Most csak én vagyok, vagy valóban ennyire nyomasztó ez a mai időjárás? Az hagyján, hogy alig bírtam elindulni dolgozni, azt hiszem, kezd szorongásom kialakulni a tömegközlekedéstől, de a lábaim sem nagyon vittek. Roppantul irigylem a kolléganőmet, aki szinte minden pénteket kivesz pihenőnapnak, mert annyira elfárad a melóban. A héten nagyon ( Read more... )

Cím: Rekvilibrium5 ( Read more... )

A folytatás ( Read more... )

Magamtól soha, de mivel kérték ( Read more... )

Úgy érzem, esem ki az ázsia mániából. Az erő, ami belehúzott gyengül. Az ikrem próbál lelket verni belém, de nagyon nem megy. Hiába van oda bizonyos együttesekért és piszkál meg nyüstöl velük, nem vagyok fogékony. Ők nem azok, akikért én oda voltam. Nincs bennük egy kedvenc hangom, egy kedvenc arcom, nincs egy dal, amit igazán szeretnék tőlük. ( Read more... )

Ma szinte örültem, hogy a fogorvos nem késett és elsőnek engem hívott, hogy üljek be abba a baromi kényelmes, de semmi jót nem ígérő székében. Inkább az ott eltöltött félóra, gyökértöméssel, mint a szintén fogorvoshoz érkezett kollégám, akit akár Münchausen bárónak is hívhatnék, a maga tenyérbemászó stílusával és arcba mászó fejével. Amilyen mázlim ( Read more... )

( Alexander csendben feküdt... )

Milyen furcsa: mindig is szerettem Bryan Adams Heavenjét. Emlékszem, hányszor hallgattuk ezt a dalt lefekvés előtt vagy villanyoltás után az ikremmel közös barátnőnkkel. Amikor 11 év után végre eljutottam a koncertjére, itt volt "bőgéshatár", amikor a kamaszkor jó és rossz emlékei hirtelen megrohanták az embert. Az a sok nevetés, veszekedés, ( Read more... )

Nohát: vége. Nincs többé Dong Bang Shin Ki, sem Tohoshinki. Mondanám, hogy szomorú vagyok, de valójában inkább dühös. Ha lehetőséget kapnék, odaállnék eléjük és megkérdezném, ez volt-e, amit akartak. Hogy ennyi volt-e, amit akartak? El a Tokyo Dome-ba, mert az a csúcsok csúcsa, és aztán hagyni veszni mindent? Ezért küzdöttek olyan sokat? Nem ( Read more... )

( 2. rész )