Otthon 2/1

[dragoninpink]

Cím: Otthon
Eredeti cím és író: Home by lady_sb
Fordította: Dragon in Pink (aka StormBird)
Fandom: The GazettE
Páros: Aoi/Uruha (fő), Reita/Ruki, Ruka/Kai
Korhatár: PG
Figyelmeztetés: AU, cicusok
Jogok: Nem az íróé vagy a fordítóé. Egyikünk sem sugallja, hogy mindez igaz lenne.

Tartalom: Aoi és Uruha mindketten perzsa kiscicák, akik Ruki és Reita kisállat-kereskedésében várják epekedve, hogy új otthonra találjanak. De míg Aoi reméli, hogy együtt veszik meg őket, Uruha jobban tudja. Mi történik hát, amikor szétválasztják őket?

This story is the translation of lady_sb’s Home. I have the permission to post it.



Uruha valami csodásról álmodott.

A hátát simogatták, miközben epekedve nyújtózkodott a lobogó tűz előtt. Épp elég közel volt ahhoz, hogy érezze a hőhullámok csiklandozását szőrszálai végén.

De tudta, hogy a boldogság, amit érez, nem a kapott kényeztetés miatt van. Azért boldog, mert otthon van, körülvéve a családjával, akik szeretik és kényeztetik. Tudta, hogyha kinyitja a szemét, látni fogja a csodás bőr bútorokat, a meleg színekből szőtt szőnyegeket és a tölgyfa könyvszekrényeket.

De Uruha még nem akarta kinyitni a szemét.

- Még nem - dorombolta torka mélyéből, ahogy orrát mancsai bölcsőjébe nyomta.

És folytatta is volna az alvást, ha nem lett volna az az éles pár fogacska, mely belemerült farkincája legvékonyabb részébe.

A fájdalom egy nyávogással kísért ugrásra késztette, miközben ösztönösen feldomborította a hátát és kivillantotta fogait. Legbelső énjének egy része a támadójának akart ugrani, de mivel csak ketten voltak a kis ketrecben, így tudta, ki az.

- Aoi, mi a fenét csinálsz?! - vicsorgott Uruha, ellenségesen méregetve a vele szemben lévő szürke kismacskát, aki még úgy is próbált bűnbánónak tűnik, hogy közben szája bajszos vigyorba fordult.

- Bocsánat, Uru, de nem voltál hajlandó felébredni, pedig újra meg újra megmasszírozgattalak a mancsommal - felelte Aoi, miközben nyugodtan nyalogatta emlegetett mancsait, majd arra használta őket, hogy kisimítsa szőrös pofácskáját, melynek szőrszálai elálltak vékony, fehér nyakörve fölött.

- Társaságunk van…

Ezekre a szavakra Uruha azonnal felült, egyenesen, mintha nyársat nyelt volna, és farkát a teste köré csavarta. Egy ásítást elfojtva, Aoit utánozva mancsaival mosdatni kezdte magát, mert tudta, hogy az előbbi kifejezés a “jövendőbeli család”-ra utaló kódszó volt.

- Alaposan megnézted már őket? - kérdezte Uruha, ahogy hullámalakba felpúpozta a hátát és kiegyenesítette bajszait. Aoi bólintott, és az állatkereskedés tulaja körül álló három ember felé intett.

- Egy kislány a szüleivel. Úgy tűnt, tetszünk neki, mert benyújtotta az ujját a ketrecbe és mosolygott, amikor megráztam - mondta Aoi. Uruha csak a szemét forgatta, és nyakát nyújtogatva igyekezett egy jobb pillantást vetni a családra.

-  Nem, nem mi, Aoi, hanem te. Te tetszettél neki - felelte Uruha helytelenítően, ahogy lefeküdt, és várta a tulajt - azaz Ruki urat, ahogy a cicák hívták őt -, hogy kivegye őket a ketrecből. Aoi a szemöldökét ráncolva oda-vissza járkált a ketrecben. Csak azért állt meg alkalmanként, hogy letámadja Uruha farkincáját.

- Aoi, hagyd ezt abba! - csattant fel Uruha, miközben farkát mancsai közé húzta.

