[Tr.fanfic] Fekete szárnyak
FEKETE SZÁRNYAK
Író: deshisoraba
Fordította: Jarith
Fordítás történt: angolról magyarra
Párosítás: Jinda (főleg)
Besorolás: NC-17
Típus: AU, fantasy
Jogok: Csak a történet a sajátom.
Figyelmeztetések: erőszak, vér
Rövid történet: Századokon át a vámpírok irányították az embereket, de egy jövendőmondó megjósolja a Vámpír Birodalom végét. A jóslat szerint egy Angelic, egy szárnyas teremtmény, meg fogja ölni a császárt és kiszabadítja az embereket rabságukból. Ez a történet arról a kötelékről szól, ami igazzá változtatja a jóslatot.
Bannert készítette: deshisoraba
Fordítói megjegyzés: Oké, ez az eddigi leghosszabb fejezet. Kis híján 5000 szó lett :) Deshi kitett magáért, köszönjük neki <3 Emellett pedig, hogy ez a leghosszabb fejezet... azt hiszem, ez a legvegyesebb is. Én egyszerre voltam nagyon boldog, miközben olvastam, és egyszerre nagyon keserű. Zseniális történet. Hálás vagyok, hogy olvashatom és megkaptam az engedélyt a fordításra. Ja, és szerintem iszonyatosan jó lett az új banner <3 Jelenleg ezt használom háttérképként is.
Új banner!
Az új bannert itt megtalálhatjátok nagyobb méretben: katt
1. Rész - Vérszomj
2.Rész - Teher
3. Rész - Undorító
4. Rész - Összeomlás
5. Rész - Rejtekhely + Áldozatok
6. Rész
Anyák
- Kazuya? - kérdezte Jin belépve szolgája szobájába. - Koki mondta, hogy felkeltél. Még ágyban kéne lenned!
A másik harmatosan elmosolyodott, miközben magára húzta fehér pamutfölsőjét. Jinnek elakadt a lélegzete, mikor meglátta, milyen sápadt barátja arca és milyen bizonytalanok a mozdulatai, ezért a vámpír közelebb ment hozzá és visszanyomta az ágyra.
- Rendben vagyok, Jin! - bizonygatta a másik és megint megpróbált felkelni. - Még rengeteg dolgot kell elintéznem…
- Nem, nem kell! Előbb teljesen rendbe kell jönnöd! Az ágyban maradsz és ez parancs!
- De…
- Nincs de! - Jin leült Kazuya mellé az ágyra. - Ne okozz nekem aggodalmat, kérlek! Elég, hogy az angelicet nem tudom ágyban tartani, szóval ne makacskodj még te is!
Kazuya arca elszomorodott, amikor megemlítődött az angelic; annak a napnak az emlékei egy villanás alatt lepték el az elméjét, amitől szorosan összezárta a szemét, próbálva visszatartani a könnyeit. Ekkor megérezte Jin hideg, nyugtatónak szánt érintését az arcán és felnézett a vámpírra, csak bólintva, hogy megmutassa, jól van.
- Hogy van Tatsuya? - kérdezte és eltolta magától Jint, majd lepillantott ölében fekvő, fehér kezeire. Ryo mocskos nyögései azóta is visszhangzottak a fejében. Azt kívánta, hogy legyen képes ezt az emléket véglegesen törölni a tudatából. De tudta, soha nem lesz képes elfelejteni a fájdalmat és szenvedést arról a napról. - Hogy van?
Jin csak megrázta a fejét, ez pedig pont elég volt Kazuyának.
- Rosszul van?
A másik felemelkedett és az ablakhoz sétált, ahol az első lefelé sütő napsugarak a palota még mindig alvó kertjén táncoltak végig, és egy mély lélegzetet véve nekitámasztotta a homlokát az üvegnek.
- Rosszul. Kimászik az ágyból és a sarokba bújik, pedig melegre lenne szüksége és magasabb hőmérsékletre. Fenyegetnem kell őt, hogy egyen és még ki is kell kötöznöm az ágyban, amikor nem vagyok a közelben, mert félek, hogy bántaná magát vagy még rosszabb…
- Rosszabb? - A szolga kényelmetlenül fészkelődött az ágyban és aggódva tekintett gazdájára.
- Azt kérte tőlem, hogy öljem meg, Kazu.
- Jin, te nem…
- Számtalan alkalommal könyörögtek nekem irgalomért, hogy kíméljem meg az életüket… hogy óvjam meg… de öltem és öltem, és sem könny, sem imádság nem tudott megállítani. - A vámpír elfordította a pillantását az ablakról, ezzel beengedett néhány sugarat a sötét szobába, hogy a porszemekkel játszanak a levegőben. - Most először kérte valaki, hogy vegyem el az életét, és én… rájöttem, nem akarok többet gyilkolni.
- Úgy sajnálom, hogy nem tudtam segíteni akkor - mondta a szolga csendesen. Hosszan szívta be a levegőt, miután a bűnösség érzése ismét megragadta a szívét. - Ha olyan erős lennék, mint egy vámpír, megtudnám ölni Ryót. Ő egy szörnyeteg!
- Nem kéne kockáztatnod ezt, Kazuya - mondta Jin és megfogta a kezét. - Mi lett volna, ha meghalsz? Nem tudom, mi lenne velem nélküled.
- Tennem kellett valamit, Jin. Ő… Tatsuya… - A fiatal férfi nyelt egy nagyot és végig futtatta ujjait a haján. - Olyan egyedül van. A fizikai sebeivel törődtünk, de figyelmen kívül hagytuk a sérüléseket, amik az elméjét és a lelkét borítják. Azt hiszem, megérted, hogy ez fontosabb nálam, hisz neked is a teherrel kell élned, hogy bántottak… Én csak meg akarom védeni őt… Neked itt vagyok én és Koki, és még rengeteg más személy, aki támaszt nyújthat, de neki nincs senkije.
- Meg fogom védeni őt… - Jin érezte a meglepett tekintetét, majd egy meleg kéz helyeslően megszorította az övét. - Legalább meg fogom próbálni.
- Csak ne bántsd őt!
- Nem fogom! Elviszem őt innen egy időre. Távol Ryótól. Már értesítettem a Császárt, hogy egy vagy két hétre vadászatra megyek, és mivel beleegyezését adta, holnap reggel indulok.
- Hová mész?
- A legjobb, ha minél kevesebbet tudsz. Hamarosan visszajövök.
Jin az ajtó felé indult, érezve a hátán szolgája pillantását.
- Légy óvatos, Jin! És vigyázz rá; sok ember úgy gondolja, nagyon különleges...
- Most éppen nem érdekel, mit gondolnak mások - mondta a vámpír kisétálva a szobából, nem véve észre a nyugodt mosolyt szolgája arcán.
________________
Jelenleg két napja utaztak és már kiértek a védett földekről. Autója, ami különleges tervezésű volt, hogy bármilyen vámpírt, aki használatba veszi, megvédje a napfénytől, lassan haladt egy poros vidéki úton, meglehetősen messze bármiféle civilizációtól, az emberek és vámpírok bármilyen nyomától.
Jin a visszapillantó tükrön keresztül a hátsó ülésen fekvő alakot fürkészte, és a szeme elé táruló látvány feszítette a mellkasát; egy érzés, ami oly közel volt a fájdalomhoz, de még kellemes maradt. A másik békésen aludt, az elmúlt két napban szinte fel sem kelt. Talán a kocsi ritmikus mozgása volt rá altató hatással vagy csak egyszerűen most jobban bízott a vámpírban, amiért megengedte magának a pihenést. Jin reménykedett a második lehetőségben.
Emlékezett még, az angelic hogyan nézett rá, amikor megmondta neki, hogy elviszi őt a palotából egy időre. Jin lekezelte a másik sebes bőrét némi gyógyszerrel, amit Marutól hozott, és csak úgy megkérdezte Tatsuyát, el akar-e jönni vele egy helyre, el Ryótól. Először a másik azonnal az arcába nézett, Jin megfagyott a mély, átható tekintet alatt, így a vámpír szabadkozva, mi szerint elfáradt már a térdelésben, leült a másikkal szemben a padlóra. Az angelic nyitotta a száját, próbálva beszélni, de elfintorodott, amikor durván összeharapdált ajkai belefájdultak, így nem tudott segíteni, azonban megragadta Jin ruhájának ujját és aprót bólintott. A vámpír elmosolyodott és röviden, a boldogság egy apró pillanatába merülve, amiért a másik akkor először nem menekült az érintése elől, bár lesütötte a szemeit és másfele nézett, megcirógatta Tatsuya arcát.
Eldőlt a kérdés, Jin pedig megkérte Kokit, hogy készítsen elő mindent, amire szükségük lehet; ruháktól és Tatsuyának szánt ételtől kezdve egészen vérig a vámpírnak és üzemanyagig az autóba. Aztán elmagyarázta az angelicnek, hogy muszáj úgy eltűnniük, hogy senki ne vegye őket észre, és miután kapott egy komoly bólintást, egy bolyhos, fehér takarót csavart a másik vékony teste köré, a karjába vette és a palota alatt futó titkos alagutakba lépett, hogy az erdőbe jusson, ahol Koki várt rájuk az autóval.
