[Fanfic] Jégeső hadművelet | Második fejezet
Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5291
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: Csodás visszajelzéseket kaptam, amiket nagyon köszönök ♥ Íme itt a második fejezet, egy kicsit kevesebb sötét aspektussal.
Megközelítőleg egy hétig nem fogom tudni frissíteni a történetet, mert nyaralni megyek a hét végén.
Második fejezet - Akár az életemet is
Steve életében először lépte át Oroszország határát. Nem tűnt olyan jelentős eseménynek, mert a levegőből nehezebb volt megállapítani, hogy már nem Litvánia fölött repültek.
Az autóút sem hatott különlegesnek. Természetesen más volt itt. Már a második világháború idején is lenyűgözte, micsoda különbségek vannak a két földrész között, de semmi olyan, ami megszokhatatlan lett volna. Mindenhol voltak utak, házak, más épületek, csak legfeljebb más stílusban épültek; mindenhol voltak jó és rossz emberek, mindenhol nőttek fák és ragyogtak csillagok. A havat mindenképp régi ismerősként üdvözölte.
A parancsnoka nem tévedett, huszonegy órán át utaztak Oroszország legelhagyatottabbnak tűnő vidékein keresztül a konvojjal, mire megérkeztek Kholmogoryhoz. Egy szemhunyásnyit sem aludt, inkább átnézte a tervrajzokat és azt a szánalmasan vékony aktát, amit átadtak neki.
Rossz érzése támadt ezzel a küldetéssel kapcsolatban. Nem érezte magát kellően felkészültnek, de úgy gondolta, talán ez is segíthet, hogy Bucky nyomára akadjon.
Nem tudta megítélni, mennyi idő telt el azóta, hogy elkapták és felébredt fehér börtönében. Azt viszont sikerült felfognia, hogy ezúttal is olyan helyre került, amit nem ismert, azonban valami okból egyáltalán nem aggasztotta ez a tény. Nem félt. Közönyösnek és fásultnak érezte magát, ahogy lassan kirajzolódott előtte öt darab vastag, sötét fából készült gerenda, a rajtuk táncoló halvány fényfoltok és a közöttük húzódó árnyak.
Már nem ott volt. Nem odabent, ahol a fehér szoba is volt.
Kijutott onnan.
Ettől a felfedezéstől hirtelen annyi érzés rohanta meg, hogy újra le kellett hunynia a szemét. Bárhol is legyen, hálát adott érte. A megkönnyebbülés görcsbe rántotta a gyomrát. Ennek hatására sikerült tudomást vennie a rosszullétről is, ami kerülgette.
Éppen csak észrevette az ágy mellett várakozó vödröt, ahogy nyögve az oldalára fordult, és már el is öntötte a száját az a kesernyés íz. Elképzelése sem volt róla, mit adhatott még ki magából, mikor hetek óta nem evett normálisan, de valamit sikerült.
Amint megnyugodott a szervezte, körül tudott kicsit jobban nézni.
Első pillantásra azt mondta volna, egy faházba került. Fából volt a padló, a falak, az összes bútor, az ajtó. A koszos, zöld függönyöket gondosan elhúzták, kintről semennyi fény nem tudott beszökni, és olyan vastag anyagból készültek, hogy Steve azt sem tudta megmondani, nappal vagy éjjel volt.
Szerette volna tudni. Szüksége volt rá, hogy tudja.
Az egyetlen fényforrást a szoba másik sarkában lévő, komódra helyezett petróleumlámpa biztosította. Steve szívét pár másodpercre átmosta a nosztalgia. Nagyon régen nem látott ehhez hasonlót. Ezzel terelve el a gondolatait nagyon lassan felült, sziszegve eresztette a teljes súlyát a jobb karjára, ami erősebbnek bizonyult a balnál, és addig erőlködött, míg sikerült felhúznia magát a háttámláig. Verejtékben úszott, mire nekidöntötte a hátát. A keze megállás nélkül reszketett.
A bal karjából mindössze a kézfeje látszott ki a rengeteg géztől és fáslitól. A másik valamennyivel jobb állapotban volt.
Késszúrások.
A mellkasát is körbetekerték, de így sem lehetett elfedni minden heget és lila, sötétkék, sárga zúzódást. Steve hálásnak érezte magát, amiért a hátát nem láthatta. Már attól lángolt a fájdalomból az egész, hogy kicsit húzódott a bőre. A takaróval fedett, vagyis deréktól lefelé húzódó részekre már rá sem nézett, elég volt csak megmozdítania a lábait, hogy tudja, az ott lévő sérülések sem gyógyultak még be.
Azonban nem véreztek, és valaki megfelelően ellátta őket.
Filmbe illő volt, ahogy pontosan ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Sivító szélfúvás és haragosan kavargó hópelyhek ömlöttek be természetes fény társaságában pár másodpercen keresztül a szabad résen, amíg az érkező be nem csukta maga mögött az ajtót. Steve gyomra azonnal összeszorult.
Ugyanaz a járás, ugyanaz a mozgás, mint Washingtonban. Amikor pedig a férfi lecsavarta a nyakából és az arca elől a sötét sálat, a maradék kétsége is messze szállt. A Tél katonája volt az. Az arca beesettebb, borostásabb, de ő volt az.
Ledobta a padlóra a kezében lévő zsákot, amit Steve csak most vett észre, aztán a recsegő padlón megtette azt a néhány lépést, ami elválasztotta az ágytól. Steve hitetlenkedve és kicsit tanácstalanul nézett fel rá.
Nem tudta, mit kellene mondania. Nem merte elhinni, hogy mindez igaz. Pedig a sebek valódiak voltak, úgyhogy Buckynak is annak kellett lennie.
- Vizet? - mormolta. Steve-nek komoly erőfeszítéseibe került, hogy az arcára ne üljenek ki az érzései. Az öröm, hogy megint hallhatta ezt a hangot, a kín, hogy ennyire kiüresedett és eltűntek belőle az érzelmek, a hála, hogy megint találkoztak.
Bólintott, mert a saját hangjában egyáltalán nem bízott, és figyelte, hogyan fordult meg a másik, hogy az ajtó melletti szekrényből kivegyen egy palack vizet és egy poharat. Elviselhetően lüktetett a halántéka, a többi sebe sem tűnt olyan vészesnek, azonban tudta, hogy ezt kihevernie nem két éjszaka lesz. Nem kellett atomfizikusnak lennie ahhoz, hogy rájöjjön, a szérum nélkül ezt nem élte volna túl.
A gondolataiból az rántotta ki, hogy besüllyedt mellette az ágy matraca, és megjelent a pohár az arca előtt. Mikor biccentve megpróbálta elvenni, Bucky megrázta a fejét, és maga emelte a szájához. Először a szőke nem értette, de mikor az első, óvatlanul nagy korty után köhögni kezdett, és a gyomra is újult erővel fogott háborgásba, már örült a másik előrelátásának.
- Óvatosan! - morrant rá Bucky. Ezután már nemcsak a poharat, hanem Steve fejét is tartotta, amíg kínosan lassan ivott. Majd’ megveszett a szomjúságtól, kényszerítenie kellett magát, hogy mikor a pohár feléig értek, elhúzódjon, és szünetet tartsanak.
Megköszörülte a torkát.
- Köszönöm - mondta halkan. Köszönöm. Megmentettél. Megmentetted az életem, Bucky. - Hogyan…? Hogy találtál rám?
Bucky arckifejezése nem változott semmit, azonban félrepillantott. Hiába volt Steve kába, észrevette ezt a kis apró jelet. Rengeteg kérdése volt, ezt látva még kétszer annyi, de nem zúdíthatta mindet a férfira. Legutóbb, mikor ezzel próbálkozott, Bucky kis híján megölte.
Aztán kihúzta őt a folyóból.
- Tudtam, hogy Washington óta követsz. - Ez a kijelentés úgy érte, mint egy arcon vágás. Nem csoda, hogy Sammel nem jutottak közelebb hozzá, mikor tévhitben voltak, és az üldözöttjük mindvégig a vadász szerepét töltötte be. Hónapokon keresztül hiába üldözték a szellemet, mert az mindvégig a hátuk mögül figyelt. - Szemmel tartottalak. Négy hete tűnt fel, hogy már nem vagy mögöttem. Tudomást szereztem a küldetésedről, és odamentem.
Nem egyszerűen odament. Bucky nagy valószínűséggel megölte a fogvatartóit, átfésülte a helyet, és kihozta őt onnan. Ellátta a sebeit, és gondoskodott róla. Életben tartotta őt. Annak ellenére, hogy…
- Köszönöm - ismételte meg. Megkockáztatott egy hálás, halvány mosolyt. Visszatért a szédülése, de nem volt az a felsőbb hatalom, aminek kedvéért most visszafeküdt volna.
Bucky újra félrepillantott, mielőtt visszaszerezte a kontrollt a tekintete fölött.
- Visszajöttél értem a repülőn, és kiszabadítottál - mondta halkan a férfi. A hangja feszültebb lett. Mintha erőlködnie kellett volna, hogy ugyanolyan semmilyennek hasson. - Miért?
- A legjobb barátom vagy, Buck - válaszolta egyszerűen. Mert minden ennyire egyszerű volt. Bucky volt mindene, ami maradt. A társa, a barátja, a családja. Mindene. - Nem hagylak el… Még egyszer nem.
Steve ösztönösen összerezzent, mikor a másik hirtelen felpattant ültéből, de nem érkezett ütés. A másodperc tört részéig elfogta a kényszer, hogy Bucky után nyúljon, elkapja a csuklóját és visszahúzza magához, ám erről gyorsan lebeszélte magát. Nagy eséllyel csak leesett volna az ágyról, és gyanította, hogy a másik nem értékelte volna a közeledését.
A férfi beletúrt a zsebébe, majd kivett belőle egy apró tárgyat, ami elfért az öklében, és odaadta Steve-nek. Egy barna üvegcse volt, tele pirulákkal.
- Vegyél be, ha fáj. Akkor is, ha nem tudsz aludni. El kell mennem egy időre.
Steve úgy érezte magát, mintha Bucky legalább gyomorszájon rúgta volna, ennek ellenére bólintott. Valahogy biztos volt benne, hogy vissza fog jönni. Nem azért tett meg érte ennyi mindent, hogy most a sorsára hagyja. A miérteket még nem tudta, de… az ígéret, hogy látja még Buckyt, minden mást elfelejtetett vele.
Azzal a meggyőződéssel kapott be három tablettát, hogy úgy sem fognak hatni az anyagcseréje miatt. Leerőltetett még egy kis vizet a torkán, aztán lassan visszacsúszott vízszintes testhelyzetbe. A kimerültség visszatarthatatlan hullámokban tört rá.
Aggódnia kellett volna, mégis minden, amit érzett, pihentető békesség volt.
