[Fanfic] Sérülések
... amik sosem gyógyulnak be
Író: Jarith
Cím: Sérülések
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: Akame
Típus: Kisregény
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: AU, angst, hurt, szereplő halála, kínzás, durva nyelvezet, slash
Köszönet: Azoknak, akik talán nem is tudják, hogy nekik hála vagyok még egyben
Ajánló: Neked, Hitsu <3
Lektorálta: Yumi, köszönöm~ <3
Az élet sosem volt igazságos. Nem igaz, hogy a rosszak megbűnhődnek, a jók pedig elnyerik méltó jutalmukat. Az élet nem tündérmese, ahol minden fekete és fehér. Sokszor nincs logika azokban a dolgokban, amik a sorsunkat kísérik.
Egy ártatlan, tiszta fiú meséje rémálommá változik, amikor eléri egy súlyos betegség.
Egy hanyag, meg nem értett fiú rémálma mesévé változik, amikor találkozik ezzel a lélekkel.
Lehetnek barátok, mikor egyáltalán nem hasonlítanak? Lehet-e őszinte a szeretetük egymás iránt, mikor annyi bizonytalanság öleli körbe őket?
Lehet két fiú szerelmes?
„Még ha le is gyengültünk az összezavarodásig,
A kötelék, ami azon a napon és azon a helyen született, soha nem fog eltűnni…”
/Kamenashi Kazuya - Kizuna, részlet/
1. Fejezet - Horzsolás
- Ide, rúgd ide!
Az udvaron szinte alig maradt egy talpalatnyi szabad hely a fekete egyenruhás diákoktól és néhány lézengő tanártól. Mindenki igyekezett kiélvezni a szeptemberi szemeszter utolsó langyos, nyárias napjait. A reggelek már nyirkosak, csípősen hidegek voltak, ebből pedig számítani lehetett az ősz teljes beköszöntére.
A tanévkezdést leszámítva kifejezetten szerették a fiatalok ezt az időszakot.
A 3C pedig különösen.
- Játékterem délután?
- Nem érek rá, dolgoznom kell.
- Dolgoznod? Mi a francnak?
- Tudod, van két öcsém és nekem nem pénzzel törlik a seggem, mint egyeseknek.
Dühösen meredtek egymásra, amíg a beszélgetés harmadik résztvevője közéjük nem oldalazott.
- Srácok! Szedjétek le egymás fejét suli után, jó? - A páros vicsorgott, de nem válaszolt. - Jó?!
- Igen, Jin - sóhajtottak fel.
Egy megviselt bőrlabda a fejüktől fél méterre suhant el, végül nekicsapódott a kőfalnak. Egy 3D-s bárgyú vigyorral rohant oda érte és rájuk kacsintott.
- Mi lenne, ha inkább őt vernénk meg? - érdeklődött negédes mosollyal az ajkán Jin. Kyoji és Toshio gondolkodás nélkül bólintottak. Annak ellenére, hogy mind azonos évfolyamba jártak, az osztályok között kifejezetten vibrált a gyűlölet. Az összes osztálynak megvolt a maga törzshelye az épületben - illetve e környékén -, ahová csak úgy nem tették be a lábukat, és ezeket többnyire az új gólyák örökölték az éppen érettségiző csapatoktól.
A 3C birodalma az udvar hátsó jobboldali részét tette ki. Innen nyílt egy ajtó pontosan az ő tantermükbe.
- Pofátlan kis görény - morogta Toshio.
- És még hülye is - bólogatott Jin.
- Arról nem beszélve, hogy lenyúlta a csajom - sziszegte ingerülten a harmadik muskétás. Társai hallgattak. - Most mi van?!
- Bocs, hogy ezt mondom - nyújtózkodott vidáman ropogó végtagokkal a trió vezére -, de azért a bukszáért egyáltalán nem nagy veszteség.
- Hé!
