Harry Potter - Snarry - Béklyó - 3. rész
Cím: Béklyó
Csapat: Charm
Kulcsszó: Fidelius-bűbáj
Korhatár: 18
Párosítás: Snarry
Mûfaj/kategória: novella, dráma
Figyelmeztetés: slash, szexuális tartalom, erőszak, kínzás, szereplő halála, OOC karakterek, AU
Megjegyzés: készült a Hungarian Witches Sabbath Challenge kihívására, 2011-ben, a Charm csapatban, a Fidelius-bűbáj kulcsszó felhasználásával.
Megjegyzés 2.: a történet, AU, amely az első öt könyvre épül, de a 6. és 7. kötetet nem veszi figyelembe.
Megjegyzés 3.: Fidelius-bűbáj - egy titkot mágikus úton elrejtenek egy emberi lélek mélyén. Az információ sehol máshol nem lelhető fel, csak a kiválasztott személy, a titokgazda lelkében, így nem is juthat illetéktelen tudomására - hacsak a titokgazda önszántából ki nem szolgáltatja. Ez a bűbáj eredeti meghatározása, de én egy más tényezőt is beleviszek a dologba. Még pedig azt, hogy a Titokgazda védelmező szándéka börtön is lehet. A történetből kiderül, miért. Valamint annak a lehetőségét, hogy mi van, ha a bűbáj mégis megtörhető
Szereplõk: Harry Potter, Perselus Piton, Lucius Malfoy, Voldemort, Albus Dumbledore, Bellatrix Lestrange, Fenrir Greyback, egyéb halálfalók
Tartalom: Mi történek akkor, ha a Fidelius rendíthetetlennek hitt védelme, nem megvéd, hanem bezár? Ha a sötétség képes rajta áttörni, de a menekvés lehetetlen? A védelem csapdává válik.
Kikötés: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
3. rész
Két hét telt el a Nagyúr parancsa óta, és Lucius végre befejezte a Fidelius-bűbáj megtörésének előkészületeit, ami egy ráolvasásból és egy főzetből állt. Most az urához tartott, hogy közölje vele a jó hírt. Este nyolc óra volt, mikor kopogtatott az ajtaján.
- Lucius Malfoy vagyok.
- Gyere be!
Lucius belépett, de a látványtól majdnem ki is fordult. Bellatrix meztelenül terpeszkedett a hatalmas ágyon, a Nagyúr pedig épp akkor vette magára a ruháit. Lestrange persze rögtön észrevette a férfi zavarát.
- Haha. Csak nem zavar a látvány, Lucius? - kérdezte vigyorogva.
- Egy csöppet sem - erőltetett magára közömbösséget a férfi. - Nagyuram - fordult immár a sötét mágus felé -, még két óra, és alkalmazhatóvá válik a bájital, ami szükséges a Fidelius megtöréséhez.
- Remek, Lucius. Szedd össze Averyt és Greybacket, és várjatok meg minket az előcsarnokban. Meglátogatjuk Dumbledore-t. A Belső Kör többi tagjának pedig szólj, hogy készüljenek a Potterék elleni támadásra.
- Igenis, Nagyúr! - hajolt meg az idősebb Malfoy, és elhagyta a feromonoktól túlfűtött szobát.
- Ez a mi napunk lesz, kedvesem - hajolt le Voldemort Bellához egy csókra. - Most pedig készüljünk fel.
Eszelős nevetéstől zengett a szoba, miközben a két őrült alak győzelmének beteljesítésére készült.
A halálfalók meghatározott rendben várták uruk megjelenését, ami nem váratott sokat magára.
- Drága barátaim, ma este eljött a mi napunk. Ezen a napon végre kiélvezhetjük munkánk gyümölcsét. - Éljenzés futott végig az előcsarnokon. - Először is elpusztítjuk a Rend vezérét, Albus Dumbledore-t, majd a Kis Túlélőt és az árulót hallgattatjuk el egyszer, és mindenkorra. Ezután senki nem lesz, aki kételkedne hatalmunkban. A kijelölt emberek jöjjenek velem - erre Lucius, Greyback és Avery kiváltak a körből, és Voldemort mellé álltak. - A többiek várjanak itt, míg vissza nem térünk.