Jin berakta Tatsuyát a hátsóülésre, Koki pedig adott neki egy kosarat gyümölcsökkel.
- Ne félj! - mondta a szolga a szemlátomást összezavarodott angelicnek. - Bízz Jinben! Kazuya is boldog, hogy elvisz téged.
Az utóbbi nevének említésére Tatsuya kérdő szemekkel nézett rá, mire a mások szélesen elmosolyodott.
- Jól van! Ne aggódj! - borzolta meg az angelic haját. - Egyébként szereti a mező virágait. - Koki játékosan Tatsuyára kacsintott, aztán meghajolt gazdája felé és eltűnt a fák között.
Jin levette az angelicről a puha pokrócot, véletlenül hozzáérve a kezéhez. A sima bőr érintésétől Jin testén remegés futott végig. Sietősen indult a vezetőüléshez, próbálva figyelmen kívül hagyni a szúró érzést, ami a testébe kúszott.
Most egy nagyon hasonló takaró csúszott le Tatsuya hátáról, megmutatva a nyakát és csupasz vállát. Jin nagyot nyelt, amikor elképzelte, amint megérinti és csókolja az alvó férfi tejszerű bőrét.
Ó, Istenem, ne! Ne! - gondolta, és keményen szorította a kormányt, igyekezve szemeit az előtte futó útra szegezni. - Min gondolkozom? Nem vagyok Ryo! Nem vagyok olyan, mint ő! Istenem, segíts, hogy ne bántsam Tatsuyát…
És úgy döntött, nem néz a visszapillantó tükörbe, amíg el nem érnek célállomásukhoz.
_______________
Késő délután volt, amikor az autó behajtott egy vérbükk erdőbe és az egyenetlen talajon haladt tovább. A jármű zötykölődni kezdett és Jin a háta mögül egy nyögést hallott. Kényszerítette magát, hogy belenézzen a tükörbe. A másik felébredt és összegömbölyödve ült az ülésen, kócos hajjal és morcos ajaktartással. A szemei csak félig voltak nyitva, ásított és az ökleivel dörzsölte a szemhéját, próbálva elűzni tőlük az álmosságot, aztán megremegett és kinyúlt a pokrócért, hogy betakarózzon vele. Jin érezte, amint az ajkai mosolyra húzódnak; a másik olyannak látszott, mint egy kiscica, csak felébredt, és még mindig álmosan és esetlenül akart egy ölelést, még egy kis melegséget. Aztán a kocsi áthajtott egy nagy bukkanón, amitől nagyot zökkent, mind a vámpírt, mind az angelicet megdobva az ülésén. Jin hallotta Tatsuya fájdalmas zihálását, közben fogait összeszorítva tett kísérletet arra, hogy visszafojtsa a sírást.
- Sajnálom! Bántottalak? - Jin aggódon nézett a másikra, ismét átkozva magát és megígérve, hogy mostantól óvatosabb lesz, mivel nem akart fájdalmat okozni neki. - Majdnem ott vagyunk. Ezeken a fákon túl van éppen.
Az angelic bólintott és az ablaküvegen keresztül az őket körülvevő rengeteget kezdte kémlelni. A szíve eszeveszetten dobogott, félt, de már több mint egy éve fogoly volt és mohón várta, hogy belélegezhesse a kinti hideg, őszi levegőt. Titokban a vámpírra pillantott frufrujának rezes tincsein keresztül és azon tűnődött, a másik hagyná-e őt szabadon sétálgatni vagy befogja őt zárni, ahogy korábban is tette. Egy gyenge sóhaj szökött ki az ajkain és rajzolt párás kört az üvegre, aminek a fejét támasztotta. Legalább távol van a férfitől, aki kínozta őt. És valahogy tudta, hogy Jin nem bántaná őt; vagyis szándékosan nem.
A jármű váratlanul állt meg, kiragadva az angelicet a gondolatai közül. Látta, ahogy Jin kinyitotta a kocsi ajtaját, majd segítőkezet nyújtott neki. Az első lépésnél a hideg őszi szél belekapott Tatsuya hajába, amitől lehunyta a szemét átadva magát ennek a rég elfeledett érzésnek. Vett egy mély lélegzetet, a kristálytiszta levegő megtöltötte a tüdejét az eső és a vadrózsák édes illatával, nyugodt zajok szűrődtek felé a hulló falevelektől, amik olyanok voltak, mint egyfajta altatódal, amit a szél suttogott a fülébe.
Aztán a fájdalom belehasított a szívébe és megszédült. Milyen sokat hiányolta mindezt, milyen sokszor kívánta, hogy megint szabad lehessen… Sohasem hitt benne, hogy valamikor megint képes lesz érezni a szelet a bőrén és abban sem hitt soha, hogy ilyen sokáig életben marad.
Egy könnycsepp bukkant elő csukott szemhéja alól és azzal fenyegetett, hogy lecsöppen az arcáról, amikor hideg, mégis gyengéd ujjak lassan és óvatosan letörölték, mintha valami igazán különleges dolog volna. Tatsuya kinyitotta a szemét és meglátta Jin sápadt arcát, amint a férfi aggódva figyeli őt.
- Megvagyok - mondta lassan, amikor a vámpír ismét a karjaiba kapta és elindult a fák között. - Tudok magamtól járni.
- A rózsabokrok mindent benőttek a ház körül. Nem tudunk könnyen keresztül menni rajtuk és nem akarom, hogy a tüskéik felsértsék a bőröd.
Tatsuya előrenézett az ösvényre és végre megpillantotta, merre mennek. A nap utolsó sugarai megérintették az öreg kőház tetőjét, ami nem volt túl nagy, de sötét és kísérteties hatást nyújtott nagy ablakaival, amik gyönyörűen kifaragott fazsaluk mögött bújtak meg. A rózsák illata nagyon erős volt most, szeme pedig kitágult, amikor a rózsabokrok sűrű kuszaságának látványa körbevette az épületet és majdnem megközelíthetetlenné tette céljukat.
- Ölelj át szorosan, Tatsuya! - hallotta a vámpír kérését.
Az angelic lassan a nyaka köré siklatta a karjait, a fejét a vállán nyugtatta. Néhány magas és sebes ugrás elég volt Jin számára, hogy átjusson a bokrokon és egy pillanaton belül a ház bejárata előtt landoljon. Hagyta, hogy az angelic óvakodva a földre lépjen, majd kinyitotta neki az ajtót.
- Már egy ideje nem jártam itt, kicsit poros, de egy pillanat alatt mindent elintézek - mondta Jin és visszament az autóhoz a holmijukért.
Tatsuya kint maradt, zavarodottan és reszketve a hidegtől. Álmodik? A vámpír egész barátságosan viselkedett vele és megkötözés nélkül hagyta őt egyedül. Nem félt, hogy megszökik? Igaz, hogy még mindig túl gyenge volt ahhoz, hogy el merjen futni, de akkor is.
- Gyerünk, befelé, mielőtt megfázol! - mondta minden cuccukat becipelve, hogy aztán neki lásson tüzet rakni a kandallóba. - Az ott hátul a hálószoba, ott fogsz aludni. Enyém a kanapé.
Hamarosan lángok nyaldosták a kandalló falait és lágy fény világította meg a kicsiny szobát, otthonossá és meghitté téve a kinézetét. Az angelic akaratlanul nyújtotta ki átfagyott kezeit a tűz csábító melege felé.
- Fel kell melegítened magad - hallotta meg füléhez közel Jin hangját, amitől ijedten nézett a másikra. - Nyugi, ne félj… Gyere, megmutatom neked a fürdőszobát. A forró víz jó érzés lesz. Addig vágok még fát a tűzre. A közelben leszek, ha szükséged lenne rám, rendben?
_________________
Jin egy halom fával a kezében lépett be megint a házba. Az őszi szél odakint kemény és fagyos volt, és bár a vámpír nem érezte ugyan úgy a hideget, mint az emberek és az angelicek, megborzongatta a testét a nem valami meleg ruhák alatt. Az ajtónál hagyta a fákat, levette a cipőjét és sietett, hogy a tűzhöz jusson és felmelegedjen kicsit, amikor váratlanul megtorpant. A szíve kihagyott egy ütemet a kandalló előtti sziluett láttán. Az angelic a padlón ült, befedte magát a takarójával és egy törülközővel próbálta szárítgatni a haját, de a mozdulatai merevek és ügyetlenek voltak, és minden alkalommal, amikor tett egy durva mozdulatot, fájdalmasan felnyögött. Aztán a pokróc lecsúszott a vállairól, felfedve sima, de izmos, meztelen felsőtestét, ami ezernyi vízcsepptől csillogott a lágy tűzfény alatt, megvilágították és végig táncoltak a sápadt bőrön, olyanná téve őt, mintha üvegből lenne. Sebhelyes üvegből.
