[Fanfic] Jégeső hadművelet | Negyedik fejezet
Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5233
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: A távozás ezúttal problémamentesebb az orosz bázisról, Steve és Bucky pedig elindulnak, hogy egy időre - szó szerint - maguk mögött hagyjanak mindent.
Negyedik fejezet - Viszlát Oroszország!
Órákat töltöttek odalent. Steve még tippelni sem mert, mennyi helyiségen mentek át, mennyi mellett haladtak el amiatt, hogy zárva találták az ajtót, és mennyi lehetett olyan, aminek a bejáratát esetleg egyáltalán nem vették észre. Nem akarta elhinni, hogy egy ekkora bázist kiépített a HYDRA, és senkinek sem tűnt fel. Oroszországban is működtek SHIELD ügynökök korábban. Képtelen volt beletörődni a tudatba, hogy mindegyikük kettősügynök lett volna, és falaztak a szervezetnek. Talán ez az anarchista szervezet nem közvetlenül kapcsolódott a HYDRA-hoz, de valamilyen mértékben biztosan. Belső segítség nélkül nem tudtak volna ennyire hihető hazugsággal előállni.
Viszont a sok kérdés mellett találtak valami hasznosat is. Egy klasszikus, négyfiókos tároló szekrény egy teljes fiókjának az ő nevét szentelték egy nem túl nagy irattároló szobában. Bucky türelmetlensége azután hágott fel, hogy végeztek a két lénnyel még a bázis bejárata után, és egyáltalán nem enyhült, ahogy haladtak előre. Merő egyszerűséggel kirántotta a fiókot a szekrényből, amíg Steve keresett egy dobozt, és mindent beleborítottak. Utána mondani sem kellett neki, elindultak visszafelé.
Nem találták meg a doktornőt. Nem futottak bele több rémségbe. Csak sötétség, némaság és a holttestek mindenütt.
Aztán az egyik bezárt ajtó előtt elhaladva Steve tarkóján felálltak a szőrszárak, pedig gondosan körbetekerte sállal. Lelassított, végül meg is állt, és tűnődve nézett a jelöletlen ajtóra. Bucky nem mondott semmit, de a türelmetlenség már a lépései zajából is kihallatszott, ahogy visszasétált hozzá.
- Mi az? - kérdezte.
- Nem tudom - motyogta. Lehajolt, és letette a dobozt a padlóra. Megpróbálkozott egyszer a kilinccsel, de csak azért, hogy biztos legyen benne, nem feleslegesen rúgja be az ajtót. Nem feleslegesen tette. Egyetlen jól célzott találat elég volt a bakancsával.
A bejárattól balra a falon talált villanykapcsolót, így nemsokára derengő, néha villódzó neonfény töltötte meg a helyiséget. Az agya mindent egyszerre próbált feldolgozni: a szürke falakat és plafont, a nagyon ismerős foltot a feje fölött, a seszínű fémpultot a fal mentén, a falra csavarozott szekrényeket és a szoba közepén lévő asztalt a szíjakkal. Az odaszáradt vérfoltokat és csíkokat a szürke felületen.
Mintha valaki egy kést vágott volna az oldalába.
Csak akkor vette észre, hogy nehezen szedte levegőt, mikor egy kéz a vállára csúszott, és finoman megszorította.
- Történt itt valami? - kérdezte halkan Bucky.
- Azt hiszem - felelte ugyanolyan csendesen. Nem tudott semmi konkrétumra visszaemlékezni, de a zsigereiben érezte, hogy amennyiben sikerülne, nem látna túl sok szépet. Járt itt. Valamikor.
Közelebb sétált az asztalhoz, miután a férfi eleresztette őt, és néhány centire tőle állt meg megint. A betegesen zöldessárga lámpafényben az alvadt vér néhol barnának, néhol vörösesen rozsdásnak tűnt, néhol viszont ijesztően pirosnak. Pedig már jó ideje ott lehetett.
Egy kés. Itt még csak egy kés volt. Később pedig jött a borotva.
Az az ő vére volt?
Emlékezett a kínzásra, a helyszín volt az, ami kicsit a homályba veszett.
Önkéntelenül fonta maga köré a karjait. A hátán végigszaladt a fantomfájdalom. Rengeteg sebet szerzett élete során, és sosem volt az a típus, aki utólag kényesen érzékeny rájuk. Aki megpróbálja őket elfedni. Nem vágott fel velük, azonban nem is szégyellte őket. Most viszont… Ösztönösen próbálta magát védeni. Mert ezeket nem azért szerezte, hogy valakit védjen (amennyiben nem vette figyelembe, hogy Bucky után kérdezősködtek), hogy kiálljon a bunkókkal szemben vagy bizonyítsa az igazát. Nem, ezeket azért szerezte, mert túl gyenge volt.
Sosem bántalmazták korábban. Bucky pedig vagy meglátta a jeleket az arcán, vagy… Steve nem tudta eldönteni, mi lehetett az oka, hogy szó nélkül hagyta a dolgot, és inkább a szekrényekhez ment, hogy egyesével kinyitogassa őket. Talált fiolákat, néhány újabb aktát, injekciós tűket, gyógyszeres dobozokat. A dossziékat a hóna alá csapta, illetve mindenből kivett egyet, és a zsebébe csúsztatta őket.
A visszafelé vezető út maradékán ezúttal Steve miatt nem szóltak egymáshoz. Túlságosan lekötötte, hogy a fejfájásával dacolva megpróbáljon még több emléket előcsalni az agyából.
Kezdte azt hinni, hogy a rosszulléteinek a memóriavesztéséhez is köze van. Ez pedig minden más dolognál jobban zavarta. Ha szándékosan érték el, hogy bizonyos dolgokra ne emlékezzen, akkor nyomós okról lehetett szó.
Odakint a vakítóan kék égboltot ellepték a szürke fellegek. Lassan és békésen szállingózott a hó, ahogy ugyanazon az úton átvágtak az erdőn (a mappákat és a dobozt Steve vitte, ennek köszönhetően Bucky mindkét keze szabad maradt, ha gond adódna), és probléma felmerülése nélkül elérték a kocsit. Bucky gyorsan ellenőrizte az ajtókat (valószínűleg nem ült volna be, ha tudja, hogy feltörték), aztán nyitotta a csomagtartót. Bepakoltak mindent a megmaradt helyekre, a maszkokat a kupac tetejére dobták, Steve pedig egy váratlan ötlettől vezérelve kivett párat azokból a dossziékból, amiket társa talált. Mivel nem sokat beszélgettek, akár hasznossá is tehette magát az út alatt.
Az autóban Bucky első dolga a fegyverek lecsatolása volt, Steve addig a fűtést indította be.
- El kéne jutnunk… egy repülőtérre - előzte meg a kérdést a szőke. - Lehetőleg olyanra, ami az amerikai követség birtokában van. - Elhelyezkedett az ülésen, és megengedett magának egy sóhajt. Kimerültnek érezte magát, pedig annak az egyetlen harcnak nem kellett volna ennyire leszívnia. Főleg, hogy a nagyját Bucky csinálta. - Oké, jobb ötletem van. Keressünk egy helyet, ahonnan telefonálhatunk.
Látta, hogy a férfi bólintott, ezért amíg ő kitolatott az útra, kinyitotta az ölében pihenő legfelső aktát.
Fotók hevertek benne.
Steve-nek éppen arra maradt ideje, hogy kinyissa a kocsi ajtaját, és utólag hálát adott azért, hogy még nem kötötte be a biztonsági övet. A havat piros és fekete cseppek pettyezték be.
Az ágy piszkosfehérre mosott takaróján iratok, fotók és feljegyzések hevertek látszólag véletlenszerű sorrendben. Steve összefont karral a mellkasa előtt állt fölöttük, homlokráncolva próbált rájönni az összefüggésekre. A teljes hat órás autóutat azzal töltötte, hogy ezeket olvasta. Aludnia kellett volna, mert már alig állt a lábán, ám minden alkalommal, mikor lehunyta a szemét, azokat a képeket látta maga előtt.
Bucky húzta ki az autóból és tartotta őt, amíg már nem akart a szervezete mindent kiadni magából. Csakhogy ezúttal az öklendezés végével nem múlt el a jéghideg pánik, ami a csontjain kúszott fel, megfeszítette az izmait és elérte, hogy ne tudjon tisztán gondolkozni. A fekete hajú előbb őt kanalazta össze a földről, nekidöntötte a dzsipnek, aztán pedig az aktát markolta fel, amit sikeresen leejtett. Steve pont akkor fordította oldalra a fejét, miközben mély lélegzetek vételére kényszerítette magát, mikor Bucky felemelte az egyik képet, ami a lábtörlőn hevert.
Az üresség olyan gyorsan formálódott át nyers, elemi dühvé az arcán, hogy még Steve-et is megijesztette egy pillanatra. Pedig ezúttal nem ellene irányult.
Dokumentálták a kínzásokat. Színes, éles fotók örökítették meg, ahogy Steve hátából semmit nem lehetett látni a sebektől és a rengeteg vértől. Mutatták, miként gyógyultak be a korábbi sérülések, amik közé új vágásokat szeltek. Látta a saját húsát. Látta magát meztelenül, félájultan a fémasztalhoz kötözve, miközben a tekintete a semmibe mered, és az ajkai elnyílnak a fájdalomtól.
Ezeket a képeket eltette. Nem akarta, hogy bárki lássa őket. Már amiatt sem érezte magát kellemesen, hogy Bucky meglátott belőlük kettőt vagy hármat, pedig ő élőben asszisztálhatta végig a végeredményt. Mégis… Steve ezeket el akarta rejteni. Eltemetni olyan mélyre, hogy még ő se emlékezzen rá, hol vannak.
Már legalább két órája hajtottak a néptelen utakon, mikor a szőkébe villámcsapásszerűen hasított a felismerés, hogy nem találták meg a videófelvételeket. Jobb esetben még mindig ott hevertek valahol, valamelyik zárt teremben, és reményei szerint, soha senki nem fogja megtalálni őket. Rosszabb esetben azért nem akadtak rájuk, mert már nem voltak ott.
A kisvárost, amiben kilyukadtak, Bucky választotta. Áthajtottak nem egy településen, és az este sötétsége foltokban már felkúszott az égre, mikor megérkeztek ehhez. A fekete hajú valamiért úgy ítélte meg, hogy megfelelő lesz számukra, Steve pedig bízott benne és a döntésében. Előbb kerestek egy nagyon olcsó, nagyon lelakott hotelt, ahol Bucky kért maguknak egy szobát, felcipelték a fontosabb dolgokat, amikre az éjszaka során szükségük lehetett, aztán társa elment, hogy szerezzen vacsorát és egy mobiltelefont kettőjüknek. Az ő orosz tudása egy leheletnyivel jobb volt. Emellett neki volt pénze. Hogy honnan, azt Steve végképp nem szerette volna firtatni.
