Asylum - beszámoló, Part 2
A vasárnap reggelem meglehetősen nyögvenyelősen és nyavalyatörősen indult, eddigre ugyanis a stressz, az izgalom, a rendszertelen étkezés, és főleg az alvás korántsem kielégítő mennyisége totálisan kiütött. Nem láttam rendesen még szemüveggel sem, nem akartam kikelni az ágyból, minden porcikám úgy fájt, mintha ez lett volna a dolguk, és eme tévhitükben sajnos minden igyekezetem ellenére sem sikerült megingatnom őket, szóval egész egyszerűen figyelmen kívül hagytam őket. Zuhanyozás után a belebújtam kedvenc farmeromba és pólómba, a fülembe csúsztattam imádott fülbevalóimat, amik egy-egy hosszú, vékony láncon lógó vámpírfogra hasonlítanak (sőt, én meggyőztem magamat, hogy nem csak hasonlítanak, de azok is...), összeszedtem magam, és ismét nekiindultam a Blue Line Walknak. Nem akartam sietni, ki akartam élvezni az utolsó reggeli sétát, de valamiért mégis azon kaptam magam, hogy őrült tempóban rakom egyik lábamat a másik után előre, mechanikusan, szinte már futva, a lépcsőkön viszont tánclépésekben közlekedtem, le- és felfelé is, és kifejezetten kifulladva futottam be a Hiltonba, ahol rögtön csatlakoztam Linyhez, Jaz természetesen ekkor is később jött csak. Mire végre bejutottunk a terembe, már elég ideges voltam a folyamatos sorbanállástól meg az egyéb járulékos mizériáktól (és bár nem akartam még csak gondolni sem rá, de éreztem már a con végének előszelét is), aztán erre az alapvető idegességre rátett az is, hogy mint ahogy azt már megszokhattuk, ezen a napon is rögtön csúszással indult minden (Dougie ezért elnézést is kért, és bár biztos vagyok benne, hogy jó pár résztvevő szép gondolatokat fogalmazott meg magában arról, hogy Doug-unk mégis mi mindent követhet el ezzel az elnézéssel, de főleg hogy hová rakhatja és miért, nekem tetszett, hogy megtette), ráadásul hátravolt még az összes autogramom, meg ugye a szombaton csúfosan elmaradt Misha-fotó elkészítése, ami ebben a pillanatban inkább átoknak tűnt, mint áldásnak. Persze ez az állapot nem maradt végig így, de ez még nem ide tartozik.
Szombattal ellentétben ezúttal Richard paneljének elejét élvezhettük, bár én hamar elsprinteltem hátra az autogram-szobába, hogy végre begyűjtsem Jared, Misha, Matt, Samantha és Amy kézjegyét, természetesen lehetőleg úgy, hogy Jensen paneljéből se mulasszak sokat. Vettem két csinos Misha-képet, hogy vele azért mégse a kis füzetecskét szignáltassam, amiből ugye mindenki kapott egyet. Jareddel és Jensennel csak azért voltam kénytelen egy-egy egyszerű képeslapot aláíratni, mert előzőleg nem nyomtattam ki képet, mondván, hogy majd ott veszek... de nem ettem én meszet, hogy 20 fontot kiadjak két csillogó képért... na nem, már az 5 fontos Misha-képek miatt is eléggé szívtam a fogam, de hát semmi normális Castieles cucc nem volt fellelhető az egész conventionön, ezek pedig a kedvenc Misha (illetve Castiel)-fotóim közé tartoznak, szóval... nehéz szívvel bár, de megvettem őket, és beálltam az első útbaeső sorba. Hadd ne mondjam, hogy ez pontosan Misháé volt (aki egyszerre próbált enni, beszélni és írni, nem tudom mennyi sikerrel), aztán mire erre rájöttem, már csak ketten álltak előttem, és semmi utam-módom nem volt a menekülésre, pedig Isten látja lelkemet, hogy majdnem megfutamodtam, de aztán meghallottam Misha hangját, és megigézett, mint méhet a virág... najó, ez talán nem a legjobb hasonlat ide, de most már maradok ennél. Mindenesetre igyekeztem mindenhová máshová nézni, csak rá nem, félve hogy akkor teljesen bekattanok, és még egy köszönésre sem leszek képes. Így vettem észre, hogy a háta mögötti falra ragasztott képen valaki kidekorálta az arcát, és marcona kalózzá változtatta. Ezen jót nevettem, és már készítettem a mentális jegyzetet, hogy megérdeklődjem, mégis melyik színésztársa ily borzasztóan érett, megfontolt és kreatív meg tehetséges (bár, jobban belegondolva sejthettem