- Nos, ha azt akarod, hogy abbahagyjam, fejezd be a lobogtatását! - vágott vissza Aoi, ahogy lehuppant a hátsójára. - Amúgy meg cukik vagyunk, miközben így játszadozunk, így több az esély arra, hogy megvegyenek bennünket és hazavigyenek.

- Már megint ez a többes szám! Aoi - dorgálta meg Uruha a szürke cicát mancsai egy hangos csattanásával. -, ugye tudod, hogy a legtöbb ember nem vinné haza mindkettőnket? Főleg, hogy mindketten hímek vagyunk. Nem sok ember akad, aki szeretné, hogy két kandúr szaladgáljon a háza körül. Csak akkor van több esélyünk a közös eladásra, ha rólad kiderül, hogy lány vagy.

Uruha összeráncolta az orrát, ahogy a barátjára nézett.

- Még most sem értem, hogy Ruki úr miért hozott haza még egy kandúrt - folytatta Uruha dölyfösen, ahogy tovanézett. Aoi csak forgatta a szemét, ahogy akkor szokta, mikor el akarta rejteni Uruha elől, mennyire megbántotta a hűvös hangnem.

De nem sértődött meg igazán Uruha viselkedése miatt, mert tudta, hogy mindez az aranyszínű macska azon mélyen gyökerező vágyából indult ki, hogy otthont találjon. Uruha több hónappal régebben volt már az üzletben, mint Aoi, és a szürke cica csodálkozott is, hogy nem vették még meg, mert nagyon helyes cica volt.

Uruha szőre pompás keveréke volt az aranynak és a krémnek, és fésülés után egészen úgy tűnt, mintha ragyogna. Hozzá hasonlítva Aoi egy szürke porpamacsnak tűnt az alapján, ahogy először a tükörben látta magát.

Ez is olyasvalami volt, amire Uruha örömmel emlékeztette nap mint nap. Habár, ha teljesen őszinte akart lenni, Uruha úgy gondolta, a másik macska egész csinos, főleg azzal a csöpp fehér folttal az orrán - nem mintha ezt valaha beismerte volna neki.

Barátságuk ellenére Uruha véleménye Aoiról végleges színezetet kapott, mikor első találkozásuk alkalmával a szürke macsek fogta magát, és miután beugrott a ketrecbe, köszöntésképpen rágcsálni kezdte a farkát.

- Ááá, ne, még egy téves riasztás - sóhajtott Uruha, ahogy nézte, amint a család távozik a boltból egy pár tengerimalaccal. Mert minden más lehetőség közül pont tengerimalacok kellenek, mi? Csúnya kis patkányszerű lények - gondolta magában Uruha egy lekicsinylő puffantással, amitől felborzolódott a szőre a nyakörve körül.

- Semmi baj, Uru, biztos vagyok benne, hogy a számunkra tökéletes család odakint van valahol - mondta Aoi lelkesedést mutatva. Egyik mancsát nyugtatóan Uruha orrára tette, ami tüsszentésre késztette a másikat.

Uruha nem igazán bánta, mert tudta, hogy Aoi csak fel akarja vidítani; eltüntetni a kettejük fölött libegő sötét felhőt. Az igazság azonban az volt, hogy minden nappal, amely anélkül telt el, hogy megvették volna őket, közelebb kerültek ahhoz, hogy elküldjék őket a „menhelyre”.

Uruha hátán a hideg futkosott a puszta gondolattól. Mindkettejüket figyelmeztették a “menhellyel” kapcsolatban - ez volt az a hely, ahová azokat a macskákat és kutyákat küldték, akik túl öregek voltak az eladáshoz. Míg nem tűnt annyira szörnyű helynek, Aoi és Uruha tudták, hogy ott az esély arra, hogy egy jó otthont találjanak, drasztikusan lecsökkenne.

- Ó, itt jön egy új család, Uru - mondta Aoi hátsó lábaira állva, ahogy egy két férfiból álló pár sétált be, megszólaltatva a csengő ismerős dallamát.

- Két pasas? A legvalószínűbb, hogy egy… kutyát akarnak majd - mondta Uruha ugyanazzal a lekicsinylő puffantással, amivel a tengerimalacokat írta le. Aoi oldalra billentette a fejét, ahogy felmérte az új vásárlókat.

