[FanFic] Telefon
Író: jarithka
Fandom: JE / KAT-TUN
Párosítás: Akanishi Jin x Ueda Tatsuya
Korhatár: PG-13
Rövid történet: A mobiltelefon nagyszerű találmány, a két férfi pedig bemutatja, mi mindenre használható is szükség esetén egy ilyen készülék, hogy a végén azért beismerjék: nem mindent képes helyettesíteni.
Megjegyzés: Úristen, már legalább egy hónapja ülök ezen a történeten, pedig nincs benne semmi egyetemes gondolat vagy világmegváltó jelenet... Ez egy egyszerű kis történet, velük, akikkel nagyon sokáig megint nem tudtam írni, aztán megtörtént a jég :) Imádtam írni, így remélem, ti is élvezni fogjátok az olvasását.
Ajánló: Michinek (hanmichi ) ♥ Mert egy este JinDa spammelt nekem tumblr-en és neki köszönhetően kezdtem el írni ezt a történetet.
- Kölcsönkérhetem egy pillanatra a laptopodat, Yamashita-kun?
Pi meglepetten pillantott fel rá, de bólintott.
- Persze, tessék - erősítette meg szavakkal is, miközben megfordította a fehér szépséget, hogy Ueda magához húzhassa és a billentyűzet fölé hajolhasson.
Igazság szerint nem sűrűn ült számítógép elé. Tényleg nem. Amit tudott, telefonon keresztül elintézett… vagy megkért valakit, hogy derítse ki neki. Már tervben volt, hogy beruház egy laptopra, mert haladni kell a korral (és sok helyet sem foglalt volna), de eddig nem valósult meg ezen terve.
Nyitott egy böngészőt, aztán némi agyalás után a kulcsszavakon pötyögni kezdett.
Yamapi érdeklődve hajolt oldalra. Kíváncsi volt rá, mit csinál a másik ennyire koncentráló arckifejezéssel.
- Ó? - szökött ki a száján a meglepett hangocska. Tatsuya zavartan nézett rá.
- Csak… nem akarom felébreszteni - mondta láthatóan kényelmetlenül fészkelődve, tovább bújva a sorokat.
- Jint akarod holnap felhívni?
- Születésnapja lesz és mivel egy óceán van közöttünk… - rántotta meg a vállát.
Tomohisa elmosolyodott. Kezdetben nem adott sok bizalmat legjobb barátja és a bandatársa kapcsolatának, ám kellemesen csalódott. A maguk módján aranyosak voltak és mindkettőjük szerencsétlensége ellenére sem buktak még le.
Tatsuya egyszer csak kihúzta magát és szélesen elmosolyodott.
- Yatta~ - kiáltott fel örömittasan. Talán a folyosó végén lévő helyiségben már nem hallották.
Álmosan döntötte a fejét az asztalra.
- Én és a barom ötleteim… - dörmögte morcosan. Fáradtan pillantott ismét az órára, aminek mutatói változatlanul ugyanolyan lassan haladtak előre, mint eddig is. Tizenegy múlt néhány perccel. - És a rohadt Amerika imádatod!
Felült, megborzolta a haját, aztán úgy döntött, felesleges várnia tovább. Legrosszabb esetben felébreszti őt, bár reménykedett abban, hogy önmagát nem meghazudtolva jó hosszan ünnepli valahol a születésnapját.
Beütötte a számot és várt. A negyedik csöngésnél hallotta meg a jellegzetes kattanást, majd néhány másodperces csendet követően…
- Már azt hittem, sosem hívsz. - A fülébe mormogott szavaktól végigzongorázott a gerincén a borzongás. Már egészen olyan illúziót keltett, mintha ott lett volna mellette… közvetlenül mellette. A következő pillanatban a bőrére simulnak azok a telt ajkak…
- Szükség volt az elhatározásra - válaszolta annyira nyugodtan, amennyire tőle telt.
- Hogy felhívd a pasidat a születésnapján? - Tatsuya elvigyorodott, ahogy maga elé képzelte a másik arckifejezését, a felvont szemöldökét és vádló tekintetét. - Nagyon elkanászodtál nélkülem, Tat-chan.
- Kicsit tévhitben élsz azzal kapcsolatban, ki nevelt, kit…
- Csönd.
Felnevetett. Igazán kellemes érzés volt.
- Boldog születésnapot, Jin - mondta aztán kicsit halványabb jókedvvel, csendes szeretettel.
- Köszönöm - válaszolta jól hallható mosollyal a másik. - Kérem ám az ajándékom is hozzá!
- Majd viszi a posta.
- Nem azt~ - sóhajtotta színpadiasan.
Ueda rosszallóan ráncolta a homlokát, majd ezúttal ő vett mély levegőt.
- Komolyan azt akarod, hogy énekeljek neked?
- Naná. A dalomat akarom - közölte minden egyes szót külön hangsúlyozva.
Újabb sóhaj.
- És mégis mit énekeljek neked?
- Bármit. Vagyis Gacktot ne. Bocs. Tudom, mindig második leszek a szívedben miatta…
- Idióta - kuncogott.
- … de nem kell rá folyton emlékeztetned is - fejezte be megjátszott szomorúsággal. - De tényleg akármit. Úgyis a te hangod a lényeg.
Az idősebb komolyan nem bírta felfogni, hogyan tud Jin ilyesmiket ennyire könnyen kiejteni a száján. Ilyen… természetességgel. És zavarta is, mert úgy érezte, nem képes kellőképpen viszonozni, pedig szó sem volt arról, hogy nem szereti.
Egy teljes percig csak hallgatták egymás légzését, miközben a dalon gondolkozott, ami megfelelne. Végül egy japán szám mellett döntött, amiről tudta, hogy a másik szereti - egy angolt akkor sem vállalt volna be, ha Akanishi éppen a halálos ágyán fekszik.
Az elején roppant zavarba ejtő volt úgy énekelnie, hogy nincs egy légtérben vele senki, mintha a mosatlan tányéroknak adott volna szerenádot… de mikor lehunyta a szemét, minden más lett. Ott volt előtte Jin arca. Lágy mosoly görbítette felfelé az ajkait. Csillogott a szeme. Kitárta a karjait.
Ő pedig mosolyogva énekelt tovább.
* * *
Összerándult, mikor megrezzent a nadrágzsebe. Gyorsan körbepillantott, nem látta-e valaki, aztán a lehető legkifejezéstelenebb arcot vágva, mintha még mindig a megbeszélés kötné le teljesen a figyelmét, beletúrt a zsebbe a mobiljáért.
