[Fanfic] Jégeső hadművelet | Harmadik fejezet
Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5960
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés:
Harmadik fejezet - Vissza a legelejéhez
Kilenc napig tartott, míg Steve megerősödött annyira, hogy egyedül is képes legyen a faházon belül mozogni.
Két nappal később már kötésekre sem volt szüksége, minden sebe összezárult, behegesedett, a véraláfutások felszívódtak és az összes, még a nem látható zúzódások is rendbejöttek. Normális esetben fele ennyi idő bőven elég lett volna a regenerálódásra, de tettek valamit Steve-vel, ami nem volt benne az aktában - pedig a szőke nagyon sokszor átolvasta, mióta megkapta Buckytól.
Részletesen leírták a kínzási módszereket, az összes napot dokumentálták. Percről percre. Feljegyezték Steve reakcióit. Hogy mennyi idő alatt jutott el „egyik stádiumból a másikba”. Elméletileg videófelvételek is készültek. Steve örült volna, ha azokat meg tudja szerezni, de egyelőre nem állt elő a tervével. Az is ott volt a lapokban, hogy mikor kezdődtek a rosszullétek, azonban az nem derült ki, mi okozta őket.
Vissza kellett mennie a támaszpontra. Egy kis fejfájás és hányás még nem zavarta volna időnként, talán a vér sem. A fekete anyag viszont mindennek tűnt, csak emberinek nem.
Nem szeretett volna meghalni. Nem azután, hogy…
A portól nehéz függönyök között maradt némi rés, amin keresztül beszivárgott a napsütés a szobába. Ez a látvány és a langyos simogatás meztelen karján érte el, hogy felhúzza a kikészített vastag, fekete nadrágot, a trikót, a pulóvert és a síkabátot. Még kesztyűt, sálat és egy sapkát is talált neki a másik. Mikor teljes harci felszerelésben kinyitotta a bejárati ajtót, elöntötte a hála minden egyes ruhadarabért. Cidri volt odakint.
Mélyet szippantott a városihoz képest rendkívül tiszta levegőből, és egy hosszú percig csak állt, szokta a látványt. Balra és jobbra is fenyőfák serege őrködött, ágaikon súlyosan ült a ropogós hó. Nem fújt a szél, semmi sem mozdult. Ennél békésebb és lakatlanabb nehezen lehetett volna a vidék.
Szemben egy szürkés lila hegy magas alakja veszett el a távolban. A felhőktől Steve nem is látta a csúcsát, a hegy lábától viszont nyugodt víztükör nyújtózkodott egészen addig a pontig, ami úgy százötven-kétszáz méterre volt Steve-től. Egy rozoga stéghez vezetett az ösvény a kunyhótól, és valamiféle sufni volt a végében. Bucky is ott állt.
Zsebre tette a kezét, aztán elindult arra.
Amekkora zajt csapott a lépéseivel a teljes csöndben, biztos volt felőle, hogy a másik meghallotta a közeledését, de nem fordult meg. Meg sem mozdult, csak bámulta a tavat, a felszínén mesebeli tündérek módjára játszó napsugarakat. Ahogy megállt mellette, Steve mindössze nyugalmat látott rajta.
- Szép vidék - mormolta. A lehelete apró felhőt képzett a levegőben, mielőtt eloszlott volna. - Hogy találtál rá erre a helyre?
- Egy célpontom lakott itt - válaszolta némi kimért várakozást követően.
Ó. Nos, talán nem feltétlen kellett volna erőltetnie az információt, hogy egy hulla ágyában aludt az elmúlt majdnem két hétben.
- Okos - mondta végül Steve apró mosollyal. Ami megtörtént, elmúlt, és nem állt szándékában azon lovagolni, ami valószínűleg éppen eleget gyötörte a mellette álló férfit mindennap. Kételkedett benne, hogy emlékeztetnie kéne rá, hány gyilkosságot végeztettek el vele, amíg… nem volt önmaga.
Mondhatta azt, hogy Bucky most önmaga? Vagy kezd az lenni? Nem lett volna önmagához őszinte, ha azt mondja, igen. Tudta, hogy ugyanazt az embert soha sem kaphatta már vissza. Ugyanúgy, ahogy a katonaság, a Hydra is megváltoztatta Buckyt. Viszont abban reménykedett, hogy… azt az embert kaphatja vissza, aki volt, csupán rengeteg változással. Azt szerette volna, ha Bucky nemcsak a ravaszok meghúzására, az életek kioltására emlékezne, hanem arra a remek srácra is, akinek nem volt választása.
Steve annyi mindent szeretett volna. Mégis félt kívánni. Oly sok dolgot vesztett már el, hogy nem mert kívánni.
- Vissza kell mennem a támaszpontra - köszörülte meg a torkát.
- Miért? - fordult felé féloldalasan a másik.
- A felvételek miatt, amiket az akta említ - felelte, és nem kerülte Bucky tekintetét. - Látni akarom őket. Nem lenne rossz tüzetesebben körülnézni sem. Hátha kiderül, kik vannak még benne. A nőt vissza kellett volna vinnem, kikérdezésre.
Rögtön tudta, hogy valami nincs rendjén, mikor a fekete hajú finoman összébb húzta a szemöldökét, és az arcára kiült a meglepett zavartság jól ismert kifejezése.
- Mi az?
- Nem volt ott nő.
A mínuszok ellenére Steve érezte, hogy izzadni kezd.
- Talán csak nem emlékszel…
- Semmi baja a memóriámnak - csattant fel a másik ingerülten. - Harminckét katonával találkoztam, és nem volt köztük nő.
A doktor még életben volt. Bucky valószínűleg nem fésülte át az egész támaszpontot, hiszen semmi oka nem volt rá. Miután megtalálta Steve-et, őt kellett kivinnie onnan, vagyis a nő meghúzhatta magát az egyik zárt ajtó mögött, esetleg egy olyan helyiségben, ahova a férfi már nem jutott el. Steve nagyon ritkán érzett… gyűlöletet. Azt az igazi, minden sejtet kitöltő gyűlöletet, de már csak a gondolata a nőnek kiváltotta belőle ezt az érzést.
Egy nagyon kicsit örült. Szeretett volna elbeszélgetni vele.
- Ő végezte a kísérleteket - szűrte a fogai közt a szavakat.
- Megtaláljuk.
Hogy a hangjában szikrázó eltökéltség vagy a többes szám használata döbbentette meg jobban a szőkét, nem tudta eldönteni, mindenesetre önkéntelen mosolyt csalt az ajkaira. A korábbi beszélgetésük ellenére Steve egy nagyon kicsit kételkedett abban, hogy Bucky tényleg vele tart majd. Hisz elég sok energiát ölt abba, hogy Washington után eltűnjön, és megint csak rengeteg ködös miért merült fel az elhatározásával kapcsolatban, Steve még sem firtatta. Örült, hogy nem kellett veszekednie. Örült, hogy nem kellett egyedül mennie. Örült a döntésnek. Egyelőre muszáj volt ennyivel megelégednie.
Halkan sóhajtott, és készen volt, hogy visszamenjen a házba, ahol ropogó tűz és meleg leves ígérete várta, mikor Bucky hirtelen sarkon fordult és intett neki is, hogy kövesse. A viskó felé tartott a stég végénél.
A rozogának látszó faajtón új, fényes lakat csillogott, amit fürge, alig követhető mozdulatokkal a férfi kinyitott, aztán belökte az ajtót és besétált.
Steve kíváncsian dugta be a fejét utána. Először semmi mást nem látott, csak kacatokat. A falra szerelt és a fából összetákolt, álló porcokon konzerveket, kartondobozokat, csöveket, papírhalmokat halmoztak. Még szerszámokat is látott. Mikor Bucky eltűnt a sarok mögött, követte őt. Valahogy nem akarta őt szem elől téveszteni.
Besétálva a halom mögé, amitől nem látta őt, kis híján belegyalogolt a férfiba.
- Bocsi - mosolygott zavartan.
Bucky nem vette a föl a dolgot, csak megemelte a bal kezét, amivel Steve kék-fehér-piros pajzsát markolta. A szőke elkerekedett szemmel vette magához, forgatta meg az ujjai között.
Eszébe sem jutott a pajzs egészen mostanáig. Valahogy mellékesnek tűnt, hogy mi lett az egyenruhájával és a pajzsával, olyan dolgokkal szemben, mint Bucky jelenléte és egész közvetlen viselkedése, annak a feldolgozása, hogy a HYDRA kis híján megint megölette, és továbbra sem tudta ennek az egésznek az okát. Nyilvánvalóan nem volt a szívük csücske sem az 1945-ig véghezvitt akcióinak köszönhetően, és az sem segíthette a szimpatizálást, hogy Washingtonban keresztbehúzta a számításaikat a többiekkel, de pusztán ezért megszervezni egy nem létező akciót, belecsalni őt a csapdába, aztán két hónapig használni őt kísérleti patkánynak, kicsit irracionálisnak tűnt.
Melegség öntötte el a pajzsra nézve. Nagyon bánta volna, ha soha többet nem harcolhatott volna ezzel az oldalán.
- Köszönöm - pillantott fel Buckyra, aki röviden biccentett.
- Hozzád tartozik - tette hozzá. - A ruháidat nem találtam meg.
- Szerencsére azokat jóval könnyebb pótolni - válaszolta. Bizsergés szaladt végig a karján, mikor felcsúsztatta rá a pajzsot, és tett néhány óvatos mozdulatot. Hiányzott a szőkének már a biztonság tudata. Tizenegy napja először múlt el az idegőrlő tehetetlenség érzése, először érezte azt, hogy nincs… elveszve. - Nem akarok hálátlannak tűnni, de mikor tudunk indulni?
Bucky először némán méregette őt, Steve szinte hallotta a férfi kételkedését, ám egyetlen szót sem szólt végül ezzel kapcsolatban.
- Holnap. Estére elér minket egy vihar. Nem szívesen éjszakáznék azon a támaszponton.
- Ezzel ketten vagyunk - bólintott.
Besötétedésig Steve azzal töltötte az idejét, hogy átnézze a sufniba halmozott tárgyak káoszát. Sosem lehetett tudni, mit talál a kacatok mélyén, és ez tökéletesen lekötötte a figyelmét, a gondolatait. Bucky még ebéd előtt elment, hogy tankoljon a kocsiba (ami igazából egy terepjáró volt, akkora mérettel, hogy felvehette volna a versenyt egy tankkal is), mert nem szerette volna, ha holnap meglepetés éri őket, és szerez maguknak vacsorát. Steve egy rövid ideig eljátszott a gondolattal, hogy Bucky talán épp az erdőben ül lesben, hogy elkapjon egy szarvast. Ez a kép kellő mennyiségű vidámsággal látta el a nap végéig.
Már lebukott a Nap a hegy mögé, mikor egy megüresedett kartondobozba beledobált mindent, ami megtetszett neki, és elindult vele a házhoz. A viharnak egyelőre nyoma sem volt a láthatáron, de nem kételkedett a másik férfi értesüléseiben. Meglepetten látta azonban a tótól, hogy a faház függönyei mögül vékony csíkban sárgás fény vetül a hóra. A kéményből is egyenletesen pöfögött a füst az első csillagok irányába.
Bucky visszaért.
Ostobaság volt, mégis azt érezte, hogy éppen hazafelé tart. Korholta magát. Viszont mivel volt ez a hely kevésbé az otthona, mint az üres lakása Amerikában, amit a cég fizetett neki, és amit vadidegenek rendeztek be? Semennyivel.
Belépve a házba a kellemes meleg rögtön csípni kezdte az arcbőrét, és az orrát is megütötte valami finomnak az illata. Hangosat korgott a gyomra.
Bucky felvont szemöldökkel fordult hátra az aprócska, gázzal működtethető tűzhelytől. Ugyanazt a szürke pulóvert és fekete nadrágot viselte, amit mindig. Steve gyorsan a kezében lévő dobozra terelte a figyelmét. Biztonságosabbnak tűnt.