Egy másik gyönge nyögés szakította ki Jint a mélázásból. Megközelítette a másikat.
- Hadd segítsek - mondta a vámpír suttogva, igyekezve nem megijeszteni a férfit, és odanyúlt a törülközőért. Az angelic habozott egy pillanatig, de aztán hagyta, hogy Jin elvegye a kezéből, miközben felhúzta a takarót, hogy betakarja magát. Jin ujjainak első érintése felébresztették benne a vágyat, hogy pánikba esve elhúzódjon, ám aztán megérezte, milyen óvatosan szárítgatja a másik a haja minden szálát és tincsét, lassú, nyugodt mozdulatokkal masszírozva a fejbőrét.
- Az anyám csinálta ezt nekem, amikor kicsi voltam. Amikor meghalt, Kazuya erre a helyre hozta őt - mondta a vámpír csendesen, lesiklatva a törülközőt a másik nyakára, azt is törölgetve.
- Az édesanyád… meghalt? - kérdezte az angelic és Jin felé fordította a fejét, a nedves réztincsek megint takarták a szemeit, de a másik érezte, mennyire szomorúak, és csak bólintott. - Sajnálom… - suttogta Tatsuya.
- Ne, nincsen semmi baj, nagyon régen történt.
- Beteg volt? - kérdezte az angelic, ezúttal teljes testével szembefordulva vele, amitől a pokróc megint lecsúszott a hátáról.
- Nem, az apám ölte meg őt.
Jin meghallotta társa zihálását és félrenézett. Soha nem beszélt erről azelőtt, minden évben próbálta elfelejteni. Nem, soha nem sikerült neki teljesen.
- Miért? - tette fel a kérdést.
- Rájött, hogy anya félig ember, de nemcsak ez volt az ok… - Jin vett egy mély lélegzetet. Megakart állni, de a szavak valahogy csak úgy kijöttek a száján, hisz egész életében néma maradt és végre visszanyerte a késztetését arra, hogy beszéljen. - Anyám a jóslatot szolgálta. Hozzáment apához, mert az apja ágáról a Császár rokona volt, de titokban felkelőnek állt. Ő volt a felelős a nevelésemért és megtanított nekem olyan dolgokat, amiket egyetlen más vámpírnak sem tanítottak… Arra nevelt, hogyan legyek ember és hogyan érezzek úgy, mint egy ember…
Jin megállt és vett egy mély lélegzetet, amikor hirtelen egy meleg kéz siklott az övére, bátorságot adva ahhoz, hogy folytassa.
- Nyolc voltam, amikor apám rájött az árulására; egy nap csak úgy bejött a hálószobánkba és elrángatta őt, miközben anya nagyon rosszul volt. Egy cellába zárta őt a palota alatt. - Jin hangja megremegett és egy másodpercre szünetet tartott, küzdött az emlék elsöprő érzésével. - Aztán levitt engem is oda, hogy megmutassa, hogyan folyik ki a vér anyám testéből, lassan és fájdalmasan… Napokig harcolt, könyörgött azért, hogy vigyen el engem onnan. De apám nem válaszolt, csak keményen megvert minden alkalommal, amennyiben be mertem csukni a szemem vagy félrenéztem.
- Nem kell többet mondanod!
Hallotta a másikat, de Jin képtelen volt leállni. Az összes eltemetett, fájó érzés ki akart törni a szívéből és ez erősebb volt nála. Tatsuya keze égette az övét és a szorítás a karján szoros volt, mintha soha nem akarná hagyni, hogy elmenjen. Szégyenérzettel tekintve a másikra folytatta.
- Az apám az utolsó cseppjéig kivéreztette anyámat, aztán rákényszerített, hogy megigyam a vért. Emlékszem, sikoltoztam, anyát hívtam, de egyszerűen megragadott és erővel a számba öntötte a vérét, míg kortyolni kezdtem… - Jin hevesen zihált, amikor megérezte a szemébe gyűlt könnyeket. - Később Kazuya anyja lejött, és… és megpróbált kiszabadítani a karjai közül, megkísérelve, hogy megvédjen. Megpróbálta megölni apámat, de… - Jin szarkasztikusan felnevetett. - El tudod képzelni, elvesztette az életét.
- Tehát az ő anyukáját is megölte? - Az angelic kényelmetlenül ficergett, amikor a másik bólintott.
- Másnap apám kivitt az első küldetésemre. Öletett velem, sokat öletett. És ez volt az első alkalom, hogy láttam egy angelicet… és elvettem az életét. - Jin röviden ránézett, hogy lássa a reakcióját, de nem látott vádat a szemében. - Ám nem voltam elég képzett és majdnem elkaptak az emberek. Amikor visszamentem a palotába, apám kis híján halálra vert és napokra bezárt, ott hagyva anélkül, hogy vért ihattam vagy bárki rám nézett volna. Azt mondta, tisztességes vámpírt fog belőlem faragni, nem egy ember szerelmest. Attól az éjszakától kezdve felhagytam az érzésekkel, minden jó, amit az anyám ültetett a szívembe, elveszett… Azon a napon Kazuya megmaradt családtagjai a személyes szolgáimmá váltak.
Csend vette körbe a két alakot a padlón. Jin érezte, ahogy a másik közelebb húzódik hozzá, részvéttel teli szemekkel néz rá, és nem bírta tovább visszatartani a könnyeket.
- Még a könnyeid is hidegek - mondta Tatsuya gyöngéd hangon, amikor a hűvös cseppek megégették a karja bőrét. Érezte, hogy a vámpír borzong, zavarban pillant le az ölébe. Az angelic észre sem vette és már a másik arcát cirógatta.
Jin olyan éhesen simult bele az érintésbe, ahogy soha nem tette, amikor Kazuya vagy Koki érintették, igyekezve vigasztalni őt. A másik köré fonta a kezeit és hagyta lágyan lecsúszni őket az angelic hátának meleg bőrén, kitapintva minden karcolást az ujjbegyei alatt. A férfi reszketett ettől és Jin megijedt, hogy talán túl messzire ment a mohóságával, hogy még többet érezzen a teremtményből, ezért megpróbált elhúzódni, de Tatsuya karjai nem engedve őt szorosan ölelték a nyakát.
- Tudom, hogyan érzel - mondta. - Az én anyukámat is megölték.
Jin csendes könnyei folyóként futottak lefelé, elbújva az angelic nyakának hajlatában.
_________________
Felhős este volt, az eső küldöttei a levegőben úsztak. Jin a ház előtt ült Tatsuyára várva, hogy visszaérjen a körülöttük magasló erdőben tett hosszú sétájáról. Néhány nap telt el megérkezésük óta és úgy tűnt, az angelic visszanyerte az erejét napokon vagy már órákon belül. A sérülései kezdtek begyógyulni és a szemei nem látszottak olyan üresnek többet, bár Jin azóta is érezte bennük a fájdalmat. De ez, gondolta a vámpír, valami, ami sosem fog eltűnni.
Nem kerültek olyan közel egymáshoz még egyszer, ahogy megérkezésük első éjszakáján történt, azonban Jin hálás volt azért a rövid, bensőséges pillanatért, miközben a kezei még mindig érezték Tatsuya bőrének bársonyát és nyakának mámorító illatát. A másik vele sírt azon az éjszakán. Egész éjszaka…
Hamarosan meghallota az ismerős lépteket, majd feltűnt az óvatosan sétáló Tatsuya az ösvényen, amit ő vágott a bokrokon keresztül, egy hídat képezve a ház és az erdő között. A másik fehér kabátjában és sállal a nyaka körül közeledett felé, pár elszáradt falevéllel a hajában és némi pírral az arcán.
- Jól érezted ma magad? - kérdezte a vámpír, amíg a másik mellé ért, megtöltve az orrát a vadon és az erdő vad eszenciájával. Társa bólintott és óvatosan elővett a kabátja zsebéből néhány gyönyörű színű levelet és pár vadvirágot, majd átadta őket Jinnek.
- Velem kellett volna jönnöd. Nem sütött szinte semmit a nap.
A férfi magában mosolygott. Amikor Tatsuya első alkalommal ment ki egyedül, azt gondolta, soha nem látja őt többet. Valójában hitt benne, hogy az angelic képes lenne megszökni, így egy teljes, napsütétes napot töltött egyedül a házban úgy, hogy a szíve majdnem megszakadt. Aztán eljött az este, kinyílt az ajtó és belépve az apró helyiségbe megjelent az angelic széltől kócos hajjal, piros ajkakkal és fagyos ujjakkal.
Visszajött, de Jin mindig aggódott, hogy néhány éjszaka csak és a másik nem jön többet vissza hozzá és örökre elveszti őt. Szerencsére ez nem ma vált valóra.