Meglepetten látta az üzenet hárombetűs feladóját és még meglepetten bámulta a mail tartalmát.
Egy fotó. Egyértelműen Jin kezéről, amint a jól ismert „békejelet” mutatja, a két ujjai közötti résen pedig pont egy fa látszott.
„Művészi” - gondolta a férfi magában mosolyogva. Egy gyors körülpillantás után pötyögni kezdte a választ.
Címzett: Jin
Feladó: Ueda
„Kreatív vagy ma, bár fogalmam sincs, mit akarsz üzenni a képpel…”
Mihelyt megvolt ezzel a néhány szóval és a küldéssel is, újra visszaterelte a figyelmét a menedzser szavaira. Rendkívüli megbeszélést hívtak össze, mert az egyik dalukat az előzetes dicséretek ellenére mégis visszadobták és emiatt egy másikat elő kell venniük, illetve stúdiófelvételt készíteni belőle. Ennek a részleteit tárgyalták most.
Éppen emiatt koncentrálnia kellett volna, de már az első rezzenésnél gondolkodás nélkül a készülékért nyúlt.
Megint egy kép volt. Ezúttal Jinről, aki látványosan csücsörített rajta, természetesen annak jeléül, hogy sértve érzi magát.
Ueda megforgatta a szemét.
Óvatosan, hogy senki se vehesse észre, majdnem az asztallapig emelte a mobilját és készített egy kicsit elmosódott képet az asztal körül ülőkről.
A fotóhoz ennyi magyarázatot mellékelt: „Kicsit elfoglalt vagyok most.”
A percek múlva érkező e-mailen meg sem lepődött. Jin lefényképezte az ő környezetét. Egy parkban volt, legalábbis a fákból és a zöld rétből erre következtetett az idősebb, az ég ragyogóan kék volt és hétágra sütött a nap. A képen felismerte a vörös hajú lányt, akiről Jin már rengeteget mesélt neki… Aubree. Olyan kis aranyos teremtésnek találta.
- Ueda-san?
Ijedten kapta fel a fejét.
- Igen?
- Neked is megfelel így?
- P-persze - bólintott. Nem nagyon hitte, hogy az elmúlt két percben, ameddig nem odafigyelt, lényeges dolgot mondtak volna, ezért aztán nem aggódott, hogy talán valami kellemetlenbe adta a beleegyezését.
- Akkor végeztünk is - csapta össze a kezét a mindig energetikus férfi. - Holnap kilenckor találkozunk a hangstúdióban.
- Ennyit az esti buliról -sóhajtott fel Koki, miközben összeszedték a papírjaikat.
Ueda mosolyogva kapta a vállára a táskáját, ezzel egy időben pedig az arca elé nyújtotta a mobilját, kinyújtotta a nyelvét és készített egy fotót.
Csupán két szóval egészítette ki: „Este beszéljünk~”
* * *
- Mikor jössz haza?
- Neked is szia - válaszolta Jin szórakozott hangja a hallhatóan nyűgös kérdésre. - Egyébként pedig fogalmam sincs. Valamikor ősszel terveztem.
- Az még sok idő - érkezett az azonnali elégedetlenkedés.
Akanishi felnevetett.
- Te is hiányzol nekem és el tudom képzelni, én mennyire hiányozhatok neked, de hogyhogy ilyen hirtelen? - érdeklődött, miközben kinyitotta a hűtőt és kivett egy doboz sört. - Általában én szoktam neked nyafogni és nem fordítva.
- Én nem szoktam nyafogni - jelentette ki Ueda.
- Dehogynem.
- Nem.
- Tehát? Mi a nyafogás tárgya?
Már azt hitte, a férfi komolyan megsértődött amiatt, amit mondott, de aztán meghallotta a halk hangját.
- A koncertem.
- Mi van vele? - értetlenkedett a fiatalabb. - Egy hét múlva lesz az első, nem? Nem kellett lemondanod valami miatt, ugye?!
- Dehogyis… de azt akarom, hogy legyél itt.
Jin elmosolyodott. Ennyire nyílt és őszinte válaszokat nem sűrűn szokott kapni Tatsuyától. A férfi az esetek többségében éreztette vele a dolgot és nem is hazudott, de ilyen őszintén nem merte vagy nem tudta kimondani az érzéseit. Főleg nem telefonba.
- Ügyes leszel. Ha nekem megy, neked is fog. Különben is, minek aggódsz? Volt már egy koncertsorozatod, nem?
- Igen, két éve - vágta rá rögtön. - Mikor volt már az? Az egyik számmal még most sem végeztem és mi van, ha…
- Tat-chan! - szakította félbe őt, mielőtt még nagyon belelendülhetett volna a félelmei áradatába. - Először is: higgadj le. Másodszor: húzz ki a teraszra és szívj egy kis friss levegőt.
Egy hosszú percen át csak halk zajokat hallott, de biztos volt benne, hogy nem bomlott a vonal, úgyhogy csak várt.
- Oké. Kint vagyok.
- Remek - válaszolta, mikor sikerült lenyelnie a sört. - Ne idegeskedjen ezen. Úgy csinálsz, mintha ma kezdted volna, pedig messze nem. Egyedül még sokkal jobb vagy a színpadon, ezt mindenki tudja, te is. Az emberek úgyis imádni fognak. Már a 2008-as koncertjeidet is imádták. Sokkat dolgoztál rajta, ne cseszd el ilyen hülyeséggel. Ha meg indok kell, hogy felhívhass, keress legközelebb valami jobbat - tette hozzá vigyorogva.
A válasz sem váratott magára.
- Bunkó - morogta Ueda.
- Én is szeretlek - szélesedett ki még inkább a vigyor Jin ajkain.
- Én is, de attól még bunkó vagy.
- Ennél nagyobb bajom ne legyen.
Az idősebb felsóhajtott.
- Jó lenne, ha itt lehetnél.
- Tudom. - Ő is megkomolyodott. A hűtőszekrény melletti falrészre nézett, ahova kitett egy parafatáblát és rá rengeteg fotót a számára fontos személyekről. Meglátva Ueda jellegzetes mosolyát vele mosolygott. - De ősszel találkozunk. Sokat. Ígérem.
- Ne ígérj olyat, ami nem rajtad múlik - felelte csendesen.
Erre nem volt semmilyen frappáns válasza - az igazságot nehéz tovább ragozni.
