Vissza a campusra Pt. 3
6.fejezet
Sam röviddel a könyvtár nyitása után már az előző nap otthagyott könyvhalom mellett támasztotta a fejét, elmerülve az egyik műremekben. Csendben művelődő egyetemisták vették körbe, ki sem rítt a sorból, valahogy mégsem érezte magát odavalónak, amikor körbenézett. Bár feléledt benne jó pár emlék, elűzte őket, és minden figyelmét a könyvnek szentelte. Sokáig nem koncentrálhatott azonban arra, mert megcsörrent a telefonja, amit természetesen elfelejtett lenémítani. Fülig vörösödve nyomta le a hívásfogadó gombot.
-Beck?
-Szia, Sam. Remélem, nem zavarlak...
-Öhhh, Beck...
-Szóval igen. Na mindegy, amiért hívlak azt azért elmondom. Azt hiszem, tudom, ki a szellem...
-Igen? És?
-Vagyis... ööö... egész pontosan nem tudom, de gyanítom, a stanfordi börtönkísérlettel van kapcsolatban.
-A stanfordi börtönkísérlettel?
-Azzal. Ma volt óránk a pszichológiai tanszéken, és az egyik folyosón megláttam egy képet...- tartott rövid szünetet a lány.
-Milyen képet?
-Egy fiatal srác volt rajta... muszlinköpenyben, hatalmas gumipapucsban, és harisnyával a fején. Én magam ugyan nem láttam az alakot, de Anne elmondása alapján tökéletesen ilyennek képzeltem... A képaláírás szerint a fiú a stanfordi börtönkísérlet egyik résztvevője volt.
-Értem, utánanézek. Kösz. Szia.
-Szia, nincs mit.
Miután letette a telefont, Sam előbányászta a könyvhalom legaljáról a „Stanford történetét”, és lapozgatni kezdte. Alig merülhetett el benne, mert ismét hangos csipogás szakította félbe.
-Dean, mi van?- fogadta a hívást Sam kissé ingerülten.
-Hm, csak nem ültél bele valami szúrósba, öcsi?
Az ifjabb Winchester hallotta bátyja hangján, hogy vigyorog, így inkább nem is reagált a kérdésre.
-Csak azért hívtál, hogy halld a hangom, vagy valami mást is akarsz?
-Harapd le a fejem nyugodtan, nem zavar. -válaszolt Dean megjátszott sértődöttséggel.- Egy kis testvéri csevejre már fel sem hívhatlak?
Sam horkantott egyet, majd kevésbe morcosan szólalt meg ismét.
-Dean, történt valami?
-Nem, semmi. Úton vagyok Palo Alto felé, de semmi látnivaló az autópályán... Tök unalom.
-Ha csak panaszkodni akarsz...- kezdte Sam, de a bátyja közbevágott.
-Nem nem azt akarok... Najó, nem csak azt. Találtál valamit? Remélem, hogy mire odaérek, te elvégzed a papírmunkát és a kutatást, nekem hagyva a vadászat izgalmasabbik részét.
-Most is épp a könyvtárban vagyok. Eddig nem sok mindent találtam, de Rebecca szerint az ügynek köze van a stanfordi börtönkísérlethez.
-A mihez? És hogyhogy Rebecca szerint? Csak nem ő is besegít? Ejnye, öcskös.... Ah, már értem, ő is ott van, és épp elmerültetek a nyomozás mélységeiben!-vigyorgott Dean.- Szóval ezért vetted fel olyan ingerülten a telefont...
-Dean...- nyögött fel az ifjabbik Winchester, tekintetét a plafonra emelve. A helyiség sarkából egy idősebb nő érdeklődve figyelte Samet, egy másik pedig rosszallóan nézett rá.- Várj egy kicsit.- mondta a telefonba, és kiment.- Dean?
-Igen, itt vagyok. Mi volt ez?
-Semmi, csak egy nő úgy bámult rám, mintha szentségtörést követtem volna el azzal hogy telefonálok, és inkább kijöttem az előtérbe.
-Sammy megijedt egy nőtől, hajjaj... -nevetett fel Dean.