Ezt az időt tehát azzal töltötte, hogy valamiféle rendszerbe sorolja a talált bizonyítékokat. Próbálta rekonstruálni a történteket. A papírok említést tettek a jégeső hadműveletről. Ez volt gyakorlatilag az összesnek a fejlécén. Vagyis a hadművelet alapjában véve nem volt kamu, csak mást mondtak róla Steve-nek, mint ami valójában lehetett. Egy kísérleti program. De kié? A névtelenségbe burkolózó szervezeté? A HYDRA-é? A kettő egy és ugyanaz? Kik voltak benne? Kiket vontak bele még Steve előtt, esetleg utána? Részleteket nem talált sehol. „A jégeső hadművelet keretében…” „A J.H. előzetes elképzelései alapján…” Gondosan figyeltek arra, hogy konkrétumok ne legyenek az aktákban.
A fényképekkel sem jutott előrébb. Bár segítették az emlékezésben. A bent töltött két hónapból egyre több és több mozzanatot sikerült felidéznie, amitől ugyan az állandó hányingere és tarkójába visszahúzódó fejfájása nem lett jobb, de a bizonytalansága legalább a sötétben tapogatózás miatt enyhült.
Összerezzent, mikor kinyílt az ajtó. Bucky kócosan lépett be a hótól még nedves bakancsában, barna kabátjában, amiben egy favágó hatását keltette, egyik kezében egy jól megpakolt szatyrot tartva.
Két helyiségből állt a szobájuk. Az egyikbe belezsúfoltak egy kis sarokkonyhát, egy aprócska, nem túl higiénikusnak látszó asztalt, illetve két ágyat, amik jó tíz éve láthattak jobb időket is. A padlót sárga, durva anyagú szőnyeg fedte, itt-ott csúnya barna foltokkal. Egy rendkívül szűkös fürdőszoba tette ki a másikat, amibe éppen befértek a vécé, zuhanyzó és a szintén nem túl bizalomgerjesztő mosdókagyló mellé. Ennek ellenére Steve nem panaszkodott, mert a fűtés legalább tökéletesen működött, és nem akartak egy éjszakánál tovább maradni. Aludtak már rosszabb helyeken is.
Bucky letette az asztalra a szatyrot, és elővett belőle egy uzsonnás táska méretű dobozt, amit odadobott a másiknak.
Mobiltelefon. Messze nem egy modern készülék, de a célra tökéletesen megfelelt.
- Elképesztő vagy - pillantott fel rá Steve, mielőtt feltépte a csomagolást.
- Az itt élők gyanakodnak - mondta a férfi. Steve kezdett hozzászokni, hogy a mondandói felét Bucky csak úgy elengedte a füle mellett. - Hajnalban tovább kell mennünk, ha sikerül beszélned a barátoddal, ha nem.
- Rendben - biccentett. Igaz, hogy elképzelése sem volt arról, hova mehetnének, amennyiben ez most nem sikerül, viszont ezzel ráért akkor foglalkozni, amennyiben majd valós probléma lesz belőle.
Berakta a SIM-kártyát, visszahelyezte a hátlapot, és a leírás alapján (aminek szerencsére volt angol verziója) megpróbálta bekapcsolni a telefont. Sikerült. Nagyon rég nem örült semminek ennyire.
Nem ismerte Tony számát, mert korábban sosem volt rá szüksége. Ha találkozniuk kellett, a férfi megjelent vagy pedig üzent valakivel a SHIELD-en keresztül. Viszont az utóbbinak lőttek, és nem tudta, kiben bízhatott. Nyilvánvalóan Furyban igen (csakhogy róla nem hallott azóta, hogy elment Európába), Maria Hillben (akivel nem cseréltek telefonszámot) és azokban, akik ott voltak Washingtonban. Natashát nem érhette el, Samet egyelőre nem akarta belekeverni, ráadásul a férfi nem tudott nekik annyit segíteni jelenleg, mint amennyit Tony Stark.
Szerencsére egy telefonszámot megjegyzett. A Stark Industries közvetlen vonaláét.
Mire ő bepötyögte a számot, Bucky már kipakolt a szatyorból. Olcsó, nem újrahasznosítható műanyagdobozokat látott az asztalon, műanyag tányért és evőeszközöket meg egy üveg vizet.
Steve szíve egyszerre dobbant a kattanással a vonalban.
- Stark Industries recepció, Katherine Colton. Miben segíthetek?
- Át tud adni egy üzenetet Tony Starknak? - kérdezte a szőke. Kicsit kellemetlenül érezte magát, amiért köszönés nélkül vágott bele a dologba, de nem tudhatta, mennyire biztonságos a beszélgetés. Bucky viszont felkapta a fejét a név hallatán. - Sürgős lenne - tette hozzá sietve.
- Sajnálom, de nem - közölte az alapvetően kellemes női hang mindenféle sajnálattól mentesen. Steve kis híján elkáromkodta magát. - Milyen ügyben és ki keresi?
- Én… - Nem tudta, mennyit mondhatott. Nem tudta, bízhatott-e Katherine Coltonban. Nem tudta, mi mást tehetett volna. - Steve Rogers vagyok. Segítségre van szükségem.
Támadt némi csönd a beszélgetésben, aztán a nő újra megszólalt. Ezúttal sokkal kevésbé professzionálisan.
- Nézze, ha ez egy vicc…
- Nem, nem az! Kérem, kisasszony! - Felsóhajtott. Hogyan tudta volna több ezer kilométer távolságból bizonyítani, hogy ő volt Amerika Kapitány? Telefonon keresztül? - Bíznia kell bennem. Csak egy üzenetet akarok átadni. Külföldön ragadtam és vissza kell jutnom az Államokba. Nézze meg a hívószámot.
Beszélgetést, papírzörgést és valamiféle zúgást hallott a vonal másik végéről, aztán egy nagyon apró sóhajtást. Idegesen harapott rá az alsó ajkára.
- Mi az üzenet, Mr. Rogers?
A megkönnyebbülést követően gyorsan elmondta a rövid kérést, megköszönte a segítséget, aztán befejezte a hívást. Leeresztette a kezét, a mobilra bámult, és egy rövid másodpercre komolyan abban reménykedett, hogy máris megcsörren a készülék megint. Pedig tudta, hogy ez időbe fog telni. Mire eljut az üzenete Tonyhoz, az pár órát is igénybe vehet, figyelembe véve, hogy mikkel szokta elütni az idejét a milliomos szuperhős egy átlagos hétköznap. Azt a lehetőséget sem zárhatta ki, hogy a recepciós lány semmit sem tesz az ügy érdekében. Elvégre, ő miért bízott volna Steve-ben, ha Steve sem bízott benne?
Miért jutott minden idáig?
- Gyere enni - szólt rá a fekete hajú.
Steve nem bírt sokat magába kényszeríteni, még mindig kísértették a délután történtek és gyötörte a türelmetlenség a telefonhívás miatt, úgyhogy egyelőre csak a levessel próbálkozott meg, amit Bucky külön neki szerzett (ezt abból szűrte le, hogy társa rögtön a sült húsnak és krumplinak esett neki). Kicsit savanyú, de aránylag kellemes íze volt.
- Tony Stark? - kérdezte Bucky, miután mindketten megvoltak az első pár, gyomornyugtató falattal. - Ismerős a neve.
A szőke először lesütötte a szemét. Nem csodálkozott rajta, hogy a férfi ismerősnek találta a név csengését. Amennyiben lett volna más megoldás, biztosan nem Starkot keresi meg, viszont a Bosszúállók közül senki mást nem tudott volna elérni. Még az sem biztos, hogy őt sikerül. Tony szerencsére - vagyis nagy valószínűséggel - nem tudta azt, amit Steve igen. Ennek pedig egyelőre így kellett maradnia.
- Emlékszel Howard Starkra? - köszörülte meg végül a torkát.
- Igen - bólintott a másik. - Az a bajuszos pasas, akinek a gépe így kigyúrt téged.
- Az ő fia - mondta Steve. Már majdnem befejezte a levest.
Bucky szemében megcsillant némi csodálkozás. Lenyelte a falatot, mielőtt megszólalt.
- Hasonlítanak?
- Bizonyos dolgokban igen - mosolyodott el. - Tony is nagyon okos. Bámulatos dolgokat tud építeni. Le fog esni az állad a páncéljaitól - szélesedett még tovább a mosolya. Eszébe jutott az Expo 1942-ből. - Alapvetően helyén van a szíve. Bizonyos dolgokban viszont ég és föld köztük a különbség. Tonynak kicsit nehéz volt a gyerekkora, amiért Howard helyette azzal volt elfoglalva, hogy engem megtaláljon az óceánban.
Bucky ennek hallatán felvonta a szemöldökét, némán követelve további magyarázatot. A következő fél órában ezért aztán mesélt. Mindarról nagyvonalakban, ami azután történt, hogy Bucky lezuhant a száguldó vonatról és Steve megvolt győződve róla, hogy meghalt. Soha senkinek nem beszélt erről. Azoknak, akik ott voltak, nem kellett, a többieknek pedig… Steve úgy gondolta, a múltat megtarthatja magának. Senki sem erőltette a kérdést, Steve pedig nem hitte, hogy bármi változna, ha beszélne. Különösen nem a legjobb barátja halála, ami miatt magát hibáztatta. Emiatt pedig nehéz volt szavakba önteni.
Egy ideje nem gondolt ezekre az emlékekre. A támadásra Schmidt titkos bázisán. A bombák ledobásának megakadályozására. A kocka eltűnésére a tengerben. Aztán az az utolsó beszélgetésre Peggyvel, mielőtt a repülő a jégbe csapódott és belecsúszott a vízbe.
Bucky figyelmesen hallgatta. Egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét Steve-ről, pedig közben a vacsoráját is befejezte.
- Aztán felébredtem egy szobában egy olyan meccs közvetítését hallgatva, amire még együtt mentünk el 1941-ben - kúszott apró, kicsit keserű mosoly az ajkaira. - A SHIELD megtalált és kiolvasztottak, de úgy gondolták, nem fogadnám túl jól a tényt, hogy hetven évig nem voltam magamnál.
- Miért, jól fogadtad? - nézett rá kérdőn a fekete hajú.
- Nem tudom - vonta meg a vállát. - Azt hiszem. Nem borultam ki. Én… Én készen álltam arra, hogy meghalok, Buck. Az egyik pillanatban még… Peggytől búcsúztam el, a következőben pedig a háborúnak vége volt. Azt mondták, győztünk. Én csak… Nem voltam benne biztos, ez a világ hogyan fogad engem - intett körbe a szobában sután. - Még most sem tudom, van-e helyem benne.