Akanishi Jin, a maga tizenhét évével úgy érezte, mindent tud a világról, amiben tengeti a napjait. Előtte nincsenek titkok, járatos abban, mi a fekete, a fehér és a szürke, hol húzódnak a határvonalak. Tisztában volt azzal, hogy a matek és a földrajz tanára a raktárszobában szexelnek órák után, a sarki fagyizós fia drogot árul édestölcsér helyett, az utcájukban lévő állatkereskedésben rendszeresen meghalnak a halak, mivel egy lelkes és rendszeres látogató mérgező bogarakat dobál az akváriumukba. Ismerte az emberek jó és rossz oldalát egyaránt. Gyerekkorában az apja verte őt, az anyját és a húgát, ebben az iskolában pedig végre barátokat talált.
A Gakuen Középiskola jelentette a második otthonát. Persze nem volt annyira naiv, hogy azt higgye, hozzájuk nem férkőzik be az eredendő bűn és a kegyetlenség mocska, azonban arra, amit aznap, egy átlagosnak tetsző szeptemberi napon látott, nem készült fel.
Az ebédszünet előtt angol órát tartottak a 3C-nek, amin Jin megint nem bírt magával. A tanár ezért plusz tíz percen át ott tartotta a teremben és teljesen feleslegesen előadta ugyanazt a szentismét, mint minden alkalommal. A srác ezért elővette a szokásos módszerét: a harmincas évei végén járó férfi nadrágzsebéből kilógó kulcstartókat vizslatta fapofával, ameddig el nem mehetett.
Zsebre vágott kézzel baktatott az üres folyosón. Csöndtől kongtak a fehér és szürke falak. Ez rendkívül szokatlannak számított az iskolában. A nyugalom és a béke. A szüntelen hangzavar, ordítozás, csattogások és cipődobogások… ezek voltak a természetesek.
Összerezzenve kapta fel a fejét.
Biztos volt benne, hogy egy kiáltást hallott. Messziről ugyan, de jelenleg remekül terjedtek a hangok.
A lépcsőhöz rohant. Némi hezitálás után felfelé vette az útját kettesével szedve a lépcsőfokokat. Az első emeleten hasonló kihaltság üdvözölte, mint amilyet a földszinten maga mögött hagyott - azzal a különbséggel, hogy mégis picit más volt. Beszélgetés szűrődött hozzá bal oldal felől. Halk nevetgélés vegyült bele olykor-olykor.
Homlokráncolva, halk léptekkel indult arra.
- … kell!
- Mondj már valamit!
- Nem fog. Sosem mond semmit.
- Kis hülye…
- Nyikkanj má’ meg! - bődült el egy Jinnek nagyon ismerős hang tulajdonosa.
Végre elérte a sarkot - amin túl a beszélgetés résztvevőibe botlott. Majdnem szó szerint, csakhogy a döbbenettől idő előtt földbe gyökerezett a lába.
Az egyik ablak körül négyen fészkelődtek, ami miatt egy picit késve vette észre a gyűrűbe fogott ötödik, vékony alakot.
Először az lepte meg, hogy még sosem látta a fiút eddig az iskola falai között, pedig ehhez túlságosan nyughatatlan és központi személy volt. Gólyának túl idősnek tűnt, viszont ha nem az, miért nem látta eddig?
Másodszorra eljutott a tudatáig végre a kép, ami kibontakozott előtte. Kazuo Kazeyama, egy 3D-s pszichopatapalánta teljes erőből belenyomta az ismeretlen srác fejét az ablakba. Az üveglapon egy hosszú repedés futott végig, a rengeteg hajszáltörésről nem is beszélve. Úgy festett, mint egy átlátszó pók hálója, aminek a közepe halvány vörös színben pompázik a napsugarak kereszttüzében…
- Hé!
Hárman ijedten arrébb rebbentek a kiáltásra, míg Kazeyama csupán a fejét fordította hátra. Amikor felismerte Jint, gúnyosan gonosz mosolyra húzta a száját.
- Szevasz Akanishi!
- Mi a fenét csináltok? - kérdezte ingerülten.
- Nem akarsz csatlakozni? Jó móka! Úgyis szar az ebéd ma.
Jin hitetlenkedve meredt a fiú rosszindulatú, koromfekete szemeibe. A leginkább még sem az döbbentette meg, hogy Kazuo ilyesmit képes tenni valakivel szórakozásból, hanem az, hogy maga az áldozat ezt szem összeszorítva, egyetlen apró nyikkanás nélkül tűrte.