A város inkább tűnt községnek, kísértetvárosnak. Az első épületek határában álltak meg az autók, és amíg Steve várt, hogy a csapata felkészüljön a nem túl hosszú, gyalogos távra, addig figyelte az elhagyott házakat, a rideg utcákat. A néptelenséget. Ez a fogadtatás ráerősített a rossz érzésére. Az eligazításon civilek jelenlétére figyelmeztették. Még sem látott senkit.
Komótosan szállingózott a hó a grafit színű felhőkből, mikor letakarták az autókat, és a város mellett húzódó erdő felé indultak. Alig hagytak nyomokat maguk után a hóban.
Türelmesen haladtak előre, a legapróbb nesz hatására is inkább megtorpantak, így megközelítőleg még egy órát vett igénybe, hogy a tényleges célpontjukat elérjék.
A bázis nem kifejezetten volt elrejtve. Ahogy az aktában lévő fotók és a leírások illusztrálták, egy kisebb téglaépület jelentette a bejáratot. Lehetett volna akár raktár is, azonban a nagyobbacska domb, ami a bordó téglatest mögött húzódott, rácáfolt erre az avatott szemek előtt. A hófödte domb volt a támaszpont.
Steve, annak ellenére, hogy ébren akarta megvárni, amíg Bucky visszaérkezik onnan, ahova ment, elbóbiskolhatott. Talán mégis hatottak a pirulák, amiket fájdalomcsillapítónak gondolt, esetleg a teste a gyógyulási folyamatok miatt több alvást igényelt. Az ajtó kicsapódására riadt fel - szó szerint.
Vízben úszott minden porcikája, még a lepedő is nedves volt a teste alatt, és alig kapott levegőt. Pont ugyanúgy zihált, mint régen, mikor asztmarohamok gyötörték. Sajnálatos módon ezzel a felfedezéssel nem jutott előrébb, mert már régebben sem tudott vele mit kezdeni, mindössze kibírni és várni, hogy megint levegőt kapjon.
Lehetséges, hogy a döbbenet rázta helyre, mikor egy jéghideg kéz siklott meztelen, verejtéktől csatakos hátára, de egyik pillanatról a másikra a tüdeje újra rendesen végezte a dolgát.
Oldalra fordította a fejét. Bucky arca alig néhány centiméterre volt az övétől, a szája és orra elől még nem vette le a sálat, így azonban a kék szempár valósággal vakított. Nem talált bennük melegséget vagy aggodalmat, inkább csak bosszankodást és némi… várakozást.
A tenyér határozottan mozgott le és föl a hátán. Steve az alsó ajkára harapott, ami még mindig heges volt a kiszáradás okozta repedezettségtől, és lehunyta a szemét. Ha erősen koncentrált, megint Brooklynban voltak, és Bucky csak az egyik rohamát igyekezte csitítani. Nem akarta bántani. Segíteni akart. Hogy túljuthasson ezen.
Még pár percig engedte az önzőségének és a másiknak, hogy folytassa a gépiesen automatikus körzéseket, aztán felsóhajtott.
- Jól vagyok - mormolta halkan. Megremegett, mikor a kéz elszakadt a bőrétől. Bucky anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, hozott egy pohár vizet a szőkének, és csak ezután húzta le magáról a vastag kabátot, a sálat és az egyetlen fent maradt kesztyűjét.
Megnövekedett a padlón a zsákok száma ahhoz az egyhez képest, amit még korábban hozott magával a fekete hajú. Ezek egyikét ragadta most meg, míg Steve lassan és óvatosan kortyolgatott a vízből. A kandallóhoz húzta, amiben - ezt eddig nem vette észre - parázs ropogott. Még meg lehetett menteni.
- Hol voltál? - kockáztatta meg a kérdést a papírzörgésen és fatuskók összekoccanásának zaján keresztül Steve.
- Dolgom volt - felelte röviden a másik, végig a hátát mutatva neki.
Csupán pár perc kellett hozzá, hogy az első erőteljes lángok felcsapjanak, vidáman simogassák a farönköket, és megtöltsék a szoba egy részét barátságos fénnyel. A másik fele sejtelmes árnyak ölelésébe burkolózott.
Steve már készítette a következő kérdést, ahogy Bucky szembefordult vele, ám két dolog is beléfojtotta a szót. Az egyik a férfi látványa volt. Egy szürke, viseltes pulóver feszült széles mellkasán, mindkét ujja könyékig feltűrve, így Steve gond nélkül szemügyre tudta venni a fémkart, ami egyszerre hatott fenyegetőnek és biztonságot sejtetőnek. Masszívnak, mégis olyan… igazinak tűnt. Úgy mozgott, mint egy rendes kar. Fekete, militarista nadrággal egészült ki a pulcsi, illetve ugyanebben a színben játszó bakanccsal. Steve őrlődött, hogy vajon azért felejtett el egy pillanatra levegőt venni, mert Bucky annyira élőnek nézett ki vagy azért, mert annyira jól nézett ki.
A másik oka hallgatásának az volt, ahogy Bucky egyszer csak ott volt az ágy végében, rámarkolt a takaróra és lerántotta azt Steve-ről. Visszafogta a döbbent kis nyögést, ami készült kiszaladni a száján.
- Bucky?
- Feküdj hasra. Ki kell cserélni a kötéseid.
Engedelmeskedett. Nem lett volna értelme vitatkozni valakivel, aki abban a pillanatban jóval erősebb volt nála fizikailag, emellett épp az életét próbálta óvni. Egyszerűen csak… Buckyról volt szó. Buckyról és a tényről, hogy a férfi szemében egy pillanatra sem csillant meg annak a fénye, hogy felismerné Steve-et.
Akkor mégis miért mentette meg? Miért jött el érte?
Maga alá húzta a párnát, átölelte, aztán megpróbált egy viszonylag kényelmes pózt keresni, amit abban az esetben is tartani tud, ha fokozódna a fájdalom.
A másik férfi egy hosszú percig matatott a szobában, zacskókkal zörgött, mielőtt odatérdelt Steve mellé az ágyra. A szőke lehunyta a szemét. A hűvös ujjak nem tépték le a kötéseket a hátáról, de nem is hezitáltak. Elfojtott szisszenéseket, a megkönnyebbült sóhajtást viszont nem tudta, amikor az égető fájdalom végre megszűnt.
A fertőtlenítővel átitatott géz igencsak próbára tette a tűrőképességei határait.
- Fáj? - kérdezte Bucky csendesen. A mozdulatai nem lassultak le.
- Kicsit - válaszolta.
- Mondd el, hogy csinálták. Késsel? - Elkerekedett a szeme a kérdés hallatán. Belemarkolt az ágykeretbe, mire a fekvőalkalmatosság panaszos nyikorgással jelezte, hogy a nyomást nem viseli túl jól. Bucky ujjai is megtorpantak egyetlen tovaszökkenő másodpercre. - Mélyek, de nem annyira, hogy megöljenek. Némelyik viszont…
- Borotvapengével - vágott közbe mormolva. A tűz sercegése egyfajta nyugalmat és bizalmasságot csempészett a levegőbe. Steve-nek könnyebb volt úgy beszélnie, hogy nem nézett a másikra. A Tél katonája. Torkokat tudott különösebb megerőltetés nélkül elroppantani azzal a kézzel, vele mégis… már-már gyengéden bánt. Amennyire ebben a helyzetben lehetett, persze. - Először a pengével, aztán a késsel. Lehet, hogy volt más is, de arra nem emlékszem már. Utána csak felszaggatták a sebeket. Sosem volt elég idejük begyógyulni a következő alkalomig.
- Életben tartottak és megkínoztak. - Bucky már a derekánál lévő sérüléseknél tartott. Mivel nem finomkodott egy pillanatig sem, gyorsan haladt. - Mit akartak tőled?
- Nem kapták meg, amit akartak - válaszolta kitérően.
- Mit akartak? - kérdezte a férfi, ezúttal sokkal nyomatékosabban. Steve a kis komódot bámulta a fal mellett, a fényfoltok játékát a felszínén.
- Téged - sóhajtotta fáradtan. A nagy csöndben szinte már hallotta, ahogy Bucky összeráncolja egy kicsit a homlokát. Biztos volt benne, hogy a homlokát ráncolja.
- Nem tudhattad, hol vagyok.
- Nem tudtam. Ezért sem kapták meg, amit akartak, bármivel is próbálkoztak.
Mikor néhány levegővételnyi szünettel később a másik rászólt, hogy forduljon vissza a hátára, mert a mellkasán és karján lévő sebeket is meg kell néznie, Steve az égvilágon semmit sem tudott leolvasni a borotválatlan arcról. Sem meglepettséget, sem zaklatottságot, sem dühöt, még unalmat sem. Olyan volt az a jól ismert arc, mint egy műanyag bábúé, amiket a ruhaboltok kirakataiba tesznek.
- Bucky - suttogta a szőke. A megszólítottnak csak egy pillanatra ugrott rá a tekintete, utána rögtön visszakormányozta a figyelmét arra, amit csinált. - Tényleg nem emlékszel? Nem emlékszel semmire? - kérdezte elszoruló torokkal.
Az acél ujjak pontosan a szíve felett fagytak meg. Steve érezte, hogy elnehezül a mellkasa a fagyosan kék szempár intenzív tekintete alatt, de nem szakította meg a szemkontaktust. Tudnia kellett. Hitt benne, hogy a barátja odabent lehetett valahol, és ameddig a legkisebb esélyt is látta erre, nem fogja feladni. Azonban a hitét az elmúlt hónapok igencsak próbára tették. Különösen a mögötte álló négy hét.
A rideg fémtenyér elterült a bőrén. Felgyorsult a szívverése.
- Nem adtál ki nekik - szólalt meg elég halkan ahhoz, hogy még Steve is csak éppen értse, amit mond. - Pedig semmi okod bízni bennem.
- Megbízom ben-
- Nem! - A mechanikus végtag olyan erővel nyomta az ágy kemény matracába a szőkét, hogy hirtelen egyetlen hang sem jött ki a torkán. - Te nem bennem bízol. Te abban a valakiben bízol, akit már meggyászoltál egyszer - szűrte a fogai között. Az arcát egyik pillanatról a másikra olyan érzelmek öntötték el, amiket Steve nem tudott követni. Kétségbeesés, utálat, harag, keserűség, értetlenség… Abban sem volt biztos, hogy ennyi mindent valaki érezhet egyszerre. A nyomás tovább növekedett a mellkasán. Hangtalanul nyögött fel. - Semmi okod nincs bízni bennem, én…
- Kihoztál a folyóból - lehelte a szőke. A halántékába olyan erővel vágott bele a fájdalom, hogy be kellett csuknia a szemét pár másodpercre.
A másik azt hihette, ő okozta a dolgot, mert azonnal felemelte a kezét. A levegő szabad áramlása valamennyit segített a fejfájáson.
