fanfiction - Ugyan már, vudu? (Criminal Minds - humor 4/2)
AN: Folytatás - csak hogy ne várjatok sokáig XD
Emily arcán még akkor is a kapott sokk tükröződött, amikor az íróasztalához ért. Reid épp egy terjedelmes könyvbe temetkezett, és a nőnek, habár nem tartotta magát műveletlennek, a cím felfogása is komoly nehézséget okozott. Noha lehetett, hogy csak a reggeli kávé hiánya és Straussnál tett látogatás tehetett róla, nem pedig az egzisztencializmusról lévő meglehetősen hiányos ismeretei.
- Emily! - pattant fel Reid, aztán elmosolyodott. - Öröm téged két lábon látni. Jól vagy? Nem fáj már, ugye?
Prentiss megrázta a fejét, és hálás volt, hogy Reid ismeretségük alatt először nem csiripelt el valami statisztikát.
- Menj fel Hotchhoz, szerintem váltana veled néhány szót.
A nő csendesen bólintott.
- Mi a baj? Emily, biztos, hogy meggyógyultál?
- Reid, én igazán szeretlek, de ha még egyszer megkérdezed, hogy jól vagyok-e… - sóhajtott fáradtan Emily -, azt hiszem, elszoktam a korai keléstől, és Strauss furán viselkedett.
- Mikor nem? - dobta le magát JJ Morgan egykori székére. Az íróasztal volt tulajdonosa nem tért vissza, új lakót meg még nem kapott, és ha csapaton múlik, nem is lesz következő bitorlója. JJ legalábbis kisajátította magának, hogy letelepedhessen pletykákat hallgatni, statisztikákat megismerni vagy Reidet zavarba hozni.
- Hát olyan nagyon furán - Emily tanácstalanul nézett a szőke nőre. - Nem tudom, volt rajta egy olyan - köhintett egyet - egyedi és neonzöld blúz.
- Juj - jegyezte meg a társalgásnak megfelelő beleéléssel Reid.
- Kedvenc zsenim, mi a te bajod a zölddel? - kérdezte fenyegetően Garcia a férfi mögül. - Ó, uram, jól gondold meg, mit válaszolsz, mert a számítógéped esetleg kukacos almává változik legalábbis a teljesítményét tekintve.
- Alapvetően semmi, csak Strausson nem tudom elképzelni.
A lányok kuncogtak.
- Reméljük, azért mást igen - vigyorodott el az érkező (és majdnem mindig késő) Derek Morgan.
- Mielőtt a beszélgetés cenzúrát igényelne… - kezdte a szentbeszédet Rossi a magasból a fejüket ártatlanul összedugó csapattagoknak, aztán a felnéző arcokon látta a kirobbanni készülő röhögés és a csintalan szórakozás elegyét, így csak sóhajtott. Végül is hadd legyen egy jó napjuk. A kis csapat azonban elhallgatott, és csodálkozva meredt az elnémuló profilozóra. Morgan nyerte vissza először józanságát, egy cetlire firkantott pár szót, majd Reid elé tolta.
„Ő a riválisod, mit szólsz?” - állt a papíron.
A kis zseni határozottan ellilult a belső mozi láttán, amely egyaránt tartalmazhatott egy kellemetlenül alulöltözött hölgyet, Erin Strausst és egy bizonyos David Rossit, aki szintén nem hordott elegendő ruhát. Valószínűleg ez a pillanat késztette kétségbeesett nyögésre legifjabb kollégájukat.
- Morgan, te állat! Fényképes memóriám van! Egész életemben ERRE fogok emlékezni! - kiabálta magából kikelve, amikor levegőhöz jutott.
Hotchner felkapta a fejét az iroda kellemes magaslati levegőjében, ugyan mióta szokott Reid úgy ordítani, mint egy fába szorult féreg? Arról nem beszélve, hogy az ártatlan zseni szókincse meglehetősen kiszínesedett az utóbbi időben, valószínűleg Derek Morgannek köszönhetően, aki jelen pillanatban a jelzők boldogtalanabbik végén szerepelt. A férfi meglepetten eltátotta a száját, majd gyorsan ráeszmélt, hol van, és a szokásosra rendezve arcvonásait kimért léptekkel megindult a lépcső felé.