Tatsuya kijött és leült Jin mellé megkínálva őt egy pohár vérrel; míg másik kezében egy csésze vadbogyós teát tartott. Jin megköszönte és átvette a poharat, amikor váratlanul a kommunikátora sípoló hangot adott ki.
- Nem megmondtam, hogy ne zavarj engem, hacsak nem sürgős… - szólt bele a vámpír, de egy dühös hang félbeszakította.
- Hol van, Akanishi? Akarom őt!
- Mi? Kit?
- A hercegnőmet! Hol van? Hogy merészelted elvinni őt?!
- Nyugodj le, Ryo! Biztonságos helyen van. A tied lesz, amikor visszamegyek.
A herceg nevének említésétől Tatsuya megrándult és pánikba esve megpróbált eltűnni, de Jin megragadta a csuklóját maradásra bírva őt.
- Tudni akarom, hol van! Most! - Ryo üvöltését számos artikulálatlan káromkodás követte, amit Jin nem tudott több megértéssel fogadni.
- Nem várod el tőlem, hogy otthon hagyjam őt, amikor nem vagyok a közelben, azok után, amit legutóbb tettél, ugye? - Jin felbontotta a szorítást az angelic csuklóján, miközben a másik a földre kuporodott, a karjaiba rejtette az arcát és erősen a hajába markolt. - Nem engedhetem meg, hogy megint a szolgáimból egyél. Túl előkelőek és drágák hozzá.
A vámpír megint hallotta káromkodni a másikat.
- Ha hozzáérsz, Akanishi, elérem, hogy szenvedj, megértetted?
- Megmondtam, bezártam egy helyre, ahol senki sem érhet hozzá, amíg vissza nem jövök. Biztos vagyok benne, hogy tudsz várni még pár napot. - Jin eltartotta a fülétől a kommunikátort, mikor a vonal túlsó végén egyszerre szitkozódtak és üvöltöttek. - Most pedig, kérlek, hagyj egyedül, mert épp egy vadászat közepén vagyok és elijeszted a prédáimat!
Ezzel Jin kikapcsolta a készüléket és idegesen elhajította, aztán a másik mellé guggolt. Megpróbálta leszedni a kezeit a hajáról és magához téríteni őt.
- Nyugodj meg, Tatsuya, kérlek! - De a másik nem válaszolt, csupán vadul rázkódni kezdett. Jinnek az jutott először eszébe, hogy az angelic abban a pillanatban fog meghalni. - Ó, Istenem, ne!
A karjába kapta a férfit és figyelmen kívül hagyva, hogy a rózsák tüskéi a bőrét szaggatják és a bokrok, amik keresztezték az ösvényt, ostor módjára vágnak az arcába, rohanni kezdett. Nem állt meg, míg az erdőt és a házat mérföldekre a hátuk mögött nem hagyta. Amikor körülnézett, a vad vidék telihold ezüstös fényében fürdött, és a szeme virágokat, illetve szabadon növő gyógynövényeket pillantott meg.
A test a karjában forró és izzadt volt. Jin óvatosan eresztette őt a földre és az ölébe húzva a fejét ült le mellé. Hamarosan a másik kinyitotta a szemét és Jinre nézett. A hold megcsillant azokon a szemeken és a vámpír elborzadt, mennyire üresek voltak. Belesajdult a szíve; a fájdalom olyan erős volt, hogy majdnem vérzett tőle, és megint érezte az erős, nyomó érzést a hátába kúszni.
- Fel tudsz kelni, Tatsuya? - kérdezte Jin és amikor a másik bólintott, segített neki talpra kelni.
Az angelic körbenézett és kíváncsian tekintett társára.
- Elmehetsz - mondta a vámpír lágy hangon. - Nem foglak visszavinni Ryónak. Szabadon engedlek, szóval menj…
Tatsuya csendben maradva, hitetlenkedve meredt a másikra, majd hezitálva tett egy lépést hátra.
- Csak menj és ne nézz vissza, mielőtt másodjára is meggondolom! - Jin hanga reszketett, miközben küzdött a fájdalommal, ami mind fizikailag, mind érzelmileg támadta. Minden, amit akart, hogy a másik maradjon vele örökre, de tudta, hogy ez lehetetlen. Nyilvánvaló volt számára, hogy nem tudja szolgálni a jóslatot és megvédeni az angelicet egy időben, még ha akarná sem, mert fontos volt, hogy ne legyenek Ryóval ellenségek, és nem fenyegethetett mindent, amiért az utóbbi időben küzdöttek, saját önző vágyai miatt.
Tatsuya mélyen meghajolt, aztán elfordult és futni kezdett a mezőn keresztül, követve a hold fényösvényét.
Jin belül zokogott, de kényszerítette magát, hogy ne kövesse a másikat, csak figyelte, hogyan sétál el tőle a másik végleg.
Hirtelen az alak megtorpant és a vámpírnak az jutott eszébe, hogy valami rossz történt, ezért mégis a futás mellett döntött és közelebb került a férfihez.
Tatsuya csöndben volt, pillantását a hold arcára fókuszálta. A vállait hátranyomta, miközben próbálta kitárni a szárnyait, amiket régen elvesztett, a mellkasa megfeszült, mintha próbálna elrepülni.
Jin követte a pillantását a hold felé és akkor meglátta őket; angelic raj keresztezte a halvány holdfényt, nagy, gyönyörű madaraknak tűntek, amik kecsesen repültek déli útjukon, oly szabadon az ég biztonságában.
A vámpír a másik férfire nézett és látta a szenvedést a szemeiben, amitől megborzongott. Nem tudott nem tenni semmit, így közel sétált hozzá és hátulról magához ölelte őt, nem törődve azzal, vajon tetszik vagy nem az angelicnek. Tatsuya nem ellenkezett, csupán szoborként állt tovább, de Jin hallotta az életet benne; a forró vér rohanását az erein keresztül, szívének erős dobogását és belsőszerveinek működését, amik segítettek ennek a testnek lélegezni, érezni és élni.
- Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy az én édesanyámat is megölték? - kérdezte Tatsuya csendesen. A vámpír eleresztette őt az ölelésből és rámeredt. - Megölték, mert olyasvalakinek adott életet, mint én.
Az angelic elfordította a fejét, hogy Jinre nézhessen és találkozzon néma pillantásuk.
- Ahol én születtem, az angelicek olyannak számítottak, mint az ördögök, mert okot nyújtottak a vámpíroknak, hogy földig égessenek falvakat. - Az angelicek egy pillanatig szünetet tartott, még mindig a repülő sokaságot nézte. - Anyám… megpróbált elbújtatni, hogy távol legyek mindenkitől, azt mondta, hogy csak púpos vagyok, de ez a hazugság nem tartott ki sokáig, mert megnőttem és így a szárnyaim is. Hamarosan már nem lehetett őket elrejteni. Akkor egy éjjel, falubeli emberek jöttek a házunkhoz és kirángattak minket anyával, a nevünket ordították és megvertek minket… Láttam, ahogy felvágták a gyomrát, mert azt mondták… az egy ördögi hely, ahonnan én is jöttem… - Néhány könnycsepp szökött meg Tatsuya szemeiből, amiket gyorsan letörölt. - Könyörgött nekik, hogy kíméljék meg az életem, ám nem hallgattak rá. Hálás vagyok, hogy anya azelőtt meghalt, hogy láthatta volna, hogyan vágják le a szárnyaim és hagynak ott az árokban meghalni…
A vámpír megragadta a másikat a csuklójánál fogva és közelebb húzta a testéhez, megengedve Tatsuyának, hogy a vállára hajtsa a fejét.
- De nem haltam meg, Jin. Amikor mindenki elment, felkeltem és elrohantam a falutól. Néhány nappal később megtalált egy férfi, aki vigyázott rám, de mivel félt a magad fajtáktól, árvaházba küldött. Az életem egy pokol volt ott, és amikor az első pletykák felröppentek, hogy az északi vidékeken az embereket angelicek segítik, reménykedve futottam el, hogy találok itt egy helyet, ahová tartozhatok. Évekig utaztam ezzel a reménnyel… de végül Ryo megtalált. - Az angelic elhúzódott Jin öleléséből és félrepillantott. - Nem tartozom sehova, sem az emberekhez, sem a vámpírokhoz vagy az angelicekhez… Nem mehetek sehova…
Jin csendben maradt, még mindig a másik szavait dolgozta fel. Mi az, amit mondani próbált? Talán…
- Ha visszajönnél velem, nem tudnálak megmenteni Ryótól, szerintem, ezt te is tudod - mondta Jin komolyan. - Tudod, ki vagyok és mit kell tennem. Sokszor még magamtól sem foglak tudni megvédeni, érted, amit mondok?
- Igen, Jin, értem - válaszolta az angelic remegő hangon, az arca szomorúnak és sápadtnak látszott a holdfényben, de most először hagyta az ajkait egy gyenge mosolyra kúszni. - Szedjünk virágokat Kazuyának!