* * *
Előbb a kopogást hallotta meg, aztán Koki arca tűnt fel az ajtóban.
- Jin keres - mutatta fel a mobilját, aminek a mikrofon részét letakarta a kezével, hogy a vonal másik felén a beszélgetésükből ne sokat lehessen hallani.
- Mennyire dühös? - kérdezte Ueda a homlokára csúsztatva az alkarját.
- Tízes skálán? Olyan huszonötös.
- Remek…
- Mondhatom neki, hogy alszol - ajánlotta fel Tanaka, viszont még az ő vonásain is látszott, hogy ezt nem tartja annyira jó ötletnek. Olaj lett volna csak a tűzre.
- Ne, nem kell. Beszélek vele - felelte.
A rapper odasétált hozzá és átadta a telefont, elmenőben pedig végigsimított Ueda haján. Még mindig nagyon sápadtnak tetszettek a szép vonások, de azon kívül, hogy hagyták pihenni, nem sokat tehettek a boxolóért.
Ueda addig várt, míg becsukódott az ajtó bandatársa mögött, és sóhajtott egy nagyot.
- Igen? - kérdezte óvatosan.
- Te úgy egyébként normális vagy? - A dühös hangtól, hiába számított rá, összerándult. Jin alapvetően nem sokszor emelte fel vele szemben a hangját. Ha vitatkoztak, igen, de annak voltak fokozatai. Azért örült volna, ha három hét után nem ezt a hangnemet hallja először tőle.
- Igen…
- Mert nem úgy tűnik. Tatsuya, te egyszerűen nem vagy eszednél! El is törhetett volna a lábad!
- De nem tört - válaszolta higgadtan.
- Ez nem igazán rajtad múlt, ahogy néztem, hanem a rohadt nagy szerencséden.
Egy pillanatig kínos csend feszült közéjük. Jin pont abban a pillanatban kezdett beszélni, mikor a másik mélyet sóhajtott.
- Hogy lehetsz ennyire hülye? Ha tönkre vágod a lábad, gondolod, hogy a Johnny’s tovább foglalkoztat majd? Egy nagy fenéket. Te énekes vagy, de egyben TÁNCOS is. Úgy elhajítanának, mint egy…
- Felfogtam, érted? - fogyott el Ueda türelme. A hangja is izzott a haragtól. - Felfogtam, kösz szépen. Elhiheted, hogy nem így terveztem. Több ezer embernek okoztam csalódást.
- Neked most nem ezzel kellene foglalkoznod, hanem magaddal!
- Mi a fenéért kell így felfújnod azt, amin már úgy sem változtathatsz?! - tört ki az idősebből.
Legszívesebben felpattant volna az ágyról, hogy járkáljon egy kicsit vagy bármiféle mozgással levezesse a feszültséget… megőrjítette ez a mozgásképtelenség. Az, hogy ágyhoz kötötte egy nyavalyás sérülés és emiatt még össze is vesz a barátjával, aki több ezer kilométerre van tőle.
- Bocs, hogy aggódom miattad - dörmögte idegesen Akanishi. Uedát szíven ütötte a hangja. - Csak tudnám, miért nem akkor játszottál ilyet, mikor még ott voltam.
- Mégis mit hiszel, Jin, mit tehettél volna? - hüledezett Tatsuya. - Kokiék is annyit tudtak csak, hogy bevittek a kórházba, és próbáltak támogatni.
- Ez nem az ő feladatuk lett volna.
Visszatért a mély, kongó csönd.
Ueda hideg, érzelemmentes hangon szólalt meg.
- Talán jobb is, hogy nem vagy itt - közölte keményen. - A többiek első reakciója az aggodalom volt, nem pedig a féltékenység.
- Tatsuya, nekem sem…
- Nem. Nem. Én most leteszem. Fáj a lábam és aludni akarok. Majd felhívlak, ha megnyugodtam és remélem, addigra te is megfogsz.
Amint bontotta a hívást, kikapcsolta a mobilt és a párnája alá dugta.
Gyűlölte, mikor veszekedtek Jinnel.
* * *
Címzett: Tat-chan
Feladó: Jin
Hülye voltam, sajnálom.
Küldtem gyógypuszit a lábadra. Remélem, megkaptad.
Címzett: Jin
Feladó: Ueda
Én is. Nem rajtad kellett volna levezetnem… ne haragudj. A gyógypuszit pedig legközelebb személyesen kérem :)
* * *
Amilyen sokáig tartott, mire végre álomba szenvedte magát, annyira gyorsan felébredt arra, hogy a kedvenc énekese hangja betölti a csendes szoba légterét.
- Ezt nem hiszem el…
Nyögvenyelősen sikerült kitapogatnia az éjjeli szekrényen daloló mobilt és néhány félrenyomást követően még a hívásfogadásért felelős gombot is lenyomta.
- Igen…? - mormogta bele a készülékbe.
- Happy birthday, Tat-chan~
Ueda szélesen elmosolyodott, noha még mindig ott ült az álom a szemeiben. Ásítva dörzsölte meg őket és ült fel az ágyban. A takaró amúgy is csak félig borította a testét, így viszont teljesen lecsúszott róla. Nem érdekelte.
Örült, hogy Jin végül felhívta.
- Köszönöm~ - válaszolta boldogan. - Már kezdtem… - egy pillanatra félbe hagyta, míg ásított egyet -… azt hinni, te nem fogsz felköszönteni.
- Várj… te aludtál?
- Az emberek azt szokták csinálni hajnali háromkor.
- De Tat-chan! Ma van a születésnapod! - felelte szörnyülködve párja.
- Volt - helyesbített a másik. - Már néhány órája nincs.
- Normális esetben épp hullarészegen kellene fetrengened a saját nyáladban és nem az ágyadban feküdni édesdeden aludva.
Ueda felkuncogott. Tökéletesen emlékezett egy ilyen alkalomra, csakhogy akkor pont Jin volt az, aki magán kívül üvöltözött a jókedvtől.
- Nem baj, Jin. Megünnepeltem néhány ismerősömmel, szolidan, és te is felhívtál. Nekem ez így tökéletes volt.
- Dehogy volt - morogta a fiatalabb. Ő hallhatóan valami kültéri helyen tartózkodott, Ueda autók és beszélgetések zaját hallotta. Lehetséges, hogy éppen reggelizett valahol. A képre, ami megjelent a szeme előtt Jinről, összefacsarodott a szíve.
