fanfiction - Ugyan már, vudu? (Criminal Minds - humor 4/1)
AN: Kedves drága olvasók! Ezt hívják, azt hiszem, elhanyagolásnak és komoly alkotói válságnak... node...
Hoztam nektek valamit, ami kb február óta készült :) Azóta szerintem több változata van, mint egy átlagos történetemnek, de végül csak lett egy végleges izé...
Az az igazság, hogy ez az első olyan CM fanficem, ami hmm... nem rövid és minden főszereplő van benne.
A spoilerérzékenyeknek: van benne pár nagyon apró spoilerecske :) de mivel a marhuláson van a lényeg.... talán nem számít annyiraXD
Megjegyzem, igazi kihívás volt ebből humort írni, valahogy nem arra születtek szegények :))
Nos, lássuk csak, természetesen hősein csak kölcsön lettek véve, majd visszakerülnek a megérdemelt helyükre épségben (vagy nem) XD
Uhh.. sokfelé kell darabolnom, de mivel már kész van ezért csak felteszem őket szépen sorban
Írta: Gitta / nayrria
Cím: Ugyan már, vudu?
Készült: 2010. augusztus 13.
Világ: Criminal Minds / Gyilkos elmék
Műfaj: humoros fic
Szereplők: Erin Strauss (a főnöknéni), a csapat: Jennifer Jareau, Emily Prentiss, Penelope Garcia, Derek Morgan, Spencer Reid, Aaron Hotchner, David Rossi
Leírás: Mi történik, ha a főnökasszony kevésbé bevált eszközökhöz folyamodik, annak érdekében, hogy borsot törjön hőseink orra alá? XD
Korhatár: legyen 12+ (ha egy átlag CM-rész ezzel megy a tévében, akkor talán ez se fog maradandó lelki sérüléseket okozni :))
Ugyan már, vudu?
Erin Strauss utálta a BAU elit csapatát, s mint a rosszindulatú főnökök legrosszindulatúbbja már mindent kipróbált, hogy tehetné pokollá Hotchner (és kis báránykái) életét. Más azt hinné, hogy már a munkájuk is pont elég erre a célra, de Strauss másként gondolta. Hiába, hiszen kísérletei egytől egyig kudarcra voltak ítélve. A tégla ugyanis tökéletesen beilleszkedett - Strauss sóhajtott, ha legközelebb be akar valakit építeni ebbe az istenverte társaságba, azaz hivatalosan a profilozók egységébe, legjobb lesz, ha nem olyasvalakit választ, aki végtelenül magányos. A lehetőség egy új csapattag kijelölésére azonban mostanában a valószínűtlenség határáig elhalványult.
Hotchner bandájának mindemellett volt képe sikeresebben teljesíteni Gideon művészi felszívódása után, mint annak előtte. Noha a főnökasszony nem tehetett a főprofilozó eltűnéséről, azért még lehetett neki hálás, nem? A csapatdinamikát másodszor is megbontó sajnálatos eseménysorozat se járt végzetes következményekkel, legalábbis a sikerességüket illetően (bár Strauss, ha különösen gonosz akart volna lenni, nem bánta volna, ha a támadó nem ilyen gondos…). Nem tehetett róla, egyszerűen irritálta beosztottja viselkedése, és kész. Túl sok ki nem mondott titok lapult a fejükben és a csukott ajtók mögött, hogy Strauss ne figyelje őket ferde szemmel.
Sejtette, hogy nemcsak neki vannak ilyenfajta érzelmei, ha Aaron Hotchner neve valahol szóba került mivel mind FBI-os, mind azon kívüli körökben nem igazán volt népszerű. Viszont abban biztos volt, hogy a férfi mindezzel tisztában van, csak épp egyáltalán nem érdekli. Ellenben ő tehetett az ellenségek közül a legtöbbet ellene, Foyetet leszámítva, akinek a módszerét még Erin Strauss is kissé drasztikusnak ítélte - és visszatekintve, sikertelennek. Mellesleg a Hotchner - Kaszás harc Strauss számára igazán megmagyarázhatatlan következményekkel járt: szinte megsajnálta. Rohadt Foyet!