- Kezdtem azt hinni, feleslegesen ápoltalak napokig.
- Találtam egy csomó érdekes holmit - felelte.
Letette az ajtó mellé a szerzeményeit, aztán megszabadult a sapkájától, kesztyűitől, sáljától és a kabátjától. Nem volt épp kellemetlen érzés megint szabadon mozogni. Nyújtózkodott egyet, örömmel konstatálva, hogy a bőre már egyáltalán nem húzódik úgy, és azon kevés hegek, amik megmaradtak, sem sajogtak a mozdulattól. Éppen ideje volt.
A vacsorát csendben ülték végig. Bucky valamiféle pörköltöt csinált, amitől egyrészt Steve kis híján elsírta magát, annyira boldog volt, hogy nem kellett megint levessel enyhítenie az éhségét, másrészt majdnem minden falatnál fel akart nyögni a gyönyörtől. Evett ő finom ételeket korábban is, de abban a pillanatban ez az összes múltbéli alkalmat kenterbe verte.
- Mikor tanultál meg így főzni? - kérdezte a szőke, miközben elöblítette a tányérjaikat.
- Nem tudom - felelte a másik. Amíg Steve kivette a maga részét az említésre sem méltó házimunkából, Bucky a késeit élezte meg, illetve ellenőrizte, aztán gondosan bőrtokokba csúsztatta őket. Már az utolsónál tartott, mire Steve befejezte a víz folyatását.
Váratlan ötletként sietett oda a dobozhoz, amit magával hozott a sufniból, és beletúrt, amíg meg nem találta azt a kicsit kopottas, viszont meglepő módon hiánytalan kártyapaklit, amit egy olajoskanna és egy szögekkel teli tálka között talált.
Visszament az asztalhoz, lehuppant a székére, és ledobta az asztalra.
Már azért a cinikusan lesajnáló arckifejezésért megérte, amit Bucky villantott a kártyák láttán.
- Nem akarsz játszani? - érdeklődött Steve. Nem tudta megakadályozni, hogy a hangja megteljen finoman vibráló izgatottsággal. Sosem volt az a látványosan szenvedő típus (különösen Buckyhoz képest nem, te jó ég, azok a nyarak, amikor a hőség kis híján megölte őket, nem volt mit dolgozniuk, és Bucky egyetlen szórakozása abban merült ki, hogy vizes törülközővel csapkodva kergette körbe a lakásban Steve-et, akinek persze rohama lett a sok nevetéstől, a fizikai megerőltetéstől és a levegőtlenségtől, és Bucky tizennégy perces bűntudata után minden kezdődött elölről), de komolyan megfordult a fejében az öncsonkítás gondolata, ha még egy estét némán, az ágyban fekve kell eltöltenie.
Bucky azzal a kimért pillantással dőlt hátra a széken. Bal kezének ujjai az egyik kése pengéjén játszottak, fémes csilingeléssel töltve meg a levegőt.
- Ha iszunk közben.
A logikát ugyan a szőke nem tudta megfejteni, de figyelembe véve, hogy ez nem az első ilyen alkalom és nagy valószínűséggel nem is az utolsó, nem ellenkezett.
- Láttam sört a hűtőben.
- Igen - hagyta rá Bucky, mielőtt felmarkolta a késeit, hogy elrakja őket a szekrénybe, amiből előkapott egy átlátszó üveget valami átlátszóval benne. - Azok már akkor is ott voltak, mikor először itt jártam. - Steve felnyögött. Még szerencse, hogy semmiből sem evett vagy ivott, amit a hűtőben látott. - Én rendes ivásról beszéltem, Rogers.
Rogers.
Kicsit erélyesebben tette le az asztalra azt az üveget, mint feltétlen szükséges lett volna, Steve pedig zavartan nyúlt érte. Megállás nélkül visszhangzott a fejében, ahogy a férfi a nevét ejtette. Most először 1945 óta.
Rogers.
Beleszagolt az üvegbe, és elfintorodott.
- Mi a fene ez, Barnes?
- Vodka - mondta majdhogynem büszkén a másik. Meg sem rezzent az arca a saját neve hallatán.
- Ölni lehetne vele - közölte krákogva.
- Volt arra is példa.
Az ajka pedig, Steve megesküdött volna rá, már majdnem egy vigyorba görbült, de mindenképp jelzésértékűen rándult meg.
Rogers.
- A tisztesség megkívánja, hogy eláruljam, nem tudok berúgni - szólalt meg végül, mikor Bucky poharakat is talált maguknak, amiket hanyagul áttörölt egy ronggyal, amitől valószínűleg tisztábbak egy pillanatig sem lettek, és azokat is az üveg mellé tette. Steve már a kártyapaklit keverte.
- Nem vagy épp nagy ivó - nézett fel rá a fekete hajú kétkedőn.
- Nem érted. Szó szerint nem tudok berúgni. A szérum - tette a mellkasára a kezét -felgyorsította az anyagcserém, és nincs elég ideje hatni az alkoholnak, mire lebontja a szervezetem. Egyszer… megpróbáltam berúgni. - Azután, hogy azt hittem, miattam meghaltál. - Nem sikerült. - Valószínűleg még keményebben próbálkoztam volna az ivással, ha tudom, mi lett a zuhanásod valódi vége.
- Kellemetlen - húzta el a száját Bucky. Volt egy kis együttérzés a hangjában. Steve elmosolyodott.
- Egy kicsit. Megvannak a maga előnyei.
- Semmit nem érzel, ha iszol?
- Némi bizsergést - vonta meg a vállát. - Hamar elmúlik, maximum negyedórával az utolsó pohár után.
Bucky ennek hallatán közelebb lökte az üveget hozzá, illetve az egyik poharat is.
- Akkor tölts. Nem vihetjük magunkkal, egyedül pedig nem fogok inni.
Úgyhogy Steve töltött, mindkettőjüknek. Koccintottak, és ki-ki a szájához emelte a saját poharát. Bucky két korttyal eltüntette az egészet, amit Steve derék teljesítménynek ítélt meg (az alapján, amit Tony szokott művelni), és ugyan gőze sem volt róla, hogyan kell vodkát helyesen inni, ő egy apró kóstolással nyitott.
Elfintorodott a szájában szétáradó íztől.
- Ez olyan pocsék, mint a szaga.
- Igyad csak. Minden körrel jobb lesz. Talán még neked is - tette hozzá. Megint az az ajakrándulás. A majdnem harmatos félvigyor előfutára.
Pókereztek. Egyfelől ez volt a kedvenc kártyajátékuk (azon kevesek egyike, amit meg tudtak tanulni a háború előtt), és minden bizonnyal nem tudatosan, de erre még Bucky is emlékezett, másfelől ugyan semmiféle tétben nem tudtak játszani, egybekötötték a kártyázást egy ivójátékkal. Így már volt értelme belekezdeni.
Steve lett az első osztó.
Megérkezett a vihar is időközben. Az ablakokat süvítő szél ostromolta, odakintről hallani lehetett a fenyőfák panaszos recsegését és a hóesés hamarosan betemette az összes üveget. Ettől viszont jóval kellemesebb lett a langyos levegőjű házikó, az ivászat és a csendes játék a biztonságot nyújtó falak között.
- Mi lesz, ha holnap megtalálod a válaszaidat a támaszponton? - kérdezte Bucky, miután az első, bemelegítő körön és a második adag vodkán túl voltak. Steve nem állította, hogy jobb lett az ital íze, de arra már rájött, hogyan igya úgy, hogy ne akarja visszaköpni az egészet a pohárba. - Vissza akarsz menni Amerikába?
- Az a tervem - mondta, egészen picit kitérően. Vissza akart menni, igen, de mindezt Buckyval együtt szerette volna megtenni, azonban ezt a témát óvatosabban kellett felvezetnie. - Meg akarom találni a felelősöket, hogy mással ne tehessék meg ugyanezt. Lehet, hogy itt húzták meg magukat, de a keresést könnyebb lenne az Államokból intézni. Nem értek a nyomkövetéshez ilyen szinten.
Osztott. Kilencese és hetese volt.
- Én viszont igen - mondta a másik, miközben húzott magának két kártyát. Lent egy búbi és egy király volt. - Meg tudom találni őket. Ehhez nem kell Amerikába menni.
Steve felpillantott rá a lapjaiból. Bucky nem nézett a szemébe, és arcát sem látta rendesen a hajától, ami homlokráncolásra késztette.
- Mit csináltál az elmúlt nyolc hónapban?
A férfi elengedte a füle mellett a kérdést, helyette leterítette a lapjait.
- Drill. Neked mid van?
Steve sóhajtott. Egy párt tartott a kezében. Bucky azonnal nyúlt a pohara után, és nagyon kortyolt a folyadékból. Kicsit megremegett, de ez kellemesnek tűnt, az arcán nyoma sem volt annak a fintornak, amivel Steve fogyasztotta a saját adagját.
- Senki sem fog bezárni vagy bántani, ha visszajössz velem - hozakodott elő a lényeggel a szőke. Bucky szkeptikus és egyben ideges arckifejezése láttán rögtön folytatta. - Buck, tudják, hogy mit csinált veled a HYDRA. Tudják, hogy parancsot teljesítettél, és még csak nem is önszántadból.
- Én húztam meg a ravaszt. - A hangja feszült és a szokásosnál sokkal mélyebb volt. Steve nem tudta, hogy mindezt csak az ital tette vagy a lassan feltörő düh a bensőjében. A kettő egymást is indukálhatta. - Az én kezemhez tapad vér. Ők ezt fogják szem előtt tartani.
- Ezt nem tudhatod - ellenkezett Steve. Szinte várta, hogy az acélkar az asztalon landol. Nem kellett csalódnia.
- Ne beszélj úgy, mintha te tudnád - sziszegte a másik.
Terített. Sora volt. Steve megint vesztett.
Összeszedte a lapokat, megköszörülte a torkát, és keverés közben farkasszemet nézett Buckyval, aki ezúttal tényleg dühösnek tűnt. Csakhogy innen nem volt visszaút, ezen a lejtőn már le kellett érniük, mielőtt lassíthattak vagy megállhattak volna.
- Volt egy csata New Yorkban másfél éve.
- Olvastam róla - mormogta a másik. Ő a vodkás üveggel foglalkozott inkább.
- Akkor azt is tudod, ki az a Loki. - Kelletlenül, de a fekete hajú biccentett. - Loki elkapott néhány SHIELD ügynököt és egy tudóst még a harc előtt néhány nappal, amikor a Földre érkezett. A mágiájával. Egyikük egy jól képzett mesterlövész és titkos ügynök volt. - Steve leplezett örömmel látta, hogy az érdeklődés megcsillant a másik szemében. Nem az volt a célja, hogy prédikáljon, hanem egy példát akart adni a másiknak. - Clint Barton azt mondta, miután vége lett az egész inváziónak, hogy olyan volt Loki hatása alatt lenni, mint az agymosás. Mintha kimosták volna a személyiségét, a gondolatait a fejéből.
Bucky jól látható kényelmetlenséggel mocorgott vele szemközt, és gondolkodás nélkül nyúlt a pohara után, pedig már bőven többet ivott, mint amennyit kellett volna, legalábbis Steve véleménye szerint. Még sem szólt semmit. Tudta milyen a kényszer, csak azt nem tapasztalta meg sosem, ahogy az alkohol elmossa ezt a késztetést. Ettől függetlenül a kiváltó érzéseket ismerte.
- Barton megközelítőleg két tucat ügynököt és még néhány civilt is megölt, amíg Loki befolyása alatt állt. Nem állították hadbíróság elé. - Bucky tekintete már nemcsak kétkedő, hanem egy egészen picit kétségbeesett is volt. Steve kegyetlennek érezte magát, mégis folytatta. - Nem ítélte el senki, önmagán kívül. Pedig nem tehetett róla.
Te csak egy áldozat vagy.
Semmi több. Egy áldozat. Akit kínoztak, akit megfenyítettek, akit beprogramoztak, akit felhasználtak. Elvették tőled a szabad döntés jogát és lehetőségét. Kényükre-kedvükre használtak, te pedig nem tehettél semmit.