- Mi a baj? - kérdezte Rossitól, aki csak vállat vont. Hotch ellenállt a kísértésnek, hogy rámorduljon, hogy akkor legalább engedje le a lépcsőn, de inkább szó nélkül leviharzott mellette.
- Mit csinált Morgan? Reid, figyelj rám.
- Semmit, Hotch, tényleg, csak mondott valamit - vett pár mély levegőt Reid -, de már nincs gond.
- Ne is legyen!
Mindenki némán bólogatott.
- Látom, mindenki ráér - jegyezte meg higgadtan Hotchner, mire Rossi visszasunnyogott az irodájába.
Prentiss döbbenten nézett utána.
- Rossz fát tett valaki a tűzre? - kérdezte vigyorogva.
A néma csend láttán felnézett, Aaron Hotchner pont olyan sötét tekintettel méregette, mint a hazudós gyanúsítottakat. Természetesen már mindenki elpárolgott, JJ, Garcia és Morgan - a szerencsések - valószínűleg elbújtak az irodájukban, Reid vagy az asztal alá mászott, vagy kiszaladt mosdóba. Emily érezte, ahogy minden fegyelmezettsége elillant, és az árulkodó pirosság felkúszott arcára. Hotch mintha elégedetten figyelte volna, miközben ő zavartan elkapta a tekintetét.
- Jól vagy? - kérdezte a férfi, és ennek hallatán ölni tudott volna.
Reid kétszer kérdezte ma meg, szerencsére nem csiripelt hozzá pár statisztikát. Garcia nagyon finom sütit hozott, JJ kávéval kínálta, ahogy beért. Rossi pedig a liftben - ahol összefutottak reggel - kikérdezte mindenről kérlelhetetlen makacssággal. Emily azt a rövid öt percet legalább két órának érezte, és majdnem bármivel elcserélte volna. És ebbe a kitételbe nem tartozott bele a pár perc az irodában kedvenc főnökükkel, ami pont most várt rá. Régóta ülhetett némán, lehajtott fejjel, mert a férfi rászólt.
- Prentiss.
Emily felnézett rá, de nem szólt semmit, csak sötéten méregette főnökét.
- Jól vagy? - ismételte meg Hotch a kérdést türelmetlenül.
A nő pislogott.
- Jól, nincs semmi bajom.
Hotchner rámeredt, és a nő megint átérezte, hogy milyen lehet gyanúsítottnak lenni főnökük előtt. Nem mintha nem szembesült volna már ezzel a technikával korábban is, de eddig úgy tűnt, hogy azok az idők a kellemes feledés homályába vesztek. Vagy csak ő volt mázlista. Vagy rettentően feledékeny. Mindenesetre jobban örült volna, ha a szituáció a régmúltban marad. Hirtelen még idegesebbé vált, és észrevette, hogy automatikus mozdulatokkal dörzsölgeti a vállát, ahol a seb volt. Hotch figyelte a beálló változást a testtartásában és viselkedésében, és mindentudó arckifejezéssel méregette, a nő pedig kifakadt.
- Persze, hogy jól vagyok, mit gondolsz? Elegem van belőle, hogy mindenki folyamatosan azt kérdezi, hogy vagyok. Mit vártok, mit mondjak? Itt lihegtek a nyomomban, nem hagytok egyedül, mintha bármikor összeeshetnék! Szerinted egy hét pihenés nem elég erre a sebre, amikor te állandóan korán jössz vissza, egy hónapig voltál el, miután Foyet kilencszer beléd döfte azt a kést.
Hotch megragadta a karját.
- Az irodámba! Most!
Emily riadtan elhallgatott, és holtsápadtan nézett rá, amint ráeszmélt, hogy az iroda szeme láttára - bár a legtöbben ebédeltek - lehordta a saját főnökét. A szájához kapott, hogy megakadályozza egy végképp elkésett mozdulattal az elhamarkodott szavakat. Hotch bizalmát elnyerni körülbelül három szörnyűséges évbe került, és most pár mondattal elrontotta az egészet. Mi van, ha kidobja? A férfi sötéten végigmérte, majd némán megfordult és felviharzott a lépcsőn. Emily most már bűnösnek érezte magát, és sápadtan engedelmeskedett. Hotch az ajtóban várta, és dühétől legszívesebben hátrált volna egy lépést. Vagy kettőt. Meg akarta mondani, hogy sajnálja, tényleg. Hogy ennyire kemény dolgokat vágott a fejéhez, de nem bírt megszólalni. Hotch becsukta az ajtót, rádőlt a keretre, és várt.