Mindez azonban nem vette el a kedvét attól, hogy a későbbiekben ne akarja pokollá tenni a visszatérő Hotchner és csapata napjait. Így hát egy szép nyári napon úgy döntött, hogyha a józan ész és a mindennapi módszerek nem segítenek (vagy pedig egyszerűen fél szemtől-szembe kerülni Hotchnerrel, ami mondjuk úgy, nem igazán meglepő, sőt lényegében tökéletesen helyénvaló), akkor jöhetnek a képtelenségek. Az éjjeli álmatlanság óráiban meg is született első lépésként az ötlet. Másnap az irodába már egy szokatlan zsákocskával érkezett, amit előző nap készített egy öreg vudu papnő szíves és csak telefonos közbenjárásával. A vén boszorkány szerint balszerencsét hoz mindarra, aki magánál tartja, persze Strauss először azért kételkedett zseniálisan ördögi tervében. Ugyan már, vudu?
Az izé azonban egészen működőképesnek is bizonyult, vagy csak a véletlen volt szeszélyes és határozottan érdekes humorérzékkel rendelkezett, mert mikor Strauss bekapcsolta a számítógépét az irodában, kiderült, hogy az egyszerűen szabadságra ment. A nő elkeseredetten állt fel, hogy szóljon egy informatikazseninek és igyon egy kávét. Ugyanis helyi kockákat csak koffein társaságában bírt elviselni. Egy Garcia nevű rózsaszín-narancssárga hurrikánnal és két kávéval később, Strauss elégedetlenül szorongatta aktuális bögréjét. Garcia szerint a számítógépe menthetetlen, de azért megtesz minden tőle telhetőt - mondta kedvesen, és Strauss szinte látta a szemében az kárörömöt. Bár lehet, hogy csak ő volt túl paranoiás, mindenesetre nem merte a lánynak adni a zsákot.
Sajnálatos módon a két kávé nem a gyomrában, hanem az egyik a ruháján és pár fontos iraton (ráadásul az egyiket Hotchnernek kell továbbítania, ez kimondottan kellemetlen gondolat volt, amint elképzelte a férfi neheztelő arckifejezését), míg a másik pohár tartalma a mohó és a jelek szerint koffeinfüggő szőnyegen végezte. Ebből következett, hogy a harmadikra értékes kincsként vigyázott. Felállt, hogy átvegye a váltás öltözetnek szánt blúzát, ami kellemetlen zöld színben pompázott, akár egy elbaltázott kanári. Strauss azért hozta pont ezt az irodába, mert egész életében egy valamiben volt biztos: abban, hogy ő neki sosem kell majd itt bent átöltöznie, ellentétben a csipet-csapattal. Minő tragikus tévedés!
Az ordenáré felső a főnökasszony habtestén se lett szebb, így a harmincfokos meleg - úgy nézett ki, hogy nemcsak a számítógép, hanem a légkondicionáló is szabadságra vonult -ellenére felvette sötét, vastag anyagú blézerét is. Jó nap lesz ez, már most látta. Kopogott valaki, Strauss aggódva nézett fel, és biztos, ami biztos alapon összébb húzta magán a kabátkát, nehogy valaki lássa a színspektrum hihetetlenül egyéni részletét.
Emily Prentiss dugta be az orrát az ajtón, és elkerekedett szemmel nézett rá.
- Bejöhetek, asszonyom?
Strauss reakciója megdöbbentette Emilyt, ugyanis a válasz csupán egy érthetetlen morgásra hasonlított, épp olyanhoz, ami alig tért csak el attól, amit Hotchner szokott tartogatni frusztráló rendőrkapitányok számára, illetve Morgan kutyájával is remekül el lehetne társalogni ilyen hangon. Strauss azonban se nem harapott, se nem ugatott, mindenki ossza be magának a jellemzéseket. A főnök végignézett rajta olyan alapossággal, hogy Prentiss kezdte magát kellemetlenül érezni, majd a nő rémületére, felcsillant a szeme. Ördögi tervének önjelölt és tudatlan végrehajtója színre lépett. Ő fogja először megkapni a zsákot, ha már Hotchner irodájába becsempészni lehetetlen. Szenvedjen csak az kis áruló! Egyébként se kedvelte Prentisst, sőt magában nem éppen a leghízelgőbb jelzőkkel illette. Így a vudu valami a BAU berkeibe kerül, és kis eséllyel eljuthat ellenségéhez is. Mivel a főnökasszony legjobb napjaiban sem volt penge zsebtolvajlásból, ezért a „belecsempésszük a nemezisünk zsebébe a zsákocskát, mintha ott se lennénk” ötlet eléggé hamvába holtnak tűnt, így értelemszerűen Straussnak más lehetőség után kellett nézni. A második variáció a „csempésszük bele Hotch zsebébe a balszerencse zsákját, miközben megöleljük” volt, amit főnöknő is - noha nem volt profilozó - reménytelenül karakteridegennek érzett. Azonban, ha eltekintene ügynöke jól fejlett (és jogos) érintésfóbiájától, akkor is ott tornyosult előtte egy másik probléma, Hotchner és ő amint ölelkezik? Strauss úgy vélte, hogy ez egy alternatív valóságban sem megvalósítható, hiszen elég sokat tett azért, hogy beletartozzon a férfi „bottal se” kategóriájába, ami őt alapesetben teljes mértékben hidegen hagyta. Kivéve most.