- Visszajöttél értem - felelte Bucky tartózkodóan.
- Nem hagyhattalak ott meghalni - nevetett fel rekedtesen Steve. Háborgott a gyomra. Mintha ez már a fejfájások velejárója lett volna. - Te vagy a legjobb barátom.
Bucky idegesen felszisszent, és az ágyról is felpattant. Mormolni kezdett az orra alatt. Arra rájött a szőke, hogy nem angolul, hanem oroszul, viszont az orosz tudása messze nem volt olyan edzett, mint a francia. Semmit sem értett belőle. Mikor pedig szólásra nyitotta a száját, két dolog történt:
- Gyűlölöm ezt hallani - suttogta a Tél katonája ökölbe szorított kezekkel, vegytiszta dühvel az arcvonásain.
Steve pedig a váratlan fájdalommal, ami szétáradt a testében, nem foglalkozva felnyomta magát ülőhelyzetbe, de ideje nem maradt rá, hogy oldalra forduljon. Az ölében és a takarón kötött ki, amit felöklendezett.
Fekete volt és vértől ragacsos.
Az egyik specialista egy apró töltettel kirobbantotta az ajtót a helyéről.
Szoros, jól begyakorolt alakzatot vettek fel, amint libasorban átjutottak a résen. A téglaépületben szó szerint nem volt semmi: sem ládák, sem szekrények, semmi, ami emlékeztette volna a helyet akár távolról is egy raktárra. Azonban velük szemben egy szürke, masszív ajtó fénylett a koszos ablakokon beáradó fényben.
Ezt kinyitni valamivel több időt igényelt, mint az előzőt, de Steve őszinte csodálatára hamar hallhatták a zár kattanását. Sziszegő hang kíséretében engedett az ajtó, és két ügynök együttes erővel elhúzta. Tömör fém volt.
A katonák Steve-re néztek, aki magához vette a hátára erősített pajzsot, majd habozás nélkül odasétált. Megközelítőleg negyven katona és egy kimenekítésre váró tudós lehetett odabent, amennyiben minden hozzájuk eljutott információ helytálló volt.
Steve nem bírt szabadulni attól a rossz érzéstől, ami azóta gyötörte, hogy felült a repülőgépre, mikor hangtalan léptekkel áthaladt az ismeretlen mélység küszöbén.
Összébb húzta magán a takarót, ami akkora volt, hogy gond nélkül körbeölelte a testét, egyetlen rést sem hagyva a faházban uralkodó hidegnek, hogy hozzá férkőzzön. Még nem tudott ruhákat viselni, ahhoz túl gyakran kellett a kötéseit cserélni, feleslegesen pedig nem tette volna tönkre azt a kevés utánpótlást, amiből válogathattak.
A ház kihűlt, amíg aludt, ugyanis Bucky megint eltűnt valahova, a tűz pedig kialudt. Utóbbi korrigálásán dolgozott a fekete hajú, míg Steve egy tál leves lekényszerítésén. Végre megjött az étvágya, és ugyan tudta, hogy nem szabad siettetnie semmit, az időt sem akarta vesztegetni. Minél előbb megerősödik, annál előbb lehet megint hasznos. Annál előbb keresheti meg a válaszokat a kérdéseire.
A tegnapi incidens kicsit mindkettőjüket megijesztette. Steve még perceken keresztül a görcsös rohamokkal küzdött, és annyi vért köhögött fel, hogy elvesztette az eszméletét egy időre. Bucky már letakarította őt, és az ágyneműt is kicserélte, mire magához tért. A lepedőt nem dobta ki, amin a foltok voltak. A vért nem okozott gondot felismerniük a fehér szöveten, azonban a másik anyag, az a ragacsos és fekete massza… Steve nem könnyen esett pánikba, de ez alkalommal megijesztette a tudatlanság. Ha ez nem itt, a világ vége mögött történik… Banner biztos meg tudta volna mondani, mi volt ez az anyag. Stark lefuttatott volna néhány elemzést, és pár órán belül meg lett volna az eredmény.
Csakhogy egyikükre sem számíthatott.
- Nem gyógyulok olyan gyorsan, ahogy kellene - szólalt meg, mikor Bucky nem túl finoman kihúzta a széket az asztal másik oldalán, és leült. - Valami nincs rendben velem. Vissza kell jutnom az Államokba.
A másik nem válaszolt semmit. Steve-et egyszerre kergette őrületbe és keserítette el a látvány és a reakciók teljes hiánya. Bucky régen alig bírta befogni, megállás nélkül kimondta, ami eszébe jutott, rengeteget mosolygott és nevetett. Ez természetesen már a világháború alatt megváltozott, de még akkor is… Megvolt a mosolya, csilingelt a nevetése, és kényszer nélkül beszélgetett akárkivel, legfeljebb nem olyan sokat, mint korábban - viszont a háború nem is volt vidám dolog, és barátjának sok mindenen kellett keresztülmennie. Csakhogy most itt ült egy Buckyval, akinek vállig értek hullámos hajtincsei, sötét borosta árnyalta az arcát, és egyáltalán nem mosolygott. Bár legalább kommunikált vele. Olykor ő maga kezdeményezte a társalgásokat. Steve még sem… tudta, mit csináljon. Minden vágya az volt, hogy szorosan barátja köré fonja a karját, de az árat, amit esetleg ezért fizetnie kellett volna, nem bírta vállalni.
Letette a kanalat a tányérba.
- Bucky - próbálkozott ismét. - Valami nincs rendben velem. A küldetéssel sem volt rendben. Továbbra sem emlékszem, hogyan estem fogságba, minden kiesett azelőttről, hogy felébredtem abban a szobában. Nem tudom, mi lett a többi ügynökkel, nem tudom, mi lett a célpontokkal, már pedig meg kell őket állítanunk.
- Megöltem őket - mondta a férfi egyszerűen.
- Tessék? - pislogott Steve hökkenten.
- Nem hagytak más lehetőséget. Mérlegelnem kellett. Tudtam, hogy ott voltál bent, ők pedig kérdezés nélkül rám lőttek. - A hetyke, könnyed vállvonástól Steve majdnem leverte a tányért az asztalról. Ismerte ezt a mozdulatot. - Aki rám támadott, azt megöltem.
- De Bucky… - nyögte halvány kétségbeeséssel a hangjában. Nem volt oda az öldöklésért, az azonban sokkal jobban zavarta, hogy a tisztítóakciónak hála nem volt senki, akit kikérdezhetett volna.
- Miért véded őket? - sziszegte Bucky ingerülten. A váratlan kitörés már nem érte olyan felkészületlenül a szőkét, mint korábban. Az esetek kilencvenöt százalékában a férfi ugyanolyan monoton, visszahúzódó módon viselkedett, de egyre többször lett dühös, türelmetlen vagy bosszús. Steve igyekezett ezt pozitív jelnek tekinteni. A változás jelének. - Tudod, hogy találtam rád? Meztelenül feküdtél a saját véredben és hányásodban, tetőtől talpig sebekkel borítva! - Az asztal megreccsent az acélkar ütése alatt. Még Steve tányérja is ugrott egyet. - Vágások, égések, zúzódások. Nem voltál magadnál és a lábadon sem bírtál megállni. A karomban kellett kivinnem téged, utána pedig három napig feküdtél itt eszméletlenül!
Ez már sokkal nagyobb meglepetésként érte Steve-et.
- Három napig…?
- Találtam egy aktát - közölte a másik. Ahogy felkelt, helyből hátra rúgta a széket, ami éppen csak nem borult fel a lendülettől. Az ajtó mellett és a szekrénytől balra várakozott egy fekete, teljesen átlagosnak tűnő hátizsák. Ebből került elő egy szürke dosszié, amit Bucky ledobott Steve elé az asztalra.
A szőke megigazította magán a takarót, aztán kinyitotta az aktát.
Nem volt túl vastag, azonban minden egyes bekezdésben vagy oszlopban talált valamit, ami miatt pillanatok alatt jégkásás lett a vére. Még a felénél sem járt, amikor felnézett Buckyra, aki karba tett kézzel, a szokásosnál is látványosabb tartózkodással várakozott az asztal túloldalán.
- Eszerint ötvenhat napig voltam ott - mondta elhűlve. - Én kevesebb, mint harmincra emlékszem.
- Kínoztak - jelentette ki Bucky. - Félholt voltál, mikor kihoztalak onnan. Téged az zavar a legjobban, hogy kiesett neked négy hét? - Steve kérdőn pillantott a másikra. Még zsongott a feje mindattól, amivel eddig találkozott a nyomtatott szövegben.
A fekete hajú ismét kihúzta magának a széket, és leült rá. Először csak bámult maga elé, aztán felemelte a pillantását.
- Elolvastam rólad mindent Washington után, amihez hozzáfértem. Kulcsszereplője vagy az amerikai sereg akcióinak. Fontos vagy nekik. Egyszer sem kérdezted meg magadtól, hogyan lehet, hogy én megtaláltalak, de ők nem?
- A SHIELD megsemmisült - mormolta Steve, de a gyomrára ülő rossz érzés borzasztóan ismerős volt. Túlságosan is. Pontosan ugyanezt érezte a küldetés előtt. Mielőtt repülőre szállt. Mielőtt elindult a jégeső hadművelet végrehajtására. - A HYDRA emberei mindenhol ott vannak, és az ő elkapásukon dolgoznak a megmaradt ügynökök.
- Lehet - hagyta rá Bucky. - Téged pedig elküldtek ide. Aztán nem kerestek. Ez csak egy módon lehetséges.
Steve döbbenten nézett rá, majd lesütötte a szemét, hogy az előtte nyitottan heverő aktára meredjen. Nem akarta… Nem tudta elhinni azt, amit Bucky szavai sugalltak.
- Nem kerestek, mert nem tudták, hogy eltűntem - suttogta.
- Számukra nem tűntél el. Pont ott voltál, ahova ők akarták, hogy juss.
Az értetlenség poshadt ízébe valami keserű és egyszerre csípős vegyült. Steve körül mindig mindenki azt hangoztatta, mennyire jó ember is ő. Próbált jó ember lenni, igen, de ettől függetlenül még ember maradt. Mint mindenki más. Most pedig elárultnak és végtelenül dühösnek érezte magát. Kijátszották. Nem vette észre, hogy egész végig hazudtak neki. Nem vett tudomást a rossz érzéséről sem, ami már a hadművelet elején elfogta, pedig mindig az ösztönei vitték előre. Azt tette, amiről úgy érezte, helyes.
Nem a volt SHIELD ügynököktől kapott megbízást, és emiatt senki sem kereste. Sem a Bosszúállók, sem Sam, sem mások. Mert senki sem tudja, hogy küldetésre ment.
Bucky arckifejezése meglepettséget tükrözött, mikor felemelte a fejét és meglátta azt a határozottságot rajta.
