Vissza a campusra Pt. 4

[deanawinchester]

8.fejezet

Mielőtt Dean bekanyarodott volna a motel elé, gondosan körbenézett, látja-e valahol Rebecca autóját. Miután nem látta sehol a Dodge-t, leparkolt, és bement. Sam az ágyon ült, ölében táskájával.

-Azt hittem, már nem is jössz haza.- kezdte Sam.

-Rebecca?- kérdezte Dean öccse megjegyzését figyelmen kívül hagyva.

-Elment. Megbeszéltük, amit akart, és elment.

-Megbeszéltétek... aha.-bólogatott az idősebb Winchester sokatmondó arckifejezéssel. -Sam, valld be, hogy bejön a csaj.

-Mit érdekel az téged?

-Ha tetszik, mondd meg neki. Hagyjuk a vadászatot a francba, te összejössz Rebeccával, nekem ott van Esther, letelepedünk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

-Dean, jól vagy?-kérdezte Sam csodálkozva.

-Mért ne lennék jól?

-Csak... ez a monogám „boldogan élünk” a te esetedben olyan hihetetlennek hangzik... Főleg az eddigi életünk után, meg azt tekintve, hogy te hány nőt fektettél meg Amerika-szerte. Én legalább éltem már együtt egy nővel, de te...

-Légy büszke rá, az az egyetlen dolog amiben tapasztaltabb vagy, mint én... De most komolyan... Ha lenne barátnőd, legalább maradna neked valaki arra az időre, amikor én már nem leszek.- mondta az idősebb Winchester.

-Szóval azért akarsz az összes, utunkba kerülő nővel összeboronálni, hogy legyen valaki, aki vigyáz rám, miután te...meghalsz?-emelte fel a hangját Sam. Dean megvonta a vállát, és ajkát lebiggyesztve mereven a falat bámulta.

-Lassan indulhatunk, töksötét van kint.- terelte a témát Dean, és már korábban összekészített csomagját felkapva kifelé indult.

-Hát persze, nagyságos úr. Nem is Dean Winchester lennél, ha egyszer komolyan el lehetne beszélgetni veled.- jegyezte meg Sam, és követte bátyját.

* * *

Jeff Dunham sírja felé sétálva a két Winchester meglepődve vette tudomásul,hogy a fejkő mellett egy alak áll, és várakozva tekintget körbe.

-Valaki unalmában a temetőt őrzi?- fordult Dean Sam felé.

-Szerinted nekem ezt mégis honnan kéne tudnom?! Mindenesetre amíg itt van, nem igazán tudunk hozzáférni a sírhoz...

-Micsoda logikus következtetés, Poirot! Most mi a francot csináljunk, várjunk amíg hazamegy? És ha úri kedve úgy tartja, hogy reggelig marad?- suttogta ingerülten Dean.

-Dean, most meg te ültél bele valami szúrósba?- érdeklődött Sam negédes mosollyal, miközben bátyja után ő is hátat fordított a sírnak.

-Hé, várjanak. Maguk ketten ott, kérem.- hallatszott egy női hang a hátuk mögül.

-Nane, hát nem kiszúrt? Mit mondjunk nekik, mégis mi a francot akarunk itt?- aggodalmaskodott Dean.

-Az igazat semmiképpen nem... Különben nem hiszem, hogy a temető nőket alkalmazna éjjeliőrként, szóval az ő ittléte épp olyan furcsa, mint a mienk.

-Kösz, egyetemi palánta, ezzel aztán kisegítettél.

-Nyugi Dean, eltársalgunk vele, és meglátjuk a továbbiakat...-jegyezte meg Sam, és a nő felé fordult.-Igen, asszonyom?

Dean ingerülten nézett öccsére, de azon látszott, hogy tudja mit csinál, és ez megnyugtatta kicsit, bár azt még mindig furcsállta, hogy Sam vette át az irányítást. Mindketten alaposan szemügyre vették a halványbarna nadrágot és hasonló színű felsőt viselő fiatal, kreol nőt.

-Beszélnünk kell.- kezdte a lány. -Tudom, nem ismernek, sőt én se magukat, de... annyit tudok, miért vannak itt.

-Oh igen, és miért?- szúrta közbe Dean, megjegyzésével egy szúrós pillantást kiérdemelve Samtől.

-Jeff miatt.- a két Winchester szeme elkerekedett a meglepettségtől, a lány azonban folytatta:- Meg akarják semmisíteni a maradványait, hogy ne kísérthessen, így van?