Áldozat voltál.
- Clint sosem fogja elfelejteni a történteket - mondta csendesen Steve. Letette a paklit az asztal közepére, húzott magának két lapot, majd várt a másikra, aki viszont úgy nézett ki, mint aki megfagyott ültében. - Mi sem teszünk úgy, mintha nem történt volna meg. De Loki a hibás, nem pedig ő. Ha meghúzod a ravaszt, sosem a fegyver a hibás, hanem az, aki használta. Nem a fegyvereket zárjuk börtönbe, hanem a használókat.
- Azt hiszed, ez ilyen kibaszottul egyszerű? - préselte ki magából a férfi. - Nem az! A fegyvereknek nincs emlékeik arról, hogy használták őket. Nekem van. Mindenre emlékszem. MINDENRE!
Steve az asztal szélét és a székét markolta, mindössze emiatt nem rándult össze attól, ahogy Bucky felpattant, és a hangja átcsapott ordításba. Eltűnt a hűvösség és az összeszedettség, a bezárkózottság, hogy valami sokkal elementárisabbnak, valami ösztönösebbnek és nagyon-nagyon haragosnak adja át a helyét. Végre valahára megnyílt az a csap, aminek meg kellett nyílnia egyszer.
Steve sosem tette túl magát Bucky halálán, és tudta, hogy ennek az volt a legfőbb oka, hogy egyszer sem adta ki magából a fájdalmát. Nem beszélt a veszteségről, ami érte. Ha a vele szemben álló férfi megtámadja és összeveri… még akkor is bőven megérte. Az állandó hallgatása, az az ijesztő hidegvérűség… Mind azért kellett, hogy ne törjön el nála a mécses. Ez tartotta egyben. Steve azonban tudta, hogy ezt szét kellett zilálnia ahhoz, hogy Bucky jobban lehessen. Hogy eljuthasson az elfogadásig.
Bucky ujjai ökölbe szorultak, a csuklójától egészen a válláig remegett mindkét karja az erőfeszítéstől, még a vastag pulcsi ellenére is tökéletesen látszott. Nehezen lélegzett, a vállai kitörésre készen megfeszültek, és pont úgy festett, mint aki menten felrúgja az asztalt.
- Buck.
- Mi van? - förmedt rá a kérdezett.
Steve felfordította a lapjait, és megengedett magának egy kis győzelemittas vigyort, ahogy előretolta őket.
- Póker. Hatosokból.
A hirtelen, éles váltás teljesen kizökkentette a volt orosz orvgyilkost. A szeme már nem volt olyan ködös az öngyűlölettől és a frusztrációtól, az arcvonásai kisimultak, és az ujjai nagyon lassan elernyedtek annyira, hogy már ne görcsösen szoruljanak ökölbe.
Hirtelen nagyon kimerültnek tűnt - de egyben megkönnyebbültnek is. Steve-nek ettől ott maradt a szégyenlős, jó kisfiús mosoly a szája sarkában.
Bucky lassan visszaereszkedett a székére. Egyetlen mozdulattal sikerült a hátoldalukra pöccintenie a lapjait. Két pár. Messze nem volt elég ahhoz, hogy megverje Steve remek lapjárását. Először azóta, hogy játszani kezdtek.
- Neveroyatnyy - mormolta fejcsóválva a fekete hajú, mielőtt társára emelte a pillantását. Steve mosolya elbizonytalanodott néhány másodpercre az ismeretlen szó hallatán. - Miért? Miért vagy ilyen fene megértő?
- Tudod a választ, már megmondtam.
- Idióta vagy - suttogta Bucky.
- Lehet - hagyta rá a szőke. A saját poharáért emelte a kezét, amiből jóval lassabban fogyott a vodka, de most megrövidítette még egy korttyal. Aztán egész testében megrázkódott, majd felköhögött. - Hogy lehet valaminek ilyen rossz íze?!
Nem látta azt az átsuhanó, csupán a másodperc tört részéig megvillanó, meleg arckifejezést Bucky borostától sötét vonásain, ami arra a rövid időre még a férfit is meglepte.
A vihar egész éjjel tombolt, ők pedig addig játszottak, míg az utolsó csepp vodka el nem tűnt Bucky ajkai között.
Mintha legalább egy faltörő kos vágta volna hátba. A tompa fájdalom kisugárzott a lapockáin át a karjaiba, le a derekához, és még levegőt venni is nehezen bírt. Amikor megpróbálta maga alá húzni a karjait, hogy fel tudjon kelni a földről, egy bakancsos láb finomkodás nélkül rátaposott a pajzsot tartó kezére. Felnyögött a fájdalomtól, másra nem volt képes.
Nem tudta, mivel lőhették meg, de semmiképp nem lehetett átlagos golyó. Nem érzett vérzést vagy mást. Nem olyan volt, mintha bármi a testébe hatolt volna.
Aztán meglátott egy pár tűsarkú cipőt közeledni. A nő pont az arca mellett állt meg, és guggolt le lassan, amíg Steve arcát végig nem simította egy fehér orvosi köpeny.
A következő dolog, amit érzett, egy injekciós tű szúrása volt a nyakán.
Legközelebb pedig már a fehér szobában ébredt, megfosztva az emlékeitől.
A vihar reggelre teljesen elvonult. A végtelen kékség békésen nyújtózkodott a fejük felett, egyetlen felhő sem úszott az égen. Az utak ellenben majdnem járhatatlanok lettek a rengeteg hótól. Steve nem győzött hálát adni az égnek, hogy nekik egy kisebbfajta tank állt rendelkezésükre, amit Bucky teljes mértékben ki is használt. A vezetési stílusa egy kicsit durva volt a szőkének, de nem szólt egy szót sem, mert az eredményessége vitathatatlan volt.
Bucky ébresztette Steve-et néhány óra alvást követően. Fél óra alatt összekészültek, bepakoltak a dzsipbe, bezárták a faházat, és indulhattak. Bucky azt mondta, egy órányira van egy benzinkút, ott vehetnek valamit enni. Összesen olyan ötórányit kellett kocsikázniuk. Ezt követően pedig nem beszélgettek többet.
Steve a tájat figyelte, ami olyan ismeretlen, rideg és elbizonytalanító volt. Közben viszont a végtelen szabadság érzését keltette. A távolban menetelő hegyek, a hótenger, ami puha takaróként borult Oroszország ezen részére, a magányosan szálló madarak, amik időként felbukkantak az égen. Nem érezte úgy, hogy meg kellene törnie a csendet. Kicsit kényelmetlen volt, de a tegnap éjjel történtek után erre lehetett számítani. Steve megmutatta a másiknak az álláspontját. Megmondta neki, hogy nem fogja magára hagyni.
Ennek hála maradt egy kis ideje gondolkozni és őrlődni régi ismerősével: a bűntudatával.
Azt hiszed, ez ilyen kibaszottul egyszerű?
Nem, nem hitte ezt. Elképzelni sem tudta, milyen lehetett a férfinak. Nem akarta azt sem sugallni, hogy mindezt egy csettintéssel meg lehetett volna oldani. A múlton nem lehetett változtatni, minden egyes sötét pillanattal együtt kellett mostantól élniük. Azt is tudta, hogy amennyiben ő nincs, Buckynak sem így alakult volna az élete. Mindazok a dolgoknak a súlya, amiket legjobb barátja megkaphatott volna az élettől, amennyiben nem megy el a háborúba, kerül Zola kezei közé, aztán zuhan le, és válik mások bábjává, ott ült a vállán.
Néha úgy érezte, megfojtják.
Buckynak nem szabadott volna mindezen… Nem szabadott volna. Steve már tinédzserként tudta, hogy talán Bucky nem fogja megváltani a világot, de remek ember lesz belőle. Egyszer talán családdal. Saját üzlettel. Mégis itt ültek egymás mellett, némán, egy rémálmokkal és gyomorforgató titkokkal teli helyre tartva. Ez lett volna megírva mindkettőjüknek?
Miért?
Idióta vagy.
Elbóbiskolt.
Pánikot és félelmet érzett a torkában nyálkás gombócként, mikor megrázták a vállát, és felriadt. Először azt sem tudta, hol van. A szélvédőn keresztül fákat látott. Havat. Egy ösvényszerűséget. Aztán nagyon hideg ujjak markolták meg az állát, és fordították oldalra a fejét. Bucky szokatlan módon aggódó arckifejezése nem lendítette előre Steve megnyugodását.
- Jól vagy? - kérdezte a fekete hajú.
- Persze - felelte egy bólintással egybekötve. Mikor a másik elengedte, végigsimított az arcán. Verejtékes volt. Nem folyt róla az izzadtság, csak vékony rétegben ült a bőrén, de valahogy akkor sem tűnt normálisnak.
- Nem tudtalak felébreszteni - közölte Bucky. Az ő idegessége tovább erősített a szőke idegességén, aki főleg emiatt nagyon szerette volna ezt a témát rövidre zárni.
- Biztos a remek vodkád - köszörülte meg a torkát. A vicce nem ért célt. - Jól vagyok. Keveset aludtunk az éjjel, és még nem vagyok száz százalékos. Valószínűleg csak a kimerültség. Hol vagyunk?
Buckyról nem az sütött, hogy ez az okfejtés meggyőzte volna, de Steve-nek bőven megfelelt annyi, hogy nem erőltette tovább a dolgot. Bármennyire is értékelte a hirtelen támadt együttérzést, törődést vagy nevezze akárminek, arra kellett koncentrálniuk, ami még előttük volt.
- Innen gyalog megyünk. Fél óra.
Steve magához vette a hátsó ülésről a pajzsát, felhúzta a kabátján a cipzárt, aztán kiszállt a kocsiból. Amíg Bucky a csomagtartóba rakott ládából válogatta ki a fegyvereit, Steve körbenézett. Az erdőtől jobbra, amivel szemben az autó parkolt, a havas út egy városkába vezetett. Nem látott senkit az utcán, az épületekből sem gomolygott fel füst vagy szűrődött ki fény. Az az érzése támadt, hogy járt már itt.
Kísértetváros.
Összeráncolta a homlokát.
Társa erélyesen lecsapta a csomagtartó ajtaját, amire a szőke összerezzent, és végre el tudott szakadni a házak értelmetlen szuggerálásától. Bucky egy akkora gépfegyvert tartott a kezében, mint Steve egész karja.
- Nem azt mondtad, hogy mindenkit megöltél? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem azt mondtad, hogy volt ott egy nő is? - kérdezett vissza. Kibiztosította a fegyvert, majd acélkarjával olyan könnyedén emelte meg, és támasztotta a vállának, mintha egy pihénél nem lenne súlyosabb. - Azokat öltem meg, akikkel találkoztam és rám támadtak. Nem kockáztatunk feleslegesen.
Steve bízott benne, hogy a doktornőn kívül már senki sem volt életben. Amennyiben nem a HYDRA-ról van szó, talán rosszul érezte volna magát a gondolattól, ám róluk volt szó, és tudta, nem fognak leállni, amíg élnek. Nem lehetett meggyőzni őket arról, hogy tévednek. Hogy teljesen elment az eszük. Így nagy könnyebbséget jelentett volna, amennyiben nem kellett velük harcba bocsátkozniuk. Különösen, hogy Steve azóta sem emlékezett rá, hogyan sikerült elkapniuk őt. Nem érezte önteltségnek azt mondani, hogy nem őt volt a legegyszerűbb bezárni, nekik mégis sikerült.
Kár, hogy a szerencse általában nem az ő oldalukra pártolt.
Amíg áthaladtak az erdőn, nem beszéltek. Steve lopva Buckyra pillantott, ő haladt elől. A férfi mozdulatai könnyedek, elegánsak és szinte tökéletesek voltak. Minden kis rezzenésnek megvolt a maga szerepe, nem pazarolta az energiáját semmiségekre, mint Steve, akit lassított a hideg, a lábszárközépig érő hó és alapvetően az, hogy idegen területen mozgott. Buckyn ez nem látszott. Egyetlen egyszer fordult csak hátra, mikor Steve felköhögött, és az arca merő üresség volt. A tekintete szintén. Mintha kikapcsolta volna az agyát. Teljesen más kisugárzása lett az elmúlt napokhoz képest. Sokkal inkább hasonlított arra a valakire, aki Washingtonban megtámadta őket.