Író: deshisoraba
Fordította: Jarith
Fordítás történt: angolról magyarra
Párosítás: Jinda (főleg)
Besorolás: NC-17
Típus: AU, fantasy
Jogok: Csak a történet a sajátom.
Figyelmeztetések: erőszak, vér
Rövid történet: Századokon át a vámpírok irányították az embereket, de egy jövendőmondó megjósolja a Vámpír Birodalom végét. A jóslat szerint egy Angelic, egy szárnyas teremtmény, meg fogja ölni a császárt és kiszabadítja az embereket rabságukból. Ez a történet arról a kötelékről szól, ami igazzá változtatja a jóslatot.
Bannert készítette: deshisoraba
Fordítói megjegyzés: Oké, ez az eddigi leghosszabb fejezet. Kis híján 5000 szó lett :) Deshi kitett magáért, köszönjük neki <3 Emellett pedig, hogy ez a leghosszabb fejezet... azt hiszem, ez a legvegyesebb is. Én egyszerre voltam nagyon boldog, miközben olvastam, és egyszerre nagyon keserű. Zseniális történet. Hálás vagyok, hogy olvashatom és megkaptam az engedélyt a fordításra. Ja, és szerintem iszonyatosan jó lett az új banner <3 Jelenleg ezt használom háttérképként is.
Új banner!
Az új bannert itt megtalálhatjátok nagyobb méretben: katt
1. Rész - Vérszomj
2.Rész - Teher
3. Rész - Undorító
4. Rész - Összeomlás
5. Rész - Rejtekhely + Áldozatok
6. Rész
Anyák
- Kazuya? - kérdezte Jin belépve szolgája szobájába. - Koki mondta, hogy felkeltél. Még ágyban kéne lenned!
A másik harmatosan elmosolyodott, miközben magára húzta fehér pamutfölsőjét. Jinnek elakadt a lélegzete, mikor meglátta, milyen sápadt barátja arca és milyen bizonytalanok a mozdulatai, ezért a vámpír közelebb ment hozzá és visszanyomta az ágyra.
- Rendben vagyok, Jin! - bizonygatta a másik és megint megpróbált felkelni. - Még rengeteg dolgot kell elintéznem…
- Nem, nem kell! Előbb teljesen rendbe kell jönnöd! Az ágyban maradsz és ez parancs!
- De…
- Nincs de! - Jin leült Kazuya mellé az ágyra. - Ne okozz nekem aggodalmat, kérlek! Elég, hogy az angelicet nem tudom ágyban tartani, szóval ne makacskodj még te is!
Kazuya arca elszomorodott, amikor megemlítődött az angelic; annak a napnak az emlékei egy villanás alatt lepték el az elméjét, amitől szorosan összezárta a szemét, próbálva visszatartani a könnyeit. Ekkor megérezte Jin hideg, nyugtatónak szánt érintését az arcán és felnézett a vámpírra, csak bólintva, hogy megmutassa, jól van.
- Hogy van Tatsuya? - kérdezte és eltolta magától Jint, majd lepillantott ölében fekvő, fehér kezeire. Ryo mocskos nyögései azóta is visszhangzottak a fejében. Azt kívánta, hogy legyen képes ezt az emléket véglegesen törölni a tudatából. De tudta, soha nem lesz képes elfelejteni a fájdalmat és szenvedést arról a napról. - Hogy van?
Jin csak megrázta a fejét, ez pedig pont elég volt Kazuyának.
- Rosszul van?
A másik felemelkedett és az ablakhoz sétált, ahol az első lefelé sütő napsugarak a palota még mindig alvó kertjén táncoltak végig, és egy mély lélegzetet véve nekitámasztotta a homlokát az üvegnek.
- Rosszul. Kimászik az ágyból és a sarokba bújik, pedig melegre lenne szüksége és magasabb hőmérsékletre. Fenyegetnem kell őt, hogy egyen és még ki is kell kötöznöm az ágyban, amikor nem vagyok a közelben, mert félek, hogy bántaná magát vagy még rosszabb…
- Rosszabb? - A szolga kényelmetlenül fészkelődött az ágyban és aggódva tekintett gazdájára.
- Azt kérte tőlem, hogy öljem meg, Kazu.
- Jin, te nem…
- Számtalan alkalommal könyörögtek nekem irgalomért, hogy kíméljem meg az életüket… hogy óvjam meg… de öltem és öltem, és sem könny, sem imádság nem tudott megállítani. - A vámpír elfordította a pillantását az ablakról, ezzel beengedett néhány sugarat a sötét szobába, hogy a porszemekkel játszanak a levegőben. - Most először kérte valaki, hogy vegyem el az életét, és én… rájöttem, nem akarok többet gyilkolni.
- Úgy sajnálom, hogy nem tudtam segíteni akkor - mondta a szolga csendesen. Hosszan szívta be a levegőt, miután a bűnösség érzése ismét megragadta a szívét. - Ha olyan erős lennék, mint egy vámpír, megtudnám ölni Ryót. Ő egy szörnyeteg!
- Nem kéne kockáztatnod ezt, Kazuya - mondta Jin és megfogta a kezét. - Mi lett volna, ha meghalsz? Nem tudom, mi lenne velem nélküled.
- Tennem kellett valamit, Jin. Ő… Tatsuya… - A fiatal férfi nyelt egy nagyot és végig futtatta ujjait a haján. - Olyan egyedül van. A fizikai sebeivel törődtünk, de figyelmen kívül hagytuk a sérüléseket, amik az elméjét és a lelkét borítják. Azt hiszem, megérted, hogy ez fontosabb nálam, hisz neked is a teherrel kell élned, hogy bántottak… Én csak meg akarom védeni őt… Neked itt vagyok én és Koki, és még rengeteg más személy, aki támaszt nyújthat, de neki nincs senkije.
- Meg fogom védeni őt… - Jin érezte a meglepett tekintetét, majd egy meleg kéz helyeslően megszorította az övét. - Legalább meg fogom próbálni.
- Csak ne bántsd őt!
- Nem fogom! Elviszem őt innen egy időre. Távol Ryótól. Már értesítettem a Császárt, hogy egy vagy két hétre vadászatra megyek, és mivel beleegyezését adta, holnap reggel indulok.
- Hová mész?
- A legjobb, ha minél kevesebbet tudsz. Hamarosan visszajövök.
Jin az ajtó felé indult, érezve a hátán szolgája pillantását.
- Légy óvatos, Jin! És vigyázz rá; sok ember úgy gondolja, nagyon különleges...
- Most éppen nem érdekel, mit gondolnak mások - mondta a vámpír kisétálva a szobából, nem véve észre a nyugodt mosolyt szolgája arcán.
________________
Jelenleg két napja utaztak és már kiértek a védett földekről. Autója, ami különleges tervezésű volt, hogy bármilyen vámpírt, aki használatba veszi, megvédje a napfénytől, lassan haladt egy poros vidéki úton, meglehetősen messze bármiféle civilizációtól, az emberek és vámpírok bármilyen nyomától.
Jin a visszapillantó tükrön keresztül a hátsó ülésen fekvő alakot fürkészte, és a szeme elé táruló látvány feszítette a mellkasát; egy érzés, ami oly közel volt a fájdalomhoz, de még kellemes maradt. A másik békésen aludt, az elmúlt két napban szinte fel sem kelt. Talán a kocsi ritmikus mozgása volt rá altató hatással vagy csak egyszerűen most jobban bízott a vámpírban, amiért megengedte magának a pihenést. Jin reménykedett a második lehetőségben.
Emlékezett még, az angelic hogyan nézett rá, amikor megmondta neki, hogy elviszi őt a palotából egy időre. Jin lekezelte a másik sebes bőrét némi gyógyszerrel, amit Marutól hozott, és csak úgy megkérdezte Tatsuyát, el akar-e jönni vele egy helyre, el Ryótól. Először a másik azonnal az arcába nézett, Jin megfagyott a mély, átható tekintet alatt, így a vámpír szabadkozva, mi szerint elfáradt már a térdelésben, leült a másikkal szemben a padlóra. Az angelic nyitotta a száját, próbálva beszélni, de elfintorodott, amikor durván összeharapdált ajkai belefájdultak, így nem tudott segíteni, azonban megragadta Jin ruhájának ujját és aprót bólintott. A vámpír elmosolyodott és röviden, a boldogság egy apró pillanatába merülve, amiért a másik akkor először nem menekült az érintése elől, bár lesütötte a szemeit és másfele nézett, megcirógatta Tatsuya arcát.
Eldőlt a kérdés, Jin pedig megkérte Kokit, hogy készítsen elő mindent, amire szükségük lehet; ruháktól és Tatsuyának szánt ételtől kezdve egészen vérig a vámpírnak és üzemanyagig az autóba. Aztán elmagyarázta az angelicnek, hogy muszáj úgy eltűnniük, hogy senki ne vegye őket észre, és miután kapott egy komoly bólintást, egy bolyhos, fehér takarót csavart a másik vékony teste köré, a karjába vette és a palota alatt futó titkos alagutakba lépett, hogy az erdőbe jusson, ahol Koki várt rájuk az autóval.