- Vissza kell jutnom az Államokba. És azt akarom, hogy velem gyere.
A férfi hátradőlt a székben.
- Jó ötletnek véled ezt?
- Sorra árulnak el az emberek, Buck. Segítségre van szükségem, és láttalak akcióban. Emellett csak benned bízhatok.
Nem tette hozzá, hogy amúgy sem hagyta volna itt őt. Nélküle nem ment volna el, mert túlságosan nagy volt rá az esély, hogy a férfi megint eltűnik a radarról, azonban a történteket sem hagyhatta annyiban. Bárki lehetett a következő célpont. Natasha, Sam, Fury, akárki. Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
Bucky nagyon lassan bólintott. Az arcába hullott a mozdulattól a haja, de a pillantását így is sikerült Steve-nek elkapnia. Eltökélt volt.
A folyosó sötétségét a fegyverekbe épített zseblámpák fénye törte meg. Nem feltétlen szerették volna felhívni magukra a figyelmet, amennyiben nem muszáj, hisz az akciónak teljes titokban kellett zajlania, viszont olyan mértékben nem láttak semmit, hogy kénytelenek voltak kockára tenni a meglepetés erejét. Steve haladt elől, nyomában a többi katona.
Elmentek számos ajtó mellett, de mindegyik jelöletlen volt és kulcsra zárt. A betörésükkel megint csak a lebukás veszélyét hozták volna magukra, ezért egyelőre nem törődtek velük. A leghátsó katona fő feladata úgyis az volt, hogy figyelje a hátukat.
Minden lépéssel egyre nőtt Steve kételkedése, a gyanakvása.
A folyosó egy szobába torkolt, amiben borzasztóan régi, vele valószínűleg egyidős zöld fémszekrények sorakoztak, összecsukható vaságyak, és mocskos neonlámpák voltak. A háború idején építettek ehhez kísértetiesen hasonló bunkereket. Nem látta nyomát, hogy bárki használta volna a helyiséget, viszont a nem használás jeleit sem találta meg. Nem voltak pókhálók, nem volt por sehol.
Aztán az ajtóban, ami továbbvezethetett a támaszpont belsejébe, meglátott valamit.
Borzasztóan fájt. Üvölteni szeretett volna, arrébb vonszolni magát, el attól az éles tárgytól, ami folyamatosan a húsába vájt. Úgy érezte, mintha a penge áthatolt volna a testén, mindössze azért, hogy valahol máshol merüljön ismét a bőre alá, csontot karistolva és inakat szaggatva.
Üvölteni szeretett volna, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
Arrébb akarta vonszolni magát, de megmozdulni sem bírt.
A padlóba vájta az ujjait. Minden hófehér volt. Kivéve a vérfoltokat a falon. A kézfején. A karján. A patakokat, amik az arcát mosták.
A hajába markoltak, felrántották a fejét, és a kés a torka elé csúszott. A zokogó könyörgés a fejében visszhangzott, mikor a fegyver éle lassan felsértette az érzékeny bőrt.
Steve ordítva ébredt fel egy akkora pofon hathatós rásegítésével, hogy belereccsent az arccsontja. Pánikba esve lihegett, és szaporán pislogott, hogy felfogja a környezetét. Sötétbarna lobboncot, kék íriszt látott. Verejtéktől nedves homlokán érezte Bucky mély lélegzetvételeit.
Még néhány másodpercre szüksége volt, hogy a rettegés és a rémálomból származó reszketés eltűnjön a porcikáiból, és képes legyen ellazulni. Bucky csak ekkor emelte fel az acél karját a válláról, és a másikat az arca mellől. Felült, így már nem szegezte az ágyhoz a szőkét, aki lehunyt szemmel igyekezett lassabban lélegezni. Túl szaporán vert a szíve.
Hallotta és érezte, hogy Bucky felkelt mellőle, ám mielőtt még elgondolkozhatott volna azon, hogy utána szóljon, és bocsánatot kérjen, a férfi már vissza is tért egy pohár vízzel a kezében. Segített Steve-nek felülni, aztán csak ült az ágy szélén, és figyelte őt. Fél kézzel beletúrt a hajába, megpróbálta hátrafésülni az arcából, természetesen teljesen eredménytelenül. A tincsek megzabolázhatatlanul hullottak vissza eredeti helyükre.
- Kiabáltál és dobáltad magad - szólalt meg csendesen Bucky.
- Ne haragudj - köszörülte meg a torkát. Félretette az ágy mellett sorakozó dobozok tetejére a poharat, aztán végigsimított az arcán mindkét kezével. - Csak egy… rémálom volt.
- Ez az első éjjel, hogy ennyire rossz lett volna.
Annak a több mint valószínű lehetősége, hogy a másik nem először virraszt miatta, nem kevés bűntudattal öntötte el Steve-et. Már amiatt kellemetlenül érezte magát, hogy ő foglalta el az egyetlen ágyat, Bucky pedig a kopott és molyrágta kanapén feküdt minden egyes este, de esélye sem lett volna meggyőzni a másikat. Felkelni is csak nehezen bírt, nemhogy leverekedni ezt a nézeteltérést.
A rémálom utolsó képei még mindig élénken vibráltak a szeme előtt. Olyan erősen szorította össze a fogait, hogy a súrlódástól megcsikordultak.
Nem először küzdött ehhez hasonló, borzasztó álmokkal. Miután Bucky lezuhant a vonatról, napokig nem bírt aludni, utána pedig szinte minden éjjel ugyanazt a jelenetet kellett átélnie. Volt, mikor idejében sikerült elkapnia Bucky kezét, de a férfi ujjai kicsúsztak az övéi közül. Volt, hogy Bucky egyáltalán nem nyúlt a kezéért. Az is megesett, hogy barátjával együtt zuhant a szakadékba. Még az utóbbi volt a legkevésbé felkavaró.
A rémálmok visszatértek egy időre New York után, ám ezeken gyorsabban túltette magát. Végre kezdett kialakulni az új élete, végre voltak ismerősei. Barátai. Beszélgethetett másokkal, akik talán nem élték át ugyanazt, ám megvoltak a maguk tragédiái, ezért meg tudták érteni a sötétséget, ami a sajgó űrt hagyta a szívében. Sosem említett részleteket. Azt mondta, „a legjobb barátom”. „Az első nő, aki észrevett”. „A tudós, aki hitt bennem”.
Ezek a félelmek és keserűségek azonban mindig mások körül forogtak. Steve-nek sosem volt rémálma önmagáról. Voltak rossz emlékei régről, az életének akadtak sötét részei, ám egyik sem volt olyan horderejű, mint ez a mostani.
Megkínozták. Éheztették, tanulmányozták, bezárták, ő pedig csupán azért élte túl, mert hitt benne, hogy előbb-utóbb valaki megtalálja. Végeredményében így is lett, csak nem az a személy érkezett meg, akire számított.
Steve visszavette magához a poharat. Gépiesen emelte a szájához a peremét, és kortyolt belőle egy nagyot. A gyomra már képes volt megbirkózni a folyadékokkal, és tegnap levesnél tartalmasabbat is tudott enni. A fejfájással egybekötött rosszullétek ellenben nem múltak el, teljesen rendszertelen időközönként törtek Steve-re.
- Te szoktál álmodni? - kérdezte a szőke, megkockáztatva egy óvatos pillantást a másik férfira, aki a kérdés hallatán kényelmetlenül mocorogni kezdett. Önkéntelenül nyúlt húsvér kezével a sötétben is megcsillanó fémkarhoz, hogy szinte védelmezőn átölelje.
- Néha. De ezek nem álmok.
- Nem álmok? - kérdezte értetlenül.
- Azt hiszem, emlékek - mondta, és a pillantása a kanapé háttámlájára szegeződött.
Steve tudta… az agya tudta, hogy nem szabad semmiben sem reménykednie, mert szavakkal leírhatatlan lenne a csalódás, a szívét azonban nem volt képes megállítani. Semmi mást nem hallott a mellkasában visszhangzó dobbanásokon és a fülében doboló vértől.
Bucky éjszakánként emlékezett?
- Mikről?
Tisztában volt vele, hogy megint a határokat feszegeti, hogy talán Bucky dühösen felpattan, magára kapja a kabátját, és megint itt hagyja egyedül a házban, ahogy szokta, mikor Steve érzékeny témákat erőltetett.
Ezúttal azonban nem lett dühös. Nem pattant fel. Nem hagyta faképnél.
- Rólad. - Úristen. - Nem így nézel ki általában. Kisebb és alacsonyabb vagy. Állandóan a baj van veled. - Bucky elgondolkozva ráncolta a homlokát, és Steve visszafojtott lélegzettel figyelte, hogyan csúsznak le lassan az ujjai az acélkaron, hogyan csökkent a feszültség a férfi egész testében. - Beteg vagy. Olyanokkal verekedsz, akik háromszor akkorák, mint te. Katona akarsz lenni.
Felpillantott Steve-re, aki viszont - finoman szólva - köpni-nyelni sem tudott.
- Úgy tűnik, ez az egy sikerült.
És akkor látta meg; a kék szempár mélyén azt a jellegzetes csillogást, ami már az emlékeiben gyakorlatilag teljesen elkopott, alig tudta felidézni, és most… most ott volt. A felszín alatt, valahol mélyen eltemetve.
Steve nem gondolkozott, mikor kinyúlt és Bucky csuklója köré kulcsolta az ujjait. Nem gondolkozott, mikor Bucky nem rántotta el a karját, csak kitágult pupillákkal meredt rá, az ajkai finoman elnyílva és nehezen, mélyeket lélegezve, hanem közelebb húzódott hozzá. A következő pillanatban már át is ölelte a másikat, aki egész testében megrándult, de még mindig nem lökte el, nem szakította ki magát a karjai közül.
- Bucky - nyögte, bele egyenesen a fekete hajú vállgödrébe. - Bucky. Úristen, Bucky.
Semmi sem jutott el Steve tudatáig; sem a suta, kicsit megkésett érintés a derekán, sem az, ahogy a férfi rekedten és gépiesen a hajába mormolta, hogy „én nem ő vagyok, én nem ő vagyok, én nem ő vagyok”.
Én nem ő vagyok.
Steve sok mindenre számított, mikor besétáltak az ismeretlenbe. Számított csapdákra, számított olyasmire, amit ember fia korábban még nem láthatott. Nem ez lett volna az első alkalom.
A nála legalább két fejjel magasabb, csuklyás alakon még nem is az átlagosnál nagyobb termete volt a legmegrázóbb. Az égési sérülésektől eltorzult arc, a lefittyedt, alig kivehető ajkak és a természetellenes póza sem döbbentette meg annyira a Kapitányt, mint a sárgán világító, mélyen üllő állatias szemek a felismerhetetlen arcban.