Helyeslés futott végig a tucatnyi emberből álló csoporton. Voldemort méltóságteljesen lépkedett végig előttük Bellával az oldalán, mögöttük a másik három haladt, végigmentek a folyosón egészen a bejáratig. A nehéz faragott tölgyfaajtót kinyitva kellemes szellő cirógatta meg az arcukat.
- Induljunk, barátaim! - adta ki a parancsot Voldemort.
- Igenis, Nagyúr!
A szavakat öt pukkanás követte, ahogy a Tiltott Rengetegbe hoppanáltak. Megközelítették a Roxfortot óvó védővarázslatok szélét. Ott Voldemort kiábrándította és észrevehetetlenné tette négy csatlósát, majd csukott szemmel koncentrálni kezdett, egy ráolvasást mormolva magában. A varázslat eredményeként embernagyságú rés keletkezett a védőburkon, amin akadálytalanul sétáltak át.
- Az öreg semmit sem változott. Úgy látszik, semmit sem változtak a módszerei - legyezte meg Lucius.
- Pedig a múltkori betörésből tanulhatott volna - tette hozzá Avery.
- Sebezhetetlennek hiszi magát az ici-pici Dumbi - nevetett Bella.
- Most már csend legyen - állította le csatlósait Voldemort.
A kastélyba érve gyorsan átvágtak a bejárati csarnokon, és a legrövidebb úton megindultak az igazgatói iroda felé. A kőszörny elé érve a sötét mágus meg sem várta, hogy az kérje a jelszót, hanem egy egyszerű pálcaintéssel kiiktatta. Akadálytalanul jutottak fel a lépcsőn. Voldemort belökte a Dumbledore irodájába vezető ajtót, és láthatatlan csatlósaival a nyomában belépett. Kezének egy intésére az irodában lévő összes portré elszenesedett. Fawkes apró fiókaként tehetetlenül csipogott a táljában.
Hamarosan megjelent Dumbledore a lakosztályába vezető lépcső tetején. Nem tűnt túl meglepettnek, sőt, inkább nyugodtság áradt belőle.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb eljössz ide, Tom - mosolygott az öreg.
- Látom, nem nagyon aggódsz miattam - sziszegte Voldemort.
- Nem különösebben. Mindent megtettem a védelmük érdekében, sohasem érheted el őket.
- Nem-e? - nevetett fel a láthatatlan Bella sokatmondóan. - Majd hamarosan megtudod.
Ezzel egyidőben az idős mágus pálcája kirepült a kezéből egyenesen Voldemort felé, de aztán megállt a levegőben.
- Kedvesem, ne játssz, ha kérhetem - feddte meg a Nagyúr játékosan Bellát, miközben a pálcát visszaküldte a feladónak, majd láthatóvá tette társait.
- Á, még mindig nem mersz egyedül jönni, Tom. Pedig nem vagyok több egy egyszerű öregembernél - ingatta a fejét Dumbledore. - Mondd csak, kedves Lucius, hogy szolgál a kedves feleséged és fiad egészsége? - kérdezte a szőke halálfalót, miközben leért a lépcsőn, egyenesen a „látogatói” elé.
- Ne merd őket a szádra venni, te szenilis vénember! - tört ki Luciusból a felhalmozódott feszültség. - Crucio!
Az idős mágust váratlanul érte a támadás, így nem tudott semmit sem tenni ellene. Elvágódott a földön, és összeszorított fogakkal tűrte a kínzást. Voldemort egy darabig hagyta, majd így szólt:
- Ejnye, Lucius, bánj kedvesebben a vendéglátónkkal. Még dolgunk van vele.
- Igenis, Nagyuram - szakította meg az átkot Malfoy.
Dumbledore nehézkesen felállt.
- Ugye, tudod, hogy miért jöttem? - kérdezte Voldemort.
- Sohasem árulom el őket, Tom. Megkínozhatsz, akár meg is ölhetsz, de nem árulom el a titkot.
- A pontos helyre nincs szükségem, mert hű barátaim bemérték nagyjából a helyet. Csak azért jöttem, hogy személyesen mondjak el neked valamit.
- Akkor mire vársz?
- Ne siessünk annyira előre, a kísérőim még nem szórakozták ki magukat. Kezdhetitek!