- Mit szeretnél? - nézett Emilyre kedvesen, aki jól láthatóan megborzongott, és jól látszott rajta, hogy legszívesebben messzire szaladna.
- Csak egy aláírásért jöttem, asszonyom - hebegte meglepően sokkolt állapotban Prentiss ügynök. Strauss bevallottan élvezte a helyzetet.
Nincs jobb reggeli program, mint egy kis gonoszkodás a BAU-val. A főnökasszony ezt kimutatandó szélesen elmosolyodott.
- Aláírás? - vonta fel Strauss a szemöldökét, és sóhajtással leplezte örömét, mivel valami még tőle függött. A hatalom édes íze! Sajnos azonban nem tehetett túl sok mindent, hiszen épp most akarta Hotchner mostanra már kifakult fekete báránykáját ismételten a szolgálatába állítani. Alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel gonoszul, hogy Prentiss - aki legutóbb, mikor négyszemközt találkoztak, sajnos igencsak kellemetlen körülmények között, keményen beszólt neki - milyen rossz nap elé néz.
- Igen, a pszichológiai értékelésemet jöttem aláíratni, most jöttem vissza betegszabadságról, és szükségem lenne erre, hogy újra elkezdjek dolgozni - szedte össze magát Emily, és észre sem vette a jönni ige indokolatlan halmozását. Aggódva nézte Strauss ragadozómadarakat simán - Hotchnert legkevésbé sem - lealázó tekintetét.
- Add ide azt a papírt, drágám - mondta a főnökasszony, és egy fényképre sandítva, oda sem figyelve aláírta a lapot, majd összehajtogatta, és visszaadta.
Emily minimális tisztelettel és sebét kímélve menekült volna ki az irodából, de Strauss még utána szólt.
- Prentiss, örülök, hogy meggyógyultál. Jó téged újra itt látni.
Hoztam nektek valamit, ami kb február óta készült :) Azóta szerintem több változata van, mint egy átlagos történetemnek, de végül csak lett egy végleges izé...
Az az igazság, hogy ez az első olyan CM fanficem, ami hmm... nem rövid és minden főszereplő van benne.
A spoilerérzékenyeknek: van benne pár nagyon apró spoilerecske :) de mivel a marhuláson van a lényeg.... talán nem számít annyiraXD
Megjegyzem, igazi kihívás volt ebből humort írni, valahogy nem arra születtek szegények :))
Nos, lássuk csak, természetesen hősein csak kölcsön lettek véve, majd visszakerülnek a megérdemelt helyükre épségben (vagy nem) XD
Uhh.. sokfelé kell darabolnom, de mivel már kész van ezért csak felteszem őket szépen sorban
Írta: Gitta / nayrria
Cím: Ugyan már, vudu?
Készült: 2010. augusztus 13.
Világ: Criminal Minds / Gyilkos elmék
Műfaj: humoros fic
Szereplők: Erin Strauss (a főnöknéni), a csapat: Jennifer Jareau, Emily Prentiss, Penelope Garcia, Derek Morgan, Spencer Reid, Aaron Hotchner, David Rossi
Leírás: Mi történik, ha a főnökasszony kevésbé bevált eszközökhöz folyamodik, annak érdekében, hogy borsot törjön hőseink orra alá? XD
Korhatár: legyen 12+ (ha egy átlag CM-rész ezzel megy a tévében, akkor talán ez se fog maradandó lelki sérüléseket okozni :))
Ugyan már, vudu?
Erin Strauss utálta a BAU elit csapatát, s mint a rosszindulatú főnökök legrosszindulatúbbja már mindent kipróbált, hogy tehetné pokollá Hotchner (és kis báránykái) életét. Más azt hinné, hogy már a munkájuk is pont elég erre a célra, de Strauss másként gondolta. Hiába, hiszen kísérletei egytől egyig kudarcra voltak ítélve. A tégla ugyanis tökéletesen beilleszkedett - Strauss sóhajtott, ha legközelebb be akar valakit építeni ebbe az istenverte társaságba, azaz hivatalosan a profilozók egységébe, legjobb lesz, ha nem olyasvalakit választ, aki végtelenül magányos. A lehetőség egy új csapattag kijelölésére azonban mostanában a valószínűtlenség határáig elhalványult.
