Írás: Szomorú szemek (3. rész)

[lellihir]

Nohát: vége. Nincs többé Dong Bang Shin Ki, sem Tohoshinki. Mondanám, hogy szomorú vagyok, de valójában inkább dühös. Ha lehetőséget kapnék, odaállnék eléjük és megkérdezném, ez volt-e, amit akartak. Hogy ennyi volt-e, amit akartak? El a Tokyo Dome-ba, mert az a csúcsok csúcsa, és aztán hagyni veszni mindent? Ezért küzdöttek olyan sokat? Nem akartak volna tovább jutni? Amerika? Európa? Mindez az övék lehetett volna.
Tudni akarnám, hogy ennyi volt csak a barátságuk? Ennyire volt jó vezér Yunho, ahogy megkérdőjelezte ezt Ayu is, mert meg sem próbált erőfeszítéseket tenni (igaz, azt sem tudjuk, volt-e rá lehetősége)? Arról is kifaggatnám őket, hogy az az"örökké kitartok a tagok mellett" hozzáállásuk mikor foszlott el?
Úgy érzem magam, mint akit becsaptak, akinek hazudtak már egy ideje, olyan művészien ráadásul, hogy nem is vettem észre. Gondolom, nem csak én vagyok így vele.
El tudom képzelni, hogy mit érezhetnek a Bigeastesek és Cassiopeiák. Ők, akik a csúcsra emelték ezt az öt embert a rajongásukkal, akiknek a teljes lelke velük volt átitatódva, akik pénzt és fáradtságot nem kímélve követték végig őket az úton.
Fura, egészen addig nem sírtam, míg Ayu fel nem hívott. Addig csak gyomoridegem volt és a dühtől, amit éreztem, törni-zúzni szerettem volna. Mert holnap vonatozni fogok és nem tudom még, mit hallgatok majd a két órás út alatt. A lejátszóm nagy része DBSK/Tohoshinki dal, a többi elhanyagolható kedvenc. A sínek olyan pusztákon haladnak át, ahol nincsenek vagy alig foghatók a rádiófrekvenciák, tehát rádiók kilőve.
És miféle zene fog átsegíteni ezek után a nehézségeimen? Már majdnem három éve a DBSK volt a kedvenc együttesem, velem voltak a felkészüléseimen, a kiképzés alatt, a fizikai felmérőkkor, a sikereimben és azokon a szép tavaszi és őszi reggeleken, amikor szinte örömmel mentem dolgozni, mert arra gondoltam, milyen gyönyörű a világ.
Az SME ezt nagyon elrontotta valahol. Talán soha többet nem lesz neki még egyszer öt ilyen karizmatikus és csodálatos hangú énekese, akikből milliárdossá tehetik magukat. Csesszék meg! Azt hiszik, az SNSD, a Shinee meg az f(x) majd elér olyan sikereket, mint ez az öt fiú? Ne vicceljenek már!
Na jó... Azt hiszem, nem tudom jól szavakba önteni, amit érzek és biztos vagyok benne, hogy most rajtam kívül még sokan magukba zuhantak.
Én most megyek és keresek valami néznivalót, amivel elterelhetem a figyelmemet. Hagyok itt egy kis olvasnivalót, bár nem hiszem, hogy bárkit érdekel. Fel a fejjel!



Bagoasz a hajnal első hangjára ébredt. Egy madárka távoli csiripelése volt az, messze, ahol a kelő nap sugara először felszakította a sötétséget. Nem a saját szobájában volt. És a megszokott aranyszínű üstök helyett barna tincsek feküdtek a tenyerében.
Igen, emlékezett már. Az előző nap Askander elvette a baktriai hercegnőt, Roxánát, és ő a szenvedéstől, amit a férfi okozott neki, Hephaisztion karjában talált enyhülést. A makedón mélyen és nyugodtan aludt mellette. Sűrű pillái néha-néha megrebbentek, hajszálak fonódtak beléjük.
Bagoasz mozdulatlanul nézte a férfit, akinek a szépsége a királyéval vetekedett. Ezért tévedett meg Sztateira is. A bizsergés, amit érzett, akárhányszor csak meglátta a csendes árnyékot, aki Askander lépteit kísérte, most kissé erősebb volt. Kinyújtotta a kezét és megérintette a sima, halovány sebhelyekkel tarkított arcot. Milyen gyönyörű volt, mennyire olyan, mint Askanderé, és mégis mennyire más.