Aztán mikor megemelte a pajzsát, készen a védekezésre, valaki hátba lőtte.
| előző | következő |
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5291
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: Csodás visszajelzéseket kaptam, amiket nagyon köszönök ♥ Íme itt a második fejezet, egy kicsit kevesebb sötét aspektussal.
Megközelítőleg egy hétig nem fogom tudni frissíteni a történetet, mert nyaralni megyek a hét végén.
Második fejezet - Akár az életemet is
Steve életében először lépte át Oroszország határát. Nem tűnt olyan jelentős eseménynek, mert a levegőből nehezebb volt megállapítani, hogy már nem Litvánia fölött repültek.
Az autóút sem hatott különlegesnek. Természetesen más volt itt. Már a második világháború idején is lenyűgözte, micsoda különbségek vannak a két földrész között, de semmi olyan, ami megszokhatatlan lett volna. Mindenhol voltak utak, házak, más épületek, csak legfeljebb más stílusban épültek; mindenhol voltak jó és rossz emberek, mindenhol nőttek fák és ragyogtak csillagok. A havat mindenképp régi ismerősként üdvözölte.
A parancsnoka nem tévedett, huszonegy órán át utaztak Oroszország legelhagyatottabbnak tűnő vidékein keresztül a konvojjal, mire megérkeztek Kholmogoryhoz. Egy szemhunyásnyit sem aludt, inkább átnézte a tervrajzokat és azt a szánalmasan vékony aktát, amit átadtak neki.
Rossz érzése támadt ezzel a küldetéssel kapcsolatban. Nem érezte magát kellően felkészültnek, de úgy gondolta, talán ez is segíthet, hogy Bucky nyomára akadjon.
Nem tudta megítélni, mennyi idő telt el azóta, hogy elkapták és felébredt fehér börtönében. Azt viszont sikerült felfognia, hogy ezúttal is olyan helyre került, amit nem ismert, azonban valami okból egyáltalán nem aggasztotta ez a tény. Nem félt. Közönyösnek és fásultnak érezte magát, ahogy lassan kirajzolódott előtte öt darab vastag, sötét fából készült gerenda, a rajtuk táncoló halvány fényfoltok és a közöttük húzódó árnyak.
Már nem ott volt. Nem odabent, ahol a fehér szoba is volt.
Kijutott onnan.
Ettől a felfedezéstől hirtelen annyi érzés rohanta meg, hogy újra le kellett hunynia a szemét. Bárhol is legyen, hálát adott érte. A megkönnyebbülés görcsbe rántotta a gyomrát. Ennek hatására sikerült tudomást vennie a rosszullétről is, ami kerülgette.
Éppen csak észrevette az ágy mellett várakozó vödröt, ahogy nyögve az oldalára fordult, és már el is öntötte a száját az a kesernyés íz. Elképzelése sem volt róla, mit adhatott még ki magából, mikor hetek óta nem evett normálisan, de valamit sikerült.
Amint megnyugodott a szervezte, körül tudott kicsit jobban nézni.
Első pillantásra azt mondta volna, egy faházba került. Fából volt a padló, a falak, az összes bútor, az ajtó. A koszos, zöld függönyöket gondosan elhúzták, kintről semennyi fény nem tudott beszökni, és olyan vastag anyagból készültek, hogy Steve azt sem tudta megmondani, nappal vagy éjjel volt.
Szerette volna tudni. Szüksége volt rá, hogy tudja.
Az egyetlen fényforrást a szoba másik sarkában lévő, komódra helyezett petróleumlámpa biztosította. Steve szívét pár másodpercre átmosta a nosztalgia. Nagyon régen nem látott ehhez hasonlót. Ezzel terelve el a gondolatait nagyon lassan felült, sziszegve eresztette a teljes súlyát a jobb karjára, ami erősebbnek bizonyult a balnál, és addig erőlködött, míg sikerült felhúznia magát a háttámláig. Verejtékben úszott, mire nekidöntötte a hátát. A keze megállás nélkül reszketett.
A bal karjából mindössze a kézfeje látszott ki a rengeteg géztől és fáslitól. A másik valamennyivel jobb állapotban volt.
Késszúrások.
A mellkasát is körbetekerték, de így sem lehetett elfedni minden heget és lila, sötétkék, sárga zúzódást. Steve hálásnak érezte magát, amiért a hátát nem láthatta. Már attól lángolt a fájdalomból az egész, hogy kicsit húzódott a bőre. A takaróval fedett, vagyis deréktól lefelé húzódó részekre már rá sem nézett, elég volt csak megmozdítania a lábait, hogy tudja, az ott lévő sérülések sem gyógyultak még be.
Azonban nem véreztek, és valaki megfelelően ellátta őket.
Filmbe illő volt, ahogy pontosan ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Sivító szélfúvás és haragosan kavargó hópelyhek ömlöttek be természetes fény társaságában pár másodpercen keresztül a szabad résen, amíg az érkező be nem csukta maga mögött az ajtót. Steve gyomra azonnal összeszorult.
Ugyanaz a járás, ugyanaz a mozgás, mint Washingtonban. Amikor pedig a férfi lecsavarta a nyakából és az arca elől a sötét sálat, a maradék kétsége is messze szállt. A Tél katonája volt az. Az arca beesettebb, borostásabb, de ő volt az.
Ledobta a padlóra a kezében lévő zsákot, amit Steve csak most vett észre, aztán a recsegő padlón megtette azt a néhány lépést, ami elválasztotta az ágytól. Steve hitetlenkedve és kicsit tanácstalanul nézett fel rá.
Nem tudta, mit kellene mondania. Nem merte elhinni, hogy mindez igaz. Pedig a sebek valódiak voltak, úgyhogy Buckynak is annak kellett lennie.
- Vizet? - mormolta. Steve-nek komoly erőfeszítéseibe került, hogy az arcára ne üljenek ki az érzései. Az öröm, hogy megint hallhatta ezt a hangot, a kín, hogy ennyire kiüresedett és eltűntek belőle az érzelmek, a hála, hogy megint találkoztak.
Bólintott, mert a saját hangjában egyáltalán nem bízott, és figyelte, hogyan fordult meg a másik, hogy az ajtó melletti szekrényből kivegyen egy palack vizet és egy poharat. Elviselhetően lüktetett a halántéka, a többi sebe sem tűnt olyan vészesnek, azonban tudta, hogy ezt kihevernie nem két éjszaka lesz. Nem kellett atomfizikusnak lennie ahhoz, hogy rájöjjön, a szérum nélkül ezt nem élte volna túl.
A gondolataiból az rántotta ki, hogy besüllyedt mellette az ágy matraca, és megjelent a pohár az arca előtt. Mikor biccentve megpróbálta elvenni, Bucky megrázta a fejét, és maga emelte a szájához. Először a szőke nem értette, de mikor az első, óvatlanul nagy korty után köhögni kezdett, és a gyomra is újult erővel fogott háborgásba, már örült a másik előrelátásának.
- Óvatosan! - morrant rá Bucky. Ezután már nemcsak a poharat, hanem Steve fejét is tartotta, amíg kínosan lassan ivott. Majd’ megveszett a szomjúságtól, kényszerítenie kellett magát, hogy mikor a pohár feléig értek, elhúzódjon, és szünetet tartsanak.
Megköszörülte a torkát.
- Köszönöm - mondta halkan. Köszönöm. Megmentettél. Megmentetted az életem, Bucky. - Hogyan…? Hogy találtál rám?
Bucky arckifejezése nem változott semmit, azonban félrepillantott. Hiába volt Steve kába, észrevette ezt a kis apró jelet. Rengeteg kérdése volt, ezt látva még kétszer annyi, de nem zúdíthatta mindet a férfira. Legutóbb, mikor ezzel próbálkozott, Bucky kis híján megölte.
Aztán kihúzta őt a folyóból.
- Tudtam, hogy Washington óta követsz. - Ez a kijelentés úgy érte, mint egy arcon vágás. Nem csoda, hogy Sammel nem jutottak közelebb hozzá, mikor tévhitben voltak, és az üldözöttjük mindvégig a vadász szerepét töltötte be. Hónapokon keresztül hiába üldözték a szellemet, mert az mindvégig a hátuk mögül figyelt. - Szemmel tartottalak. Négy hete tűnt fel, hogy már nem vagy mögöttem. Tudomást szereztem a küldetésedről, és odamentem.
Nem egyszerűen odament. Bucky nagy valószínűséggel megölte a fogvatartóit, átfésülte a helyet, és kihozta őt onnan. Ellátta a sebeit, és gondoskodott róla. Életben tartotta őt. Annak ellenére, hogy…
- Köszönöm - ismételte meg. Megkockáztatott egy hálás, halvány mosolyt. Visszatért a szédülése, de nem volt az a felsőbb hatalom, aminek kedvéért most visszafeküdt volna.
Bucky újra félrepillantott, mielőtt visszaszerezte a kontrollt a tekintete fölött.
- Visszajöttél értem a repülőn, és kiszabadítottál - mondta halkan a férfi. A hangja feszültebb lett. Mintha erőlködnie kellett volna, hogy ugyanolyan semmilyennek hasson. - Miért?
- A legjobb barátom vagy, Buck - válaszolta egyszerűen. Mert minden ennyire egyszerű volt. Bucky volt mindene, ami maradt. A társa, a barátja, a családja. Mindene. - Nem hagylak el… Még egyszer nem.
Steve ösztönösen összerezzent, mikor a másik hirtelen felpattant ültéből, de nem érkezett ütés. A másodperc tört részéig elfogta a kényszer, hogy Bucky után nyúljon, elkapja a csuklóját és visszahúzza magához, ám erről gyorsan lebeszélte magát. Nagy eséllyel csak leesett volna az ágyról, és gyanította, hogy a másik nem értékelte volna a közeledését.
A férfi beletúrt a zsebébe, majd kivett belőle egy apró tárgyat, ami elfért az öklében, és odaadta Steve-nek. Egy barna üvegcse volt, tele pirulákkal.
- Vegyél be, ha fáj. Akkor is, ha nem tudsz aludni. El kell mennem egy időre.
Steve úgy érezte magát, mintha Bucky legalább gyomorszájon rúgta volna, ennek ellenére bólintott. Valahogy biztos volt benne, hogy vissza fog jönni. Nem azért tett meg érte ennyi mindent, hogy most a sorsára hagyja. A miérteket még nem tudta, de… az ígéret, hogy látja még Buckyt, minden mást elfelejtetett vele.
Azzal a meggyőződéssel kapott be három tablettát, hogy úgy sem fognak hatni az anyagcseréje miatt. Leerőltetett még egy kis vizet a torkán, aztán lassan visszacsúszott vízszintes testhelyzetbe. A kimerültség visszatarthatatlan hullámokban tört rá.
Aggódnia kellett volna, mégis minden, amit érzett, pihentető békesség volt.