„Ha őt nem érdekli, engem sem kéne.”
De képtelen volt egyszerűen elsétálni.
- Ereszd el!
- Mi van?
- Azt mondtam - sétált lassan, fenyegetően Kazeyama elé -, ereszd el!
A srác felhorkantott, majd megrázta magát. Visszafordította fejét és figyelmét a magatehetetlen fiúhoz, aki már finoman reszketett is. Az ablaküveg hangosan megroppant. Percek kérdését jelentette, hogy darabokra törjön.
- Talán néhány vágás az álmodozó pofidon meghozza a nem létező eszed…
- Süket vagy gyengeelméjű vagy? Esetleg mindkettő? - érdeklődött Jin szarkasztikusan. Kazuo vállai megemelkedtek, a háta megfeszült, viszont még mindig nem billent ki eléggé a lelki nyugalmához ahhoz, hogy rávesse magát a szemtelenkedőre. Akanishi felsóhajtott.
„Reménykedtem benne, hogy eldurran az agya. Marad a „b” megoldás."
Megragadta Kazeyama egyenruhájának a gallérját és magához rántotta, a karját pedig hátrahúzta. Kis lendületet vett és teljes erejéből állon vágta őt.
A trió hökkenten levegőért kapott, a vezérük nekiesett a falnak, szolidan belefejelt, majd szédelegve a hátára esett.
Jin sziszegve rázta az öklét.
- Aú… - Megdörzsölte sajgó bütykeit. Lepillantott Kazuóra. - Na, takarodj innen, míg a horzsolásom nyalogatom!
Állta a gyilkolási vágytól csillogó ellenséges tekintetet. Nem mozdult, míg a 3D-sek el nem tűntek a folyosóról. Vett egy mély levegőt és megengedett magának egy másodpercnyi szemlehunyást, mielőtt az ablak előtt lehajtott fejjel ácsorgó fiúhoz fordult volna.
- Jól vagy?
Semmiféle válasz nem érkezett. Jin tett egy lépést felé. Óvatosan megérintette a vállát. Ebből nyugtató simítás lett, amikor biztos volt afelől, hogy a srác nem borul ki a fizikai kontaktus ilyesfajta mértékétől.
- Jól érzed magad?
Finoman az ujjai közé fogta az állát és kényszerítette rá, hogy felemelje a fejét.
A fiú homlokán volt egy nagyjából három centis vágás, amiből két vércsík is csordogált lefelé egészen a szemöldökéig. Még egy hajtincs is beleragadt a sebbe. Mindezek ellenére az arca a helyzethez képest groteszk nyugalmat árasztott, míg a szemeiből sugárzott a naiv ártatlanság és egyfajta gyermeki tisztaság.
Jin majdnem elfelejtette miatta, amit mondani akart.
- Figyelj… Megsérültél. Le kéne menned az orvosiba.
- Rendben - mosolyodott el kedvesen. Akanishi úgy érezte, menten elájul. „Mi a fenét mosolyog?! Ez hülye?”
- Akkor… lemész?
- Kazu nem tudja, merre van - simította a fülé mögé a haját zavart mosollyal.
„Ez… Valami nagyon nincs rendben ezzel a sráccal. Ki a jó élet egyáltalán? Kazu? Soha az életben nem láttam még.”
- Jól van… Majd én lekísérlek.
Alig pár méterre voltak az orvosi szobától, amikor becsengettek a következő órára. Azonnal behívták őket, amint Jin kopogott az ajtón. Összesen ötször fordulhatott meg három év alatt a fehér, aprócska, de kifejezetten vidáman berendezett helyiségben - ebből négy alkalommal csak egy-egy barátját kísérte.
- Kazuya! - A védőnő meglepett arckifejezéssel tekintet fel egy halom papírból. Letette a tollat a kezéből, felkelt és hátra tolta a székét, hogy megkerülhesse a zsúfolt asztalt. - Mi történt veled?
