[Fanfic] Aduász | Tizennegyedik fejezet 2/2
---
- Hihetetlen, hogy Tony egyszer sem képes úgy megoldani a dolgokat, hogy magyarázatot fűzzön az alig teljesíthető kéréseihez - jegyezte meg James Rhodes ezredes olyan kifejezéssel az arcán, ami tökéletesen tükrözte Pepper érzéseit is.
- Ő Tony - mondta a nő végül, hogy pontot tehessen ennek a témának a végére. Az évek alatt párszor már átrágták magukat rajta, és sosem jutottak előrébb a kérdés megválaszolásában. - Steve említette, hogy a nemzeti gárdával és a rendőrséggel kiépült egy közös forródrót. Ezen értesültetek arról, mi folyik odabent?
- Igen - bólintott a férfi, aki azt a rendkívül ízlésesen, Amerika színeivel megfestett páncélt viselte, amit még barátjától kapott nagyjából egy hónappal ezelőtt. Megeskette őt, hogy ezúttal nem a kormány hozzá nem értő fegyvertechnikusainál köt ki a darab, és természetesen olyan célokra nem használja, mint amire Tony szokta a sajátjait (például utolsónak hitt születésnapi parti népszerűsítésére). Viszont az sem ártott, ha egyszerre ketten tudtak működtetni egy olyan páncélt, mint a MARK sorozat darabjai. Emellett Tony egyedül Rhodeyban bízott, és ez valahol megtisztelte a férfit. - Egy újonc vette fel a telefont, mikor bejött a hívás, de éppen ezért olyannyira komolyan vette a dolgot, hogy egyenesen engem és az elnöki irodát hívta. JARVIS lehetett az üzenethagyó, mert senki mást nem ismerek, aki a Bosszúállókhoz tartozna és brit akcentusa lenne.
Pepper a belváros felé nézett. A kertvárosi rész szélén álltak, ez volt az a terület, ahova egyáltalán nem ért el a furcsa köd, ami már nemcsak a föld felett, élesen elszeparálódva lebegése miatt volt furcsa, hanem amiatt is, hogy az utca egyik felén még volt belőle, a másik felén már egyáltalán nem. Túl hirtelen szakadt meg, a nő pedig aggódott. Úgy háromnegyed órája rengés mozgatta meg a talajt a lábuk alatt, és még a távolból is hallani lehetett a visszahangzó üvöltéseket.
Nem ellenkezhetett Thorral, mikor idehozta, ám annak sem örült, hogy nem tudott semmit sem tenni. Egyetlen egy dolgot leszámítva. Az összes médiában dolgozó vagy valamilyen módon érdekelt ismerősét felhívta telefonon, akik természetesen kaptak a lehetőségen. Valószínűleg nem önzetlen segítési szándékból, dehogy, egyszerűen csak fájt a foguk egy ekkora sztorira. Exkluzív felvételekre. Annyi helikopter volt az égen, hogy Pepper meg sem tudta őket számolni.
Ez viszont rengeteg élőadást jelentett. Csak, miután megérkeztek Rhodesék, és felállítottak egy kommunikációs központot, derült ki a nő számára, hogy miért kérte Tony azt, amit. Az egész várost láthatták különböző szögekből, felmérhették, meddig tart a köd, honnantól biztonságosak az utcák, és mivel a fehér ködtenger oszlani kezdett, a csatát is nyomon követhették.
- Mi a francba kevertek minket már megint? - mormogta Rhodey a képernyőket figyelve, már-már elborzadva. Igaz, hogy ezúttal nem voltak repülő óriásgiliszták az épületek között, de úgy látszott, sokkal többen vannak, mint legutóbb. A számfölény mellé ráadásul erőfölény is párosulhatott, mert sehogy sem akart fogyni a számuk.
- Segítenünk kell nekik valahogy - mondta Pepper, az ujjai összeszorultak a nyaklánc piros medálja körül, amit még Tony adott neki. Nem volt tökéletes, és talán már nem tudta úgy szeretni, mint régen, ez igaz. Ettől függetlenül viszont még szerette, és nem akarta, hogy meghaljon. Ne így. Ne most. Ne ott. Ne úgy, hogy nem tudták véglegesen tisztázni a dolgokat.
- Nem mehetünk be oda, Pepper - rázta meg a fejét a férfi, és széttárta mindkét karját. - Annyit tehetünk, hogy körbekerítjük az érintetlen részeket, és várjuk, hogy Tonyék mondjanak valamit. Nem tudunk semmit, azt sem, hogy mi lett az odabent rekedt emberekkel.