A város inkább tűnt községnek, kísértetvárosnak. Az első épületek határában álltak meg az autók, és amíg Steve várt, hogy a csapata felkészüljön a nem túl hosszú, gyalogos távra, addig figyelte az elhagyott házakat, a rideg utcákat. A néptelenséget. Ez a fogadtatás ráerősített a rossz érzésére. Az eligazításon civilek jelenlétére figyelmeztették. Még sem látott senkit.
Komótosan szállingózott a hó a grafit színű felhőkből, mikor letakarták az autókat, és a város mellett húzódó erdő felé indultak. Alig hagytak nyomokat maguk után a hóban.
Türelmesen haladtak előre, a legapróbb nesz hatására is inkább megtorpantak, így megközelítőleg még egy órát vett igénybe, hogy a tényleges célpontjukat elérjék.
A bázis nem kifejezetten volt elrejtve. Ahogy az aktában lévő fotók és a leírások illusztrálták, egy kisebb téglaépület jelentette a bejáratot. Lehetett volna akár raktár is, azonban a nagyobbacska domb, ami a bordó téglatest mögött húzódott, rácáfolt erre az avatott szemek előtt. A hófödte domb volt a támaszpont.
Steve, annak ellenére, hogy ébren akarta megvárni, amíg Bucky visszaérkezik onnan, ahova ment, elbóbiskolhatott. Talán mégis hatottak a pirulák, amiket fájdalomcsillapítónak gondolt, esetleg a teste a gyógyulási folyamatok miatt több alvást igényelt. Az ajtó kicsapódására riadt fel - szó szerint.
Vízben úszott minden porcikája, még a lepedő is nedves volt a teste alatt, és alig kapott levegőt. Pont ugyanúgy zihált, mint régen, mikor asztmarohamok gyötörték. Sajnálatos módon ezzel a felfedezéssel nem jutott előrébb, mert már régebben sem tudott vele mit kezdeni, mindössze kibírni és várni, hogy megint levegőt kapjon.
Lehetséges, hogy a döbbenet rázta helyre, mikor egy jéghideg kéz siklott meztelen, verejtéktől csatakos hátára, de egyik pillanatról a másikra a tüdeje újra rendesen végezte a dolgát.
Oldalra fordította a fejét. Bucky arca alig néhány centiméterre volt az övétől, a szája és orra elől még nem vette le a sálat, így azonban a kék szempár valósággal vakított. Nem talált bennük melegséget vagy aggodalmat, inkább csak bosszankodást és némi… várakozást.
A tenyér határozottan mozgott le és föl a hátán. Steve az alsó ajkára harapott, ami még mindig heges volt a kiszáradás okozta repedezettségtől, és lehunyta a szemét. Ha erősen koncentrált, megint Brooklynban voltak, és Bucky csak az egyik rohamát igyekezte csitítani. Nem akarta bántani. Segíteni akart. Hogy túljuthasson ezen.
Még pár percig engedte az önzőségének és a másiknak, hogy folytassa a gépiesen automatikus körzéseket, aztán felsóhajtott.
- Jól vagyok - mormolta halkan. Megremegett, mikor a kéz elszakadt a bőrétől. Bucky anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, hozott egy pohár vizet a szőkének, és csak ezután húzta le magáról a vastag kabátot, a sálat és az egyetlen fent maradt kesztyűjét.
Megnövekedett a padlón a zsákok száma ahhoz az egyhez képest, amit még korábban hozott magával a fekete hajú. Ezek egyikét ragadta most meg, míg Steve lassan és óvatosan kortyolgatott a vízből. A kandallóhoz húzta, amiben - ezt eddig nem vette észre - parázs ropogott. Még meg lehetett menteni.
- Hol voltál? - kockáztatta meg a kérdést a papírzörgésen és fatuskók összekoccanásának zaján keresztül Steve.
- Dolgom volt - felelte röviden a másik, végig a hátát mutatva neki.
Csupán pár perc kellett hozzá, hogy az első erőteljes lángok felcsapjanak, vidáman simogassák a farönköket, és megtöltsék a szoba egy részét barátságos fénnyel. A másik fele sejtelmes árnyak ölelésébe burkolózott.
Steve már készítette a következő kérdést, ahogy Bucky szembefordult vele, ám két dolog is beléfojtotta a szót. Az egyik a férfi látványa volt. Egy szürke, viseltes pulóver feszült széles mellkasán, mindkét ujja könyékig feltűrve, így Steve gond nélkül szemügyre tudta venni a fémkart, ami egyszerre hatott fenyegetőnek és biztonságot sejtetőnek. Masszívnak, mégis olyan… igazinak tűnt. Úgy mozgott, mint egy rendes kar. Fekete, militarista nadrággal egészült ki a pulcsi, illetve ugyanebben a színben játszó bakanccsal. Steve őrlődött, hogy vajon azért felejtett el egy pillanatra levegőt venni, mert Bucky annyira élőnek nézett ki vagy azért, mert annyira jól nézett ki.
A másik oka hallgatásának az volt, ahogy Bucky egyszer csak ott volt az ágy végében, rámarkolt a takaróra és lerántotta azt Steve-ről. Visszafogta a döbbent kis nyögést, ami készült kiszaladni a száján.
- Bucky?
- Feküdj hasra. Ki kell cserélni a kötéseid.
Engedelmeskedett. Nem lett volna értelme vitatkozni valakivel, aki abban a pillanatban jóval erősebb volt nála fizikailag, emellett épp az életét próbálta óvni. Egyszerűen csak… Buckyról volt szó. Buckyról és a tényről, hogy a férfi szemében egy pillanatra sem csillant meg annak a fénye, hogy felismerné Steve-et.
Akkor mégis miért mentette meg? Miért jött el érte?
Maga alá húzta a párnát, átölelte, aztán megpróbált egy viszonylag kényelmes pózt keresni, amit abban az esetben is tartani tud, ha fokozódna a fájdalom.
A másik férfi egy hosszú percig matatott a szobában, zacskókkal zörgött, mielőtt odatérdelt Steve mellé az ágyra. A szőke lehunyta a szemét. A hűvös ujjak nem tépték le a kötéseket a hátáról, de nem is hezitáltak. Elfojtott szisszenéseket, a megkönnyebbült sóhajtást viszont nem tudta, amikor az égető fájdalom végre megszűnt.
A fertőtlenítővel átitatott géz igencsak próbára tette a tűrőképességei határait.
- Fáj? - kérdezte Bucky csendesen. A mozdulatai nem lassultak le.
- Kicsit - válaszolta.
- Mondd el, hogy csinálták. Késsel? - Elkerekedett a szeme a kérdés hallatán. Belemarkolt az ágykeretbe, mire a fekvőalkalmatosság panaszos nyikorgással jelezte, hogy a nyomást nem viseli túl jól. Bucky ujjai is megtorpantak egyetlen tovaszökkenő másodpercre. - Mélyek, de nem annyira, hogy megöljenek. Némelyik viszont…
- Borotvapengével - vágott közbe mormolva. A tűz sercegése egyfajta nyugalmat és bizalmasságot csempészett a levegőbe. Steve-nek könnyebb volt úgy beszélnie, hogy nem nézett a másikra. A Tél katonája. Torkokat tudott különösebb megerőltetés nélkül elroppantani azzal a kézzel, vele mégis… már-már gyengéden bánt. Amennyire ebben a helyzetben lehetett, persze. - Először a pengével, aztán a késsel. Lehet, hogy volt más is, de arra nem emlékszem már. Utána csak felszaggatták a sebeket. Sosem volt elég idejük begyógyulni a következő alkalomig.
- Életben tartottak és megkínoztak. - Bucky már a derekánál lévő sérüléseknél tartott. Mivel nem finomkodott egy pillanatig sem, gyorsan haladt. - Mit akartak tőled?
- Nem kapták meg, amit akartak - válaszolta kitérően.
- Mit akartak? - kérdezte a férfi, ezúttal sokkal nyomatékosabban. Steve a kis komódot bámulta a fal mellett, a fényfoltok játékát a felszínén.
- Téged - sóhajtotta fáradtan. A nagy csöndben szinte már hallotta, ahogy Bucky összeráncolja egy kicsit a homlokát. Biztos volt benne, hogy a homlokát ráncolja.
- Nem tudhattad, hol vagyok.
- Nem tudtam. Ezért sem kapták meg, amit akartak, bármivel is próbálkoztak.
Mikor néhány levegővételnyi szünettel később a másik rászólt, hogy forduljon vissza a hátára, mert a mellkasán és karján lévő sebeket is meg kell néznie, Steve az égvilágon semmit sem tudott leolvasni a borotválatlan arcról. Sem meglepettséget, sem zaklatottságot, sem dühöt, még unalmat sem. Olyan volt az a jól ismert arc, mint egy műanyag bábúé, amiket a ruhaboltok kirakataiba tesznek.
- Bucky - suttogta a szőke. A megszólítottnak csak egy pillanatra ugrott rá a tekintete, utána rögtön visszakormányozta a figyelmét arra, amit csinált. - Tényleg nem emlékszel? Nem emlékszel semmire? - kérdezte elszoruló torokkal.
Az acél ujjak pontosan a szíve felett fagytak meg. Steve érezte, hogy elnehezül a mellkasa a fagyosan kék szempár intenzív tekintete alatt, de nem szakította meg a szemkontaktust. Tudnia kellett. Hitt benne, hogy a barátja odabent lehetett valahol, és ameddig a legkisebb esélyt is látta erre, nem fogja feladni. Azonban a hitét az elmúlt hónapok igencsak próbára tették. Különösen a mögötte álló négy hét.
A rideg fémtenyér elterült a bőrén. Felgyorsult a szívverése.
- Nem adtál ki nekik - szólalt meg elég halkan ahhoz, hogy még Steve is csak éppen értse, amit mond. - Pedig semmi okod bízni bennem.
- Megbízom ben-
- Nem! - A mechanikus végtag olyan erővel nyomta az ágy kemény matracába a szőkét, hogy hirtelen egyetlen hang sem jött ki a torkán. - Te nem bennem bízol. Te abban a valakiben bízol, akit már meggyászoltál egyszer - szűrte a fogai között. Az arcát egyik pillanatról a másikra olyan érzelmek öntötték el, amiket Steve nem tudott követni. Kétségbeesés, utálat, harag, keserűség, értetlenség… Abban sem volt biztos, hogy ennyi mindent valaki érezhet egyszerre. A nyomás tovább növekedett a mellkasán. Hangtalanul nyögött fel. - Semmi okod nincs bízni bennem, én…
- Kihoztál a folyóból - lehelte a szőke. A halántékába olyan erővel vágott bele a fájdalom, hogy be kellett csuknia a szemét pár másodpercre.
A másik azt hihette, ő okozta a dolgot, mert azonnal felemelte a kezét. A levegő szabad áramlása valamennyit segített a fejfájáson.
