Távolság

[lellihir]

Az utóbbi időben elég sokat járattam az agyam azon, mennyire furcsa dolog a távolság. Akár időbeni, akár fizikai távolság, ami elválasztja át bétől vagy az egyik embert a másiktól. A múltat a mától, a rossz emlékeket és a jókat. Mert amikor azt mondjuk, az idő majd begyógyítja,elmúlasztja, jóváteszi, valójában kinyomul a szánkon egy közhely, ami

Comments

Christian

[ptimi78]

Szia!

Részvét: régen, mikor még barlangokban laktunk és volt barlangi maci...szóval voltak rituálék és szokások amiket mindenki ugyanúgy használt és értett. Ma nem tudjuk mit tegyünk.

Christianék elbeszéltek egymás mellett.
A fürdőszobába be nem engedős rész nagyon jó lett!

Most megyek nézek a youtube-on egy kis Jared Letos összeállítást.

Köszi: Thymea

Re: Christian

[lellihir]

A részvét alapvető emberi tulajdonság, én legalább is úgy gondolom. Egy sajnálom, egy részvétem, vagy csak egy kicsivel több figyelem a másikra, amikor annak fájdalma van, szerintem nem olyan megerőltető. És ehhez nem kell tudás. Akinek van lelke vagy már megtapasztalta az elvesztés fájdalmát annak tudnia kell, hogy ilyenkor mit kellene mondani, nem?

Köszönöm a dicséretet. :)

[csaca]

A-a, nem csak te. Ez a közhely az, ami talán a legigazabb... Az idő akárhogy nézzük elfeledtet dolgokat, és nem csak a rosszat, hanem vele jókat is... Így megyünk egyre előre, nem? Jó dolog az internet a távolság szempontjából, de akkor sem segít ténylegesen, mert nem tud. Nem vagy ott, amikor kéne, viszont ott van valaki más, és így már el is vesztek alkalmak, amik kellenének ahhoz, hogy ténylegesen fenntarthatóak legyenek a kapcsolatok...
Titta gáz...

[lellihir]

Nem tudom, hogy mindig jó-e egyre előre menni és a rosszakkal együtt elveszíteni a jó emlékeket is.
Nem is konkrétan az internet adta távolságra gondoltam most, hanem magára az életre...valaki tegnap itt volt, ma meg már nincs és néha 200 km a világ leghosszabb távolsága tud lenni.
Az internet azt hiszem, nem az a felület, ahol igazán lehet kapcsolatokat tartani, mert egy jó élőszemélyes beszélgetést, a másik reakciójának azonnali megismerését semmi sem pótolhatja, és hiába igyekszik távolságot áthidalni és úgy helyettesíteni közelséget, hát nem igen tud.

[ayumiii_chan]

Nem csak te. Közhely ide vagy oda, ez tényleg így van. Az idő nagyon sokat számít. Kevésbé érzünk valamit fájónak bizonyos idő elteltével. Az elején nagyon nehéz volt megszoknom, hogy nem beszélek vele többet, de az azóta eltelt idő kicsit helyre hozta a dolgokat (nameg persze Korea is) és mostmár egyátalán nem érzek semmit, mitóa szóba kerül. Szerintem tudod kire gondolok.

Az utolsó mondatra pedig: ez is igaz. Mikor 2 éve meghalt nagyapám, semmit nem éreztem. De tényleg. 6-7 éves korom óta nem volt része az életemnek, néha-néha felbukkant, mikor pedig meghalt szinte ugyanúgy ment tovább az élet. Biztos bunkó módon hangzik, de mivel nem votl része semmilyen formában az életemnek ezért nem is volt nagyon olyan, hogy úristen most mit fogok csinálni. Kétszer sírtam miatta, egyszer mikor barátnőm felhívott, másodszor meg a temetésen. Se előtte, se utána semmi. Egyszerűen ugyanolyannak tűnt az élet, mint azelőtt. Ugyanúgy jártam iskolába, ugyanúgy találkoztam a barátaimmal, minden.

Úgyhogy közhelyek ide oda a nagyrészük akkor is igazság

[lellihir]

Örülök, hogy most már nem fáj, hogy kimaradt ez az illető az életedből. Mondtam neked korábban is, hogy a hozzáállása miatt egyáltalán nem érte meg, hogy bánkódj miatta vagy küzdj érte. Egy kapcsolat haldoklása közben az egyik fél (valójában talán mindkettő) hoppon marad, mint egy szerelemnél, ahol az egyik fél már semmit nem érez, holott a másik még igen. Látod, nem csak arra volt jó a koreai utazás,hogy világot láss, hanem segített helyrehozni a lelkedet is.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok szomorú vagy nem érzek semmit. Igenis érzek, de azt hiszem, a valódi gyász csak a döbbenet elmúltával fog eljönni. Mert most még felfogni sem tudom, hogy nincs többé, hiszen hérom nappal ezelőtt még együtt ültünk a teraszon.

[miramaru]

Én nem nagyon voltam szomorú eddig még senkinek a halála miatt, ha sírtam is temetésen, az csak azért volt, mert megható a tudat, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a felsőbb erőknek. De úgy gondolom, hogy a halál természetes dolog, és biztos vagyok benne, hogy utána is tovább élünk valamilyen formában. Valóban attól függ, hogy kinek mennyire fáj az elvesztése, hogy mennyire állt közel hozzánk. Én még nem vesztettem el fizikailag olyat, aki nagyon közel állt volna hozzám a halála pillanatában, így nincs ezzel kapcsolatban tapasztalatom. Ugyanakkor van másfajta veszteség is. Ha például elhagy a barátod/férjed, akit te még szeretsz, hiába él még a világon valahol, számodra olyan mintha meghalt volna. Erről már kicsivel többet tudok, bár szerencsére erről sem olyan vészesen sokat, mert még nem volt férjem. :))

Mindenesetre édekes dolgok ezek.