- Kazu arca vérzik - válaszolta. Felemelte a kezét, de mielőtt a sebhez nyúlhatott volna, Jin elkapta a csuklóját, amivel kivívott magának egy csodálkozó pillantást a fiútól.
- Gyere, ülj le ide, jó? - mutatott a fehér vizsgálóágyra a fiatal nő egy bizalomgerjesztő mosollyal. - Ellátom a sebet, addig találd ki, milyen matricát szeretnél.
- Kutyásat, Kazu-chan kutyásat szeretne!
- Rendben. Akanishi-kun mindjárt keres egyet neked - vetett egy kérlelő pillantást a fiúra, aki erre felvonta a szemöldökét. - Abban a sárga dobozban találod őket! - biccentett az egyik polc irányába.
Jin vonakodva tette meg azt a néhány kis lépést az idióta matricákig és kezdett közöttük kutatni. Félredobált néhány katicásat, kacsásat, repülőset. Közben megállás nélkül kattogott az agya, próbálta kizárni a fejéből a háta mögött folyó abszurd beszélgetést.
- Ez egy kicsit csípni fog, jó?
- Jó… Kazu kibírja.
- Hát persze. Mint mindig. Nem is olyan vészes ez a seb. Aprócska. Katona dolog.
- Kazu-chan katona?
Akanishi belekapaszkodott a polc szélébe. A kézfeje remegett az intenzív szorítástól. Egyszerűen irreális volt az egész.
Végre talált egy kutyás matricát. Egy dalmata játszott rajta egy piros labdával. Egy hét éves számára valószínűleg a csodálat ne továbbját jelentette volna - épp ezért nem bírta egyeztetni az előtte ülő fiú látványát a szavaival.
Zúgó fejjel nyújtotta át az öntapadós papírdarabot „Kazu-channak”, aki ráemelte a pillantását. Az átható, hálától és örömtől csillogó pillantását.
Jin szabályosan kimenekült a helyiségből. Már a folyosó végén rohant, amikor tudatosult benne, hogy az orvosiban egész idő alatt összeszorította az állkapcsát és alig vett levegőt.
Író: Jarith
Cím: Sérülések
Fandom: KAT-TUN
Párosítás: Akame
Típus: Kisregény
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: AU, angst, hurt, szereplő halála, kínzás, durva nyelvezet, slash
Köszönet: Azoknak, akik talán nem is tudják, hogy nekik hála vagyok még egyben
Ajánló: Neked, Hitsu <3
Lektorálta: Yumi, köszönöm~ <3
Az élet sosem volt igazságos. Nem igaz, hogy a rosszak megbűnhődnek, a jók pedig elnyerik méltó jutalmukat. Az élet nem tündérmese, ahol minden fekete és fehér. Sokszor nincs logika azokban a dolgokban, amik a sorsunkat kísérik.
Egy ártatlan, tiszta fiú meséje rémálommá változik, amikor eléri egy súlyos betegség.
Egy hanyag, meg nem értett fiú rémálma mesévé változik, amikor találkozik ezzel a lélekkel.
Lehetnek barátok, mikor egyáltalán nem hasonlítanak? Lehet-e őszinte a szeretetük egymás iránt, mikor annyi bizonytalanság öleli körbe őket?
Lehet két fiú szerelmes?
„Még ha le is gyengültünk az összezavarodásig,
A kötelék, ami azon a napon és azon a helyen született, soha nem fog eltűnni…”
/Kamenashi Kazuya - Kizuna, részlet/
1. Fejezet - Horzsolás
- Ide, rúgd ide!
Az udvaron szinte alig maradt egy talpalatnyi szabad hely a fekete egyenruhás diákoktól és néhány lézengő tanártól. Mindenki igyekezett kiélvezni a szeptemberi szemeszter utolsó langyos, nyárias napjait. A reggelek már nyirkosak, csípősen hidegek voltak, ebből pedig számítani lehetett az ősz teljes beköszöntére.
A tanévkezdést leszámítva kifejezetten szerették a fiatalok ezt az időszakot.
A 3C pedig különösen.
- Játékterem délután?
- Nem érek rá, dolgoznom kell.