Pepperben elkeseredettség és düh maró érzése váltakozott hirtelen és kezelhetetlenül. Mindig volt mit tenni. Mindig. Bármi is történt, valamit ki tudtak találni.
- Semmi sincs, amit tehetnénk? - kérdezte, egyik magassarkújával aprót dobbantva a betonon mellé. Rhodey tényleg szeretett volna valami vigasztalót mondani, de egyszerűen nem volt mit. Ő is szeretett volna ennyire bizakodó lenni, mint barátja exbarátnője, azonban ez beleütközött néhány problémába.
Ám nem is kellett mondania semmit, a hevenyészett és ideiglenes célból felállított sátorból kirohant egy alig huszonöt évesnek kinéző, egyenruhát viselő fiatalember, kezében egy mobiltelefonnal. Az arca olyan sápadt volt, akár a vakolat.
- Uram, uram! Mr. Stark keresi!
Rhodesnak még az aggodalma is elszállt egy pillanatra ennek hallatán, és felvonta a szemöldökét.
- Telefonon?
- Igen, uram.
- Tony? - kérdezte a férfi, mikor megkapta a készüléket, és sikerült úgy a füléhez illesztenie, hogy ne törjön össze. Még nem minden alkalommal tudta a legmegfelelőbb érzékenységgel kezelni a páncél ujjait.
- Nincs túl sok időm - válaszolta Stark, a hangja pedig kivételesen a mondandójához igazodott. - A tornyom nemsokára összedől, és jelenleg vesztésre állunk.
- Azt hittem, jó híreket hallhatunk tőled, mikor végre jelentkezel - jegyezte meg Rhodey. Próbálta a tekintetével elmondani Peppernek, hogy Tony hallhatóan él, és komoly baja sem lehet, de a nő még mindig idegenesen morzsolgatta az ékszert az ujjai közt.
- Van az is, csak türelmetlen vagy, mint mindig. - Valami csattanás hangja szűrődött áll a mobilon keresztül, de inkább már rá sem kérdezett. - Látom, sikerült mozgósítani a tévés piócákat. Úgy tűnik, csak a belváros érintett. Van egy tervünk, Rhodey, de még fogalmam sincs, hogyan sül el, és biztosítani kéne, hogy a köddel lepett területre nem jöttök, ameddig nem szólok.
- Sejtettem - felelte a férfi. - Még valami?
- Nagyjából csak ennyi - mondta Tony, a hanga recsegett és akadozott. Rhodey afelől nem is mert kíváncsiskodni, hogy merre lehet épp vagy mit csinálhat. Pepperre sem szerette volna feleslegesen ráhozni a frászt. - Mire készültök, Tony?
- Mindent vagy semmit játékra. Bevetjük az aduászunkat.
Az ezredes a város felé pillantott, homlokráncolva, aztán mikor rájött, hogy mit, pontosabban kit értett ezalatt Stark, elkerekedett a szeme. Tudta, hogy bíznia kellett a barátja ítélőképességében, de egyszerűen nem tudott olyan rossz helyzetet elképzelni, amit egy szuperkatona, egy félisten, egy szörny, két mestergyilkos és Tony Stark ne tudtak volna egymaguk megoldani - és mégis ez volt a helyzet.
---
Tony szíve szó szerint összefacsarodott a tornya látványára. Az ablakok többsége betört, szilánkok milliót zúdítva ezzel az utcákra, ami miatt még szerencse is volt, hogy az embereket az idegenek a föld alá kényszerítették, mert így az ott lézengő galambokon kívül senkinek sem esett baja; a torony pedig már emberi szemmel nézve is nagyon csálén állt a helyén.
Nem maradt sok ideje.
Mivel nyitva maradt a kapu, amin keresztül elhagyta a műhelyét egy örökkévalósággal ezelőtt, könnyedén visszajutott az épület belsejébe. Amint padlót ért, amitől kínkeserves nyögés hangja szaladt végig a falakon, JARVIS nyitotta a páncélt, hogy kiszállhasson belőle.
Kis híján térdre esett a saját lábain megtett első lépések alkalmával.
- Francba - sziszegte. Loki ugyan helyre tette annyira, hogy ne haljon meg, de a páncél merev tartása nélkül minden egyes sérült porcikáját lángoló fájdalommal érezte. Eltörhetett egy vagy két bordája is, mert a mellkasa lüktetett a leginkább.
Viszont szenvedni ráért később. Különösen, ha nem sikerül a tervük, és Loki még sem képes megállítani a szörnyeket, amire sajnálatos módon minden esély megvolt.