A legfurcsább az volt, hogy nem érzett megbánást, amiért odaadta magát neki. Az éjszaka inkább mámoros emlékekkel töltötte el.
Lassan és nesztelenül kelt ki az ágyból, maga köré tekerve az ágyat fedő vastag bundát. Az ablakhoz ment és eltolta az azt fedő fatáblát. Odakint pirkadt. A látóhatár szélén már megjelentek a kelő nap első narancsos sugarai, de a levegő még mindig hideg volt az éjjeltől. Friss szellő fújt a hegyek irányából. Bagoasz a sziklákat nézte, az éles hegyvonulatok peremeit, és vad hiányérzettel vágyott vissza a babilóniai palotába, amit egy olyan férfi kedvéért hagyott el, aki szerelmes volt a saját álmaiba, de vele hált majdnem minden éjszaka.
Leszámítva az elmúltat.
Bagoasz szorosabbra vonta magán a szőrmét, mert a hajnal hűse libabőrt csalt a testére. Milyen szörnyű ez a vidék, gondolta keserűen. Csupa kő és szikla és kopár fennsíkok, ameddig a szem ellát. Iszonyodott tőle, és most már nem csupán a rideg látvány miatt, hanem, mert ez a föld elvette tőle a férfit, akit szeretett.
Egy pillanatra visszanézett a derékaljon alvó makedónra. Vajon menedéket ad majd neki más éjszakákon is, kérdezte magától. Vagy a megcsalatottság pusztán csak erre az egyetlen éjjelre kergette őt a karjai közé? A király védelme nélkül milyen élet vár majd rá?
A levegő kezdett felmelegedni a teljes pompájában ragyogó hajnali naptól, és Bagoasz kissé lejjebb engedte a testét fedő állatbőrt, hogy a napsugarak megmelengessék a vállait.

Ez a látvány fogadta az álmából ébredő Hephaisztiont. Bagoasz bronzszín bőrét réz-sárgára színezte a hajnali nap fénye. Fekete hajában fényes lángnyelvek ültek a rávetülő sugaraktól, ahogy lehunyt szemmel ott állt az ablaknyílás előtt.
Perzsák istenei talán nem vakultak el a szépségétől, de a makedón úgy gondolta, ha Zeusz most lenézne az Olümposz ormáról, Ganümédesz nemsokára erdőben bujdosó senki lenne, és Bagoasz öntené az ambróziát a főisten poharába helyette.
-Kiment a szemedből az álom? - szólalt meg.
Bagoasz lassan feléje fordította a fejét.
-A hajnal ébresztett - felelte.
Hephaisztion a köntösért nyúlt, ami a földön hevert. Belebújt és kikelt az ágyból.
-A tanítóm azt mondta, minden hajnal gyönyörű - mondta, mikor megállt Bagoasz háta mögött. - De tévedett. A múló éjjel határozza meg, hogy a rákövetkező hajnal milyen lesz.
-És most milyennek látod? - kérdezte a perzsa.
Hephaisztion felsóhajtott.
-Gyönyörűnek - válaszolta.
Semmi sem változott. A Nap felkelt, a felhők úsztak az égen, a madarak dallal köszöntötték az új napot, a lovak türelmetlenül kaparták a földet, az élet ment tovább. Alexander mélyen és boldogan alhatott az asszonya mellett, és az ő szíve széttörve dobogott tovább. Pella megszámlálhatatlan sztadiumnyira volt a távolban, mint a boldog gyermekkor, ami soha nem tér vissza már.
Boldogtalan volt. Felemelte a kezét és átfonta karjaival az eunuchot. Bagoasz egy szót sem szólt, csak belesimult az ölelésébe. Egy darabig így álltak, nézték, ahogy felkel a nap a hegyek fölött, és narancsszínűre festi az ormok havát.
-Jöjj vissza az ágyamba! - mondta aztán Hephaisztion. - Ez a hajnal olyan napra virrad, amelyen semmi sem lesz sürgős.
Bagoasz megfordult. Kócos fekete hajzuhataga és festék nélküli arca elárulta valódi korát, a tényt, hogy mennyire fiatal. Az eunuch felemelte a kezét és tenyerének öblébe fogta a makedón arcát. Sötét szemének mélye titkokat mesélt, fájdalom és magány ült benne. Hephaisztion megfogta az arcán pihenő keskeny kezet, és maga után húzta a perzsát a derékaljhoz, aminek szőrméi alá kényelmesen befészkelték magukat.