- Dolgoznod? Mi a francnak?
- Tudod, van két öcsém és nekem nem pénzzel törlik a seggem, mint egyeseknek.
Dühösen meredtek egymásra, amíg a beszélgetés harmadik résztvevője közéjük nem oldalazott.
- Srácok! Szedjétek le egymás fejét suli után, jó? - A páros vicsorgott, de nem válaszolt. - Jó?!
- Igen, Jin - sóhajtottak fel.
Egy megviselt bőrlabda a fejüktől fél méterre suhant el, végül nekicsapódott a kőfalnak. Egy 3D-s bárgyú vigyorral rohant oda érte és rájuk kacsintott.
- Mi lenne, ha inkább őt vernénk meg? - érdeklődött negédes mosollyal az ajkán Jin. Kyoji és Toshio gondolkodás nélkül bólintottak. Annak ellenére, hogy mind azonos évfolyamba jártak, az osztályok között kifejezetten vibrált a gyűlölet. Az összes osztálynak megvolt a maga törzshelye az épületben - illetve e környékén -, ahová csak úgy nem tették be a lábukat, és ezeket többnyire az új gólyák örökölték az éppen érettségiző csapatoktól.
A 3C birodalma az udvar hátsó jobboldali részét tette ki. Innen nyílt egy ajtó pontosan az ő tantermükbe.
- Pofátlan kis görény - morogta Toshio.
- És még hülye is - bólogatott Jin.
- Arról nem beszélve, hogy lenyúlta a csajom - sziszegte ingerülten a harmadik muskétás. Társai hallgattak. - Most mi van?!
- Bocs, hogy ezt mondom - nyújtózkodott vidáman ropogó végtagokkal a trió vezére -, de azért a bukszáért egyáltalán nem nagy veszteség.
- Hé!
Akanishi Jin, a maga tizenhét évével úgy érezte, mindent tud a világról, amiben tengeti a napjait. Előtte nincsenek titkok, járatos abban, mi a fekete, a fehér és a szürke, hol húzódnak a határvonalak. Tisztában volt azzal, hogy a matek és a földrajz tanára a raktárszobában szexelnek órák után, a sarki fagyizós fia drogot árul édestölcsér helyett, az utcájukban lévő állatkereskedésben rendszeresen meghalnak a halak, mivel egy lelkes és rendszeres látogató mérgező bogarakat dobál az akváriumukba. Ismerte az emberek jó és rossz oldalát egyaránt. Gyerekkorában az apja verte őt, az anyját és a húgát, ebben az iskolában pedig végre barátokat talált.
A Gakuen Középiskola jelentette a második otthonát. Persze nem volt annyira naiv, hogy azt higgye, hozzájuk nem férkőzik be az eredendő bűn és a kegyetlenség mocska, azonban arra, amit aznap, egy átlagosnak tetsző szeptemberi napon látott, nem készült fel.
Az ebédszünet előtt angol órát tartottak a 3C-nek, amin Jin megint nem bírt magával. A tanár ezért plusz tíz percen át ott tartotta a teremben és teljesen feleslegesen előadta ugyanazt a szentismét, mint minden alkalommal. A srác ezért elővette a szokásos módszerét: a harmincas évei végén járó férfi nadrágzsebéből kilógó kulcstartókat vizslatta fapofával, ameddig el nem mehetett.
Zsebre vágott kézzel baktatott az üres folyosón. Csöndtől kongtak a fehér és szürke falak. Ez rendkívül szokatlannak számított az iskolában. A nyugalom és a béke. A szüntelen hangzavar, ordítozás, csattogások és cipődobogások… ezek voltak a természetesek.
Összerezzenve kapta fel a fejét.
Biztos volt benne, hogy egy kiáltást hallott. Messziről ugyan, de jelenleg remekül terjedtek a hangok.
A lépcsőhöz rohant. Némi hezitálás után felfelé vette az útját kettesével szedve a lépcsőfokokat. Az első emeleten hasonló kihaltság üdvözölte, mint amilyet a földszinten maga mögött hagyott - azzal a különbséggel, hogy mégis picit más volt. Beszélgetés szűrődött hozzá bal oldal felől. Halk nevetgélés vegyült bele olykor-olykor.