volna a választ), de még épp elkaptam a kérdést, amit az egyik lány tett fel előttem, ami ugyanarra irányult, mint az enyém irányult volna, így ez is kilőve. Ja, egyébként ha nem lett volna nyilvánvaló, természetesen Jared alkotott. Gyanítom, az ő keze munkája látszott Gabe és Jensen képén is (ez utóbbit én egyébként nem láttam, túlságosan is lekötött a hús-vér Jensen 3D ahhoz, hogy a papiros Jensen 2D-t nézzem). Szóval, álltam ott, vigyorogva a képen, aztán egyszercsak azon vettem észre magam, hogy a Misha mellett csücsülő staffos lány (innentől összefoglaló néven csak Staffie, hímegyedek esetében Staffer) jelentőségteljes pillantással méregeti a kezemben tartott, sorszámmal ellátott papírt, amire nekik egy ikszet kellett rakni annak a neve mellé, akitől megszereztük az áhított kézjegyet, így bocsánatkérő mosollyal a kezébe nyomtam, majd az ikszelés megtörténte után próbáltam úgy begyűjteni, hogy lehetőleg ne ejtsek el semmit, nyomjam ki a lány szemét merő véletlenségből, de főleg egy pillanatra se kelljen levennem a pillantásom Misháról, aki meglehetősen érdekes arckifejezéssel figyelte tevékenységemet. Közben Staffie elsnappolta az autogramnak szánt képet is (ez mekkora baromság azért, hogy még az aláíratandó tárgyat se mindig te nyomhattad a delikvens kezébe?!?!), Misha pedig már bőszen esett volna neki szerencsétlennek, de a bátortalan köszönésem (úristen, az az egércincogás tényleg az én, máskor nagy, talán túl nagy hangom lett volna?!) még időben megállította, felnézett rám, és ez elég volt ahhoz, hogy rájöjjek... hogy Misha kezében nem fekete toll van, hanem ezüst, így elmagyarázhattam neki (körülbelül nemzetközi kézjelek segítségével, egyébként), hogy nekem feketével kéne az aláírás, lévén a barnás ballonkabáton macerásan látszik az ezüst... Eleinte nem értette, mit hadoválok holmi black és silver penekről, de aztán felvillant az isteni szikra, és megjegyezte: Ah, you want it to show on. Alright, now I get it. Válaszul buzgón bólogattam, kiböktem egy thank you, bye-t, és szörnyen büszke voltam magamra, amiért csak enyhén sikerült blamálnom magam, és nem durván. Misha mellett Samantha ült, nála már enyhült kicsit a zavarom, megköszöntem, hogy eljött, mire ő édesen mosolyogva biccentett egyet, aláírta a füzetkét, majd egy „Here you go. - Thank you, bye!” útvonalon befejeződött beszélgetéssel egy újabb Staffie és Matt elé penderültem, aki egy pillanatra nézett csak fel rám, köszöntünk egymásnak, megörökítette kézjegyét a számára kigondolt helyen, aztán mire ismét lenéztem, már Amy villantotta rám tündéri mosolyát, és miközben járulékos Staffie-ja ikszelt, ő már írt is, egy apró szívecskével vezetve be a nevét. Neki is megköszöntem, hogy eljött, tudtára adtam, hogy tetszett ahogy Maryt játszotta, és sok szerencsét kívántam a további karrierjéhez, aztán csatlakoztam a sorhoz, ami az ideiglenesen Jared és Stafferje által elfoglalt asztal előtt csoportosult. Bármilyen hihetetlen is, de ez a sor bizonyult a hétvége leggyorsabban mozgó darabjának, gyorsan begyűjtöttem Jared aláírását is, aztán rohantam a nagyterembe, Jensen-panelt nézni, amiből sajnos elmulasztottam pár percet, de a nagyobb részére sikerült visszaérnem. Kedvenc démonvadászunk megtestesítője ezen a reggelen teljesen és tökéletesen elemében volt, öröm és boldogság volt nézni/hallgatni. Nyoma sem volt az előző napi kikészültségének, kipihent, vicces és laza volt. Mesélt a My bloody Valentine-os tapasztalatairól, egész pontosan arról, hogy mennyire más volt úgymond idegenekkel dolgozni, mint az SN forgatásán (például hiába képzelte el a script alapján, hogy hogyan fog egy-egy jelenetet eljátszani, mint ahogy ezt az SN esetében, Jared mellett szokta, ismerve Jay reakcióit, játékát satöbbit, mert itt a jelenet tulajdonképpeni leforgatásakor derült ki, hogyha egyik-másik színésztársa egész máshogy képzelte az egészet).