Emily behunyta a szemét, még mindig hófehér arccal.
- Sajnálom, hogy felhoztam…
A férfi csendben maradt.
- Nézd, nem akartalak leszidni, de tényleg mindenki kérdezi tőlem, és… azt hiszem, hogy betelt a pohár, és… - Emily hirtelen abbahagyta a mondatot.
Kinyitotta a szemét, és Hotchner megfejthetetlenül sötét tekintetével figyelte őt, de továbbra se szólt semmit. Emily megdörzsölte a karját, és biztos volt benne, hogy a férfi szorítása másnapra csinos nyomot fog hagyni. Ennyit a rövidujjú felsőkről a közeljövőben. Nem mintha a válla miatt mostanában gondolkozhatott volna ujjatlanon. Jó hogy nyár van, végül is.
- Prentiss, a tekintélyemet vontad kétségbe lent, és már volt pár szóbeszéd a vezetői képességeimről - szólalt meg jeges hangon Hotchner.
- Nem akartalak megbántani, csak elragadott a hév.
- Nem érdekel, nem tűrök ilyen viselkedést
- Hotch…
- Két hét irodai munka itt Quanticoban, és nem jöhetsz velünk terepre.
Emily olyan fájdalmasan nézett rá, mintha legalább belévágott volna egy kést. Hotchner szívből utálta, ha ilyen árva kiskutyákat megszégyenítő pillantásokat vetnek rá alkalmazottjai, és majdnem megsajnálta, de csak majdnem. Arról nem is beszélve, hogy a hírének sem tett volna jót.
- Ezzel büntetsz meg? - dörzsölte meg a karját újra Emily.
Hotch szeme megvillant.
- Nem - felelte nyugodtan.
Emily felmordult.
- Strauss… - kezdte volna, de Hotch vészjóslóan méregette, így gyorsan elnémult.
- Elbírsz vele. Aláírta a pszichológiai szakvéleményedet?
A nő bólintott, nem bízott a szavaiban, inkább csak nyújtotta a gondosan négyfelé hajtott lapot. Hotchner elvette.
- Mehetek? - kérdezte elkeseredetten Prentiss.
- Még valami.
Emily nagyon ellenségesen nézett rá vissza. Hotch vetett rá egy kárörvendő félmosolyt.
- Mi van?
- Örülök, hogy újra itt vagy, a csapat csak aggódik érted.
- Sajnálom, Hotch…
A férfi legyintett.
- Semmi baj…
A nő felhorkant, és lenyomta a kilincset, de Hotch újra utána szólt.
- Emily.
A megszólított döbbenten fordult meg.
- Elvesztettem a fejem, ott lent - intett az ajtó felé a férfi-, elnézésedet kérem, hogy durván viselkedtem.
Emily kicsit reszketve ült le az asztalához, Reid is épp visszatért két hatalmas pohár kávéval.
- Déjá vu, Prentiss? Ezt neked hoztam, szerintem rád fér.
- Köszönöm - mosolyodott el a nő.
- Prentiss! - vágtatott ki Hotchner az irodából egy papírt lobogtatva és iszonyúan dühösen.
- Ne! - nyögött fel Emily, aztán feljajdult, mikor az ölébe borította a pohár forró tartalmát. gyorsan számba vette, hogy milyen bűnöket követhetett el az utóbbi néhány másodpercben, hogy kedvenc főnökük már megint mérges rá. Oda sem figyelve ütött Reid kezére, mikor az puszta segítőkészségből az ölébe ömlött kávét igyekezett felitatni… puszta kézzel.
Hotch lerobogott a lépcsőn, és alárendeltje elé lökte a papírt, ami - mint kiderült - a pszichológiai szakvélemény volt, Strauss aláírása helyett egy szívecskével, és a férfi úgy meredt rá, mintha egy nagyon vékony hajszál választaná el csak attól, hogy megrázza mindenki előtt.