Homlokráncolva, halk léptekkel indult arra.
- … kell!
- Mondj már valamit!
- Nem fog. Sosem mond semmit.
- Kis hülye…
- Nyikkanj má’ meg! - bődült el egy Jinnek nagyon ismerős hang tulajdonosa.
Végre elérte a sarkot - amin túl a beszélgetés résztvevőibe botlott. Majdnem szó szerint, csakhogy a döbbenettől idő előtt földbe gyökerezett a lába.
Az egyik ablak körül négyen fészkelődtek, ami miatt egy picit késve vette észre a gyűrűbe fogott ötödik, vékony alakot.
Először az lepte meg, hogy még sosem látta a fiút eddig az iskola falai között, pedig ehhez túlságosan nyughatatlan és központi személy volt. Gólyának túl idősnek tűnt, viszont ha nem az, miért nem látta eddig?
Másodszorra eljutott a tudatáig végre a kép, ami kibontakozott előtte. Kazuo Kazeyama, egy 3D-s pszichopatapalánta teljes erőből belenyomta az ismeretlen srác fejét az ablakba. Az üveglapon egy hosszú repedés futott végig, a rengeteg hajszáltörésről nem is beszélve. Úgy festett, mint egy átlátszó pók hálója, aminek a közepe halvány vörös színben pompázik a napsugarak kereszttüzében…
- Hé!
Hárman ijedten arrébb rebbentek a kiáltásra, míg Kazeyama csupán a fejét fordította hátra. Amikor felismerte Jint, gúnyosan gonosz mosolyra húzta a száját.
- Szevasz Akanishi!
- Mi a fenét csináltok? - kérdezte ingerülten.
- Nem akarsz csatlakozni? Jó móka! Úgyis szar az ebéd ma.
Jin hitetlenkedve meredt a fiú rosszindulatú, koromfekete szemeibe. A leginkább még sem az döbbentette meg, hogy Kazuo ilyesmit képes tenni valakivel szórakozásból, hanem az, hogy maga az áldozat ezt szem összeszorítva, egyetlen apró nyikkanás nélkül tűrte.
„Ha őt nem érdekli, engem sem kéne.”
De képtelen volt egyszerűen elsétálni.
- Ereszd el!
- Mi van?
- Azt mondtam - sétált lassan, fenyegetően Kazeyama elé -, ereszd el!
A srác felhorkantott, majd megrázta magát. Visszafordította fejét és figyelmét a magatehetetlen fiúhoz, aki már finoman reszketett is. Az ablaküveg hangosan megroppant. Percek kérdését jelentette, hogy darabokra törjön.
- Talán néhány vágás az álmodozó pofidon meghozza a nem létező eszed…
- Süket vagy gyengeelméjű vagy? Esetleg mindkettő? - érdeklődött Jin szarkasztikusan. Kazuo vállai megemelkedtek, a háta megfeszült, viszont még mindig nem billent ki eléggé a lelki nyugalmához ahhoz, hogy rávesse magát a szemtelenkedőre. Akanishi felsóhajtott.
„Reménykedtem benne, hogy eldurran az agya. Marad a „b” megoldás."
Megragadta Kazeyama egyenruhájának a gallérját és magához rántotta, a karját pedig hátrahúzta. Kis lendületet vett és teljes erejéből állon vágta őt.
A trió hökkenten levegőért kapott, a vezérük nekiesett a falnak, szolidan belefejelt, majd szédelegve a hátára esett.
Jin sziszegve rázta az öklét.
- Aú… - Megdörzsölte sajgó bütykeit. Lepillantott Kazuóra. - Na, takarodj innen, míg a horzsolásom nyalogatom!
Állta a gyilkolási vágytól csillogó ellenséges tekintetet. Nem mozdult, míg a 3D-sek el nem tűntek a folyosóról. Vett egy mély levegőt és megengedett magának egy másodpercnyi szemlehunyást, mielőtt az ablak előtt lehajtott fejjel ácsorgó fiúhoz fordult volna.