Egy rajongó megkérdezte, hogy melyik korábbi karaktere: Alec, Jason Teague vagy Tom Hanniger lenne méltó párja Deannek. Jensen szerint Dean és Alec barátok lehetnének, Tom egy „naughty guy”, és nincs ki mind a négy kereke, Jason T. pedig csak egy tejbepapi, Dean körülbelül megenné ebédre (és aztán magává tenné a hátsó fertályát o.O).
Jasonnek (Mannsnek, nem Teague-nek), és egy kérdésének hála kiderült pár vicces érdekesség az After school special egyik jelenetéről... igen, a piros rövidnadrágosról. Ugyanis a scriptben a 'plumsmugglers' szó állt, ami szabad magyar fordításban mogyorószorítót jelent, Jensen viszont nem volt megelégedve a felhozatallal, így saját maga kereste meg magának az ominózus sortot, az ő szavaival élve „Coach Roach Shorts”-t. Ehhez rövid magyarázat: Roach edző Jensen tesitanárja volt junior high school-os korában (ez talán gimi első osztály lehet? Nem tudom, az amerikai oktatási rendszer nem az erősségem...), és ő hordott ilyen sortokat. Mellékvonalas gondolat: vajon neki is olyan jól állt, mint Jensennek? Ezen kívül megtudtuk azt is, hogy a fiúgyermek hasba dobása is Jensenünk saját ötlete volt, és hogy messze nem volt olyan erős az a dobás, mint amilyennek tűnt (ezt mondjuk minden épeszű ember sejtette).
Egy másik kérdés az volt, hogy melyik kelléket vinné haza a Supernatural forgatásáról, persze az Impalán kívül. Jensen rögtön rávágta, hogy a Coltot, bár nem hiszi, hogy Kripke odaállna elé, és a kezébe nyomná a Coltot, a következő szavakkal: Nesze, itt egy fegyver. Aztán némi gondolkodás után egy újabb „kelléket” nyögött be: Samet, mire a nézők örvendezni kezdtek, Jens pedig láthatóan büszke volt magára, amiért sikerült ovációt kiváltani.
A panel egyik fénypontja az volt, amikor egy lány rákérdezett a Heat magazinban megjelent cikkre, ahol is Jensen „A hét felsőteste” kategóriában tűnt fel, a mindnyájunk által jól ismert, Skin-forgatáson készült képpel. Egy Staffie feljuttatta az újság egy példányát a színpadra, amire először Jason, majd Jensen vetett egy pillantást, a Jensent kísérő testőr pedig túl nagy érdeklődést mutatott a kép irányába, mire Jensen elkezdett viccelődni vele, hogy szeretné-e hazavinni. Közben elmondta azt is, hogy kifejezetten gyűlöli azt a képet (nos, Jensen, mi nem... nagyon nem!), hogy egy véletlenül elkapott pillanatot ábrázol, és hogy ha tudott volna arról, hogy fotózzák, egy kicsit jobban kidolgozta volna a felsőtestét addigra. Az újság egyébként körülbelül a mi Best-ünk színvonalán mozoghat, Jensen egyenesen ki is mondta: It's crap.
Háziállat-fronton is újdonsággal szolgált a panel, ugyanis kiderült, hogy Jensennek van egy Icarus névre hallgató csöppnyi, de annál édesebb cockapoo-ja (cockerspániel-pudli keverék), akit meg is mutatott a telefonján, lévén Icarus a háttere az iPhone-ján. Icarushoz hozzá tartozik még az, hogy szeret ugrálni, és valahányszor Jensen hazamegy, a kutyus áll egy helyben, és pattog, padlótól plafonig, ahogy azt Jason demonstrálta is a kezével. Miközben Jensen azt mesélte, hogy honnan szerezte a kutyát (Danneel vette), sikerült egy belecsempésznie egy szerelmi vallomást Dan felé, és számomra ez volt a hétvége egyik legédesebb pillanata. Láthatóan félve említette meg Dan nevét, de amikor a nézőtér tapsolni és elismerően kiabálni kezdett, az arcára széles mosoly ült ki, és megszólalt: I love her. Nyilvánvalóan élvezte, hogy lojálisan állunk a barátnőjéhez, és az az arckifejezés, amivel ezt tudomásul vette, mindent megért.