A Tél katonája.
El kellett ismernie, hogy ez a név… nagyon illett hozzá. Annak ellenére, hogy talpig feketében volt a fehér ridegség közepén, Steve elhitte róla, hogy képes lenne gond nélkül megölni őt. Fürge lenne, akár a hópihéket felkavaró szél, könyörtelen, mint az elviselhetetlen mínuszok, és csendes, akár az egész környék.
Csakhogy… Ő nem a Tél katonáját akarta. Vagy nemcsak teljesen őt.
Mikor elérték az utolsó fasort is, Steve ugyanazt a bosszantó ismerősséget érezte. Járnia kellett már itt, ebben biztos volt, mikor megpillantotta az előttük felbukkanó téglaépületet. Keskeny ablakok, egyetlen ajtó, semmiféle tábla vagy felirat. Még graffitik sem díszítették a falakat.
- Rossz érzésem van - mormogta alig hallhatóan Steve. Bár inkább volt ez megalapozott félelem, mintsem csak egy ösztönös megérzés. Noha arra egyáltalán nem emlékezett, hogy két hónapja besétált volna ide, az viszont még derengett, ahogy Bucky kihozta. Legyűrte a késztetést, hogy sarkon forduljon, de ettől még nem múlt el.
- Megyek elől - mondta Bucky, látva vagy érezve a hirtelen támadt bizonytalanságot.
- Jobb lenne, ha én mennék - ellenkezett a férfi egy mély sóhajt követően. - Neked vannak lőfegyvereid.
- Neked is lehetne, ha nem ragaszkodnál ahhoz a serpenyőhöz.
Steve elmosolyodott. Talán csak képzelgett, de mintha humorizálást hallott volna ki a másik hangjából.
Odabent a semmi fogadta őket, leszámítva a hatalmas és eléggé súlyosnak látszó fémajtót, ami félig leszakadva lógott a pántokon. Bőven elegendő rést hagyott nekik, hogy akár egymás mellett sétálva bejussanak a támaszpontba, ami abból a szempontból mindenképp előnyös volt, hogy az ajtó valószínűleg az első óvatlan mozdulattól a betonon kötött volna ki.
A bejárat olyannak tűnt, mint egy fenevad sötét, ismeretlen szája, amin keresztül belebámulhattak a még sötétebb gyomrába. Steve érzett némi légmozgást az arcán, ami lentről érkezett.
Borzasztóan ismerős volt az egész helyzet, de minden egyes alkalommal, amikor megpróbált ráfókuszálni ezekre a deja vu érzésekre… a halántékába nyílalt a fájdalom.
Sikerült elnyomnia egy szisszenést. Megrázta a fejét, aztán egyetlen másodpercre lehunyta a szemét, és összeszedte magát. Figyelnie kellett, ha ki akartak jutni innen anélkül, hogy valami baj történne. Vigyáznia kellett Buckyra.
Lépcsősoron hallattak lefelé néhány percen keresztül, ami még a természetellenesen lassú tempójukkal együtt is soknak tűnt. Mélyen lehettek a föld alatt. Nyilván az volt a cél az építéskor, hogy ne lehessen műholdakkal vagy repülőkkel könnyen megtalálni. A vastag fémajtó mind a hőt, mind a hangokat lent tarthatta. Egy folyosóba torkolt az utolsó lépcsőfok, ahol nem volt világítás. Bucky mindenre felkészült, mert pár másodperc alatt előkerült a zsebéből egy lámpa, ami legalább húsz-huszonöt métert bevilágított előttük. Mindkét oldalon ajtók sora húzódott, a folyosó végét viszont nem látták.
Steve odalépett a hozzá legközelebb eső ajtóhoz, és lassan a kilincsre kulcsolta kesztyűs ujjait, aztán megpróbálta elfordítani. A zár ellenállt.
Kérdő arckifejezéssel fordult Buckyhoz.
- Ha nem találunk semmit, visszafelé kinyitjuk - döntött a fekete hajú. Az ő tekintete végig a homályt fürkészte, hátha mozgásra lesz figyelmes.
Steve továbbindult. Még pár ajtóval kísérletet tett, ám az összes többivel hasonló eredményre jutott. Előfordulhatott, hogy szándékosan zárkóztak be ezekbe a helyiségekbe, de Steve nem hitte, hogy ne tudnának megbirkózni néhány katonával, amennyiben esetleg hátba támadják őket. Az sem volt kizárt, hogy tárolásra használták őket, és akkor felesleges is lett volna ezzel tölteni az idejüket. Nem kifejezetten siettek sehova, de a környezet nem volt olyan csábító és barátságos, hogy sokat akarjanak lent időzni.
A folyosó végét egy egyszerű, sötétzöld, majdhogynem szürke ajtó zárta. Ennek a kilincsét gond nélkül fordította el a szőke.
Még ki sem tárta rendesen az ajtót, mikor az arcába csapott az oszlás jellegzetes és egyben gyomorforgató szaga. Annyira tömény és erős volt, hogy még a kabátján keresztül is érezte, miután a szája és orra elé kapta a karját. Rengeteg hullát látott a padlón. Tízet. Talán tizenegyet. Túl sok volt a lábak, a kezek száma, és mindent alvadt vér borított.
Hátratántorodott a bűztől, legnagyobb meglepetésére egyenesen Bucky mellkasának, aki elkapta a csuklóját és lehúzta a kezét az arca elől, illetve a másikkal átnyúlt a válla felett, hogy valamit felcsúsztasson rá.
- Tartsd oda!
Nem gondolkozott, engedelmeskedett, így társa a tarkóján össze tudta csatolni a maszkot. Még ezzel együtt sem tűnt el teljesen a szag, viszont elviselhető szintre csökkent a bűz koncentrációja.
Bucky arcát már egy fekete maszk fedte. Nagyon hasonlított arra, amit az első viszontlátásuk alkalmával látott rajta, de azért megesküdni nem mert volna.
Nem bizonyult egyszerű feladatnak megtalálni azokat a pontokat a padlón a lábukkal, amiket még nem piszkított be valamilyen emberi nedv a hullákból, de sikerült átjutniuk a szoba másik felébe esés vagy megcsúszás nélkül, ahol újabb ajtónak kellett volna lennie. Horpadásokat lehetett látni a plafonon és az éleken is.
Steve ezeket figyelte. Tudta, hogy hibázott, mikor nem a fontos tényezőkre koncentrált, viszont az ösztönei legalább rendesen működtek: abban a pillanatban rántotta maga elé a pajzsot, hogy valami masszív oldalról eltalálta. A falon csattant a háta pár méterrel arrébb, a karja azonban szerencsésen megúszta, hála a pajzsnak, ami elnyelte az ütés erejének nagy részét.
Még fel sem emelte a fejét, mikor Bucky már tüzelt.
Az üvöltés hangerejétől Steve arcából egy pillanatra kifutott a vér. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, a Hulk az. Racionális érvek szerint ez lehetetlen volt persze. A testméret szinte tökéletesen stimmelt, és hasonló hangot adott ki magából, de alaposabban megnézve észrevette a hamuszürke bőrt, a túlságosan éles fogazatot, a jóval állatiasabb testtartást, és azokat a sárgán villogó szemeket.
Hasogatott a feje.
Bucky könnyedén oldalra fordult egy ütés elől, aztán lehajolt a következő érkezése előtt. Újabb lövést adott le (egy kisebb fegyverből, a másik a padlón hevert), ami pont térden találta a lényt, és az vonyítva előrebukott. Steve ekkor látta meg a mozgást a szeme sarkából és Bucky háta mögül. Ezúttal, hogy nem teljesen váratlanul érte a fenyegetés, sikerült becsúsznia a támadás elé, és a pajzzsal hárítania, mielőtt eltalálta volna a fekete hajút, aki közben egy fél íves cigánykerékkel már arrébb is mozdult, hogy a padlón hasaló rémség ne kaphassa el a lábát. Két golyó az ellenfele homloka közepén kötött ki.
Steve leguggolt, mikor a másik behemót utánakapott, egy gyors bukfenccel átjutott a lábai között, és a felállás lendületével hátba tudta vágni a pajzs élével a szörnyet. Mintha szivacsba merült volna a vibránium.
Újabb vérfagyasztó üvöltés.
A szőke csak arra nem számított, hogy a lény nem fordul meg és helyette társát veszi célba.
- Bucky! - kiáltotta figyelmeztetően, túlságosan későn.
A szörny karja süvítve hasította a levegőt, és Steve döbbenten látta, hogy Bucky nem tudott félreugrani. Nem, maga fölé tartotta az acél karját, ami felfogta az ütést. Megrogyott a térde az erejétől, azonban nem esett el vagy tántorodott meg. Nyögve sikerült kinyomnia magát, támadója pedig megzavarodva próbálta felfogni, mi történt.
Ezek a másodpercek éppen elegendőek voltak arra, hogy a másik kezében tartott fegyverből a férfi hármat lőhessen. Egy nyakon, kettő arcon találta a monstrumot. Gurgulázó hangok kíséretében, óriási rengéssel zuhant a földre a lény. Hamarosan már csak Bucky mély, nehézkes lélegzetvételeit lehetett hallani a helyiségben, amiben mindössze két asztal volt, a falon bekeretezett térképek és egy állvány.
Steve átlépett a - remélhetőleg - hulla fölött, hogy barátjához jusson.
- Jól vagy? - kérdezte. Nehezen tudta palástolni az aggodalmát. Nem látszott társa karján semmilyen sérülés, ettől függetlenül viszont még károsodhatott.
Bucky körzött egyet a vállával, kattanás hallatszott, aztán megmozgatta az ujjait.
- Jól. - Leakasztott az övéről egy kést, illetve egy pisztolyt, amiket gyakorlatilag a szőke kezébe lökött. - Ezért kell fegyverrel bemenni egy olyan helyre, ahol nem tudod, mi vár rád - mutatott körbe a szobában. Düh parázslott a szemében, a mozdulataiban, a szavai tompán és sziszegve szűrődtek át a maszkon.
Steve nem volt ostoba, egyszerűen nem szerette a fegyvereket. Nem használta őket, amennyiben nem volt muszáj. Semmi olyat, amivel csak ölni tudott. Nehéz szívvel a kabátja zsebébe csúsztatta a kést, ahonnan könnyű volt előhúzni, de nem állhatott a testébe, a pisztolyt pedig a bal kezébe fogta.
Bucky nem várta meg, amíg megint dűlőre jutnak, hanem elindult a továbbvezető folyosón. Steve még a követése előtt szánt arra két percet, hogy tüzetesebben megnézze a két túlméretezett holttestet.
Az egyiknek teljes mértékben eldeformálódott az arca. Egy hatalmas, durva kőre hasonlított a feje, amiben apró, élettelen bogarakként ültek a szemei két mélyedésben, a szája egy vékony csík volt, ajkak nélkül, és az egész teste csupa görcs izomból. Steve még hasonlót sem látott korábban. A másik, a nagyobbik, és amelyik később támadott rájuk, néhány dologban különbözött: annak csak a fél arca volt teljesen felismerhetetlen. A másik fele… egész emberinek tűnt. Volt szemöldöke, rendkívül durva, de jól látható arcvonásai és lefelé görbülő ajka is.
Ezen a helyen sokkal több történhetett, mint az ő fogságban tartása és kínzása. Sokkal… szörnyűbb dolgok.
Lepillantott a fegyvert tartó kezére, miközben erőt vett magán, és követte Buckyt a támaszpont mélyébe. Azokra a ködös mondatokra gondolt az aktában. A belé fecskendezett anyagról. A vérrel keveredett fekete anyagra, amit néha felköhög. A kísérlet szó következetes használatára.
| előző | következő |
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5960
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés:
Harmadik fejezet - Vissza a legelejéhez
Kilenc napig tartott, míg Steve megerősödött annyira, hogy egyedül is képes legyen a faházon belül mozogni.