A legtökéletesebb születésnapi ajándék az lett volna, ha együtt tudnak tölteni egy napot. Csak egyetlen egy napot szeretett volna a szerelmével, semmi többet.
- Igaz, nem volt - sóhajtott fel színpadiasan az idősebb. - Szeretném, ha énekelnél nekem.
- Énekeljek? - lepődött meg Akanishi. - Mégis mit?
- Nem tudom. Kreatív vagy, találd fel magad!
- Tudod, perpillanat nem vagyok olyan helyen, ahol jól jönne ki, ha énekelni kezdenék a mobilomnak…
Nem tehetett róla, de elvigyorodott. Nagyon élvezte a helyzetet, olyannyira, hogy gyerekesen az oldalára feküdt és belekuncogott a takarójába. Olyan érzés járta át, mintha idióta, szerelmes tinédzser lenne.
- Mou… - Mindent beleadott abba, hogy szívszaggató hangzást nyerjen az egyszerű, nyüszögő szócska. Erőfeszítéseit siker koronázta.
- Baszki, Tatsuya - nyögte Jin elkeseredetten, majd dörmögő hangon folytatta. - Ne tedd ezt velem, kérlek! Istenem, ha ott lennék most… Befeküdnék melléd az ágyba, föléd másznék és addig csókolnálak, míg már a hajamat tépnéd és könyörögnél azért, érjek hozzád.
Ueda lélegzete pillanatok alatt gyorsult fel, a vére pedig az arcából lefelé vette az irányt. Suttogva szitkozódott. A fiatalabb másodpercek leforgása alatt érte el, hogy felizguljon.
- Harapnád az ajkamat, mert tudom, hogy imádsz harapdálni… Felszisszennék, de hagynám, hogy csináld, mert annyira rohadtul jó lenne… Mi van rajtad? Csak, hogy tudjam, miből kellene kioperálnom téged…
- Jin, fejezd be! - szakította félbe az idősebb, a hangja kis híján elfúlt a felénél.
- Miért?! - érkezett az elégedetlen morgás.
- Nem fogok veled telefonszexelni…
- Miért nem? Mondd, hogy nem élvezted! Tudom, hogy élvezted, hallottam, hogy lihegsz…
- Csak mély lélegzeteket vettem - fogott azonnali védekezésbe Ueda.
- Vagyis lihegtél.
- Nem telefonszexelek veled a születésnapomon.
- Te mondtad, hogy már nincs is születésnapod.
Egy-egy. A kiegyenlített küzdelem sosem volt probléma a kapcsolatukban.
- Leteszem.
- Nem, nem teszed.
- De leteszem…
- Előbb mondd meg, mi van rajtad! Addig nem teheted le.
- Dehogy mondom!
- Gyerünk! Ki vele! Ha nem mondod el, azt fogom ecsetelni, hogy mi csinálnék a fark…
- A pizsamanadrág, amit tőled kaptam! - mondta gyorsan, mielőtt a másik befejezhette volna, amit mondani akart.
Aztán letette.
* * *
Ueda nagyot ásított, mielőtt belekortyolt volna a kávéjába. Igazság szerint nem szeretett kávézni, hitt benne, hogy elegendő alvással és egészséges életmóddal kiküszöbölhető az, amit mások a kávéval igyekeztek kompenzálni.
A probléma ott kezdődött, hogy ezúttal keveset aludt, ráadásul korán is kellett kelnie, mert volt egy megbeszélt találkozója Kokival. Nem akarta a férfit cserben hagyni, valami nem stimmelt vele mostanában. Remélte, hogy talán pont erről akart beszélni vele a rapper.
Már majdnem ott volt a megbeszélt találkozóhelyen, mikor csörögni kezdett a telefonja. Fél kézzel nem volt egyszerű előszenvednie, de csak sikerült.
- Hogy vagyunk ma, hogy vagyunk, Tat-chan? - duruzsolta a fülébe Jin vidám, kicsattanóan boldog hangja.
- Jobban lennék, ha nem tudatosította volna bennem a pasim, hogy füvezik - válaszolta, miközben próbált nem prüszkölve nevetni.
- Ki mondta, hogy füvezek? - hökkent meg a vonal túlsó fele.
- Különben miért lennél ennyire vidám korán reggel? Bár nálatok nem is reggel van… Mennyi ott az idő?
- Kit érdekel? - Az idősebb szinte a vállrántást is látta maga előtt. - Boldog vagyok!
- Azt hallom - mosolygott. Elérte a park bejáratát, úgyhogy rátért a kavicsos ösvényre. - Mi történt? Minek örülsz ennyire?
- Gondolkoztam…
Szép idő volt, kellemes. Nem fújt a szél, gyönyörűen sütött a nap, viszont egy-két elszórtan úszó felhő segített mindezt egyensúlyba hozni. Tökéletes idő volt egy sétára, egy találkozóra, egy beszélgetésre.
- Azon gondolkoztam, milyen lenne most téged átölelni és belecsókolni a nyakadba…
Ueda felsóhajtott. Mikor legutóbb ezzel próbálkozott a fiatalabb, elég csúnyán összevesztek. Számára nem volt elegendő egy illúzió, egy játéka annak, mintha újra láthatnák egymást… neki ezzel kapcsolatban nem volt elegendő a képzelet egy satnya vívmánya.
Jin kedélyesen folytatta.
- Biztos meglepődnél és leöntenéd azt a szép, piros fölsődet.
Ez volt az a pillanat, mikor megtorpant és elkerekedett szemmel csak meredni tudott előre. Annyira sokkolta a kijelentés, hogy még le is pillantott magára, hogy tényleg a piros pólóját viseli-e.
Azt viselte.
A következő, amire eszmélt, az volt, hogy két kar öleli át a derekát és nagyon ismerős ajkak simulnak a tarkója bőrére, amit pont nem takart a haja. Minden porcikáját bejárta a jóleső borzongás, a gyomra tett egy száznyolcvan fokos fordulatot.
Nem érdekelte semmi és senki, mikor a másik megfordította őt és egyszerűen szájon csókolta, ott a park közepén. Még a papírpoharat is kiejtette a kezéből, a kávé ráömlött a cipőjükre.
- Jin - súgta a férfi szájába, amint egy rövid időre elváltak az ajkaik.
- Megjöttem, Tacchan - mosolyogtak boldogan azok a régóta hiányolt ajkak. - Hazajöttem.
Mert akadnak dolgok az életben, amiket telefonon nem, csak személyesen lehet elintézni.