Sajnos, lassan de biztosan közeledett a panel vége, amit eléggé elkámpicsorodva vettünk tudomásul, mintha csak éreztük volna, hogy a másodikból, a délutániból nem lesz semmi, de Jensen legalább stílusosan, feltett napszemüveggel és némi tánccal búcsúzott tőlünk, aztán lesétált a színpadról. Helyét valamivel később Malik és Gabe vette át, akiket ezúttal értettem, szóval bent maradtam végig, és bevallom, meglepően jól szórakoztam. Mindketten nagyon aranyosak voltak, és tökéletlenül tökéletes párost alkottak, a nagydarab fekete, meg a csöppnyi fehér srác. Azt hiszem, Gabe talán fele ennyire sem lett volna felszabadult, ha egyedül csücsült volna ott fent, és talán ezért is volt ott mellette Malik, ráadásul eléggé úgy tűnt, mintha a srácok a conventionön kívül is ismerték volna már egymást, mert gondolkodás nélkül viccelődtek egymással, és ilyet ismeretlennel azért nem okvetlenül tesz az ember. A con legépítőbb hatású gondolata Malik szájából hangzott el, amikor egy színésznek készülő kisfiúnak válaszolt: Never chase the money, chase your dream. Ezen kívül Malik táncolt is, és kiprovokálta, hogy legalább egy percig Gabe nevét skandáljuk, aki ezután viszonozta a szívességet. Összességében egy fantasztikus hangulatú beszélgetésnek lehettünk részesei, ráadásul nem is voltak bent túl sokan a teremben, így még erőteljesebb volt a kerekasztal-érzés. Malik hatalmas meglepetés volt a számomra, teljesen másmilyennek képzeltem el. „Karótnyeltebbnek”, „komolyabbnak”... merevebbnek. Váratlanul ért az a lazaság, az a nyugodt kisugárzás, ami körülvette, de így még nagyobb élmény volt a találkozás vele.
Őket Fredric követte a színpadon (vagy kínpadon?!?!). Gitárjával felszerelkezve érkezett, és rögtön a húrok közé is csapott, elszórakoztatva minket egy saját kezűleg Supernaturalizált dallal. Körülbelül a dal vége volt az a pillanat, ameddig gond nélkül tudtam élvezni a paneljét, mert be kell vallanom, iszonyatosan nehezen tudtam csak megérteni. Ha máson nem is, de legalább a gesztusain, a mimikáján tudtam vigyorogni, ugyanis kivételesen az optikai fronton volt teljesebb az élmény, nem az akusztikain: eddigre a második sor közepén ültünk, közelebb mint bármikor máskor a hétvégén. Ezért kaptam kis híján agygörcsöt, amikor a panel után Doug kijelentette, hogy a korábbi állításával ellentétben mégis el kell hagynunk a termet az ebédszünetre. Ez volt az a pillanat, ahol lazán át tudtam volna menni Deanbe, és magamban meg is jegyeztem: Hol egy Impala? Hadd verem szét! Vöröset, kéket, lilát és egyéb cseppet sem barátságos színeket láttam, bőgni tudtam volna dühömben... még most is remegek az idegtől, ahogy írom ezeket a sorokat. Azt hiszem, nem gyakran voltam olyan mértékben dühös, mint akkor. Tudtam nagyon jól, hogy ezzel minden sanszom elment arra, hogy rendesen lássam a hátralévő panelek vendégeit, mert a vaksi szemeimmel örülhetek neki, ha hátulról egyáltalán a körvonalaikat látom. Majdnem az egész ebédszünet azzal telt, hogy frusztrációm könnyeivel küzdöttem, ami szörnyen jót tett, főleg egy Mishával közös fotózás előtt. Amíg Jaz és Liny az autogram-szoba előtti, hivatalosan még nem létező, ehhez képest folyamatosan hízó sorban állt, én a photo studio körül sertepertéltem Mishára várva. Persze ott is tökéletes volt a káosz, mint mindenhol máshol, valami probléma miatt a szünet végére is csak alig végeztek Jasonnal, így egy nagyon picit mi is csúsztunk. Szerencsére nem kellett sokáig sorban állnom, azt hiszem, a gyomrom nem bírta volna még egy perccel sem tovább: görcsöltem annak