[Fanfic] Aduász | Hatodik fejezet
Cím: Aduász
Író: jarithka
Fandom: Marvel/Avengers
Párosítás: Loki/Tony, mellékpárosként Natasha/Clint várható
Típus: multichapter
Korhatár: NC-17
Figyelmeztetések: az összes fejezetre vonatkozóan erőszak, trágár beszéd, nem kevés vér, kínzás
Szószám: 4904
Történet: Öt hónap telt el azóta, hogy Manhattan a Chituri és Loki támadásának áldozatává vált. Mindenki azt hitte, hogy ezzel vége, mert vége is kellett volna legyen, Asgard Thor személyében a szavát adta erre. Aztán egy váratlan napon Loki visszatér, de egyáltalán nem úgy, ahogy a Bosszúállók várták volna.
Ajánlás: Azt hiszem, ezt mindenkinek ajánlom, aki lát egy kis fantáziát ebben a párosban :)
Megjegyzés: Egy nagyon Tony-orientált fejezet, de szerintem ezt nem sokan fogjátok bánni :D Leszögezném, hogy szerintem Tony nem kemény, mint a szikla. Van gyenge oldala, csak éppen szökő évente egyszer látjuk.
Hatodik fejezet - Dominó-effektus
Elképzelése sem volt róla, mit érezhet egy répa, miután áthajtanak rajta egy jól megrakott tehergépkocsival, aztán a még ép részeit lerágcsálja egy nyúl, és végül visszakerül az anyatermészet lágy őrére, de azt tudta, hogy amennyiben tudná, megegyezne azokkal az érzésekkel, amik abban a pillanatban átjárták a testét.
Tony pocsékul érezte magát.
Hol lebegett a semmiben, a sötétben és hidegben, a némaságban, amitől elszorult a torka, és hiába próbálta mozgatni a karját, nem tudott odanyúlni. Mintha igazából nem is lettek volna végtagjai. Csak ő volt, anyagtalanul a légüres térben…
Ezzel szemben viszont olykor feltisztult a tudata. Ezek voltak a legrosszabb időszakok. Fájdalmat érzett, erőset, és hiába próbálta ezt valahogy jelezni a környezetének, képtelen volt rá. Érezte a fájdalmat, érezte mások közelségét, ám valami mégis visszafogta és a felszín alatt tartotta. Akár egy vastag jégpáncél egy tavon télen.
Aztán mindig visszazuhant az álomtalan, érzéketlen állapotba.
--
Kinyitotta a szemét, majd szinte azonnal vissza is csukta az első próbálkozást követően. Túl erős volt a fény és túlságosan érzékennyé vált a szeme. Nem bírta nyitva tartani.
Megint nekirugaszkodott. Ezúttal résnyire sikerült megtartania a nyitás folyamatát, amíg néhány másodperc alatt hozzászokott a világossághoz és ahhoz, hogy hosszú idő után először mozgatja a szemhéját. Saccolni sem volt képes, meddig volt kiütve. Nagyon elfajulhatott a legutóbbi ivászat, ha ennyire lestrapálta magát. Arra már tippelni sem mert, mi a jó istent juttatott a szervezetébe.
Mikor az agyának végre sikerült annyira felrázódnia, hogy a látott információkat eljuttassa a tudatának is, egy ütemet kihagyott a szívverése. A bútorok hiányából, a fehér és steril színekből, illetve az idegesítően tiszta takaróból arra a következtetésre jutott, hogy egy kórházban feküdt.
Rühellte a kórházakat, és ezt mindenki tudta róla. Valaki mégis ideráncigálta. Ráadásul ennyire azért sosem ivott sokat.
Oldalra fordította a fejét, és a kezdődő pánik visszaszorult a mellkasa mélyére, mikor megpillantotta, ki szobrozott az ablaknál.
Végignyalt cserepes, piszkosul sajgó ajkain, hogy beszélni tudjon. Úgy érezte, mintha évek óta nem ivott volna vizet.
- Ezt a segget… bárhonnan felismerem - jegyezte meg. Rekedt és fátyolos, számára idegen hang hagyta el a száját. Hoppá. Máris sokkal hitelesebben énekelhetné a kedvenc AC/DC számait.
Steve már azelőtt elfordult, hogy elhangzott volna a „bárhonnan” kezdőbetűje. Az arca fáradtságról és meglepettségről árulkodott, ám amint realizálta, hogy Tony valóban ébren van, elöntötte a vonásait a megkönnyebbülés. Stark torka egy pillanatra elszorult.
Nem akarta, hogy a férfi így lássa. Azt sem akarta, hogy aggódjon érte. Vagy, hogy sajnálja.
Rogers ellépett az ablaktól és odasétált az ágyhoz, majd leült az ott lévő egyik székre.
- Megijesztettél minket, Tony - szólalt meg lassan és megfontoltan. Mint, aki komolyan elgondolkozott azon, hogy mit kellene először mondania neki; aggódó szavakat vagy egy kiadós lehordást. - Fel kéne hagynod azzal, hogy meggondolatlanul cselekszel.
- Hagyj már lógva, Steve! - nyögte fáradtan. - Még élek, nem?
- Éppen csak - válaszolta elsötétülő arccal a Kapitány. Összefűzte az ujjait és mindkét kezét az ölébe ejtette. Értetlen, de egyben nagyon kíváncsi tekintettel méregette az ágyban fekvőt, aki akaratlanul is gyűrögetni kezdte a lepedőjét. Elképesztően utálta a kórházakat, és minél előbb ki akart jutni az épületből. - Mi történt a tetőn, Tony?
A kérdezett összeráncolta a homlokát. A tetőn? Részegen felment volna a tetőre?
- Halványlila elképzelésem sincs róla, miről beszélsz.
Steve felvonta a szemöldökét.
- Nem? Semmi sem rémlik?
- Minek kellene?
- Fury és a SHIELD? Az, hogy rakétákat lőttek ki a toronyra, ennek ellenére semmiféle kár nem keletkezett? És az, hogy Loki majdnem megölt?
Stark felpillantott a másikra, és próbálta megtalálni rajta a hazugság vagy túlzás jeleit, teljesen eredménytelenül. Steve a lehető legkomolyabban beszélt, ezúttal viszont ő sem blöffölt. Semmire sem emlékezett. Fennjárt a tetőn? Találkozott Furyval? Az a seggfej le akarta rombolni a tornyát? Loki kis híján kinyírta?
Egyetlen emlékfoszlányt sem bírt kierőszakolni magából. Meredt maga elé és elképzelte a hallottakat, de nem jutott előrébb.
- Nem emlékszem, Steve - osztotta meg társával a rideg valóságot. Nem szívesen vallotta ezt be. A tényt, hogy az egész mellkasa egy merő fájdalomként sajgott, és még a legkisebb harmat is erősebb lehetett nála abban a pillanatban, ennek tetejébe fogalma sem volt arról, hogyan jutott ebbe az állapotba. - A legutolsó dolog, ami rémlik… - Elhallgatott és az alsó ajkára harapva koncentrált, hogy felidézzen legalább egy kibaszott érzést, ami utoljára elöntötte a nagy büdös semmi előtt. Az esetek többségében nem zavarta, ha pár jelenet kimaradt az életéből, a legkevésbé sem voltak annyira csodálatosak az évei, de most igen.
Érezte, hogy ismét összeráncolódik a homloka az összpontosításban.
- Kihoztam Lokit a gyengélkedőről - motyogta. Steve önkéntelenül is előrehajolt a székében, hogy jobban hallja a férfit. - Elindultunk a lifthez, de… Nem tudtunk vele felmenni. Mert… mások voltak benne?
- Katonák - biccentett a szőke. - A SHIELD emberei.
- Mi a faszomat kerestek ezek egyáltalán ott? - tört ki a düh Tonyból. - Ha nem lenne óriási parasztság, kibökném Fury másik szemét is.
Steve szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól.
- Folytasd! Tehát másik út után kellett néznetek Lokival.
- Lépcsőház - mormolta.
- Felmentetek - mondta Steve, mikor Stark ismét elakadt a soron következő képkockával. Úgy vélte, egy kis noszogatás nem árthat, emellett ennek hála le tudta kötni magát és nem gondolt arra, hogy mi minden történhetett Tonyval, amíg ők fel nem értek a tetőre.
Sosem lesz képes kiverni a fejéből azt a képet. Borzongás barangolta be a testét a gondolatra.
- Igen - érkezett a motyogás. Tony észre sem vette a mellette ülő gyötrődését. - Aztán… fények. Sok fény. Mint egy kibaszott baseball mérkőzésen, mindenhonnan azok a rohadt… reflektorok világítanak - fejezte be kifulladva.
Nagyon rég nem érezte magát ennyire szánalmasan. Két egybefüggő mondatot nem bírt kipréselni magából anélkül, hogy ne fogná el légszomj.
- Nem emlékszem másra - közölte pár másodperces pihenő után. - Az ég adta világon semmire.
Steve a vállára csúsztatta a kezét, és meglepő gyengédséggel és óvatossággal megszorította.
- Jól van. Semmi gond, Tony.
- De igenis gond! - szűrte a fogai közül dühösen, csalódottan és végtelenül tehetetlenül. Tony Stark nem volt magatehetetlen. Az Isten csessze meg, elrabolták a terroristák és gyakorlatilag járkáló hullaként megalkotta a világ legzseniálisabb találmányát! Szemétből és hulladékból, a semmi közepén.
Maga alá húzta mindkét karját, és a könyökeire támaszkodva megpróbálta feltolni magát. Elfogta a remegés, de nem esett vissza, a próbálkozást látva pedig Steve azonnal talpon volt, hogy segítsen neki. Ezt természetesen ellenséges morranással fogadta, viszont legalább sikerült megtámasztania a hátát az ágy háttámláján.
- Mit mondtak a dokik? Mikor mehetek el?
- Tony. - A szőke kérleléssel ejtette ki a nevét.
- Steve, csak… csak válaszolj a rohadt kérdésre, jó? - pillantott felé a férfi fáradtan. - Tehát?
- Tony, két és fél napig eszméletlen voltál - mondta Rogers, és nem kellett külön nyomatékosítania a szavait, hogy meglegyen a komoly élük. Két és fél nap? - Amikor felértünk a tetőre, alig volt pulzusod, és nem lélegeztél. Ezért-
- Úristen - nyögött fel. - Melyikőtök?