Bucky arckifejezése azt sugallta, nem nagyon tudja, mit kellene erre mondania, amitől egy kis pír szökött Steve arcára. Egyáltalán nem azt akarta kihozni ebből az egészből, hogy hirtelen az ő problémái kerüljenek a középpontba, és lelkizni kezdjenek. Erősen kételkedett abban, hogy Bucky készen állt ilyesmire. Elvégre Steve még azt sem tudta, a férfi mire emlékszik vele kapcsolatban.
- Felejtsd el - rázta meg a fejét. Felkelt ültéből, elvette a tányért társa elől is, aztán a sajátjával együtt kidobta őket a kukába. - Meg kéne próbálnod aludni. Majd fent maradok én először.
- Szimpatikusabb voltál, amikor csendben ültél és nem csináltál semmit - morogta. Steve felkuncogott.
- Ne szokj hozzá.
- Idegesítő vagy.
Ettől elnevette magát.
- Mondták már.
Éppen a használt szalvétákat szedte össze, Bucky pedig a fekete hátizsákjában keresett valamit, amikor az aktákkal teleszórt ágyon idegesítő és éles hangon megszólalt a telefon. Steve majdnem átesett a széken meglepetésében. Bucky inkább úgy festett, mint aki szerette volna apró darabokra roppantani a mobilt.
Steve öt hosszú lépéssel az ágynál volt, felkapta a hangoskodó készüléket, és anélkül, hogy megnézte volna a számot, felvette.
- Igen?
- Ki gondolta volna, hogy nem bírsz meglenni nélkülem. Ennyire hiányoztam, Rogers?
Szívére tette volna akár a kezét is, miközben azt mondja, hogy igen. Sosem örült még ennyire, hogy hallja a férfi hangját.
- El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy megkaptad az üzenetem.
Tony egy másodperces késéssel reagált.
- Te nem viccelsz. Megijeszt a felelősség súlya, hogy én vagyok az egyetlen szalmaszálad, akibe kapaszkodhatsz. Még az önkritikám is érzi, hogy nagy szarban lehetsz. - Steve szólásra nyitotta a száját, de nem volt ideje belefogni, mert Tony folytatta. - Már amennyiben az nem lenne elég jel, hogy Oroszországból hívsz. A nácik után a kommunistákat is el akarod verni? Hallottál már a szabadnap fogalmáról, Gandhi?
- Tony.
- Hm?
- Segítségre van szükségem - mondta halkan. - Nem tudtam, kihez forduljak.
- Oké. Előbb azt mondd, mire van szükséged, aztán azt, hogy mi a rosseb történt veled.
- Egy repülőre - felelte gondolkodás nélkül. Utálta magát azért, hogy megremegett a hangja, de már nem szívhatta vissza. - Vigyél haza innen minket.
- Minket? Rogers, ha összeszedtél valami orosz luvnyát… Várj, most jön a pillanat, hogy elönt az atyai büszkeség.
Steve a kezébe temette az arcát. Tisztában volt vele az elején, hogy ez az egész nem lesz éppenséggel sétagalopp, de olyan régóta nem beszéltek egymással Starkkal, hogy egészen elszokott a stílusától. Bucky ellenben remekül szórakozott a szenvedésén, miközben végignyúlt az ágyán. Steve figyelmét nem kerülte el a párna alá csúsztatott pisztoly és a kés sem, ami megcsillant a férfi felcsúszott pulóvere alatt.
- Két főről van szó. Meg pár táskáról és egy elég nagy ládáról. - Buckyra pillantott, és a kocsi szót tátogta, mire a fekete hajú megrázta a fejét. - El tudod intézni a repülőt? Iratok nincsenek nálunk, tehát nem tudunk a hivatalos úton menni, de nem is lenne baj, ha minél kevesebben tudnának a dologról.
Tony hangjába némi gondterheltség vegyült, mikor erre válaszolt.
- Tényleg megijesztesz. Jól vagy?
- Megbeszéljük, ha találkozunk.
- Mondd meg, hol vagytok, és odaküldöm Rhodey-t a magánrepülőgépemmel. Azt nem fogják megállítani a határon.
- Köszönöm, Tony - mondta Steve, és nem fogta vissza magát, hogy a hangjából ki lehessen hallani az őszinte hálát. Aztán megmondta a város nevét, ahol voltak, barátja pedig azonnal továbbadta valakinek az információt a vonal másik végén.
- Jobb szeretem, mikor Starknak hívsz. Az kevésbé bizalmas. Kevésbé gyötör hallani - közölte vele a milliomos, miután végeztek a „hivatalos” résszel. - A repülőről felhívsz és elmondod, mi történt. Addig húzzátok meg magatokat. Rhodey kicsit megbízhatóbb, mint én, de hajnal előtt biztosan nem ér oda. Veszélyben vagytok?
- Nem, azt kétlem - rázta meg a fejét. - Viszont meg tudjuk védeni magunkat addig, az nem probléma.
- Köze van ennek az egésznek ahhoz, hogy szétvertétek a fővárost?
- Ezt akarom kideríteni.
- Repülő. Telefonhívás. Ne felejtsd el, a korod nem lesz mentség, Rogers.
- Értettem, Mr. Stark - mosolyodott el.
- Nagyon helyes.
Bontotta a hívást, aztán kikapcsolta a mobilt. Amennyiben valami probléma adódik, azt úgyis megtudják reggel, addig pedig feleslegesnek tűnt meríteni a készüléket. Ez az egyetlen dobásuk volt.
Összepakolta az iratokat és fényképeket, egy kupacba halmozta őket, amit aztán a rozoga éjjeliszekrényre helyezett, amit bepréseltek a két ágy közé valahogy. Fizikai lehetetlenségnek tűnt ebben az aprócska szobában.
Steve felült az ágyára, a háttámlának támasztotta a párnáját, és kényelmesen elhelyezkedett. Nem nagyon hitte, hogy pár óránál többet tudna aludni az éjjel a kimerültségtől függetlenül.
- Csak úgy ideküld egy repülőgépet? - törte meg a csendet Bucky mormogása.
- Tony épített egy nyolcvan emelet magas tornyot New York közepébe, amire égőkből kirakta a nevét - dörmögte a szőke lehunyt szemmel. A mai napig meg tudta lepni a dolog, pedig az épületet az invázió után újra kellett építeni. - Nem éppenséggel az a fickó, aki számára van lehetetlen kihívás. Bár szeret próbálkozni.
- Egy torony a nevével? - fordította oldalra a fejét a férfi. Steve felkuncogott a hitetlenkedés hallatán.
- Holnap megnézheted.
- Mi meg minden télen kis híján éhen haltunk - horkantott a másik.
Steve csak a szeme sarkából pillantott a másikra. Ez lehetett a második alkalom, hogy Bucky azt mondta, „mi”, azonban most először utalt ezzel a közös múltjukra, amit Steve nem véletlenül kényes óvatossággal került. Semmi olyat nem akart barátja szájába adni, ami nem volt meg benne is. Nem akarta, hogy emlékeket kreáljon magának. Azt szerette volna, ha magától emlékezik.
Pár másodpercre kizökkentette annak a lehetősége, talán tényleg emlékezett.
- Viszont mi ott voltunk egymásnak - mutatott rá. A kínos hallgatás elég bizonyíték volt rá, hogy ez a megjegyzés túl korainak bizonyult. Gyorsan ignorálta a sajgást a mellkasában. - Próbálj meg aludni, Buck. Felkeltelek, ha már nem bírok ébren maradni.
Meglepte, hogy a férfi nem kezdett veszekedni vele, hanem készségesen az oldalára fordult, háttal neki, és magára húzta a pokrócot, amit még ő hozott fel a kocsiból. Valószínűleg nem merte megkockáztatni az itteni szolgáltatás örömeit.
Megeshetett, hogy nem aludt, ám legalább pihent, ez pedig elég volt a szőkének ahhoz, hogy megnyugodjon, és kicsit száműzze a negatív gondolatokat. Pillanatokon belül megint 1941-ben volt, a stadionban. Egyik kezében hot dogot tartott, a másikban szalvétát, mert nem akarta leenni magát. Azt persze már csak otthon vette észre, hogy Bucky összekente a hátát ketchuppal, és még csak nem is baleset volt a dolog. Az a meccs volt élete egyik legjobb délutánja. Hónapokon át spóroltak rá, de minden pillanatot megért.
Természetesen, ezekbe az emlékképekbe belealudt.
Odakint már halványan derengett az ég alja, amikor Bucky a vállát rázva felébresztette. Félálomban még érezte is, ahogy az acélkar hideg fémje a bőréhez ér, de a vészcsengők még sem szóltak a fejében. Ez a tény hosszú perceken keresztül zavarta még azután is, hogy felült az ágyban, és elnyomott egy ásítást.
Már rég rendbe kellett volna jönnie. Nem volt normális, hogy viszonylag rendszeres alvás mellett ilyen mértékben fáradt legyen. Különösen, hogy rengeteg plusz energiájába került, hogy mindezt az esetek kilencvenkilenc százalékában palástolni tudja Bucky előtt, aki nyilvánvalóan nem volt ostoba. Csak nem szólt semmit.
Mindketten ruhában aludtak, úgyhogy mindössze négy-öt percet vett igénybe az elkészülés. A szobáért előre fizettek, ezért a kijelentkezést elintézték annyival, hogy letették a recepción (olcsó festékkel átkent fatákolmány a bejárattól néhány méterre) a kulcsot. Csak jöttek és mentek. Akár a szellemek.
Steve az álláig felhúzta a cipzárt, a sapkát pedig egészen a szemöldökéig le, de ennek ellenére is tökéletesen megtapasztalhatta, mennyire hideg is Oroszország az év ezen szakaszában.
Amíg Bucky bepakolt a kocsiba, ő bekapcsolta a mobilt. Hívást nem, de egy szöveges üzenetet kaptak, nagyjából egy órával korábban. A várostól délnyugatra volt egy tisztás, ahova le tudott szállni a repülőgép, és ott fogják várni őket. Megmutatta társának is az üzenetet, aki bólintással jelezte, hogy tudja, merre kell menniük.
Nem lehettek messze, amikor Bucky visszavett a sebességből, az ujjai szorítása pedig erősödött a kormányon.
- Mi a baj? - kérdezte Steve, aki eddig azzal ütötte el az időt, hogy a kesztyűs kezére lehelt, hátha kicsit kevésbé fogja elgémberedve érezni az ujjait.
- Csak azért - kezdte a férfi fojtott hangon, túlságosan intenzíven meredve az előttük lévő, egyáltalán nem letakarított útra, ami elfordult jobbra, és ezzel végre eljutottak a város széléig -, mert te ott akarsz tudni, nem biztos, hogy mások is.