a rendje és módja szerint. Előttem két idősebb nő fekete angyalszárnyakkal baromkodott, az egyik a szememet majd' kiverte, igazán örültem neki. Azonban nem csak a májusi eső ér aranyat, de Misha májusi mosolya is, ami akkor ült ki az arcára, amikor meglátta a nőket előttem: minimum egy tízessel idősebbek voltak Mishánál, és ott röhögcséltek, mint két zizzent tinédzser, ráadásul a szárnyak... A fotózás maga nagyon vicces volt, Mishával körülbelül áramot lehetett volna fejleszteni: kitárta a karját, közéjük zárta az aktuális delikvenst (többnyire nőegyedeket), szembe fordult a fényképezőgéppel, aztán a fotó után a másik oldalra fordult, kihajította az öleléséből a delikvenst, aztán fordult vissza, hogy karjába kapja a következőt. Tette viszont mindezt olyan őszinte örömmel, hogy akár világítás se kellett volna a szobába, mert csak az ő mosolya elég lett volna erre a célra. Najó, befejezem a nyáladzást, még mielőtt valaki rám szól... szóval, fangirl-mód: OFF! Amikor végre sorra kerültem, szinte repültem Misha felé, egy pillanatra egymásra néztünk, aztán átölelt, én meg vissza. Mivel körülbelül egy magasak vagyunk (elvileg mondjuk én kicsit magasabb vagyok mint ő, és nem akartam, hogy ez látsszon), picit behajlítottam a térdem, a fejemet pedig az övének támasztottam. Mit ne mondjak, nagyon jól éreztem magam ott, szóval nem igazán akaródzott eljönnöm onnan, de hát muszáj volt, így könnyes búcsút intettem Mishának, és hátrarohantam az autogram-szobához, ahová meglepően kevés idő után be is jutottam. A Richard előtt álló sor végeláthatatlan volt, azaz inkább elejeláthatatlan, mivel én álltam volna a végén, ha beálltam volna, így azonban nem tettem, hanem Fredricnél kezdtem az autogramgyűjtést, aki egy YED-et megszégyenítően kaján vigyorral kanyarította bele az aláírását a saját arcába. Vigyorának édestestvérével az arcomon köszöntem meg neki, aztán továbbálltam Malik elé, akinek a tudtára adtam, mennyire élveztem a paneljüket, utána pedig állandó hétvégi tettestársához, Gabe-hez, a Number One Mindcontrolling Guy-hoz soroltam be, megköszöntem neki a fantasztikus panelt, majd beálltam a Jensen előtt kanyargó sorba, ahol Jaz már foglalta nekem a helyet. Útközben elmesélte, hogy egy csomóan több AG-t kértek (és kaptak) Jensentől, mint ahány jegyük volt, így eldöntöttem, hogy én is megpróbálom a szerencsémet. Liny is megkért, hogy esetleg, ha lesz érkezése a dolognak, neki is írassak alá még valamit, de erre végül nem került sor. Mire Jensen elé jutottam, már biztos voltam benne, hogy nem fogunk visszaérni Jared paneljére, amit borzasztóan sajnáltam, de hát mégiscsak Jensen a nagyobb favorit, szóval lenyeltem valahogy. Jensen Stafferja beikszelte a megfelelő téglalapocskát, én pedig Mr. Ackles színe elé járultam. Jens felnézett rám, köszönt, majd én is így tettem, és megkérdeztem tőle, hogy van. Megkaptam tőle az ilyenkor szinte kötelező standard-választ, miszerint jól van, és ez ekkor még meglepően őszintén hangzott a szájából. Közben aláírta a képeslapot, és már épp búcsúztam volna tőle, amikor visszakérdezett, hogy én hogy vagyok. Hát, én kitűnően voltam, főleg hogy végre előtte álltam, és ezt gondolkodás nélkül a tudtára is adtam, mire ő ismét felnézett rám, és elmosolyodott. Ezt látva előkészítettem ártatlan kiskutya-pillantásomat, felé nyújtottam a „belépőkártyámat”, és én idióta ahelyett, hogy konkrétan megmondtam volna, mit óhajtok, csak szempillarebegtetve pislogtam, mint az az ominózus szarvasmarha az új térelválasztóra. Eltartott egy darabig, mire leesett, hogy