Két nappal később már kötésekre sem volt szüksége, minden sebe összezárult, behegesedett, a véraláfutások felszívódtak és az összes, még a nem látható zúzódások is rendbejöttek. Normális esetben fele ennyi idő bőven elég lett volna a regenerálódásra, de tettek valamit Steve-vel, ami nem volt benne az aktában - pedig a szőke nagyon sokszor átolvasta, mióta megkapta Buckytól.
Részletesen leírták a kínzási módszereket, az összes napot dokumentálták. Percről percre. Feljegyezték Steve reakcióit. Hogy mennyi idő alatt jutott el „egyik stádiumból a másikba”. Elméletileg videófelvételek is készültek. Steve örült volna, ha azokat meg tudja szerezni, de egyelőre nem állt elő a tervével. Az is ott volt a lapokban, hogy mikor kezdődtek a rosszullétek, azonban az nem derült ki, mi okozta őket.
Vissza kellett mennie a támaszpontra. Egy kis fejfájás és hányás még nem zavarta volna időnként, talán a vér sem. A fekete anyag viszont mindennek tűnt, csak emberinek nem.
Nem szeretett volna meghalni. Nem azután, hogy…
A portól nehéz függönyök között maradt némi rés, amin keresztül beszivárgott a napsütés a szobába. Ez a látvány és a langyos simogatás meztelen karján érte el, hogy felhúzza a kikészített vastag, fekete nadrágot, a trikót, a pulóvert és a síkabátot. Még kesztyűt, sálat és egy sapkát is talált neki a másik. Mikor teljes harci felszerelésben kinyitotta a bejárati ajtót, elöntötte a hála minden egyes ruhadarabért. Cidri volt odakint.
Mélyet szippantott a városihoz képest rendkívül tiszta levegőből, és egy hosszú percig csak állt, szokta a látványt. Balra és jobbra is fenyőfák serege őrködött, ágaikon súlyosan ült a ropogós hó. Nem fújt a szél, semmi sem mozdult. Ennél békésebb és lakatlanabb nehezen lehetett volna a vidék.
Szemben egy szürkés lila hegy magas alakja veszett el a távolban. A felhőktől Steve nem is látta a csúcsát, a hegy lábától viszont nyugodt víztükör nyújtózkodott egészen addig a pontig, ami úgy százötven-kétszáz méterre volt Steve-től. Egy rozoga stéghez vezetett az ösvény a kunyhótól, és valamiféle sufni volt a végében. Bucky is ott állt.
Zsebre tette a kezét, aztán elindult arra.
Amekkora zajt csapott a lépéseivel a teljes csöndben, biztos volt felőle, hogy a másik meghallotta a közeledését, de nem fordult meg. Meg sem mozdult, csak bámulta a tavat, a felszínén mesebeli tündérek módjára játszó napsugarakat. Ahogy megállt mellette, Steve mindössze nyugalmat látott rajta.
- Szép vidék - mormolta. A lehelete apró felhőt képzett a levegőben, mielőtt eloszlott volna. - Hogy találtál rá erre a helyre?
- Egy célpontom lakott itt - válaszolta némi kimért várakozást követően.
Ó. Nos, talán nem feltétlen kellett volna erőltetnie az információt, hogy egy hulla ágyában aludt az elmúlt majdnem két hétben.
- Okos - mondta végül Steve apró mosollyal. Ami megtörtént, elmúlt, és nem állt szándékában azon lovagolni, ami valószínűleg éppen eleget gyötörte a mellette álló férfit mindennap. Kételkedett benne, hogy emlékeztetnie kéne rá, hány gyilkosságot végeztettek el vele, amíg… nem volt önmaga.
Mondhatta azt, hogy Bucky most önmaga? Vagy kezd az lenni? Nem lett volna önmagához őszinte, ha azt mondja, igen. Tudta, hogy ugyanazt az embert soha sem kaphatta már vissza. Ugyanúgy, ahogy a katonaság, a Hydra is megváltoztatta Buckyt. Viszont abban reménykedett, hogy… azt az embert kaphatja vissza, aki volt, csupán rengeteg változással. Azt szerette volna, ha Bucky nemcsak a ravaszok meghúzására, az életek kioltására emlékezne, hanem arra a remek srácra is, akinek nem volt választása.
Steve annyi mindent szeretett volna. Mégis félt kívánni. Oly sok dolgot vesztett már el, hogy nem mert kívánni.
- Vissza kell mennem a támaszpontra - köszörülte meg a torkát.
- Miért? - fordult felé féloldalasan a másik.
- A felvételek miatt, amiket az akta említ - felelte, és nem kerülte Bucky tekintetét. - Látni akarom őket. Nem lenne rossz tüzetesebben körülnézni sem. Hátha kiderül, kik vannak még benne. A nőt vissza kellett volna vinnem, kikérdezésre.
Rögtön tudta, hogy valami nincs rendjén, mikor a fekete hajú finoman összébb húzta a szemöldökét, és az arcára kiült a meglepett zavartság jól ismert kifejezése.
- Mi az?
- Nem volt ott nő.
A mínuszok ellenére Steve érezte, hogy izzadni kezd.
- Talán csak nem emlékszel…
- Semmi baja a memóriámnak - csattant fel a másik ingerülten. - Harminckét katonával találkoztam, és nem volt köztük nő.
A doktor még életben volt. Bucky valószínűleg nem fésülte át az egész támaszpontot, hiszen semmi oka nem volt rá. Miután megtalálta Steve-et, őt kellett kivinnie onnan, vagyis a nő meghúzhatta magát az egyik zárt ajtó mögött, esetleg egy olyan helyiségben, ahova a férfi már nem jutott el. Steve nagyon ritkán érzett… gyűlöletet. Azt az igazi, minden sejtet kitöltő gyűlöletet, de már csak a gondolata a nőnek kiváltotta belőle ezt az érzést.
Egy nagyon kicsit örült. Szeretett volna elbeszélgetni vele.
- Ő végezte a kísérleteket - szűrte a fogai közt a szavakat.
- Megtaláljuk.
Hogy a hangjában szikrázó eltökéltség vagy a többes szám használata döbbentette meg jobban a szőkét, nem tudta eldönteni, mindenesetre önkéntelen mosolyt csalt az ajkaira. A korábbi beszélgetésük ellenére Steve egy nagyon kicsit kételkedett abban, hogy Bucky tényleg vele tart majd. Hisz elég sok energiát ölt abba, hogy Washington után eltűnjön, és megint csak rengeteg ködös miért merült fel az elhatározásával kapcsolatban, Steve még sem firtatta. Örült, hogy nem kellett veszekednie. Örült, hogy nem kellett egyedül mennie. Örült a döntésnek. Egyelőre muszáj volt ennyivel megelégednie.
Halkan sóhajtott, és készen volt, hogy visszamenjen a házba, ahol ropogó tűz és meleg leves ígérete várta, mikor Bucky hirtelen sarkon fordult és intett neki is, hogy kövesse. A viskó felé tartott a stég végénél.
A rozogának látszó faajtón új, fényes lakat csillogott, amit fürge, alig követhető mozdulatokkal a férfi kinyitott, aztán belökte az ajtót és besétált.
Steve kíváncsian dugta be a fejét utána. Először semmi mást nem látott, csak kacatokat. A falra szerelt és a fából összetákolt, álló porcokon konzerveket, kartondobozokat, csöveket, papírhalmokat halmoztak. Még szerszámokat is látott. Mikor Bucky eltűnt a sarok mögött, követte őt. Valahogy nem akarta őt szem elől téveszteni.
Besétálva a halom mögé, amitől nem látta őt, kis híján belegyalogolt a férfiba.
- Bocsi - mosolygott zavartan.
Bucky nem vette a föl a dolgot, csak megemelte a bal kezét, amivel Steve kék-fehér-piros pajzsát markolta. A szőke elkerekedett szemmel vette magához, forgatta meg az ujjai között.
Eszébe sem jutott a pajzs egészen mostanáig. Valahogy mellékesnek tűnt, hogy mi lett az egyenruhájával és a pajzsával, olyan dolgokkal szemben, mint Bucky jelenléte és egész közvetlen viselkedése, annak a feldolgozása, hogy a HYDRA kis híján megint megölette, és továbbra sem tudta ennek az egésznek az okát. Nyilvánvalóan nem volt a szívük csücske sem az 1945-ig véghezvitt akcióinak köszönhetően, és az sem segíthette a szimpatizálást, hogy Washingtonban keresztbehúzta a számításaikat a többiekkel, de pusztán ezért megszervezni egy nem létező akciót, belecsalni őt a csapdába, aztán két hónapig használni őt kísérleti patkánynak, kicsit irracionálisnak tűnt.
Melegség öntötte el a pajzsra nézve. Nagyon bánta volna, ha soha többet nem harcolhatott volna ezzel az oldalán.
- Köszönöm - pillantott fel Buckyra, aki röviden biccentett.
- Hozzád tartozik - tette hozzá. - A ruháidat nem találtam meg.
- Szerencsére azokat jóval könnyebb pótolni - válaszolta. Bizsergés szaladt végig a karján, mikor felcsúsztatta rá a pajzsot, és tett néhány óvatos mozdulatot. Hiányzott a szőkének már a biztonság tudata. Tizenegy napja először múlt el az idegőrlő tehetetlenség érzése, először érezte azt, hogy nincs… elveszve. - Nem akarok hálátlannak tűnni, de mikor tudunk indulni?
Bucky először némán méregette őt, Steve szinte hallotta a férfi kételkedését, ám egyetlen szót sem szólt végül ezzel kapcsolatban.
- Holnap. Estére elér minket egy vihar. Nem szívesen éjszakáznék azon a támaszponton.
- Ezzel ketten vagyunk - bólintott.
Besötétedésig Steve azzal töltötte az idejét, hogy átnézze a sufniba halmozott tárgyak káoszát. Sosem lehetett tudni, mit talál a kacatok mélyén, és ez tökéletesen lekötötte a figyelmét, a gondolatait. Bucky még ebéd előtt elment, hogy tankoljon a kocsiba (ami igazából egy terepjáró volt, akkora mérettel, hogy felvehette volna a versenyt egy tankkal is), mert nem szerette volna, ha holnap meglepetés éri őket, és szerez maguknak vacsorát. Steve egy rövid ideig eljátszott a gondolattal, hogy Bucky talán épp az erdőben ül lesben, hogy elkapjon egy szarvast. Ez a kép kellő mennyiségű vidámsággal látta el a nap végéig.
Már lebukott a Nap a hegy mögé, mikor egy megüresedett kartondobozba beledobált mindent, ami megtetszett neki, és elindult vele a házhoz. A viharnak egyelőre nyoma sem volt a láthatáron, de nem kételkedett a másik férfi értesüléseiben. Meglepetten látta azonban a tótól, hogy a faház függönyei mögül vékony csíkban sárgás fény vetül a hóra. A kéményből is egyenletesen pöfögött a füst az első csillagok irányába.
Bucky visszaért.
Ostobaság volt, mégis azt érezte, hogy éppen hazafelé tart. Korholta magát. Viszont mivel volt ez a hely kevésbé az otthona, mint az üres lakása Amerikában, amit a cég fizetett neki, és amit vadidegenek rendeztek be? Semennyivel.
Belépve a házba a kellemes meleg rögtön csípni kezdte az arcbőrét, és az orrát is megütötte valami finomnak az illata. Hangosat korgott a gyomra.
Bucky felvont szemöldökkel fordult hátra az aprócska, gázzal működtethető tűzhelytől. Ugyanazt a szürke pulóvert és fekete nadrágot viselte, amit mindig. Steve gyorsan a kezében lévő dobozra terelte a figyelmét. Biztonságosabbnak tűnt.
- Kezdtem azt hinni, feleslegesen ápoltalak napokig.