- Nem is tudom, Uruha, az alacsonyabb srác a gödröcskékkel az arcán inkább macskás típusnak tűnik - vonta le a következtetést Aoi, ahogy elkapta saját farkát és elkezdte tisztára nyalni azt.

- Üdv és Isten hozta! Miben segíthetek? - kérdezte Ruki a pult mögül. Uruhához hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy a pár az egyik kiskutyát kéri majd, azok közül, amiket a bolt mögött tartottak.

- Szia, Kai vagyok, ő pedig Ruka - mutatkozott be az alacsonyabbik barna férfi egy barátságos kézfogással. - Egy kismacskát keresünk.

- Macskát? - Ruki próbálta elrejteni meglepetését. Míg Kai-t macskapártinak gondolta, magas, komor partneréből inkább azt nézte volna ki, hogy reggelire fogyasztja el őket.

- Nos, szerencséjük van, épp van egy pompás perzsa cica párosunk. Nemrég oltattuk be őket, és készen állnak egy új otthonra - mondta Reita, ahogy eltolta a cicaketrec tolózárját és óvatosan kiemelte őket belőle.

Uruha ismerte már a dörgést. Ahogy Reita lerakta őket a bolt alacsony korláttal körülvett fő asztalára, először kinyújtózkodott, hogy a vevő lássa minden porcikáját, azután körbesétált, mielőtt kísérletképpen megszaglászta volna Kai felkínált kezét.

Kai-nak otthon készített étel szaga volt. Almás pite, fahéj és friss hal - furcsa kombináció, mégis megnyugtató. Helyeslően nyalogatva Kai ujjhegyeit, Uruha nekidörgölődzött a barna hajú férfi alkarjának.

- Valódi kis hercegnő, igaz? - kuncogott Kai, ahogy ujját fel s alá futtatta Uruha mellkasán, elégedett dorombolásra késztetve az aranyszőrű macskát. Tőle eltérően Aoi mint egy izgága energiabomba ugrándozott a sarkokból, kihasználva a lehetőséget lábai kinyújtóztatására.

- Herceg. Mindkettő kandúr - mondta Ruki, miközben megpróbálta visszatartani Aoit az asztalról való levetődéstől. Uruha Aoi bohóckodását egy odavetett pillantással jutalmazta, mintha csak azt üzente volna: viselkedj! Aoi magában sóhajtva egyet lenyugodott és odasiklott aranyszínű társa mellé, csendben megállva mellette.

- Micsoda elbűvölő párost alkotnak, nem, Ruka? - kérdezte Kai. Tisztán kivehető volt, hogy elvarázsolta a két cica.

- Igen, Kai… de mindketten kandúrok - válaszolt Ruka, ahogy végigfuttatta ujjait Aoi feje búbján, mire az az ujjai felé nyújtózkodott. Kemény arckifejezése ellenére Ruka bőrkeményedéses ujjai gyengédek voltak, ahogy végigsimítottak a cica testén.

- Mikor mindketten felnőnek, tönkreteszik a bútorainkat a területük megjelölése közben - folytatta Ruka a maga józanságával. Kai felsóhajtott, miközben Aoit csiklandozta. Tudta, hogy kedvesének igaza van.

- Kár, pedig tényleg olyanok, mintha összetartoznának - jegyezte meg Kai, nevetve, mert Aoi körmei végével elkapta az egyik ujja hegyét.

- Szóval, melyikük lesz az? - kérdezte Ruki, ahogy visszarakta a cicákat a ketrecükbe.

- Ez az, Aoi! Azt hiszem, egyikünket végre hazaviszi valaki! - mondta Uruha izgatottan, ahogy tappancsain ugrándozott. De abba is hagyta, ahogy észrevette, hogy a másik nem osztozik érzéseiben, hanem állával a mellkasán kétségbeesetten bámulja a padlót.

- Aoi?

- Nem akarom, hogy bármelyikünk is elmenjen, Uru - szomorkodott Aoi. Uruha meglepetten nézett rá.