Az LS-200 szerencsére nem volt egy nagyon bonyolult szerkezet, és az átállítását még könnyebben meg lehetett oldani, Tony csak abban nem volt biztos, hogy mekkora hatósugarat kellene megadnia, és hogy egyáltalán elér-e addig az erőmező. Ráadásul az idő is ellenük dolgozott, mert az LS-200 az épülethez kötődött, ha összeomlott a torony, akkor az egyetlen esélyük is odaveszett a győzelemre. Az utóbbi probléma kivédhetetlen volt, viszont az előbbit szerencsére meg tudta válaszolni Pepper segítségével.
Tudta, hogy számíthatott a nőre. Mindig számíthatott rá, akármekkora balfaszságot is csinált korábban.
- JARVIS, a felvételek alapján mekkora sugarat kell nagyjából megadnom?
- Megközelítőleg tizenhat kilométer lenne az ideális, uram.
- Az derék - dörmögte Tony, és magához véve egy fogót, egy csavarhúzót és egyszerű golyóstollat odalépett a panelhez. - Nagyon remélem, hogy Loki nemcsak nagyzolt, mikor azt mondta, képes erre.
Hat percre volt szüksége, hogy mindent beállítson, és le is ellenőrizze mindazt, amit csinált, de még így is úgy tűnt, sokáig húzta az időt. A torony már megállás nélkül rázkódott a megerőltetéstől. Két emelet a felszín alá csúszott, és ez még gyorsabbá tette a folyamatot.
Sietniük kellett. Nagyon.
---
Thor figyelte, amint Tony elhagyta a tornyot, és felvette a harcot az utcán hömpölygő tömeggel, hogy időt adhasson nekik. Ez volt a jel, így a szőke elszakította a tekintetét társától, hogy ismét az öccsére nézzen, aki eddig karba tette kezekkel állt tőle nem messze, lehunyt szemmel. Ebben a pillanatban nyílt fel a méregzöld szempár.
Loki gúnyos mosolyától Thor ujjai összeszorultak a mjölnir nyele körül.
- Nem azért hívtalak, hogy a szánakozó arckifejezésed bámuljam.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte a szőke mély, dörmögő hangon. - Miért segítesz nekünk, ha közben így gondolod?
- Megvannak az okaim, Thor - válaszolta könnyedén, és azzal a halvány élességgel, ami jelezte, hogy nem kívánt több szót pazarolni a beszélgetés ezen pontjára. - Döntsd el végre, hogy segítesz vagy sem. Anthony szerkezete hamarosan használhatatlan lesz, a drágalátos halandóid pedig mind meghalnak, amennyiben ez bekövetkezik.
A félisten fogai összekoccantak, az állkapcsa pedig megfeszült, ahogy összeszorította őket, és próbált úrrá lenni az érzésein. Loki ugyanúgy tartott attól, hogy nem sikerül ez a terv, és mivel örökké nem bujkálhatott egyik világból a másikba szökve… Ez maradt az egyetlen esélye.
Thor látta ezt a gőgös maszk alatt. Az öccse, az ő kis öccse, akiért a tűzbe rakta volna még mindig a kezét, féltette az életét. Ezért segített nekik, ezért kockáztatott meg mindent lehetséges megoldást a sikerért.
- Mit kell tennem? - kérdezte végül.
Loki szeme mélyén felvillant egy fény, amit utoljára a szőke nagyon régen látott. Még azon alkalmak egyikén, amikor tinédzserként együtt tanultak. Amikor még minden annyival boldogabb és szebb volt, mint most.
A mágus előrelépett, és kinyújtotta a kezét Thor felé, aki bizonytalanul és értetlenül pislogott rá.
- Fogd meg! - mondta a szemét forgatva. - A saját erőmből nem fogom tudni ekkora területre kiterjeszteni a hatalmam. Szükségem van egy forrásra, ahonnan energiát nyerhetek, és ezúttal Anthony szerkezete ehhez kevés lenne.
Miközben beszélt, Thor is csökkentette kettőjük között a távolságot, majd még mindig kételkedve a dolgában a szabad kezébe vette Lokiét. Hűvös, már-már fagyos volt a bőre érintése, az ujjai pedig rendkívül merevek. Mintha nem tudott volna ellazulni a fogásában. Thor szíve mélyén feltört a szomorúság ennek a tudatában.
- A villámaid - folytatta a mágus, a tekintete a felhőktől zsúfolt égbolt irányába fordult - tiszta energiák.
- Azt akarod, hogy átvezessem őket beléd? - kerekedett el a szőke szeme.
- Pontosan azt - bólintott Loki. Thor megpróbálta kirántani elhúzni a kezét, hogy jelezze, meggondolta magát, és inkább még sem akart segíteni, de Loki túl erősen tartotta.