Hotchner bandájának mindemellett volt képe sikeresebben teljesíteni Gideon művészi felszívódása után, mint annak előtte. Noha a főnökasszony nem tehetett a főprofilozó eltűnéséről, azért még lehetett neki hálás, nem? A csapatdinamikát másodszor is megbontó sajnálatos eseménysorozat se járt végzetes következményekkel, legalábbis a sikerességüket illetően (bár Strauss, ha különösen gonosz akart volna lenni, nem bánta volna, ha a támadó nem ilyen gondos…). Nem tehetett róla, egyszerűen irritálta beosztottja viselkedése, és kész. Túl sok ki nem mondott titok lapult a fejükben és a csukott ajtók mögött, hogy Strauss ne figyelje őket ferde szemmel.
Sejtette, hogy nemcsak neki vannak ilyenfajta érzelmei, ha Aaron Hotchner neve valahol szóba került mivel mind FBI-os, mind azon kívüli körökben nem igazán volt népszerű. Viszont abban biztos volt, hogy a férfi mindezzel tisztában van, csak épp egyáltalán nem érdekli. Ellenben ő tehetett az ellenségek közül a legtöbbet ellene, Foyetet leszámítva, akinek a módszerét még Erin Strauss is kissé drasztikusnak ítélte - és visszatekintve, sikertelennek. Mellesleg a Hotchner - Kaszás harc Strauss számára igazán megmagyarázhatatlan következményekkel járt: szinte megsajnálta. Rohadt Foyet!
Mindez azonban nem vette el a kedvét attól, hogy a későbbiekben ne akarja pokollá tenni a visszatérő Hotchner és csapata napjait. Így hát egy szép nyári napon úgy döntött, hogyha a józan ész és a mindennapi módszerek nem segítenek (vagy pedig egyszerűen fél szemtől-szembe kerülni Hotchnerrel, ami mondjuk úgy, nem igazán meglepő, sőt lényegében tökéletesen helyénvaló), akkor jöhetnek a képtelenségek. Az éjjeli álmatlanság óráiban meg is született első lépésként az ötlet. Másnap az irodába már egy szokatlan zsákocskával érkezett, amit előző nap készített egy öreg vudu papnő szíves és csak telefonos közbenjárásával. A vén boszorkány szerint balszerencsét hoz mindarra, aki magánál tartja, persze Strauss először azért kételkedett zseniálisan ördögi tervében. Ugyan már, vudu?
Az izé azonban egészen működőképesnek is bizonyult, vagy csak a véletlen volt szeszélyes és határozottan érdekes humorérzékkel rendelkezett, mert mikor Strauss bekapcsolta a számítógépét az irodában, kiderült, hogy az egyszerűen szabadságra ment. A nő elkeseredetten állt fel, hogy szóljon egy informatikazseninek és igyon egy kávét. Ugyanis helyi kockákat csak koffein társaságában bírt elviselni. Egy Garcia nevű rózsaszín-narancssárga hurrikánnal és két kávéval később, Strauss elégedetlenül szorongatta aktuális bögréjét. Garcia szerint a számítógépe menthetetlen, de azért megtesz minden tőle telhetőt - mondta kedvesen, és Strauss szinte látta a szemében az kárörömöt. Bár lehet, hogy csak ő volt túl paranoiás, mindenesetre nem merte a lánynak adni a zsákot.
Sajnálatos módon a két kávé nem a gyomrában, hanem az egyik a ruháján és pár fontos iraton (ráadásul az egyiket Hotchnernek kell továbbítania, ez kimondottan kellemetlen gondolat volt, amint elképzelte a férfi neheztelő arckifejezését), míg a másik pohár tartalma a mohó és a jelek szerint koffeinfüggő szőnyegen végezte. Ebből következett, hogy a harmadikra értékes kincsként vigyázott. Felállt, hogy átvegye a váltás öltözetnek szánt blúzát, ami kellemetlen zöld színben pompázott, akár egy elbaltázott kanári. Strauss azért hozta pont ezt az irodába, mert egész életében egy valamiben volt biztos: abban, hogy ő neki sosem kell majd itt bent átöltöznie, ellentétben a csipet-csapattal. Minő tragikus tévedés!