-Maga is vadász?- kérdezte Sam.

-Nem, csak egy látó. Egy médium, ahogy maguk hívják.

-Miért van az az érzésem, hogy meg akarja akadályozni, hogy elvégezzük a dolgunkat?- szólalt meg ismét Dean.

-Mert tényleg meg szeretném, de ezt nem itt kéne megbeszélnünk.-nézett körbe a lány, hátravetve hullámos fekete haját.

-Nekünk bőven megfelel itt is...

-Ah, szóval bizalmatlanok. Annak alapján, amit magukról tudok, tökéletesen érthető...-mondta a médium, szemében furcsa pillantással.- A Winchester-testvérek, wow. Sokat hallottam már magukról, de nem gondoltam volna, hogy találkozni fogunk. A nevem Chelsea. Chelsea Anderson.

-Én Sam vagyok, ő meg a bátyám, Dean.

-Tudom. Térjünk a tárgyra, nincs sok időnk. Maguk azt hiszik, Jeff gyilkos. Nem az.

-Hát?

-Ő csak egy... ómen, vagy hogy is hívják az ilyesmit. Azért volt ott minden áldozatnál, hogy figyelmeztesse őket. De nem szólalhatott meg, sőt némelyik áldozat nem is látta egyáltalán.

-Ho...-kezdte Dean, de Chelsea felemelt mutatóujjal elhallgattatta.

-Médium vagyok.- kacsintott.-Megjelent, és elmondott mindent.

-Azt is, hogy ki a gyilkos, ha nem ő?- érdeklődött Sam.

-Igen. Az egyik professzor az egyetemről. Annak idején börtönőrt játszott a stanfordi börtönkísérletben. A kísérlet utáni pszichológiai vizsgálaton átment, pedig az élmény hatalmas törést okozott a lelkében, utána már nem volt a régi. Biológiából doktorált, és a természettudományi karon oktat. Az utóbbi időben magánéleti gondjai vannak, és bekattant...- húzta el a száját Chelsea.

-Szent szar.- jegyezte meg Dean.- Pontosan ki az a professzor?

A kérdést sűrű csönd követte, Chelsea-n látszott, hogy nem akaródzik a témáról beszélnie, és hogy már bánja, hogy egyáltalán elkezdte az egészet.

-Ha nem akarod, nem kell elmondanod, már eleget tudunk ahhoz, hogy megtaláljuk.- nézett a lányra Dean, és csodálkozva látta, hogy annak könnyek ülnek a szemeiben.

-Az apám az... A saját apám, Malcolm Anderson.- sóhajtott Chelsea.

-Sajnálom...- szólalt meg a két Winchester egyszerre.

-Szóval ezért neked jelent meg a szellem, ugye?- kérdezte Sam óvatosan.

-Igen. Eleinte persze nem hittem neki, sírtam, átkozódtam miután először megjelent... aztán utánaszámoltam, és... az első gyilkosság az az utáni napon történt, amikor megmondtam neki, hogy... hogy terhes vagyok, és csúnyán összevesztünk. Anyám évekkel ezelőtt meghalt, azóta ketten vagyunk. Apám elég vallásos, és nagyon kiakadt rám, amikor megtudta, hogy házasság nélkül feküdtem le a kedvesemmel, és ráadásul terhes is vagyok...- törölte le a könnyeit Chelsea.

-Vallásos, ilyenkor persze az, de amikor gyilkolni kell...

-DEAN!- szólt rá a bátyjára rosszallóan Sam.

-Semmi gond...-bólintott Chelsea, és nyelt egyet.- Igaza van.

-Biztos vagy benne, hogy ő az?-kérdezte az ifjabb Winchester.

-Biztos. Egy csomó szívgyógyszert találtam a szobájában takarításkor, pedig ő egészséges. Utánanéztem, és azok a leggyorsabban kiürülő hatóanyagú gyógyszerek... Két órával a bevétel után már nincs nyoma sem...

-Hm, mocskos cucc lehet.

-Az. Most mennem kell, de ígérjétek meg nekem, hogy nem bántjátok Jeffet. Ha... szóval...ha...megoldódik az ügy, ő is nyugovóra tér majd...végleg.- szedte össze magát Chelsea, és lassan elsétált, szomorú pillantást vetve Jeff sírja felé.

-Esküszöm, sajnálja, hogy el fog tűnni.- biccentett Dean fejével a sír felé.