- Találtam egy csomó érdekes holmit - felelte.
Letette az ajtó mellé a szerzeményeit, aztán megszabadult a sapkájától, kesztyűitől, sáljától és a kabátjától. Nem volt épp kellemetlen érzés megint szabadon mozogni. Nyújtózkodott egyet, örömmel konstatálva, hogy a bőre már egyáltalán nem húzódik úgy, és azon kevés hegek, amik megmaradtak, sem sajogtak a mozdulattól. Éppen ideje volt.
A vacsorát csendben ülték végig. Bucky valamiféle pörköltöt csinált, amitől egyrészt Steve kis híján elsírta magát, annyira boldog volt, hogy nem kellett megint levessel enyhítenie az éhségét, másrészt majdnem minden falatnál fel akart nyögni a gyönyörtől. Evett ő finom ételeket korábban is, de abban a pillanatban ez az összes múltbéli alkalmat kenterbe verte.
- Mikor tanultál meg így főzni? - kérdezte a szőke, miközben elöblítette a tányérjaikat.
- Nem tudom - felelte a másik. Amíg Steve kivette a maga részét az említésre sem méltó házimunkából, Bucky a késeit élezte meg, illetve ellenőrizte, aztán gondosan bőrtokokba csúsztatta őket. Már az utolsónál tartott, mire Steve befejezte a víz folyatását.
Váratlan ötletként sietett oda a dobozhoz, amit magával hozott a sufniból, és beletúrt, amíg meg nem találta azt a kicsit kopottas, viszont meglepő módon hiánytalan kártyapaklit, amit egy olajoskanna és egy szögekkel teli tálka között talált.
Visszament az asztalhoz, lehuppant a székére, és ledobta az asztalra.
Már azért a cinikusan lesajnáló arckifejezésért megérte, amit Bucky villantott a kártyák láttán.
- Nem akarsz játszani? - érdeklődött Steve. Nem tudta megakadályozni, hogy a hangja megteljen finoman vibráló izgatottsággal. Sosem volt az a látványosan szenvedő típus (különösen Buckyhoz képest nem, te jó ég, azok a nyarak, amikor a hőség kis híján megölte őket, nem volt mit dolgozniuk, és Bucky egyetlen szórakozása abban merült ki, hogy vizes törülközővel csapkodva kergette körbe a lakásban Steve-et, akinek persze rohama lett a sok nevetéstől, a fizikai megerőltetéstől és a levegőtlenségtől, és Bucky tizennégy perces bűntudata után minden kezdődött elölről), de komolyan megfordult a fejében az öncsonkítás gondolata, ha még egy estét némán, az ágyban fekve kell eltöltenie.
Bucky azzal a kimért pillantással dőlt hátra a széken. Bal kezének ujjai az egyik kése pengéjén játszottak, fémes csilingeléssel töltve meg a levegőt.
- Ha iszunk közben.
A logikát ugyan a szőke nem tudta megfejteni, de figyelembe véve, hogy ez nem az első ilyen alkalom és nagy valószínűséggel nem is az utolsó, nem ellenkezett.
- Láttam sört a hűtőben.
- Igen - hagyta rá Bucky, mielőtt felmarkolta a késeit, hogy elrakja őket a szekrénybe, amiből előkapott egy átlátszó üveget valami átlátszóval benne. - Azok már akkor is ott voltak, mikor először itt jártam. - Steve felnyögött. Még szerencse, hogy semmiből sem evett vagy ivott, amit a hűtőben látott. - Én rendes ivásról beszéltem, Rogers.
Rogers.
Kicsit erélyesebben tette le az asztalra azt az üveget, mint feltétlen szükséges lett volna, Steve pedig zavartan nyúlt érte. Megállás nélkül visszhangzott a fejében, ahogy a férfi a nevét ejtette. Most először 1945 óta.
Rogers.
Beleszagolt az üvegbe, és elfintorodott.
- Mi a fene ez, Barnes?
- Vodka - mondta majdhogynem büszkén a másik. Meg sem rezzent az arca a saját neve hallatán.
- Ölni lehetne vele - közölte krákogva.
- Volt arra is példa.
Az ajka pedig, Steve megesküdött volna rá, már majdnem egy vigyorba görbült, de mindenképp jelzésértékűen rándult meg.
Rogers.
- A tisztesség megkívánja, hogy eláruljam, nem tudok berúgni - szólalt meg végül, mikor Bucky poharakat is talált maguknak, amiket hanyagul áttörölt egy ronggyal, amitől valószínűleg tisztábbak egy pillanatig sem lettek, és azokat is az üveg mellé tette. Steve már a kártyapaklit keverte.
- Nem vagy épp nagy ivó - nézett fel rá a fekete hajú kétkedőn.
- Nem érted. Szó szerint nem tudok berúgni. A szérum - tette a mellkasára a kezét -felgyorsította az anyagcserém, és nincs elég ideje hatni az alkoholnak, mire lebontja a szervezetem. Egyszer… megpróbáltam berúgni. - Azután, hogy azt hittem, miattam meghaltál. - Nem sikerült. - Valószínűleg még keményebben próbálkoztam volna az ivással, ha tudom, mi lett a zuhanásod valódi vége.
- Kellemetlen - húzta el a száját Bucky. Volt egy kis együttérzés a hangjában. Steve elmosolyodott.
- Egy kicsit. Megvannak a maga előnyei.
- Semmit nem érzel, ha iszol?
- Némi bizsergést - vonta meg a vállát. - Hamar elmúlik, maximum negyedórával az utolsó pohár után.
Bucky ennek hallatán közelebb lökte az üveget hozzá, illetve az egyik poharat is.
- Akkor tölts. Nem vihetjük magunkkal, egyedül pedig nem fogok inni.
Úgyhogy Steve töltött, mindkettőjüknek. Koccintottak, és ki-ki a szájához emelte a saját poharát. Bucky két korttyal eltüntette az egészet, amit Steve derék teljesítménynek ítélt meg (az alapján, amit Tony szokott művelni), és ugyan gőze sem volt róla, hogyan kell vodkát helyesen inni, ő egy apró kóstolással nyitott.
Elfintorodott a szájában szétáradó íztől.
- Ez olyan pocsék, mint a szaga.
- Igyad csak. Minden körrel jobb lesz. Talán még neked is - tette hozzá. Megint az az ajakrándulás. A majdnem harmatos félvigyor előfutára.
Pókereztek. Egyfelől ez volt a kedvenc kártyajátékuk (azon kevesek egyike, amit meg tudtak tanulni a háború előtt), és minden bizonnyal nem tudatosan, de erre még Bucky is emlékezett, másfelől ugyan semmiféle tétben nem tudtak játszani, egybekötötték a kártyázást egy ivójátékkal. Így már volt értelme belekezdeni.
Steve lett az első osztó.
Megérkezett a vihar is időközben. Az ablakokat süvítő szél ostromolta, odakintről hallani lehetett a fenyőfák panaszos recsegését és a hóesés hamarosan betemette az összes üveget. Ettől viszont jóval kellemesebb lett a langyos levegőjű házikó, az ivászat és a csendes játék a biztonságot nyújtó falak között.
- Mi lesz, ha holnap megtalálod a válaszaidat a támaszponton? - kérdezte Bucky, miután az első, bemelegítő körön és a második adag vodkán túl voltak. Steve nem állította, hogy jobb lett az ital íze, de arra már rájött, hogyan igya úgy, hogy ne akarja visszaköpni az egészet a pohárba. - Vissza akarsz menni Amerikába?
- Az a tervem - mondta, egészen picit kitérően. Vissza akart menni, igen, de mindezt Buckyval együtt szerette volna megtenni, azonban ezt a témát óvatosabban kellett felvezetnie. - Meg akarom találni a felelősöket, hogy mással ne tehessék meg ugyanezt. Lehet, hogy itt húzták meg magukat, de a keresést könnyebb lenne az Államokból intézni. Nem értek a nyomkövetéshez ilyen szinten.
Osztott. Kilencese és hetese volt.
- Én viszont igen - mondta a másik, miközben húzott magának két kártyát. Lent egy búbi és egy király volt. - Meg tudom találni őket. Ehhez nem kell Amerikába menni.
Steve felpillantott rá a lapjaiból. Bucky nem nézett a szemébe, és arcát sem látta rendesen a hajától, ami homlokráncolásra késztette.
- Mit csináltál az elmúlt nyolc hónapban?
A férfi elengedte a füle mellett a kérdést, helyette leterítette a lapjait.
- Drill. Neked mid van?
Steve sóhajtott. Egy párt tartott a kezében. Bucky azonnal nyúlt a pohara után, és nagyon kortyolt a folyadékból. Kicsit megremegett, de ez kellemesnek tűnt, az arcán nyoma sem volt annak a fintornak, amivel Steve fogyasztotta a saját adagját.
- Senki sem fog bezárni vagy bántani, ha visszajössz velem - hozakodott elő a lényeggel a szőke. Bucky szkeptikus és egyben ideges arckifejezése láttán rögtön folytatta. - Buck, tudják, hogy mit csinált veled a HYDRA. Tudják, hogy parancsot teljesítettél, és még csak nem is önszántadból.
- Én húztam meg a ravaszt. - A hangja feszült és a szokásosnál sokkal mélyebb volt. Steve nem tudta, hogy mindezt csak az ital tette vagy a lassan feltörő düh a bensőjében. A kettő egymást is indukálhatta. - Az én kezemhez tapad vér. Ők ezt fogják szem előtt tartani.
- Ezt nem tudhatod - ellenkezett Steve. Szinte várta, hogy az acélkar az asztalon landol. Nem kellett csalódnia.
- Ne beszélj úgy, mintha te tudnád - sziszegte a másik.
Terített. Sora volt. Steve megint vesztett.
Összeszedte a lapokat, megköszörülte a torkát, és keverés közben farkasszemet nézett Buckyval, aki ezúttal tényleg dühösnek tűnt. Csakhogy innen nem volt visszaút, ezen a lejtőn már le kellett érniük, mielőtt lassíthattak vagy megállhattak volna.
- Volt egy csata New Yorkban másfél éve.
- Olvastam róla - mormogta a másik. Ő a vodkás üveggel foglalkozott inkább.
- Akkor azt is tudod, ki az a Loki. - Kelletlenül, de a fekete hajú biccentett. - Loki elkapott néhány SHIELD ügynököt és egy tudóst még a harc előtt néhány nappal, amikor a Földre érkezett. A mágiájával. Egyikük egy jól képzett mesterlövész és titkos ügynök volt. - Steve leplezett örömmel látta, hogy az érdeklődés megcsillant a másik szemében. Nem az volt a célja, hogy prédikáljon, hanem egy példát akart adni a másiknak. - Clint Barton azt mondta, miután vége lett az egész inváziónak, hogy olyan volt Loki hatása alatt lenni, mint az agymosás. Mintha kimosták volna a személyiségét, a gondolatait a fejéből.
Bucky jól látható kényelmetlenséggel mocorgott vele szemközt, és gondolkodás nélkül nyúlt a pohara után, pedig már bőven többet ivott, mint amennyit kellett volna, legalábbis Steve véleménye szerint. Még sem szólt semmit. Tudta milyen a kényszer, csak azt nem tapasztalta meg sosem, ahogy az alkohol elmossa ezt a késztetést. Ettől függetlenül a kiváltó érzéseket ismerte.
- Barton megközelítőleg két tucat ügynököt és még néhány civilt is megölt, amíg Loki befolyása alatt állt. Nem állították hadbíróság elé. - Bucky tekintete már nemcsak kétkedő, hanem egy egészen picit kétségbeesett is volt. Steve kegyetlennek érezte magát, mégis folytatta. - Nem ítélte el senki, önmagán kívül. Pedig nem tehetett róla.
Te csak egy áldozat vagy.
Semmi több. Egy áldozat. Akit kínoztak, akit megfenyítettek, akit beprogramoztak, akit felhasználtak. Elvették tőled a szabad döntés jogát és lehetőségét. Kényükre-kedvükre használtak, te pedig nem tehettél semmit.