- Aoi, biztosan tudtad, hogy ez a nap el fog jönni - mondta Uruha, mielőtt Reita közeledése megzavarta volna.

- Ez az! - mondta Uruha kihúzva magát. Szíve a torkában dobogott, ahogy a ketrecbe nyúló kezeket nézte. Összeomlott, mikor a kezek inkább Aoi felé nyúltak.

Aoi… Ez alkalommal Aoi volt a kiválasztott. A csalódottság satuként szorította a mellkasát, ahogy felfogta, hogy mellőzték.

- Isten veled, Aoi, legyen szép életed, jó? - mondta Uruha, ahogy Reita kezdte kiemelni barátját a ketrecből.

De aztán fájdalmas zihálás hagyta el a torkát: Aoi karmai belevájódtak a vállaiba. Felcsapta a fejét és elkerekedett szeme találkozott Aoi siralmas rettegést tükröző pillantásával.

- Nem… hagylak….el, Uru!

- Aoi, megőrültél? Ez a te esélyed! Hogy otthonod legyen! Hogy valaki játsszon veled és szeressen! - felelte Uruha, ahogy megpróbálta leszedni Aoi mancsait magáról.

- Nem! Nem érted, Uru, nélküled… nincs otthonom! - válaszolta Aoi, ahogy eszeveszetten igyekezett belekapaszkodni.

Aoi szavai úgy megdöbbentették Uruhát, hogy elfelejtett küzdeni, és csak állt ott, miközben a szürke kismacska erős szorításával a másik macska nyakörvébe kapaszkodott.

- Miért nem engedi el? - értetlenkedett Reita, ahogy Aoit rángatta, de nem elég erősen ahhoz, hogy sérülést okozzon a cicának. Ruki ugyanolyan értetlen volt látva a szürke cica makacsságát.

- Miért nem rakod vissza, hátha akkor megnyugszik - javasolta, nyitva tartva a ketrec nyílását.

Ahogy elengedték, Aoi azonnal odarohant Uruhához, csaknem ledöntve őt a lábáról. Az csak bámulta, ahogy Aoi szeretetteljesen nyaldosta meg a bajszát; lehelete még mindig édes és tejillatú volt.

- Ha együtt vagyunk, otthon vagyunk, Uru - mondta Aoi komolyan, fejével bökdösve a másikat. - Nem számít, hány alkalommal szidsz meg azért, mert hajszolom a farkad, vagy mondod azt, hogy nem játszol velem. Soha nem győzhetsz meg az ellenkezőjéről.

- Aoi - szólt Uruha gyengéden. Fülének puha tövét nyalogatva viszonozta a másik gyengéd gesztusát.

- Párban megyünk, vagy sehogy, oké? - mondta Aoi eltökélt pillantással a szemében, mely eltökéltség visszatükröződött Uruha arckifejezésében.

Mindkettejüket annyira lefoglalta az egyesség, hogy nem vették észre, ahogy kinyílik a ketrec és egy pár kéz markolja meg Aoit, csak amikor már túl késő volt.

- Aoi! - kiáltott fel Uruha a másik cica felé nyúlva, de hiába nyújtózkodott ki teljes testhosszával, csak a rácsukódó ketrec tetejét érte el.

- Aoi! - sírta újból Uruha, hasztalanul tapogatva a reteszt. De hiába adott bele mindent, az nem engedett.

- Uru! - nyávogta vissza Aoi Ruki szorításában ficánkolva, próbálva rávenni a férfit arra, hogy elejtse. Kieresztette karmait és megpróbálta belesüllyeszteni bármilyen elérhető húsfelületbe, de egy ilyen helyet sem tudott elérni, mivel Ruki kartávolságra tartotta magától.

Mikor megpróbálták belerakni a kartonpapír szállítódobozba, Aoi minden erejével az oldalába kapaszkodott, de kísérlete kudarcba fulladt: karmait egyenként óvatosan lefejtették.

Az utolsó dolog, amit Aoi hallott, ahogy rárakták a dobozra a fedelet, Uruha szánalmas nyávogása volt. Majd a hang egyre halkabban és halkabban szűrődött át a levegőnyilásokon.
Végül nem maradt más, csak a sötétség.

FOLYTATÁS--->