Jin berakta Tatsuyát a hátsóülésre, Koki pedig adott neki egy kosarat gyümölcsökkel.
- Ne félj! - mondta a szolga a szemlátomást összezavarodott angelicnek. - Bízz Jinben! Kazuya is boldog, hogy elvisz téged.
Az utóbbi nevének említésére Tatsuya kérdő szemekkel nézett rá, mire a mások szélesen elmosolyodott.
- Jól van! Ne aggódj! - borzolta meg az angelic haját. - Egyébként szereti a mező virágait. - Koki játékosan Tatsuyára kacsintott, aztán meghajolt gazdája felé és eltűnt a fák között.
Jin levette az angelicről a puha pokrócot, véletlenül hozzáérve a kezéhez. A sima bőr érintésétől Jin testén remegés futott végig. Sietősen indult a vezetőüléshez, próbálva figyelmen kívül hagyni a szúró érzést, ami a testébe kúszott.
Most egy nagyon hasonló takaró csúszott le Tatsuya hátáról, megmutatva a nyakát és csupasz vállát. Jin nagyot nyelt, amikor elképzelte, amint megérinti és csókolja az alvó férfi tejszerű bőrét.
Ó, Istenem, ne! Ne! - gondolta, és keményen szorította a kormányt, igyekezve szemeit az előtte futó útra szegezni. - Min gondolkozom? Nem vagyok Ryo! Nem vagyok olyan, mint ő! Istenem, segíts, hogy ne bántsam Tatsuyát…
És úgy döntött, nem néz a visszapillantó tükörbe, amíg el nem érnek célállomásukhoz.
_______________
Késő délután volt, amikor az autó behajtott egy vérbükk erdőbe és az egyenetlen talajon haladt tovább. A jármű zötykölődni kezdett és Jin a háta mögül egy nyögést hallott. Kényszerítette magát, hogy belenézzen a tükörbe. A másik felébredt és összegömbölyödve ült az ülésen, kócos hajjal és morcos ajaktartással. A szemei csak félig voltak nyitva, ásított és az ökleivel dörzsölte a szemhéját, próbálva elűzni tőlük az álmosságot, aztán megremegett és kinyúlt a pokrócért, hogy betakarózzon vele. Jin érezte, amint az ajkai mosolyra húzódnak; a másik olyannak látszott, mint egy kiscica, csak felébredt, és még mindig álmosan és esetlenül akart egy ölelést, még egy kis melegséget. Aztán a kocsi áthajtott egy nagy bukkanón, amitől nagyot zökkent, mind a vámpírt, mind az angelicet megdobva az ülésén. Jin hallotta Tatsuya fájdalmas zihálását, közben fogait összeszorítva tett kísérletet arra, hogy visszafojtsa a sírást.
- Sajnálom! Bántottalak? - Jin aggódon nézett a másikra, ismét átkozva magát és megígérve, hogy mostantól óvatosabb lesz, mivel nem akart fájdalmat okozni neki. - Majdnem ott vagyunk. Ezeken a fákon túl van éppen.
Az angelic bólintott és az ablaküvegen keresztül az őket körülvevő rengeteget kezdte kémlelni. A szíve eszeveszetten dobogott, félt, de már több mint egy éve fogoly volt és mohón várta, hogy belélegezhesse a kinti hideg, őszi levegőt. Titokban a vámpírra pillantott frufrujának rezes tincsein keresztül és azon tűnődött, a másik hagyná-e őt szabadon sétálgatni vagy befogja őt zárni, ahogy korábban is tette. Egy gyenge sóhaj szökött ki az ajkain és rajzolt párás kört az üvegre, aminek a fejét támasztotta. Legalább távol van a férfitől, aki kínozta őt. És valahogy tudta, hogy Jin nem bántaná őt; vagyis szándékosan nem.
A jármű váratlanul állt meg, kiragadva az angelicet a gondolatai közül. Látta, ahogy Jin kinyitotta a kocsi ajtaját, majd segítőkezet nyújtott neki. Az első lépésnél a hideg őszi szél belekapott Tatsuya hajába, amitől lehunyta a szemét átadva magát ennek a rég elfeledett érzésnek. Vett egy mély lélegzetet, a kristálytiszta levegő megtöltötte a tüdejét az eső és a vadrózsák édes illatával, nyugodt zajok szűrődtek felé a hulló falevelektől, amik olyanok voltak, mint egyfajta altatódal, amit a szél suttogott a fülébe.
Aztán a fájdalom belehasított a szívébe és megszédült. Milyen sokat hiányolta mindezt, milyen sokszor kívánta, hogy megint szabad lehessen… Sohasem hitt benne, hogy valamikor megint képes lesz érezni a szelet a bőrén és abban sem hitt soha, hogy ilyen sokáig életben marad.
Egy könnycsepp bukkant elő csukott szemhéja alól és azzal fenyegetett, hogy lecsöppen az arcáról, amikor hideg, mégis gyengéd ujjak lassan és óvatosan letörölték, mintha valami igazán különleges dolog volna. Tatsuya kinyitotta a szemét és meglátta Jin sápadt arcát, amint a férfi aggódva figyeli őt.
- Megvagyok - mondta lassan, amikor a vámpír ismét a karjaiba kapta és elindult a fák között. - Tudok magamtól járni.
- A rózsabokrok mindent benőttek a ház körül. Nem tudunk könnyen keresztül menni rajtuk és nem akarom, hogy a tüskéik felsértsék a bőröd.
Tatsuya előrenézett az ösvényre és végre megpillantotta, merre mennek. A nap utolsó sugarai megérintették az öreg kőház tetőjét, ami nem volt túl nagy, de sötét és kísérteties hatást nyújtott nagy ablakaival, amik gyönyörűen kifaragott fazsaluk mögött bújtak meg. A rózsák illata nagyon erős volt most, szeme pedig kitágult, amikor a rózsabokrok sűrű kuszaságának látványa körbevette az épületet és majdnem megközelíthetetlenné tette céljukat.
- Ölelj át szorosan, Tatsuya! - hallotta a vámpír kérését.
Az angelic lassan a nyaka köré siklatta a karjait, a fejét a vállán nyugtatta. Néhány magas és sebes ugrás elég volt Jin számára, hogy átjusson a bokrokon és egy pillanaton belül a ház bejárata előtt landoljon. Hagyta, hogy az angelic óvakodva a földre lépjen, majd kinyitotta neki az ajtót.
- Már egy ideje nem jártam itt, kicsit poros, de egy pillanat alatt mindent elintézek - mondta Jin és visszament az autóhoz a holmijukért.
Tatsuya kint maradt, zavarodottan és reszketve a hidegtől. Álmodik? A vámpír egész barátságosan viselkedett vele és megkötözés nélkül hagyta őt egyedül. Nem félt, hogy megszökik? Igaz, hogy még mindig túl gyenge volt ahhoz, hogy el merjen futni, de akkor is.
- Gyerünk, befelé, mielőtt megfázol! - mondta minden cuccukat becipelve, hogy aztán neki lásson tüzet rakni a kandallóba. - Az ott hátul a hálószoba, ott fogsz aludni. Enyém a kanapé.
Hamarosan lángok nyaldosták a kandalló falait és lágy fény világította meg a kicsiny szobát, otthonossá és meghitté téve a kinézetét. Az angelic akaratlanul nyújtotta ki átfagyott kezeit a tűz csábító melege felé.
- Fel kell melegítened magad - hallotta meg füléhez közel Jin hangját, amitől ijedten nézett a másikra. - Nyugi, ne félj… Gyere, megmutatom neked a fürdőszobát. A forró víz jó érzés lesz. Addig vágok még fát a tűzre. A közelben leszek, ha szükséged lenne rám, rendben?
_________________
Jin egy halom fával a kezében lépett be megint a házba. Az őszi szél odakint kemény és fagyos volt, és bár a vámpír nem érezte ugyan úgy a hideget, mint az emberek és az angelicek, megborzongatta a testét a nem valami meleg ruhák alatt. Az ajtónál hagyta a fákat, levette a cipőjét és sietett, hogy a tűzhöz jusson és felmelegedjen kicsit, amikor váratlanul megtorpant. A szíve kihagyott egy ütemet a kandalló előtti sziluett láttán. Az angelic a padlón ült, befedte magát a takarójával és egy törülközővel próbálta szárítgatni a haját, de a mozdulatai merevek és ügyetlenek voltak, és minden alkalommal, amikor tett egy durva mozdulatot, fájdalmasan felnyögött. Aztán a pokróc lecsúszott a vállairól, felfedve sima, de izmos, meztelen felsőtestét, ami ezernyi vízcsepptől csillogott a lágy tűzfény alatt, megvilágították és végig táncoltak a sápadt bőrön, olyanná téve őt, mintha üvegből lenne. Sebhelyes üvegből.