- Ez most tényleg olyan fontos? - nézett rá kételkedve a másik.
- Igen, nagyon is az. Ez erkölcsi kérdés, Kapitány!
- Én voltam - forgatta meg a szemét Steve. Tony meglepetten pislogott rá. Végül is… legalább nem valamelyik asgardi lélegeztette. Annak a vizuális sokkját valószínűleg az agya nem élte volna túl. - A szerkezettel is gond volt a mellkasodban - folytatta Rogers. - Füstölt és nem világított rendesen. Szerencsére Bruce tudta, hogyan kell kicserélni benne azt a részt, ami meghibásodott.
Ezek szerint két hatalmas köszönettel tartozott két különböző embernek. Valahogy nem volt erőssége a hálálkodás, ám erőt kellett vennie magán. Elvégre, feküdhetett volna a kórházi ágy helyett egy koporsóban is a családi temető egyik flancos placcán.
- Bruce jól van?
- Semmi baja sem esett - rázta a fejét Steve. - Ezzel szemben óriási bűntudata van, hogy egész idő alatt távol volt, míg te majdnem meghaltál.
- Mert hülye, azért - rántotta meg a vállát. Magában természetesen elismerte, hogy ő is kicsit zaklatott lett volna ellenkező esetben. - Oké, tehát majdnem elpatkoltam, de nektek köszönhetően még bizonytalan ideig boldogíthatom az emberiséget. Biztos sok köszönetkártyát kaptok majd a dokival. Mi van a SHIELD-del?
- Loki elkergette őket - mondta Steve. - Miután a fegyvereik hatástalannak bizonyultak az erőmezőjével szemben, valószínűleg úgy mérték fel a helyzetet, hogy a visszavonulás a legjobb stratégia. Ez volt a te szerencséd is.
- Az enyém? - bámult rá cintányérméretű szemekkel a milliomos. - Az enyém?
- Szerinted honnan volt Lokinak olyan ereje, hogy minden támadást sértetlenül ússzunk meg? - kérdezte a szőke, és a hangján érezni lehetett a türelmetlenséget, amit Tony értetlensége váltott ki belőle.
- Dunsztom sincs. Gondolom, minden reggel megissza a csodaturmixát, amióta világ a világ.
- A te életedet használta fel! - csapott rá az ágy szélére Rogers. Stark egész meghökkent ettől a mozdulattól, és önkéntelenül összerándult tőle. - Elszívta a reaktorod energiáját, hogy erősítse magát. Kis híján megölt. Ha a SHIELD még pár perccel tovább próbálkozik, talán meghalsz.
- Szerintem nagyon rossz ajtónál csóválod a farkad, ifjú kopó - válaszolta Tony. Nagyon meglepte, hogy sértettséget hallott ki a saját hangjából, mintha a személye ellen elkövetett támadás lett volna a kijelentés. Pedig nem is róla volt szó. Ő most az áldozat szerepét játszotta. - Loki azt a burkot már akkor felhúzta, mikor én még a képben sem voltam.
- Nem hiszem, hogy tartani tudta volna a te életerőd nélkül.
Nem. Mégis mit nyert volna azzal Loki, hogy megöli Tonyt, ami után a többi Bosszúálló biztosan a SHIELD kezére adja őt, miközben a konkrét fenyegetéssel küzdött? Ráadásul, amennyiben a halálát akarta volna, biztosan meg tudta volna oldani már a lépcsőházban is.
Talán az egész csak szépen megkomponált játék volt?
Nem tudta, mit higgyen. Azt sem értette, miért merül fel egyáltalán az elméjében Loki ártatlansága. Teljes mellszélességgel támogatnia kellett volna Steve állítását.
- Ha mindezt tudod, miért kérdezted, hogy mi történt a tetőn? - fordította felé a fejét Tony. Elterelni a témát könnyebb volt, mint a zavaró kérdésekre megkeresni a válaszokat.
Steve hátradőlt a székében és körülbelül fél percig figyelte társát, mielőtt végre valahára kinyitotta a száját.
- Mert nem értem, hogyan hagyhattad, hogy Loki kis híján elvegye az életed. Olyan, mintha önként odadobtad volna magad neki.
Nem. Ez annyira volt racionális lehetőség, mint az, hogy Natasha kedvenc színe a rózsaszín.
--
Bartont, Thort és a közveszélyes testvérét leszámítva mindenki meglátogatta a kórházban. Ugyan nem tudtak és nem is mertek túl sokáig maradni, de ezt a gesztust Tony értékelte. Nem mutatta ki, ó, nem, ahhoz jóval több víznek kellett lefolynia a Mississippin, ám a közérzetére rendkívül pozitív hatással volt. Az első pár napban ugyanis elöntötte az önsajnálat és a depresszió hulláma. Egyrészt a kórházban töltött indokolatlanul hosszú idő miatt, másrészt nehezen viselte, hogy az, akinek a seggét már kétszer megmentette, és emiatt egy lövést is bekapott, kis híján átsegítette a mezsgyén, aminek a közelébe sem akart menni még legalább húsz évig.
A hangulata javulásával a fizikai sérülései is sokkal látványosabb regenerálódást mutattak. Az orvosi szakvélemény az volt, hogy a két és fél napos kóma ellenére egész jó állapotnak örülhetett. A tüdeje sérült, de szerencsére az agya nem (ezt kitörő boldogsággal konstatálta, tekintve, hogy valamiből neki is meg kellett élnie), a vállán lévő seb pedig egy-két hét alatt teljesen begyógyul majd. Járhatott volna rosszabbul is.
Másfél hetet töltött odabent, miután kiborított huszonkét nővért (olyanokat is, akik nem azon az osztályon dolgoztak, ahol őt elhelyezték), a főorvos elküldte melegebb éghajlatra, és szinte minden alkalommal nyavalygott Steve-nek, mikor a férfi bejött hozzá, hogy vigye a haza. Tehát hazavitték.
Gondolkodásra elég sok ideje maradt az ágyfoglalás mellett, aminek köszönhetően több radikális döntést is hozott. Az első dolog az volt, hogy bizonytalan időre lezárja az Avengers Tornyot. Túl sok mindent kellett már megjavíttatni az épületben, és amúgy sem akart újabb olyan támadási felületet biztosítani Furynak, amit legutóbb sikerült. Másodsorban arra jutott, hogy a teljes csapatot átköltözteti a Stark Toronyba. Az a fejlettebb és sokkal jobban védhetőbb besorolásba esett, ráadásul ez jelentette Tony számára a hazai terepet, amire jelen pillanatban szüksége volt. Harmadrészt pedig úgy határozott, hogy bizonytalan ideig három mérföldes távolságban kerülni fogja Lokit. Ha a skandináv topmodell lehorzsolja a térdét, ezúttal valaki más fogja átadni neki a sebtapaszt.
Az első néhány napban az átköltözést követően egyetlen alkalommal hagyta csak el a laborját. Távolságilag irányította a másik torony építését, ezzel és a kórházba kerülésével kapcsolatban viszont tartott egy sajtótájékoztatót. A fedősztori szerint az egyik kísérleti laboratóriumban történt baleset során sérült meg és ennek köszönhette az épület is a károkat. Az emberek zabálták, főleg mivel örömmel konstatálták, hogy Tony Stark, az az Vasember továbbra is megvédi az ártatlanokat a gonosztól.
Tony Stark mindig ezt teszi.
Úgyhogy bezárkózott a műhelyébe hat darab fagyasztott pizzával és néhány üveg skótwhiskyvel.
A munka… elterelte a figyelmét. Amíg a keze csavarkulcsok után nyúlt, amíg az ujjai fel-alá táncoltak a klaviatúrán, amíg a szeme a hibákat kereste az áramkörökben, amíg minden erejével koncentrált egy probléma megoldására, nem kellett gondolkoznia. Nem kellett mindazzal foglalkoznia, ami történt. Csakhogy valami folyton folyvást megakadályozta ebben. A vállából áradó sajgás, a percek, mikor a JARVIS által végzett kutatások eredményére várt… Mind elérték, hogy az alkoholos üveghez nyúljon.
--
A negyedik napon kapta az első látogatót. Egész meglepődött, hogy ilyen sokáig tiszteletben tudták tartani a személyes terére vonatkozó igényeit. Azon pedig végképp, hogy nem az örökké anyáskodó szőkeség toppant be hozzá a cipellője sarkait háromszor egymáshoz ütve, hanem Clint Barton.
- Menten lemegyek hídba - csúszott ki a száján a döbbenet, mikor meglátta a másik férfit az asztalához sétálni.
Clint elvigyorodott.
- Felőlem kezdheted, Stark.
- Térj a lényegre, Robin Hood.
- Nem akarsz előbújni végre ebből a lyukból? - érdeklődött. Karba tette a kezét és lezseren nekidőlt az asztalnak, pontosan úgy, hogy Tony ignorálni se tudja őt és a munkáját se folytathassa. - Szerintem éppen elég időt áldoztál már a poszttraumás stresszed kiheverésére és a látványos önsajnáltatásodra.
Tony mindig elcsodálkozott az önmegtartóztató képességén. Már réges-rég pofán kellett volna vágnia Bartont.
- Tökéletesen érzem magam itt - vonta meg a vállát. - Miért, hiányzom?
- Rogers aggódik érted és még Natasha is megkérdezi olykor, hogy minden rendben van-e veled. Kicsit idegesítő, hogy lassan jobban lekötöd, mint én.
Ezúttal Starkon volt a vigyorgás sora.
- Én sosem volt semmi jó elrontója. Egy hármas?
Clint rámeredt.
- El se képzeld! - Nem akarta elkeseríteni a milliomos azzal kapcsolatban, hogy szerencsére már egy ideje nem kellett pusztán a fantáziájára támaszkodnia. - Tehát, elárulnád, hogy mégis miért nem vagy képes kijönni innen? Egyáltalán mi a fenén élsz? Töltőre dugod magad?
- Van fagyasztott kaja a frigóban - mondta könnyedén Tony, majd felkelt a székéből, és nekilátott bezárni a különböző alkalmazásokat, amik a képernyőkön futottak. - Ha vészhelyzet lenne, arról tudnék, más esetben pedig nem hiszem, hogy különösebben bárkinek gond lenne a hiányom. Semmi sértés, de én is tudom, hogy nem vagyok a szívetek csücske.