-Ha esetleg tudnál komoly is lenni, elmondhatnám azt a keveset, amit viszont már tudok.- kezdte Sam, amire a vonal túlsó feléről csak csend érkezett válaszként.- Szóval, a stanfordi börtönkísérlet a hetvenes években zajlott az egyetemen. Pszichológusok vizsgálták a tengerészgyalogság és a haditengerészet börtöneiben élő rabokra háruló pszichikai terheket azáltal, hogy egy börtönt szimuláltak az egyik épület alagsorában. A résztvevő fiatalokat két csoportra osztották, rabokra és őrökre. Nem igazán részletezném, de a lényeg az, hogy idő előtt le kellett állítani a kísérletet, mert annyira eldurvult a helyzet, hogy már a résztvevők testi és mentális egészségét fenyegette. A kísérlet előrehaladtával több őr is egyre durvábban, egyenesen szadista módon viselkedett, a foglyok akut emocionális zavarokat kezdtek mutatni. Két foglyot is olyan súlyos trauma ért, hogy a kísérlet vége előtt el kellett engedni őket.
-És ez hogy jön a mi ügyünkhöz?
-Azt még igazából nem tudom, de Rebecca látott ma egy képet, amin szerinte az a fiú lehetett, akit a barátnője látott a halála előtt.
-A képen pedig ennek a kísérletnek az egyik résztvevője volt, igaz? -rakta össze az információkat Dean.
-Igen.
-Ez is több a semminél... Ha találsz még valamit, hívj.
-Oké.
-Pár óra, és én is ott leszek.- tette le Dean a telefont. Sam ezután visszament az olvasóterembe, de úgy döntött, inkább visszamegy a motelbe, és az interneten keresgél tovább.
* * *
Palo Alto-tól alig pár kilométernyire Dean ismét egy étkezde elé kanyarodott be. A parkolóban mindössze két másik autó állt az Impalán kívül, és a helyiségben sem tolongtak az emberek. Dean belépett, és körbehordozta pillantását: a pultnál egy világosbarna hajú, fiatal férfi ült, fehér edzőcipőben, szakadt farmerben, fekete zakóban és alatta fehér pulóverben. Épp a pincérnőt tartotta szóval, így Dean nem látta az arcát, valahogyan azonban mégis ismerősnek tűnt neki. Alaposan megszemlélte az egyik asztalnál ülő párocskát is, de főleg az előttük álló hamburgereket. Gyomra kordult egy szolidat, így a pulthoz lépett, és megköszörülte torkát, azonnal magára vonva az étkezdében lévők figyelmét. A pincérlány egy szó nélkül fordult el korábbi beszélgetőpartnerétől, és Deanhez lépett.
-Mit adhatok?
-Hamburgert, sült krumplit és sört.- mosolygott a nőre, majd leült. A fiatal férfi közben felállt, és odament hozzá.
-Dean?
A neve hallatán a férfi felemelte a fejét, és megszólalt.
-Te?
-Én. Rég találkoztunk, és akkor sem hosszú időre.- vigyorgott a férfi, és leült Dean mellé. Pár percig csendben méregették egymást. Deannek már annak idején is ellenszenves volt a férfi, ez az érzés most csak erősödött. A megérzései nem szoktak csalni, és a megérzése ezt a férfit határozottan ellenfélként ismerte fel. Már az is zavarta Deant, hogy a pincérnő több kacér pillantást küldött afelé a másik felé, mint őfelé, de ez csak hiúsági kérdés volt. A mellette ülő férfi azonban túlzott titokzatosságot, sötétséget árasztott, látszólagos nyíltsága, nyájas mosolya, és kedélyesen társalgó hangneme ellenére.
-Elég messze kerültél Cleveland-től.- jegyezte meg a férfi, megtörve a csendet.
-Járom az országot, hol itt bukkanok fel, hol ott.- próbált társalogni Dean, anélkül, hogy túl sokat árulna el. Hogy addig se kelljen beszélnie, beleharapott az időközben megérkezett hamburgerbe, majd a falat lenyelése után belekortyolt a sörbe.- De te sem vagy közelebb Clevelandhez, mint én...
-Sok minden történt azóta... Elköltöztem onnan. Itt lakok alig pár kilométerre. Palo Altoban. Minden a barátnőmre emlékeztetett a lakásban, és sok hely a városban is, így eldöntöttem, hogy elköltözök. Ráböktem a térképre, és Palo Alto volt a legközelebbi város... Ha már a barátnőknél tartunk... Esther?
-Köszöni szépen, jól van.- válaszolt Dean. A rossz érzés egyre jobban szorította a gyomrát, azt súgva neki, hogy semmit ne áruljon el Estherről.
-Még mindig Clevelandben lakik?
