(no subject)
rach_lin_ackles és deadflowers5 Asylum-beszámolóját olvasva úgy döntöttem, én is írok pár sort a birminghami kaotikus conventionről, ami minden probléma ellenére hatalmas, és soha el nem feledhető élmény volt számomra. Pár sor alatt megközelítőleg 11 oldalnyi szöveget értsetek, tele tipikusan Deana-féle agymenésekkel, némi fangirling-gel és szuperlatívuszokkal. Ezt csak azért osztottam meg veletek így, hogy nehogy azt mondhassátok, nem figyelmeztettelek benneteket előre! :P
Az egész agybaj még valamikor 2008 végén kezdődött nálam, amikor bejelentették Misha részvételét. Hát, ezt nem hagyhattam jegyvétel nélkül, így másnap rohanás a bankba, lekötött pénzt felszabadítani, majd megismerkedtem a korábban soha nem használt PayPal rejtelmeivel, és... máris kezemben érezhettem a jegyet- virtuálisan mindenesetre, mert a regisztrációs levél csak valamikor április elején jött meg, amikorra már a helyemet nem leltem, és nem tudtam nyugodtan ülni a seggemen, ha csak az Asylumra gondoltam. Azt tudni kell, hogy olyan mértékben ült minden, hogy az már-már földöntúli. Rábeszéltem Rach-t, hogy jöjjön el velem, aztán erre nem sokkal kiderült, hogy Jensen is jön, ekkor csatlakozott hozzánk Jaziel, és vele együtt az utazási probléma megoldása: Londonig repültünk, az ő nővérénél aludtunk, és onnan mentünk busszal Birminghambe. Sikerült hihetetlenül olcsó repjegyet szereznünk, amint eldöntöttük, hogy con előtt és con után még városnézünk Londonban kicsit. Ezután megtudtuk, hogy Jared is jön... bevallom, én itt elgondolkodtam rajta, hogy lemondom az egészet, mert az ilyen mértékű máknak szinte mindig rossz vége van. Ilyen ugyanis nincs, nem létezik -hiszem ha látom. Amikor aztán az indulás előtt két nappal sikerült egy hotelt találnom, ahol fele annyiba került a szállás, mint az eredetileg foglalt szobák, sőt ráleltem Izzy-re is, akinek a segítségével igénybe vehettük a kedvezményt, már biztos voltam benne, hogy le fogunk zuhanni a géppel, vagy odafele, vagy visszafele, mert ilyen sok jó az én életemben nem történhet, főleg nem ilyen rövid idő alatt. Bár szerintem nyilvánvaló, de azért megjegyzem: nem zuhantunk le xD. Szerda délután értünk Londonba, ahonnan pénteken reggel mentünk tovább Birminghambe, ahol sikeresen eltévedtünk, mert Jaz naná hogy nem bízott meg a megérzéseimben, amiket én összefoglaló néven csak Gefühlnek szoktam hívni, és amik eddig még soha nem tévedtek utazásaim során olyan fontos dolgokban, mint például az, hogy merre kell elindulni a buszmegállóig, melyik busz kell, és egyáltalán meddig kell azzal a busszal menni. Így a Ramada Encore hotel helyett spontán a Hiltont leltük meg, ami végülis nem ártott, bár eddigre már majdnem a halálunkon voltunk. Végül átrángattam szegény Izzy-t a Hiltonba, hogy ugyan, mutassa már nekünk az utat. Mivel sorbaállni ekkor még nem engedtek minket, át is sétáltunk a Ramadába, lecuccoltunk, és én le is zuhanyoztam, aztán rohanhattam Rach után, mert bár ő rögtön visszasietett a Hiltonba, de hiányos angoltudása révén szüksége volt az ő kis tolmácsára, vagyis rám, szóval... rohanás. Mire odaértem, totál leizzadtam, így valóban sok értelme volt lezuhanyozni előtte, na mindegy. Szerencsére photoshootom aznapra nem volt, úgyhogy nyugodtan nézhettem ki