Fandom: JE / KAT-TUN
Párosítás: Akanishi Jin x Ueda Tatsuya
Korhatár: PG-13
Rövid történet: A mobiltelefon nagyszerű találmány, a két férfi pedig bemutatja, mi mindenre használható is szükség esetén egy ilyen készülék, hogy a végén azért beismerjék: nem mindent képes helyettesíteni.
Megjegyzés: Úristen, már legalább egy hónapja ülök ezen a történeten, pedig nincs benne semmi egyetemes gondolat vagy világmegváltó jelenet... Ez egy egyszerű kis történet, velük, akikkel nagyon sokáig megint nem tudtam írni, aztán megtörtént a jég :) Imádtam írni, így remélem, ti is élvezni fogjátok az olvasását.
Ajánló: Michinek (hanmichi ) ♥ Mert egy este JinDa spammelt nekem tumblr-en és neki köszönhetően kezdtem el írni ezt a történetet.
- Kölcsönkérhetem egy pillanatra a laptopodat, Yamashita-kun?
Pi meglepetten pillantott fel rá, de bólintott.
- Persze, tessék - erősítette meg szavakkal is, miközben megfordította a fehér szépséget, hogy Ueda magához húzhassa és a billentyűzet fölé hajolhasson.
Igazság szerint nem sűrűn ült számítógép elé. Tényleg nem. Amit tudott, telefonon keresztül elintézett… vagy megkért valakit, hogy derítse ki neki. Már tervben volt, hogy beruház egy laptopra, mert haladni kell a korral (és sok helyet sem foglalt volna), de eddig nem valósult meg ezen terve.
Nyitott egy böngészőt, aztán némi agyalás után a kulcsszavakon pötyögni kezdett.
Yamapi érdeklődve hajolt oldalra. Kíváncsi volt rá, mit csinál a másik ennyire koncentráló arckifejezéssel.
- Ó? - szökött ki a száján a meglepett hangocska. Tatsuya zavartan nézett rá.
- Csak… nem akarom felébreszteni - mondta láthatóan kényelmetlenül fészkelődve, tovább bújva a sorokat.
- Jint akarod holnap felhívni?
- Születésnapja lesz és mivel egy óceán van közöttünk… - rántotta meg a vállát.
Tomohisa elmosolyodott. Kezdetben nem adott sok bizalmat legjobb barátja és a bandatársa kapcsolatának, ám kellemesen csalódott. A maguk módján aranyosak voltak és mindkettőjük szerencsétlensége ellenére sem buktak még le.
Tatsuya egyszer csak kihúzta magát és szélesen elmosolyodott.
- Yatta~ - kiáltott fel örömittasan. Talán a folyosó végén lévő helyiségben már nem hallották.
Álmosan döntötte a fejét az asztalra.
- Én és a barom ötleteim… - dörmögte morcosan. Fáradtan pillantott ismét az órára, aminek mutatói változatlanul ugyanolyan lassan haladtak előre, mint eddig is. Tizenegy múlt néhány perccel. - És a rohadt Amerika imádatod!
Felült, megborzolta a haját, aztán úgy döntött, felesleges várnia tovább. Legrosszabb esetben felébreszti őt, bár reménykedett abban, hogy önmagát nem meghazudtolva jó hosszan ünnepli valahol a születésnapját.
Beütötte a számot és várt. A negyedik csöngésnél hallotta meg a jellegzetes kattanást, majd néhány másodperces csendet követően…
- Már azt hittem, sosem hívsz. - A fülébe mormogott szavaktól végigzongorázott a gerincén a borzongás. Már egészen olyan illúziót keltett, mintha ott lett volna mellette… közvetlenül mellette. A következő pillanatban a bőrére simulnak azok a telt ajkak…
- Szükség volt az elhatározásra - válaszolta annyira nyugodtan, amennyire tőle telt.
- Hogy felhívd a pasidat a születésnapján? - Tatsuya elvigyorodott, ahogy maga elé képzelte a másik arckifejezését, a felvont szemöldökét és vádló tekintetét. - Nagyon elkanászodtál nélkülem, Tat-chan.
- Kicsit tévhitben élsz azzal kapcsolatban, ki nevelt, kit…
- Csönd.
Felnevetett. Igazán kellemes érzés volt.
- Boldog születésnapot, Jin - mondta aztán kicsit halványabb jókedvvel, csendes szeretettel.
- Köszönöm - válaszolta jól hallható mosollyal a másik. - Kérem ám az ajándékom is hozzá!
- Majd viszi a posta.
- Nem azt~ - sóhajtotta színpadiasan.
Ueda rosszallóan ráncolta a homlokát, majd ezúttal ő vett mély levegőt.
- Komolyan azt akarod, hogy énekeljek neked?
- Naná. A dalomat akarom - közölte minden egyes szót külön hangsúlyozva.
Újabb sóhaj.
- És mégis mit énekeljek neked?
- Bármit. Vagyis Gacktot ne. Bocs. Tudom, mindig második leszek a szívedben miatta…
- Idióta - kuncogott.
- … de nem kell rá folyton emlékeztetned is - fejezte be megjátszott szomorúsággal. - De tényleg akármit. Úgyis a te hangod a lényeg.
Az idősebb komolyan nem bírta felfogni, hogyan tud Jin ilyesmiket ennyire könnyen kiejteni a száján. Ilyen… természetességgel. És zavarta is, mert úgy érezte, nem képes kellőképpen viszonozni, pedig szó sem volt arról, hogy nem szereti.
Egy teljes percig csak hallgatták egymás légzését, miközben a dalon gondolkozott, ami megfelelne. Végül egy japán szám mellett döntött, amiről tudta, hogy a másik szereti - egy angolt akkor sem vállalt volna be, ha Akanishi éppen a halálos ágyán fekszik.
Az elején roppant zavarba ejtő volt úgy énekelnie, hogy nincs egy légtérben vele senki, mintha a mosatlan tányéroknak adott volna szerenádot… de mikor lehunyta a szemét, minden más lett. Ott volt előtte Jin arca. Lágy mosoly görbítette felfelé az ajkait. Csillogott a szeme. Kitárta a karjait.
Ő pedig mosolyogva énekelt tovább.
* * *
Összerándult, mikor megrezzent a nadrágzsebe. Gyorsan körbepillantott, nem látta-e valaki, aztán a lehető legkifejezéstelenebb arcot vágva, mintha még mindig a megbeszélés kötné le teljesen a figyelmét, beletúrt a zsebbe a mobiljáért.
