Lucifer rising-azaz: jobb későn, mint soha.
Mivel csak mostanra derült ki, hogy a Sorozatjunkie vezetőinek nem volt elég jó az írásom ahhoz, hogy egyrészt időben, másrészt tökéletlen átírás nélkül kerüljön ki a blogra, úgy döntöttem, felrakom az eredeti változatot, hogy összehasonlítható legyen azzal, ami a blogon van fent, jelenleg ráadásul a nevem feltüntetése nélkül.
AC/DC-vel kezdődik, és Kansas-szel végződik, mi az? Hát persze hogy a Supernatural! Ezen a héten negyedszer csendült fel a rajongók számára oly ismerős, már-már himnuszként tisztelt Carry on wayward son, jelezve, hogy újabb évad ért véget a sorozatban.
Ez az évad, a negyedik volt talán minden idők leghullámzóbb szezonja a sorozat életében, de ez volt az is, amelyik a legtöbb váratlan fordulatot hozta, amelyik a legjobban megosztotta a nézőket, és az, amelyik annyira jó nézettséget hozott a CW-nak, hogy meglepően korán berendelték az ötödik évadot.
Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere: angyalok és démonok, visszapillantás a Winchester-szülők fiatalkorába, fekete-fehér kalandozás egy zakkant alakváltó filmvilágába, holmi macskák láttán hangosan sikoltozó Dean, szuicid teddy-maci, Sam démonvér-junkie lett, megtudtuk, mi történt Deannel a Pokolban, megismertük ottlétének pár szereplőjét, kiderült, hogy Isten prófétájának lenni sem fenékig tejfel, felbukkant egy harmadik Winchester -bár nem maradt sokáig, bemutatták a Castiel által megszállt „szent könyvelőt”, Jimmy Novakot, végignézhettük, ahogy Sam és Dean teljesen elszigetelődtek egymástól, és gyorstalpalót kaptunk a Jelenések könyvéből.
A rész a jól megszokott rövid, tömör, velős összefoglalóval kezdődik, amiben megjelenik az évad minden fontos szereplője, a jelentősebb mondatok, események. Váltás után máris 1972-ben találjuk magunkat, a marylandi Ilchesterben, ezen belül is a St. Mary kolostor kápolnájában, ahol baljós jelek mellett egy pap rendezgeti az oltárt. Egy rövid „Istenem” felkiáltás, és atyánk máris démonszállta, majd rég nem látott Azazelünk némi imádkozás után lemészárol nyolc apácát.
A főcím után látjuk, ahogy Sammy bánatosan mered ki a fejéből, lassan ráébredve, hogy talán mégsem volt minden jó úgy, ahogy ő csinálta, Ruby pedig eljátssza, hogy őt márpedig érdekli Sam lelkivilága. Újabb váltás, ezúttal Dean szomorú szemeit tekinthetjük meg közvetlen közelről, mögötte Bobby, aki arról próbálja meggyőzni a kiábrándult, csalódott, fáradt Deant, hogy fel kell hívnia Samet. Mivel ez szép szóval nyilvánvalóan nem megy, az idős vadász bedurvul, és finoman leüvölti Dean fejét, aki ezen láthatóan elgondolkodik, és válaszolna is Bobby kirohanására, csakhogy eddigre már máshol van: egy csicsás szobában, Castiellel. Ügyeletes mennyei bébiszitterünk vészjósló hangon bejelenti, hogy majdnem itt az idő, de mire legalább annyi kitörne Deanből, hogy: Mégis minek az ideje?, mi már Lilith személyes séfjét látjuk, aki egy nővérke bőrébe bújva épp egy kisbabát próbál elrabolni a kórházból, kedélyesen énekelgetve neki. Ehhez persze Samnek is lesz egy két szava, aki természetesen Ruby elmaradhatatlan társaságában érkezik. Sam a falnak szorítja a gyermektolvaj démont, és a tudtára adja, hogy beszélgetni fognak -na, ez az a fajta beszélgetés, amit én életemben nem szeretnék lefolytatni senkivel...