- Az emberek többsége nem tudja, hogy túlélted a légiszállítók lezuhanását - mondta Steve. Pedig már kezdte azt hinni Tony telefonhívása után, hogy onnantól kezdve minden a legnagyobb rendben fog menni. A naivitását kilencvenöt éves korára sem tudta levetkőzni.
- Azokról beszélek, akik tudják - pillantott rá a szeme sarkából a fekete hajú.
Steve kibámult az ablakon.
Senki sem tudta volna arra kényszeríteni, hogy itt hagyja a legjobb barátját, ezen a kietlen és rideg helyen, egyedül, lehetséges ellenségekkel a nyomában - még maga Bucky sem. Talán Amerikában is voltak olyanok, akiknek rendezetlen ügye volt a Tél katonájával, azonban afelől már nem lehetett kétségük, hogy a szervezet, ami elkapta Steve-et, rá is pályázik. Az ő bázisukra pedig itt akadtak rá. Nem fogja itt hagyni nekik Buckyt. Emellett be akarta bizonyítani a másiknak, hogy nem minden fekete-fehér. Voltak, akik nem a Tél katonájára, hanem Bucky Barnesra emlékeztek.
- Mindenki megérdemel egy második esélyt - mormolta alig hallhatóan. - Meg fogják adni neked a második esélyt.
Soha nem kért semmit. Nem vette át a kitüntetéseket, nem fogadott el díjakat, „jelképes” összegeket, ajándékokat; nem díszelgett a nemzeti televízión. Néha adott egy-egy interjút (kisebb magazinoknak), esetleg belement egy-két fotózásba, de ez minden. Tony sokkal jobban tudta kezelni a sajtót, Steve nem érezte úgy, hogy a képregények és játékfigurák mellett nagyon csiszolnia kellene a hírnevét. A SHIELD utalt neki fizetést, de a legtöbb pénzt annak az árvaháznak adta, ahol még ő is felnőtt. Nem álszentségből. Csak nem volt szüksége fizetésre azért, hogy azt tette, amit kellett. Jóval többet kapott, mint amennyit egyébként el tudott költeni, és valahol ezt nem érezte igazságosnak.
Eljött azonban a pillanat, hogy ő kérjen valamit.
Eljött a pillanat, hogy Amerika valamit tegyen őérte.
- Csak fele ennyire akarok hinni ebben, mint te - szívta az alsó ajkát a fogai közé Bucky. Steve arca ellágyult.
- Bízz bennem. Nem lesz baj. Nem fogom hagyni.
Ugyan viszonozta a pillantását, a szőke még sem tudott semmit kiolvasni a férfi tekintetéből. Remélte, legalább fordítva működik a dolog, és Bucky látja rajta, hogy komolyan beszél. Ha valóban emlékszik, csak egy kis szeletére a közös múltjuknak, akkor tudnia kell, hogy bízhat benne.
Ez a kérdés nem derült ki rögtön, mert elértek egy mellékutat, amit Bucky mindössze a vakszerencsének köszönhetően vett észre. Még a földbe szúrt táblát is szinte teljesen beterítette a hó. Amint ráfordultak a dzsippel, rögtön meglátták a repülőgépet. Hatalmas volt. Steve tisztában volt vele, hogy a magánrepülőgép és a helikopter nem ugyanaz a kategória, de még őt is meglepetésként érte a mérete.
- A barátodnak nincsenek komplexusai? - pislogott Bucky.
- Megtanulta őket kompenzálni, mint látod - válaszolta, és a gyerekes csodálattól elnyíltak az ajkai.
Mire ők elérték a fehér gépet, az oldalsó ajtó lenyílt és megjelent a tetején egy vastag nadrágba és kabátba burkolózott alak, aki a kapucnit is felhajtotta a fejére, pedig már viselt egy sapkát. Steve nem tudta hibáztatni. Még a fűtött kocsiban sem érezte túlzásnak saját öltözékét.
- Biztos nem baj, hogy itt kell hagynunk a kocsit? - fordult társához, mikor megálltak, és Bucky leállította a motort.
- Nem. Nem az enyém.
Ezen nem lepődött meg, csak azon, hogy nem erre gondolt először.
Az egyik táskát Bucky kapta a vállára, a másikat Steve, utóbbi a két dobozt is a hóna alá markolta, Rhodey pedig segített nekik a ládával, amiben Bucky fegyverei pihentek.
- Jó látni magát, Kapitány! - kiabálta túl James Rhodes a repülőgép turbináiból felbőgő hangorkánt. A fekete hajú felé biccentett, aki kicsit tétován viszonozta a dolgot, közben pedig szándékosan lehorgasztotta a fejét, hogy minél kevesebbet lehessen látni az arcából. Ez megszokás lehetett, ösztönös reflex.
Mindent felvittek a repülőre, és letettek közvetlenül a bejárat mellé, mert volt ott egy meglehetősen nagy beugró, ahol valószínűleg a személyzet utazott volna, amennyiben jön a géppel személyzet. Rhodey ezután felhúzta a mobilis, de kissé ingatag lépcsőt, és bezárta az ajtót.
- Indulhatunk, Gerard! - kiáltott be a pilótafülkébe.
- Igenis, uram!
Addigra Steve már beterelte Buckyt a gép belsejébe, ahol nagyon kellemes meleg, takarók és egy komplett svédasztal fogadta őket mindenféle finomsággal. Elmosolyodott. Nem is Tony lett volna, ha nem egy komplett étteremmel fogadja őket.
- Alig tudtam elhinni, mikor Tony felhívott - szólalt meg a hátuk mögül Rhodey - az időpontot figyelembe véve - indokolatlanul derűs és friss hangja. Steve egy kicsit aggódni kezdett Bucky miatt, mikor a repülőgép lassan gurulni kezdett, hogy megszerezze a kellő sebességet a felszálláshoz, mert a férfi alig észrevehetően, de a háta mögé siklott.
- Nagyon hálásak vagyunk, ezredes - köszörülte meg a torkát a szőke. Lehúzta a kesztyűket, a sapkát és már a kabátja cipzárjával is végzett. - Biztos lett volna más dolga is.
- Azt erősen kétlem - forgatta meg a szemét. - Egy díszszemlére kellett volna elmennem Tonyval, ahol az a félkegyelmű úgy sem jelenik meg, vagyis az egész napomat magyarázkodással töltöttem volna. Mentségére szóljon, legalább nem egy újságíró, hanem Pepper dekoltázsában veszik el mostanában.
Steve felkuncogott.
- Igen, ez Tony.
Rhodey sóhajtott, majd a pillantása a társaságuk harmadik tagjára esett, aki rendkívül tehetségesen tett úgy, mintha ott sem lett volna. Steve csupán azért nem kezdett kételkedni a jelenlétében, mert időnként érezte barátja leheletét a nyakán.
Féloldalasan megfordult, és biztatóan Buckyra mosolygott, aki kétkedően viszonozta a gesztust. Nem félt vagy esett pánikba, de jól láthatóan frusztrálta a szituáció, és nem tudta, hogyan kezelje.
Végül lassan felnyúlt, levette a sapkát a bal kezével, amit még takart a kesztyű, és ugyan a jobbat nem nyújtotta ki Rhodey irányába, de egy sokkal magabiztosabb biccentéssel üdvözölte.
Az ezredes arcán a másodperc tört része alatt átsuhant a felismerésnek egy árnya, már a száját is szólásra nyitotta, aztán meggondolta magát. Ezért Steve borzasztóan hálás volt.
- Örülök a találkozásnak. A pilótafülkében leszek, ha szükség van rám. Kapitány, velem jönne, amíg odaadom a telefonom? Az enyém biztonságosabb, mint a magáé.
A szőke vetett egy utolsó pillantást Buckyra, aki megvonta a vállát, és inkább a svédasztalt tüntette ki figyelemmel. Nem mostanában lehetett, hogy utoljára rendes ételt ehetett, nemcsak gyorsan összecsapott valamit. Friss kenyeret, vajat, sajtot pakoltak ki, a gyümölcslevek pedig frissen lehettek facsarva Tony ízlését ismerve.
Steve követte Rhodey-t a gép elejébe. Sejtette, hogy nemcsak a mobil miatt maradnak kettesben, amit azonnal átnyújtott neki, ahogy átlépték az előtér küszöbét, ahova a táskákat is lerakták.
- Kapitány - kezdte fojtott hangon, amint hallótávolságon kívülre kerültek. Az erősödő zúgás mellett ez komplikált feladatnak bizonyult. - Nem akarom megkérdőjelezni a döntéseit, de azt azért mondhatta volna a telefonba, hogy őt akarja visszahozni az Államokba.
- Nem engedett volna fel a gépre, ezredes? - kérdezte Steve egy kicsit… dühösen. Visszafogta magát, de biztos volt benne, hogy az arcára kiültek az érzései.
Rhodey megnyalta az ajkát az idegesség egyértelmű jeleként.
- Nem erről van szó. De… Ennek nem mindenki fog örülni.
- Nem kell! - biztosította róla a férfi. - Ez az én döntésem. Vállalom érte és Buckyért is a felelősséget. Neki legalább annyi joga van Amerikában lenni, mint nekem. Amerikai állampolgár. A rohadt szabadságunkért történt vele mindez!
Még szemtanúja volt a döbbenetnek Rhodey arcán, mielőtt visszaindult társához. Talán nem kellett volna ilyen hangon beszélnie. Elvégre egy ezredesről volt szó. Valakiről, akivel jó kapcsolatot ápolt, és akit kifejezetten kedvelt. De elege volt abból, hogy hallgassa, mi a helyes és mi nem. Különösen ezzel az üggyel kapcsolatban. Rhodey magára hagyta volna Tonyt? Nem. Tony magára hagyta volna Rhodeyt? Nem. Hogyan várhatta el mindenki Steve-től, hogy hátat fordítson Buckynak? Hogyan hihették azt, hogy a történtek bármin változtatnak? Ez akárkivel megtörténhetett volna. Csakhogy Amerika Kapitány legjobb barátjával történt meg. Kivételesen pedig ki fogja használni a nevet, amit nem magának talált ki, hanem amit az amerikai polgárok adtak neki.
A zsebébe csúsztatta a telefont, és úgy döntött, egy reggeli még belefér, mielőtt felhívja Tonyt, és megkapja a milliomos sziporkáit.
El sem jutott az asztalig, ami mellett Bucky ült az egyik bőrrel borított fotelban, és egy szőlőfürtöt bámult néhány centire az arcától olyan arckifejezéssel, mintha valaki épp szálanként tépné ki a haját, mikor hirtelen megtántorodott. Nem volt mibe kapaszkodnia, így amikor a fejébe hasított a fájdalom és fehér foltok robbantak a szeme elé, térdre esett.