-Ki tudja, lehet hogy jó kapcsolatban vannak. Már amennyire persze ez egy szellem és egy ember között működik.

-Most mi a francot csináljunk amúgy? Egy embert nem tehetünk el láb alól, főleg úgy nem, ha a lánya tud mindenről.

-Le kell buktatnunk. Valahogyan le kell buktatnunk...

-Ja, mert az olyan tutilaza meló lesz, he? Végül is beállíthatunk a rendőrségre azzal, hogy „egy szellem mondta egy médium ismerősnek, hogy Malcolm Anderson gyilkos, kutassák át a házát, és megtalálják a gyógyszereket”. Hótsicher hogy hisznek majd nekünk.- ironizált Dean.

-Dean, én nem okvetlenül erre gondoltam.

-Persze, az okostojásnak megint nyerő ötlete támadt. Esetleg megosztanád a tudatlanokkal is, hogy mi az?

Sam figyelmen kívül hagyta a Dean hangjában rejtőző gúnyt, és nyugodtan válaszolt.

-Akkor kell a nyakába zúdítani a zsarukat, amikor akcióban van.

-Aha. És azt mégis hogyan? Elvégre annyira hosszú idő, amíg belecsempész valakinek az ételébe vagy italába annyi gyógyszert, hogy kiakadjon a ketyegője... A rendőrség pont ki fog érni a helyszínre, hogy lássa.

-Ha van jobb ötleted, elő a farbával.

-Hát...

-Csak azt ne mondd, hogy meggondoltad magad, és mégis el akarod tenni láb alól?

-Csak akkor, ha nem tudjuk máshogy megoldani. -biggyesztette le az ajkát Dean. -Közbelépünk, amikor legközelebb el akar kapni valakit, és megbeszéljük vele a dolgokat.

-Megbeszéljük, aha. Egy kis fejmosástól úgy beijed majd hogy abbahagyja... Ez aztán sokkal életképesebb, mint az én előző ötletem.

-Sam, te sem tűntél éppen életképesnek, amikor megszülettél, főleg számomra nem, mégis megmaradtál... Azért, hogy zabszem lehess a seggemben. -vigyorgott az idősebb Winchester, oldva kicsit a feszült hangulatot.

-Igazán köszi, Dean. Jólesett!- vigyorodott el Sam is. -Kedvességed határtalan.

-Akárcsak a jóképűségem...

-Talán inkább az egód!

-Tőlem aztán... Amúgy itt óhajtunk éjszakázni a temetőben? Jó muri lesz. Bátorságpróba, húúúúú!

-Tömődj el, Dean.- indult vissza Sam a kocsihoz.

9.fejezet

A hajnali nap vöröslő fénye élesen verődött vissza az Anderson-ház előtt parkoló Impala szélvédőjéről. A két Winchester a kocsiban ült- Sam a kezében tartott papírpoharat forgatta elgondolkodva, Dean pedig fejét hátravetve behunyt szemmel zenét hallgatott a telefonjáról.

-Dean.- bökte meg bátyja vállát Sam.- Dean! DEAN!

-Mi a pokol van, öcskös? Olyan ijedten nézel, mintha bohócot láttál volna!

Az ifjabb Winchester válasz helyett egyenesen kimutatott az ablakon, az út túloldalának irányába. Dean felvonta a szemöldökét:

-Sam, mit kéne látnom? Nincs ott semmi, leszámítva két szemétgyűjtőt. Ne mondd, hogy azokra indultál be!

-Te nem látod?

-Mit, Sammy!

-Jeffet. Ott áll szemben.

-Én nem látok semmit, de főleg semmilyen Jeffet. Mondd csak Samóca, újabban hallucinálsz is? Ha ennyire fáradt vagy, menj haza és aludj.

-Szóval te nem látod.- vonta le a következtetést Sam, és az autóból kiszállva a szellem felé indult.

-Sam, hé, most hová a bánatba mész?- csúszott át az utasoldali ülésre Dean, de az öccse kis híján az orrára csapta az ajtót.- Csak nyugodtan törd el másodszor is az orrom, az első alkalom úgyis régen volt, már nem emlékszel rá, és fel akarod eleveníteni az érzést, mi?- kiabált a testvére után, de az nem válaszolt, csak ment célirányosan Jeff felé. A sarkon, pont a szemeteskukák mellett torpant meg, és Dean látta, hogy valakivel élénk diskurzust folytat, de akivel ezt tette, azt még mindig nem látta. Visszatérve Sam megkocogtatta az Impala ablakát, majd mikor Dean letekerte, behajolt.