- Abba bele is halhatsz! Loki, a tested nem fogja…
- Az sem segít életben maradnom, ha ők ismét elfognak - vágott a szavába dühösen a másik férfi. - Nem megyek még egyszer oda vissza, Thor. Győzelem vagy vereség, semmiképp sem engedem, hogy megint a fogásukba essek. Ezúttal teszek róla, hogy legyen választásom, és ehhez semmi közöd.
Thor sosem gondolta volna, hogy valaha ezt hallja Lokitól. Hogy a testvére képes lenne akár megölni magát azért, hogy elkerülje a még rosszabbat. A még rosszabbat, amit már egyszer kénytelen volt átélni.
További szófecsérlés helyett Thor felemelte a pörölyt, és körülöttük lecsaptak az első villámok, szikrázva és fenyegetően - és mégis reménykeltően. Mert ez maradt az egyetlen esélyük.
Abban a pillanatban, hogy az első forró energiahullám átcsapott a testén, és követhetetlen sebességgel átszivárgott a testvérébe, Loki ereje és üvöltése egyszerre töltötte meg a levegőt. Thor az arcán érezte a mágia összetéveszthetetlen eszenciáját, olyan erővel feszült neki a viharnak, ami egyszerre dúlt odakint és a testében, ahogy korábban a félisten sosem érezte. A Loki által gerjesztett erőmező zölden vibrált a levegőben, csípős érzést hagyott maga után, és egyre csak tágult.
A negyedik vagy ötödik villámcsapásnál Loki térdre esett, de Thor kezét egyetlen másodpercre sem engedte el.
- Loki! - ordította túl Thor a vihar keltette hangzavart.
A másik csak megrázta a fejét, és ellenkezés nélkül fogadta be a testét égető csapásokat, aminek hála viszont már majdnem tíz kilométeres távolságba elért az ereje. Az erejének hála pedig a szörnyek mind vérezve hulltak a porba.
---
- Jézusom - suttogta Natasha, miután már nem kellett amiatt aggódniuk a másik ülésben gubbasztó mesterlövésszel, hogy lezuhan a vadászrepülőgép velük egyet a mélybe. Loki erejétől kis híján az egyik épületnek csapódtak, de még idejében sikerült kontrollálni a gépet, és lerakni az egyik háztetőre, bár Natasha nem próbálkozott volna meg kétszer ezzel a manőverrel. Még szerencse, hogy Clint ott volt vele.
New York utcáit elöntötte a vér. Még onnan is, ahol ők voltak, kristály tisztán látszott, miként robbannak darabokra vagy egyszerűen dőlnek el a szörnyek, és a nő ereiben meghűlt a vér, ha arra gondolt, hogy Loki mindezt az elméjével csinálta. A mágiájával, ahogy ő hívta.
Clint figyelmét sokkal inkább az a látvány kötötte le, amit Thor és Loki párosa nyújtott a Stark Toronytól nem messze egy másik épület tetején. Sosem látott még olyan vihart, ahol minden villám egyetlen pontra korlátozódik, majd a kék-fehér fény haragos zölddé változik, hogy aztán hullámként borítsa be a belvárost.
- Megcsinálja - hüledezett Barton. - Az a nyavalyás megcsinálja.
Már kilométerekkel arrébb járt a folyamatosan hullámzó burok széle, és sem földön járó, sem levegőben szálló szörny nem menekülhetett előle. Amelyik megpróbált, azt az erőmező visszatartotta. Csapdába estek, és már mind tudták, hogy meg fognak halni.
---
Pepper kezéből kiesett a telefonja, mikor egy erősebb szélfúvás eloszlatta azt a maradék ködfelhőt is, ami még uralkodott a külváros szélénél, és a város felett mélyzöld színűvé és szürkévé vált az ég, a felhők alatt pedig fényes villámok cikáztak ide-oda.
- Tony - suttogta a nő.
Nem tartott sokáig, hogy a New Yorkon pihenő zöld kupola olyan méretűvé táguljon, hogy már csak méterek válasszák el őt tőle, és hiába nézett Rhodey irányába, a férfi legalább annyira döbbentnek tűnt, mint ő maga.
Mi történhetett? Mit jelentett ez? Tonyék sikerrel jártak? Vagy éppen most halnak bele a próbálkozásukba? Mi folyik odabent?