Még távolról hallotta Bucky hangját. Még felfogta a fém tapintását a nyakán. Aztán semmi.
| előző | következő |
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5233
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: A távozás ezúttal problémamentesebb az orosz bázisról, Steve és Bucky pedig elindulnak, hogy egy időre - szó szerint - maguk mögött hagyjanak mindent.
Negyedik fejezet - Viszlát Oroszország!
Órákat töltöttek odalent. Steve még tippelni sem mert, mennyi helyiségen mentek át, mennyi mellett haladtak el amiatt, hogy zárva találták az ajtót, és mennyi lehetett olyan, aminek a bejáratát esetleg egyáltalán nem vették észre. Nem akarta elhinni, hogy egy ekkora bázist kiépített a HYDRA, és senkinek sem tűnt fel. Oroszországban is működtek SHIELD ügynökök korábban. Képtelen volt beletörődni a tudatba, hogy mindegyikük kettősügynök lett volna, és falaztak a szervezetnek. Talán ez az anarchista szervezet nem közvetlenül kapcsolódott a HYDRA-hoz, de valamilyen mértékben biztosan. Belső segítség nélkül nem tudtak volna ennyire hihető hazugsággal előállni.
Viszont a sok kérdés mellett találtak valami hasznosat is. Egy klasszikus, négyfiókos tároló szekrény egy teljes fiókjának az ő nevét szentelték egy nem túl nagy irattároló szobában. Bucky türelmetlensége azután hágott fel, hogy végeztek a két lénnyel még a bázis bejárata után, és egyáltalán nem enyhült, ahogy haladtak előre. Merő egyszerűséggel kirántotta a fiókot a szekrényből, amíg Steve keresett egy dobozt, és mindent beleborítottak. Utána mondani sem kellett neki, elindultak visszafelé.
Nem találták meg a doktornőt. Nem futottak bele több rémségbe. Csak sötétség, némaság és a holttestek mindenütt.
Aztán az egyik bezárt ajtó előtt elhaladva Steve tarkóján felálltak a szőrszárak, pedig gondosan körbetekerte sállal. Lelassított, végül meg is állt, és tűnődve nézett a jelöletlen ajtóra. Bucky nem mondott semmit, de a türelmetlenség már a lépései zajából is kihallatszott, ahogy visszasétált hozzá.
- Mi az? - kérdezte.
- Nem tudom - motyogta. Lehajolt, és letette a dobozt a padlóra. Megpróbálkozott egyszer a kilinccsel, de csak azért, hogy biztos legyen benne, nem feleslegesen rúgja be az ajtót. Nem feleslegesen tette. Egyetlen jól célzott találat elég volt a bakancsával.
A bejárattól balra a falon talált villanykapcsolót, így nemsokára derengő, néha villódzó neonfény töltötte meg a helyiséget. Az agya mindent egyszerre próbált feldolgozni: a szürke falakat és plafont, a nagyon ismerős foltot a feje fölött, a seszínű fémpultot a fal mentén, a falra csavarozott szekrényeket és a szoba közepén lévő asztalt a szíjakkal. Az odaszáradt vérfoltokat és csíkokat a szürke felületen.
Mintha valaki egy kést vágott volna az oldalába.
Csak akkor vette észre, hogy nehezen szedte levegőt, mikor egy kéz a vállára csúszott, és finoman megszorította.
- Történt itt valami? - kérdezte halkan Bucky.
- Azt hiszem - felelte ugyanolyan csendesen. Nem tudott semmi konkrétumra visszaemlékezni, de a zsigereiben érezte, hogy amennyiben sikerülne, nem látna túl sok szépet. Járt itt. Valamikor.
Közelebb sétált az asztalhoz, miután a férfi eleresztette őt, és néhány centire tőle állt meg megint. A betegesen zöldessárga lámpafényben az alvadt vér néhol barnának, néhol vörösesen rozsdásnak tűnt, néhol viszont ijesztően pirosnak. Pedig már jó ideje ott lehetett.
Egy kés. Itt még csak egy kés volt. Később pedig jött a borotva.
Az az ő vére volt?
Emlékezett a kínzásra, a helyszín volt az, ami kicsit a homályba veszett.
Önkéntelenül fonta maga köré a karjait. A hátán végigszaladt a fantomfájdalom. Rengeteg sebet szerzett élete során, és sosem volt az a típus, aki utólag kényesen érzékeny rájuk. Aki megpróbálja őket elfedni. Nem vágott fel velük, azonban nem is szégyellte őket. Most viszont… Ösztönösen próbálta magát védeni. Mert ezeket nem azért szerezte, hogy valakit védjen (amennyiben nem vette figyelembe, hogy Bucky után kérdezősködtek), hogy kiálljon a bunkókkal szemben vagy bizonyítsa az igazát. Nem, ezeket azért szerezte, mert túl gyenge volt.
Sosem bántalmazták korábban. Bucky pedig vagy meglátta a jeleket az arcán, vagy… Steve nem tudta eldönteni, mi lehetett az oka, hogy szó nélkül hagyta a dolgot, és inkább a szekrényekhez ment, hogy egyesével kinyitogassa őket. Talált fiolákat, néhány újabb aktát, injekciós tűket, gyógyszeres dobozokat. A dossziékat a hóna alá csapta, illetve mindenből kivett egyet, és a zsebébe csúsztatta őket.
A visszafelé vezető út maradékán ezúttal Steve miatt nem szóltak egymáshoz. Túlságosan lekötötte, hogy a fejfájásával dacolva megpróbáljon még több emléket előcsalni az agyából.
Kezdte azt hinni, hogy a rosszulléteinek a memóriavesztéséhez is köze van. Ez pedig minden más dolognál jobban zavarta. Ha szándékosan érték el, hogy bizonyos dolgokra ne emlékezzen, akkor nyomós okról lehetett szó.
Odakint a vakítóan kék égboltot ellepték a szürke fellegek. Lassan és békésen szállingózott a hó, ahogy ugyanazon az úton átvágtak az erdőn (a mappákat és a dobozt Steve vitte, ennek köszönhetően Bucky mindkét keze szabad maradt, ha gond adódna), és probléma felmerülése nélkül elérték a kocsit. Bucky gyorsan ellenőrizte az ajtókat (valószínűleg nem ült volna be, ha tudja, hogy feltörték), aztán nyitotta a csomagtartót. Bepakoltak mindent a megmaradt helyekre, a maszkokat a kupac tetejére dobták, Steve pedig egy váratlan ötlettől vezérelve kivett párat azokból a dossziékból, amiket társa talált. Mivel nem sokat beszélgettek, akár hasznossá is tehette magát az út alatt.
Az autóban Bucky első dolga a fegyverek lecsatolása volt, Steve addig a fűtést indította be.
- El kéne jutnunk… egy repülőtérre - előzte meg a kérdést a szőke. - Lehetőleg olyanra, ami az amerikai követség birtokában van. - Elhelyezkedett az ülésen, és megengedett magának egy sóhajt. Kimerültnek érezte magát, pedig annak az egyetlen harcnak nem kellett volna ennyire leszívnia. Főleg, hogy a nagyját Bucky csinálta. - Oké, jobb ötletem van. Keressünk egy helyet, ahonnan telefonálhatunk.
Látta, hogy a férfi bólintott, ezért amíg ő kitolatott az útra, kinyitotta az ölében pihenő legfelső aktát.
Fotók hevertek benne.
Steve-nek éppen arra maradt ideje, hogy kinyissa a kocsi ajtaját, és utólag hálát adott azért, hogy még nem kötötte be a biztonsági övet. A havat piros és fekete cseppek pettyezték be.
Az ágy piszkosfehérre mosott takaróján iratok, fotók és feljegyzések hevertek látszólag véletlenszerű sorrendben. Steve összefont karral a mellkasa előtt állt fölöttük, homlokráncolva próbált rájönni az összefüggésekre. A teljes hat órás autóutat azzal töltötte, hogy ezeket olvasta. Aludnia kellett volna, mert már alig állt a lábán, ám minden alkalommal, mikor lehunyta a szemét, azokat a képeket látta maga előtt.
Bucky húzta ki az autóból és tartotta őt, amíg már nem akart a szervezete mindent kiadni magából. Csakhogy ezúttal az öklendezés végével nem múlt el a jéghideg pánik, ami a csontjain kúszott fel, megfeszítette az izmait és elérte, hogy ne tudjon tisztán gondolkozni. A fekete hajú előbb őt kanalazta össze a földről, nekidöntötte a dzsipnek, aztán pedig az aktát markolta fel, amit sikeresen leejtett. Steve pont akkor fordította oldalra a fejét, miközben mély lélegzetek vételére kényszerítette magát, mikor Bucky felemelte az egyik képet, ami a lábtörlőn hevert.
Az üresség olyan gyorsan formálódott át nyers, elemi dühvé az arcán, hogy még Steve-et is megijesztette egy pillanatra. Pedig ezúttal nem ellene irányult.
Dokumentálták a kínzásokat. Színes, éles fotók örökítették meg, ahogy Steve hátából semmit nem lehetett látni a sebektől és a rengeteg vértől. Mutatták, miként gyógyultak be a korábbi sérülések, amik közé új vágásokat szeltek. Látta a saját húsát. Látta magát meztelenül, félájultan a fémasztalhoz kötözve, miközben a tekintete a semmibe mered, és az ajkai elnyílnak a fájdalomtól.
Ezeket a képeket eltette. Nem akarta, hogy bárki lássa őket. Már amiatt sem érezte magát kellemesen, hogy Bucky meglátott belőlük kettőt vagy hármat, pedig ő élőben asszisztálhatta végig a végeredményt. Mégis… Steve ezeket el akarta rejteni. Eltemetni olyan mélyre, hogy még ő se emlékezzen rá, hol vannak.
Már legalább két órája hajtottak a néptelen utakon, mikor a szőkébe villámcsapásszerűen hasított a felismerés, hogy nem találták meg a videófelvételeket. Jobb esetben még mindig ott hevertek valahol, valamelyik zárt teremben, és reményei szerint, soha senki nem fogja megtalálni őket. Rosszabb esetben azért nem akadtak rájuk, mert már nem voltak ott.
A kisvárost, amiben kilyukadtak, Bucky választotta. Áthajtottak nem egy településen, és az este sötétsége foltokban már felkúszott az égre, mikor megérkeztek ehhez. A fekete hajú valamiért úgy ítélte meg, hogy megfelelő lesz számukra, Steve pedig bízott benne és a döntésében. Előbb kerestek egy nagyon olcsó, nagyon lelakott hotelt, ahol Bucky kért maguknak egy szobát, felcipelték a fontosabb dolgokat, amikre az éjszaka során szükségük lehetett, aztán társa elment, hogy szerezzen vacsorát és egy mobiltelefont kettőjüknek. Az ő orosz tudása egy leheletnyivel jobb volt. Emellett neki volt pénze. Hogy honnan, azt Steve végképp nem szerette volna firtatni.