Barton ennek hallatán felvonta a szemöldökét és szóra nyitotta a száját, azonban végül nem mondott semmit, mindössze felsóhajtott.
- Különben is, miért te jöttél? Azt hittem, Steve jön majd legelőször nyaggatni, hogy toljam elő a képemet.
- Házon kívül van.
- Bruce?
- Éppen Lokit felügyeli.
Ez a válasz azért egy pillanatra kihúzta a lába alól a talajt. Stark nem akart hinni a fülének, és nagy kivételesen ezt hagyta teljes mértékben kiülni az arcára.
- Bruce Banner? Az a kicsi, undorító lila ingeket viselő, szemüveges alak? Akinél olykor betelik a pohár és előbújik a zöld, szőrös mumus belőle? Arról a Bruce-ról beszélünk?
Egy félmosolyt nem bírt megállni a mesterlövész.
- Bannernek végre eszébe jutott, mi történt a legutóbbi alkalommal, amikor találkoztak. Rájött, hogy Lokinak több oka van félnie tőle, mint fordítva, úgyhogy már harmadik napja lelkesen vállalja az őrző-védő szerepét.
Tony hümmögött egyet. Örült neki, hogy kedvenc professzora másképp kamatoztatta a komplexusát.
Az viszont egy picit zavarta, hogy a férfi inkább felügyelt egy elmebeteget és nézte a sápadt képét egész nap, minthogy őt meglátogassa. Igen, meglehetősen érzékenyen érintette ez a tény.
Megvolt az ok arra, hogy kibújjon a csigaházából.
Első útja a zuhanyzójához vezette. A napokon át tartó munkába merülés azt jelentette, hogy igencsak bűzlött és a higiéniai tisztasága pinceszintre süllyedt. Sokkal jobban érezte magát, miután tiszta ruhákba bújt és az ujjaival átfésülte a mosástól nedves hajtincseit.
Mivel pont útba esett az étkezőhelyiség is, kilopott a szekrényből két szelet Snickerst, és ezekkel felfegyverkezve vette célba az utolsó helyszínt, ahova el akart jutni: a nyolcadik emeletet.
Bartontól megtudta, hogy Steve zseniális okfejtése után Lokit bezárták… Nos, abba a páncélterembe, aminek igazság szerint sok funkciója nem akadt. Eredetileg úgy tervezték Pepperrel, hogy szigorúan titkos iratok, pendrive-ok, különböző más adathordozókat zárnak majd oda, ám egyelőre erre nem volt szükség. Pontosabban, mostanáig nem volt.
A folyosó és a páncélterem közé került egy átmeneti helyiség, amiben egyetlen bútordarab sem volt, semmiféle különösebb feladatot nem látott el a szoba. Csak átvezetést jelentett a két rész között. Mivel még sem zárhatták rá a két tonnás ajtót Lokira levegővételi okokból, innen kellett felügyelni.
Bruce az ajtóval szemben ült egy széken, az ölében egy meglehetősen vaskos könyv pihent. Jó szuperhős holtáig tanul, ugyebár.
A közeledő léptek zajára felemelte a fejét, az arcát pedig azonnal elöntötte egy olyan kifejezés, amitől Tony legszívesebben a falra csapott volna. Nem akarta ezt látni a másik arcán, és erről tenni is fog.
Miatta ne legyen bűntudata valakinek, aki még csak a közelében sem volt a történtek idején.
- Tony - köszörülte meg a torkát a férfi. - Jó újra itt látni.
- Igen? - érdeklődött, és megtámasztotta a falat Banner mellett, aki hirtelen sokkal érdekesebbnek találta a cipője orrát, mint bármi mást a környezetében. - Bruce, ha nem akarod, hogy örihari legyen közöttünk, akkor elmondod, hogy mi a fenéért tartod magad felelősnek a történtekért. - Általában szerette felvezetni a komoly mondandókat (már, amikor éppen rászánta magát, hogy valakivel komolyan beszélgessen), de ma valahogy nem volt a türelme csúcsán.
Bruce becsukta a könyvet és megigazította a szemüveget az orrnyergén.
- Itt kellett volna lennem.
- Hála az égnek, hogy nem voltál! - tárta szét a karját. - Nézd, nagyon nemes tőled, de ha itt lettél volna, akkor is én megyek Lokiért, akkor is én próbálom megmenteni azt a hamvas, arisztokrata seggét, és akkor is engem ütött volna ki a tetőn.
- Nem éppen kiütött, Tony - jegyezte meg a professzor, és még mindig nem emelte fel a fejét. - Majdnem megölt téged.
- Emiatt viszont, bár javíts ki, ha tévednék, ami persze nem sokszor fordul elő, egyedül Loki tehető felelőssé, nem te - közölte Stark. - Még nekem is több részem volt a dologban, mint neked. Ha Steve nem szenved a rossz lelkiismerettől, neked végképp nem kellene. Különben is, inkább hibáztatnod kéne, nem? Hülye voltam és meggondolatlan.
- Mindig az vagy. - Ez őszintén fájt a milliomosnak. - Csak hiszek benne, hogy nem akartál meghalni odafent - tette hozzá Banner, és végre társa felé fordította az arcát.
Ez egy másodpercre visszavett Tony lendületéből. A kijelentésben volt némi kérdő él. Tehát az volt az elmélet, hogy Tony Stark megpróbált öngyilkosságokat elkövetni és ott volt a kínálkozó alkalom Loki által tálalva?
Ekkora baromságot rég hallott.
- Ha el akarok patkolni, azt sokkal „starkosabban” teszem majd. Úgyhogy vedd be a nyugi bogyót, doki. Még egy ideig élvezni fogjátok a társaságom. - Bruce elmosolyodott. Ezt már szerette. - Thor merre dicsőíti önmagát? Azt hittem, itt fog vergődni Loki aktuális lakóhelye előtt a szeretethiánytól.
- Odabent van - intett a fejével a páncélterem felé a férfi.
- Odabent? - vonta fel a szemöldökét Tony. - És én vagyok felelőtlen? Elég nagy a csönd, nem lehet, hogy Loki jobblétre szenderítette?
- Nem - rázta meg a fejét Bruce. - Az első pár napban… Nos, Thor, nagyon idegesítő volt, megállás nélkül Lokiról kérdezgetett minket és Steve tartotta vissza attól, hogy idejöjjön, illetve Natasha fenyegetőzése. Aztán meguntuk, és úgy voltunk vele, hogy legrosszabb esetben megint anyagi kár keletkezik. Loki nem repesett az örömtől, mikor meglátta Thort, de Clint azt mondta neki, hogy amennyiben ártó szándékkal közeledik a testvére felé, Hulk sem fog másként tenni vele.
Tony képzeletben lenyomott egy teljes bandapacsit a mesterlövésszel.
- Ugyan blöffölt - vonta meg a vállát Banner -, de ezt Loki nem tudja. Vagy tudja, de fontolóra vette annak a lehetőségét is, hogy nem blöff, és inkább nem kockáztat. Úgyhogy jelenleg megtűri maga mellett Thort.
Stark még mindig nem tudta ép ésszel felfogni azt a kapcsolatot, ami a két férfi között volt. Addig rendben, hogy testvéri szeretet, de ez az érzés még úgyis túlságosan intenzív lett volna, ha valóban vérszerinti öcs-báty viszonyról van szó, ám annak tudatában, hogy erről szó sem volt… Tony biztos volt felőle, hogy amennyiben lett is volna testvére, nem tudta volna ennyire szeretni. Már csak a családi háttere miatt sem. Az egykeség áldása persze megkímélte ezektől a filozofálásoktól.
Thor önfeláldozása, érzékenysége és elfogultsága az öccsével kapcsolatban viszont minden volt, csak egészséges nem. Mondjuk, ki volt ő, hogy egy másik világ kultúrájába beleszóljon vagy valaki mentális öncsonkításába? Legalábbis ekkora mértékben.
- Bemész hozzá? - törte meg a csendet Bruce.
Tony meglepetten tekintett rá, majd a pillantását a páncélterem felé kormányozta. Akarta látni Lokit? Egyfelől igen, mert válaszokat akart, esetleg egy kevés elégtételt venni a történtek miatt, aztán kiszedni belőle, hogy mit művelt vele a tetőn, lehetőleg fizikai bántalmazás keretében. Semmire sem emlékezett és ez mindennél jobban idegesítette. Másfelől azonban egyetlen porcikája sem kívánta, hogy bemenjen oda. Nem bízott magában és az istenségben sem.
- Dehogyis - válaszolta végül. - A reaktorom szerintem két kör rumbát nem bírna ki ilyen rövid időn belül, és még nem írtam végrendeletet. Különben is, másik öngyilkossági kísérletre készülök.
- Vagyis? - nézett rá gyanakodva Banner.
- Felhívom Peppert.
A professzor látványosan felköhögött.
- Ne aggódj, Steve biztos elintézi neked a sztriptíz táncosokat a temetésedre.
--
Pepper Potts alapvetően egy megbocsájtó és nagyon megértő nő volt, aki a szépsége mellé kellő mennyiségű intelligenciát is kapott ez élettől. Nem véletlenül sikerült elérnie, hogy Tony többet akarjon tőle, mint alkalmi szex. Hogy elcsábítsa a milliomost. Nem ok nélkül ültette az igazgatói székbe, amikor haldoklott. Megszerette a nőt, mert szerethető volt. Okos, művelt, makacs, csinos és még sorolhatta volna a pozitív jelzőket.
Tony viszont képtelen volt hosszú távú kapcsolatokat fenntartani és több jellemhibája volt, mint vízcsepp a tengerben. Többek közt ezért vitt haza egy-egy éjszakára partnereket, akiktől aztán reggel búcsút mondott, ráadásul nem is személyesen. Az élvezet jó volt, a szex jó volt, de nem akart és nem is tudott ennél többet adni.
