösztönösen megijedt. A tudata leblokkolt azokra a képekre és érzésekre, amiket a válasz hallatán akaratlanul generált. - Én… én ezt nem értem.
- A te érdeked - felelte csendesen Miyazaki - és az övé is. Ezzel, amit most művelsz… nem segítesz. Csak ártasz, mindkettőtöknek, de legfőképpen magadnak.
- Fogalma…
- Láttam a nyomokat a nyakán - suttogta a nő előre hajolva. Jin szíve hatalmasat dobbant. - Egy iskolában dolgozom, tizenévesek vesznek körül nap mint nap és hülye sem vagyok. Láttam már szívásnyomot. Van belőle a nyakán, a vállán, sőt még a mellkasán is volt egy halvány.
Az az érzés, ami megszállta a „leleplezés” pillanatában, leírhatatlan volt. A szoba valahogy sokkal szűkebb lett és fájt levegőt vennie. Annyira szűk lett minden… a gyomra, a szíve, a tüdeje, mindent összeszorított valami láthatatlan súly. Azé, amit tett. Eddig is pontosan jól tudta, hogy nem helyes mindaz, amit csinál. Egyszerűen nem az, mert hiába majdnem egykorúak biológiailag Kazuyával, a fiú viselkedése és értelmi képességei miatt minden alkalommal, amikor egyedül feküdt otthon a szobájában, elöntötte a hányinger. Azzal gyötörte magát, hogy ilyen alapon bármelyik tíz éveshez odamehetne… körülbelül ugyanolyan jellegű lett volna azt leszámítva persze, hogy Kame tényleg nem tíz évesnek nézett ki.
De mindezt, az összes ilyen gondolatot el tudta söpörni azzal, hogy átjött hozzá és vele volt. Amikor csókolta őt, akkor nem érezte mocskosnak magát. Amikor megcirógatta az arcát, nem gondolt arra, hogy a pokolban kéne megrohadnia és jogos lenne, megérdemelné.
Amíg az angyal vele volt, nem érzett semmit rossznak - egészen mostanáig. Miyazaki szavai miatt legszívesebben lecsúszott volna az asztal alá, égette a nő pillantása. Nem is nézett a szemébe. Nem akart látni a lenézést, beteges vagy.
- Jin - szólította meg őt gyengéden a másik.
Az alsó ajkára harapott és nem válaszolt. Nem érezte úgy, hogy tudna elfogadható magyarázatot adni arra, amit a szomszéd szobában játszóval folytatott.
Szerette azt a fiút… nem ő tehetett róla, hogy beleszeretett, és arról sem, hogy Kamenashi Kazuya beteg volt. Egyik sem az ő hibája. Ő csak… megsajnálta, a barátja akart lenni és végül itt kötöttek ki. A fiatalabb pedig sosem ellenkezett, egyszer sem. Nem hallotta tőle sosem, hogy fájdalmat okozott volna neki, vagy azt, hogy rosszul érzi magát vele.
- Jin, figyelj rám, rendben? Nézz rám!
Megrázta a fejét. Hallotta, hogy Miyazaki hátrébb tolta a székét és felkelt belőle. Jól tudta, hogy oda fog menni hozzá, de nem csinált semmit. Meglehetősen gyerekes és felesleges próbálkozás lett volna elszaladni. Amúgy sem szerette volna megijeszteni Kamét, aki semmit nem vett észre a megváltozott légkörből, még mindig csupán Mogu töltötte ki a figyelmét.
A doktornő letérdelt Jin lábai elé és rákönyökölt a térdeire.
- Jin - próbálkozott ismét. - Nem az a fő baj, hogy így is… kimutatod felé, hogy fontos neked. Nekem nem azzal van a bajom, hogy mindketten fiúk vagytok. - Akanishi összepréselte az ajkait és továbbra sem mutatott hajlandóságot a kommunikációra, de már látszott az arcán, hogy figyel. - Azért nem szeretném, ha ezt folytatnád, mert mindkettőtöknek fájni fog. Az én hibám, hogy hagytam elmélyülni köztetek a kapcsolatot.
- Miért baj az? - kérdezte rekedten. - Kaménak nincsen senkije! - Rajtam kívül, akarta még mondani, de letett róla.
- Nincs… és ez így van jól.
Jin vonásaira és tekintetébe szörnyülködés ült ki, mikor a nőre kapta a pillantását. Szomorú, megértő mosollyal találta szemben magát, de ettől csak nőtt a hányingere.