Ezt az időt tehát azzal töltötte, hogy valamiféle rendszerbe sorolja a talált bizonyítékokat. Próbálta rekonstruálni a történteket. A papírok említést tettek a jégeső hadműveletről. Ez volt gyakorlatilag az összesnek a fejlécén. Vagyis a hadművelet alapjában véve nem volt kamu, csak mást mondtak róla Steve-nek, mint ami valójában lehetett. Egy kísérleti program. De kié? A névtelenségbe burkolózó szervezeté? A HYDRA-é? A kettő egy és ugyanaz? Kik voltak benne? Kiket vontak bele még Steve előtt, esetleg utána? Részleteket nem talált sehol. „A jégeső hadművelet keretében…” „A J.H. előzetes elképzelései alapján…” Gondosan figyeltek arra, hogy konkrétumok ne legyenek az aktákban.
A fényképekkel sem jutott előrébb. Bár segítették az emlékezésben. A bent töltött két hónapból egyre több és több mozzanatot sikerült felidéznie, amitől ugyan az állandó hányingere és tarkójába visszahúzódó fejfájása nem lett jobb, de a bizonytalansága legalább a sötétben tapogatózás miatt enyhült.
Összerezzent, mikor kinyílt az ajtó. Bucky kócosan lépett be a hótól még nedves bakancsában, barna kabátjában, amiben egy favágó hatását keltette, egyik kezében egy jól megpakolt szatyrot tartva.
Két helyiségből állt a szobájuk. Az egyikbe belezsúfoltak egy kis sarokkonyhát, egy aprócska, nem túl higiénikusnak látszó asztalt, illetve két ágyat, amik jó tíz éve láthattak jobb időket is. A padlót sárga, durva anyagú szőnyeg fedte, itt-ott csúnya barna foltokkal. Egy rendkívül szűkös fürdőszoba tette ki a másikat, amibe éppen befértek a vécé, zuhanyzó és a szintén nem túl bizalomgerjesztő mosdókagyló mellé. Ennek ellenére Steve nem panaszkodott, mert a fűtés legalább tökéletesen működött, és nem akartak egy éjszakánál tovább maradni. Aludtak már rosszabb helyeken is.
Bucky letette az asztalra a szatyrot, és elővett belőle egy uzsonnás táska méretű dobozt, amit odadobott a másiknak.
Mobiltelefon. Messze nem egy modern készülék, de a célra tökéletesen megfelelt.
- Elképesztő vagy - pillantott fel rá Steve, mielőtt feltépte a csomagolást.
- Az itt élők gyanakodnak - mondta a férfi. Steve kezdett hozzászokni, hogy a mondandói felét Bucky csak úgy elengedte a füle mellett. - Hajnalban tovább kell mennünk, ha sikerül beszélned a barátoddal, ha nem.
- Rendben - biccentett. Igaz, hogy elképzelése sem volt arról, hova mehetnének, amennyiben ez most nem sikerül, viszont ezzel ráért akkor foglalkozni, amennyiben majd valós probléma lesz belőle.
Berakta a SIM-kártyát, visszahelyezte a hátlapot, és a leírás alapján (aminek szerencsére volt angol verziója) megpróbálta bekapcsolni a telefont. Sikerült. Nagyon rég nem örült semminek ennyire.
Nem ismerte Tony számát, mert korábban sosem volt rá szüksége. Ha találkozniuk kellett, a férfi megjelent vagy pedig üzent valakivel a SHIELD-en keresztül. Viszont az utóbbinak lőttek, és nem tudta, kiben bízhatott. Nyilvánvalóan Furyban igen (csakhogy róla nem hallott azóta, hogy elment Európába), Maria Hillben (akivel nem cseréltek telefonszámot) és azokban, akik ott voltak Washingtonban. Natashát nem érhette el, Samet egyelőre nem akarta belekeverni, ráadásul a férfi nem tudott nekik annyit segíteni jelenleg, mint amennyit Tony Stark.
Szerencsére egy telefonszámot megjegyzett. A Stark Industries közvetlen vonaláét.
Mire ő bepötyögte a számot, Bucky már kipakolt a szatyorból. Olcsó, nem újrahasznosítható műanyagdobozokat látott az asztalon, műanyag tányért és evőeszközöket meg egy üveg vizet.
Steve szíve egyszerre dobbant a kattanással a vonalban.
- Stark Industries recepció, Katherine Colton. Miben segíthetek?
- Át tud adni egy üzenetet Tony Starknak? - kérdezte a szőke. Kicsit kellemetlenül érezte magát, amiért köszönés nélkül vágott bele a dologba, de nem tudhatta, mennyire biztonságos a beszélgetés. Bucky viszont felkapta a fejét a név hallatán. - Sürgős lenne - tette hozzá sietve.
- Sajnálom, de nem - közölte az alapvetően kellemes női hang mindenféle sajnálattól mentesen. Steve kis híján elkáromkodta magát. - Milyen ügyben és ki keresi?
- Én… - Nem tudta, mennyit mondhatott. Nem tudta, bízhatott-e Katherine Coltonban. Nem tudta, mi mást tehetett volna. - Steve Rogers vagyok. Segítségre van szükségem.
Támadt némi csönd a beszélgetésben, aztán a nő újra megszólalt. Ezúttal sokkal kevésbé professzionálisan.
- Nézze, ha ez egy vicc…
- Nem, nem az! Kérem, kisasszony! - Felsóhajtott. Hogyan tudta volna több ezer kilométer távolságból bizonyítani, hogy ő volt Amerika Kapitány? Telefonon keresztül? - Bíznia kell bennem. Csak egy üzenetet akarok átadni. Külföldön ragadtam és vissza kell jutnom az Államokba. Nézze meg a hívószámot.
Beszélgetést, papírzörgést és valamiféle zúgást hallott a vonal másik végéről, aztán egy nagyon apró sóhajtást. Idegesen harapott rá az alsó ajkára.
- Mi az üzenet, Mr. Rogers?
A megkönnyebbülést követően gyorsan elmondta a rövid kérést, megköszönte a segítséget, aztán befejezte a hívást. Leeresztette a kezét, a mobilra bámult, és egy rövid másodpercre komolyan abban reménykedett, hogy máris megcsörren a készülék megint. Pedig tudta, hogy ez időbe fog telni. Mire eljut az üzenete Tonyhoz, az pár órát is igénybe vehet, figyelembe véve, hogy mikkel szokta elütni az idejét a milliomos szuperhős egy átlagos hétköznap. Azt a lehetőséget sem zárhatta ki, hogy a recepciós lány semmit sem tesz az ügy érdekében. Elvégre, ő miért bízott volna Steve-ben, ha Steve sem bízott benne?
Miért jutott minden idáig?
- Gyere enni - szólt rá a fekete hajú.
Steve nem bírt sokat magába kényszeríteni, még mindig kísértették a délután történtek és gyötörte a türelmetlenség a telefonhívás miatt, úgyhogy egyelőre csak a levessel próbálkozott meg, amit Bucky külön neki szerzett (ezt abból szűrte le, hogy társa rögtön a sült húsnak és krumplinak esett neki). Kicsit savanyú, de aránylag kellemes íze volt.
- Tony Stark? - kérdezte Bucky, miután mindketten megvoltak az első pár, gyomornyugtató falattal. - Ismerős a neve.
A szőke először lesütötte a szemét. Nem csodálkozott rajta, hogy a férfi ismerősnek találta a név csengését. Amennyiben lett volna más megoldás, biztosan nem Starkot keresi meg, viszont a Bosszúállók közül senki mást nem tudott volna elérni. Még az sem biztos, hogy őt sikerül. Tony szerencsére - vagyis nagy valószínűséggel - nem tudta azt, amit Steve igen. Ennek pedig egyelőre így kellett maradnia.
- Emlékszel Howard Starkra? - köszörülte meg végül a torkát.
- Igen - bólintott a másik. - Az a bajuszos pasas, akinek a gépe így kigyúrt téged.
- Az ő fia - mondta Steve. Már majdnem befejezte a levest.
Bucky szemében megcsillant némi csodálkozás. Lenyelte a falatot, mielőtt megszólalt.
- Hasonlítanak?
- Bizonyos dolgokban igen - mosolyodott el. - Tony is nagyon okos. Bámulatos dolgokat tud építeni. Le fog esni az állad a páncéljaitól - szélesedett még tovább a mosolya. Eszébe jutott az Expo 1942-ből. - Alapvetően helyén van a szíve. Bizonyos dolgokban viszont ég és föld köztük a különbség. Tonynak kicsit nehéz volt a gyerekkora, amiért Howard helyette azzal volt elfoglalva, hogy engem megtaláljon az óceánban.
Bucky ennek hallatán felvonta a szemöldökét, némán követelve további magyarázatot. A következő fél órában ezért aztán mesélt. Mindarról nagyvonalakban, ami azután történt, hogy Bucky lezuhant a száguldó vonatról és Steve megvolt győződve róla, hogy meghalt. Soha senkinek nem beszélt erről. Azoknak, akik ott voltak, nem kellett, a többieknek pedig… Steve úgy gondolta, a múltat megtarthatja magának. Senki sem erőltette a kérdést, Steve pedig nem hitte, hogy bármi változna, ha beszélne. Különösen nem a legjobb barátja halála, ami miatt magát hibáztatta. Emiatt pedig nehéz volt szavakba önteni.
Egy ideje nem gondolt ezekre az emlékekre. A támadásra Schmidt titkos bázisán. A bombák ledobásának megakadályozására. A kocka eltűnésére a tengerben. Aztán az az utolsó beszélgetésre Peggyvel, mielőtt a repülő a jégbe csapódott és belecsúszott a vízbe.
Bucky figyelmesen hallgatta. Egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét Steve-ről, pedig közben a vacsoráját is befejezte.
- Aztán felébredtem egy szobában egy olyan meccs közvetítését hallgatva, amire még együtt mentünk el 1941-ben - kúszott apró, kicsit keserű mosoly az ajkaira. - A SHIELD megtalált és kiolvasztottak, de úgy gondolták, nem fogadnám túl jól a tényt, hogy hetven évig nem voltam magamnál.
- Miért, jól fogadtad? - nézett rá kérdőn a fekete hajú.
- Nem tudom - vonta meg a vállát. - Azt hiszem. Nem borultam ki. Én… Én készen álltam arra, hogy meghalok, Buck. Az egyik pillanatban még… Peggytől búcsúztam el, a következőben pedig a háborúnak vége volt. Azt mondták, győztünk. Én csak… Nem voltam benne biztos, ez a világ hogyan fogad engem - intett körbe a szobában sután. - Még most sem tudom, van-e helyem benne.