-Dolgunk van, Malcolm be akarja gyógyszerezni Chelsea-t. Jeff szerint mindenről tud, és teljesen bekattant.

-Francba! Hókon nyomom azt az idiótát!- káromkodott az idősebb Winchester, gondolkodás nélkül a zsebébe süllyesztett egy pisztolyt, majd kipattant az Impalából, és az előresiető Sam után ment. A hátsó ajtó felől közelítették meg az Anderson-házat, és Dean tolvajkulcsának segítségével jutottak be. A konyhából kávéfőző kotyogása hallatszott, így arra mentek. A korai óra ellenére mindkét Anderson a helyiségben volt, szótlanul méregették egymást. Malcolm a konyhapultnak támaszkodva állt, Chelsea pedig az asztalnál ült, kezében egy pohárnyi narancslével.

-Chelsea, ne!- kiabálta Sam, és bátyjával a nyomában berobbant.

-Nem mozog, nyugton marad!- szegezte a pisztolyt a férfire Dean. Malcolmot a fegyver nem látszott meghatni, szemében őrülten villódzó lángokkal kést ragadott, és Chelsea mögé ugorva a lány nyakához érintette az éles kenyérszeletelőt.

-A maguk helyében inkább magam maradnék nyugton, ahelyett hogy másoknak parancsolgassak.

Chelsea elsápadt, remegni kezdett, de nem hisztériázott, az agya is tiszta maradt: azon gondolkozott, hogyan tudná kivenni apja kezéből a fegyvert. Óvatosan hátrébb csúszott a széken, és tétován elkezdett hátrafelé tapogatózni a lábával. A dermedten álló Winchesterekre kacsintott, és tiszta erőből rátaposott apja lábára, miközben fejét a kés mögül kirántva a térdére hajtotta. Malcolm hangosan felnyögött. A pillanatnyi fejetlenséget kihasználva a két vadász a férfi mellett termett, és lefogták, majd Dean behúzott neki egyet, amitől az kis híján álomba szenderült, de legalábbis ellenkezés nélkül tűrte, hogy szorosan gúzsba kössék.

-Kösz, fiúk.- mondta Chelsea, amikor a lélegzete visszatért a normális tempóba. -Gondoljátok, hogy...- sandított a narancslé felé.

-Nem gondoljuk, tudjuk.- válaszolt Sam. -Beszéltem Jeff-fel, ő mondta.

-Hálával tartozom neki. Most már megnyugodhat, kihívom a rendőrséget, és lecsukatom. Többet nem fog gyilkolni.-nézett megvetően a padlón heverő férfire.- És még egyszer köszönöm nektek is.- lépett a telefonhoz.

-Mi most mennénk... ha nem gond.- kezdte Dean kissé bizonytalanul.

-Persze, menjetek csak. Jobb, ha a zsaruk nem találnak itt benneteket. Tudom, hogy volt pár kellemetlen ügyetek velük. Majd én lerendezem őket, a hazudozásban gyerekkorom óta jó vagyok.- kacsintott, és egy újabb köszönöm után kitessékelte a fiúkat.

Amikor Dean beindította az Impalát, már hallották a közeledő szirénákat. Az idősebb Winchester nagyokat ásítozva vezetett a motelig, miközben az anyósülésen gubbasztó Sam már aludt, egyre hangosabban szuszogva. Dean komolyan eljátszadozott a gondolattal, hogy hagyja öccsét a kocsiban aludni, de rájött, hogy abban az esetben másnap végig hallgathatná a panaszkodását, így egy gyengéd bokánrúgással felébresztette, amikor a motel elé értek.

-Öcskös, ne várd hogy a karomba vegyelek, és úgy vigyelek be.-vigyorodott el álmosan, és félig lehunyt szemekkel botorkált be a szobába, ahol rögtön az ágyra dőlt és elaludt. Némi késéssel a hasonlóan fáradt Sam is becsoszogott, és követte bátyja példáját.

Pár órával később Sam a telefonja csörgésére ébredt. Felkapta a kütyüt, édes mosollyal beszélgetett pár percet a hívó féllel, majd felöltözött, és kiment a motel elé.

Mire Dean kinyitotta a szemeit, már ismét sötét volt. A férfi érezte, hogy túl sokat aludt. Mintha sűrű zselé kavargott volna az agya helyén, és a látása sem volt igazán tiszta. Körülnézett, Samet keresve, de öccse helyett csak egy papírpoharat talált az asztalon, rajta egy cetlivel:

„Hey, Dean. Rebeccával vagyok, ne keress. Majd jövök...