Hephaisztion békét érzett magában, és már tudta, hogy képes lesz szembe nézni a jövővel. Erős volt és most kiváló szövetségesre talált. Cseppet sem kételkedett abban, hogy ha kell, ő és Bagoasz képesek lesznek megvédeni a királyt bárkitől és bármitől, és ezzel ismét értékesnek érezte magát.
-Hephaisztion?
A férfi az eunuch felé fordult. Bagoasz fekete tincsei félig eltakarták az arcát, és kinyújtotta a kezét, hogy félre tűrje a haját.
-Igen?
-Sosem szerettél asszonyt?
A makedón felsóhajtott.
-Nem tudom - felelte. - Gyermekként kerültem a pellai udvarba, és az első perctől csak Alexander volt az, akiről biztosan tudom, hogy szeretem. Odamentem, ahova ő és azt tettem, amivel elnyerhettem a tetszését. Megismertem őt, az észjárását, és tudtam, azért születtem, hogy mellette legyek és segítsem, hogy elérje a céljait. Őt követni olyan feladat, ami nem ad időt arra, hogy másra is figyeljek. Az, amit iránta érzek, kizárja, hogy mást szeressek. Hát te, Bagoasz?
A perzsa egy pillanatra lesütötte a szemét.
-A testemmel soha nem volt rá alkalmam - válaszolta. - De a hárem asszonyai között akadt olyan, aki nem volt közömbös a számomra. De a nők… A haragjuk félelmetes, az irigységük pedig gyilkos. Csak egy féreg voltam a számukra.
Elhallgatott.
-Hideg a lábad - jegyezte meg a makedón.
-Mindjárt megmelegítem - szabadkozott Bagoasz.
Felhúzta a lábát, és kezével dörzsölni kezdte a bőrét, mint ahogy tanították neki. Ha panaszkodni hallja az urát, cselekedjék.
-Segítek - mondta a makedón.
Átnyúlt a takaró alatt, és kezével simogatni kezdte az eunuch hosszú lábszárát és talpát. A mozdulatai lassúak voltak és inkább okoztak kellemes bizsergést Bagoaszban, mint felpezsdítették a vér áramlását a bőre alatt. Hephaisztion minden figyelmét arra fordította, hogy felmelegítse a perzsa lábát, és nem vette észre az őt figyelő sötét szemeket.
Bagoasz tekintete végig járta az arcát, és az eunuch ismét megcsodálta a harcos egészen szép vonásait. A bőrén régi csaták nyomait viselte, hegeket, amik a dicsőségét hirdették. Az orra egyenes volt, és kedves, nagyon különbözött a perzsák karvalyorraitól. Az arcát borotválta, mint a legtöbb makedón, aki a király kíséretéhez tartozott. A szája vékony volt, ajkai finom vonalúak. Arcvonala élességét megtörte mogyoróbarna hajának vastag tömege.
-No, máris jobb, nem? - kérdezte Hephaisztion, és felnézett.
Bagoasz lélegzete elakadt szemének tiszta égkék színétől, amihez hasonlatosat még sosem látott. Emlékezett kék vizű tavakra, amiknek tükre ott feszült, ahol valaha élt. Gyermekkori tavaszainak türkizszín egére, és a férfi szemében ezeket látta ismét. Elveszett otthont és tönkretett életet.
-Már nem fázom - suttogta alig hallhatóan.
Hephaisztion elmosolyodott. Bagoasz tekintete a szája szélén vöröslő sebre esett, amit Cleitos ütése okozott. Hephaisztion odanyúlt, aztán elfordította az arcát. Az eunuch hozzáhajolt és megcsókolta az arcát. A férfi feléje fordult.
-Van még benned az éjjeli tűzből, uram? - kérdezte hirtelen Bagoasz.
Maga sem értette a merészségét, de a kellemes bizsergés, amit a makedón érintése okozott, még mindig ott bujkált benne.
Hephaisztion meglepetten nézett rá.
-Telhetetlennek tartasz? - tudakolta a perzsa a másik döbbent arcát látva.
Azt sem bánta volna, ha igen. Hephaisztion ölelése az elkeseredettségtől heves volt, és a szenvedélyét a harag táplálta, de Bagoasz ismét érezni akarta. A bőre vágyott arra, hogy a férfi újra végigcsókolja, végtagjaival megint át akarta fonni, és minden titkos tudásával a legtökéletesebb kéjbe akarta rántani.