Bucky arckifejezése azt sugallta, nem nagyon tudja, mit kellene erre mondania, amitől egy kis pír szökött Steve arcára. Egyáltalán nem azt akarta kihozni ebből az egészből, hogy hirtelen az ő problémái kerüljenek a középpontba, és lelkizni kezdjenek. Erősen kételkedett abban, hogy Bucky készen állt ilyesmire. Elvégre Steve még azt sem tudta, a férfi mire emlékszik vele kapcsolatban.
- Felejtsd el - rázta meg a fejét. Felkelt ültéből, elvette a tányért társa elől is, aztán a sajátjával együtt kidobta őket a kukába. - Meg kéne próbálnod aludni. Majd fent maradok én először.
- Szimpatikusabb voltál, amikor csendben ültél és nem csináltál semmit - morogta. Steve felkuncogott.
- Ne szokj hozzá.
- Idegesítő vagy.
Ettől elnevette magát.
- Mondták már.
Éppen a használt szalvétákat szedte össze, Bucky pedig a fekete hátizsákjában keresett valamit, amikor az aktákkal teleszórt ágyon idegesítő és éles hangon megszólalt a telefon. Steve majdnem átesett a széken meglepetésében. Bucky inkább úgy festett, mint aki szerette volna apró darabokra roppantani a mobilt.
Steve öt hosszú lépéssel az ágynál volt, felkapta a hangoskodó készüléket, és anélkül, hogy megnézte volna a számot, felvette.
- Igen?
- Ki gondolta volna, hogy nem bírsz meglenni nélkülem. Ennyire hiányoztam, Rogers?
Szívére tette volna akár a kezét is, miközben azt mondja, hogy igen. Sosem örült még ennyire, hogy hallja a férfi hangját.
- El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy megkaptad az üzenetem.
Tony egy másodperces késéssel reagált.
- Te nem viccelsz. Megijeszt a felelősség súlya, hogy én vagyok az egyetlen szalmaszálad, akibe kapaszkodhatsz. Még az önkritikám is érzi, hogy nagy szarban lehetsz. - Steve szólásra nyitotta a száját, de nem volt ideje belefogni, mert Tony folytatta. - Már amennyiben az nem lenne elég jel, hogy Oroszországból hívsz. A nácik után a kommunistákat is el akarod verni? Hallottál már a szabadnap fogalmáról, Gandhi?
- Tony.
- Hm?
- Segítségre van szükségem - mondta halkan. - Nem tudtam, kihez forduljak.
- Oké. Előbb azt mondd, mire van szükséged, aztán azt, hogy mi a rosseb történt veled.
- Egy repülőre - felelte gondolkodás nélkül. Utálta magát azért, hogy megremegett a hangja, de már nem szívhatta vissza. - Vigyél haza innen minket.
- Minket? Rogers, ha összeszedtél valami orosz luvnyát… Várj, most jön a pillanat, hogy elönt az atyai büszkeség.
Steve a kezébe temette az arcát. Tisztában volt vele az elején, hogy ez az egész nem lesz éppenséggel sétagalopp, de olyan régóta nem beszéltek egymással Starkkal, hogy egészen elszokott a stílusától. Bucky ellenben remekül szórakozott a szenvedésén, miközben végignyúlt az ágyán. Steve figyelmét nem kerülte el a párna alá csúsztatott pisztoly és a kés sem, ami megcsillant a férfi felcsúszott pulóvere alatt.
- Két főről van szó. Meg pár táskáról és egy elég nagy ládáról. - Buckyra pillantott, és a kocsi szót tátogta, mire a fekete hajú megrázta a fejét. - El tudod intézni a repülőt? Iratok nincsenek nálunk, tehát nem tudunk a hivatalos úton menni, de nem is lenne baj, ha minél kevesebben tudnának a dologról.
Tony hangjába némi gondterheltség vegyült, mikor erre válaszolt.
- Tényleg megijesztesz. Jól vagy?
- Megbeszéljük, ha találkozunk.
- Mondd meg, hol vagytok, és odaküldöm Rhodey-t a magánrepülőgépemmel. Azt nem fogják megállítani a határon.
- Köszönöm, Tony - mondta Steve, és nem fogta vissza magát, hogy a hangjából ki lehessen hallani az őszinte hálát. Aztán megmondta a város nevét, ahol voltak, barátja pedig azonnal továbbadta valakinek az információt a vonal másik végén.
- Jobb szeretem, mikor Starknak hívsz. Az kevésbé bizalmas. Kevésbé gyötör hallani - közölte vele a milliomos, miután végeztek a „hivatalos” résszel. - A repülőről felhívsz és elmondod, mi történt. Addig húzzátok meg magatokat. Rhodey kicsit megbízhatóbb, mint én, de hajnal előtt biztosan nem ér oda. Veszélyben vagytok?
- Nem, azt kétlem - rázta meg a fejét. - Viszont meg tudjuk védeni magunkat addig, az nem probléma.
- Köze van ennek az egésznek ahhoz, hogy szétvertétek a fővárost?
- Ezt akarom kideríteni.
- Repülő. Telefonhívás. Ne felejtsd el, a korod nem lesz mentség, Rogers.
- Értettem, Mr. Stark - mosolyodott el.
- Nagyon helyes.
Bontotta a hívást, aztán kikapcsolta a mobilt. Amennyiben valami probléma adódik, azt úgyis megtudják reggel, addig pedig feleslegesnek tűnt meríteni a készüléket. Ez az egyetlen dobásuk volt.
Összepakolta az iratokat és fényképeket, egy kupacba halmozta őket, amit aztán a rozoga éjjeliszekrényre helyezett, amit bepréseltek a két ágy közé valahogy. Fizikai lehetetlenségnek tűnt ebben az aprócska szobában.
Steve felült az ágyára, a háttámlának támasztotta a párnáját, és kényelmesen elhelyezkedett. Nem nagyon hitte, hogy pár óránál többet tudna aludni az éjjel a kimerültségtől függetlenül.
- Csak úgy ideküld egy repülőgépet? - törte meg a csendet Bucky mormogása.
- Tony épített egy nyolcvan emelet magas tornyot New York közepébe, amire égőkből kirakta a nevét - dörmögte a szőke lehunyt szemmel. A mai napig meg tudta lepni a dolog, pedig az épületet az invázió után újra kellett építeni. - Nem éppenséggel az a fickó, aki számára van lehetetlen kihívás. Bár szeret próbálkozni.
- Egy torony a nevével? - fordította oldalra a fejét a férfi. Steve felkuncogott a hitetlenkedés hallatán.
- Holnap megnézheted.
- Mi meg minden télen kis híján éhen haltunk - horkantott a másik.
Steve csak a szeme sarkából pillantott a másikra. Ez lehetett a második alkalom, hogy Bucky azt mondta, „mi”, azonban most először utalt ezzel a közös múltjukra, amit Steve nem véletlenül kényes óvatossággal került. Semmi olyat nem akart barátja szájába adni, ami nem volt meg benne is. Nem akarta, hogy emlékeket kreáljon magának. Azt szerette volna, ha magától emlékezik.
Pár másodpercre kizökkentette annak a lehetősége, talán tényleg emlékezett.
- Viszont mi ott voltunk egymásnak - mutatott rá. A kínos hallgatás elég bizonyíték volt rá, hogy ez a megjegyzés túl korainak bizonyult. Gyorsan ignorálta a sajgást a mellkasában. - Próbálj meg aludni, Buck. Felkeltelek, ha már nem bírok ébren maradni.
Meglepte, hogy a férfi nem kezdett veszekedni vele, hanem készségesen az oldalára fordult, háttal neki, és magára húzta a pokrócot, amit még ő hozott fel a kocsiból. Valószínűleg nem merte megkockáztatni az itteni szolgáltatás örömeit.
Megeshetett, hogy nem aludt, ám legalább pihent, ez pedig elég volt a szőkének ahhoz, hogy megnyugodjon, és kicsit száműzze a negatív gondolatokat. Pillanatokon belül megint 1941-ben volt, a stadionban. Egyik kezében hot dogot tartott, a másikban szalvétát, mert nem akarta leenni magát. Azt persze már csak otthon vette észre, hogy Bucky összekente a hátát ketchuppal, és még csak nem is baleset volt a dolog. Az a meccs volt élete egyik legjobb délutánja. Hónapokon át spóroltak rá, de minden pillanatot megért.
Természetesen, ezekbe az emlékképekbe belealudt.
Odakint már halványan derengett az ég alja, amikor Bucky a vállát rázva felébresztette. Félálomban még érezte is, ahogy az acélkar hideg fémje a bőréhez ér, de a vészcsengők még sem szóltak a fejében. Ez a tény hosszú perceken keresztül zavarta még azután is, hogy felült az ágyban, és elnyomott egy ásítást.
Már rég rendbe kellett volna jönnie. Nem volt normális, hogy viszonylag rendszeres alvás mellett ilyen mértékben fáradt legyen. Különösen, hogy rengeteg plusz energiájába került, hogy mindezt az esetek kilencvenkilenc százalékában palástolni tudja Bucky előtt, aki nyilvánvalóan nem volt ostoba. Csak nem szólt semmit.
Mindketten ruhában aludtak, úgyhogy mindössze négy-öt percet vett igénybe az elkészülés. A szobáért előre fizettek, ezért a kijelentkezést elintézték annyival, hogy letették a recepción (olcsó festékkel átkent fatákolmány a bejárattól néhány méterre) a kulcsot. Csak jöttek és mentek. Akár a szellemek.
Steve az álláig felhúzta a cipzárt, a sapkát pedig egészen a szemöldökéig le, de ennek ellenére is tökéletesen megtapasztalhatta, mennyire hideg is Oroszország az év ezen szakaszában.
Amíg Bucky bepakolt a kocsiba, ő bekapcsolta a mobilt. Hívást nem, de egy szöveges üzenetet kaptak, nagyjából egy órával korábban. A várostól délnyugatra volt egy tisztás, ahova le tudott szállni a repülőgép, és ott fogják várni őket. Megmutatta társának is az üzenetet, aki bólintással jelezte, hogy tudja, merre kell menniük.
Nem lehettek messze, amikor Bucky visszavett a sebességből, az ujjai szorítása pedig erősödött a kormányon.
- Mi a baj? - kérdezte Steve, aki eddig azzal ütötte el az időt, hogy a kesztyűs kezére lehelt, hátha kicsit kevésbé fogja elgémberedve érezni az ujjait.
- Csak azért - kezdte a férfi fojtott hangon, túlságosan intenzíven meredve az előttük lévő, egyáltalán nem letakarított útra, ami elfordult jobbra, és ezzel végre eljutottak a város széléig -, mert te ott akarsz tudni, nem biztos, hogy mások is.