A halálfalók Bellával az élen élvezettel vetették bele magukat az idős mágus kínzásába, hamarosan földre kényszerítve az idős férfit. Egy óra kemény tortúra után a vérében fürödve feküdt a padlón. Ekkor Voldemort megálljt intett, mire csatlósai hátrébb húzódtak. A sötét mágus lehajolt a haldokló alakhoz. Megfogta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
- Most elmondom neked, amiért jöttem. Megtaláltam a Fidelius-bűbáj megtöréséhez szükséges módszert. Potter és Piton még ma este halott lesz.
- Nem fogom hagyni! - hörögte meglepő erővel az öreg varázsló. - Infinitum Amor!* - mondta ki az egyetlen varázsigét, ami még segíthet védencein, átadva összes irántuk érzett szeretetét, megerősítve ezzel az őket védő bűbájt.
A Nagyúr fülsértően felkacagott.
- A szeretet, Dumbledore. Csak a bolondok ábrándja csupán. Ezzel zártad őket végleges béklyóba. Mi bejutunk, de őket nem engedi ki a védelem, míg úgy nem érzékeli, hogy biztonságos. A szereteted fogja megölni őket.
- Ne… - suttogta megtörten az igazgató.
- Avada Kedavra! - vágta el utolsó szavát Voldemort Halálos Átka. - Greyback, a tiéd!
A vérfarkasnak nem kellett kétszer mondani. Az élettelen testre vetette magát, és apránként szétmarcangolta a vacsoráját.
A többiek elégedetten, nagy örömmel figyelték a férfi ténykedését, kivéve Luciust, aki már túl akart lenni ezen, és visszakapni bebörtönzött szeretteit. Voldemort egy értő pillantást vetett felé, és így szólt:
- Hamarosan viszontláthatod őket, hű barátom. Légy még egy kicsit türelemmel.
- Igenis, Nagyúr.
- Greyback! Befejezheted, a többit elintézik a talpnyalói. Menjünk!
Fenrir kissé kelletlenül hagyta ott az ízletes testet, hogy kövesse urát. Ugyanolyan észrevétlenül hagyták el a kastélyt, mint ahogy jöttek. Mielőtt a védővarázslatokon kívülre értek volna, Bella felküldte az égre a Sötét Jegyet, majd kiléptek a Nagyúr által újra megnyitott résen, és egy pukkanás kíséretében eltűntek az éjszakában.
Pár pillanat múlva a Sötét Kúria előtt bukkantak fel. Az előcsarnokban a Belső Kör tagjai várták őket, és a bájitalkészítő is hamarosan megérkezett a főzettel.
- Most már használható az Ara Culpa** főzet, Nagyuram, szinkronban a hozzá való ráolvasással - összegezte a szolga.
- Tudom, mi a dolgom. Elmehetsz! - vette el tőle az üvegcsét Voldemort, majd így szólt leghűségesebb csatlósaihoz: - Ez a bájital a végső győzelmünk kulcsa - mutatta föl az üvegcsét. - Ma új fejezet nyílik a varázslók történetében. Induljunk, barátaim!
A halálfalók hangos éljenzésben törtek ki, majd követték urukat a deani erdőben lévő tisztásra. A csillagok által megvilágított területen háznak nyoma sem látszott. Voldemort előre ment, miközben a csatlósai a háttérben várakoztak. Kidugaszolta a bájitalt, majd miközben elkezdte a ráolvasást, egy pálcaintéssel szétpermetezte a területen. Mire végzett, a ház láthatóvá vált, és könnyedén áthatoltak az azt körülvevő hártyán. Megindultak.
***
Hat órára járhatott az idő. Perselus az utolsó hozzávalókat aprította az éppen főzött bájitalba a kis labor viseltes munkaasztalán. A művelet végeztével kettőt kavart a készülő főzeten, és beleszórta az alapanyagot. A gőzölgő folyadék azonnal lila színre váltott, jelezvén, hogy elkészült. A bájitalmester még megforgatta benne párszor a nagy kanalat, majd eloltotta alatta a tüzet. Homlokát az ingujjába törölte, és fáradtan megtámaszkodott az asztalon.