-Igen...mégis hol kéne?- erőltetett mosolyt az arcára Dean, és lehajtotta a sört. A hamburgert még befejezte, de a krumplit már a kezébe vette, amikor felállt. Egy bankjegyet dobott az asztalra, és a férfire nézett.
-Most mennem kell, várnak...Viszlát, Alec...-köszönt el, és választ sem várva elindult.
-Viszlát, Dean. -mondta Alec hangosan, majd jóval halkabban hozzátette:- Ha tudnád, milyen korai lesz az a viszontlátás...
7.fejezet
Sam hallotta, amikor az Impala megállt a motel előtt. Letette öléből a laptopját, és kiállt az ajtóba, hogy Dean észrevegye.
-Dean!- kiáltott oda a testvérének, amikor az kiszállt az autóból.
-Szia.- intett oda Dean, majd kivette a táskáját a csomagtartóból, és az öccse felé indult. A szobába lépve meglepetten szólalt meg.
-Kétágyas?
-Már amikor ideértem, tudtam, hogy úgyis utánam jössz!- vigyorgott Sam.
-Milyen magabiztos itt valaki!- dobta le a táskáját a szabad ágyra Dean.
-Ha már itt vagy, nézd meg ezt.-fordította bátyja felé a laptopot Sam.
-Jeff Dunham? Ugye most csak viccelsz?
-Mi van?- nézett értetlenül az ifjabb Winchester.
-A szellemünket Jeff Dunhamnek hívták, amikor még élt? Mert ez gondolom a szellemünk, nem?
-Igen, az. De mi az érdekes a nevén?
Sam arcán még mindig nem éppen a „mindent-tökéletesen-értek”-kifejezés ült.
-Nem ismered Jeff Dunhamet? A hasbeszélő Jeff Dunhamet? Most komolyan, Sam?! „Silence! I'll kill you!” Semmi?- kérdezte az idősebb Winchester, tágra nyílt szemekkel.
-Hm, valami rémlik.- biggyesztette le az ajkát Sam.
-Akkor talán még nem vagy teljesen reménytelen eset...Hogy halt meg?
-Öngyilkos lett, szívgyógyszert vett be, pedig a szíve teljesen egészséges volt. Sokan meg voltak róla győződve, hogy a kísérlet miatt, de soha nem bizonyították be. Mindenesetre a tény, hogy közvetlenül a kísérlet után követte el, elég alapos gyanúra ad okot.
-Hát ja... Tudod, hová temették el a srácot? Jeff Dunham, na komolyan...
-Nem, azt még nem tudtam kideríteni. Ilyen későn már nem akartam odaállítani a családhoz.
Dean az órájára pillantott.
-Igazad van. Reménykedjünk, hogy a hasbeszélő ma és holnap nem nyír ki senkit.
-Nem hallottam róla, hogy bárki látta volna az áldozatokon kívül, de nem mindenki teszi publikussá az „álmait”, „látomásait”, egyebeit... Arra egyébként nem tudtam rájönni, hogy minek alapján választ a szellem áldozatot. Semmi kapcsolat, leszámítva persze a Stanfordot.
-Professzor, diák, egyre megy... Komolyan mondom, mintha valaki benyomta volna a „Random” gombot.-kapcsolta be a Tv-t Dean.
-Körülbelül igen.-bólintott Sam. Hirtelen mindketten felkapták a fejüket, a híradóban ugyanis épp egy eltűnt Palo Alto-i lány megtalált holttestéről beszéltek.
„A napokkal ezelőtt eltűnt Joy Laurie-t ma találták meg egy külvárosi gyár telephelyén. A gyár egyik dolgozója vette észre a lányt, és azonnal hívta a 911et. Az előzetes vizsgálatok alapján az eltűnése napján halt meg, nagy valószínűséggel szívrohamban.”
-Szóval ő is.
-Meg kell állítanunk. Holnap megtudjuk, hová temették, aztán megsütjük, és byebye.
* * *
-El sem hiszem, hogy ilyen könnyen bevették a maszlagot, amit előadtál nekik...-röhögött Dean másnap reggel, a Dunham-házból kilépve. -”Megemlékezés a Stanford tragikusan elhunyt diákjairól”... Komolyan mondom, néha még engem is meglepsz a hülye meséiddel, pedig én azóta hallgatom őket, hogy megtanultál beszélni!
-Ugyan már Dean, csak egy idős nénike volt, miért feltételezte volna, hogy hazudunk?!