Aztán jött Pepper. Mosolyogva, parancsolgatva, észrevétlenül terelgetve, és valahogy megnyitotta a férfi gondosan zárt kapuit a szíve felé. Ez azonban mit sem számított, hisz… ő volt Tony Stark. Felelőtlen, önfejű, önmagát nagyra tartó, sokszor felszínes szerelmi analfabéta. Nem tudta meghozni azokat az áldozatokat, amiket Pepper megérdemelt volna, és amit a kapcsolatuk igényelt. Tudta jól. A nő mégis kitartott mellette. Minden hülyesége és bunkósága és önzése ellenére.
Egészen mostanáig.
Tony valahogy érezte a nő otthonához vezető úton, hogy a beszélgetésüknek nem lesz kellemes vége. Útközben vett virágot. Amit egyből ki is dobott a kukába, mikor megérkezett az épület elé.
Az a csokor elkésett gesztus lett volna. Túlságosan elkésett.
Pepper nem kiabált. Nem is sírt. Valószínűleg belefáradt. Csak ült a kanapén, a haja tökéletes kontyba csavarva a tarkóján, az ajkai csillogtak a nem túl hivalkodó színű, mégis nőies szájfénytől, a lenge, barna szoknya kifogástalanul omlott le hosszú, csodálatos lábain, és a dekoltázsa éppen annyira volt mély a fehér fölsőben, amit viselt, ami még bőven az ízlésesség határain belül tengődött.
Annyira elképesztően festett, hogy Tony képtelen volt hosszasan ránézni.
- Próbáltam, Tony - mondta a nő halkan. Tudom. - Szerettem volna… ezt is elnézni neked, mint minden mást, de nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá.
Stark bólintott. Pofátlanság ide vagy oda, szerette valami viccel elütni a beszélgetés komoly élét, azonban egyetlen poén sem jutott eszébe. Semmi.
Pepper szeme csillogott az ablakon betörő napfényben és a lassan gyűlő könnyektől. Pedig Tony tudta, hogy addig nem fognak leperegni az arcán, míg ő el nem megy. Amint becsukta maga mögött az ajtót, igen, de addig tartotta magát.
- Nem akarok többet amiatt félni, hogy meghalsz. Valami meggondolatlan hülyeség miatt. Nem akarlak félteni. Nem akarom azt érezni, hogy nekem fontosabb az, hogy életben vagy, mint neked. - Pepper megrázta a fejét és az alsó ajkára harapva egy pillanatra elfordította a fejét. Felsóhajtott. - Vitatkozni sem akarok. Én… semmit sem akarok veled csinálni. És tőled sem várok el semmit. Csak… kérlek.
- Rendben.
A szavak embere, a nagy Tony Stark. Megbénultan és tanácstalanul. Nem hagyta kiülni az arcára az érzéseit, de az egész teste tele volt azzal a feszültséggel, amit a szíve okozott.
Az első és most már valószínűleg utolsó igazi kapcsolata Pepperrel volt. És úgy elbaszta az egészet, ahogy azt a született idióták is csak a filmekben teszik.
- Sajnálom, Tony - suttogta a nő.
- Nem kellene - válaszolta és megvonta a vállát. - Kitüntetést érdemelsz. Hatalmas aranyszobrot. Valami díjat.
Látta, hogy Pepper arca fájdalmasan megrándult. Mert még ebben a helyzetben sem volt képes valami olyasmit tenni, amivel nem a saját igényeit elégíti ki, hanem annak a személyét, akit a szíve mélyen szeretett. Őszintén. Csak nem tudta ezt bevallani és jól kezelni. Ami persze gyenge kifogás volt, de Tony mindig is értett a kifogásokhoz.
Odasétált a kanapéhoz, a nő elé, majd lehajolt és egy rövid csókot nyomott Pepper homlokára, akinek az akaratereje egy pillanatra megingott. Érezhető remegés adta ezt a férfi tudtára.
- Te mindent megtettél, én pedig sosem voltam elég hálás - mondta csendesen felegyenesedve. - Valljuk be, seggfej vagyok. Ekkora csodákra pedig még te sem vagy képes.
Pepper halványan elmosolyodott.
- Ha ez bármennyire vigasztal - szólalt meg aztán Stark, hogy zsebre tette a kezeit -, fogalmam sincs, mi történt odafent. Tudom, hogy nem változtat a tényeken, de nem tudom, miért és hogyan csinálta Loki, amit csinált.
- Igazad van. Nem változtat a tényeken. - Még rosszabb volt visszahallani a saját szavait, mint mikor kimondta őket. - Megmondtam, hogy nem jó ötlet, ha ott tartjátok azt az alakot… és te megint játszottál a tűzzel. Pedig kértelek.
Mit kellett volna mondania? Tagadhatatlan tény volt.
Pepper sem különösebben várt választ, mert felkelt a kanapéról, a füle mögé söpört egy tincset, ami valahogy elszabadult a kontyból, de természetesen még ezzel együtt is tökéletesen nézett ki.
- Lemondok az igazgatói posztomról.
- A fészkes francokat mondasz le! - vágta rá gondolkozás nélkül a másik.
- Tony - mondta homlokráncolva a nő.
- Semmi „Tony”! Szakítottál velem, csúnyán megaláztál, hogy dobtál, de az üzlet még mindig üzlet. Remek vagy abban, amit csinálsz, és biztos, hogy nem leszel munkanélküli azért, mert nem bírod már a képem. Különben sem bírnám elviselni a tudatot, ha valamelyik rivális cég lecsapna rád - közölte Tony olyan könnyedén, mintha nem az imént ment volna tökre az egy éves kapcsolata. - Szépen maradsz a Stark Industries vezetői székében. Ha az segítség, majd lesz közöttünk egy közvetítő, a céget amúgy is sokkal jobban irányítod, mint én tenném. Persze, nem kényszer, csak jelzem, hogy nem engedlek minden téren az életemből.
Hosszasan néztek egymásra, és Tony legutolsó tartalékait őrölte fel, hogy a nő semmit se fedezhessen fel a vonásain a komolyságon kívül. Pepper megérdemelte azt a pozíciót, és legalább ennyit adni akart neki.
- Rendben - bólintott végül. - Köszönöm.
- Erre majd egyszer iszunk - válaszolta Stark, aztán összébb húzta magán a zakóját, és megköszörülte a torkát. - Azt hiszem, ideje mennem. Kitalálok magamtól, ne fáradj.
Pepper nem is fáradt. Remélte, hogy a nő valami rejtélyes okból kifolyólag mégis utánamegy? Igen. Csalódott volt, hogy nem így történt, hogy gond nélkül be tudta csukni maga után az ajtót? Kétségkívül.
Az autójában ülve nem adott rögtön gyújtást és nem indult el vele azonnal. Egy végtelennek tetsző percen keresztül mást sem tudott tenni, mint ülni és olyan erővel markolni a kormányt, hogy abba belesajdult az egész karja.
Nem akarta elveszíteni Peppert. Nem akarta, hogy ez legyen a vége. A legszomorúbb az volt az egészben, hogy jól tudta, amennyiben újra döntéshelyzetbe kerülne, másodjára sem döntene másként. Elképzelni sem tudta, hogyan tudták ennyire elcseszni genetikailag.
--
- Merre jártál? - kérdezte Steve, mikor Tony beviharzott a konyhába és egyetlen szó nélkül megtámadta a hűtőt. Látszólag mindenféle racionális rendszertől mentesen kivett különböző alapanyagokat onnan és a pultra pakolta őket. Bár abból a szögből, ahonnan Rogers nézte a műveletet, inkább dobálásnak tűnt.
- Neked is szia - mondta a férfi hátra sem fordulva. - Ezt pedig én is kérdezhetném. Úgy tudtam, házon kívül vagy.
- Tony, hol voltál? - érkezett ezúttal nyomatékosabban és közelebbről a kérdés, a neki szántat figyelmen kívül hagyva. - Senki sem tudta, hova tűntél.
- Elmentem, hogy elbasszam az egyetlen jó dolgot az életemben, talán probléma? - válaszolta szembefordulva a szőkével. Mindent, ami éppen a kezében volt, a konyhaszekrényre lökött, aztán becsapta a hűtőajtót. Megtámaszkodott a pult szélén. - Pepper dobott. Vége. Úgyhogy bocs, Steve, de jelenleg semmi hangulatom nincs a szentfazék üzemmódodhoz.
Rogers ajkai szólásra nyíltak, de félúton meggondolta magát és visszacsukta a száját. Olyan hosszan bámult Tony szemébe, amit a férfi már nem tudott állni. Visszafordult korai vacsorája alapanyagaihoz.
El tudta volna küldeni az összes szentet és Szűz Máriát hangyát szedni a sarokba, amikor meghallotta a szuperkatona közeledő lépteit. Nem kifejezetten szeretett volna részletesebben beszélni a történtekről, viszont egy újabb veszekedéshez sem maradt energiája.
- Jól vagy? - kérdezte csendesen a szőke.
Na, helyben vagyunk, nyögte magában Tony.
- Káprázatosan. Dobott már életed nője?
- A jégbe fagytam még az első randevúnk előtt - felelte Steve, és a kés, amivel a hagymát készülte megpucolni a milliomos, megállt a levegőben. - Nem volt lehetősége, hogy dobjon. Azóta pedig… nem volt túl sok alkalmam, hogy udvaroljak.
- Bocs - mormogta Tony. - Nem gondoltam végig.
- Semmi baj - érkezett meg a válasz, majd Steve keze is, hogy kivegye a konyhai vágóeszközt az ujjai közül. Észre sem vette, hogy remegett a karja. - Sajnálom, őszintén. Ms. Potts nagyon kedves nőnek tűnt.
- Az is - vonta meg a vállát Stark. - Nem hibáztatom. Sejteni lehetett, hogy ez lesz a vége előbb vagy utóbb. Valljuk be, nem voltam éppen a legjobb pasija.
- De szeretted - mondta a másik. Nem, Tony Stark nem igazán viselte jól, mikor a szemébe olvasták az érzéseit. Főleg akkor nem, ha ennyire érzékenyekről volt szó. - Tudom, hogy szereted őt.
- Sokra megyek vele - horkantott fel. - Figyelj, lehetne, hogy ezt a témát kicsit hanyagoljuk? Szeretnék valami olyat enni, aminek nincs köze pizzához, visszamenni a laboromba és munkába fojtani a férfias bánatom.
Steve elmosolyodott.
- Van egy ötletem, hogyan foglalhatnánk le… a férfias bánatod.