Sam”

-Huncut fiú... Hát tudtam én, hogy tetszik neki a csaj.- vigyorgott az idősebb Winchester, és kezébe vette a poharat, majd belekortyolt a kávéba. Hideg volt, és méregerős, de a férfinak jól esett, kitisztult tőle a feje. Hirtelen súlyos lepelként zuhant rá az unalom, így miután rendbe szedte magát, felkapta az Impala kulcsait, és meg sem állt az első ivóig. Hajnalig pókerezett, elnyerve ellenfelei összes pénzét, aztán visszament a motelbe, de Sam még mindig nem volt ott. Már épp elaludt volna, amikor zenélni kezdett a telefonja.

-Szia. -vette fel mosolyogva.

-Hm, nem úgy hangzik, mintha aludtál volna. Mit csináltál?- évődött Esther. Dean hallotta a hangján, hogy vigyorog.

-Igazából épp próbáltam aludni. Történt valami, hogy ilyen későn hívtál?

-Nem, csak... Tania, Alex anyja megint megkért, hogy vigyázzunk a fiára, és a kicsi egész éjjel bömböl. Beteg, és nem tud aludni, ezért minket sem hagy. -mesélte a lány fáradt mosollyal.- Hiányoztál, és gondoltam, megpróbállak elérni.

-Uhm, hát izé... te is hiányoztál.- nyögte ki Dean kissé bizonytalanul. Nem szokta meg, hogy bárkinek is ilyeneket mondjon, de Esther esetében mégsem tudta leküzdeni.

-Ezt se gyakran hallom tőled.- jegyezte meg Esther komolyan.

-Talán mert szinte mindig a nyakamon lógsz, és egy pillanatra se vagyok igazán távol tőled?

-Az is meglehet. Az üggyel hogy álltok?

-Ha minden igaz, megoldottuk. Nem a szellem volt a gyilkos, ő csak egy ómen volt. Egy figyelmeztetés. A valódi tettes remélhetőleg már rács mögött van, de legalábbis fogdában.

-Értem. És... most... merre tovább?- érdeklődött óvatosan a lány.

-Ha azt akarod kipuhatolni, hogy visszamegyünk-e Phoenixbe, nos... azt hiszem igen!- válaszolta némi gondolkodás után.

-Akkor várlak! Most mennem kell, Alexander megint nyekereg. Komolyan mondom, nincs az az Isten, hogy nekem valaha is gyerekem legyen!

-Nálam ilyentől nem kell félned!- próbált Dean könnyedén válaszolni, de valami elszorította a szívét. Az alku egyre jobban nyomasztotta, akármennyire igyekezett is titkolni. Esther mindenesetre nem vette észre Dean hangulatváltozását, és mosolyogva búcsúzott el a férfitól.

Másnap reggel Sam visszatért a motelbe, arcáról olyan boldogság sugárzott, amilyet Dean régen nem látott az arcán... talán soha.

-Jééé, öcskös. Téged is látni, vagy csak a szemem káprázik?- csapott az öccse vállára az idősebb Winchester.- Komolyan mondom, elmehetnél szoláriumcsőnek, úgy sugárzol.- csipkelődött.

-Te meg cirkuszi bohócnak, a karonülők talán még viccesnek is találnának.-dobta vissza Sam a képzeletbeli labdát.

-Nézzenek oda, öcsibogyónak kinyílt a csipalesője.- vágott meglepődött arcot Dean. -Lehet, hogy mégsem kéne örülnöm, amiért összejöttetek a csajjal?

-Tőlem aztán csinálsz, amit akarsz. Dean...

-Ne folytasd. Tudom, mit akarsz mondani.

-Tudod?

-Nem szó szerint, de úgy körülbelül...Maradni akarok?- mondta inkább állító, mint kérdő hangsúllyal.

-Valami olyasmi.- nézett körbe szégyenlősen Sam.

-Azért feleségül ne akard venni, fiatalok vagytok mindketten!

-Annyira hosszú távra még nem terveztünk.

-Még.- visszhangozta Dean.- Viszont ha nem baj, én nem maradnék...

-Csak nem hiányzik Esther?!

-Francokat, különben is ki mondta, hogy Phoenixbe megyek? Úti cél Las Vegas, dude! Ha van valami ügy, majd felszedlek, oké?- bokszolt a testvére vállába.

-Oké.