Mikor kissé kifújta magát, üvegcsékbe töltötte az üst tartalmát, és precízen felcímkézve elrendezte a megfelelő polcon. Végül elmosogatott, és mindent a helyére pakolt, majd elindult a konyhába, hogy készítsen magának egy kávét. Előtte még benézett Harryhez. A férfi éppen aludt, egy könyvvel a hasán, félrecsúszott szemüveggel. Perselus mosolyogva ment oda az ágyhoz és vette le róla, a könyvet is az éjjeli szekrényre tette, majd megigazította a férfin a takarót. Lehajolt, és egy csókot lehelt a homlokára, mire a férfi motyogott valamit.
Szórakozottan figyelte egy darabig, majd otthagyta, és a konyhába ment. Míg lefőtt a kávé, ellenőrizte a bájitalos szekrényt, és összeírta, hogy melyik bájitalokat kell még megfőznie. Mire végzett, az élénkítő ital is elkészült. Kitöltött egy csészével, és átment a kis nappaliba, ami egy rozoga kanapéból, egy polcból és egy fotelból állt. Az méretű ablakból még éppen látta a naplementét.
Sohasem volt oda ezért a jelenségért, de most valamiért megcsodálta a Nap utolsó sugaraiban fürdőző tájat. Végignézte, hogy váltja fel a sötétség a fényt. Olyan volt ez, mint egy jelzés, mintha a természet is valami baljóslatút vetített volna elő. De még nem tudta senki, pontosan mi az.
A bájitalmester mintha felfogta volna ezt. Rossz érzés kerítette hatalmába. Ujjai erősen szorították a csészét, mintha kapaszkodnának. Az életbe. A reménybe.
Aztán a baljós gondolat elszállt, ahogy a Nap a horizont alá bukott. Perselus behúzta a sötétítőfüggönyt, hogy kizárja a külső világot, ami olyan veszélyeket rejt, mely tőlük távoli. Hiszen a Fidelius megvédi őket, mert Albus kitart. Soha nem árulná el őket. Soha.
Leereszkedett a kanapéra, ami panaszosan nyikordult meg alatta. Nem törődött vele. Belekortyolt az eddig csak a kezében tartogatott kávéba. Szemei a fotelra tévedtek, amiben egy pillanatra látni vélte Dumbledore alakját, aki épp citromporral és más különösebbnél különösebb édességgel kínálja. Hiányzott neki a férfi és élénk vitáik, mely mindig feltöltötte a következő napra. Szeretett volna már találkozni barátjával, de tudta, hogy ez jelenleg nem lehetséges.
Kiitta a csészéjében lévő ital maradékát, és az asztalra tette. Megakadt a szeme az egyik bájitalkönyvön, így felállt, és levette a polcról. Visszaült előző helyére, és fellapozta. Ez volt az egyik kedvenc könyve, így mindig talált benne érdekességet.
Úgy belemerült, hogy teljesen megijedt, mikor meghallotta, hogy bizonytalan léptek közelednek felé. Az ajtónyílásban Harry jelent meg egy tálcát egyensúlyozva a pálcájával. Még sikerült az asztalra lebegtetnie a vacsorájukat, de az épp, hogy az asztalhoz ért, Harry lábai megadták magukat. Perselus gyorsan odasietett, és a kanapéra segítette.
- Muszáj neked mindig az idióta kölyök szerepét játszanod? - tudakolta félkomolyan a bájitalmester.
Harry elgondolkodó arcot vágott.
- Tudtommal a hülye felnőtt szerepe már foglalt, nem? - vágott vissza vigyorogva Harry.
Perselus sóhajtott, megfogta Harry kezeit, és komolyan nézett a zöld szemekbe.
- Nem szeretném, ha bajod esne, Harry. Még nem lenne szabad megerőltetned magad.
- Amíg itt vagy, nem lesz baj - jelentette ki szintén komolyan Harry.
Karjai a férfi nyaka köré fonódtak. Ajkaik egy rövid gyengéd csókban forrtak össze.
- Megtudhatnám, mi volt az oka, hogy felkeltél? - kérdezett rá Perselus, miután elváltak egymástól.
- Nem nyilvánvaló? Éhes voltam - jelentette ki egyszerűen. - Gondoltam, készítek egy kis vacsorát.
- Az nem jutott eszedbe, hogy megkérj engem?
- Nem akartalak zavarni, mert láttam, végre pihentél.
- Harry… - kezdte volna Perselus, de párja egy újabb csókkal hallgattatta el.