Hephaisztion nem tiltakozott, amikor megcsókolta. Bagoasz ajkai végig simogatták az ajkát, gyengéden beléje haraptak, majd, amikor a férfi hagyta, nyelve pajkosan a szája barlangjába osont. Finom keze körbejárta a makedón harcedzette testét, mellkasának, hasának kemény izmait. Ujjaival körbejátszadozta köldökének érzékeny felszínét, és szájával magába szippantotta Hephaisztion gyönyörittas nyögéseit.
Bagoasz szája a férfi nyakára vándorolt, körbejárta a vállai ívét, majd lecsusszant a mellkasára. Nyelvével csalt libabőrt a makedónra, akinek az arcán máris a kéj pírja rózsállott. Aztán Hephaisztion hirtelen megragadta és magához húzta. Ragyogott a szeme.
-Nem mered rám bízni magad, hadvezér? - kérdezte Bagoasz. - Nem akarod, hogy bevessem a tudást, amire a mestereim megtanítottak?
A férfi tekintetében látta, hogy az ebben a pillanatban valami veszélyes lénynek tartja, akit félni kell. Bagoasz rámosolygott, úgy, ahogy Xerxisz-re szokott, mikor a fiúcskát elfogta a félelem. Ez a mosoly is egy volt a kelléktárában tartogatott eszközöknek. A hárem eunuchjai tanították meg rá, tudva, hogy néha élet függhet attól, hogyan tekint a feléje közeledőnek.
-Nem félek tőled, Bagoasz - felelte Hephaisztion. - Mutasd meg nekem, mivel csábítottad el tőlem az én Alexenderem.
Szomorúan ejtette ki a nevet, ami a férfié volt, akiért kész lett volna meghalni, és Bagoasz elhatározta, hogy sokkal többel ajándékozza meg a bánatos szemű athénit, annál amit a király valaha is kapott tőle.
Gyengéd szenvedéllyel csókolta meg a makedónt, nyelvének pajzán simogatásaival felfedezve magának Hephaisztion szájának belsejét, majd tovább haladt az álla felé. Apró csókokkal hintette tele a férfi arccsontját, és fogaival óvatosan, de csintalanul beleharapott a fülcimpájába. A makedón csendesen felnevetett, de nem akadályozta meg, hogy folytassa a felfedező útját.
Bagoasz végig csókolta a mellkasát, ezúttal egyenes vonallal lefelé haladva a köldöke felé, ahol azonban nem időzött el. A kezével simogatta a férfi combját, amit acélossá edzett a sok lovaglás és a gyakorlatok. Az izmok megfeszültek az érintései nyomán, jelezve, hogy Hephaisztion izgalma a tetőfokára hágott. Ez volt a pillanat, mikor a szép perzsa eunuch egy könnyed, ügyes mozdulattal a férfi csípőjére csúszott.
Hephaisztion megsejtethetett valamit abból, mit akarhat, mert visszafojtott lélegzettel nézett rá. Bagoasz csábosan hátradobta a haját, miközben néhány ravasz kézmozdulattal magába fogadta a makedón keményre hízott férfiasságát. Egy pillanatra mozdulatlanná vált, miután a testük összekapcsolódott, hagyva időt Hephaisztionnak arra, hogy felfogja és átélje az egyesülésüket, majd lassan mozogni kezdett.

Hephaisztion elképedt volna, ha lett volna rá lehetősége, de Bagoasz nem engedte, mert érzéki táncba kezdett a csípőjén. Búján vonaglott a férfi vesszején, olyan elképzelhetetlen cseleket bevetve arra, hogy a legnagyobb kéjt adja meg neki, amiknek a létezéséről Hephaisztionnak fogalma sem volt. Csípeje ringott a makedón ágyékán, valami titkos ritmusra, aminek dallamára talán pont az tanította meg, aki megcsonkította, miközben hosszú ujjai végig lejtettek a széles mellkason.
A férfi becsukta a szemét és átadta magát az eunuchnak. Bagoasz sötét tincsei a bőrét csikálták, mikor a perzsa lehajolt, hogy megcsókolja száját. Amikor kiegyenesedett ismét mozogni kezdett, ezúttal egy gyorsabb ütemre. Combjaival összeszorította a férfi csípőjét, járatával pedig a benne lüktető férfiszerszámot, falaival eljátszadozva vele. Hephaisztion bizonyos volt abban, hogy nem lehetett olyan bordélya Makedóniának vagy Görögországnak, ahol ugyanezt megkaphatta volna. Asszony nem vehette fel a versenyt a perzsa eunuchok tudásával.