- Rogers, te perverz, vén róka!
előző | következő
Író: jarithka
Fandom: Marvel/Avengers
Párosítás: Loki/Tony, mellékpárosként Natasha/Clint várható
Típus: multichapter
Korhatár: NC-17
Figyelmeztetések: az összes fejezetre vonatkozóan erőszak, trágár beszéd, nem kevés vér, kínzás
Szószám: 4904
Történet: Öt hónap telt el azóta, hogy Manhattan a Chituri és Loki támadásának áldozatává vált. Mindenki azt hitte, hogy ezzel vége, mert vége is kellett volna legyen, Asgard Thor személyében a szavát adta erre. Aztán egy váratlan napon Loki visszatér, de egyáltalán nem úgy, ahogy a Bosszúállók várták volna.
Ajánlás: Azt hiszem, ezt mindenkinek ajánlom, aki lát egy kis fantáziát ebben a párosban :)
Megjegyzés: Egy nagyon Tony-orientált fejezet, de szerintem ezt nem sokan fogjátok bánni :D Leszögezném, hogy szerintem Tony nem kemény, mint a szikla. Van gyenge oldala, csak éppen szökő évente egyszer látjuk.
Hatodik fejezet - Dominó-effektus
Elképzelése sem volt róla, mit érezhet egy répa, miután áthajtanak rajta egy jól megrakott tehergépkocsival, aztán a még ép részeit lerágcsálja egy nyúl, és végül visszakerül az anyatermészet lágy őrére, de azt tudta, hogy amennyiben tudná, megegyezne azokkal az érzésekkel, amik abban a pillanatban átjárták a testét.
Tony pocsékul érezte magát.
Hol lebegett a semmiben, a sötétben és hidegben, a némaságban, amitől elszorult a torka, és hiába próbálta mozgatni a karját, nem tudott odanyúlni. Mintha igazából nem is lettek volna végtagjai. Csak ő volt, anyagtalanul a légüres térben…
Ezzel szemben viszont olykor feltisztult a tudata. Ezek voltak a legrosszabb időszakok. Fájdalmat érzett, erőset, és hiába próbálta ezt valahogy jelezni a környezetének, képtelen volt rá. Érezte a fájdalmat, érezte mások közelségét, ám valami mégis visszafogta és a felszín alatt tartotta. Akár egy vastag jégpáncél egy tavon télen.
Aztán mindig visszazuhant az álomtalan, érzéketlen állapotba.
--
Kinyitotta a szemét, majd szinte azonnal vissza is csukta az első próbálkozást követően. Túl erős volt a fény és túlságosan érzékennyé vált a szeme. Nem bírta nyitva tartani.
Megint nekirugaszkodott. Ezúttal résnyire sikerült megtartania a nyitás folyamatát, amíg néhány másodperc alatt hozzászokott a világossághoz és ahhoz, hogy hosszú idő után először mozgatja a szemhéját. Saccolni sem volt képes, meddig volt kiütve. Nagyon elfajulhatott a legutóbbi ivászat, ha ennyire lestrapálta magát. Arra már tippelni sem mert, mi a jó istent juttatott a szervezetébe.
Mikor az agyának végre sikerült annyira felrázódnia, hogy a látott információkat eljuttassa a tudatának is, egy ütemet kihagyott a szívverése. A bútorok hiányából, a fehér és steril színekből, illetve az idegesítően tiszta takaróból arra a következtetésre jutott, hogy egy kórházban feküdt.
Rühellte a kórházakat, és ezt mindenki tudta róla. Valaki mégis ideráncigálta. Ráadásul ennyire azért sosem ivott sokat.
Oldalra fordította a fejét, és a kezdődő pánik visszaszorult a mellkasa mélyére, mikor megpillantotta, ki szobrozott az ablaknál.
Végignyalt cserepes, piszkosul sajgó ajkain, hogy beszélni tudjon. Úgy érezte, mintha évek óta nem ivott volna vizet.
- Ezt a segget… bárhonnan felismerem - jegyezte meg. Rekedt és fátyolos, számára idegen hang hagyta el a száját. Hoppá. Máris sokkal hitelesebben énekelhetné a kedvenc AC/DC számait.
Steve már azelőtt elfordult, hogy elhangzott volna a „bárhonnan” kezdőbetűje. Az arca fáradtságról és meglepettségről árulkodott, ám amint realizálta, hogy Tony valóban ébren van, elöntötte a vonásait a megkönnyebbülés. Stark torka egy pillanatra elszorult.
Nem akarta, hogy a férfi így lássa. Azt sem akarta, hogy aggódjon érte. Vagy, hogy sajnálja.
Rogers ellépett az ablaktól és odasétált az ágyhoz, majd leült az ott lévő egyik székre.
- Megijesztettél minket, Tony - szólalt meg lassan és megfontoltan. Mint, aki komolyan elgondolkozott azon, hogy mit kellene először mondania neki; aggódó szavakat vagy egy kiadós lehordást. - Fel kéne hagynod azzal, hogy meggondolatlanul cselekszel.
- Hagyj már lógva, Steve! - nyögte fáradtan. - Még élek, nem?
- Éppen csak - válaszolta elsötétülő arccal a Kapitány. Összefűzte az ujjait és mindkét kezét az ölébe ejtette. Értetlen, de egyben nagyon kíváncsi tekintettel méregette az ágyban fekvőt, aki akaratlanul is gyűrögetni kezdte a lepedőjét. Elképesztően utálta a kórházakat, és minél előbb ki akart jutni az épületből. - Mi történt a tetőn, Tony?
A kérdezett összeráncolta a homlokát. A tetőn? Részegen felment volna a tetőre?
- Halványlila elképzelésem sincs róla, miről beszélsz.
Steve felvonta a szemöldökét.
- Nem? Semmi sem rémlik?
- Minek kellene?
- Fury és a SHIELD? Az, hogy rakétákat lőttek ki a toronyra, ennek ellenére semmiféle kár nem keletkezett? És az, hogy Loki majdnem megölt?
Stark felpillantott a másikra, és próbálta megtalálni rajta a hazugság vagy túlzás jeleit, teljesen eredménytelenül. Steve a lehető legkomolyabban beszélt, ezúttal viszont ő sem blöffölt. Semmire sem emlékezett. Fennjárt a tetőn? Találkozott Furyval? Az a seggfej le akarta rombolni a tornyát? Loki kis híján kinyírta?
Egyetlen emlékfoszlányt sem bírt kierőszakolni magából. Meredt maga elé és elképzelte a hallottakat, de nem jutott előrébb.
- Nem emlékszem, Steve - osztotta meg társával a rideg valóságot. Nem szívesen vallotta ezt be. A tényt, hogy az egész mellkasa egy merő fájdalomként sajgott, és még a legkisebb harmat is erősebb lehetett nála abban a pillanatban, ennek tetejébe fogalma sem volt arról, hogyan jutott ebbe az állapotba. - A legutolsó dolog, ami rémlik… - Elhallgatott és az alsó ajkára harapva koncentrált, hogy felidézzen legalább egy kibaszott érzést, ami utoljára elöntötte a nagy büdös semmi előtt. Az esetek többségében nem zavarta, ha pár jelenet kimaradt az életéből, a legkevésbé sem voltak annyira csodálatosak az évei, de most igen.
Érezte, hogy ismét összeráncolódik a homloka az összpontosításban.
- Kihoztam Lokit a gyengélkedőről - motyogta. Steve önkéntelenül is előrehajolt a székében, hogy jobban hallja a férfit. - Elindultunk a lifthez, de… Nem tudtunk vele felmenni. Mert… mások voltak benne?
- Katonák - biccentett a szőke. - A SHIELD emberei.
- Mi a faszomat kerestek ezek egyáltalán ott? - tört ki a düh Tonyból. - Ha nem lenne óriási parasztság, kibökném Fury másik szemét is.
Steve szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól.
- Folytasd! Tehát másik út után kellett néznetek Lokival.
- Lépcsőház - mormolta.
- Felmentetek - mondta Steve, mikor Stark ismét elakadt a soron következő képkockával. Úgy vélte, egy kis noszogatás nem árthat, emellett ennek hála le tudta kötni magát és nem gondolt arra, hogy mi minden történhetett Tonyval, amíg ők fel nem értek a tetőre.
Sosem lesz képes kiverni a fejéből azt a képet. Borzongás barangolta be a testét a gondolatra.
- Igen - érkezett a motyogás. Tony észre sem vette a mellette ülő gyötrődését. - Aztán… fények. Sok fény. Mint egy kibaszott baseball mérkőzésen, mindenhonnan azok a rohadt… reflektorok világítanak - fejezte be kifulladva.
Nagyon rég nem érezte magát ennyire szánalmasan. Két egybefüggő mondatot nem bírt kipréselni magából anélkül, hogy ne fogná el légszomj.
- Nem emlékszem másra - közölte pár másodperces pihenő után. - Az ég adta világon semmire.
Steve a vállára csúsztatta a kezét, és meglepő gyengédséggel és óvatossággal megszorította.
- Jól van. Semmi gond, Tony.
- De igenis gond! - szűrte a fogai közül dühösen, csalódottan és végtelenül tehetetlenül. Tony Stark nem volt magatehetetlen. Az Isten csessze meg, elrabolták a terroristák és gyakorlatilag járkáló hullaként megalkotta a világ legzseniálisabb találmányát! Szemétből és hulladékból, a semmi közepén.
Maga alá húzta mindkét karját, és a könyökeire támaszkodva megpróbálta feltolni magát. Elfogta a remegés, de nem esett vissza, a próbálkozást látva pedig Steve azonnal talpon volt, hogy segítsen neki. Ezt természetesen ellenséges morranással fogadta, viszont legalább sikerült megtámasztania a hátát az ágy háttámláján.
- Mit mondtak a dokik? Mikor mehetek el?
- Tony. - A szőke kérleléssel ejtette ki a nevét.
- Steve, csak… csak válaszolj a rohadt kérdésre, jó? - pillantott felé a férfi fáradtan. - Tehát?
- Tony, két és fél napig eszméletlen voltál - mondta Rogers, és nem kellett külön nyomatékosítania a szavait, hogy meglegyen a komoly élük. Két és fél nap? - Amikor felértünk a tetőre, alig volt pulzusod, és nem lélegeztél. Ezért-
- Úristen - nyögött fel. - Melyikőtök?