- Visszajöttél értem - felelte Bucky tartózkodóan.
- Nem hagyhattalak ott meghalni - nevetett fel rekedtesen Steve. Háborgott a gyomra. Mintha ez már a fejfájások velejárója lett volna. - Te vagy a legjobb barátom.
Bucky idegesen felszisszent, és az ágyról is felpattant. Mormolni kezdett az orra alatt. Arra rájött a szőke, hogy nem angolul, hanem oroszul, viszont az orosz tudása messze nem volt olyan edzett, mint a francia. Semmit sem értett belőle. Mikor pedig szólásra nyitotta a száját, két dolog történt:
- Gyűlölöm ezt hallani - suttogta a Tél katonája ökölbe szorított kezekkel, vegytiszta dühvel az arcvonásain.
Steve pedig a váratlan fájdalommal, ami szétáradt a testében, nem foglalkozva felnyomta magát ülőhelyzetbe, de ideje nem maradt rá, hogy oldalra forduljon. Az ölében és a takarón kötött ki, amit felöklendezett.
Fekete volt és vértől ragacsos.
Az egyik specialista egy apró töltettel kirobbantotta az ajtót a helyéről.
Szoros, jól begyakorolt alakzatot vettek fel, amint libasorban átjutottak a résen. A téglaépületben szó szerint nem volt semmi: sem ládák, sem szekrények, semmi, ami emlékeztette volna a helyet akár távolról is egy raktárra. Azonban velük szemben egy szürke, masszív ajtó fénylett a koszos ablakokon beáradó fényben.
Ezt kinyitni valamivel több időt igényelt, mint az előzőt, de Steve őszinte csodálatára hamar hallhatták a zár kattanását. Sziszegő hang kíséretében engedett az ajtó, és két ügynök együttes erővel elhúzta. Tömör fém volt.
A katonák Steve-re néztek, aki magához vette a hátára erősített pajzsot, majd habozás nélkül odasétált. Megközelítőleg negyven katona és egy kimenekítésre váró tudós lehetett odabent, amennyiben minden hozzájuk eljutott információ helytálló volt.
Steve nem bírt szabadulni attól a rossz érzéstől, ami azóta gyötörte, hogy felült a repülőgépre, mikor hangtalan léptekkel áthaladt az ismeretlen mélység küszöbén.
Összébb húzta magán a takarót, ami akkora volt, hogy gond nélkül körbeölelte a testét, egyetlen rést sem hagyva a faházban uralkodó hidegnek, hogy hozzá férkőzzön. Még nem tudott ruhákat viselni, ahhoz túl gyakran kellett a kötéseit cserélni, feleslegesen pedig nem tette volna tönkre azt a kevés utánpótlást, amiből válogathattak.
A ház kihűlt, amíg aludt, ugyanis Bucky megint eltűnt valahova, a tűz pedig kialudt. Utóbbi korrigálásán dolgozott a fekete hajú, míg Steve egy tál leves lekényszerítésén. Végre megjött az étvágya, és ugyan tudta, hogy nem szabad siettetnie semmit, az időt sem akarta vesztegetni. Minél előbb megerősödik, annál előbb lehet megint hasznos. Annál előbb keresheti meg a válaszokat a kérdéseire.
A tegnapi incidens kicsit mindkettőjüket megijesztette. Steve még perceken keresztül a görcsös rohamokkal küzdött, és annyi vért köhögött fel, hogy elvesztette az eszméletét egy időre. Bucky már letakarította őt, és az ágyneműt is kicserélte, mire magához tért. A lepedőt nem dobta ki, amin a foltok voltak. A vért nem okozott gondot felismerniük a fehér szöveten, azonban a másik anyag, az a ragacsos és fekete massza… Steve nem könnyen esett pánikba, de ez alkalommal megijesztette a tudatlanság. Ha ez nem itt, a világ vége mögött történik… Banner biztos meg tudta volna mondani, mi volt ez az anyag. Stark lefuttatott volna néhány elemzést, és pár órán belül meg lett volna az eredmény.
Csakhogy egyikükre sem számíthatott.
- Nem gyógyulok olyan gyorsan, ahogy kellene - szólalt meg, mikor Bucky nem túl finoman kihúzta a széket az asztal másik oldalán, és leült. - Valami nincs rendben velem. Vissza kell jutnom az Államokba.
A másik nem válaszolt semmit. Steve-et egyszerre kergette őrületbe és keserítette el a látvány és a reakciók teljes hiánya. Bucky régen alig bírta befogni, megállás nélkül kimondta, ami eszébe jutott, rengeteget mosolygott és nevetett. Ez természetesen már a világháború alatt megváltozott, de még akkor is… Megvolt a mosolya, csilingelt a nevetése, és kényszer nélkül beszélgetett akárkivel, legfeljebb nem olyan sokat, mint korábban - viszont a háború nem is volt vidám dolog, és barátjának sok mindenen kellett keresztülmennie. Csakhogy most itt ült egy Buckyval, akinek vállig értek hullámos hajtincsei, sötét borosta árnyalta az arcát, és egyáltalán nem mosolygott. Bár legalább kommunikált vele. Olykor ő maga kezdeményezte a társalgásokat. Steve még sem… tudta, mit csináljon. Minden vágya az volt, hogy szorosan barátja köré fonja a karját, de az árat, amit esetleg ezért fizetnie kellett volna, nem bírta vállalni.
Letette a kanalat a tányérba.
- Bucky - próbálkozott ismét. - Valami nincs rendben velem. A küldetéssel sem volt rendben. Továbbra sem emlékszem, hogyan estem fogságba, minden kiesett azelőttről, hogy felébredtem abban a szobában. Nem tudom, mi lett a többi ügynökkel, nem tudom, mi lett a célpontokkal, már pedig meg kell őket állítanunk.
- Megöltem őket - mondta a férfi egyszerűen.
- Tessék? - pislogott Steve hökkenten.
- Nem hagytak más lehetőséget. Mérlegelnem kellett. Tudtam, hogy ott voltál bent, ők pedig kérdezés nélkül rám lőttek. - A hetyke, könnyed vállvonástól Steve majdnem leverte a tányért az asztalról. Ismerte ezt a mozdulatot. - Aki rám támadott, azt megöltem.
- De Bucky… - nyögte halvány kétségbeeséssel a hangjában. Nem volt oda az öldöklésért, az azonban sokkal jobban zavarta, hogy a tisztítóakciónak hála nem volt senki, akit kikérdezhetett volna.
- Miért véded őket? - sziszegte Bucky ingerülten. A váratlan kitörés már nem érte olyan felkészületlenül a szőkét, mint korábban. Az esetek kilencvenöt százalékában a férfi ugyanolyan monoton, visszahúzódó módon viselkedett, de egyre többször lett dühös, türelmetlen vagy bosszús. Steve igyekezett ezt pozitív jelnek tekinteni. A változás jelének. - Tudod, hogy találtam rád? Meztelenül feküdtél a saját véredben és hányásodban, tetőtől talpig sebekkel borítva! - Az asztal megreccsent az acélkar ütése alatt. Még Steve tányérja is ugrott egyet. - Vágások, égések, zúzódások. Nem voltál magadnál és a lábadon sem bírtál megállni. A karomban kellett kivinnem téged, utána pedig három napig feküdtél itt eszméletlenül!
Ez már sokkal nagyobb meglepetésként érte Steve-et.
- Három napig…?
- Találtam egy aktát - közölte a másik. Ahogy felkelt, helyből hátra rúgta a széket, ami éppen csak nem borult fel a lendülettől. Az ajtó mellett és a szekrénytől balra várakozott egy fekete, teljesen átlagosnak tűnő hátizsák. Ebből került elő egy szürke dosszié, amit Bucky ledobott Steve elé az asztalra.
A szőke megigazította magán a takarót, aztán kinyitotta az aktát.
Nem volt túl vastag, azonban minden egyes bekezdésben vagy oszlopban talált valamit, ami miatt pillanatok alatt jégkásás lett a vére. Még a felénél sem járt, amikor felnézett Buckyra, aki karba tett kézzel, a szokásosnál is látványosabb tartózkodással várakozott az asztal túloldalán.
- Eszerint ötvenhat napig voltam ott - mondta elhűlve. - Én kevesebb, mint harmincra emlékszem.
- Kínoztak - jelentette ki Bucky. - Félholt voltál, mikor kihoztalak onnan. Téged az zavar a legjobban, hogy kiesett neked négy hét? - Steve kérdőn pillantott a másikra. Még zsongott a feje mindattól, amivel eddig találkozott a nyomtatott szövegben.
A fekete hajú ismét kihúzta magának a széket, és leült rá. Először csak bámult maga elé, aztán felemelte a pillantását.
- Elolvastam rólad mindent Washington után, amihez hozzáfértem. Kulcsszereplője vagy az amerikai sereg akcióinak. Fontos vagy nekik. Egyszer sem kérdezted meg magadtól, hogyan lehet, hogy én megtaláltalak, de ők nem?
- A SHIELD megsemmisült - mormolta Steve, de a gyomrára ülő rossz érzés borzasztóan ismerős volt. Túlságosan is. Pontosan ugyanezt érezte a küldetés előtt. Mielőtt repülőre szállt. Mielőtt elindult a jégeső hadművelet végrehajtására. - A HYDRA emberei mindenhol ott vannak, és az ő elkapásukon dolgoznak a megmaradt ügynökök.
- Lehet - hagyta rá Bucky. - Téged pedig elküldtek ide. Aztán nem kerestek. Ez csak egy módon lehetséges.
Steve döbbenten nézett rá, majd lesütötte a szemét, hogy az előtte nyitottan heverő aktára meredjen. Nem akarta… Nem tudta elhinni azt, amit Bucky szavai sugalltak.
- Nem kerestek, mert nem tudták, hogy eltűntem - suttogta.
- Számukra nem tűntél el. Pont ott voltál, ahova ők akarták, hogy juss.
Az értetlenség poshadt ízébe valami keserű és egyszerre csípős vegyült. Steve körül mindig mindenki azt hangoztatta, mennyire jó ember is ő. Próbált jó ember lenni, igen, de ettől függetlenül még ember maradt. Mint mindenki más. Most pedig elárultnak és végtelenül dühösnek érezte magát. Kijátszották. Nem vette észre, hogy egész végig hazudtak neki. Nem vett tudomást a rossz érzéséről sem, ami már a hadművelet elején elfogta, pedig mindig az ösztönei vitték előre. Azt tette, amiről úgy érezte, helyes.
Nem a volt SHIELD ügynököktől kapott megbízást, és emiatt senki sem kereste. Sem a Bosszúállók, sem Sam, sem mások. Mert senki sem tudja, hogy küldetésre ment.
Bucky arckifejezése meglepettséget tükrözött, mikor felemelte a fejét és meglátta azt a határozottságot rajta.