- Ezt hogy magyarázod?
Emily arcán még akkor is a kapott sokk tükröződött, amikor az íróasztalához ért. Reid épp egy terjedelmes könyvbe temetkezett, és a nőnek, habár nem tartotta magát műveletlennek, a cím felfogása is komoly nehézséget okozott. Noha lehetett, hogy csak a reggeli kávé hiánya és Straussnál tett látogatás tehetett róla, nem pedig az egzisztencializmusról lévő meglehetősen hiányos ismeretei.
- Emily! - pattant fel Reid, aztán elmosolyodott. - Öröm téged két lábon látni. Jól vagy? Nem fáj már, ugye?
Prentiss megrázta a fejét, és hálás volt, hogy Reid ismeretségük alatt először nem csiripelt el valami statisztikát.
- Menj fel Hotchhoz, szerintem váltana veled néhány szót.
A nő csendesen bólintott.
- Mi a baj? Emily, biztos, hogy meggyógyultál?
- Reid, én igazán szeretlek, de ha még egyszer megkérdezed, hogy jól vagyok-e… - sóhajtott fáradtan Emily -, azt hiszem, elszoktam a korai keléstől, és Strauss furán viselkedett.
- Mikor nem? - dobta le magát JJ Morgan egykori székére. Az íróasztal volt tulajdonosa nem tért vissza, új lakót meg még nem kapott, és ha csapaton múlik, nem is lesz következő bitorlója. JJ legalábbis kisajátította magának, hogy letelepedhessen pletykákat hallgatni, statisztikákat megismerni vagy Reidet zavarba hozni.
- Hát olyan nagyon furán - Emily tanácstalanul nézett a szőke nőre. - Nem tudom, volt rajta egy olyan - köhintett egyet - egyedi és neonzöld blúz.
- Juj - jegyezte meg a társalgásnak megfelelő beleéléssel Reid.
- Kedvenc zsenim, mi a te bajod a zölddel? - kérdezte fenyegetően Garcia a férfi mögül. - Ó, uram, jól gondold meg, mit válaszolsz, mert a számítógéped esetleg kukacos almává változik legalábbis a teljesítményét tekintve.
- Alapvetően semmi, csak Strausson nem tudom elképzelni.
A lányok kuncogtak.
- Reméljük, azért mást igen - vigyorodott el az érkező (és majdnem mindig késő) Derek Morgan.
- Mielőtt a beszélgetés cenzúrát igényelne… - kezdte a szentbeszédet Rossi a magasból a fejüket ártatlanul összedugó csapattagoknak, aztán a felnéző arcokon látta a kirobbanni készülő röhögés és a csintalan szórakozás elegyét, így csak sóhajtott. Végül is hadd legyen egy jó napjuk. A kis csapat azonban elhallgatott, és csodálkozva meredt az elnémuló profilozóra. Morgan nyerte vissza először józanságát, egy cetlire firkantott pár szót, majd Reid elé tolta.
„Ő a riválisod, mit szólsz?” - állt a papíron.
A kis zseni határozottan ellilult a belső mozi láttán, amely egyaránt tartalmazhatott egy kellemetlenül alulöltözött hölgyet, Erin Strausst és egy bizonyos David Rossit, aki szintén nem hordott elegendő ruhát. Valószínűleg ez a pillanat késztette kétségbeesett nyögésre legifjabb kollégájukat.
- Morgan, te állat! Fényképes memóriám van! Egész életemben ERRE fogok emlékezni! - kiabálta magából kikelve, amikor levegőhöz jutott.
Hotchner felkapta a fejét az iroda kellemes magaslati levegőjében, ugyan mióta szokott Reid úgy ordítani, mint egy fába szorult féreg? Arról nem beszélve, hogy az ártatlan zseni szókincse meglehetősen kiszínesedett az utóbbi időben, valószínűleg Derek Morgannek köszönhetően, aki jelen pillanatban a jelzők boldogtalanabbik végén szerepelt. A férfi meglepetten eltátotta a száját, majd gyorsan ráeszmélt, hol van, és a szokásosra rendezve arcvonásait kimért léptekkel megindult a lépcső felé.