Mielőtt azonban bárki választ adhatott volna a nő kimondatlan és aggódó kérdéseire, a Stark Torony egy akkora roppanással, amit még ők is meghallottak a távolból, összeomlott, és vele együtt a zöld erőmező is megszűnt létezni.
előző | következő
- Hihetetlen, hogy Tony egyszer sem képes úgy megoldani a dolgokat, hogy magyarázatot fűzzön az alig teljesíthető kéréseihez - jegyezte meg James Rhodes ezredes olyan kifejezéssel az arcán, ami tökéletesen tükrözte Pepper érzéseit is.
- Ő Tony - mondta a nő végül, hogy pontot tehessen ennek a témának a végére. Az évek alatt párszor már átrágták magukat rajta, és sosem jutottak előrébb a kérdés megválaszolásában. - Steve említette, hogy a nemzeti gárdával és a rendőrséggel kiépült egy közös forródrót. Ezen értesültetek arról, mi folyik odabent?
- Igen - bólintott a férfi, aki azt a rendkívül ízlésesen, Amerika színeivel megfestett páncélt viselte, amit még barátjától kapott nagyjából egy hónappal ezelőtt. Megeskette őt, hogy ezúttal nem a kormány hozzá nem értő fegyvertechnikusainál köt ki a darab, és természetesen olyan célokra nem használja, mint amire Tony szokta a sajátjait (például utolsónak hitt születésnapi parti népszerűsítésére). Viszont az sem ártott, ha egyszerre ketten tudtak működtetni egy olyan páncélt, mint a MARK sorozat darabjai. Emellett Tony egyedül Rhodeyban bízott, és ez valahol megtisztelte a férfit. - Egy újonc vette fel a telefont, mikor bejött a hívás, de éppen ezért olyannyira komolyan vette a dolgot, hogy egyenesen engem és az elnöki irodát hívta. JARVIS lehetett az üzenethagyó, mert senki mást nem ismerek, aki a Bosszúállókhoz tartozna és brit akcentusa lenne.
Pepper a belváros felé nézett. A kertvárosi rész szélén álltak, ez volt az a terület, ahova egyáltalán nem ért el a furcsa köd, ami már nemcsak a föld felett, élesen elszeparálódva lebegése miatt volt furcsa, hanem amiatt is, hogy az utca egyik felén még volt belőle, a másik felén már egyáltalán nem. Túl hirtelen szakadt meg, a nő pedig aggódott. Úgy háromnegyed órája rengés mozgatta meg a talajt a lábuk alatt, és még a távolból is hallani lehetett a visszahangzó üvöltéseket.
Nem ellenkezhetett Thorral, mikor idehozta, ám annak sem örült, hogy nem tudott semmit sem tenni. Egyetlen egy dolgot leszámítva. Az összes médiában dolgozó vagy valamilyen módon érdekelt ismerősét felhívta telefonon, akik természetesen kaptak a lehetőségen. Valószínűleg nem önzetlen segítési szándékból, dehogy, egyszerűen csak fájt a foguk egy ekkora sztorira. Exkluzív felvételekre. Annyi helikopter volt az égen, hogy Pepper meg sem tudta őket számolni.
Ez viszont rengeteg élőadást jelentett. Csak, miután megérkeztek Rhodesék, és felállítottak egy kommunikációs központot, derült ki a nő számára, hogy miért kérte Tony azt, amit. Az egész várost láthatták különböző szögekből, felmérhették, meddig tart a köd, honnantól biztonságosak az utcák, és mivel a fehér ködtenger oszlani kezdett, a csatát is nyomon követhették.
- Mi a francba kevertek minket már megint? - mormogta Rhodey a képernyőket figyelve, már-már elborzadva. Igaz, hogy ezúttal nem voltak repülő óriásgiliszták az épületek között, de úgy látszott, sokkal többen vannak, mint legutóbb. A számfölény mellé ráadásul erőfölény is párosulhatott, mert sehogy sem akart fogyni a számuk.
- Segítenünk kell nekik valahogy - mondta Pepper, az ujjai összeszorultak a nyaklánc piros medálja körül, amit még Tony adott neki. Nem volt tökéletes, és talán már nem tudta úgy szeretni, mint régen, ez igaz. Ettől függetlenül viszont még szerette, és nem akarta, hogy meghaljon. Ne így. Ne most. Ne ott. Ne úgy, hogy nem tudták véglegesen tisztázni a dolgokat.
- Nem mehetünk be oda, Pepper - rázta meg a fejét a férfi, és széttárta mindkét karját. - Annyit tehetünk, hogy körbekerítjük az érintetlen részeket, és várjuk, hogy Tonyék mondjanak valamit. Nem tudunk semmit, azt sem, hogy mi lett az odabent rekedt emberekkel.
