Ez egy Sherlock Holmes történet
Szeretem Maryt. Mondtam már? Olyan szép volt a filmben is :3
A következő történet az első Sherlock Holmes filmet veszi alapul és nem foglalkozik a második résszel. Ennek az az oka, hogy tök rég írtam, csak még nem fejeztem be, NADEMOST.
Utalás szinten slash.
Oly annyira utalás, hogy lehet csak én képzelem bele :D
Mary okos lány volt.
Persze szép is, az ég szabályos, bájos arccal áldotta meg, világos szín hajjal és világos szemekkel. Ha az ember ránézett, egy tavaszi nap jutott az eszébe. Nem egy olyan ragyogó napsütéses, a természet inkább még csak kilábalóban volt a télből és a sápadt sugarak még nem erősödtek meg eléggé, a szürkeséget csupán át-áttöri a fény... szívet melengető. Benne van az ígéret, hogy ezután már valami más és talán jobb következik.
Mary mégis, ha saját magára gondolt, egyetlen előnyének azt a képességét látta, hogy képes az átélt élményekből levonni a megfelelő következtetést. Ez pedig intelligencia kérdése volt. Komoly intelligenciáé.
Dr. Watson a szokásosnál lassabban rakodta el holmiját, de ezt Mary nem tudhatta. A kialvatlanság és az aggodalom sötét karikákat rajzolt a szeme alá, valószínűleg nem ez az első éjszakát töltötte a lázas kisgyermekkel.
Mary a doktor szavait hallgatta, és rögzítette az agyában, ám figyelme egy pillanatra elkalandozott. Dr. Watson kézfeje vékony volt az ujjai hosszúak és nem viselt jegygyűrűt.
A legközelebbi alkalommal Frederick már durcásan gubbasztott az ágyban, hiszen más vágya sem volt, csak kikelhessen onnan és olyan izgága volt, hogy kétszer annyi időbe telt megvizsgálni. Mary mosolya az ajtóban várta és ott is búcsúztatta - a nőben volt valami kellemes, volt valami... valami vonzó.
- Vigyázzon magára Dr. Watson.
Egy ház, egy cseléd, újságolvasás a kandallónál, a sült pulyka szaga ínycsiklandozó és ahogy a a kéz a vállán olyan törékeny, olyan könnyű. John Watson nem fogott kocsit, inkább gyalog ment haza, és közben nem tudta, Mary ezen a reggelen olyan sokáig fésülte a haját, hogy majdnem lekéste az étkezést.
- Megnősülök.
Csönd. Olyan nagyon hosszú csönd.
Holmes még csak fel sem nézett. A fotelben ült, és a szokásos kopott, szakadt házikabát volt rajta, a haja kócos, persze már jócskán elmúlt három is, de talán egy órája kászálódott ki az ágyból.
- Érdekes. - Lapozott egyet az újságban. - Szerelmes?
- Igen.
- Watson barátom, egy jó tanács eljövendő életéhez: tanuljon meg jobban hazudni, mert tapasztalataim szerint ebben a nők valahogy kompetensebbek.
Holmes becsukta az újságot, majd várakozóan nézett rá.
Watson egy szót sem szólt, sarkon fordult és ott hagyta.
Legalábbis Marynek így mesélte a történetet.
Együtt vacsoráztak, egy nem túl drága, mégis elegáns és barátságos étteremben. Az elbeszélés közben John a kezét fogta, az asztalon átnyúlva ujjait az övé köré fűzte, finoman és mégis biztosan tartva azokat.
Mary mosolya vigasztaló volt, de belül, legbelül mélyen arra gondolt, Holmesnak igaza volt: John nem tud olyan igazán jól hazudni.
A kórházi ágy mellett állva jött rá, hogy szerelmes.
Mary azt hitte, ezt a hibát többször már nem fogja elkövetni, elég volt egyszer a Gyarmatokból, a fülledt, párás levegőből és a fájdalomból. Na igen, a fájdalomból.