- Az emberek többsége nem tudja, hogy túlélted a légiszállítók lezuhanását - mondta Steve. Pedig már kezdte azt hinni Tony telefonhívása után, hogy onnantól kezdve minden a legnagyobb rendben fog menni. A naivitását kilencvenöt éves korára sem tudta levetkőzni.
- Azokról beszélek, akik tudják - pillantott rá a szeme sarkából a fekete hajú.
Steve kibámult az ablakon.
Senki sem tudta volna arra kényszeríteni, hogy itt hagyja a legjobb barátját, ezen a kietlen és rideg helyen, egyedül, lehetséges ellenségekkel a nyomában - még maga Bucky sem. Talán Amerikában is voltak olyanok, akiknek rendezetlen ügye volt a Tél katonájával, azonban afelől már nem lehetett kétségük, hogy a szervezet, ami elkapta Steve-et, rá is pályázik. Az ő bázisukra pedig itt akadtak rá. Nem fogja itt hagyni nekik Buckyt. Emellett be akarta bizonyítani a másiknak, hogy nem minden fekete-fehér. Voltak, akik nem a Tél katonájára, hanem Bucky Barnesra emlékeztek.
- Mindenki megérdemel egy második esélyt - mormolta alig hallhatóan. - Meg fogják adni neked a második esélyt.
Soha nem kért semmit. Nem vette át a kitüntetéseket, nem fogadott el díjakat, „jelképes” összegeket, ajándékokat; nem díszelgett a nemzeti televízión. Néha adott egy-egy interjút (kisebb magazinoknak), esetleg belement egy-két fotózásba, de ez minden. Tony sokkal jobban tudta kezelni a sajtót, Steve nem érezte úgy, hogy a képregények és játékfigurák mellett nagyon csiszolnia kellene a hírnevét. A SHIELD utalt neki fizetést, de a legtöbb pénzt annak az árvaháznak adta, ahol még ő is felnőtt. Nem álszentségből. Csak nem volt szüksége fizetésre azért, hogy azt tette, amit kellett. Jóval többet kapott, mint amennyit egyébként el tudott költeni, és valahol ezt nem érezte igazságosnak.
Eljött azonban a pillanat, hogy ő kérjen valamit.
Eljött a pillanat, hogy Amerika valamit tegyen őérte.
- Csak fele ennyire akarok hinni ebben, mint te - szívta az alsó ajkát a fogai közé Bucky. Steve arca ellágyult.
- Bízz bennem. Nem lesz baj. Nem fogom hagyni.
Ugyan viszonozta a pillantását, a szőke még sem tudott semmit kiolvasni a férfi tekintetéből. Remélte, legalább fordítva működik a dolog, és Bucky látja rajta, hogy komolyan beszél. Ha valóban emlékszik, csak egy kis szeletére a közös múltjuknak, akkor tudnia kell, hogy bízhat benne.
Ez a kérdés nem derült ki rögtön, mert elértek egy mellékutat, amit Bucky mindössze a vakszerencsének köszönhetően vett észre. Még a földbe szúrt táblát is szinte teljesen beterítette a hó. Amint ráfordultak a dzsippel, rögtön meglátták a repülőgépet. Hatalmas volt. Steve tisztában volt vele, hogy a magánrepülőgép és a helikopter nem ugyanaz a kategória, de még őt is meglepetésként érte a mérete.
- A barátodnak nincsenek komplexusai? - pislogott Bucky.
- Megtanulta őket kompenzálni, mint látod - válaszolta, és a gyerekes csodálattól elnyíltak az ajkai.
Mire ők elérték a fehér gépet, az oldalsó ajtó lenyílt és megjelent a tetején egy vastag nadrágba és kabátba burkolózott alak, aki a kapucnit is felhajtotta a fejére, pedig már viselt egy sapkát. Steve nem tudta hibáztatni. Még a fűtött kocsiban sem érezte túlzásnak saját öltözékét.
- Biztos nem baj, hogy itt kell hagynunk a kocsit? - fordult társához, mikor megálltak, és Bucky leállította a motort.
- Nem. Nem az enyém.
Ezen nem lepődött meg, csak azon, hogy nem erre gondolt először.
Az egyik táskát Bucky kapta a vállára, a másikat Steve, utóbbi a két dobozt is a hóna alá markolta, Rhodey pedig segített nekik a ládával, amiben Bucky fegyverei pihentek.
- Jó látni magát, Kapitány! - kiabálta túl James Rhodes a repülőgép turbináiból felbőgő hangorkánt. A fekete hajú felé biccentett, aki kicsit tétován viszonozta a dolgot, közben pedig szándékosan lehorgasztotta a fejét, hogy minél kevesebbet lehessen látni az arcából. Ez megszokás lehetett, ösztönös reflex.
Mindent felvittek a repülőre, és letettek közvetlenül a bejárat mellé, mert volt ott egy meglehetősen nagy beugró, ahol valószínűleg a személyzet utazott volna, amennyiben jön a géppel személyzet. Rhodey ezután felhúzta a mobilis, de kissé ingatag lépcsőt, és bezárta az ajtót.
- Indulhatunk, Gerard! - kiáltott be a pilótafülkébe.
- Igenis, uram!
Addigra Steve már beterelte Buckyt a gép belsejébe, ahol nagyon kellemes meleg, takarók és egy komplett svédasztal fogadta őket mindenféle finomsággal. Elmosolyodott. Nem is Tony lett volna, ha nem egy komplett étteremmel fogadja őket.
- Alig tudtam elhinni, mikor Tony felhívott - szólalt meg a hátuk mögül Rhodey - az időpontot figyelembe véve - indokolatlanul derűs és friss hangja. Steve egy kicsit aggódni kezdett Bucky miatt, mikor a repülőgép lassan gurulni kezdett, hogy megszerezze a kellő sebességet a felszálláshoz, mert a férfi alig észrevehetően, de a háta mögé siklott.
- Nagyon hálásak vagyunk, ezredes - köszörülte meg a torkát a szőke. Lehúzta a kesztyűket, a sapkát és már a kabátja cipzárjával is végzett. - Biztos lett volna más dolga is.
- Azt erősen kétlem - forgatta meg a szemét. - Egy díszszemlére kellett volna elmennem Tonyval, ahol az a félkegyelmű úgy sem jelenik meg, vagyis az egész napomat magyarázkodással töltöttem volna. Mentségére szóljon, legalább nem egy újságíró, hanem Pepper dekoltázsában veszik el mostanában.
Steve felkuncogott.
- Igen, ez Tony.
Rhodey sóhajtott, majd a pillantása a társaságuk harmadik tagjára esett, aki rendkívül tehetségesen tett úgy, mintha ott sem lett volna. Steve csupán azért nem kezdett kételkedni a jelenlétében, mert időnként érezte barátja leheletét a nyakán.
Féloldalasan megfordult, és biztatóan Buckyra mosolygott, aki kétkedően viszonozta a gesztust. Nem félt vagy esett pánikba, de jól láthatóan frusztrálta a szituáció, és nem tudta, hogyan kezelje.
Végül lassan felnyúlt, levette a sapkát a bal kezével, amit még takart a kesztyű, és ugyan a jobbat nem nyújtotta ki Rhodey irányába, de egy sokkal magabiztosabb biccentéssel üdvözölte.
Az ezredes arcán a másodperc tört része alatt átsuhant a felismerésnek egy árnya, már a száját is szólásra nyitotta, aztán meggondolta magát. Ezért Steve borzasztóan hálás volt.
- Örülök a találkozásnak. A pilótafülkében leszek, ha szükség van rám. Kapitány, velem jönne, amíg odaadom a telefonom? Az enyém biztonságosabb, mint a magáé.
A szőke vetett egy utolsó pillantást Buckyra, aki megvonta a vállát, és inkább a svédasztalt tüntette ki figyelemmel. Nem mostanában lehetett, hogy utoljára rendes ételt ehetett, nemcsak gyorsan összecsapott valamit. Friss kenyeret, vajat, sajtot pakoltak ki, a gyümölcslevek pedig frissen lehettek facsarva Tony ízlését ismerve.
Steve követte Rhodey-t a gép elejébe. Sejtette, hogy nemcsak a mobil miatt maradnak kettesben, amit azonnal átnyújtott neki, ahogy átlépték az előtér küszöbét, ahova a táskákat is lerakták.
- Kapitány - kezdte fojtott hangon, amint hallótávolságon kívülre kerültek. Az erősödő zúgás mellett ez komplikált feladatnak bizonyult. - Nem akarom megkérdőjelezni a döntéseit, de azt azért mondhatta volna a telefonba, hogy őt akarja visszahozni az Államokba.
- Nem engedett volna fel a gépre, ezredes? - kérdezte Steve egy kicsit… dühösen. Visszafogta magát, de biztos volt benne, hogy az arcára kiültek az érzései.
Rhodey megnyalta az ajkát az idegesség egyértelmű jeleként.
- Nem erről van szó. De… Ennek nem mindenki fog örülni.
- Nem kell! - biztosította róla a férfi. - Ez az én döntésem. Vállalom érte és Buckyért is a felelősséget. Neki legalább annyi joga van Amerikában lenni, mint nekem. Amerikai állampolgár. A rohadt szabadságunkért történt vele mindez!
Még szemtanúja volt a döbbenetnek Rhodey arcán, mielőtt visszaindult társához. Talán nem kellett volna ilyen hangon beszélnie. Elvégre egy ezredesről volt szó. Valakiről, akivel jó kapcsolatot ápolt, és akit kifejezetten kedvelt. De elege volt abból, hogy hallgassa, mi a helyes és mi nem. Különösen ezzel az üggyel kapcsolatban. Rhodey magára hagyta volna Tonyt? Nem. Tony magára hagyta volna Rhodeyt? Nem. Hogyan várhatta el mindenki Steve-től, hogy hátat fordítson Buckynak? Hogyan hihették azt, hogy a történtek bármin változtatnak? Ez akárkivel megtörténhetett volna. Csakhogy Amerika Kapitány legjobb barátjával történt meg. Kivételesen pedig ki fogja használni a nevet, amit nem magának talált ki, hanem amit az amerikai polgárok adtak neki.
A zsebébe csúsztatta a telefont, és úgy döntött, egy reggeli még belefér, mielőtt felhívja Tonyt, és megkapja a milliomos sziporkáit.
El sem jutott az asztalig, ami mellett Bucky ült az egyik bőrrel borított fotelban, és egy szőlőfürtöt bámult néhány centire az arcától olyan arckifejezéssel, mintha valaki épp szálanként tépné ki a haját, mikor hirtelen megtántorodott. Nem volt mibe kapaszkodnia, így amikor a fejébe hasított a fájdalom és fehér foltok robbantak a szeme elé, térdre esett.
Még távolról hallotta Bucky hangját. Még felfogta a fém tapintását a nyakán. Aztán semmi.
| előző | következő |