- Ez most tényleg olyan fontos? - nézett rá kételkedve a másik.
- Igen, nagyon is az. Ez erkölcsi kérdés, Kapitány!
- Én voltam - forgatta meg a szemét Steve. Tony meglepetten pislogott rá. Végül is… legalább nem valamelyik asgardi lélegeztette. Annak a vizuális sokkját valószínűleg az agya nem élte volna túl. - A szerkezettel is gond volt a mellkasodban - folytatta Rogers. - Füstölt és nem világított rendesen. Szerencsére Bruce tudta, hogyan kell kicserélni benne azt a részt, ami meghibásodott.
Ezek szerint két hatalmas köszönettel tartozott két különböző embernek. Valahogy nem volt erőssége a hálálkodás, ám erőt kellett vennie magán. Elvégre, feküdhetett volna a kórházi ágy helyett egy koporsóban is a családi temető egyik flancos placcán.
- Bruce jól van?
- Semmi baja sem esett - rázta a fejét Steve. - Ezzel szemben óriási bűntudata van, hogy egész idő alatt távol volt, míg te majdnem meghaltál.
- Mert hülye, azért - rántotta meg a vállát. Magában természetesen elismerte, hogy ő is kicsit zaklatott lett volna ellenkező esetben. - Oké, tehát majdnem elpatkoltam, de nektek köszönhetően még bizonytalan ideig boldogíthatom az emberiséget. Biztos sok köszönetkártyát kaptok majd a dokival. Mi van a SHIELD-del?
- Loki elkergette őket - mondta Steve. - Miután a fegyvereik hatástalannak bizonyultak az erőmezőjével szemben, valószínűleg úgy mérték fel a helyzetet, hogy a visszavonulás a legjobb stratégia. Ez volt a te szerencséd is.
- Az enyém? - bámult rá cintányérméretű szemekkel a milliomos. - Az enyém?
- Szerinted honnan volt Lokinak olyan ereje, hogy minden támadást sértetlenül ússzunk meg? - kérdezte a szőke, és a hangján érezni lehetett a türelmetlenséget, amit Tony értetlensége váltott ki belőle.
- Dunsztom sincs. Gondolom, minden reggel megissza a csodaturmixát, amióta világ a világ.
- A te életedet használta fel! - csapott rá az ágy szélére Rogers. Stark egész meghökkent ettől a mozdulattól, és önkéntelenül összerándult tőle. - Elszívta a reaktorod energiáját, hogy erősítse magát. Kis híján megölt. Ha a SHIELD még pár perccel tovább próbálkozik, talán meghalsz.
- Szerintem nagyon rossz ajtónál csóválod a farkad, ifjú kopó - válaszolta Tony. Nagyon meglepte, hogy sértettséget hallott ki a saját hangjából, mintha a személye ellen elkövetett támadás lett volna a kijelentés. Pedig nem is róla volt szó. Ő most az áldozat szerepét játszotta. - Loki azt a burkot már akkor felhúzta, mikor én még a képben sem voltam.
- Nem hiszem, hogy tartani tudta volna a te életerőd nélkül.
Nem. Mégis mit nyert volna azzal Loki, hogy megöli Tonyt, ami után a többi Bosszúálló biztosan a SHIELD kezére adja őt, miközben a konkrét fenyegetéssel küzdött? Ráadásul, amennyiben a halálát akarta volna, biztosan meg tudta volna oldani már a lépcsőházban is.
Talán az egész csak szépen megkomponált játék volt?
Nem tudta, mit higgyen. Azt sem értette, miért merül fel egyáltalán az elméjében Loki ártatlansága. Teljes mellszélességgel támogatnia kellett volna Steve állítását.
- Ha mindezt tudod, miért kérdezted, hogy mi történt a tetőn? - fordította felé a fejét Tony. Elterelni a témát könnyebb volt, mint a zavaró kérdésekre megkeresni a válaszokat.
Steve hátradőlt a székében és körülbelül fél percig figyelte társát, mielőtt végre valahára kinyitotta a száját.
- Mert nem értem, hogyan hagyhattad, hogy Loki kis híján elvegye az életed. Olyan, mintha önként odadobtad volna magad neki.
Nem. Ez annyira volt racionális lehetőség, mint az, hogy Natasha kedvenc színe a rózsaszín.
--
Bartont, Thort és a közveszélyes testvérét leszámítva mindenki meglátogatta a kórházban. Ugyan nem tudtak és nem is mertek túl sokáig maradni, de ezt a gesztust Tony értékelte. Nem mutatta ki, ó, nem, ahhoz jóval több víznek kellett lefolynia a Mississippin, ám a közérzetére rendkívül pozitív hatással volt. Az első pár napban ugyanis elöntötte az önsajnálat és a depresszió hulláma. Egyrészt a kórházban töltött indokolatlanul hosszú idő miatt, másrészt nehezen viselte, hogy az, akinek a seggét már kétszer megmentette, és emiatt egy lövést is bekapott, kis híján átsegítette a mezsgyén, aminek a közelébe sem akart menni még legalább húsz évig.
A hangulata javulásával a fizikai sérülései is sokkal látványosabb regenerálódást mutattak. Az orvosi szakvélemény az volt, hogy a két és fél napos kóma ellenére egész jó állapotnak örülhetett. A tüdeje sérült, de szerencsére az agya nem (ezt kitörő boldogsággal konstatálta, tekintve, hogy valamiből neki is meg kellett élnie), a vállán lévő seb pedig egy-két hét alatt teljesen begyógyul majd. Járhatott volna rosszabbul is.
Másfél hetet töltött odabent, miután kiborított huszonkét nővért (olyanokat is, akik nem azon az osztályon dolgoztak, ahol őt elhelyezték), a főorvos elküldte melegebb éghajlatra, és szinte minden alkalommal nyavalygott Steve-nek, mikor a férfi bejött hozzá, hogy vigye a haza. Tehát hazavitték.
Gondolkodásra elég sok ideje maradt az ágyfoglalás mellett, aminek köszönhetően több radikális döntést is hozott. Az első dolog az volt, hogy bizonytalan időre lezárja az Avengers Tornyot. Túl sok mindent kellett már megjavíttatni az épületben, és amúgy sem akart újabb olyan támadási felületet biztosítani Furynak, amit legutóbb sikerült. Másodsorban arra jutott, hogy a teljes csapatot átköltözteti a Stark Toronyba. Az a fejlettebb és sokkal jobban védhetőbb besorolásba esett, ráadásul ez jelentette Tony számára a hazai terepet, amire jelen pillanatban szüksége volt. Harmadrészt pedig úgy határozott, hogy bizonytalan ideig három mérföldes távolságban kerülni fogja Lokit. Ha a skandináv topmodell lehorzsolja a térdét, ezúttal valaki más fogja átadni neki a sebtapaszt.
Az első néhány napban az átköltözést követően egyetlen alkalommal hagyta csak el a laborját. Távolságilag irányította a másik torony építését, ezzel és a kórházba kerülésével kapcsolatban viszont tartott egy sajtótájékoztatót. A fedősztori szerint az egyik kísérleti laboratóriumban történt baleset során sérült meg és ennek köszönhette az épület is a károkat. Az emberek zabálták, főleg mivel örömmel konstatálták, hogy Tony Stark, az az Vasember továbbra is megvédi az ártatlanokat a gonosztól.
Tony Stark mindig ezt teszi.
Úgyhogy bezárkózott a műhelyébe hat darab fagyasztott pizzával és néhány üveg skótwhiskyvel.
A munka… elterelte a figyelmét. Amíg a keze csavarkulcsok után nyúlt, amíg az ujjai fel-alá táncoltak a klaviatúrán, amíg a szeme a hibákat kereste az áramkörökben, amíg minden erejével koncentrált egy probléma megoldására, nem kellett gondolkoznia. Nem kellett mindazzal foglalkoznia, ami történt. Csakhogy valami folyton folyvást megakadályozta ebben. A vállából áradó sajgás, a percek, mikor a JARVIS által végzett kutatások eredményére várt… Mind elérték, hogy az alkoholos üveghez nyúljon.
--
A negyedik napon kapta az első látogatót. Egész meglepődött, hogy ilyen sokáig tiszteletben tudták tartani a személyes terére vonatkozó igényeit. Azon pedig végképp, hogy nem az örökké anyáskodó szőkeség toppant be hozzá a cipellője sarkait háromszor egymáshoz ütve, hanem Clint Barton.
- Menten lemegyek hídba - csúszott ki a száján a döbbenet, mikor meglátta a másik férfit az asztalához sétálni.
Clint elvigyorodott.
- Felőlem kezdheted, Stark.
- Térj a lényegre, Robin Hood.
- Nem akarsz előbújni végre ebből a lyukból? - érdeklődött. Karba tette a kezét és lezseren nekidőlt az asztalnak, pontosan úgy, hogy Tony ignorálni se tudja őt és a munkáját se folytathassa. - Szerintem éppen elég időt áldoztál már a poszttraumás stresszed kiheverésére és a látványos önsajnáltatásodra.
Tony mindig elcsodálkozott az önmegtartóztató képességén. Már réges-rég pofán kellett volna vágnia Bartont.
- Tökéletesen érzem magam itt - vonta meg a vállát. - Miért, hiányzom?
- Rogers aggódik érted és még Natasha is megkérdezi olykor, hogy minden rendben van-e veled. Kicsit idegesítő, hogy lassan jobban lekötöd, mint én.
Ezúttal Starkon volt a vigyorgás sora.
- Én sosem volt semmi jó elrontója. Egy hármas?
Clint rámeredt.
- El se képzeld! - Nem akarta elkeseríteni a milliomos azzal kapcsolatban, hogy szerencsére már egy ideje nem kellett pusztán a fantáziájára támaszkodnia. - Tehát, elárulnád, hogy mégis miért nem vagy képes kijönni innen? Egyáltalán mi a fenén élsz? Töltőre dugod magad?
- Van fagyasztott kaja a frigóban - mondta könnyedén Tony, majd felkelt a székéből, és nekilátott bezárni a különböző alkalmazásokat, amik a képernyőkön futottak. - Ha vészhelyzet lenne, arról tudnék, más esetben pedig nem hiszem, hogy különösebben bárkinek gond lenne a hiányom. Semmi sértés, de én is tudom, hogy nem vagyok a szívetek csücske.