Kinyitotta a szemét. Bagoasz arcáról lekopott a festék, felfedve igazi vonásait. Fiatal volt. Nagyon is az, és szép. Talán még szebb, mint az álarccal, amit nappal viselt, mikor a király kegyencét játszotta. A szépsége ártatlan volt és gyermeki, és hazug, mert elhitette vele, hogy ez az ember alkotta nemtelen lény bűntelen.
Bagoasz hangosan felnyögött, mikor az egyik mozdulatával sikerült úgy helyezkednie, hogy Hephaisztion férfiassága megérintette a teste mélyén lévő kéjpontot. Ahogy rádöbbent, hogy hangot adott a tulajdon gyönyörének, beharapta a száját. Arra tanították, hogy ne érezzen semmit, csak a gazdája örömét, és most gondatlan volt. Kinyitotta a szemét, büntetést várva az önzőségéért. Hephaisztion a csípőjére tette a kezét.
-Nem vagyok az urad, Bagoasz - mondta. - Nem csak a saját örömet keresem veled. Most velem vagy, és én szeretném, ha te is élveznéd, hogy velem vagy.
Kinyújtotta a kezét, ujjait a sűrű, fekete hajba merítette, és magához húzta a perzsát, hogy megcsókolja.
-Köszönöm - súgta Bagoasz.
Ismét kiegyenesedett és folytatta a szenvedély táncát a férfi csípőjén. Fel-alá emelkedett-ereszkedett a testében lüktető férfiasságon, köröket írt le a saját csípőjével, és követte a dallamot, amit a saját teste súgott. Hephaisztion lazán tartotta a kezével, és néha-néha vezette, de többnyire hagyta, hogy Bagoasz azt tegye, amit akar.
És az eunuch hálából hosszúra nyújtotta a szeretkezésüket. Mikor már Hephaisztion azt hitte, pillanatok választják el a gyönyörtől, hirtelen lelassította a mozgását, sőt, megállt, mosolyogva nézve le a meglepett férfira, majd ismét ringani kezdett lassan, hogy fokozatosan ismét az önkívületig sodorja a hadvezért. Sokáig játszadozott így, épp csak engedve, hogy Hephaisztion megízlelje a kéjt, s máris elragadta tőle. De a férfi nem bánta, inkább élvezte ezt a kéjes kiszolgáltatottságot, míg nem képtelen volt tovább türtőztetni magát.
-Ne kínozz tovább! - szólt rá hirtelen a perzsára.
Bagoasz rámosolygott, majd előre hajolt és felsőtestével ráborult, hogy kecses karjaival átfonja a nyakát, csak a csípője táncolt továbbra is, míg túl heves lett a szenvedély és már nem volt ereje megfékezni. Ügyességének köszönhetően a gyönyörük közös lett, és együtt hullattak a beteljesülés édes mélyébe.

Xerxisz gyerek volt még. Ellentétben a többi gyermekkel, akiket ismert, ő valóban az volt. A makedónok gyermekei, és a görögöké szintén, kilenc évesen már kemény kiképzést kaptak, hogy kiváló harcosok és okos férfiak legyenek belőlük, de Bagoasz óvó szárnyai alatt Xerxisz nem volt egyéb egy kisfiúnál.
Gyerek ide vagy oda, Xerxisz meglehetősen talpraesett és életrevaló fiúcska volt, a kilenc évesek koravén tisztánlátásával. Ennek köszönhette, hogy pontosan eligazodott a felnőttek kusza, intrikákkal és vérontással teli világában. Ettől tudta, hol a helye a gépezetben, amit a dicsőséges Alexander birodalmának hívtak.
Bár úgy néztek rá és úgy bántak vele, mint egy gyerekkel, Xerxisz kilenc múlt, és magát ettől felnőttnek tekintette. A kor pusztán álca volt, ami mögé bújva figyelhetett és tanulhatott. Éles szemét nem kerülte el semmi szokatlan vagy más, és maszkja takarásából úgy tanulmányozhatta a történéseket és az embereket, hogy senki nem gyanakodott rá.
Xerxisz, például, felfedezte, hogy Kasszander egyik apródja időről-időre megdézsmálja az édes datolyás korsókat. Azt is tudta, hogy Kraterosz lovásza csak ímmel-ámmal keféli át a hadvezér lovának szőrét, és amikor a férfi számon kéri tőle az állat szegényes kinézetét, az apródok hanyagságára fogja a dolgot. Rájött, hogy a király új asszonya két embert gyűlöl máris az Alexandert kísérőkből: Hephaisztiont, a jó barátot és Bagoaszt, a kegyencet.