Mary vágyott John Watsonra. A szeretetére, a biztonságra, amit nyújtani tudott és arra a sejtelmes atmoszférára, ami bizonyos pillanatokban körülvette. Igen, Mary rájött erre is. Dr. Watson olyan igyekezettel próbálta meggyőzni magát és környezetét, hogy nála átlagosabb és unalmasabb fickó még nem rótta London utcáit, hogy ő maga teljességgel el is hitte.
John Watson most ott feküdt a fullasztóan gyógyszerszagú kórteremben, csukott szemmel, sápadt arccal, kötszerek borították a testét és a keze élettelenül, hidegen hevert a teste mellett, karcolásokkal és zúzódásokkal borítva.
Mary még sem őt nézte. Elég volt vetnie rá egy pillantást és a kép máris beleégett az agyába.
Akire Mary nézett, az a többé-kevésbé elmaszkolt Holmes, aki épp ebben a pillanatban orvosnak próbálta magát kiadni, és szakszerű mozdulatokkal vizsgálta Watson pulzusát.
Ebben a pillanatban megértette.
És ez megrémisztette. Oly annyira, egy pillanatra le is kellett hunynia a szemét.
Hiszen csak azt tudod megosztani, amit tényleg ennyire szeretsz.
- Csak nem meglátogatod?
Dr. Watsonnak az az érzése támadt, hogy feleségének a tarkóján is szeme van. Mary az asztalnál ült, és a reggeli lapok apróhirdetés rovatát böngészte. A férfi kezébe vette sétapálcáját.
- Igen. - Felesleges lett volna tagadni a nyilvánvalót. Mégsem mozdult.
Mary megfontoltan összehajtotta a lapot, majd férjéhez fordult.
- Vigyázzon magára, Dr. Watson. - Mosolya egy cseppnyit talán szomorú volt, de a hangja biztató.
Az ajtócsapódást követően Mary még sokáig bámult maga elé. Féltékenység? Ugyan már, az igazán nagy ostobaság lenne!
Sóhajtott egyet, aztán ismét a régi mosoly terült szét az arcán, egyetlen nézője ezúttal önmaga volt, köszönjük, meghajlás, taps.
Mary okos volt.
Tudta, ha megtanulsz valamit kölcsönadni, még jobban a tiéd lesz.
A következő történet az első Sherlock Holmes filmet veszi alapul és nem foglalkozik a második résszel. Ennek az az oka, hogy tök rég írtam, csak még nem fejeztem be, NADEMOST.
Utalás szinten slash.
Oly annyira utalás, hogy lehet csak én képzelem bele :D
Mary okos lány volt.
Persze szép is, az ég szabályos, bájos arccal áldotta meg, világos szín hajjal és világos szemekkel. Ha az ember ránézett, egy tavaszi nap jutott az eszébe. Nem egy olyan ragyogó napsütéses, a természet inkább még csak kilábalóban volt a télből és a sápadt sugarak még nem erősödtek meg eléggé, a szürkeséget csupán át-áttöri a fény... szívet melengető. Benne van az ígéret, hogy ezután már valami más és talán jobb következik.
Mary mégis, ha saját magára gondolt, egyetlen előnyének azt a képességét látta, hogy képes az átélt élményekből levonni a megfelelő következtetést. Ez pedig intelligencia kérdése volt. Komoly intelligenciáé.
Dr. Watson a szokásosnál lassabban rakodta el holmiját, de ezt Mary nem tudhatta. A kialvatlanság és az aggodalom sötét karikákat rajzolt a szeme alá, valószínűleg nem ez az első éjszakát töltötte a lázas kisgyermekkel.
Mary a doktor szavait hallgatta, és rögzítette az agyában, ám figyelme egy pillanatra elkalandozott. Dr. Watson kézfeje vékony volt az ujjai hosszúak és nem viselt jegygyűrűt.
A legközelebbi alkalommal Frederick már durcásan gubbasztott az ágyban, hiszen más vágya sem volt, csak kikelhessen onnan és olyan izgága volt, hogy kétszer annyi időbe telt megvizsgálni. Mary mosolya az ajtóban várta és ott is búcsúztatta - a nőben volt valami kellemes, volt valami... valami vonzó.
- Vigyázzon magára Dr. Watson.