- Mi a baj? - kérdezte Rossitól, aki csak vállat vont. Hotch ellenállt a kísértésnek, hogy rámorduljon, hogy akkor legalább engedje le a lépcsőn, de inkább szó nélkül leviharzott mellette.
- Mit csinált Morgan? Reid, figyelj rám.
- Semmit, Hotch, tényleg, csak mondott valamit - vett pár mély levegőt Reid -, de már nincs gond.
- Ne is legyen!
Mindenki némán bólogatott.
- Látom, mindenki ráér - jegyezte meg higgadtan Hotchner, mire Rossi visszasunnyogott az irodájába.
Prentiss döbbenten nézett utána.
- Rossz fát tett valaki a tűzre? - kérdezte vigyorogva.
A néma csend láttán felnézett, Aaron Hotchner pont olyan sötét tekintettel méregette, mint a hazudós gyanúsítottakat. Természetesen már mindenki elpárolgott, JJ, Garcia és Morgan - a szerencsések - valószínűleg elbújtak az irodájukban, Reid vagy az asztal alá mászott, vagy kiszaladt mosdóba. Emily érezte, ahogy minden fegyelmezettsége elillant, és az árulkodó pirosság felkúszott arcára. Hotch mintha elégedetten figyelte volna, miközben ő zavartan elkapta a tekintetét.
- Jól vagy? - kérdezte a férfi, és ennek hallatán ölni tudott volna.
Reid kétszer kérdezte ma meg, szerencsére nem csiripelt hozzá pár statisztikát. Garcia nagyon finom sütit hozott, JJ kávéval kínálta, ahogy beért. Rossi pedig a liftben - ahol összefutottak reggel - kikérdezte mindenről kérlelhetetlen makacssággal. Emily azt a rövid öt percet legalább két órának érezte, és majdnem bármivel elcserélte volna. És ebbe a kitételbe nem tartozott bele a pár perc az irodában kedvenc főnökükkel, ami pont most várt rá. Régóta ülhetett némán, lehajtott fejjel, mert a férfi rászólt.
- Prentiss.
Emily felnézett rá, de nem szólt semmit, csak sötéten méregette főnökét.
- Jól vagy? - ismételte meg Hotch a kérdést türelmetlenül.
A nő pislogott.
- Jól, nincs semmi bajom.
Hotchner rámeredt, és a nő megint átérezte, hogy milyen lehet gyanúsítottnak lenni főnökük előtt. Nem mintha nem szembesült volna már ezzel a technikával korábban is, de eddig úgy tűnt, hogy azok az idők a kellemes feledés homályába vesztek. Vagy csak ő volt mázlista. Vagy rettentően feledékeny. Mindenesetre jobban örült volna, ha a szituáció a régmúltban marad. Hirtelen még idegesebbé vált, és észrevette, hogy automatikus mozdulatokkal dörzsölgeti a vállát, ahol a seb volt. Hotch figyelte a beálló változást a testtartásában és viselkedésében, és mindentudó arckifejezéssel méregette, a nő pedig kifakadt.
- Persze, hogy jól vagyok, mit gondolsz? Elegem van belőle, hogy mindenki folyamatosan azt kérdezi, hogy vagyok. Mit vártok, mit mondjak? Itt lihegtek a nyomomban, nem hagytok egyedül, mintha bármikor összeeshetnék! Szerinted egy hét pihenés nem elég erre a sebre, amikor te állandóan korán jössz vissza, egy hónapig voltál el, miután Foyet kilencszer beléd döfte azt a kést.
Hotch megragadta a karját.
- Az irodámba! Most!
Emily riadtan elhallgatott, és holtsápadtan nézett rá, amint ráeszmélt, hogy az iroda szeme láttára - bár a legtöbben ebédeltek - lehordta a saját főnökét. A szájához kapott, hogy megakadályozza egy végképp elkésett mozdulattal az elhamarkodott szavakat. Hotch bizalmát elnyerni körülbelül három szörnyűséges évbe került, és most pár mondattal elrontotta az egészet. Mi van, ha kidobja? A férfi sötéten végigmérte, majd némán megfordult és felviharzott a lépcsőn. Emily most már bűnösnek érezte magát, és sápadtan engedelmeskedett. Hotch az ajtóban várta, és dühétől legszívesebben hátrált volna egy lépést. Vagy kettőt. Meg akarta mondani, hogy sajnálja, tényleg. Hogy ennyire kemény dolgokat vágott a fejéhez, de nem bírt megszólalni. Hotch becsukta az ajtót, rádőlt a keretre, és várt.