Sok dologban hasznos, ha az ember még csak kilenc éves és nem makedón. Nem cipeltetnek vele nehéz zsákokat, nem kell hajnalban kelnie futni, hogy megedződjék és jó katona váljék belőle. Egyszerűen nem kell, hogy a felnőttek szeme előtt legyen. Ha valaki kilenc évesen alig nagyobb egy felnőtt férfi csípőjének magasságánál, madárcsontú és pehelykönnyű, nem osztják be olyan munkákra, amivel összetörhetnék. Aki apró és vézna, amúgy is csak láb alatt lenne az erősek között.
Xerxisz belső apród volt ezért, amolyan futár a sátrak között. Üzeneteket vitt és hozott, bort töltött, kicserélte a piszkosat és tisztát tett helyette, elvitte a szakadtat és újat kerített, és hasonló feladatok. A munkája cseppet sem volt fárasztó, viszont közben bármit büntetlenül megfigyelhetett.
Így tudta meg azt is, hogy a királyné ellenségként tekint a makedónra és az eunuchra. Egy szóbeli üzenetet vitt éppen, és senki nem vette észre, hogy belépett Roxána sátrába. Az asszony egy bizalmasával arról beszélt, milyen bizalmas közelségben találta a királyt és a hadvezért a nászéjszakájuk előtt. Xerxisz már megtanulta, milyen hangja van a féltékenységnek, és most felismerte. Attól a pillanattól kezdve jobban odafigyelt a baktriai asszonyra. Akárhányszor Roxánához szalajtották valamilyen üzenettel, a sátorhoz osont és előbb kifülelte, hogy miről beszél a kegyenceivel, s csak aztán jelezte a belépési szándékát.
A nő azonban nem csak Hephaisztiont követte gyanakvó szemével, de Bagoaszt is, ami félelmet keltett Xerxiszben. Az eunuch volt a családja, és attól tartott, hogy az asszony ártani próbál neki. Még akkor is félt, ha tudta, Bagoasz soha sem téveszti szem elől az ellenségeit, és soha nem hagyja, hogy a támadások védtelenül érjék. De egy csalódott asszony legalább olyan veszélyes volt, mint a sivatag skorpiói. És Roxána csalódott volt.
A király lángoló szerelme iránta csak hamar lohadni kezdett. Ismét neki vágtak a nagyvilágnak, hegyeket másztak meg, majd még nagyobb hegyeket, csatáztak törzsekkel és banditákkal, és mentek, egyre csak mentek a világ pereme felé.
Alexander sokszor megfordult a nő sátrában, vagy őt hívatta magához, és voltak esetek, mikor kétség nem férhetett ahhoz, hogy valami felnőtt dolgot tesznek a sátorkelme alatt. Idővel azonban a kiszűrődő hangok kezdtek megváltozni. Ahol előtte az élvezet hangjait lehetett hallani, most a düh vicsorgott.
A király elégedetlen volt az asszonyával. Roxána sehogy sem akart gyermeket foganni, és Alexandert egy idő után kezdte fárasztani, hogy eleget tegyen a férji kötelességeinek. A makedón hadvezérek - egyet kivéve, az örökké hűséges Hephaisztiont - keselyükként álltak a háta mögött, várva a trónörökös születését. S mivel az késett, kárörvendő mosollyal dörgölték a tenyerüket. A makedón uralkodó minden nap reménykedett abban, hogy végre jó hírt hoz neki az orvosa, ám úgy tűnt a királyné méhe terméketlen. A király pedig a távolmaradásával bűntette a fejére hozott szégyen miatt.
Xerxisz úgy látta, hogy ez a változás ismét az ő gyámjának kedvez. Bagoaszt a házassága óta alaposan elhanyagolta a király. Ugyan engedte, hogy gondot viseljen rá, de az ágyába nem eresztette be. A fiúcska azt gondolta, hogy ez bizonyosan a gyermekcsinálás titkaival függhet össze. A királynak minden férfierejére szüksége lehetett, hogy megtermékenyítse az asszonyát, ezért tolta el magától a kegyencét.
Csakhogy a szomorúság, ami a király menyegzője óta felhőzte be Bagoasz arcát, nem tűnt el a vonásairól aztán sem, hogy a király ismét megosztotta vele az ágyát. Xerxisz nem értette ennek az okát. Kérdezni meg nem merte. Tehát továbbra is csendben figyelte a bábukat az élet hatalmas játéktábláján: a királyt, Roxánát, Hephaisztiont, a hadvezéreket, és most már Bagoaszt is.