[lellihir]

Azt hiszem, és ne bántódj meg ezért, de te egy kicsivel praktikusabban állsz a dolgokhoz, mint én. A halál persze, hogy természetes dolga az életnek, csak ha az ember belegondol, hogy egy kis odafigyeléssel ez elkerülhető lett volna, akkor érzek dühöt. Meg számomra ez nagyon hirtelen történt

[miramaru]

Egyáltalán nem bántódtam meg, és szeretném ha te sem bántódnál meg semmin, amit mondok (vagy mondtam, vagy bármikor mondani fogok), mert nem rossz szándékkal teszem. Érdekes, hogy praktikusnak látsz, pedig nem is vagyok az, én csak egyszerűen hiszek a halál utáni életben és azt gondolom, hogy egy idős ember, aki már mindent megtett, amit meg tudott tenni, és a jövőben csak betegség és gyengeség várna rá, neki valószínűleg eljött az ideje, hogy egy más világba kerülhessen. Azt mondod, hirtelen jött, és nem tudjátok hová tenni, pedig ennyi idősen már lehet erre számítani. Szobatársam nagypapája is váratlanul halt meg. Nem volt még csak beteg sem, egyszerűen leállt a szíve. Én azt gondolom, hogy ez sokkal szebb halál, mint betegségben meghalni. De persze megértem, ha ettől még nincsenek jó érzéseid, ezt mindenki másképp és másképp éli meg..... x3

[lellihir]

Szerintem nem lehet rá számítani, pontosabban az ember nem úgy él, hogy tudja, a nagyanyja 83 éves és bármikor meghalhat. Nem úgy indul neki minden napnak, hogy akár ma is megtörténhet. Én legalábbis nem, de talán ezzel nem vagyok egyedül. Akkor ennyiből már az összes családtagom halálát várhatnám.
És ha az illető nem volt beteg, nem szenvedett demenciától (legalább is két hónappal ezelőttig még egészségesnek és életerősnek számított), akkor a hozzátartozók nem úgy néznek rá, mint leendő halálraítéltre.
Azt belátom, hogy jobb volt így gyorsan, anélkül, hogy feleslegesen szenvednie kellett volna sokáig, de ez cseppet sem könnyíti meg a gyászt.
Örülök, hogy te hiszel a halál utáni életben, az bizonyára sokat segít, de én hívőből lettem menthetetlenül materialista és még nem tudom, miben kéne hinnem.

[mystery_of_dawn]

Talán az emberek lettek egyre önzőbbek. A saját fájdalmukat felnagyítják, de mások érzései már sokszor leperegnek a falakról, amiket felhúztak maguk köré. Én azért még mindig tudok nagyon pozitívan csalódni az emberekben. Talán mert alapból rosszabbra számítok, ki tudja.

[miramaru]

Nem akarok ebben a topikban most vitatkozni, csak mégis szeretném megkérdezni, hogy honnan tudod, hogy régen milyenek voltak az emberek? Csak mert azt állítod, hogy egyre önzőbbek.

[lellihir]

Önzőség? Ebben egyet tudok érteni veled. Való igaz, hogy minden embernek a saját baja a legnagyobb, de az együttérzés és a részvét képessége alapvetőnek kéne lennie, nem? Megeshet az, hogy hirtelen nem tudja az ember, mit mondjon, hogyan mondja, hogyan éreztesse a másikkal, hogy együttérez vele, ez számomra elfogadható, de az nem igazán, ha egy hányavetien odavetett részvétem után már másra terelődik a szó. Ezt valóban önzőségnek gondolom.
Nem az lenne a legjobb, ha nem kéne alapvetően rosszra számítani ahhoz, hogy kellemesen csalódj?

[miramaru]

Nem tudom, hogy ki volt az, aki így intézte el a dolgot (amit most leírtál), de én ezt inkább tapintatlanságnak gondolom. Az érzelmeket nem lehet erőszakolni. Nem tud veled senki más együtt érezni, akihez nem állt ugyanolyan közel az elvesztett személy, mint hozzád. Vagy ha legalábbis nincsen hasonló tapasztalata. Ugyanakkor amit lehet, sőt meg is kell tenni, az a tapintatosság. Meghallgatni a másikat. Igazándiból szerintem nem is lehet ilyenkor mit mondani, mert hiába mondom el az én véleményemet, az talán (ha a tiéddel nem egyezik) még fel is bőszít téged, és ez ilyen helyzetben a lehető legrosszabb, ami történhet. Azt gondolom, hogy akit veszteség ért, inkább az beszéljen, ő mondja el, ami fáj neki, de nem reális elvárás az, hogy mások találják ki, hogy mi volna az, amit ebben a helyzetben (amit nem is tudnak megfelelően átlátni) mit volna a leghelyénvalóbb mondani. Én például nagyon szívesen meghallgatlak, ha egész nap erről akarsz beszélni, akkor is, de nem sok olyat tudok mondani, ami vígasztalhat, mert túlságosan eltér az