Emily behunyta a szemét, még mindig hófehér arccal.
- Sajnálom, hogy felhoztam…
A férfi csendben maradt.
- Nézd, nem akartalak leszidni, de tényleg mindenki kérdezi tőlem, és… azt hiszem, hogy betelt a pohár, és… - Emily hirtelen abbahagyta a mondatot.
Kinyitotta a szemét, és Hotchner megfejthetetlenül sötét tekintetével figyelte őt, de továbbra se szólt semmit. Emily megdörzsölte a karját, és biztos volt benne, hogy a férfi szorítása másnapra csinos nyomot fog hagyni. Ennyit a rövidujjú felsőkről a közeljövőben. Nem mintha a válla miatt mostanában gondolkozhatott volna ujjatlanon. Jó hogy nyár van, végül is.
- Prentiss, a tekintélyemet vontad kétségbe lent, és már volt pár szóbeszéd a vezetői képességeimről - szólalt meg jeges hangon Hotchner.
- Nem akartalak megbántani, csak elragadott a hév.
- Nem érdekel, nem tűrök ilyen viselkedést
- Hotch…
- Két hét irodai munka itt Quanticoban, és nem jöhetsz velünk terepre.
Emily olyan fájdalmasan nézett rá, mintha legalább belévágott volna egy kést. Hotchner szívből utálta, ha ilyen árva kiskutyákat megszégyenítő pillantásokat vetnek rá alkalmazottjai, és majdnem megsajnálta, de csak majdnem. Arról nem is beszélve, hogy a hírének sem tett volna jót.
- Ezzel büntetsz meg? - dörzsölte meg a karját újra Emily.
Hotch szeme megvillant.
- Nem - felelte nyugodtan.
Emily felmordult.
- Strauss… - kezdte volna, de Hotch vészjóslóan méregette, így gyorsan elnémult.
- Elbírsz vele. Aláírta a pszichológiai szakvéleményedet?
A nő bólintott, nem bízott a szavaiban, inkább csak nyújtotta a gondosan négyfelé hajtott lapot. Hotchner elvette.
- Mehetek? - kérdezte elkeseredetten Prentiss.
- Még valami.
Emily nagyon ellenségesen nézett rá vissza. Hotch vetett rá egy kárörvendő félmosolyt.
- Mi van?
- Örülök, hogy újra itt vagy, a csapat csak aggódik érted.
- Sajnálom, Hotch…
A férfi legyintett.
- Semmi baj…
A nő felhorkant, és lenyomta a kilincset, de Hotch újra utána szólt.
- Emily.
A megszólított döbbenten fordult meg.
- Elvesztettem a fejem, ott lent - intett az ajtó felé a férfi-, elnézésedet kérem, hogy durván viselkedtem.
Emily kicsit reszketve ült le az asztalához, Reid is épp visszatért két hatalmas pohár kávéval.
- Déjá vu, Prentiss? Ezt neked hoztam, szerintem rád fér.
- Köszönöm - mosolyodott el a nő.
- Prentiss! - vágtatott ki Hotchner az irodából egy papírt lobogtatva és iszonyúan dühösen.
- Ne! - nyögött fel Emily, aztán feljajdult, mikor az ölébe borította a pohár forró tartalmát. gyorsan számba vette, hogy milyen bűnöket követhetett el az utóbbi néhány másodpercben, hogy kedvenc főnökük már megint mérges rá. Oda sem figyelve ütött Reid kezére, mikor az puszta segítőkészségből az ölébe ömlött kávét igyekezett felitatni… puszta kézzel.
Hotch lerobogott a lépcsőn, és alárendeltje elé lökte a papírt, ami - mint kiderült - a pszichológiai szakvélemény volt, Strauss aláírása helyett egy szívecskével, és a férfi úgy meredt rá, mintha egy nagyon vékony hajszál választaná el csak attól, hogy megrázza mindenki előtt.
- Ezt hogy magyarázod?