Egy másik gyönge nyögés szakította ki Jint a mélázásból. Megközelítette a másikat.
- Hadd segítsek - mondta a vámpír suttogva, igyekezve nem megijeszteni a férfit, és odanyúlt a törülközőért. Az angelic habozott egy pillanatig, de aztán hagyta, hogy Jin elvegye a kezéből, miközben felhúzta a takarót, hogy betakarja magát. Jin ujjainak első érintése felébresztették benne a vágyat, hogy pánikba esve elhúzódjon, ám aztán megérezte, milyen óvatosan szárítgatja a másik a haja minden szálát és tincsét, lassú, nyugodt mozdulatokkal masszírozva a fejbőrét.
- Az anyám csinálta ezt nekem, amikor kicsi voltam. Amikor meghalt, Kazuya erre a helyre hozta őt - mondta a vámpír csendesen, lesiklatva a törülközőt a másik nyakára, azt is törölgetve.
- Az édesanyád… meghalt? - kérdezte az angelic és Jin felé fordította a fejét, a nedves réztincsek megint takarták a szemeit, de a másik érezte, mennyire szomorúak, és csak bólintott. - Sajnálom… - suttogta Tatsuya.
- Ne, nincsen semmi baj, nagyon régen történt.
- Beteg volt? - kérdezte az angelic, ezúttal teljes testével szembefordulva vele, amitől a pokróc megint lecsúszott a hátáról.
- Nem, az apám ölte meg őt.
Jin meghallotta társa zihálását és félrenézett. Soha nem beszélt erről azelőtt, minden évben próbálta elfelejteni. Nem, soha nem sikerült neki teljesen.
- Miért? - tette fel a kérdést.
- Rájött, hogy anya félig ember, de nemcsak ez volt az ok… - Jin vett egy mély lélegzetet. Megakart állni, de a szavak valahogy csak úgy kijöttek a száján, hisz egész életében néma maradt és végre visszanyerte a késztetését arra, hogy beszéljen. - Anyám a jóslatot szolgálta. Hozzáment apához, mert az apja ágáról a Császár rokona volt, de titokban felkelőnek állt. Ő volt a felelős a nevelésemért és megtanított nekem olyan dolgokat, amiket egyetlen más vámpírnak sem tanítottak… Arra nevelt, hogyan legyek ember és hogyan érezzek úgy, mint egy ember…
Jin megállt és vett egy mély lélegzetet, amikor hirtelen egy meleg kéz siklott az övére, bátorságot adva ahhoz, hogy folytassa.
- Nyolc voltam, amikor apám rájött az árulására; egy nap csak úgy bejött a hálószobánkba és elrángatta őt, miközben anya nagyon rosszul volt. Egy cellába zárta őt a palota alatt. - Jin hangja megremegett és egy másodpercre szünetet tartott, küzdött az emlék elsöprő érzésével. - Aztán levitt engem is oda, hogy megmutassa, hogyan folyik ki a vér anyám testéből, lassan és fájdalmasan… Napokig harcolt, könyörgött azért, hogy vigyen el engem onnan. De apám nem válaszolt, csak keményen megvert minden alkalommal, amennyiben be mertem csukni a szemem vagy félrenéztem.
- Nem kell többet mondanod!
Hallotta a másikat, de Jin képtelen volt leállni. Az összes eltemetett, fájó érzés ki akart törni a szívéből és ez erősebb volt nála. Tatsuya keze égette az övét és a szorítás a karján szoros volt, mintha soha nem akarná hagyni, hogy elmenjen. Szégyenérzettel tekintve a másikra folytatta.
- Az apám az utolsó cseppjéig kivéreztette anyámat, aztán rákényszerített, hogy megigyam a vért. Emlékszem, sikoltoztam, anyát hívtam, de egyszerűen megragadott és erővel a számba öntötte a vérét, míg kortyolni kezdtem… - Jin hevesen zihált, amikor megérezte a szemébe gyűlt könnyeket. - Később Kazuya anyja lejött, és… és megpróbált kiszabadítani a karjai közül, megkísérelve, hogy megvédjen. Megpróbálta megölni apámat, de… - Jin szarkasztikusan felnevetett. - El tudod képzelni, elvesztette az életét.
- Tehát az ő anyukáját is megölte? - Az angelic kényelmetlenül ficergett, amikor a másik bólintott.
- Másnap apám kivitt az első küldetésemre. Öletett velem, sokat öletett. És ez volt az első alkalom, hogy láttam egy angelicet… és elvettem az életét. - Jin röviden ránézett, hogy lássa a reakcióját, de nem látott vádat a szemében. - Ám nem voltam elég képzett és majdnem elkaptak az emberek. Amikor visszamentem a palotába, apám kis híján halálra vert és napokra bezárt, ott hagyva anélkül, hogy vért ihattam vagy bárki rám nézett volna. Azt mondta, tisztességes vámpírt fog belőlem faragni, nem egy ember szerelmest. Attól az éjszakától kezdve felhagytam az érzésekkel, minden jó, amit az anyám ültetett a szívembe, elveszett… Azon a napon Kazuya megmaradt családtagjai a személyes szolgáimmá váltak.
Csend vette körbe a két alakot a padlón. Jin érezte, ahogy a másik közelebb húzódik hozzá, részvéttel teli szemekkel néz rá, és nem bírta tovább visszatartani a könnyeket.
- Még a könnyeid is hidegek - mondta Tatsuya gyöngéd hangon, amikor a hűvös cseppek megégették a karja bőrét. Érezte, hogy a vámpír borzong, zavarban pillant le az ölébe. Az angelic észre sem vette és már a másik arcát cirógatta.
Jin olyan éhesen simult bele az érintésbe, ahogy soha nem tette, amikor Kazuya vagy Koki érintették, igyekezve vigasztalni őt. A másik köré fonta a kezeit és hagyta lágyan lecsúszni őket az angelic hátának meleg bőrén, kitapintva minden karcolást az ujjbegyei alatt. A férfi reszketett ettől és Jin megijedt, hogy talán túl messzire ment a mohóságával, hogy még többet érezzen a teremtményből, ezért megpróbált elhúzódni, de Tatsuya karjai nem engedve őt szorosan ölelték a nyakát.
- Tudom, hogyan érzel - mondta. - Az én anyukámat is megölték.
Jin csendes könnyei folyóként futottak lefelé, elbújva az angelic nyakának hajlatában.
_________________
Felhős este volt, az eső küldöttei a levegőben úsztak. Jin a ház előtt ült Tatsuyára várva, hogy visszaérjen a körülöttük magasló erdőben tett hosszú sétájáról. Néhány nap telt el megérkezésük óta és úgy tűnt, az angelic visszanyerte az erejét napokon vagy már órákon belül. A sérülései kezdtek begyógyulni és a szemei nem látszottak olyan üresnek többet, bár Jin azóta is érezte bennük a fájdalmat. De ez, gondolta a vámpír, valami, ami sosem fog eltűnni.
Nem kerültek olyan közel egymáshoz még egyszer, ahogy megérkezésük első éjszakáján történt, azonban Jin hálás volt azért a rövid, bensőséges pillanatért, miközben a kezei még mindig érezték Tatsuya bőrének bársonyát és nyakának mámorító illatát. A másik vele sírt azon az éjszakán. Egész éjszaka…
Hamarosan meghallota az ismerős lépteket, majd feltűnt az óvatosan sétáló Tatsuya az ösvényen, amit ő vágott a bokrokon keresztül, egy hídat képezve a ház és az erdő között. A másik fehér kabátjában és sállal a nyaka körül közeledett felé, pár elszáradt falevéllel a hajában és némi pírral az arcán.
- Jól érezted ma magad? - kérdezte a vámpír, amíg a másik mellé ért, megtöltve az orrát a vadon és az erdő vad eszenciájával. Társa bólintott és óvatosan elővett a kabátja zsebéből néhány gyönyörű színű levelet és pár vadvirágot, majd átadta őket Jinnek.
- Velem kellett volna jönnöd. Nem sütött szinte semmit a nap.
A férfi magában mosolygott. Amikor Tatsuya első alkalommal ment ki egyedül, azt gondolta, soha nem látja őt többet. Valójában hitt benne, hogy az angelic képes lenne megszökni, így egy teljes, napsütétes napot töltött egyedül a házban úgy, hogy a szíve majdnem megszakadt. Aztán eljött az este, kinyílt az ajtó és belépve az apró helyiségbe megjelent az angelic széltől kócos hajjal, piros ajkakkal és fagyos ujjakkal.
Visszajött, de Jin mindig aggódott, hogy néhány éjszaka csak és a másik nem jön többet vissza hozzá és örökre elveszti őt. Szerencsére ez nem ma vált valóra.