Az eunuch rendkívüli színész volt. Xerxisz ezt már rég tudta róla. A bánat, ami emésztette, nem látszott rajta ott, ahol bárki észrevehette volna. Akárhányszor a király tekintete ráesett, úgy mosolygott vissza, mintha őszintén boldog lenne. De elég volt csak egy lépést hátrálnia, hogy az árnyak sötétjébe kerüljön, ahol a mosolya elillant, mint felhőfoszlány a szélben. Kilenc év nem nagy idő egy ember életében, és kilencévnyi tapasztalat még oly kevés, de Xerxisz azért valahogy megsejtette, hogy pártfogójának szomorúsága a szív bajaival van kapcsolatban.
Ezzel együtt azonban nem értette a dolgot. Bagoasznak éppenséggel boldognak kellett volna lennie. A király ismét szerette, kedves volt hozzá, megint ő lett az első számú kegyence, és mégis, az eunuch csak sóhajtozott.
Ám ahogy Bagoaszt figyelte, lassanként rájött, hogy az eunuch is figyel valakit. Nem úgy, ahogy ellenséget, rosszakarót lesne, hogy kivédje az esetleges veszélyeket, hanem teljesen más módon. Xerxisz sokáig kereste a megfelelő kifejezést arra, miért kíséri tekintetével a másik lépteit az eunuch. Végül úgy gondolta, az epekedés a legmegfelelőbb szó, amivel leírhatja Bagoasz csendes szomorúságát.
És akkor megint összezavarodott. Kilenc év nem ad támaszt akkor, ha az ember azzal szembesül, hogy a szív nem csak egyet tud szeretni. A fiúcska értetlenül állt a tény előtt, hogy Bagoasz bánatát nem a királya szertelen vágyai okozzák. Sokkal inkább az a személy, akit mindenki az uralkodó árnyékának hívott csak. Akit Bagoasz szomorú pillantása kísért, amint csak megmozdult. Hephaisztion.
Xerxisz-t megdöbbentette a felfedezése. Még sosem érezte magát ennyire tanácstalannak. Ismerte már annyira a pártfogóját, hogy tudja, mély féltékenységet érzett a király és kedvenc hadvezére közti régi barátságra, és most mégis… Vannak pillanatok, mikor magáról megfeledkezve Hephaisztiont nézi a tömegben, olyan elővigyázatlansággal, ami nem jellemző rá. A fiú aggódott, de kilenc év mégis csak kilenc év volt, egy gyermeki élet kilenc nyara, és Xerxisz nem tudta, hogyan hozza elő a témát. A szerelem csatározásaihoz nem értett, az a felnőttek dolga, mióta világ a világ, és az eunuch az egyik legjobb harcosa volt ennek a párviadalnak.
A kis perzsa fiú most először szeretett volna olyan lenni, mint makedón társai, akik kilenc éves koruk ellenére nagyok voltak és erősek, hogy megvédhesse Bagoaszt Hephaisztiontól, akiben ellenséget talált. Félt, hogy a férfi veszélybe sodorja az eunuchot, vagy az tesz meggondolatlanságot Hephaisztionért. De kénytelen volt tudomásul venni, hogy ő még csak egy kilencéves gyerek, akinek a szavára nem sokan adnak. Bíznia kellett Bagoaszz óvatosságába és abban, hogy az eunuch cselekszik ostobaságot.

Rettenetesen hideg volt. A végeláthatatlan embervonulat, ami a makedón uralkodó, Alexander, birodalmának nevezte magát a Hindukus kietlen hegyormain törte át magát. És még nem is jártak olyan magasan.
A király meg akarta hódítani Indiát, hogy azt az országot is bekebelezve eljusson az ismert világ határáig és még onnan is tovább. A katonái hűségesen követték. Mentek utána szó nélkül, engedelmesen, mély és odaadó rajongással. Amikor megjelent köztük, a fáradtság elillant a végtagjaikból, a lábuk új erőre kapott, és nem éreztek reménytelenséget.
Rendkívüli ember és nagyszerű vezér. Ez volt az a két tény, amit Roxánának be kellett látnia. Ugyanakkor csapnivaló férj és önző szerető.
Az az egy biztos volt, hogy Roxána nem így gondolta a királynéságot. Hercegnő volt odahaza, és királynéja annak a birodalomnak, amiben Alexander volt az úr. Csakhogy nem találta ezt a birodalmat sehol. Sokkal inkább mindenhol.