Az ordenáré felső a főnökasszony habtestén se lett szebb, így a harmincfokos meleg - úgy nézett ki, hogy nemcsak a számítógép, hanem a légkondicionáló is szabadságra vonult -ellenére felvette sötét, vastag anyagú blézerét is. Jó nap lesz ez, már most látta. Kopogott valaki, Strauss aggódva nézett fel, és biztos, ami biztos alapon összébb húzta magán a kabátkát, nehogy valaki lássa a színspektrum hihetetlenül egyéni részletét.
Emily Prentiss dugta be az orrát az ajtón, és elkerekedett szemmel nézett rá.
- Bejöhetek, asszonyom?
Strauss reakciója megdöbbentette Emilyt, ugyanis a válasz csupán egy érthetetlen morgásra hasonlított, épp olyanhoz, ami alig tért csak el attól, amit Hotchner szokott tartogatni frusztráló rendőrkapitányok számára, illetve Morgan kutyájával is remekül el lehetne társalogni ilyen hangon. Strauss azonban se nem harapott, se nem ugatott, mindenki ossza be magának a jellemzéseket. A főnök végignézett rajta olyan alapossággal, hogy Prentiss kezdte magát kellemetlenül érezni, majd a nő rémületére, felcsillant a szeme. Ördögi tervének önjelölt és tudatlan végrehajtója színre lépett. Ő fogja először megkapni a zsákot, ha már Hotchner irodájába becsempészni lehetetlen. Szenvedjen csak az kis áruló! Egyébként se kedvelte Prentisst, sőt magában nem éppen a leghízelgőbb jelzőkkel illette. Így a vudu valami a BAU berkeibe kerül, és kis eséllyel eljuthat ellenségéhez is. Mivel a főnökasszony legjobb napjaiban sem volt penge zsebtolvajlásból, ezért a „belecsempésszük a nemezisünk zsebébe a zsákocskát, mintha ott se lennénk” ötlet eléggé hamvába holtnak tűnt, így értelemszerűen Straussnak más lehetőség után kellett nézni. A második variáció a „csempésszük bele Hotch zsebébe a balszerencse zsákját, miközben megöleljük” volt, amit főnöknő is - noha nem volt profilozó - reménytelenül karakteridegennek érzett. Azonban, ha eltekintene ügynöke jól fejlett (és jogos) érintésfóbiájától, akkor is ott tornyosult előtte egy másik probléma, Hotchner és ő amint ölelkezik? Strauss úgy vélte, hogy ez egy alternatív valóságban sem megvalósítható, hiszen elég sokat tett azért, hogy beletartozzon a férfi „bottal se” kategóriájába, ami őt alapesetben teljes mértékben hidegen hagyta. Kivéve most.
- Mit szeretnél? - nézett Emilyre kedvesen, aki jól láthatóan megborzongott, és jól látszott rajta, hogy legszívesebben messzire szaladna.
- Csak egy aláírásért jöttem, asszonyom - hebegte meglepően sokkolt állapotban Prentiss ügynök. Strauss bevallottan élvezte a helyzetet.
Nincs jobb reggeli program, mint egy kis gonoszkodás a BAU-val. A főnökasszony ezt kimutatandó szélesen elmosolyodott.
- Aláírás? - vonta fel Strauss a szemöldökét, és sóhajtással leplezte örömét, mivel valami még tőle függött. A hatalom édes íze! Sajnos azonban nem tehetett túl sok mindent, hiszen épp most akarta Hotchner mostanra már kifakult fekete báránykáját ismételten a szolgálatába állítani. Alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel gonoszul, hogy Prentiss - aki legutóbb, mikor négyszemközt találkoztak, sajnos igencsak kellemetlen körülmények között, keményen beszólt neki - milyen rossz nap elé néz.
- Igen, a pszichológiai értékelésemet jöttem aláíratni, most jöttem vissza betegszabadságról, és szükségem lenne erre, hogy újra elkezdjek dolgozni - szedte össze magát Emily, és észre sem vette a jönni ige indokolatlan halmozását. Aggódva nézte Strauss ragadozómadarakat simán - Hotchnert legkevésbé sem - lealázó tekintetét.
- Add ide azt a papírt, drágám - mondta a főnökasszony, és egy fényképre sandítva, oda sem figyelve aláírta a lapot, majd összehajtogatta, és visszaadta.
Emily minimális tisztelettel és sebét kímélve menekült volna ki az irodából, de Strauss még utána szólt.
- Prentiss, örülök, hogy meggyógyultál. Jó téged újra itt látni.