Meglepetten látta az üzenet hárombetűs feladóját és még meglepetten bámulta a mail tartalmát.
Egy fotó. Egyértelműen Jin kezéről, amint a jól ismert „békejelet” mutatja, a két ujjai közötti résen pedig pont egy fa látszott.
„Művészi” - gondolta a férfi magában mosolyogva. Egy gyors körülpillantás után pötyögni kezdte a választ.
Címzett: Jin
Feladó: Ueda
„Kreatív vagy ma, bár fogalmam sincs, mit akarsz üzenni a képpel…”
Mihelyt megvolt ezzel a néhány szóval és a küldéssel is, újra visszaterelte a figyelmét a menedzser szavaira. Rendkívüli megbeszélést hívtak össze, mert az egyik dalukat az előzetes dicséretek ellenére mégis visszadobták és emiatt egy másikat elő kell venniük, illetve stúdiófelvételt készíteni belőle. Ennek a részleteit tárgyalták most.
Éppen emiatt koncentrálnia kellett volna, de már az első rezzenésnél gondolkodás nélkül a készülékért nyúlt.
Megint egy kép volt. Ezúttal Jinről, aki látványosan csücsörített rajta, természetesen annak jeléül, hogy sértve érzi magát.
Ueda megforgatta a szemét.
Óvatosan, hogy senki se vehesse észre, majdnem az asztallapig emelte a mobilját és készített egy kicsit elmosódott képet az asztal körül ülőkről.
A fotóhoz ennyi magyarázatot mellékelt: „Kicsit elfoglalt vagyok most.”
A percek múlva érkező e-mailen meg sem lepődött. Jin lefényképezte az ő környezetét. Egy parkban volt, legalábbis a fákból és a zöld rétből erre következtetett az idősebb, az ég ragyogóan kék volt és hétágra sütött a nap. A képen felismerte a vörös hajú lányt, akiről Jin már rengeteget mesélt neki… Aubree. Olyan kis aranyos teremtésnek találta.
- Ueda-san?
Ijedten kapta fel a fejét.
- Igen?
- Neked is megfelel így?
- P-persze - bólintott. Nem nagyon hitte, hogy az elmúlt két percben, ameddig nem odafigyelt, lényeges dolgot mondtak volna, ezért aztán nem aggódott, hogy talán valami kellemetlenbe adta a beleegyezését.
- Akkor végeztünk is - csapta össze a kezét a mindig energetikus férfi. - Holnap kilenckor találkozunk a hangstúdióban.
- Ennyit az esti buliról -sóhajtott fel Koki, miközben összeszedték a papírjaikat.
Ueda mosolyogva kapta a vállára a táskáját, ezzel egy időben pedig az arca elé nyújtotta a mobilját, kinyújtotta a nyelvét és készített egy fotót.
Csupán két szóval egészítette ki: „Este beszéljünk~”
* * *
- Mikor jössz haza?
- Neked is szia - válaszolta Jin szórakozott hangja a hallhatóan nyűgös kérdésre. - Egyébként pedig fogalmam sincs. Valamikor ősszel terveztem.
- Az még sok idő - érkezett az azonnali elégedetlenkedés.
Akanishi felnevetett.
- Te is hiányzol nekem és el tudom képzelni, én mennyire hiányozhatok neked, de hogyhogy ilyen hirtelen? - érdeklődött, miközben kinyitotta a hűtőt és kivett egy doboz sört. - Általában én szoktam neked nyafogni és nem fordítva.
- Én nem szoktam nyafogni - jelentette ki Ueda.
- Dehogynem.
- Nem.
- Tehát? Mi a nyafogás tárgya?
Már azt hitte, a férfi komolyan megsértődött amiatt, amit mondott, de aztán meghallotta a halk hangját.
- A koncertem.
- Mi van vele? - értetlenkedett a fiatalabb. - Egy hét múlva lesz az első, nem? Nem kellett lemondanod valami miatt, ugye?!
- Dehogyis… de azt akarom, hogy legyél itt.
Jin elmosolyodott. Ennyire nyílt és őszinte válaszokat nem sűrűn szokott kapni Tatsuyától. A férfi az esetek többségében éreztette vele a dolgot és nem is hazudott, de ilyen őszintén nem merte vagy nem tudta kimondani az érzéseit. Főleg nem telefonba.
- Ügyes leszel. Ha nekem megy, neked is fog. Különben is, minek aggódsz? Volt már egy koncertsorozatod, nem?
- Igen, két éve - vágta rá rögtön. - Mikor volt már az? Az egyik számmal még most sem végeztem és mi van, ha…
- Tat-chan! - szakította félbe őt, mielőtt még nagyon belelendülhetett volna a félelmei áradatába. - Először is: higgadj le. Másodszor: húzz ki a teraszra és szívj egy kis friss levegőt.
Egy hosszú percen át csak halk zajokat hallott, de biztos volt benne, hogy nem bomlott a vonal, úgyhogy csak várt.
- Oké. Kint vagyok.
- Remek - válaszolta, mikor sikerült lenyelnie a sört. - Ne idegeskedjen ezen. Úgy csinálsz, mintha ma kezdted volna, pedig messze nem. Egyedül még sokkal jobb vagy a színpadon, ezt mindenki tudja, te is. Az emberek úgyis imádni fognak. Már a 2008-as koncertjeidet is imádták. Sokkat dolgoztál rajta, ne cseszd el ilyen hülyeséggel. Ha meg indok kell, hogy felhívhass, keress legközelebb valami jobbat - tette hozzá vigyorogva.
A válasz sem váratott magára.
- Bunkó - morogta Ueda.
- Én is szeretlek - szélesedett ki még inkább a vigyor Jin ajkain.
- Én is, de attól még bunkó vagy.
- Ennél nagyobb bajom ne legyen.
Az idősebb felsóhajtott.
- Jó lenne, ha itt lehetnél.
- Tudom. - Ő is megkomolyodott. A hűtőszekrény melletti falrészre nézett, ahova kitett egy parafatáblát és rá rengeteg fotót a számára fontos személyekről. Meglátva Ueda jellegzetes mosolyát vele mosolygott. - De ősszel találkozunk. Sokat. Ígérem.
- Ne ígérj olyat, ami nem rajtad múlik - felelte csendesen.
Erre nem volt semmilyen frappáns válasza - az igazságot nehéz tovább ragozni.