Eközben Zachariah ellátja Deant sörrel (ugyanazzal, amit Carmen reklámozott a 2x20ban- kedves visszautalás, Mr. Kripke) és sajtburgerrel -elvégre jól akarja tartani a világvége megbízott megakadályozóját-, Disney Channel-ismerő vadászunkat (utalást tesz a csatorna The suite life of Zack and Cody c. sorozatára) azonban ez nem hatja meg: tudni akarja, hol van és miért. Némi mellébeszélést követően Dean is megtudja, hogy egy kivételével az összes pecsétet feltörték, a hatvanhatodik viszont különleges, hiszen ezt Lilith-nek kell feltörnie, ugyanis ő az egyetlen, aki fel tudja. Számunkra ez a démoni hittanórai mese már nem ismeretlen, mivel hallottuk Rubytól, Deanre azonban az újdonság erejével hat, és el is gondolkozik azon, hogyan fogja tudni megállítani Lilith-et, erre vonatkozó kérdéseit Zachariah azonban rövid úton elintézi, és rávilágít arra, hogy értékelné, ha Dean azt csinálná, amit mondanak neki, ahelyett hogy tudni akarna mindent. Castielen látszik, hogy neki sem éppen szimpatikusak a történések, de nem úgy tűnik, mintha próbálna bármit is tenni ellenük...
Ezután rövid pillantást vethetünk Sam és az elfogott démon „beszélgetésére”, majd visszatérünk Deanhez, aki egy szívhezszóló üzenetet hagy hátra Sam hangpostáján -hach, a testvéri szeretet azért csak-csak ott lapul még, mélyen elmerülve az évad mocsarában. Samet legkevésbé sem izgatja a mobilja, miért is izgatná, amikor nagy nehezen végre kiszedi a démonból, hol találhatja meg Lilithet. Ha valaki meglepődött, hogy ez a hely az ilchesteri St. Mary kolostor, az nem figyelt oda Azazel szavaira a bevezetőben... Amikor gyermektolvaj démonunk megtudja, hogy Sam -ígéretével ellentétben- nem öli meg, felszínre engedi a megszállt nővért, aki szintén bele fog halni abba, amikor Sam elfogyasztja a démon vérét. Okos húzás -lenne, ha Samet még tudná érdekelni az ilyesmi. Némi együttérzést kivált ugyan még belőle, de azt Ruby gyorsan el is tapossa.
Váltás után újra 1972-ben találjuk magunkat, ahol Azazel megnyit egy ajtót, amin keresztül beszélgetni tud Luciferrel, aki az egyik kivégzett apácát használja szócsőnek. Ő is megerősíti, hogy a pecsétek feltörése Lilith feladata, Azazelt pedig megbízza, hogy keressen egy különleges gyermeket -minden bizonnyal ez lenne Sam. Hogy ez miért fontos Lucifernek, azt nem mondja el, de sejteni azért lehet...
2009-es történetszálunk pedig Deannél folytatódik, aki unalmában már rongál: lelök egy porcelánból készült angyalt, mire Castiel megjelenik. Mi ez, ha nem előjel? Dean próbálja meggyőzni Cast, hogy vigye el Samhez, mindhiába. Ezután lefolytatják minden idők legsokatmondóbb ember-angyal párbeszédét, majd Castiel eltünteti az ajtót, és magát is.
Nem csak Dean szenved azonban, Sam sem érzi jól magát a bőrében. A megszállt nővér, Cindy veri a kocsi csomagtartóját és kiabál, Ruby barátságossága az eget veri, és mintha ez nem lenne elég, ráadásul még lelkiismeret-furdalása is van, és ezen már Ruby vigasztalónak szánt szavai sem enyhítenek. Sam, ha tudnád, mibe másztál bele...
Dean továbbra sem heverte ki rombolási vágyát, ezúttal a falat próbálja szétverni, hasztalan. Most Zachariah érkezik a vadász megnyugtatására, és nem rajta múlik, hogy nem sikerül elérni a célját. Miután azonban látja, hogy máshogy nem tudja Deant megfékezni, csak ha porig sújtja, hát elmondja az igazat: ők soha nem is akarták megakadályozni Lucifer kiszabadulását, elvégre köztudott, hogy az Apokalipszis után eljön a földi paradicsom. Ez persze szép és jó, leszámítva, hogy a tojások feltörése nélkül nem lehet omlettet sütni, azaz egyértelműen nyilvánvalóvá válik, hogy angyalékat totálisan nem érdekli az emberiség. Zachariah-t is csak annyi érdekli, hogy Dean ne okozzon túl sok problémát addig, amíg alkalmas lesz arra, hogy legyőzze Lucifert. Mielőtt eltűnne, még a vadász tudtára adja, hogy Isten elhagyta az épületet.