néma gyereknek anyja se érti a szavát, így összeszedtem az összes lélekjelenlétemet, és elkezdtem mondani az óhajomat, épp egy időben Jensennel, aki időközben rájött, mit akarok, kivette a kezemből a kártyát, és aláfirkantotta, én pedig sietve távoztam, még mielőtt leesett volna a helyzet komolysága... azaz, inkább komolytalansága, de ebbe most ne menjünk bele. De ez, és Jensen látványa olyannyira megzavart (körülbelül mint vasorrú bábát a mágnesvihar), hogy gondolkodás ÉS Richard autogramja nélkül sprinteltem ki a teremből. Erre már csak a nagyterem ajtajában jöttem rá, és nagyon semmi kedvem nem volt visszamenni, kiállni újra a sort, vagy az ajtóban álló Staffernek édelegni, bár ez utóbbival eddigre már majdnem haveri kapcsolatba kerültünk, ahogy sokan mások is, így inkább beültem. A terem majdnem tele volt Jared panelja után, csak eléggé hátul volt helyünk. Más se hiányzott a boldogságomhoz, tudva hogy még hátravan egy Misha-panel, és elvileg ugye Jensennel is lett volna még egy. Igyekeztem a legjobbat kihozni a helyzetből, de hát ahogy azt mondani szokták, szarból várat építeni nem lehet, így hát nekem sem igazán sikerült. Amy, Matt és Samantha paneljét valahogy sikerült végigülnöm úgy, hogy alig láttam valamit, de ahogy közeledett Misha érkezése, úgy lettem egyre idegesebb, és végül kitaláltam, hogy inkább kiállok a kérdezők sorába amikor már állnak jó páran előttem, és ott szépen végigácsingózom az egészet, lévén legalább közelebb volt. Misha érkezte után így is tettem, csakhogy gyorsabban ment a sor, mint én számítottam rá, és az utolsó pillanatban kellett kitalálnom egy kérdést, mert erre persze nem gondoltam... legkésőbb ekkor tudhattam volna, hogy ebből katasztrófa, vagy legalábbis égés lesz, de nem tettem.
Ezelőtt azonban még történt pár vicces dolog, például láttuk Cas szárnyait, először a világon... Na, nem kell semmi komoly dologra gondolni, csak annyit mondok: Jared. Mivel nem tudott maradni a záróceremóniáig, úgy döntött, visszaadja a kölcsönt, és most ő zavarja meg Misha panelját. Párszor körbetáncolta a széken ülő Mishát, ökörködtek egy sort, aztán Jared elbúcsúzott tőlünk, és lesétált a színpadról, azt hittük utoljára ezen a hétvégén, de persze fél perc sem telt belé, és jött vissza, kezében műanyag angyalszárnyakkal, amiket belógatott Misha háta mögé. Ő ezt vértanúi arccal és angyali türelemmel tűrte, Jared pedig kiélvezte a helyzetet, aztán újra elköszönt, és ezúttal tényleg el is ment. Jaziellel együtt álltunk a kérdezők sorában, és valahányszor egymásra néztünk, egyikőnk tuti elkezdett csendben fulladozni a nevetéstől. Jaz ezután nem sokkal sorra is került, ez volt az első és egyetlen kérdése a hétvégén, de Misha ezt is megszabotálta... Jaz először megkérdezte, hogy hívhatja-e Mishát Dmitrinek, hiszen ez a második neve, amibe Misha persze beleegyezett. A tulajdonképpeni kérdés az volt, hogy ha feltehetne egy kérdést Castielnek, mi lenne az. Ügyeletes angyalkánk megszemélyesítője elgondolkodott a kérdésen, pontosabban a rá adandó válaszon, és végül úgy döntött, a létező legamatőrebb módon leüti, meggyilkolja és szétveri a kérdést: azt kérdezné Castieltől, melyik a kedvenc színe. Wow, Misha, ezt a kreativitást! Amikor megjegyezte, hogy jó volt a kérdés, Jaz gondolkodás nélkül replikázott: Az lehet, de a válasz rossz volt! Hogy ezt Misha nem hallotta meg, vagy csak figyelmen kívül hagyta, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni... Pár perc elteltével azon vettem észre magam, hogy a mikrofon előtt állok, Misha pedig várakozva