Tatsuya kijött és leült Jin mellé megkínálva őt egy pohár vérrel; míg másik kezében egy csésze vadbogyós teát tartott. Jin megköszönte és átvette a poharat, amikor váratlanul a kommunikátora sípoló hangot adott ki.
- Nem megmondtam, hogy ne zavarj engem, hacsak nem sürgős… - szólt bele a vámpír, de egy dühös hang félbeszakította.
- Hol van, Akanishi? Akarom őt!
- Mi? Kit?
- A hercegnőmet! Hol van? Hogy merészelted elvinni őt?!
- Nyugodj le, Ryo! Biztonságos helyen van. A tied lesz, amikor visszamegyek.
A herceg nevének említésétől Tatsuya megrándult és pánikba esve megpróbált eltűnni, de Jin megragadta a csuklóját maradásra bírva őt.
- Tudni akarom, hol van! Most! - Ryo üvöltését számos artikulálatlan káromkodás követte, amit Jin nem tudott több megértéssel fogadni.
- Nem várod el tőlem, hogy otthon hagyjam őt, amikor nem vagyok a közelben, azok után, amit legutóbb tettél, ugye? - Jin felbontotta a szorítást az angelic csuklóján, miközben a másik a földre kuporodott, a karjaiba rejtette az arcát és erősen a hajába markolt. - Nem engedhetem meg, hogy megint a szolgáimból egyél. Túl előkelőek és drágák hozzá.
A vámpír megint hallotta káromkodni a másikat.
- Ha hozzáérsz, Akanishi, elérem, hogy szenvedj, megértetted?
- Megmondtam, bezártam egy helyre, ahol senki sem érhet hozzá, amíg vissza nem jövök. Biztos vagyok benne, hogy tudsz várni még pár napot. - Jin eltartotta a fülétől a kommunikátort, mikor a vonal túlsó végén egyszerre szitkozódtak és üvöltöttek. - Most pedig, kérlek, hagyj egyedül, mert épp egy vadászat közepén vagyok és elijeszted a prédáimat!
Ezzel Jin kikapcsolta a készüléket és idegesen elhajította, aztán a másik mellé guggolt. Megpróbálta leszedni a kezeit a hajáról és magához téríteni őt.
- Nyugodj meg, Tatsuya, kérlek! - De a másik nem válaszolt, csupán vadul rázkódni kezdett. Jinnek az jutott először eszébe, hogy az angelic abban a pillanatban fog meghalni. - Ó, Istenem, ne!
A karjába kapta a férfit és figyelmen kívül hagyva, hogy a rózsák tüskéi a bőrét szaggatják és a bokrok, amik keresztezték az ösvényt, ostor módjára vágnak az arcába, rohanni kezdett. Nem állt meg, míg az erdőt és a házat mérföldekre a hátuk mögött nem hagyta. Amikor körülnézett, a vad vidék telihold ezüstös fényében fürdött, és a szeme virágokat, illetve szabadon növő gyógynövényeket pillantott meg.
A test a karjában forró és izzadt volt. Jin óvatosan eresztette őt a földre és az ölébe húzva a fejét ült le mellé. Hamarosan a másik kinyitotta a szemét és Jinre nézett. A hold megcsillant azokon a szemeken és a vámpír elborzadt, mennyire üresek voltak. Belesajdult a szíve; a fájdalom olyan erős volt, hogy majdnem vérzett tőle, és megint érezte az erős, nyomó érzést a hátába kúszni.
- Fel tudsz kelni, Tatsuya? - kérdezte Jin és amikor a másik bólintott, segített neki talpra kelni.
Az angelic körbenézett és kíváncsian tekintett társára.
- Elmehetsz - mondta a vámpír lágy hangon. - Nem foglak visszavinni Ryónak. Szabadon engedlek, szóval menj…
Tatsuya csendben maradva, hitetlenkedve meredt a másikra, majd hezitálva tett egy lépést hátra.
- Csak menj és ne nézz vissza, mielőtt másodjára is meggondolom! - Jin hanga reszketett, miközben küzdött a fájdalommal, ami mind fizikailag, mind érzelmileg támadta. Minden, amit akart, hogy a másik maradjon vele örökre, de tudta, hogy ez lehetetlen. Nyilvánvaló volt számára, hogy nem tudja szolgálni a jóslatot és megvédeni az angelicet egy időben, még ha akarná sem, mert fontos volt, hogy ne legyenek Ryóval ellenségek, és nem fenyegethetett mindent, amiért az utóbbi időben küzdöttek, saját önző vágyai miatt.
Tatsuya mélyen meghajolt, aztán elfordult és futni kezdett a mezőn keresztül, követve a hold fényösvényét.
Jin belül zokogott, de kényszerítette magát, hogy ne kövesse a másikat, csak figyelte, hogyan sétál el tőle a másik végleg.
Hirtelen az alak megtorpant és a vámpírnak az jutott eszébe, hogy valami rossz történt, ezért mégis a futás mellett döntött és közelebb került a férfihez.
Tatsuya csöndben volt, pillantását a hold arcára fókuszálta. A vállait hátranyomta, miközben próbálta kitárni a szárnyait, amiket régen elvesztett, a mellkasa megfeszült, mintha próbálna elrepülni.
Jin követte a pillantását a hold felé és akkor meglátta őket; angelic raj keresztezte a halvány holdfényt, nagy, gyönyörű madaraknak tűntek, amik kecsesen repültek déli útjukon, oly szabadon az ég biztonságában.
A vámpír a másik férfire nézett és látta a szenvedést a szemeiben, amitől megborzongott. Nem tudott nem tenni semmit, így közel sétált hozzá és hátulról magához ölelte őt, nem törődve azzal, vajon tetszik vagy nem az angelicnek. Tatsuya nem ellenkezett, csupán szoborként állt tovább, de Jin hallotta az életet benne; a forró vér rohanását az erein keresztül, szívének erős dobogását és belsőszerveinek működését, amik segítettek ennek a testnek lélegezni, érezni és élni.
- Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy az én édesanyámat is megölték? - kérdezte Tatsuya csendesen. A vámpír eleresztette őt az ölelésből és rámeredt. - Megölték, mert olyasvalakinek adott életet, mint én.
Az angelic elfordította a fejét, hogy Jinre nézhessen és találkozzon néma pillantásuk.
- Ahol én születtem, az angelicek olyannak számítottak, mint az ördögök, mert okot nyújtottak a vámpíroknak, hogy földig égessenek falvakat. - Az angelicek egy pillanatig szünetet tartott, még mindig a repülő sokaságot nézte. - Anyám… megpróbált elbújtatni, hogy távol legyek mindenkitől, azt mondta, hogy csak púpos vagyok, de ez a hazugság nem tartott ki sokáig, mert megnőttem és így a szárnyaim is. Hamarosan már nem lehetett őket elrejteni. Akkor egy éjjel, falubeli emberek jöttek a házunkhoz és kirángattak minket anyával, a nevünket ordították és megvertek minket… Láttam, ahogy felvágták a gyomrát, mert azt mondták… az egy ördögi hely, ahonnan én is jöttem… - Néhány könnycsepp szökött meg Tatsuya szemeiből, amiket gyorsan letörölt. - Könyörgött nekik, hogy kíméljék meg az életem, ám nem hallgattak rá. Hálás vagyok, hogy anya azelőtt meghalt, hogy láthatta volna, hogyan vágják le a szárnyaim és hagynak ott az árokban meghalni…
A vámpír megragadta a másikat a csuklójánál fogva és közelebb húzta a testéhez, megengedve Tatsuyának, hogy a vállára hajtsa a fejét.
- De nem haltam meg, Jin. Amikor mindenki elment, felkeltem és elrohantam a falutól. Néhány nappal később megtalált egy férfi, aki vigyázott rám, de mivel félt a magad fajtáktól, árvaházba küldött. Az életem egy pokol volt ott, és amikor az első pletykák felröppentek, hogy az északi vidékeken az embereket angelicek segítik, reménykedve futottam el, hogy találok itt egy helyet, ahová tartozhatok. Évekig utaztam ezzel a reménnyel… de végül Ryo megtalált. - Az angelic elhúzódott Jin öleléséből és félrepillantott. - Nem tartozom sehova, sem az emberekhez, sem a vámpírokhoz vagy az angelicekhez… Nem mehetek sehova…
Jin csendben maradt, még mindig a másik szavait dolgozta fel. Mi az, amit mondani próbált? Talán…
- Ha visszajönnél velem, nem tudnálak megmenteni Ryótól, szerintem, ezt te is tudod - mondta Jin komolyan. - Tudod, ki vagyok és mit kell tennem. Sokszor még magamtól sem foglak tudni megvédeni, érted, amit mondok?
- Igen, Jin, értem - válaszolta az angelic remegő hangon, az arca szomorúnak és sápadtnak látszott a holdfényben, de most először hagyta az ajkait egy gyenge mosolyra kúszni. - Szedjünk virágokat Kazuyának!