úgy, mint egy adag áztatott-mosott-öblített emberi fekália, senkit nem izgatott. Eddigre beállhattunk a sorba, ami azért képződött, hogy az ott sorban állók szépen, lassan, egymás után átállhassanak a tulajdonképpeni sorba, ahonnan aztán egy újabb, jóval rövidebb sorocskába kerültünk át alig pár óra leforgása alatt, és végre megkaptuk azt a kicsi, sorszámozott kártyácskát, amit eddigre magamban már csak a „kutyaszarnyi faxságnak” neveztem, mert az ácsingózás meglepően effektív munkát végzett jókedvem lekonyításával. Pedig így visszagondolva örülnöm kellett volna, mert a három különböző kártyafajtából pont azt kaptam, amelyiket eldöntötten és határozottan akartam azután, hogy megláttam a lehetőségeket: az Impalásat. Sorbanállás közben kívülről megtanultam a The Veronicas Untouched c. számának szövegét, a photo studióba belesve megpillantottam Jensent, aki aznapra a 80-as évek boybandjeinek stílusában lőtte be a séróját (nem tudtam eldönteni, tetszik-e vagy nem. Végül egy halovány igent nyomtam, elvégre Jensenről beszélünk...), utána Jaredet láttam, végül pedig már csak a regisztrációs asztalt, eleinte lelki, aztán a valós szemeim előtt is. Miután hármónk közül utolsóként én is megszereztem végre minden addigi bosszúságom okozóját, azt az apró kártyát, besoroltam Rach mellé a J2 photoshoot sorába, ahol eszembe jutott, hogy nem vettem meg a Jared-autogramot, így vissza a regisztrációs asztalhoz, alig 2 perc sorbanállás után pedig meg is volt a csöppnyi sárga cetli, amivel ismét odagaloppoztam Rach-hez, megbeszéltem minden tudnivalót a biztonsági emberkével, aki az photo studio ajtajában állt, aztán útjára eresztettem MiniLiny-t, azaz Rach-t, a fotója után pedig összeszedtem, aztán újra meglátogattuk a Ramadát. Némi pihenés és evés után Rach és én megint lekövettük a kék vonalat, azt a hírös kék vonalat, ami egyértelműen mutatja az utat a Hilton és a Ramada között. Kék vonal Jancsi és Juliska sztájlban, azaz jelzett ösvény eltévedésre hajlamos, zizzent magyar csajoknak- a madarak általi felszedegetés veszélye nélkül, sőt ehhez még holdfény sem kellett hogy lássuk. És hogy miért mentünk vissza a Hiltonba? Röhögni fogtok, de: sorban állni mentünk vissza. Alig pár órás szünet után már hiányzott. Komolyan. Remélem éreztétek az iróniát. Az igazság az, hogy elkeverték MiniLiny Jensenes photo-opját, a Jaredes árával meg még lógott, ez pedig így nem járta, szóval valakinek a helyére kellett tennie a dolgokat, meg különben is, én mindenképpen vissza akartam menni a bulira, amin végül körülbelül fél órát ha ott voltam, de azt legalább élveztem... és előtte a sorbanállás közben láttam Mishát (meg Mattet, Amyt és Richardot is, de Misha azért prioritást élvez nálam)! Liny egész hétvégén nem tudott nyugton megmaradni a hátsó fertályán, ergo folyamatosan otthagyott, hadd álljak neki egyedül sorba. Egy ilyen egyedül maradás alkalmával hallottam meg az isteni... najó, maximum angyali hangot a hátam mögül, ami megérdeklődte, hogy: Ti még mindig nem fejeztétek be a sorbanállást?! Megfordultam, és hirtelen a nyálam majdnem a légcsövembe szaladt, az összes létező vérem meg egészen máshová, mint ahol lennie kellett volna, mert akutan leállt az oxigénellátásom egy időre... Azt hittem, ott és akkor végem