néz rám. Hajjaj, ennek jó vége nem lehet- gondoltam magamban, és nem is lett az. Hirtelen elszorult a torkom, az összes nyál elvándorolt a számból, a nyelvem letapadt, és azt hittem, meg sem fogok tudni szólalni. Nagy nehezen aztán kiszenvedtem a kérdésemet, de ezt olyan rossz kiejtéssel, és ráadásul egy nyelvtani hibával a fedélzeten sikerült megtennem, hogy Mishának meg kellett dolgoznia azért, hogy megértse, mégis mit akarok. Persze szívatott is kicsit, mert tovább értetlenkedett, mint kellett volna (élvezte, hogy zavarba hozott, vagy nem tudom, mindenesetre akármennyire is utálom az ilyet máskor, nála, vele valahogy abszolúte nem zavart. Fangirl much?), és már a közönségből is magyaráztak neki páran, mire végre beismerte az isteni szikra megérkeztét, majd megválaszolta a kérdésemet, ami egyébként az volt, hogy elvállalna-e egy rosszul megírt karaktert csak azért, mert egy halom pénzt fizet. Naná, hogy elvállalnám -hangzott a válasza, de eddigre ez engem már vajmi kevéssé érdekelt, ugyanis belémbújt a kisördög, és újabb kérdést tettem fel: Válaszoltál már meg életedben egy kérdést is komolyan? Már csak az arckifejezése miatt is megérte, de ráadásul még a többi néző is tapsolni, füttyögetni kezdett. Jól esett, nagyon jól! Misha ezen elgondolkodott, aztán kérdéssel válaszolt a kérdésre: És te tettél már fel nekem olyan kérdést, amire tudtam válaszolni? Elég nehezen bár, de sikerül leküzdenem kitörni készülő nevetésemet, és emlékeztettem az előző napi beszélgetésünkre, amire nem tudott mással reagálni, mint visszatámadással, és megkérdezte, hogy tudtam-e hogy nem szabad személyes kérdést feltenni, majd azt kérte, hogy távolítsanak el, mert megsértettem a viszonyát a kérdésekhez, és ez nem maradhat ennyiben. Eddigre már leplezetlenül nevettem, és ő is szélesen vigyorgott. A helyemre sétáltam, és onnan élveztem tovább a The Misha Collins Show-t, ami a továbbiakban sem szűnt meg sírvaröhögősen vicces lenni. Amikor megjelent Dougie a színpadon, már készültünk csalódottságunk össznépi kifejezésére az idő eltelte miatt, de Doug nem vett mikrofont a kezébe, hanem direkt Mishához sétált, és valamit a fülébe súgott, Misha pedig eljátszotta, hogy valami vicceset hall, és időről időre elfordult Dougtól, ránk nevetett, majd ismét Dougie-ra koncentrált. Mint kiderült, Doug ekkor kérte meg arra, hogy maradjon még a színpadon, mivel Jensen bennragadt az autogramoknál, és nem tudott eljönni, megtartani az utolsó panelt. Lelkiekben már készültem a dühös, csalódott morgásra, de ha volt is ilyen, elnyomta az ujjongás afelett, hogy így többet kaptunk Misha leírhatatlan személyiségéből. Persze én is szívesebben fogadtam volna Jensent, szó se róla, hiszen olyan keveset láthattuk a hétvége folyamán, de számomra ez volt a második legtökéletesebb lehetséges felállás, szóval nem volt okom panaszkodni. Misha ezután elárverezte a Jensen, Jared, Misha és Eric Kripke által aláírt, a Lazarus rising-hez készült forgatókönyvet, majd egy kicsit visszatért még Malik és Gabe is, akiket ismét a nevük skandálásával fogadtunk, aztán hogy Misha se maradjon ki a jóból, ő is megkapta a saját változatát, majd végül Doug átvette az irányítást, felhívta a maradék vendégeket a színpadra, és végül a hullafáradt Jensen is megérkezett, ő búcsúzott el tőlünk mindannyiuk nevében, megköszönte a támogatásunkat, a jelenlétünket, szóval röviden mindenki megköszönt mindenkinek mindent, aztán buzgó integetések közepette levonultak, mi pedig fájó szívvel néztünk utánuk, amíg mi is el nem kezdtünk szállingózni