Otthon 2/2
Aoi távozása után Uruha nem volt már többé ugyanaz a macska.
Korábban, ha egy potenciális család sétált be az ajtón, az aranyszőrű cica figyelmesen felállt. De most csak feküdt közömbösen, még akkor is, ha Ruki egy fonalat lógatott be, hogy rávegye a játékra. Az egyetlen dolog, amivel hajlandó volt játszani, az a macskamenta illatú fonál-alma volt, ami Aoi kedvence játékszere volt.
Miért nem mondta el neki, hogy hiányozni fog? Vagy hogy szereti? Uruha elcserélte volna az összes boldog családot a világon egyetlen esélyért, hogy újra játszhasson vele.
Még a farkát is kedvére rágcsálhatná, ha ez azt jelentené, hogy Aoi visszajön.
- Reita, aggódom a mi kis aranyoskánkért itt - jegyezte meg Ruki, ahogy kivette a ketrecből és az álla alatt megsimogatta Uruhát. Általában a cica szerette, ha ott simogatják, de most alig emelte meg a fejét.
- Nos, az állatorvos szerint semmi baja sincs - pillantott rá a cicára Reita, miközben a füle tövét vakargatta. - Ha nem tudnám jobban, azt mondanám… depressziós.
- A macskák lehetnek egyáltalán depressziósak? - elmélkedett Ruki, ahogy visszarakta Uruhát a ketrecbe. - De már azóta ilyen, hogy…
- …hogy elvetted tőlem Aoit - fejezte be a mondatot Uruha Ruki helyett, mancsaira hajtva a fejét. Reita a nyakát vakargatva sóhajtott.
- Tennünk kell valamit. Ha így folytatódik, soha nem adjuk el. És olyan pompás természetű, kár lenne az állatotthonba küldeni. Biztos akarok lenni abban, hogy jó helyre kerül - mondta Reita egyértelmű gondterheltséggel.
Ruki az alsó ajkát rágva pillantott le Uruhára.
- Fel kell hívnom valakit - jelentette ki Ruki csendesen, majd a pult mögé ment és a névjegyek között kezdett kutakodni.
***
Eltelt még egy nap; még egy nappal közelebb kerültem a megcsúnyuláshoz - gondolta magában Uruha morózusan, a reggelijén nyammogva. Gondolatban készítette magát egy újabb unalmas 24 órára.
Nem tudta, hogy a mai nap más lesz.
- Ideje menni, kicsikém. - Ruki eltolta a reteszt és a karjaiba vette Uruhát.
Menni? De hová? - pánikolt Uruha. Napok óta egy vásárló sem nézte meg, ami csak egy dolgot jelenthetett.
A menhelyet.
Uruha kicsi szívét egy hideg kéz markolta meg, miközben Ruki egy kartondobozba helyezte és rázárta a fedelét.
- Ne, ne, Ruki úr, ne! Jó leszek, ígérem! - nyávogott Uruha elkeseredetten, a doboz tetejét karcolgatva. Karmai már-már fájdalmat okozva akadtak bele a lyukakba.
- Hé, aranyos, minden rendben van. Csak nyugodj meg, vigyázni fognak rád! - szólt Ruki gyengéden, úgy paskolva meg a dobozt, mintha a cicát paskolgatná.
De a szavak nem vigasztalták a doboz sarkában összegömbölyödő Uruhát. Tudta, hová viszik; valahová, ahol nem lesz otthona és nem lesz ott Aoi, hogy megnyugtassa.
A kedve egyre rosszabb és rosszabb lett, ahogy érezte, hogy egy ülésre rakják, és felismerte az autó ismerős moraját. Nem mozdult akkor sem, amikor az autó megállt, és érezte, hogy Ruki felveszi a dobozt.
Amikor a fedél kinyílt, Uruha felkészítette magát a menhely látványára, melyet elméjében úgy képzelt el, mint valamiféle börtönt. Fémketrecek tégla módra egymáson.
Ezért történhetett, hogy meglepődött, mikor az állatkereskedés tulajai által rendszeresen látogatott kisállat-kozmetikában találta magát.
- Szépen ki kell csinosítanunk, mielőtt az új otthonodba kerülsz, édesem. Meglepetés leszel az új gazdidnak, szóval jól kell festened - mondta Ruki, és átadta Uruhát a kozmetikusnak.
Ruki szavaira Uruha egész testét átjárta az édes megkönnyebbülés. Még az sem esett le neki, hogy tulajdonképpen találtak neki otthont.
Amikor aztán a gondolat végre tudatosult, olyan boldog lett, hogy ellent sem állt a fürdőnek, pedig általában utálta. Csak állt ott békésen, ahogy besamponozták aztán megszárították, és még ki is nyújtotta a mancsát, hogy levágják róla a felesleges szőrt.