- Jól vagy?
Semmiféle válasz nem érkezett. Jin tett egy lépést felé. Óvatosan megérintette a vállát. Ebből nyugtató simítás lett, amikor biztos volt afelől, hogy a srác nem borul ki a fizikai kontaktus ilyesfajta mértékétől.
- Jól érzed magad?
Finoman az ujjai közé fogta az állát és kényszerítette rá, hogy felemelje a fejét.
A fiú homlokán volt egy nagyjából három centis vágás, amiből két vércsík is csordogált lefelé egészen a szemöldökéig. Még egy hajtincs is beleragadt a sebbe. Mindezek ellenére az arca a helyzethez képest groteszk nyugalmat árasztott, míg a szemeiből sugárzott a naiv ártatlanság és egyfajta gyermeki tisztaság.
Jin majdnem elfelejtette miatta, amit mondani akart.
- Figyelj… Megsérültél. Le kéne menned az orvosiba.
- Rendben - mosolyodott el kedvesen. Akanishi úgy érezte, menten elájul. „Mi a fenét mosolyog?! Ez hülye?”
- Akkor… lemész?
- Kazu nem tudja, merre van - simította a fülé mögé a haját zavart mosollyal.
„Ez… Valami nagyon nincs rendben ezzel a sráccal. Ki a jó élet egyáltalán? Kazu? Soha az életben nem láttam még.”
- Jól van… Majd én lekísérlek.
Alig pár méterre voltak az orvosi szobától, amikor becsengettek a következő órára. Azonnal behívták őket, amint Jin kopogott az ajtón. Összesen ötször fordulhatott meg három év alatt a fehér, aprócska, de kifejezetten vidáman berendezett helyiségben - ebből négy alkalommal csak egy-egy barátját kísérte.
- Kazuya! - A védőnő meglepett arckifejezéssel tekintet fel egy halom papírból. Letette a tollat a kezéből, felkelt és hátra tolta a székét, hogy megkerülhesse a zsúfolt asztalt. - Mi történt veled?
- Kazu arca vérzik - válaszolta. Felemelte a kezét, de mielőtt a sebhez nyúlhatott volna, Jin elkapta a csuklóját, amivel kivívott magának egy csodálkozó pillantást a fiútól.
- Gyere, ülj le ide, jó? - mutatott a fehér vizsgálóágyra a fiatal nő egy bizalomgerjesztő mosollyal. - Ellátom a sebet, addig találd ki, milyen matricát szeretnél.
- Kutyásat, Kazu-chan kutyásat szeretne!
- Rendben. Akanishi-kun mindjárt keres egyet neked - vetett egy kérlelő pillantást a fiúra, aki erre felvonta a szemöldökét. - Abban a sárga dobozban találod őket! - biccentett az egyik polc irányába.
Jin vonakodva tette meg azt a néhány kis lépést az idióta matricákig és kezdett közöttük kutatni. Félredobált néhány katicásat, kacsásat, repülőset. Közben megállás nélkül kattogott az agya, próbálta kizárni a fejéből a háta mögött folyó abszurd beszélgetést.
- Ez egy kicsit csípni fog, jó?
- Jó… Kazu kibírja.
- Hát persze. Mint mindig. Nem is olyan vészes ez a seb. Aprócska. Katona dolog.
- Kazu-chan katona?
Akanishi belekapaszkodott a polc szélébe. A kézfeje remegett az intenzív szorítástól. Egyszerűen irreális volt az egész.
Végre talált egy kutyás matricát. Egy dalmata játszott rajta egy piros labdával. Egy hét éves számára valószínűleg a csodálat ne továbbját jelentette volna - épp ezért nem bírta egyeztetni az előtte ülő fiú látványát a szavaival.
Zúgó fejjel nyújtotta át az öntapadós papírdarabot „Kazu-channak”, aki ráemelte a pillantását. Az átható, hálától és örömtől csillogó pillantását.
Jin szabályosan kimenekült a helyiségből. Már a folyosó végén rohant, amikor tudatosult benne, hogy az orvosiban egész idő alatt összeszorította az állkapcsát és alig vett levegőt.