Egy ház, egy cseléd, újságolvasás a kandallónál, a sült pulyka szaga ínycsiklandozó és ahogy a a kéz a vállán olyan törékeny, olyan könnyű. John Watson nem fogott kocsit, inkább gyalog ment haza, és közben nem tudta, Mary ezen a reggelen olyan sokáig fésülte a haját, hogy majdnem lekéste az étkezést.
- Megnősülök.
Csönd. Olyan nagyon hosszú csönd.
Holmes még csak fel sem nézett. A fotelben ült, és a szokásos kopott, szakadt házikabát volt rajta, a haja kócos, persze már jócskán elmúlt három is, de talán egy órája kászálódott ki az ágyból.
- Érdekes. - Lapozott egyet az újságban. - Szerelmes?
- Igen.
- Watson barátom, egy jó tanács eljövendő életéhez: tanuljon meg jobban hazudni, mert tapasztalataim szerint ebben a nők valahogy kompetensebbek.
Holmes becsukta az újságot, majd várakozóan nézett rá.
Watson egy szót sem szólt, sarkon fordult és ott hagyta.
Legalábbis Marynek így mesélte a történetet.
Együtt vacsoráztak, egy nem túl drága, mégis elegáns és barátságos étteremben. Az elbeszélés közben John a kezét fogta, az asztalon átnyúlva ujjait az övé köré fűzte, finoman és mégis biztosan tartva azokat.
Mary mosolya vigasztaló volt, de belül, legbelül mélyen arra gondolt, Holmesnak igaza volt: John nem tud olyan igazán jól hazudni.
A kórházi ágy mellett állva jött rá, hogy szerelmes.
Mary azt hitte, ezt a hibát többször már nem fogja elkövetni, elég volt egyszer a Gyarmatokból, a fülledt, párás levegőből és a fájdalomból. Na igen, a fájdalomból.
Mary vágyott John Watsonra. A szeretetére, a biztonságra, amit nyújtani tudott és arra a sejtelmes atmoszférára, ami bizonyos pillanatokban körülvette. Igen, Mary rájött erre is. Dr. Watson olyan igyekezettel próbálta meggyőzni magát és környezetét, hogy nála átlagosabb és unalmasabb fickó még nem rótta London utcáit, hogy ő maga teljességgel el is hitte.
John Watson most ott feküdt a fullasztóan gyógyszerszagú kórteremben, csukott szemmel, sápadt arccal, kötszerek borították a testét és a keze élettelenül, hidegen hevert a teste mellett, karcolásokkal és zúzódásokkal borítva.
Mary még sem őt nézte. Elég volt vetnie rá egy pillantást és a kép máris beleégett az agyába.
Akire Mary nézett, az a többé-kevésbé elmaszkolt Holmes, aki épp ebben a pillanatban orvosnak próbálta magát kiadni, és szakszerű mozdulatokkal vizsgálta Watson pulzusát.
Ebben a pillanatban megértette.
És ez megrémisztette. Oly annyira, egy pillanatra le is kellett hunynia a szemét.
Hiszen csak azt tudod megosztani, amit tényleg ennyire szeretsz.
- Csak nem meglátogatod?
Dr. Watsonnak az az érzése támadt, hogy feleségének a tarkóján is szeme van. Mary az asztalnál ült, és a reggeli lapok apróhirdetés rovatát böngészte. A férfi kezébe vette sétapálcáját.
- Igen. - Felesleges lett volna tagadni a nyilvánvalót. Mégsem mozdult.
Mary megfontoltan összehajtotta a lapot, majd férjéhez fordult.
- Vigyázzon magára, Dr. Watson. - Mosolya egy cseppnyit talán szomorú volt, de a hangja biztató.
Az ajtócsapódást követően Mary még sokáig bámult maga elé. Féltékenység? Ugyan már, az igazán nagy ostobaság lenne!
Sóhajtott egyet, aztán ismét a régi mosoly terült szét az arcán, egyetlen nézője ezúttal önmaga volt, köszönjük, meghajlás, taps.
Mary okos volt.
Tudta, ha megtanulsz valamit kölcsönadni, még jobban a tiéd lesz.