lesz. Szerencsémre nem lett, csak az arcomra ült ki egy véleményem szerint iszonyatosan idióta vigyor, miközben alaposan megfigyeltem a távozó Mishát, aki hátulról ugyanolyan vonzó látványt nyújt, mint elölről. Ezután elrendeztük Liny peres ügyeit, és én bementem a nagyterembe danszolni egyet, Rach persze ezt sem bírta végig, helyette inkább mint a kakukkosóra madara óra nulla nullakor: ki-be, ki-be, ki-be... Valamikor az este folyamán összeszedte a képét is, ami ha valakit érdekel, fent van az ő oldalán ( rach_lin_ackles.livejournal.com ), csakúgy mint az általam leírt események, más, az enyémnél jóval alacsonyabb szemszögből (vagy Samszögből, kinek melyik írásmód tetszik). Valamivel este 11 után indultunk 'haza' a Ramadába, némi tómenti kalandtúra után meg is találtuk a helyes ösvényt (a Hilton főbejáratánál nincs kék vonal, hogy Misha pónija rúgta volna meg...), aztán a hotelbe visszaérve én személy szerint egyenesen az ágyba ájultam, ahol aztán kedélyesen grillcsirkéztem órákig, forogva egy képzeletbeli rúdon, mert nem tudtam elaludni - átkozott izgatottság! Hajnali három magasságában próbáltam beszélgetni kicsit Izzy-vel, ami elég érdekesre sikerült, mert a yesterday szó helyett az összes létező angol időhatározó a számra jött, lassan már a now or never is, csak egyetlen egy nem: az az egy, ami kellett volna. Miután bebizonyítottam a szobatársamnak, hogy éjjel még az én soha be nem álló beszélőkém is csak sántít, főleg angolul, szépen visszaaludtam, hogy pár órával később elátkozhassam a Carry on wayward son-t, amit beállítottam ébresztőhangnak. Hullafáradtan és kis híján jégkockává fagyva ébredtem, szóval nem igazán akaródzott elmenni zuhanyozni, de a forró víz helyrebillentette a hőháztartásomat, és elég rendesen feltüzelt -a szó szoros és szortalan értelmében is. Felöltöztem, Liny hajvasalójával megreguláztam rendetlen és engedetlen sörényemet, aztán az elébb említett csöppnyi nőszemély már ott is toporgott az ajtóm előtt, hogy menjünk már. Pettyet összekaptunk, mert nekem még dolgom volt, ő viszont sürgetett, azt meg én utálom, szóval időleges kenyértörésre került sor: ő elindult, én sminkeltem, és valamivel később én is mentem. A maga módján édes volt egyébként, ahogy négyen négy időpontban hagytuk el a 131-es és a 132-es szobát, holott ugyanoda mentünk. A Hiltonba visszaérve megkerestem Liny-t, és beálltam mellé. Valamivel később már engedtek is be minket a nagyterembe, mi pedig igyekeztünk a lehető legjobb helyeket megkaparintani, ami a maga módján sikerült is, mert bár a sor színpadtól legtávolabbi szélén ültünk, körülbelül az ötödik sorban történt ez, szóval panaszra semmi okunk nem volt, leszámítva persze a késést, ami mondjuk senkit nem lepett meg a pénteki nap után. Jaz is csatlakozott hozzánk, és néhány SN-es zenés videóval ezután, a tervezettnél később ugyan, de a várt lendülettel megkezdődött az Asylum 2009-es felvonásának első jelenete, a megnyitó. Egy videómontázzsal alapozták meg a hangulatot, felsorolva a jelenlévő vendégeket, aztán a színpadra penderült Doug (később már csak Dougie), a ceremóniamester. Szóval, volt nekünk egy Doug-unk, aki egyenként felhívta a vendégeket, ami -mily meglepő- nem ment probléma nélkül, mert emlékeim szerint mintha Mishát kifelejtették