Pepperben elkeseredettség és düh maró érzése váltakozott hirtelen és kezelhetetlenül. Mindig volt mit tenni. Mindig. Bármi is történt, valamit ki tudtak találni.
- Semmi sincs, amit tehetnénk? - kérdezte, egyik magassarkújával aprót dobbantva a betonon mellé. Rhodey tényleg szeretett volna valami vigasztalót mondani, de egyszerűen nem volt mit. Ő is szeretett volna ennyire bizakodó lenni, mint barátja exbarátnője, azonban ez beleütközött néhány problémába.
Ám nem is kellett mondania semmit, a hevenyészett és ideiglenes célból felállított sátorból kirohant egy alig huszonöt évesnek kinéző, egyenruhát viselő fiatalember, kezében egy mobiltelefonnal. Az arca olyan sápadt volt, akár a vakolat.
- Uram, uram! Mr. Stark keresi!
Rhodesnak még az aggodalma is elszállt egy pillanatra ennek hallatán, és felvonta a szemöldökét.
- Telefonon?
- Igen, uram.
- Tony? - kérdezte a férfi, mikor megkapta a készüléket, és sikerült úgy a füléhez illesztenie, hogy ne törjön össze. Még nem minden alkalommal tudta a legmegfelelőbb érzékenységgel kezelni a páncél ujjait.
- Nincs túl sok időm - válaszolta Stark, a hangja pedig kivételesen a mondandójához igazodott. - A tornyom nemsokára összedől, és jelenleg vesztésre állunk.
- Azt hittem, jó híreket hallhatunk tőled, mikor végre jelentkezel - jegyezte meg Rhodey. Próbálta a tekintetével elmondani Peppernek, hogy Tony hallhatóan él, és komoly baja sem lehet, de a nő még mindig idegenesen morzsolgatta az ékszert az ujjai közt.
- Van az is, csak türelmetlen vagy, mint mindig. - Valami csattanás hangja szűrődött áll a mobilon keresztül, de inkább már rá sem kérdezett. - Látom, sikerült mozgósítani a tévés piócákat. Úgy tűnik, csak a belváros érintett. Van egy tervünk, Rhodey, de még fogalmam sincs, hogyan sül el, és biztosítani kéne, hogy a köddel lepett területre nem jöttök, ameddig nem szólok.
- Sejtettem - felelte a férfi. - Még valami?
- Nagyjából csak ennyi - mondta Tony, a hanga recsegett és akadozott. Rhodey afelől nem is mert kíváncsiskodni, hogy merre lehet épp vagy mit csinálhat. Pepperre sem szerette volna feleslegesen ráhozni a frászt. - Mire készültök, Tony?
- Mindent vagy semmit játékra. Bevetjük az aduászunkat.
Az ezredes a város felé pillantott, homlokráncolva, aztán mikor rájött, hogy mit, pontosabban kit értett ezalatt Stark, elkerekedett a szeme. Tudta, hogy bíznia kellett a barátja ítélőképességében, de egyszerűen nem tudott olyan rossz helyzetet elképzelni, amit egy szuperkatona, egy félisten, egy szörny, két mestergyilkos és Tony Stark ne tudtak volna egymaguk megoldani - és mégis ez volt a helyzet.
---
Tony szíve szó szerint összefacsarodott a tornya látványára. Az ablakok többsége betört, szilánkok milliót zúdítva ezzel az utcákra, ami miatt még szerencse is volt, hogy az embereket az idegenek a föld alá kényszerítették, mert így az ott lézengő galambokon kívül senkinek sem esett baja; a torony pedig már emberi szemmel nézve is nagyon csálén állt a helyén.
Nem maradt sok ideje.
Mivel nyitva maradt a kapu, amin keresztül elhagyta a műhelyét egy örökkévalósággal ezelőtt, könnyedén visszajutott az épület belsejébe. Amint padlót ért, amitől kínkeserves nyögés hangja szaladt végig a falakon, JARVIS nyitotta a páncélt, hogy kiszállhasson belőle.
Kis híján térdre esett a saját lábain megtett első lépések alkalmával.
- Francba - sziszegte. Loki ugyan helyre tette annyira, hogy ne haljon meg, de a páncél merev tartása nélkül minden egyes sérült porcikáját lángoló fájdalommal érezte. Eltörhetett egy vagy két bordája is, mert a mellkasa lüktetett a leginkább.
Viszont szenvedni ráért később. Különösen, ha nem sikerül a tervük, és Loki még sem képes megállítani a szörnyeket, amire sajnálatos módon minden esély megvolt.