- Jobb az, ha senki sem kötődik hozzá szorosan. Az édesanyja belehalt a szülésbe, az apja pedig nem akart gondoskodni róla. Nem a betegsége miatt hagyta el Kame-chant, arról még nem is tudhatott, mikor megtörtént, egyszerűen nem bírta feldolgozni a felesége halálát és minden alkalommal, amikor a fiára nézett, a tragédiát látta benne. Kaménak egyedül a családjára lenne szüksége, de az már akkor sem volt neki, mikor még egészséges volt.
- Egészséges? Tehát ő… nem volt mindig ilyen?
- Nem - rázta meg a fejét Miyazaki. - Persze, hogy nem. Körülbelül kilenc éves lehetett, mikor az első tünetek mutatkoztak. Igazság szerint… meg lehetett volna előzni, hogy ebbe a szakaszba jusson az állapota.
Összeszorult a szíve e hallatán. A lehetőség tudata miatt, hogy Kazuya is élhetne vele teljes értékű életet, mert a bajára lett volna gyógyír.
Szótlansága elég unszolás volt a nőnek, hogy folytassa.
- A betegségének több fázisa van. Ő jelenleg a másodikban van - magyarázta halkan. - Az első fázist nagyon nehéz felismerni, emiatt pedig a legtöbbeknél nem veszik észre időben, hogy baj van. Olyan tünetekkel mutatkozik a betegség, mint az anaemia. A vérszegénység - fűzte hozzá gyorsan. - Mivel már magát a vérszegénységet sem egyszerű diagnosztizálnia egyetlen szakembernek sem erre irányuló vizsgálat nélkül, ezt még nehezebb. Kame-chan esetében is így történt. Elnézték és emiatt kilenc évesen átcsúszott a második fázisba, amiben most is van. A betegség első szakaszában lévő tünetek egyszerűen eltűnnek, mintha sosem lettek volna, mert az agyát célozza meg a betegség. Szerintem nem kell magyaráznom, ez mivel jár együtt.
Jin megrázta a fejét.
„Kazu már megszokta. Kazu-chant mindig bántották, mert más…”
- És… és mi a következő fázis? - A torka teljesen kiszáradt, még ezt a néhány szót is nehezen sikerült csak kiböknie.
Ezúttal a nőnek is kellett néhány másodperc, mielőtt folytatni tudta.
- A továbbiakban, ha átlép a harmadik szakaszba… fáradékony lesz. Az idegei és az izmai roncsolódnak, nem lesz majd képes arra, hogy fogjon, egy idő után már semmit sem fog tudni megcsinálni önállóan. A harmadik fázis újabb, de most már állandó fizikai leépüléssel jár. És az a baj, hogy az első kettőhöz viszonyítva sokkal rövidebb a lefolyási ideje.
Tökéletesen tisztában volt vele, hogy fele annyira sem hangzik rosszul, mint amilyen majd lesz, mikor bekövetkezik. Hiába érezte úgy, el tudja képzelni, valahogy nem voltak kétségei afelől, hogy nem, nem tudja.
- És mi történik ezután…?
Miyazaki mosolya sokkal keserűbb lett.
Jin arca megrándult. „Nagyon beteg? Meg fog halni?”
- Nem - suttogta.
- De - bólintott aprót a nő. - A végén meg fog halni. Ő megszabadul minden földi kínjától… de te itt maradsz majd és szenvedni fogsz. Olyasvalakibe szerettél bele, Jin, aki már több mint nyolc éve halálos beteg… Nem fog meggyógyulni. Semmiféle kezelés nem létezik erre. Ha most kilépsz az életéből, nem fog emlékezni rá. Minden barátját elfelejtette egy idő után, aki elhagyta… Elmész, fájni fog neki kicsit, de aztán éli tovább az életét. Én és Mogu itt leszünk neki. Mogu értelemszerűen nem fog annyit szenvedni, az én részem pedig most nem fontos. De te tönkre teheted ezzel az életed, Jin.
Jin arcán folytak a könnyek. Minden egyes könnycsepp fájdalommal, szenvedéssel és gyötrelmekkel telve csillogott.
Sok volt neki mindez. Tudta, hogy… egy reménytelen szerelem rabja. Azt is tudta, hogy ennek jó vége nem lehet. De hogy ez legyen a sorsuk…? Hogy Kaménak ez legyen a sorsa? Tengernyi kín után halál?
- Ez nem igazság… - suttogta. - Ez… ez nem igazság. Mindenki megveti őt és lenézi, bántják azért, mert más, és ezek után… ezek után még a saját teste is ellene fordul?! Ez nem igazság! Nem igazságos…
Hangtalanul zokogott, mert maga előtt látta Kazuya sápadt, kifejezéstelen, mosolytalan arcát, lehunyt szemeit, a fehér ajkakat, a mozdulatlan testét, miközben a szomszéd helyiségből átszűrődött a csilingelő nevetése.