Tovább>>
Csapat: Charm
Kulcsszó: Fidelius-bűbáj
Korhatár: 18
Párosítás: Snarry
Mûfaj/kategória: novella, dráma
Figyelmeztetés: slash, szexuális tartalom, erőszak, kínzás, szereplő halála, OOC karakterek, AU
Megjegyzés: készült a Hungarian Witches Sabbath Challenge kihívására, 2011-ben, a Charm csapatban, a Fidelius-bűbáj kulcsszó felhasználásával.
Megjegyzés 2.: a történet, AU, amely az első öt könyvre épül, de a 6. és 7. kötetet nem veszi figyelembe.
Megjegyzés 3.: Fidelius-bűbáj - egy titkot mágikus úton elrejtenek egy emberi lélek mélyén. Az információ sehol máshol nem lelhető fel, csak a kiválasztott személy, a titokgazda lelkében, így nem is juthat illetéktelen tudomására - hacsak a titokgazda önszántából ki nem szolgáltatja. Ez a bűbáj eredeti meghatározása, de én egy más tényezőt is beleviszek a dologba. Még pedig azt, hogy a Titokgazda védelmező szándéka börtön is lehet. A történetből kiderül, miért. Valamint annak a lehetőségét, hogy mi van, ha a bűbáj mégis megtörhető
Szereplõk: Harry Potter, Perselus Piton, Lucius Malfoy, Voldemort, Albus Dumbledore, Bellatrix Lestrange, Fenrir Greyback, egyéb halálfalók
Tartalom: Mi történek akkor, ha a Fidelius rendíthetetlennek hitt védelme, nem megvéd, hanem bezár? Ha a sötétség képes rajta áttörni, de a menekvés lehetetlen? A védelem csapdává válik.
Kikötés: a Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
3. rész
Két hét telt el a Nagyúr parancsa óta, és Lucius végre befejezte a Fidelius-bűbáj megtörésének előkészületeit, ami egy ráolvasásból és egy főzetből állt. Most az urához tartott, hogy közölje vele a jó hírt. Este nyolc óra volt, mikor kopogtatott az ajtaján.
- Lucius Malfoy vagyok.
- Gyere be!
Lucius belépett, de a látványtól majdnem ki is fordult. Bellatrix meztelenül terpeszkedett a hatalmas ágyon, a Nagyúr pedig épp akkor vette magára a ruháit. Lestrange persze rögtön észrevette a férfi zavarát.
- Haha. Csak nem zavar a látvány, Lucius? - kérdezte vigyorogva.
- Egy csöppet sem - erőltetett magára közömbösséget a férfi. - Nagyuram - fordult immár a sötét mágus felé -, még két óra, és alkalmazhatóvá válik a bájital, ami szükséges a Fidelius megtöréséhez.
- Remek, Lucius. Szedd össze Averyt és Greybacket, és várjatok meg minket az előcsarnokban. Meglátogatjuk Dumbledore-t. A Belső Kör többi tagjának pedig szólj, hogy készüljenek a Potterék elleni támadásra.
- Igenis, Nagyúr! - hajolt meg az idősebb Malfoy, és elhagyta a feromonoktól túlfűtött szobát.
- Ez a mi napunk lesz, kedvesem - hajolt le Voldemort Bellához egy csókra. - Most pedig készüljünk fel.
Eszelős nevetéstől zengett a szoba, miközben a két őrült alak győzelmének beteljesítésére készült.
A halálfalók meghatározott rendben várták uruk megjelenését, ami nem váratott sokat magára.
- Drága barátaim, ma este eljött a mi napunk. Ezen a napon végre kiélvezhetjük munkánk gyümölcsét. - Éljenzés futott végig az előcsarnokon. - Először is elpusztítjuk a Rend vezérét, Albus Dumbledore-t, majd a Kis Túlélőt és az árulót hallgattatjuk el egyszer, és mindenkorra. Ezután senki nem lesz, aki kételkedne hatalmunkban. A kijelölt emberek jöjjenek velem - erre Lucius, Greyback és Avery kiváltak a körből, és Voldemort mellé álltak. - A többiek várjanak itt, míg vissza nem térünk.