kifelé. A tudat, hogy vége lett, forró vasmarkába kapta a gyomrom, borzasztóan üresnek éreztem a lelkem, és bár Linyvel ellentétben én nem törtem ki sírásban, azt kívántam, bár tettem volna azt, mert még az is jobb lett volna, mint az az érzés, ami engem vett uralma alá. Végignéztem az elkészült képeket, hogy megvan-e már a Mishával közösöm, de mivel nem volt, visszamentünk a hotelbe, de Liny megígérte, hogy visszajön még majd velem a Hiltonba utánanézni, mert az esti bulihoz egyikőnk se volt megfelelő hangulatban. A Ramadába visszaérve a szó szoros értelmében nem tudtam mit kezdeni magammal, csak leültem az ágyam szélére, és néztem ki a fejemből. Amióta csak megérkeztünk Angliába, de főleg amióta Birminghambe, mindig volt valami dolgunk, most viszont hirtelen nem volt, és bár egész hétvégén egy kis nyugalomra vágytam, most hogy megvolt, nem tudtam mit kezdeni vele. Megpróbáltam felhívni Verót, a legjobb barátnőmet, de nem vette fel, így átsétáltam Jazielékhez, de ott meg Liny hüppögött még mindig, eddigre már körülbelül sírási rekordokat döntögetve, és pont ez hiányzott még nekem, úgyhogy azzal a lendülettel vissza is mentem a saját szobánkba. Veró közben jelentkezett SMS-ben, hogy hívhatom, és meg is tettem. Miközben meséltem neki az élményeket, nálam is kicsordult pár könnycsepp, és rögtön jobban is éreztem magam valamivel. Nem tudom, hány percig beszélgettünk, de azt igen, hogy még háromszor annyi se lett volna elég ahhoz, hogy mindent elmeséljek, mégha csak dióhéjban is. Mire elbúcsúztunk, Liny már ott állt az ajtómban, hogy induljunk vissza a Hiltonba, én pedig örömmel mondtam igent erre a felvetésre, legalább addig sem kellett a hotelszobában ülnöm. Útközben Liny megint majdnem elkezdett sírni, de szerencsére megemberelte magát, így különösebb érzelmi kitörések nélkül tudtuk megtenni az utat.
A Hiltonba visszatérve kiderült, hogy még nem volt kész a képem, és mivel ez így volt, aznap már nem is került rá sor, mivel megcsúsztak a nyomtatással (elvégre pont azzal miért ne csúsztak volna meg, ha már minden mással sikerült...) és csak Jared-, illetve Jensen-fotókat nyomtattak. Ezzel elérték, hogy ne szomorúan, hanem dühtől füstölve hagyjam ott életem egyik legjobb hétvégéjének helyszínét, de előtte még bebarangoltuk Linyvel a folyosókat, amiket még nem láttunk olyan üresnek, mint akkor, olvasgattuk az üzenőtáblákon hátrahagyott üzeneteket, aztán mi is megörökítettük magunkat egyiken-másikon, leültünk kicsit a nagyteremben, hallgattuk a zenét, miközben néztük az arrafelé lézengő alig pár embert, eltolvajoltuk az egyik ajtó mellett lógó lapot, amire a nagyterem neve és a pénteki disco témája volt rányomtatva (ezt a papírt később mind a négyen aláírtuk), körbejártuk egy kicsit a hotelt is kívülről, aztán búcsút intettünk az épületnek, és visszamentünk a Ramadába. Ott elköszöntünk szobatársamtól, Izzy-től, akinek haza kellett mennie, mert másnap órái voltak, majd felmentünk a szobáinkba. Jó éjt kívántam Jazielnek és Liny-nek, gyorsan bepakoltam a bőröndömbe, aztán belevetettem magam az ágyba, mert jól tudtam, hogy megint nem fogok tudni eleget aludni a reggeli indulás előtt vissza Londonba... A fővárosban még elindultunk egy délutáni bevásárlókörútra, aztán másnap (kedden) hazarepültünk Pestre, és convention-látogató különítményünk alkotóelemeire szakadt Jaziel lakásán. Én még aznap este újabb 2 órát buszoztam Budapest és Győr között, szóval a mosott szar hozzám képest jól nézett ki, de nem érdekelt különösebben, mert boldog voltam és elégedett.
Jensen és én :)