volna a sorból, Richard meg lemaradt arról, hogy szólították, és Mishával együtt akkor rohantak be, amikor már a két J-betűs delikvensnek kellett volna... Végül aztán csak megérkeztek, láthatóan távol a top-formájuktól, és fent is maradtak, mivel a nap Jared és Jensen közös paneljével kezdődött, amihez Jason is asszisztált. A fiúk édes-aranyosak voltak, elviccelődtek egymással, de be kell vallanom, hogy a Deadflowers5 által már emlegetett nyelvi nehézségeken és Jared visszatérő mondatán -ami ha jól emlékszek ezen a panelen jött elő újra és újra (I'm Jared... and Polish) más nagyon nem maradt meg a fejemben. Egy valamin viszont szörnyen kiakadtam: a panel végén Jensen felállt, és még mielőtt millióan megkérdezték volna tőle, elmondta, hogy mi történt a szemével: lézeres szemműtétje volt, szóval nem Jared húzott be neki, csak a műtét utóhatásai látszottak az arcán és a szemén, és eközben mindenhonnan VAKUVAL fotózták szerencsétlent, annak ellenére, hogy már előzetesen is többször megkértek mindenkit, hogy minimáljuk a vakuzást. Ez a szintű önzőség, odanemfigyelés, és pofátlanság nekem már egy kicsit sok volt. Főleg úgy nem értem az egészet, hogy jó páran vaku nélkül fotóztak, és isteni képek születtek, sőt, ismerek olyat is, akinek a vakus képei rosszabbak mint a simák. Hiába, szerintem nem a hülyeség az egyetlen emberi tulajdonság, ami végtelen, de az önzőség is az. A túlságosan is rövidnek érzett J2-panel után Richardé következett, amiből mi mondjuk nem túl sokat láttunk (amit viszont igen, azt élveztük), ugyanis mennünk kellett a Jensen-photoshootra. Először én estem túl a fotózásos tűzkeresztségen (konkrétan megkukultam Jensen mellett, egy hi-t, ill. a fotó után egy thanks-et alig tudtam kinyögni, csak néztem, amíg lehetett- szóval durván fél mp-ig... de legalább jó lett a kép, kifejezetten büszke vagyok rá), aztán rögtön utánam Jaziel jött, kicsivel később pedig Liny is végigment Jensenen. Én ezzel az összes fotózásaim 50 százalékát le is tudtam, mivel Jensenen kívül csak Mishával volt fotójegyem, elvileg szintén szombatra, de végül átcsúsztam vasárnapra, sőt azt is hozzá kell tennem a dologhoz, hogy a képemet azóta sem láttam még, mivel nem tudták kinyomtatni időre, na mindegy, nagyobb lesz az öröm, ha megjön végre. Szóval, miután Jaznek és nekem megvolt Jensen (Liny még sorban állt a fotóért), mi beültünk Richard paneljének hátralevő részére, aztán én bent maradtam Fredricén is, a csajok ekkor mászkeráltak kicsit, sőt talán én is, ha jól emlékszek, de be kell vallanom, kissé kaotikusak az emlékeim, néha már azt sem tudom, egyáltalán milyen napokon volt az Asylum... Ami biztos, hogy Gabe és Malik panelje már ment, mire ismét a nagyterembe értünk Linyvel, de nem is maradtunk bent sokat, mert öt perc elteltével még mindig nem értettem egy szót sem abból, amit mondtak, így pedig nem láttam értelmét. Egyébként annak sem láttam értelmét, hogy miért kellett az embereket kiterelni a nagyteremből az ebédszünetre (emiatt különösen vasárnap lettem dühös, de erről később többet), de megtették, és így aki hátul ült, az állt a sorban elöl. Valamikor a nap folyamán begyűjtöttük a fotóinkat, aztán visszaszállingóztunk Amy, Matt és Samantha paneljére. Bár mindhárman nagyon kedvesek, és barátságosak