Barton ennek hallatán felvonta a szemöldökét és szóra nyitotta a száját, azonban végül nem mondott semmit, mindössze felsóhajtott.
- Különben is, miért te jöttél? Azt hittem, Steve jön majd legelőször nyaggatni, hogy toljam elő a képemet.
- Házon kívül van.
- Bruce?
- Éppen Lokit felügyeli.
Ez a válasz azért egy pillanatra kihúzta a lába alól a talajt. Stark nem akart hinni a fülének, és nagy kivételesen ezt hagyta teljes mértékben kiülni az arcára.
- Bruce Banner? Az a kicsi, undorító lila ingeket viselő, szemüveges alak? Akinél olykor betelik a pohár és előbújik a zöld, szőrös mumus belőle? Arról a Bruce-ról beszélünk?
Egy félmosolyt nem bírt megállni a mesterlövész.
- Bannernek végre eszébe jutott, mi történt a legutóbbi alkalommal, amikor találkoztak. Rájött, hogy Lokinak több oka van félnie tőle, mint fordítva, úgyhogy már harmadik napja lelkesen vállalja az őrző-védő szerepét.
Tony hümmögött egyet. Örült neki, hogy kedvenc professzora másképp kamatoztatta a komplexusát.
Az viszont egy picit zavarta, hogy a férfi inkább felügyelt egy elmebeteget és nézte a sápadt képét egész nap, minthogy őt meglátogassa. Igen, meglehetősen érzékenyen érintette ez a tény.
Megvolt az ok arra, hogy kibújjon a csigaházából.
Első útja a zuhanyzójához vezette. A napokon át tartó munkába merülés azt jelentette, hogy igencsak bűzlött és a higiéniai tisztasága pinceszintre süllyedt. Sokkal jobban érezte magát, miután tiszta ruhákba bújt és az ujjaival átfésülte a mosástól nedves hajtincseit.
Mivel pont útba esett az étkezőhelyiség is, kilopott a szekrényből két szelet Snickerst, és ezekkel felfegyverkezve vette célba az utolsó helyszínt, ahova el akart jutni: a nyolcadik emeletet.
Bartontól megtudta, hogy Steve zseniális okfejtése után Lokit bezárták… Nos, abba a páncélterembe, aminek igazság szerint sok funkciója nem akadt. Eredetileg úgy tervezték Pepperrel, hogy szigorúan titkos iratok, pendrive-ok, különböző más adathordozókat zárnak majd oda, ám egyelőre erre nem volt szükség. Pontosabban, mostanáig nem volt.
A folyosó és a páncélterem közé került egy átmeneti helyiség, amiben egyetlen bútordarab sem volt, semmiféle különösebb feladatot nem látott el a szoba. Csak átvezetést jelentett a két rész között. Mivel még sem zárhatták rá a két tonnás ajtót Lokira levegővételi okokból, innen kellett felügyelni.
Bruce az ajtóval szemben ült egy széken, az ölében egy meglehetősen vaskos könyv pihent. Jó szuperhős holtáig tanul, ugyebár.
A közeledő léptek zajára felemelte a fejét, az arcát pedig azonnal elöntötte egy olyan kifejezés, amitől Tony legszívesebben a falra csapott volna. Nem akarta ezt látni a másik arcán, és erről tenni is fog.
Miatta ne legyen bűntudata valakinek, aki még csak a közelében sem volt a történtek idején.
- Tony - köszörülte meg a torkát a férfi. - Jó újra itt látni.
- Igen? - érdeklődött, és megtámasztotta a falat Banner mellett, aki hirtelen sokkal érdekesebbnek találta a cipője orrát, mint bármi mást a környezetében. - Bruce, ha nem akarod, hogy örihari legyen közöttünk, akkor elmondod, hogy mi a fenéért tartod magad felelősnek a történtekért. - Általában szerette felvezetni a komoly mondandókat (már, amikor éppen rászánta magát, hogy valakivel komolyan beszélgessen), de ma valahogy nem volt a türelme csúcsán.
Bruce becsukta a könyvet és megigazította a szemüveget az orrnyergén.
- Itt kellett volna lennem.
- Hála az égnek, hogy nem voltál! - tárta szét a karját. - Nézd, nagyon nemes tőled, de ha itt lettél volna, akkor is én megyek Lokiért, akkor is én próbálom megmenteni azt a hamvas, arisztokrata seggét, és akkor is engem ütött volna ki a tetőn.
- Nem éppen kiütött, Tony - jegyezte meg a professzor, és még mindig nem emelte fel a fejét. - Majdnem megölt téged.
- Emiatt viszont, bár javíts ki, ha tévednék, ami persze nem sokszor fordul elő, egyedül Loki tehető felelőssé, nem te - közölte Stark. - Még nekem is több részem volt a dologban, mint neked. Ha Steve nem szenved a rossz lelkiismerettől, neked végképp nem kellene. Különben is, inkább hibáztatnod kéne, nem? Hülye voltam és meggondolatlan.
- Mindig az vagy. - Ez őszintén fájt a milliomosnak. - Csak hiszek benne, hogy nem akartál meghalni odafent - tette hozzá Banner, és végre társa felé fordította az arcát.
Ez egy másodpercre visszavett Tony lendületéből. A kijelentésben volt némi kérdő él. Tehát az volt az elmélet, hogy Tony Stark megpróbált öngyilkosságokat elkövetni és ott volt a kínálkozó alkalom Loki által tálalva?
Ekkora baromságot rég hallott.
- Ha el akarok patkolni, azt sokkal „starkosabban” teszem majd. Úgyhogy vedd be a nyugi bogyót, doki. Még egy ideig élvezni fogjátok a társaságom. - Bruce elmosolyodott. Ezt már szerette. - Thor merre dicsőíti önmagát? Azt hittem, itt fog vergődni Loki aktuális lakóhelye előtt a szeretethiánytól.
- Odabent van - intett a fejével a páncélterem felé a férfi.
- Odabent? - vonta fel a szemöldökét Tony. - És én vagyok felelőtlen? Elég nagy a csönd, nem lehet, hogy Loki jobblétre szenderítette?
- Nem - rázta meg a fejét Bruce. - Az első pár napban… Nos, Thor, nagyon idegesítő volt, megállás nélkül Lokiról kérdezgetett minket és Steve tartotta vissza attól, hogy idejöjjön, illetve Natasha fenyegetőzése. Aztán meguntuk, és úgy voltunk vele, hogy legrosszabb esetben megint anyagi kár keletkezik. Loki nem repesett az örömtől, mikor meglátta Thort, de Clint azt mondta neki, hogy amennyiben ártó szándékkal közeledik a testvére felé, Hulk sem fog másként tenni vele.
Tony képzeletben lenyomott egy teljes bandapacsit a mesterlövésszel.
- Ugyan blöffölt - vonta meg a vállát Banner -, de ezt Loki nem tudja. Vagy tudja, de fontolóra vette annak a lehetőségét is, hogy nem blöff, és inkább nem kockáztat. Úgyhogy jelenleg megtűri maga mellett Thort.
Stark még mindig nem tudta ép ésszel felfogni azt a kapcsolatot, ami a két férfi között volt. Addig rendben, hogy testvéri szeretet, de ez az érzés még úgyis túlságosan intenzív lett volna, ha valóban vérszerinti öcs-báty viszonyról van szó, ám annak tudatában, hogy erről szó sem volt… Tony biztos volt felőle, hogy amennyiben lett is volna testvére, nem tudta volna ennyire szeretni. Már csak a családi háttere miatt sem. Az egykeség áldása persze megkímélte ezektől a filozofálásoktól.
Thor önfeláldozása, érzékenysége és elfogultsága az öccsével kapcsolatban viszont minden volt, csak egészséges nem. Mondjuk, ki volt ő, hogy egy másik világ kultúrájába beleszóljon vagy valaki mentális öncsonkításába? Legalábbis ekkora mértékben.
- Bemész hozzá? - törte meg a csendet Bruce.
Tony meglepetten tekintett rá, majd a pillantását a páncélterem felé kormányozta. Akarta látni Lokit? Egyfelől igen, mert válaszokat akart, esetleg egy kevés elégtételt venni a történtek miatt, aztán kiszedni belőle, hogy mit művelt vele a tetőn, lehetőleg fizikai bántalmazás keretében. Semmire sem emlékezett és ez mindennél jobban idegesítette. Másfelől azonban egyetlen porcikája sem kívánta, hogy bemenjen oda. Nem bízott magában és az istenségben sem.
- Dehogyis - válaszolta végül. - A reaktorom szerintem két kör rumbát nem bírna ki ilyen rövid időn belül, és még nem írtam végrendeletet. Különben is, másik öngyilkossági kísérletre készülök.
- Vagyis? - nézett rá gyanakodva Banner.
- Felhívom Peppert.
A professzor látványosan felköhögött.
- Ne aggódj, Steve biztos elintézi neked a sztriptíz táncosokat a temetésedre.
--
Pepper Potts alapvetően egy megbocsájtó és nagyon megértő nő volt, aki a szépsége mellé kellő mennyiségű intelligenciát is kapott ez élettől. Nem véletlenül sikerült elérnie, hogy Tony többet akarjon tőle, mint alkalmi szex. Hogy elcsábítsa a milliomost. Nem ok nélkül ültette az igazgatói székbe, amikor haldoklott. Megszerette a nőt, mert szerethető volt. Okos, művelt, makacs, csinos és még sorolhatta volna a pozitív jelzőket.
Tony viszont képtelen volt hosszú távú kapcsolatokat fenntartani és több jellemhibája volt, mint vízcsepp a tengerben. Többek közt ezért vitt haza egy-egy éjszakára partnereket, akiktől aztán reggel búcsút mondott, ráadásul nem is személyesen. Az élvezet jó volt, a szex jó volt, de nem akart és nem is tudott ennél többet adni.
Aztán jött Pepper. Mosolyogva, parancsolgatva, észrevétlenül terelgetve, és valahogy megnyitotta a férfi gondosan zárt kapuit a szíve felé. Ez azonban mit sem számított, hisz… ő volt Tony Stark. Felelőtlen, önfejű, önmagát nagyra tartó, sokszor felszínes szerelmi analfabéta. Nem tudta meghozni azokat az áldozatokat, amiket Pepper megérdemelt volna, és amit a kapcsolatuk igényelt. Tudta jól. A nő mégis kitartott mellette. Minden hülyesége és bunkósága és önzése ellenére.