Azért amikor a csokornyakkendőt rácsatolták, azonnal megpróbálta lerágni magáról.
- Hála Istennek, hogy Aoi ezt nem látja. Halálra röhögné magát - gondolta Uruha fintorogva, ahogy visszarakták a dobozba.
Aoi. Uruhát hirtelen elöntötte a szomorúság, mert bárhová is megy, Aoi nem lesz ott.
Semmi baj, Uruha, még ha Aoi nem is lesz ott, és szörnyen fogneked hiányozni, legalább jó helyen leszel - buzdította magát az aranyszínű cica, és a doboz folyamatos himbálódzása ellenére is próbált egyenesen állni.
Amikor a doboz végre nem mozgott tovább, és halk hangok moraját hallotta, Uruha tudta, hogy megérkezett a céljához. Még pár lökéssel később minden elcsendesedett, és Uruha tudta, hogy eljött az ő pillanata.
- Rukkolj elő a legjobb tappancsoddal - gondolta magában, ahogy mély levegőt véve hallotta a doboz tetejének susogását. Mikor végre kinyílt, az éles fény egy pillanatra elvakította, majd érezte, ahogy kiemelik a dobozból és a padlóra helyezik.
Ahogy pislogva igyekezett szoktatni magát a fényhez, Uruha felnézett új tulajdonosára, aki mosolyogva pillantott le rá. Uruha csak pislogott tovább, mert megesküdött volna rá, hogy látta már azokat a gödröcskéket.
- Hé, ez nem…
Uruha gondolatmenetét félbeszakította egy, a semmiből előtűnő és egyenesen a mellkasának csapódó szürke villámcsapás. Tüdejéből kiszorult a levegő, ahogy labdaként gurult végig a szőnyegen újra meg újra, mígnem már szédült.
- Mi a…
- Uru!!!
Ez a hang, ez az ismerős hang végre visszazökkentette Uruha látását a megfelelő élességbe, és ott találta magát egy oly jól ismert szempárral szemben.
- Aoi? - hitetlenkedett Uruha. A másik egyszerűen csak bólintott, amitől a nyakára függesztett kis csengő csilingelni kezdett.
- Aoi! - tolta neki magát Uruha a szürke kismacskának, így most már az terült el a földön, miközben társa eszeveszetten nyalogatta a pofáját.
- Uru, Uru, állj, nem kapok levegőt! - panaszkodott Aoi, ahogy megpróbált talpra evickélni.
- Nem érdekel. Később beleharaphatsz a farkamba büntetésképpen - mondta Uruha folytatva, amit addig csinált.
A közelükben Ruka és Kai élvezettel figyelték a jelenetet.
- Köszönöm, Ru. Tudtam, hogy valami nincs rendben azzal, hogy csak az egyiküket hoztuk haza - mondta Kai, megölelve a párját. Ruka félmosolyra húzta a száját, és egy csókot nyomott Kai feje búbjára.
- Nem voltam biztos benne, mikor Ruki hívott, de azt hiszem, igazatok volt. Tényleg úgy tűnik, hogy összetartoznak - felelte Ruka csendesen.
- Uru, elég! - tolta el magától Aoi az aranyszőrű cicát, és úgy tett, mint aki undorodva törölgeti meg a bajszát. De nem tudta abbahagyni a mosolygást, ahogy Uruha is csak mosolygott rá.
De Aoi hamarosan, amikor észrevette a fekete-fehér mintás csokornyakkendőt Uruha nyaka körül, már nem bírta megállni a kuncogást.
- Elég hülyén fest az a valami rajtad, Uru - nevetett olyan erősen, hogy az egész teste rázkódott. Uruha átható pillantással méricskélte, és megpróbálta mancsaival leszedni a díszt.
- Nos, a helyedben nem csacsognék annyit, csengősfiú! - nyújtotta rá a nyelvét Uruha.
- Ugyan, Uru! Egy csomó dolog van, amit meg kell mutatnom! Már tudom, hol tartják a jó játékokat, és hogy hová próbálják eldugni a tápos zacskót - mondta Aoi már-már büszkén.
- Aoi - dorgálta félszívvel Uruha, ahogy a szürke macsek után ugrált. De még mielőtt végleg követte volna Aoit, tett egy kitérőt, és köszönetképpen körbekörözte új tulajdonosai bokáit.
Ahogy Aoi után futott, Uruhát hirtelen elfogta egy érzés a mellkasában. Valami meleg és bizsergető, valami, amit még sohasem érzett. Meg akarta osztani Aoival, de végül ellene döntött, nehogy kinevesse.
Pedig ha megkérdezte volna Aoit, a szürke macska orömmel felvilágosította volna a boldog érzés eredetéről, mivel ő is ugyanazt érezte.
Az otthonra találás régen várt érzését.
~Vége~
HTML Hit Counter