* * *
Előbb a kopogást hallotta meg, aztán Koki arca tűnt fel az ajtóban.
- Jin keres - mutatta fel a mobilját, aminek a mikrofon részét letakarta a kezével, hogy a vonal másik felén a beszélgetésükből ne sokat lehessen hallani.
- Mennyire dühös? - kérdezte Ueda a homlokára csúsztatva az alkarját.
- Tízes skálán? Olyan huszonötös.
- Remek…
- Mondhatom neki, hogy alszol - ajánlotta fel Tanaka, viszont még az ő vonásain is látszott, hogy ezt nem tartja annyira jó ötletnek. Olaj lett volna csak a tűzre.
- Ne, nem kell. Beszélek vele - felelte.
A rapper odasétált hozzá és átadta a telefont, elmenőben pedig végigsimított Ueda haján. Még mindig nagyon sápadtnak tetszettek a szép vonások, de azon kívül, hogy hagyták pihenni, nem sokat tehettek a boxolóért.
Ueda addig várt, míg becsukódott az ajtó bandatársa mögött, és sóhajtott egy nagyot.
- Igen? - kérdezte óvatosan.
- Te úgy egyébként normális vagy? - A dühös hangtól, hiába számított rá, összerándult. Jin alapvetően nem sokszor emelte fel vele szemben a hangját. Ha vitatkoztak, igen, de annak voltak fokozatai. Azért örült volna, ha három hét után nem ezt a hangnemet hallja először tőle.
- Igen…
- Mert nem úgy tűnik. Tatsuya, te egyszerűen nem vagy eszednél! El is törhetett volna a lábad!
- De nem tört - válaszolta higgadtan.
- Ez nem igazán rajtad múlt, ahogy néztem, hanem a rohadt nagy szerencséden.
Egy pillanatig kínos csend feszült közéjük. Jin pont abban a pillanatban kezdett beszélni, mikor a másik mélyet sóhajtott.
- Hogy lehetsz ennyire hülye? Ha tönkre vágod a lábad, gondolod, hogy a Johnny’s tovább foglalkoztat majd? Egy nagy fenéket. Te énekes vagy, de egyben TÁNCOS is. Úgy elhajítanának, mint egy…
- Felfogtam, érted? - fogyott el Ueda türelme. A hangja is izzott a haragtól. - Felfogtam, kösz szépen. Elhiheted, hogy nem így terveztem. Több ezer embernek okoztam csalódást.
- Neked most nem ezzel kellene foglalkoznod, hanem magaddal!
- Mi a fenéért kell így felfújnod azt, amin már úgy sem változtathatsz?! - tört ki az idősebből.
Legszívesebben felpattant volna az ágyról, hogy járkáljon egy kicsit vagy bármiféle mozgással levezesse a feszültséget… megőrjítette ez a mozgásképtelenség. Az, hogy ágyhoz kötötte egy nyavalyás sérülés és emiatt még össze is vesz a barátjával, aki több ezer kilométerre van tőle.
- Bocs, hogy aggódom miattad - dörmögte idegesen Akanishi. Uedát szíven ütötte a hangja. - Csak tudnám, miért nem akkor játszottál ilyet, mikor még ott voltam.
- Mégis mit hiszel, Jin, mit tehettél volna? - hüledezett Tatsuya. - Kokiék is annyit tudtak csak, hogy bevittek a kórházba, és próbáltak támogatni.
- Ez nem az ő feladatuk lett volna.
Visszatért a mély, kongó csönd.
Ueda hideg, érzelemmentes hangon szólalt meg.
- Talán jobb is, hogy nem vagy itt - közölte keményen. - A többiek első reakciója az aggodalom volt, nem pedig a féltékenység.
- Tatsuya, nekem sem…
- Nem. Nem. Én most leteszem. Fáj a lábam és aludni akarok. Majd felhívlak, ha megnyugodtam és remélem, addigra te is megfogsz.
Amint bontotta a hívást, kikapcsolta a mobilt és a párnája alá dugta.
Gyűlölte, mikor veszekedtek Jinnel.
* * *
Címzett: Tat-chan
Feladó: Jin
Hülye voltam, sajnálom.
Küldtem gyógypuszit a lábadra. Remélem, megkaptad.
Címzett: Jin
Feladó: Ueda
Én is. Nem rajtad kellett volna levezetnem… ne haragudj. A gyógypuszit pedig legközelebb személyesen kérem :)
* * *
Amilyen sokáig tartott, mire végre álomba szenvedte magát, annyira gyorsan felébredt arra, hogy a kedvenc énekese hangja betölti a csendes szoba légterét.
- Ezt nem hiszem el…
Nyögvenyelősen sikerült kitapogatnia az éjjeli szekrényen daloló mobilt és néhány félrenyomást követően még a hívásfogadásért felelős gombot is lenyomta.
- Igen…? - mormogta bele a készülékbe.
- Happy birthday, Tat-chan~
Ueda szélesen elmosolyodott, noha még mindig ott ült az álom a szemeiben. Ásítva dörzsölte meg őket és ült fel az ágyban. A takaró amúgy is csak félig borította a testét, így viszont teljesen lecsúszott róla. Nem érdekelte.
Örült, hogy Jin végül felhívta.
- Köszönöm~ - válaszolta boldogan. - Már kezdtem… - egy pillanatra félbe hagyta, míg ásított egyet -… azt hinni, te nem fogsz felköszönteni.
- Várj… te aludtál?
- Az emberek azt szokták csinálni hajnali háromkor.
- De Tat-chan! Ma van a születésnapod! - felelte szörnyülködve párja.
- Volt - helyesbített a másik. - Már néhány órája nincs.
- Normális esetben épp hullarészegen kellene fetrengened a saját nyáladban és nem az ágyadban feküdni édesdeden aludva.
Ueda felkuncogott. Tökéletesen emlékezett egy ilyen alkalomra, csakhogy akkor pont Jin volt az, aki magán kívül üvöltözött a jókedvtől.
- Nem baj, Jin. Megünnepeltem néhány ismerősömmel, szolidan, és te is felhívtál. Nekem ez így tökéletes volt.
- Dehogy volt - morogta a fiatalabb. Ő hallhatóan valami kültéri helyen tartózkodott, Ueda autók és beszélgetések zaját hallotta. Lehetséges, hogy éppen reggelizett valahol. A képre, ami megjelent a szeme előtt Jinről, összefacsarodott a szíve.