voltak, Amy egyenesen tündéri (és nem mellékesen gyönyörű), Matt pedig elég gyakran röptette a poénokat, amiken jókat nevettem, számomra borzasztóan nehezen telt, mivel utánuk az következett, amire (szégyen vagy nem...) a legjobban vártam, a nap fénypontja: Misha panelje. Korábbi conos videók, és a Twitteres agymenései után már tudtam, hogy mire számítsak tőle, persze ő még a legvadabb elképzeléseimen is túltett. Nagyon magabiztosan kezelte a tömeget, a néha nem a legtökéletesebb kérdéseket, és folyamatosan nevettette a közönséget, olyannyira, hogy nekem például a könnyeim is kicsordultak néha virágos jókedvemben. Leírhatatlan az a pasas, egy jelenség. Én is beálltam a kérdezők sorába, úgyhogy igyekeztem a lehető legnormálisabb módon megszakadni a röhögéstől (hátha mégis láttak minket a színpadról, annak ellenére, hogy egy reflektor mögött álltunk, ami a színpadot világította meg), amikor egy lány előttem megkérdezte, hogy szigorúan plátói módon el tudná-e képzelni Castielt, és Deant úgy... like... together together, mire ő: Get your mind out of the gutter! HE'S AN ANGEL! (szabad magyar fordításban: Mossátok már ki a fantáziátokat! Egy angyalról beszéltek!). Csak megjegyzem, hogy én idióta sikeresen betáncoltam eddigre egy hatalmas hangszóró elé... hadd ne mondjam ki, milyen élmény volt, amikor Misha úgymond a fülembe üvöltött. Ez persze nem tartott vissza attól, hogy még egyszer megtegyem ugyanezt, bár akkor kellemesebb volt a dolog: csak buddhista torokénekelt vagy mit csinált. Mindenesetre tetszett, ahogy a fülembe búgott, még ha nem is a szó szoros értelmében. Végül sorra kerültem én is, és feltehettem a kis kérdésemet, amit még le is írtam egy pici papírdarabra, de mivel nem akartam azzal a kezemben ott állni, hát eltettem. Csöppnyi cetlim nélkül viszont naná, hogy totál máshogy fogalmaztam, sőt még költöttem is elé, így sikeresen megmosolyogtattam a jónépet, amikor egy szépen megformált mondat közepén megakadva sikerült az angol nyelv létező legprolibb, legalapszintűbb, ergo legcikibb melléknevét benyögnöm (gy. k.: good), de legalább Misha is elvigyorodott, és különben is, ez még semmi nem volt a vasárnapi „égésemhez” képest, amiről később többet. A kérdésem egyébként az volt, hogy gondolkodott-e már azon, hogy stand-up comedian legyen, lévén a humora megvan hozzá. Látszott rajta, hogy egy pillanatra nem igazán tudott mit kezdeni a kérdésemmel, de aztán persze megindult nála a vezérhangya, és végül azt válaszolta, hogy nem, eddig nem gondolkodott el rajta, de most megtette. Megjegyezte, hogy minden bizonnyal valóban fantasztikus lehet, akár még stand-up comediannek is elmehet, aztán egy kicsit komolyabban folytatta, miszerint az oké, hogy mi poénosnak találjuk, mivel egyfajta kis titkos csoport vagyunk megvannak a közös alapjaink, sőt nekünk rajongóknak talán kötelességünk is az, hogy lazának tartsuk azt, akiért rajongunk (megjegyzem, átlagember azért rajong valakiért, mert lazának tartja, és nem azért tartja lazának, mert rajong érte, de mindegy, Misha logikájában ez máshogy van), de lehet, hogy egy normális embercsoport (ezek az ő szavai) már máshogy gondolná, és lerángatnák a színpadról. Megköszönte a kérdést, amit sweet-nek titulált, majd ezután ő kérdezett, éspedig hogy