Egészen mostanáig.
Tony valahogy érezte a nő otthonához vezető úton, hogy a beszélgetésüknek nem lesz kellemes vége. Útközben vett virágot. Amit egyből ki is dobott a kukába, mikor megérkezett az épület elé.
Az a csokor elkésett gesztus lett volna. Túlságosan elkésett.
Pepper nem kiabált. Nem is sírt. Valószínűleg belefáradt. Csak ült a kanapén, a haja tökéletes kontyba csavarva a tarkóján, az ajkai csillogtak a nem túl hivalkodó színű, mégis nőies szájfénytől, a lenge, barna szoknya kifogástalanul omlott le hosszú, csodálatos lábain, és a dekoltázsa éppen annyira volt mély a fehér fölsőben, amit viselt, ami még bőven az ízlésesség határain belül tengődött.
Annyira elképesztően festett, hogy Tony képtelen volt hosszasan ránézni.
- Próbáltam, Tony - mondta a nő halkan. Tudom. - Szerettem volna… ezt is elnézni neked, mint minden mást, de nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá.
Stark bólintott. Pofátlanság ide vagy oda, szerette valami viccel elütni a beszélgetés komoly élét, azonban egyetlen poén sem jutott eszébe. Semmi.
Pepper szeme csillogott az ablakon betörő napfényben és a lassan gyűlő könnyektől. Pedig Tony tudta, hogy addig nem fognak leperegni az arcán, míg ő el nem megy. Amint becsukta maga mögött az ajtót, igen, de addig tartotta magát.
- Nem akarok többet amiatt félni, hogy meghalsz. Valami meggondolatlan hülyeség miatt. Nem akarlak félteni. Nem akarom azt érezni, hogy nekem fontosabb az, hogy életben vagy, mint neked. - Pepper megrázta a fejét és az alsó ajkára harapva egy pillanatra elfordította a fejét. Felsóhajtott. - Vitatkozni sem akarok. Én… semmit sem akarok veled csinálni. És tőled sem várok el semmit. Csak… kérlek.
- Rendben.
A szavak embere, a nagy Tony Stark. Megbénultan és tanácstalanul. Nem hagyta kiülni az arcára az érzéseit, de az egész teste tele volt azzal a feszültséggel, amit a szíve okozott.
Az első és most már valószínűleg utolsó igazi kapcsolata Pepperrel volt. És úgy elbaszta az egészet, ahogy azt a született idióták is csak a filmekben teszik.
- Sajnálom, Tony - suttogta a nő.
- Nem kellene - válaszolta és megvonta a vállát. - Kitüntetést érdemelsz. Hatalmas aranyszobrot. Valami díjat.
Látta, hogy Pepper arca fájdalmasan megrándult. Mert még ebben a helyzetben sem volt képes valami olyasmit tenni, amivel nem a saját igényeit elégíti ki, hanem annak a személyét, akit a szíve mélyen szeretett. Őszintén. Csak nem tudta ezt bevallani és jól kezelni. Ami persze gyenge kifogás volt, de Tony mindig is értett a kifogásokhoz.
Odasétált a kanapéhoz, a nő elé, majd lehajolt és egy rövid csókot nyomott Pepper homlokára, akinek az akaratereje egy pillanatra megingott. Érezhető remegés adta ezt a férfi tudtára.
- Te mindent megtettél, én pedig sosem voltam elég hálás - mondta csendesen felegyenesedve. - Valljuk be, seggfej vagyok. Ekkora csodákra pedig még te sem vagy képes.
Pepper halványan elmosolyodott.
- Ha ez bármennyire vigasztal - szólalt meg aztán Stark, hogy zsebre tette a kezeit -, fogalmam sincs, mi történt odafent. Tudom, hogy nem változtat a tényeken, de nem tudom, miért és hogyan csinálta Loki, amit csinált.
- Igazad van. Nem változtat a tényeken. - Még rosszabb volt visszahallani a saját szavait, mint mikor kimondta őket. - Megmondtam, hogy nem jó ötlet, ha ott tartjátok azt az alakot… és te megint játszottál a tűzzel. Pedig kértelek.
Mit kellett volna mondania? Tagadhatatlan tény volt.
Pepper sem különösebben várt választ, mert felkelt a kanapéról, a füle mögé söpört egy tincset, ami valahogy elszabadult a kontyból, de természetesen még ezzel együtt is tökéletesen nézett ki.
- Lemondok az igazgatói posztomról.
- A fészkes francokat mondasz le! - vágta rá gondolkozás nélkül a másik.
- Tony - mondta homlokráncolva a nő.
- Semmi „Tony”! Szakítottál velem, csúnyán megaláztál, hogy dobtál, de az üzlet még mindig üzlet. Remek vagy abban, amit csinálsz, és biztos, hogy nem leszel munkanélküli azért, mert nem bírod már a képem. Különben sem bírnám elviselni a tudatot, ha valamelyik rivális cég lecsapna rád - közölte Tony olyan könnyedén, mintha nem az imént ment volna tökre az egy éves kapcsolata. - Szépen maradsz a Stark Industries vezetői székében. Ha az segítség, majd lesz közöttünk egy közvetítő, a céget amúgy is sokkal jobban irányítod, mint én tenném. Persze, nem kényszer, csak jelzem, hogy nem engedlek minden téren az életemből.
Hosszasan néztek egymásra, és Tony legutolsó tartalékait őrölte fel, hogy a nő semmit se fedezhessen fel a vonásain a komolyságon kívül. Pepper megérdemelte azt a pozíciót, és legalább ennyit adni akart neki.
- Rendben - bólintott végül. - Köszönöm.
- Erre majd egyszer iszunk - válaszolta Stark, aztán összébb húzta magán a zakóját, és megköszörülte a torkát. - Azt hiszem, ideje mennem. Kitalálok magamtól, ne fáradj.
Pepper nem is fáradt. Remélte, hogy a nő valami rejtélyes okból kifolyólag mégis utánamegy? Igen. Csalódott volt, hogy nem így történt, hogy gond nélkül be tudta csukni maga után az ajtót? Kétségkívül.
Az autójában ülve nem adott rögtön gyújtást és nem indult el vele azonnal. Egy végtelennek tetsző percen keresztül mást sem tudott tenni, mint ülni és olyan erővel markolni a kormányt, hogy abba belesajdult az egész karja.
Nem akarta elveszíteni Peppert. Nem akarta, hogy ez legyen a vége. A legszomorúbb az volt az egészben, hogy jól tudta, amennyiben újra döntéshelyzetbe kerülne, másodjára sem döntene másként. Elképzelni sem tudta, hogyan tudták ennyire elcseszni genetikailag.
--
- Merre jártál? - kérdezte Steve, mikor Tony beviharzott a konyhába és egyetlen szó nélkül megtámadta a hűtőt. Látszólag mindenféle racionális rendszertől mentesen kivett különböző alapanyagokat onnan és a pultra pakolta őket. Bár abból a szögből, ahonnan Rogers nézte a műveletet, inkább dobálásnak tűnt.
- Neked is szia - mondta a férfi hátra sem fordulva. - Ezt pedig én is kérdezhetném. Úgy tudtam, házon kívül vagy.
- Tony, hol voltál? - érkezett ezúttal nyomatékosabban és közelebbről a kérdés, a neki szántat figyelmen kívül hagyva. - Senki sem tudta, hova tűntél.
- Elmentem, hogy elbasszam az egyetlen jó dolgot az életemben, talán probléma? - válaszolta szembefordulva a szőkével. Mindent, ami éppen a kezében volt, a konyhaszekrényre lökött, aztán becsapta a hűtőajtót. Megtámaszkodott a pult szélén. - Pepper dobott. Vége. Úgyhogy bocs, Steve, de jelenleg semmi hangulatom nincs a szentfazék üzemmódodhoz.
Rogers ajkai szólásra nyíltak, de félúton meggondolta magát és visszacsukta a száját. Olyan hosszan bámult Tony szemébe, amit a férfi már nem tudott állni. Visszafordult korai vacsorája alapanyagaihoz.
El tudta volna küldeni az összes szentet és Szűz Máriát hangyát szedni a sarokba, amikor meghallotta a szuperkatona közeledő lépteit. Nem kifejezetten szeretett volna részletesebben beszélni a történtekről, viszont egy újabb veszekedéshez sem maradt energiája.
- Jól vagy? - kérdezte csendesen a szőke.
Na, helyben vagyunk, nyögte magában Tony.
- Káprázatosan. Dobott már életed nője?
- A jégbe fagytam még az első randevúnk előtt - felelte Steve, és a kés, amivel a hagymát készülte megpucolni a milliomos, megállt a levegőben. - Nem volt lehetősége, hogy dobjon. Azóta pedig… nem volt túl sok alkalmam, hogy udvaroljak.
- Bocs - mormogta Tony. - Nem gondoltam végig.
- Semmi baj - érkezett meg a válasz, majd Steve keze is, hogy kivegye a konyhai vágóeszközt az ujjai közül. Észre sem vette, hogy remegett a karja. - Sajnálom, őszintén. Ms. Potts nagyon kedves nőnek tűnt.
- Az is - vonta meg a vállát Stark. - Nem hibáztatom. Sejteni lehetett, hogy ez lesz a vége előbb vagy utóbb. Valljuk be, nem voltam éppen a legjobb pasija.
- De szeretted - mondta a másik. Nem, Tony Stark nem igazán viselte jól, mikor a szemébe olvasták az érzéseit. Főleg akkor nem, ha ennyire érzékenyekről volt szó. - Tudom, hogy szereted őt.
- Sokra megyek vele - horkantott fel. - Figyelj, lehetne, hogy ezt a témát kicsit hanyagoljuk? Szeretnék valami olyat enni, aminek nincs köze pizzához, visszamenni a laboromba és munkába fojtani a férfias bánatom.
Steve elmosolyodott.
- Van egy ötletem, hogyan foglalhatnánk le… a férfias bánatod.
- Rogers, te perverz, vén róka!
előző | következő