A legtökéletesebb születésnapi ajándék az lett volna, ha együtt tudnak tölteni egy napot. Csak egyetlen egy napot szeretett volna a szerelmével, semmi többet.
- Igaz, nem volt - sóhajtott fel színpadiasan az idősebb. - Szeretném, ha énekelnél nekem.
- Énekeljek? - lepődött meg Akanishi. - Mégis mit?
- Nem tudom. Kreatív vagy, találd fel magad!
- Tudod, perpillanat nem vagyok olyan helyen, ahol jól jönne ki, ha énekelni kezdenék a mobilomnak…
Nem tehetett róla, de elvigyorodott. Nagyon élvezte a helyzetet, olyannyira, hogy gyerekesen az oldalára feküdt és belekuncogott a takarójába. Olyan érzés járta át, mintha idióta, szerelmes tinédzser lenne.
- Mou… - Mindent beleadott abba, hogy szívszaggató hangzást nyerjen az egyszerű, nyüszögő szócska. Erőfeszítéseit siker koronázta.
- Baszki, Tatsuya - nyögte Jin elkeseredetten, majd dörmögő hangon folytatta. - Ne tedd ezt velem, kérlek! Istenem, ha ott lennék most… Befeküdnék melléd az ágyba, föléd másznék és addig csókolnálak, míg már a hajamat tépnéd és könyörögnél azért, érjek hozzád.
Ueda lélegzete pillanatok alatt gyorsult fel, a vére pedig az arcából lefelé vette az irányt. Suttogva szitkozódott. A fiatalabb másodpercek leforgása alatt érte el, hogy felizguljon.
- Harapnád az ajkamat, mert tudom, hogy imádsz harapdálni… Felszisszennék, de hagynám, hogy csináld, mert annyira rohadtul jó lenne… Mi van rajtad? Csak, hogy tudjam, miből kellene kioperálnom téged…
- Jin, fejezd be! - szakította félbe az idősebb, a hangja kis híján elfúlt a felénél.
- Miért?! - érkezett az elégedetlen morgás.
- Nem fogok veled telefonszexelni…
- Miért nem? Mondd, hogy nem élvezted! Tudom, hogy élvezted, hallottam, hogy lihegsz…
- Csak mély lélegzeteket vettem - fogott azonnali védekezésbe Ueda.
- Vagyis lihegtél.
- Nem telefonszexelek veled a születésnapomon.
- Te mondtad, hogy már nincs is születésnapod.
Egy-egy. A kiegyenlített küzdelem sosem volt probléma a kapcsolatukban.
- Leteszem.
- Nem, nem teszed.
- De leteszem…
- Előbb mondd meg, mi van rajtad! Addig nem teheted le.
- Dehogy mondom!
- Gyerünk! Ki vele! Ha nem mondod el, azt fogom ecsetelni, hogy mi csinálnék a fark…
- A pizsamanadrág, amit tőled kaptam! - mondta gyorsan, mielőtt a másik befejezhette volna, amit mondani akart.
Aztán letette.
* * *
Ueda nagyot ásított, mielőtt belekortyolt volna a kávéjába. Igazság szerint nem szeretett kávézni, hitt benne, hogy elegendő alvással és egészséges életmóddal kiküszöbölhető az, amit mások a kávéval igyekeztek kompenzálni.
A probléma ott kezdődött, hogy ezúttal keveset aludt, ráadásul korán is kellett kelnie, mert volt egy megbeszélt találkozója Kokival. Nem akarta a férfit cserben hagyni, valami nem stimmelt vele mostanában. Remélte, hogy talán pont erről akart beszélni vele a rapper.
Már majdnem ott volt a megbeszélt találkozóhelyen, mikor csörögni kezdett a telefonja. Fél kézzel nem volt egyszerű előszenvednie, de csak sikerült.
- Hogy vagyunk ma, hogy vagyunk, Tat-chan? - duruzsolta a fülébe Jin vidám, kicsattanóan boldog hangja.
- Jobban lennék, ha nem tudatosította volna bennem a pasim, hogy füvezik - válaszolta, miközben próbált nem prüszkölve nevetni.
- Ki mondta, hogy füvezek? - hökkent meg a vonal túlsó fele.
- Különben miért lennél ennyire vidám korán reggel? Bár nálatok nem is reggel van… Mennyi ott az idő?
- Kit érdekel? - Az idősebb szinte a vállrántást is látta maga előtt. - Boldog vagyok!
- Azt hallom - mosolygott. Elérte a park bejáratát, úgyhogy rátért a kavicsos ösvényre. - Mi történt? Minek örülsz ennyire?
- Gondolkoztam…
Szép idő volt, kellemes. Nem fújt a szél, gyönyörűen sütött a nap, viszont egy-két elszórtan úszó felhő segített mindezt egyensúlyba hozni. Tökéletes idő volt egy sétára, egy találkozóra, egy beszélgetésre.
- Azon gondolkoztam, milyen lenne most téged átölelni és belecsókolni a nyakadba…
Ueda felsóhajtott. Mikor legutóbb ezzel próbálkozott a fiatalabb, elég csúnyán összevesztek. Számára nem volt elegendő egy illúzió, egy játéka annak, mintha újra láthatnák egymást… neki ezzel kapcsolatban nem volt elegendő a képzelet egy satnya vívmánya.
Jin kedélyesen folytatta.
- Biztos meglepődnél és leöntenéd azt a szép, piros fölsődet.
Ez volt az a pillanat, mikor megtorpant és elkerekedett szemmel csak meredni tudott előre. Annyira sokkolta a kijelentés, hogy még le is pillantott magára, hogy tényleg a piros pólóját viseli-e.
Azt viselte.
A következő, amire eszmélt, az volt, hogy két kar öleli át a derekát és nagyon ismerős ajkak simulnak a tarkója bőrére, amit pont nem takart a haja. Minden porcikáját bejárta a jóleső borzongás, a gyomra tett egy száznyolcvan fokos fordulatot.
Nem érdekelte semmi és senki, mikor a másik megfordította őt és egyszerűen szájon csókolta, ott a park közepén. Még a papírpoharat is kiejtette a kezéből, a kávé ráömlött a cipőjükre.
- Jin - súgta a férfi szájába, amint egy rövid időre elváltak az ajkaik.
- Megjöttem, Tacchan - mosolyogtak boldogan azok a régóta hiányolt ajkak. - Hazajöttem.
Mert akadnak dolgok az életben, amiket telefonon nem, csak személyesen lehet elintézni.