tudok-e valami helyet, ahol felléphetne, talán Magyarországon, Budapesten (igen, tudta mi Magyarország fővárosa, bár azt bevallom, hogy én csak most realizáltam, mit mond is ott, amikor visszanéztem a videót sokadszor, hogy tudjak írni azokról a számomra varázslatos percekről. Ezek után azt kell mondanom, nyilvánvalóan el voltam varázsolva.). Spontán felajánlottam, hogy amennyiben eljön, megmutatok neki egyet, aztán Jaziellel még azt is lezsírozták, hogy Misha alhat nála, ha már nálunk jár. Ki tudja, mi lesz még ebből... A panel hátralévő része hasonlóan jókedvűen telt, bár én stresszeltem kicsit, mivel közben hívták a számomat az autogramokhoz, viszont az életem árán sem akartam otthagyni Mishát, így maradtam. Mint később kiderült, valószínűleg ezzel óvtam meg magam egy akut agyérgörcstől, ugyanis a panel után odamentem Jaz-hez és Rach-hez, akik sorban álltak, és ők megosztották velem a hírt, miszerint Jensen már egy ideje elhagyta az épületet, avagy legalábbis a Sandringham szobát, az autogramórák helyszínét, és bár a többiek még bent voltak, de eddigre már nem engedtek másokat is beállni a sorba, sőt, lassan még azok is elszivárogtak, akik ott álltak, mert ugye miért maradtak volna ott, ha Jensen miatt úgyis még egyszer sorba kellett állniuk. Mi is otthagytuk tehát a várakozókat, és visszamentünk Jared paneljére. Mielőtt ezt részletezném, tartozom egy vallomással. Én soha életemben nem voltam oda Jaredért. Elismertem, hogy helyes, Jensennel doppelpackban, a J2 egyik feleként kifejezetten szerettem, de egyedül nem okvetlenül volt az esetem, sem emberileg, sem színészileg, s főleg nem mint pasi. Na, ez megváltozott. Olyan kisugárzása van, annyira aranyos és vicces, és tagadhatatlanul férfias... de én ezt eddig elképzelni sem tudtam róla, nem hogy komolyan venni és belátni, amikor mások mondták. Pedig igaz. Azt viszont még mindig állítom, hogy ez sem a képein, sem a szerepeiben nem jön át, sőt megkockáztatom, hogy talán még a conos videókban sem. Ezt élőben kell tapasztalni, de aki megteszi, az onnantól rosszat nem tud szólni Jaredre. A panel maga fantasztikus volt, Jared ékesen demonstrálta, hogy tud ő szórakoztatni, ha akar. Viccelődött, mesélt a kutyáiról, az ingével játszadozott (láthatóan melege volt), egy pillanatra sem hagyta abba a fészkelődést, mozgolódást, miegyebet, szóval épp olyan hiperaktív volt, mint amilyennek képzeltem, de ahogy azt már írtam, valamiért mégsem volt teljesen olyan, mint képzeltem. Furcsa kettősség, de remélem, még sok ilyen „csalódás” ér az életemben. Miután kénytelenek voltunk búcsút venni Jaredtől, egy a Subwaybe tett kitérő után visszamentünk a Ramadába, ahol újabb mizériával szembesültünk: a kulcskártyáink össznépi összeesküvésbe kezdtek, és nem óhajtottak beengedni minket. Jaz és Izzy lerohantak a recepcióra a probléma orvoslása érdekében, mi Linyvel pedig lekucorodtunk az ajtóink elé, és majszolni kezdtük a 6 (sajnos nem 10) inches szendvicseinket, amit én személy szerint már majdnem be is fejeztem, mire szobatársaink visszatértek, és bemehettünk a szobáinkba, ahol én rövid relaxing programot indítottam magamnak, magammal. Feküdtem, amíg lehetett, nézegettem a Jensennel közös képemet, pihentettem a lábamat (a bal lábfejem megint tudta, mikor kell