Helyeslés futott végig a tucatnyi emberből álló csoporton. Voldemort méltóságteljesen lépkedett végig előttük Bellával az oldalán, mögöttük a másik három haladt, végigmentek a folyosón egészen a bejáratig. A nehéz faragott tölgyfaajtót kinyitva kellemes szellő cirógatta meg az arcukat.
- Induljunk, barátaim! - adta ki a parancsot Voldemort.
- Igenis, Nagyúr!
A szavakat öt pukkanás követte, ahogy a Tiltott Rengetegbe hoppanáltak. Megközelítették a Roxfortot óvó védővarázslatok szélét. Ott Voldemort kiábrándította és észrevehetetlenné tette négy csatlósát, majd csukott szemmel koncentrálni kezdett, egy ráolvasást mormolva magában. A varázslat eredményeként embernagyságú rés keletkezett a védőburkon, amin akadálytalanul sétáltak át.
- Az öreg semmit sem változott. Úgy látszik, semmit sem változtak a módszerei - legyezte meg Lucius.
- Pedig a múltkori betörésből tanulhatott volna - tette hozzá Avery.
- Sebezhetetlennek hiszi magát az ici-pici Dumbi - nevetett Bella.
- Most már csend legyen - állította le csatlósait Voldemort.
A kastélyba érve gyorsan átvágtak a bejárati csarnokon, és a legrövidebb úton megindultak az igazgatói iroda felé. A kőszörny elé érve a sötét mágus meg sem várta, hogy az kérje a jelszót, hanem egy egyszerű pálcaintéssel kiiktatta. Akadálytalanul jutottak fel a lépcsőn. Voldemort belökte a Dumbledore irodájába vezető ajtót, és láthatatlan csatlósaival a nyomában belépett. Kezének egy intésére az irodában lévő összes portré elszenesedett. Fawkes apró fiókaként tehetetlenül csipogott a táljában.
Hamarosan megjelent Dumbledore a lakosztályába vezető lépcső tetején. Nem tűnt túl meglepettnek, sőt, inkább nyugodtság áradt belőle.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb eljössz ide, Tom - mosolygott az öreg.
- Látom, nem nagyon aggódsz miattam - sziszegte Voldemort.
- Nem különösebben. Mindent megtettem a védelmük érdekében, sohasem érheted el őket.
- Nem-e? - nevetett fel a láthatatlan Bella sokatmondóan. - Majd hamarosan megtudod.
Ezzel egyidőben az idős mágus pálcája kirepült a kezéből egyenesen Voldemort felé, de aztán megállt a levegőben.
- Kedvesem, ne játssz, ha kérhetem - feddte meg a Nagyúr játékosan Bellát, miközben a pálcát visszaküldte a feladónak, majd láthatóvá tette társait.
- Á, még mindig nem mersz egyedül jönni, Tom. Pedig nem vagyok több egy egyszerű öregembernél - ingatta a fejét Dumbledore. - Mondd csak, kedves Lucius, hogy szolgál a kedves feleséged és fiad egészsége? - kérdezte a szőke halálfalót, miközben leért a lépcsőn, egyenesen a „látogatói” elé.
- Ne merd őket a szádra venni, te szenilis vénember! - tört ki Luciusból a felhalmozódott feszültség. - Crucio!
Az idős mágust váratlanul érte a támadás, így nem tudott semmit sem tenni ellene. Elvágódott a földön, és összeszorított fogakkal tűrte a kínzást. Voldemort egy darabig hagyta, majd így szólt:
- Ejnye, Lucius, bánj kedvesebben a vendéglátónkkal. Még dolgunk van vele.
- Igenis, Nagyuram - szakította meg az átkot Malfoy.
Dumbledore nehézkesen felállt.
- Ugye, tudod, hogy miért jöttem? - kérdezte Voldemort.
- Sohasem árulom el őket, Tom. Megkínozhatsz, akár meg is ölhetsz, de nem árulom el a titkot.
- A pontos helyre nincs szükségem, mert hű barátaim bemérték nagyjából a helyet. Csak azért jöttem, hogy személyesen mondjak el neked valamit.
- Akkor mire vársz?
- Ne siessünk annyira előre, a kísérőim még nem szórakozták ki magukat. Kezdhetitek!