Az LS-200 szerencsére nem volt egy nagyon bonyolult szerkezet, és az átállítását még könnyebben meg lehetett oldani, Tony csak abban nem volt biztos, hogy mekkora hatósugarat kellene megadnia, és hogy egyáltalán elér-e addig az erőmező. Ráadásul az idő is ellenük dolgozott, mert az LS-200 az épülethez kötődött, ha összeomlott a torony, akkor az egyetlen esélyük is odaveszett a győzelemre. Az utóbbi probléma kivédhetetlen volt, viszont az előbbit szerencsére meg tudta válaszolni Pepper segítségével.
Tudta, hogy számíthatott a nőre. Mindig számíthatott rá, akármekkora balfaszságot is csinált korábban.
- JARVIS, a felvételek alapján mekkora sugarat kell nagyjából megadnom?
- Megközelítőleg tizenhat kilométer lenne az ideális, uram.
- Az derék - dörmögte Tony, és magához véve egy fogót, egy csavarhúzót és egyszerű golyóstollat odalépett a panelhez. - Nagyon remélem, hogy Loki nemcsak nagyzolt, mikor azt mondta, képes erre.
Hat percre volt szüksége, hogy mindent beállítson, és le is ellenőrizze mindazt, amit csinált, de még így is úgy tűnt, sokáig húzta az időt. A torony már megállás nélkül rázkódott a megerőltetéstől. Két emelet a felszín alá csúszott, és ez még gyorsabbá tette a folyamatot.
Sietniük kellett. Nagyon.
---
Thor figyelte, amint Tony elhagyta a tornyot, és felvette a harcot az utcán hömpölygő tömeggel, hogy időt adhasson nekik. Ez volt a jel, így a szőke elszakította a tekintetét társától, hogy ismét az öccsére nézzen, aki eddig karba tette kezekkel állt tőle nem messze, lehunyt szemmel. Ebben a pillanatban nyílt fel a méregzöld szempár.
Loki gúnyos mosolyától Thor ujjai összeszorultak a mjölnir nyele körül.
- Nem azért hívtalak, hogy a szánakozó arckifejezésed bámuljam.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte a szőke mély, dörmögő hangon. - Miért segítesz nekünk, ha közben így gondolod?
- Megvannak az okaim, Thor - válaszolta könnyedén, és azzal a halvány élességgel, ami jelezte, hogy nem kívánt több szót pazarolni a beszélgetés ezen pontjára. - Döntsd el végre, hogy segítesz vagy sem. Anthony szerkezete hamarosan használhatatlan lesz, a drágalátos halandóid pedig mind meghalnak, amennyiben ez bekövetkezik.
A félisten fogai összekoccantak, az állkapcsa pedig megfeszült, ahogy összeszorította őket, és próbált úrrá lenni az érzésein. Loki ugyanúgy tartott attól, hogy nem sikerül ez a terv, és mivel örökké nem bujkálhatott egyik világból a másikba szökve… Ez maradt az egyetlen esélye.
Thor látta ezt a gőgös maszk alatt. Az öccse, az ő kis öccse, akiért a tűzbe rakta volna még mindig a kezét, féltette az életét. Ezért segített nekik, ezért kockáztatott meg mindent lehetséges megoldást a sikerért.
- Mit kell tennem? - kérdezte végül.
Loki szeme mélyén felvillant egy fény, amit utoljára a szőke nagyon régen látott. Még azon alkalmak egyikén, amikor tinédzserként együtt tanultak. Amikor még minden annyival boldogabb és szebb volt, mint most.
A mágus előrelépett, és kinyújtotta a kezét Thor felé, aki bizonytalanul és értetlenül pislogott rá.
- Fogd meg! - mondta a szemét forgatva. - A saját erőmből nem fogom tudni ekkora területre kiterjeszteni a hatalmam. Szükségem van egy forrásra, ahonnan energiát nyerhetek, és ezúttal Anthony szerkezete ehhez kevés lenne.
Miközben beszélt, Thor is csökkentette kettőjük között a távolságot, majd még mindig kételkedve a dolgában a szabad kezébe vette Lokiét. Hűvös, már-már fagyos volt a bőre érintése, az ujjai pedig rendkívül merevek. Mintha nem tudott volna ellazulni a fogásában. Thor szíve mélyén feltört a szomorúság ennek a tudatában.
- A villámaid - folytatta a mágus, a tekintete a felhőktől zsúfolt égbolt irányába fordult - tiszta energiák.
- Azt akarod, hogy átvezessem őket beléd? - kerekedett el a szőke szeme.
- Pontosan azt - bólintott Loki. Thor megpróbálta kirántani elhúzni a kezét, hogy jelezze, meggondolta magát, és inkább még sem akart segíteni, de Loki túl erősen tartotta.