Alexandernek uralkodnia kellene, de nem itt, hanem Babilon palotájából vagy Makedónia trónjáról, ahol mindig melegen ragyog a nap, és havat csak akkor lehet látni, ha lehozzák azt a hegyek csúcsáról.
Roxána minél jobban vágyott a melegre. Vastag állatbőröket tekert maga köré, és a lábát is gondosan bebugyolálta, de a hideg bekúszott a réseken és a testét harapdálta. Úgy érezte, nem lesz ereje tovább indulni.
-Idd ezt meg, úrnőm, hogy felmelegedj - az egyik őt kísérő asszony térdelt le mellé.
Annyira fázott, hogy reszketett a kezében a kupa. Roxána szánta és a lelkében harag lobbant a férfi iránt, akit szeretett.
-Fát, hozzatok még fát - mondta az asszonynak.
A nő sietve felállt és meghajolva kihátrált a sátorból.
-Halálra fagyok, és még azt várja tőlem, hogy gyereket foganjak neki! - fordult oda beszélgető társához Roxána.
-A királynak be kellene látnia, hogy ilyen körülmények között képtelenség kihordani egy gyermeket - helyeselt a vele szemben ülő.
-A királynak be kellene látnia, hogy ha havonta egyszer látogat csak meg, sosem szülök neki utódot - felelte a királyné.
A másik egyetértően bólintott.
-Mindennek ez a Bagoasz az oka - mondta.
Roxána tekintete sötéten villant.
-Bagoasz - szinte köpte a nevet. - Az és az az átkozott Hephaisztion! Átok mindkettőre!
Megérkezett az asszony a fával, amit sietősen a földbe ásott és kövekkel kirakott lyukba dobott, ahol a tűz azonnal ráharapott lángnyelveivel. Még a hegygerincen jártak, könnyű volt száraz fát keríteni, de Roxána nem tudta elképzelni, mi lesz később, mikor csak kövek és hó veszi körül őket.
-Én mindent megtettem, úrnőm, de azt a fattyúfajzat Bagoaszt nem egyszerű elpusztítani - szólalt meg a királyné vendége. - Túlságosan éber, karddal, kötéllel nem lehet ellene menni. A méreg… Nos, a méreg pedig egyszerűen nem fog rajta.
Az asszony elégedetlenül végig mérte a vele szemben ülő eunuchot.
-Tudod, Hebrosz, bíztam benned, de látom, hogy képességeid mélyen alul múlják a hírnevedet.
Az eunuch, aki valaha meglehetősen csinos arcú lehetett, de mostanra elpuhult és remegős hájat eresztett, sértetten nézte a sötét szemű nőt.
-Akkor talán bízz meg mást ezzel a dicstelen munkával, úrnőm - fintorodott el.
-Nincs más - felelte Roxána. - És Hephaisztion?
Hebrosz szórakozottan a szájába pöckölt egy datolyát. A szuvas foga miatt nehezen rágott, és inkább csak a nyelvével kergette a szájában a gyümölcsöt.
-Túl nagyot kérsz, királyném - közölte az eunuch.
-Nagyot vagy teljesíthetetlent? - vonta fel a szemöldökét Roxána.
Hebrosz ráharapott a rossz fogára és fájdalmasan elfintorodott.
-Ő mégis csak a király barátja.
-Hány királyi barátot tettél el láb alól eddig, kedves Hebrosz? Eggyel több vagy kevesebb, gondolom, nem sokat számít már?
Az eunuch kényelmetlenül feltápászkodott. Roxána sejtelmes, sötét szempárjával követte a mozdulatát.
-Adj még egy kis időt nekem, úrnőm és megtalálom a módját, hogy a király szíve visszatérjen hozzád - mondta Hebrosz elmenőben.
Roxána a tűzbe hajított egy datolyát. Nem volt biztos abban, hogy az eunuch a megfelelő szövetséges a számára. Talán a makedón hadvezérek között akadna olyan, aki segítene elveszejteni legalább az egyiket a két ellensége közül… Talán, ha nem gyűlölnék őt is. Roxána lehetett a király felesége, mégsem volt a királynéjuk. A hadvezérek közül többnek is volt húga, és sokáig abban reménykedtek, hogy Alexander majd közülük választ asszonyt magának. Helyette azonban a Hódító őt vette el, ami haragot váltott ki a király hűséges harcostársaiból.
Roxána felsóhajtott és miközben befészkelte magát a vastag állatbundák közé a termékenység istenének mormolt el egy imát.