A halálfalók Bellával az élen élvezettel vetették bele magukat az idős mágus kínzásába, hamarosan földre kényszerítve az idős férfit. Egy óra kemény tortúra után a vérében fürödve feküdt a padlón. Ekkor Voldemort megálljt intett, mire csatlósai hátrébb húzódtak. A sötét mágus lehajolt a haldokló alakhoz. Megfogta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
- Most elmondom neked, amiért jöttem. Megtaláltam a Fidelius-bűbáj megtöréséhez szükséges módszert. Potter és Piton még ma este halott lesz.
- Nem fogom hagyni! - hörögte meglepő erővel az öreg varázsló. - Infinitum Amor!* - mondta ki az egyetlen varázsigét, ami még segíthet védencein, átadva összes irántuk érzett szeretetét, megerősítve ezzel az őket védő bűbájt.
A Nagyúr fülsértően felkacagott.
- A szeretet, Dumbledore. Csak a bolondok ábrándja csupán. Ezzel zártad őket végleges béklyóba. Mi bejutunk, de őket nem engedi ki a védelem, míg úgy nem érzékeli, hogy biztonságos. A szereteted fogja megölni őket.
- Ne… - suttogta megtörten az igazgató.
- Avada Kedavra! - vágta el utolsó szavát Voldemort Halálos Átka. - Greyback, a tiéd!
A vérfarkasnak nem kellett kétszer mondani. Az élettelen testre vetette magát, és apránként szétmarcangolta a vacsoráját.
A többiek elégedetten, nagy örömmel figyelték a férfi ténykedését, kivéve Luciust, aki már túl akart lenni ezen, és visszakapni bebörtönzött szeretteit. Voldemort egy értő pillantást vetett felé, és így szólt:
- Hamarosan viszontláthatod őket, hű barátom. Légy még egy kicsit türelemmel.
- Igenis, Nagyúr.
- Greyback! Befejezheted, a többit elintézik a talpnyalói. Menjünk!
Fenrir kissé kelletlenül hagyta ott az ízletes testet, hogy kövesse urát. Ugyanolyan észrevétlenül hagyták el a kastélyt, mint ahogy jöttek. Mielőtt a védővarázslatokon kívülre értek volna, Bella felküldte az égre a Sötét Jegyet, majd kiléptek a Nagyúr által újra megnyitott résen, és egy pukkanás kíséretében eltűntek az éjszakában.
Pár pillanat múlva a Sötét Kúria előtt bukkantak fel. Az előcsarnokban a Belső Kör tagjai várták őket, és a bájitalkészítő is hamarosan megérkezett a főzettel.
- Most már használható az Ara Culpa** főzet, Nagyuram, szinkronban a hozzá való ráolvasással - összegezte a szolga.
- Tudom, mi a dolgom. Elmehetsz! - vette el tőle az üvegcsét Voldemort, majd így szólt leghűségesebb csatlósaihoz: - Ez a bájital a végső győzelmünk kulcsa - mutatta föl az üvegcsét. - Ma új fejezet nyílik a varázslók történetében. Induljunk, barátaim!
A halálfalók hangos éljenzésben törtek ki, majd követték urukat a deani erdőben lévő tisztásra. A csillagok által megvilágított területen háznak nyoma sem látszott. Voldemort előre ment, miközben a csatlósai a háttérben várakoztak. Kidugaszolta a bájitalt, majd miközben elkezdte a ráolvasást, egy pálcaintéssel szétpermetezte a területen. Mire végzett, a ház láthatóvá vált, és könnyedén áthatoltak az azt körülvevő hártyán. Megindultak.
***
Hat órára járhatott az idő. Perselus az utolsó hozzávalókat aprította az éppen főzött bájitalba a kis labor viseltes munkaasztalán. A művelet végeztével kettőt kavart a készülő főzeten, és beleszórta az alapanyagot. A gőzölgő folyadék azonnal lila színre váltott, jelezvén, hogy elkészült. A bájitalmester még megforgatta benne párszor a nagy kanalat, majd eloltotta alatta a tüzet. Homlokát az ingujjába törölte, és fáradtan megtámaszkodott az asztalon.