Áldozat voltál.
- Clint sosem fogja elfelejteni a történteket - mondta csendesen Steve. Letette a paklit az asztal közepére, húzott magának két lapot, majd várt a másikra, aki viszont úgy nézett ki, mint aki megfagyott ültében. - Mi sem teszünk úgy, mintha nem történt volna meg. De Loki a hibás, nem pedig ő. Ha meghúzod a ravaszt, sosem a fegyver a hibás, hanem az, aki használta. Nem a fegyvereket zárjuk börtönbe, hanem a használókat.
- Azt hiszed, ez ilyen kibaszottul egyszerű? - préselte ki magából a férfi. - Nem az! A fegyvereknek nincs emlékeik arról, hogy használták őket. Nekem van. Mindenre emlékszem. MINDENRE!
Steve az asztal szélét és a székét markolta, mindössze emiatt nem rándult össze attól, ahogy Bucky felpattant, és a hangja átcsapott ordításba. Eltűnt a hűvösség és az összeszedettség, a bezárkózottság, hogy valami sokkal elementárisabbnak, valami ösztönösebbnek és nagyon-nagyon haragosnak adja át a helyét. Végre valahára megnyílt az a csap, aminek meg kellett nyílnia egyszer.
Steve sosem tette túl magát Bucky halálán, és tudta, hogy ennek az volt a legfőbb oka, hogy egyszer sem adta ki magából a fájdalmát. Nem beszélt a veszteségről, ami érte. Ha a vele szemben álló férfi megtámadja és összeveri… még akkor is bőven megérte. Az állandó hallgatása, az az ijesztő hidegvérűség… Mind azért kellett, hogy ne törjön el nála a mécses. Ez tartotta egyben. Steve azonban tudta, hogy ezt szét kellett zilálnia ahhoz, hogy Bucky jobban lehessen. Hogy eljuthasson az elfogadásig.
Bucky ujjai ökölbe szorultak, a csuklójától egészen a válláig remegett mindkét karja az erőfeszítéstől, még a vastag pulcsi ellenére is tökéletesen látszott. Nehezen lélegzett, a vállai kitörésre készen megfeszültek, és pont úgy festett, mint aki menten felrúgja az asztalt.
- Buck.
- Mi van? - förmedt rá a kérdezett.
Steve felfordította a lapjait, és megengedett magának egy kis győzelemittas vigyort, ahogy előretolta őket.
- Póker. Hatosokból.
A hirtelen, éles váltás teljesen kizökkentette a volt orosz orvgyilkost. A szeme már nem volt olyan ködös az öngyűlölettől és a frusztrációtól, az arcvonásai kisimultak, és az ujjai nagyon lassan elernyedtek annyira, hogy már ne görcsösen szoruljanak ökölbe.
Hirtelen nagyon kimerültnek tűnt - de egyben megkönnyebbültnek is. Steve-nek ettől ott maradt a szégyenlős, jó kisfiús mosoly a szája sarkában.
Bucky lassan visszaereszkedett a székére. Egyetlen mozdulattal sikerült a hátoldalukra pöccintenie a lapjait. Két pár. Messze nem volt elég ahhoz, hogy megverje Steve remek lapjárását. Először azóta, hogy játszani kezdtek.
- Neveroyatnyy - mormolta fejcsóválva a fekete hajú, mielőtt társára emelte a pillantását. Steve mosolya elbizonytalanodott néhány másodpercre az ismeretlen szó hallatán. - Miért? Miért vagy ilyen fene megértő?
- Tudod a választ, már megmondtam.
- Idióta vagy - suttogta Bucky.
- Lehet - hagyta rá a szőke. A saját poharáért emelte a kezét, amiből jóval lassabban fogyott a vodka, de most megrövidítette még egy korttyal. Aztán egész testében megrázkódott, majd felköhögött. - Hogy lehet valaminek ilyen rossz íze?!
Nem látta azt az átsuhanó, csupán a másodperc tört részéig megvillanó, meleg arckifejezést Bucky borostától sötét vonásain, ami arra a rövid időre még a férfit is meglepte.
A vihar egész éjjel tombolt, ők pedig addig játszottak, míg az utolsó csepp vodka el nem tűnt Bucky ajkai között.
Mintha legalább egy faltörő kos vágta volna hátba. A tompa fájdalom kisugárzott a lapockáin át a karjaiba, le a derekához, és még levegőt venni is nehezen bírt. Amikor megpróbálta maga alá húzni a karjait, hogy fel tudjon kelni a földről, egy bakancsos láb finomkodás nélkül rátaposott a pajzsot tartó kezére. Felnyögött a fájdalomtól, másra nem volt képes.
Nem tudta, mivel lőhették meg, de semmiképp nem lehetett átlagos golyó. Nem érzett vérzést vagy mást. Nem olyan volt, mintha bármi a testébe hatolt volna.
Aztán meglátott egy pár tűsarkú cipőt közeledni. A nő pont az arca mellett állt meg, és guggolt le lassan, amíg Steve arcát végig nem simította egy fehér orvosi köpeny.
A következő dolog, amit érzett, egy injekciós tű szúrása volt a nyakán.
Legközelebb pedig már a fehér szobában ébredt, megfosztva az emlékeitől.
A vihar reggelre teljesen elvonult. A végtelen kékség békésen nyújtózkodott a fejük felett, egyetlen felhő sem úszott az égen. Az utak ellenben majdnem járhatatlanok lettek a rengeteg hótól. Steve nem győzött hálát adni az égnek, hogy nekik egy kisebbfajta tank állt rendelkezésükre, amit Bucky teljes mértékben ki is használt. A vezetési stílusa egy kicsit durva volt a szőkének, de nem szólt egy szót sem, mert az eredményessége vitathatatlan volt.
Bucky ébresztette Steve-et néhány óra alvást követően. Fél óra alatt összekészültek, bepakoltak a dzsipbe, bezárták a faházat, és indulhattak. Bucky azt mondta, egy órányira van egy benzinkút, ott vehetnek valamit enni. Összesen olyan ötórányit kellett kocsikázniuk. Ezt követően pedig nem beszélgettek többet.
Steve a tájat figyelte, ami olyan ismeretlen, rideg és elbizonytalanító volt. Közben viszont a végtelen szabadság érzését keltette. A távolban menetelő hegyek, a hótenger, ami puha takaróként borult Oroszország ezen részére, a magányosan szálló madarak, amik időként felbukkantak az égen. Nem érezte úgy, hogy meg kellene törnie a csendet. Kicsit kényelmetlen volt, de a tegnap éjjel történtek után erre lehetett számítani. Steve megmutatta a másiknak az álláspontját. Megmondta neki, hogy nem fogja magára hagyni.
Ennek hála maradt egy kis ideje gondolkozni és őrlődni régi ismerősével: a bűntudatával.
Azt hiszed, ez ilyen kibaszottul egyszerű?
Nem, nem hitte ezt. Elképzelni sem tudta, milyen lehetett a férfinak. Nem akarta azt sem sugallni, hogy mindezt egy csettintéssel meg lehetett volna oldani. A múlton nem lehetett változtatni, minden egyes sötét pillanattal együtt kellett mostantól élniük. Azt is tudta, hogy amennyiben ő nincs, Buckynak sem így alakult volna az élete. Mindazok a dolgoknak a súlya, amiket legjobb barátja megkaphatott volna az élettől, amennyiben nem megy el a háborúba, kerül Zola kezei közé, aztán zuhan le, és válik mások bábjává, ott ült a vállán.
Néha úgy érezte, megfojtják.
Buckynak nem szabadott volna mindezen… Nem szabadott volna. Steve már tinédzserként tudta, hogy talán Bucky nem fogja megváltani a világot, de remek ember lesz belőle. Egyszer talán családdal. Saját üzlettel. Mégis itt ültek egymás mellett, némán, egy rémálmokkal és gyomorforgató titkokkal teli helyre tartva. Ez lett volna megírva mindkettőjüknek?
Miért?
Idióta vagy.
Elbóbiskolt.
Pánikot és félelmet érzett a torkában nyálkás gombócként, mikor megrázták a vállát, és felriadt. Először azt sem tudta, hol van. A szélvédőn keresztül fákat látott. Havat. Egy ösvényszerűséget. Aztán nagyon hideg ujjak markolták meg az állát, és fordították oldalra a fejét. Bucky szokatlan módon aggódó arckifejezése nem lendítette előre Steve megnyugodását.
- Jól vagy? - kérdezte a fekete hajú.
- Persze - felelte egy bólintással egybekötve. Mikor a másik elengedte, végigsimított az arcán. Verejtékes volt. Nem folyt róla az izzadtság, csak vékony rétegben ült a bőrén, de valahogy akkor sem tűnt normálisnak.
- Nem tudtalak felébreszteni - közölte Bucky. Az ő idegessége tovább erősített a szőke idegességén, aki főleg emiatt nagyon szerette volna ezt a témát rövidre zárni.
- Biztos a remek vodkád - köszörülte meg a torkát. A vicce nem ért célt. - Jól vagyok. Keveset aludtunk az éjjel, és még nem vagyok száz százalékos. Valószínűleg csak a kimerültség. Hol vagyunk?
Buckyról nem az sütött, hogy ez az okfejtés meggyőzte volna, de Steve-nek bőven megfelelt annyi, hogy nem erőltette tovább a dolgot. Bármennyire is értékelte a hirtelen támadt együttérzést, törődést vagy nevezze akárminek, arra kellett koncentrálniuk, ami még előttük volt.
- Innen gyalog megyünk. Fél óra.
Steve magához vette a hátsó ülésről a pajzsát, felhúzta a kabátján a cipzárt, aztán kiszállt a kocsiból. Amíg Bucky a csomagtartóba rakott ládából válogatta ki a fegyvereit, Steve körbenézett. Az erdőtől jobbra, amivel szemben az autó parkolt, a havas út egy városkába vezetett. Nem látott senkit az utcán, az épületekből sem gomolygott fel füst vagy szűrődött ki fény. Az az érzése támadt, hogy járt már itt.
Kísértetváros.
Összeráncolta a homlokát.
Társa erélyesen lecsapta a csomagtartó ajtaját, amire a szőke összerezzent, és végre el tudott szakadni a házak értelmetlen szuggerálásától. Bucky egy akkora gépfegyvert tartott a kezében, mint Steve egész karja.
- Nem azt mondtad, hogy mindenkit megöltél? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem azt mondtad, hogy volt ott egy nő is? - kérdezett vissza. Kibiztosította a fegyvert, majd acélkarjával olyan könnyedén emelte meg, és támasztotta a vállának, mintha egy pihénél nem lenne súlyosabb. - Azokat öltem meg, akikkel találkoztam és rám támadtak. Nem kockáztatunk feleslegesen.
Steve bízott benne, hogy a doktornőn kívül már senki sem volt életben. Amennyiben nem a HYDRA-ról van szó, talán rosszul érezte volna magát a gondolattól, ám róluk volt szó, és tudta, nem fognak leállni, amíg élnek. Nem lehetett meggyőzni őket arról, hogy tévednek. Hogy teljesen elment az eszük. Így nagy könnyebbséget jelentett volna, amennyiben nem kellett velük harcba bocsátkozniuk. Különösen, hogy Steve azóta sem emlékezett rá, hogyan sikerült elkapniuk őt. Nem érezte önteltségnek azt mondani, hogy nem őt volt a legegyszerűbb bezárni, nekik mégis sikerült.
Kár, hogy a szerencse általában nem az ő oldalukra pártolt.
Amíg áthaladtak az erdőn, nem beszéltek. Steve lopva Buckyra pillantott, ő haladt elől. A férfi mozdulatai könnyedek, elegánsak és szinte tökéletesek voltak. Minden kis rezzenésnek megvolt a maga szerepe, nem pazarolta az energiáját semmiségekre, mint Steve, akit lassított a hideg, a lábszárközépig érő hó és alapvetően az, hogy idegen területen mozgott. Buckyn ez nem látszott. Egyetlen egyszer fordult csak hátra, mikor Steve felköhögött, és az arca merő üresség volt. A tekintete szintén. Mintha kikapcsolta volna az agyát. Teljesen más kisugárzása lett az elmúlt napokhoz képest. Sokkal inkább hasonlított arra a valakire, aki Washingtonban megtámadta őket.