bekattanni, és meg is tette. A nagylábujjam eléggé fájt, néha már sírni tudtam volna miatta, de néha meg alig éreztem. Ami külön érdekesség, az az, hogy Londonba visszaérve már semmi baja nem volt a lábujjamnak...). Ezalatt Liny megint megjárta a Hiltont, megszerezte a Jareddel közös fotóját, és vissza is tért a Ramadába. Amikor megláttam a képet, ösztönösen kiszakadt belőlem a nevetés, ugyanis bár a fotós nem kicsit cseszte el a képet, eme elcseszés következtében az annyira egyedi és édes lett, hogy elmondani nem lehet. Ez meg is alapozta a hangulatomat, így magamban dúdolgatva öltöttem magamra rövid, barna alkalmi ruhámat, alkottam meg az esti frizurámat, felfrissítettem a sminkemet, és Linyvel visszaindultunk a Hiltonba, az esti koncertekre- azaz, csak koncertre, mert belehallgattam még itthon Coby Brown zenéjébe, és úgy döntöttem, én azt inkább kihagyom, Liny pedig velem tartott ebben. Végül vagy másfél-két számot hallottunk tőle, ami még pont elviselhető volt. A koncertek is a nagyteremben voltak, és a közönség nagy része, akiknek nem jutott hely az asztaloknál a földön ülve/fekve élvezték a zenét. Mire Jason megérkezett a színpadra, érezhetően többen érkeztek a nézőtérre is, és hamarosan megkezdődött Mr. Manns fellépése, amit nagyon élveztem. Jason zenéje nem okvetlenül az a stílus, amit én képviselek (bár például a Visions-t imádom), de ettől függetlenül hatalmas élmény volt látni és hallani. Sajnos Jensen nem csatlakozott hozzá a koncertzáró Crazy Love-nál, ami egyszerre töltött el jó és rossz érzéssel: rosszal, mert kihasználatlan maradt a lehetőség arra, hogy lássuk őt, de örültem, amiért Jens végre magára is gondolt, és nem csak a rajongókra, vagyis hogy inkább a hotelben maradt pihenni, és végül ez az utóbbi érzés diadalmaskodott. Főleg másnap, amikor látszott Jensenen, hogy jóval fittebb, mint előző nap volt... na de ne szaladjunk ennyire előre. Miután vége lett a Crazy Love-nak, Jason búcsút mondott a színpadnak (egyelőre, másnap még visszatért rá kérdezőként), és egy a sarokban felállított asztal mellett bősz dedikálásba kezdett. A közönség nagy része beállt a sorba, a többiek csak céltalanul tengtek-lengtek, beszélgettek a hangszórókból szóló, vegyes stílusú zenék mellett. Amikor a Jason (és Coby) által benépesített sarokban a korábbinál is nagyobb lett a mozgás, Linyvel közelebb óvatlankodtunk egy kicsit, és megpillantottuk Geneviéve-et, aki távolról is jó benyomást tett ránk. Szép arcán végig barátságos mosoly ült, és láthatóan élvezte az interakciót a rajongókkal, akik kedélyesen elbeszélgettek vele. Talán ez a tapasztalat meggyőzte arról, hogy nem kell félni tőlünk, nem harapunk, és hogy a legközelebbi Asylumon akár már rendes, meghívott vendégként is részt vehetne. Én mindenesetre szívesen fogadnám. Danneel-lel egyáltalán nem futottunk össze, bár Gen-t se figyeltük sokáig, inkább élveztük a bulit. Hamarosan a cipőnket lerúgva táncoltunk, egy ott talált luftballonnal szórakoztunk, és jól éreztük magunkat, azonban egy idő után a fájós lábujjam megnehezítette a mozgást, így felvetettem Liny-nek, hogy elindulhatnánk vissza a hotelünkbe, amire ő rábólintott, így átsétáltunk a Ramadába, és beájultunk az ágyba.
Második rész: deanawinchester.livejournal.com/22036.html#cutid1