- Abba bele is halhatsz! Loki, a tested nem fogja…
- Az sem segít életben maradnom, ha ők ismét elfognak - vágott a szavába dühösen a másik férfi. - Nem megyek még egyszer oda vissza, Thor. Győzelem vagy vereség, semmiképp sem engedem, hogy megint a fogásukba essek. Ezúttal teszek róla, hogy legyen választásom, és ehhez semmi közöd.
Thor sosem gondolta volna, hogy valaha ezt hallja Lokitól. Hogy a testvére képes lenne akár megölni magát azért, hogy elkerülje a még rosszabbat. A még rosszabbat, amit már egyszer kénytelen volt átélni.
További szófecsérlés helyett Thor felemelte a pörölyt, és körülöttük lecsaptak az első villámok, szikrázva és fenyegetően - és mégis reménykeltően. Mert ez maradt az egyetlen esélyük.
Abban a pillanatban, hogy az első forró energiahullám átcsapott a testén, és követhetetlen sebességgel átszivárgott a testvérébe, Loki ereje és üvöltése egyszerre töltötte meg a levegőt. Thor az arcán érezte a mágia összetéveszthetetlen eszenciáját, olyan erővel feszült neki a viharnak, ami egyszerre dúlt odakint és a testében, ahogy korábban a félisten sosem érezte. A Loki által gerjesztett erőmező zölden vibrált a levegőben, csípős érzést hagyott maga után, és egyre csak tágult.
A negyedik vagy ötödik villámcsapásnál Loki térdre esett, de Thor kezét egyetlen másodpercre sem engedte el.
- Loki! - ordította túl Thor a vihar keltette hangzavart.
A másik csak megrázta a fejét, és ellenkezés nélkül fogadta be a testét égető csapásokat, aminek hála viszont már majdnem tíz kilométeres távolságba elért az ereje. Az erejének hála pedig a szörnyek mind vérezve hulltak a porba.
---
- Jézusom - suttogta Natasha, miután már nem kellett amiatt aggódniuk a másik ülésben gubbasztó mesterlövésszel, hogy lezuhan a vadászrepülőgép velük egyet a mélybe. Loki erejétől kis híján az egyik épületnek csapódtak, de még idejében sikerült kontrollálni a gépet, és lerakni az egyik háztetőre, bár Natasha nem próbálkozott volna meg kétszer ezzel a manőverrel. Még szerencse, hogy Clint ott volt vele.
New York utcáit elöntötte a vér. Még onnan is, ahol ők voltak, kristály tisztán látszott, miként robbannak darabokra vagy egyszerűen dőlnek el a szörnyek, és a nő ereiben meghűlt a vér, ha arra gondolt, hogy Loki mindezt az elméjével csinálta. A mágiájával, ahogy ő hívta.
Clint figyelmét sokkal inkább az a látvány kötötte le, amit Thor és Loki párosa nyújtott a Stark Toronytól nem messze egy másik épület tetején. Sosem látott még olyan vihart, ahol minden villám egyetlen pontra korlátozódik, majd a kék-fehér fény haragos zölddé változik, hogy aztán hullámként borítsa be a belvárost.
- Megcsinálja - hüledezett Barton. - Az a nyavalyás megcsinálja.
Már kilométerekkel arrébb járt a folyamatosan hullámzó burok széle, és sem földön járó, sem levegőben szálló szörny nem menekülhetett előle. Amelyik megpróbált, azt az erőmező visszatartotta. Csapdába estek, és már mind tudták, hogy meg fognak halni.
---
Pepper kezéből kiesett a telefonja, mikor egy erősebb szélfúvás eloszlatta azt a maradék ködfelhőt is, ami még uralkodott a külváros szélénél, és a város felett mélyzöld színűvé és szürkévé vált az ég, a felhők alatt pedig fényes villámok cikáztak ide-oda.
- Tony - suttogta a nő.
Nem tartott sokáig, hogy a New Yorkon pihenő zöld kupola olyan méretűvé táguljon, hogy már csak méterek válasszák el őt tőle, és hiába nézett Rhodey irányába, a férfi legalább annyira döbbentnek tűnt, mint ő maga.
Mi történhetett? Mit jelentett ez? Tonyék sikerrel jártak? Vagy éppen most halnak bele a próbálkozásukba? Mi folyik odabent?
Mielőtt azonban bárki választ adhatott volna a nő kimondatlan és aggódó kérdéseire, a Stark Torony egy akkora roppanással, amit még ők is meghallottak a távolból, összeomlott, és vele együtt a zöld erőmező is megszűnt létezni.
előző | következő