A Tél katonája.
El kellett ismernie, hogy ez a név… nagyon illett hozzá. Annak ellenére, hogy talpig feketében volt a fehér ridegség közepén, Steve elhitte róla, hogy képes lenne gond nélkül megölni őt. Fürge lenne, akár a hópihéket felkavaró szél, könyörtelen, mint az elviselhetetlen mínuszok, és csendes, akár az egész környék.
Csakhogy… Ő nem a Tél katonáját akarta. Vagy nemcsak teljesen őt.
Mikor elérték az utolsó fasort is, Steve ugyanazt a bosszantó ismerősséget érezte. Járnia kellett már itt, ebben biztos volt, mikor megpillantotta az előttük felbukkanó téglaépületet. Keskeny ablakok, egyetlen ajtó, semmiféle tábla vagy felirat. Még graffitik sem díszítették a falakat.
- Rossz érzésem van - mormogta alig hallhatóan Steve. Bár inkább volt ez megalapozott félelem, mintsem csak egy ösztönös megérzés. Noha arra egyáltalán nem emlékezett, hogy két hónapja besétált volna ide, az viszont még derengett, ahogy Bucky kihozta. Legyűrte a késztetést, hogy sarkon forduljon, de ettől még nem múlt el.
- Megyek elől - mondta Bucky, látva vagy érezve a hirtelen támadt bizonytalanságot.
- Jobb lenne, ha én mennék - ellenkezett a férfi egy mély sóhajt követően. - Neked vannak lőfegyvereid.
- Neked is lehetne, ha nem ragaszkodnál ahhoz a serpenyőhöz.
Steve elmosolyodott. Talán csak képzelgett, de mintha humorizálást hallott volna ki a másik hangjából.
Odabent a semmi fogadta őket, leszámítva a hatalmas és eléggé súlyosnak látszó fémajtót, ami félig leszakadva lógott a pántokon. Bőven elegendő rést hagyott nekik, hogy akár egymás mellett sétálva bejussanak a támaszpontba, ami abból a szempontból mindenképp előnyös volt, hogy az ajtó valószínűleg az első óvatlan mozdulattól a betonon kötött volna ki.
A bejárat olyannak tűnt, mint egy fenevad sötét, ismeretlen szája, amin keresztül belebámulhattak a még sötétebb gyomrába. Steve érzett némi légmozgást az arcán, ami lentről érkezett.
Borzasztóan ismerős volt az egész helyzet, de minden egyes alkalommal, amikor megpróbált ráfókuszálni ezekre a deja vu érzésekre… a halántékába nyílalt a fájdalom.
Sikerült elnyomnia egy szisszenést. Megrázta a fejét, aztán egyetlen másodpercre lehunyta a szemét, és összeszedte magát. Figyelnie kellett, ha ki akartak jutni innen anélkül, hogy valami baj történne. Vigyáznia kellett Buckyra.
Lépcsősoron hallattak lefelé néhány percen keresztül, ami még a természetellenesen lassú tempójukkal együtt is soknak tűnt. Mélyen lehettek a föld alatt. Nyilván az volt a cél az építéskor, hogy ne lehessen műholdakkal vagy repülőkkel könnyen megtalálni. A vastag fémajtó mind a hőt, mind a hangokat lent tarthatta. Egy folyosóba torkolt az utolsó lépcsőfok, ahol nem volt világítás. Bucky mindenre felkészült, mert pár másodperc alatt előkerült a zsebéből egy lámpa, ami legalább húsz-huszonöt métert bevilágított előttük. Mindkét oldalon ajtók sora húzódott, a folyosó végét viszont nem látták.
Steve odalépett a hozzá legközelebb eső ajtóhoz, és lassan a kilincsre kulcsolta kesztyűs ujjait, aztán megpróbálta elfordítani. A zár ellenállt.
Kérdő arckifejezéssel fordult Buckyhoz.
- Ha nem találunk semmit, visszafelé kinyitjuk - döntött a fekete hajú. Az ő tekintete végig a homályt fürkészte, hátha mozgásra lesz figyelmes.
Steve továbbindult. Még pár ajtóval kísérletet tett, ám az összes többivel hasonló eredményre jutott. Előfordulhatott, hogy szándékosan zárkóztak be ezekbe a helyiségekbe, de Steve nem hitte, hogy ne tudnának megbirkózni néhány katonával, amennyiben esetleg hátba támadják őket. Az sem volt kizárt, hogy tárolásra használták őket, és akkor felesleges is lett volna ezzel tölteni az idejüket. Nem kifejezetten siettek sehova, de a környezet nem volt olyan csábító és barátságos, hogy sokat akarjanak lent időzni.
A folyosó végét egy egyszerű, sötétzöld, majdhogynem szürke ajtó zárta. Ennek a kilincsét gond nélkül fordította el a szőke.
Még ki sem tárta rendesen az ajtót, mikor az arcába csapott az oszlás jellegzetes és egyben gyomorforgató szaga. Annyira tömény és erős volt, hogy még a kabátján keresztül is érezte, miután a szája és orra elé kapta a karját. Rengeteg hullát látott a padlón. Tízet. Talán tizenegyet. Túl sok volt a lábak, a kezek száma, és mindent alvadt vér borított.
Hátratántorodott a bűztől, legnagyobb meglepetésére egyenesen Bucky mellkasának, aki elkapta a csuklóját és lehúzta a kezét az arca elől, illetve a másikkal átnyúlt a válla felett, hogy valamit felcsúsztasson rá.
- Tartsd oda!
Nem gondolkozott, engedelmeskedett, így társa a tarkóján össze tudta csatolni a maszkot. Még ezzel együtt sem tűnt el teljesen a szag, viszont elviselhető szintre csökkent a bűz koncentrációja.
Bucky arcát már egy fekete maszk fedte. Nagyon hasonlított arra, amit az első viszontlátásuk alkalmával látott rajta, de azért megesküdni nem mert volna.
Nem bizonyult egyszerű feladatnak megtalálni azokat a pontokat a padlón a lábukkal, amiket még nem piszkított be valamilyen emberi nedv a hullákból, de sikerült átjutniuk a szoba másik felébe esés vagy megcsúszás nélkül, ahol újabb ajtónak kellett volna lennie. Horpadásokat lehetett látni a plafonon és az éleken is.
Steve ezeket figyelte. Tudta, hogy hibázott, mikor nem a fontos tényezőkre koncentrált, viszont az ösztönei legalább rendesen működtek: abban a pillanatban rántotta maga elé a pajzsot, hogy valami masszív oldalról eltalálta. A falon csattant a háta pár méterrel arrébb, a karja azonban szerencsésen megúszta, hála a pajzsnak, ami elnyelte az ütés erejének nagy részét.
Még fel sem emelte a fejét, mikor Bucky már tüzelt.
Az üvöltés hangerejétől Steve arcából egy pillanatra kifutott a vér. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, a Hulk az. Racionális érvek szerint ez lehetetlen volt persze. A testméret szinte tökéletesen stimmelt, és hasonló hangot adott ki magából, de alaposabban megnézve észrevette a hamuszürke bőrt, a túlságosan éles fogazatot, a jóval állatiasabb testtartást, és azokat a sárgán villogó szemeket.
Hasogatott a feje.
Bucky könnyedén oldalra fordult egy ütés elől, aztán lehajolt a következő érkezése előtt. Újabb lövést adott le (egy kisebb fegyverből, a másik a padlón hevert), ami pont térden találta a lényt, és az vonyítva előrebukott. Steve ekkor látta meg a mozgást a szeme sarkából és Bucky háta mögül. Ezúttal, hogy nem teljesen váratlanul érte a fenyegetés, sikerült becsúsznia a támadás elé, és a pajzzsal hárítania, mielőtt eltalálta volna a fekete hajút, aki közben egy fél íves cigánykerékkel már arrébb is mozdult, hogy a padlón hasaló rémség ne kaphassa el a lábát. Két golyó az ellenfele homloka közepén kötött ki.
Steve leguggolt, mikor a másik behemót utánakapott, egy gyors bukfenccel átjutott a lábai között, és a felállás lendületével hátba tudta vágni a pajzs élével a szörnyet. Mintha szivacsba merült volna a vibránium.
Újabb vérfagyasztó üvöltés.
A szőke csak arra nem számított, hogy a lény nem fordul meg és helyette társát veszi célba.
- Bucky! - kiáltotta figyelmeztetően, túlságosan későn.
A szörny karja süvítve hasította a levegőt, és Steve döbbenten látta, hogy Bucky nem tudott félreugrani. Nem, maga fölé tartotta az acél karját, ami felfogta az ütést. Megrogyott a térde az erejétől, azonban nem esett el vagy tántorodott meg. Nyögve sikerült kinyomnia magát, támadója pedig megzavarodva próbálta felfogni, mi történt.
Ezek a másodpercek éppen elegendőek voltak arra, hogy a másik kezében tartott fegyverből a férfi hármat lőhessen. Egy nyakon, kettő arcon találta a monstrumot. Gurgulázó hangok kíséretében, óriási rengéssel zuhant a földre a lény. Hamarosan már csak Bucky mély, nehézkes lélegzetvételeit lehetett hallani a helyiségben, amiben mindössze két asztal volt, a falon bekeretezett térképek és egy állvány.
Steve átlépett a - remélhetőleg - hulla fölött, hogy barátjához jusson.
- Jól vagy? - kérdezte. Nehezen tudta palástolni az aggodalmát. Nem látszott társa karján semmilyen sérülés, ettől függetlenül viszont még károsodhatott.
Bucky körzött egyet a vállával, kattanás hallatszott, aztán megmozgatta az ujjait.
- Jól. - Leakasztott az övéről egy kést, illetve egy pisztolyt, amiket gyakorlatilag a szőke kezébe lökött. - Ezért kell fegyverrel bemenni egy olyan helyre, ahol nem tudod, mi vár rád - mutatott körbe a szobában. Düh parázslott a szemében, a mozdulataiban, a szavai tompán és sziszegve szűrődtek át a maszkon.
Steve nem volt ostoba, egyszerűen nem szerette a fegyvereket. Nem használta őket, amennyiben nem volt muszáj. Semmi olyat, amivel csak ölni tudott. Nehéz szívvel a kabátja zsebébe csúsztatta a kést, ahonnan könnyű volt előhúzni, de nem állhatott a testébe, a pisztolyt pedig a bal kezébe fogta.
Bucky nem várta meg, amíg megint dűlőre jutnak, hanem elindult a továbbvezető folyosón. Steve még a követése előtt szánt arra két percet, hogy tüzetesebben megnézze a két túlméretezett holttestet.
Az egyiknek teljes mértékben eldeformálódott az arca. Egy hatalmas, durva kőre hasonlított a feje, amiben apró, élettelen bogarakként ültek a szemei két mélyedésben, a szája egy vékony csík volt, ajkak nélkül, és az egész teste csupa görcs izomból. Steve még hasonlót sem látott korábban. A másik, a nagyobbik, és amelyik később támadott rájuk, néhány dologban különbözött: annak csak a fél arca volt teljesen felismerhetetlen. A másik fele… egész emberinek tűnt. Volt szemöldöke, rendkívül durva, de jól látható arcvonásai és lefelé görbülő ajka is.
Ezen a helyen sokkal több történhetett, mint az ő fogságban tartása és kínzása. Sokkal… szörnyűbb dolgok.
Lepillantott a fegyvert tartó kezére, miközben erőt vett magán, és követte Buckyt a támaszpont mélyébe. Azokra a ködös mondatokra gondolt az aktában. A belé fecskendezett anyagról. A vérrel keveredett fekete anyagra, amit néha felköhög. A kísérlet szó következetes használatára.
| előző | következő |