-Soha nem tudhatja az ember. Az ilyen vén nőszemélyek sokszor túl sok krimit néznek.
-Vagy szappanoperákat, de abban ilyen nincs, szóval...- vigyorgott Sam, és beszállt az Impalába.
Alig értek vissza a motelhez, már kopogtattak is az ajtajukon.
-Becky, mit csinálsz te itt?- nyitotta ki Sam.
-Sam, beszélnünk kell.
-Gyere be.
-Nem, Sam... Négyszemközt. Tudom, hogy Dean itt van, láttam az Impalát.
Az idősebb Winchester épp ebben a pillanatban állt lábujjhegyre, hogy átleshessen öccse válla felett.
-Szia Rebecca, mizu?
-Dean, hi!
-Ööö... -kezdte Sam, de Dean nem várta meg a folytatást.
-Jó, tudom, tűnjek a francba, mi?- vigyorgott kajánul testvérére. -Már itt sem vagyok...- jegyezte meg, miközben felkapta az Impala kulcsát. Kifelé menet odahajolt Samhez, és a fülébe súgta:- A kiscsaj be van indulva rád. Öcsigolyó, ha ezt kihagyod, kitagadlak!
-Na menj már.- bokszolt bele játékosan bátyja vállába Sam. -Addig se kell a hülyeségeidet hallgatnom.
-Miről beszélsz, magam vagyok a földre szállt tökély!- adta vissza a gyengéd ütést Dean, de kettesben hagyta Rebeccát és Samet.
-Szóval, miről van szó?- fordult a lány felé Sam.
-Sam...nézd... én...-dadogott.
-Igen, te?
-Én... szóval... a francba, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz megtenni...
-Megtenni mit?
-Szerelmet vallani neked!- emelte fel a hangját Rebecca, és választ sem várva Sam szájára tapasztotta a sajátját. A fiú megremegett. Jól esett neki a csók, de még mennyire jólesett! Mohón viszonozta, érezve növekvő vágyát, és valami mást... Valamit, amit nem érzett már nagyon rég...
-Rebecca, én...- kezdte, amikor elváltak ajkaik.
-Ne mondj semmit, hülye ötlet volt ez az egész...- pirult fülig a lány.
-Nem, nem volt az. Azt hiszem, én is érzek valamit. Ami több mint barátság...
-Azt hiszed?
-Igen, azt hiszem. Jess óta nem voltam szerelmes... De most, azt hiszem...-harapott az ajkába, aztán átkarolta a lányt, és megcsókolta. A szavak feleslegesek voltak, a csatározó ajkak és nyelvek mindent elmondtak. Sam lassan az ágy felé kezdte húzni Rebeccát, a csókolózást egy pillanatra sem hagyva abba. Nem figyelt, így végül háton fekve végezte, félig lelógva az ágyról, a lány pedig fölé hajolt.
-Ha tudnád, mióta vártam erre...- mosolygott édesen, miközben ajkát végigcsúsztatta Sam nyakán, apró csókokat és gyengéd harapásokat hintve el a puha bőrön, majd visszatért a szájára, és szorosan rátapadt. Percekig csak csókolóztak, simogatva, becézgetve a másik nyelvét, fogait, aztán lassan vetkőztetni kezdték egymást. Sam lehúzta Rebecca pulóverét, amely alól csipkés, borvörös fűző bukkant elő, majd kisegítette a farmerjából is, felfedve a fehérneműszett másik felét, egy apró, csipkés francia bugyi személyében.
-Hű... -jegyezte meg Sam kerekre nyílt szemekkel.
-Most már én is szeretnék látni valamit!-ült ki kacér mosoly a lány arcára, és mire Sam észbe kapott, már csak a boxer volt rajta. Pár másodpercig csak nézték a másikat, aztán ajkaik ismét összetapadtak, szomjasabban mint valaha. Sam maga alá fordította a lányt, ujjait végigfuttatta annak tökéletesen formált alakján, majd a szájával indult felfedezőútra a testén. Rebecca lélegzetvétele fokozatosan gyorsult, teste ívben megfeszült a gyengéd érintésektől. Keze a fiú hátát simogatta, majd lecsusszant a fenekére, közelebb nyomva magához Samet. A fiú becsúsztatta kezét a lány melltartója alá, anélkül húzva le róla, hogy kikapcsolta volna, majd cirógatni kezdett az előbukkanó halmokat. Vágyuk kiteljesedtén megszabadultak utolsó ruhadarabjuktól is, és összefonódtak.