- Vissza kell jutnom az Államokba. És azt akarom, hogy velem gyere.
A férfi hátradőlt a székben.
- Jó ötletnek véled ezt?
- Sorra árulnak el az emberek, Buck. Segítségre van szükségem, és láttalak akcióban. Emellett csak benned bízhatok.
Nem tette hozzá, hogy amúgy sem hagyta volna itt őt. Nélküle nem ment volna el, mert túlságosan nagy volt rá az esély, hogy a férfi megint eltűnik a radarról, azonban a történteket sem hagyhatta annyiban. Bárki lehetett a következő célpont. Natasha, Sam, Fury, akárki. Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
Bucky nagyon lassan bólintott. Az arcába hullott a mozdulattól a haja, de a pillantását így is sikerült Steve-nek elkapnia. Eltökélt volt.
A folyosó sötétségét a fegyverekbe épített zseblámpák fénye törte meg. Nem feltétlen szerették volna felhívni magukra a figyelmet, amennyiben nem muszáj, hisz az akciónak teljes titokban kellett zajlania, viszont olyan mértékben nem láttak semmit, hogy kénytelenek voltak kockára tenni a meglepetés erejét. Steve haladt elől, nyomában a többi katona.
Elmentek számos ajtó mellett, de mindegyik jelöletlen volt és kulcsra zárt. A betörésükkel megint csak a lebukás veszélyét hozták volna magukra, ezért egyelőre nem törődtek velük. A leghátsó katona fő feladata úgyis az volt, hogy figyelje a hátukat.
Minden lépéssel egyre nőtt Steve kételkedése, a gyanakvása.
A folyosó egy szobába torkolt, amiben borzasztóan régi, vele valószínűleg egyidős zöld fémszekrények sorakoztak, összecsukható vaságyak, és mocskos neonlámpák voltak. A háború idején építettek ehhez kísértetiesen hasonló bunkereket. Nem látta nyomát, hogy bárki használta volna a helyiséget, viszont a nem használás jeleit sem találta meg. Nem voltak pókhálók, nem volt por sehol.
Aztán az ajtóban, ami továbbvezethetett a támaszpont belsejébe, meglátott valamit.
Borzasztóan fájt. Üvölteni szeretett volna, arrébb vonszolni magát, el attól az éles tárgytól, ami folyamatosan a húsába vájt. Úgy érezte, mintha a penge áthatolt volna a testén, mindössze azért, hogy valahol máshol merüljön ismét a bőre alá, csontot karistolva és inakat szaggatva.
Üvölteni szeretett volna, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
Arrébb akarta vonszolni magát, de megmozdulni sem bírt.
A padlóba vájta az ujjait. Minden hófehér volt. Kivéve a vérfoltokat a falon. A kézfején. A karján. A patakokat, amik az arcát mosták.
A hajába markoltak, felrántották a fejét, és a kés a torka elé csúszott. A zokogó könyörgés a fejében visszhangzott, mikor a fegyver éle lassan felsértette az érzékeny bőrt.
Steve ordítva ébredt fel egy akkora pofon hathatós rásegítésével, hogy belereccsent az arccsontja. Pánikba esve lihegett, és szaporán pislogott, hogy felfogja a környezetét. Sötétbarna lobboncot, kék íriszt látott. Verejtéktől nedves homlokán érezte Bucky mély lélegzetvételeit.
Még néhány másodpercre szüksége volt, hogy a rettegés és a rémálomból származó reszketés eltűnjön a porcikáiból, és képes legyen ellazulni. Bucky csak ekkor emelte fel az acél karját a válláról, és a másikat az arca mellől. Felült, így már nem szegezte az ágyhoz a szőkét, aki lehunyt szemmel igyekezett lassabban lélegezni. Túl szaporán vert a szíve.
Hallotta és érezte, hogy Bucky felkelt mellőle, ám mielőtt még elgondolkozhatott volna azon, hogy utána szóljon, és bocsánatot kérjen, a férfi már vissza is tért egy pohár vízzel a kezében. Segített Steve-nek felülni, aztán csak ült az ágy szélén, és figyelte őt. Fél kézzel beletúrt a hajába, megpróbálta hátrafésülni az arcából, természetesen teljesen eredménytelenül. A tincsek megzabolázhatatlanul hullottak vissza eredeti helyükre.
- Kiabáltál és dobáltad magad - szólalt meg csendesen Bucky.
- Ne haragudj - köszörülte meg a torkát. Félretette az ágy mellett sorakozó dobozok tetejére a poharat, aztán végigsimított az arcán mindkét kezével. - Csak egy… rémálom volt.
- Ez az első éjjel, hogy ennyire rossz lett volna.
Annak a több mint valószínű lehetősége, hogy a másik nem először virraszt miatta, nem kevés bűntudattal öntötte el Steve-et. Már amiatt kellemetlenül érezte magát, hogy ő foglalta el az egyetlen ágyat, Bucky pedig a kopott és molyrágta kanapén feküdt minden egyes este, de esélye sem lett volna meggyőzni a másikat. Felkelni is csak nehezen bírt, nemhogy leverekedni ezt a nézeteltérést.
A rémálom utolsó képei még mindig élénken vibráltak a szeme előtt. Olyan erősen szorította össze a fogait, hogy a súrlódástól megcsikordultak.
Nem először küzdött ehhez hasonló, borzasztó álmokkal. Miután Bucky lezuhant a vonatról, napokig nem bírt aludni, utána pedig szinte minden éjjel ugyanazt a jelenetet kellett átélnie. Volt, mikor idejében sikerült elkapnia Bucky kezét, de a férfi ujjai kicsúsztak az övéi közül. Volt, hogy Bucky egyáltalán nem nyúlt a kezéért. Az is megesett, hogy barátjával együtt zuhant a szakadékba. Még az utóbbi volt a legkevésbé felkavaró.
A rémálmok visszatértek egy időre New York után, ám ezeken gyorsabban túltette magát. Végre kezdett kialakulni az új élete, végre voltak ismerősei. Barátai. Beszélgethetett másokkal, akik talán nem élték át ugyanazt, ám megvoltak a maguk tragédiái, ezért meg tudták érteni a sötétséget, ami a sajgó űrt hagyta a szívében. Sosem említett részleteket. Azt mondta, „a legjobb barátom”. „Az első nő, aki észrevett”. „A tudós, aki hitt bennem”.
Ezek a félelmek és keserűségek azonban mindig mások körül forogtak. Steve-nek sosem volt rémálma önmagáról. Voltak rossz emlékei régről, az életének akadtak sötét részei, ám egyik sem volt olyan horderejű, mint ez a mostani.
Megkínozták. Éheztették, tanulmányozták, bezárták, ő pedig csupán azért élte túl, mert hitt benne, hogy előbb-utóbb valaki megtalálja. Végeredményében így is lett, csak nem az a személy érkezett meg, akire számított.
Steve visszavette magához a poharat. Gépiesen emelte a szájához a peremét, és kortyolt belőle egy nagyot. A gyomra már képes volt megbirkózni a folyadékokkal, és tegnap levesnél tartalmasabbat is tudott enni. A fejfájással egybekötött rosszullétek ellenben nem múltak el, teljesen rendszertelen időközönként törtek Steve-re.
- Te szoktál álmodni? - kérdezte a szőke, megkockáztatva egy óvatos pillantást a másik férfira, aki a kérdés hallatán kényelmetlenül mocorogni kezdett. Önkéntelenül nyúlt húsvér kezével a sötétben is megcsillanó fémkarhoz, hogy szinte védelmezőn átölelje.
- Néha. De ezek nem álmok.
- Nem álmok? - kérdezte értetlenül.
- Azt hiszem, emlékek - mondta, és a pillantása a kanapé háttámlájára szegeződött.
Steve tudta… az agya tudta, hogy nem szabad semmiben sem reménykednie, mert szavakkal leírhatatlan lenne a csalódás, a szívét azonban nem volt képes megállítani. Semmi mást nem hallott a mellkasában visszhangzó dobbanásokon és a fülében doboló vértől.
Bucky éjszakánként emlékezett?
- Mikről?
Tisztában volt vele, hogy megint a határokat feszegeti, hogy talán Bucky dühösen felpattan, magára kapja a kabátját, és megint itt hagyja egyedül a házban, ahogy szokta, mikor Steve érzékeny témákat erőltetett.
Ezúttal azonban nem lett dühös. Nem pattant fel. Nem hagyta faképnél.
- Rólad. - Úristen. - Nem így nézel ki általában. Kisebb és alacsonyabb vagy. Állandóan a baj van veled. - Bucky elgondolkozva ráncolta a homlokát, és Steve visszafojtott lélegzettel figyelte, hogyan csúsznak le lassan az ujjai az acélkaron, hogyan csökkent a feszültség a férfi egész testében. - Beteg vagy. Olyanokkal verekedsz, akik háromszor akkorák, mint te. Katona akarsz lenni.
Felpillantott Steve-re, aki viszont - finoman szólva - köpni-nyelni sem tudott.
- Úgy tűnik, ez az egy sikerült.
És akkor látta meg; a kék szempár mélyén azt a jellegzetes csillogást, ami már az emlékeiben gyakorlatilag teljesen elkopott, alig tudta felidézni, és most… most ott volt. A felszín alatt, valahol mélyen eltemetve.
Steve nem gondolkozott, mikor kinyúlt és Bucky csuklója köré kulcsolta az ujjait. Nem gondolkozott, mikor Bucky nem rántotta el a karját, csak kitágult pupillákkal meredt rá, az ajkai finoman elnyílva és nehezen, mélyeket lélegezve, hanem közelebb húzódott hozzá. A következő pillanatban már át is ölelte a másikat, aki egész testében megrándult, de még mindig nem lökte el, nem szakította ki magát a karjai közül.
- Bucky - nyögte, bele egyenesen a fekete hajú vállgödrébe. - Bucky. Úristen, Bucky.
Semmi sem jutott el Steve tudatáig; sem a suta, kicsit megkésett érintés a derekán, sem az, ahogy a férfi rekedten és gépiesen a hajába mormolta, hogy „én nem ő vagyok, én nem ő vagyok, én nem ő vagyok”.
Én nem ő vagyok.
Steve sok mindenre számított, mikor besétáltak az ismeretlenbe. Számított csapdákra, számított olyasmire, amit ember fia korábban még nem láthatott. Nem ez lett volna az első alkalom.
A nála legalább két fejjel magasabb, csuklyás alakon még nem is az átlagosnál nagyobb termete volt a legmegrázóbb. Az égési sérülésektől eltorzult arc, a lefittyedt, alig kivehető ajkak és a természetellenes póza sem döbbentette meg annyira a Kapitányt, mint a sárgán világító, mélyen üllő állatias szemek a felismerhetetlen arcban.
Aztán mikor megemelte a pajzsát, készen a védekezésre, valaki hátba lőtte.
| előző | következő |