Mikor kissé kifújta magát, üvegcsékbe töltötte az üst tartalmát, és precízen felcímkézve elrendezte a megfelelő polcon. Végül elmosogatott, és mindent a helyére pakolt, majd elindult a konyhába, hogy készítsen magának egy kávét. Előtte még benézett Harryhez. A férfi éppen aludt, egy könyvvel a hasán, félrecsúszott szemüveggel. Perselus mosolyogva ment oda az ágyhoz és vette le róla, a könyvet is az éjjeli szekrényre tette, majd megigazította a férfin a takarót. Lehajolt, és egy csókot lehelt a homlokára, mire a férfi motyogott valamit.
Szórakozottan figyelte egy darabig, majd otthagyta, és a konyhába ment. Míg lefőtt a kávé, ellenőrizte a bájitalos szekrényt, és összeírta, hogy melyik bájitalokat kell még megfőznie. Mire végzett, az élénkítő ital is elkészült. Kitöltött egy csészével, és átment a kis nappaliba, ami egy rozoga kanapéból, egy polcból és egy fotelból állt. Az méretű ablakból még éppen látta a naplementét.
Sohasem volt oda ezért a jelenségért, de most valamiért megcsodálta a Nap utolsó sugaraiban fürdőző tájat. Végignézte, hogy váltja fel a sötétség a fényt. Olyan volt ez, mint egy jelzés, mintha a természet is valami baljóslatút vetített volna elő. De még nem tudta senki, pontosan mi az.
A bájitalmester mintha felfogta volna ezt. Rossz érzés kerítette hatalmába. Ujjai erősen szorították a csészét, mintha kapaszkodnának. Az életbe. A reménybe.
Aztán a baljós gondolat elszállt, ahogy a Nap a horizont alá bukott. Perselus behúzta a sötétítőfüggönyt, hogy kizárja a külső világot, ami olyan veszélyeket rejt, mely tőlük távoli. Hiszen a Fidelius megvédi őket, mert Albus kitart. Soha nem árulná el őket. Soha.
Leereszkedett a kanapéra, ami panaszosan nyikordult meg alatta. Nem törődött vele. Belekortyolt az eddig csak a kezében tartogatott kávéba. Szemei a fotelra tévedtek, amiben egy pillanatra látni vélte Dumbledore alakját, aki épp citromporral és más különösebbnél különösebb édességgel kínálja. Hiányzott neki a férfi és élénk vitáik, mely mindig feltöltötte a következő napra. Szeretett volna már találkozni barátjával, de tudta, hogy ez jelenleg nem lehetséges.
Kiitta a csészéjében lévő ital maradékát, és az asztalra tette. Megakadt a szeme az egyik bájitalkönyvön, így felállt, és levette a polcról. Visszaült előző helyére, és fellapozta. Ez volt az egyik kedvenc könyve, így mindig talált benne érdekességet.
Úgy belemerült, hogy teljesen megijedt, mikor meghallotta, hogy bizonytalan léptek közelednek felé. Az ajtónyílásban Harry jelent meg egy tálcát egyensúlyozva a pálcájával. Még sikerült az asztalra lebegtetnie a vacsorájukat, de az épp, hogy az asztalhoz ért, Harry lábai megadták magukat. Perselus gyorsan odasietett, és a kanapéra segítette.
- Muszáj neked mindig az idióta kölyök szerepét játszanod? - tudakolta félkomolyan a bájitalmester.
Harry elgondolkodó arcot vágott.
- Tudtommal a hülye felnőtt szerepe már foglalt, nem? - vágott vissza vigyorogva Harry.
Perselus sóhajtott, megfogta Harry kezeit, és komolyan nézett a zöld szemekbe.
- Nem szeretném, ha bajod esne, Harry. Még nem lenne szabad megerőltetned magad.
- Amíg itt vagy, nem lesz baj - jelentette ki szintén komolyan Harry.
Karjai a férfi nyaka köré fonódtak. Ajkaik egy rövid gyengéd csókban forrtak össze.
- Megtudhatnám, mi volt az oka, hogy felkeltél? - kérdezett rá Perselus, miután elváltak egymástól.
- Nem nyilvánvaló? Éhes voltam - jelentette ki egyszerűen. - Gondoltam, készítek egy kis vacsorát.
- Az nem jutott eszedbe, hogy megkérj engem?
- Nem akartalak zavarni, mert láttam, végre pihentél.
- Harry… - kezdte volna Perselus, de párja egy újabb csókkal hallgattatta el.
Tovább>>