Miközben Lilith előkészíti az utolsó pecsét feltörését, Dean ismét megpróbálja elérni Samet, majd miután ez nem sikerül, eltársalog az érkező Castiellel, majd behúz neki egyet, de ez is jobban fáj neki, mint az angyalnak. Megpróbál Cas lelkére beszélni, majd az angyal próbálja ugyanezt, de nem sikerül egyességre jutni, így Dean kijelenti, hogy végzett Castiellel, az angyal pedig eltűnik. Sam és Ruby kapcsolata sem áll beton alapokon, hiába látszott eddig így: a démonlány egyre nyilvánvalóbban a vadász agyára megy, és Sam talán ott is hagyná, ha Dean telefonüzenete az eredeti formájában jutna el hozzá. Mivel azonban ez nem így történik, együtt maradnak, és Lilith után indulnak.
Közben Castiel Dean pártjára áll, elmondja neki, hogy Lilith halála az utolsó pecsét, és eljuttatja magukat Chuckhoz, akitől megtudják Lilith - és Sam - hollétét. A kolostorba Dean már egyedül érkezik, mivel Castielnek és Chucknak arkangyal-problémái támadnak. Sam megöli Lilith-et, majd megkapja azt, ami méltán kiérdemli az év hidegzuhanya címet: megtudja, hogy ő törte fel az utolsó pecsétet, és hogy Ruby végig ellene dolgozott. A sokkból kilábalva megpróbálja megölni Rubyt, de ehhez már nem elég az ereje. Ami egyedül nem ment, megy kettesben: megérkezik Dean, és belemélyeszti Rubyba a saját tőrét. Ez az igazi irónia... Ruby halálának akár örvendezhetnénk is, ha nem épp Lucifer ébredezne alig pár centinyire a Winchesterektől. Éles fehér fény kezd világítani, és ezzel ér véget az évad.
Bár nem volt nagy testvéri összeborulás a végén -nem is lett volna hihető, mondjuk-, de azért lehetett érezni, hogy rátaláltak végre arra az útra, ami a testvéri szeretethez, és főleg bizalomhoz vezet vissza. Remélem, hogy nem térnek le róla.
Bár az évad főleg Sam és Dean eltávolodásáról szólt, az angyalos szál is tartogatott bőven meglepetéseket. Castiel jellemfejlődése például valami hihetetlen, nagy a különbség a Lazarus rising-ban megjelent lelketlen, kifejezéstelen arcú Castiel, és a Lucifer rising együttérző, lázadó Cas-e között, aki Dean legnagyobb segítője lett.
Nem mondom, hogy a világ legizgalmasabb fináléja volt, főleg annak nem, aki volt olyan türelmetlen, és promókat, egyebeket nézett a részhez (mint én), de egy 8/10-et mindenképp adnék rá, ugyanúgy ahogy az évadra is, mert bár -ahogy azt már említettem- eléggé hullámzott a színvonal, azért összességében meglepően kinőtte magát a sorozat. Sikerült egy ütős alaptörténetet kialakítani, jól megírt karakterekkel, akiket tehetséges színészek keltenek életre: az évad mellékszereplői, mint például Traci Dinwiddie, Mark Rolston, Christopher Heyerdahl, Katherine Boecher, és persze Misha Collins hihetetlen sokat lendítettek a sorozat színvonalán a játékukkal, és bár Geneviéve Cortese-t sokan kritizálták, el kell ismernem, hogy belenőtt Ruby karakterébe, és imádnivalóan utálhatóvá tette Sam házidémonát.
UI: A screencapekért köszönet shea-fleurnek, nem tudom miért lettek ilyen pixelesek, na mindegy, már ez sem érdekel...
.