Az utolsó látomás
Elkészült életem első snarry fordítása. Nagyon rövidke, és kifejezetten light, viszont édesen romantikus, ezért cukorbetegek csak felügyelet mellett olvassák!
Remélem, tetszeni fog! Várom a kritikákat: folytassam, vagy keressek más elfoglaltságot...
A mű eredeti címe: The Final Fantasy
Írta: Ptyx
Fordította: elinor103
Műfaj: romantikus
Figyelmeztetés: A műben azonos nemű szereplők kapcsolatára történik utalás. Amennyiben ez a téma számodra sértő vagy visszataszító, kérlek, ne olvass tovább.
Nyilatkozat: A Harry Potter univerzummal kapcsolatos minden jog J.K. Rowling, és a vele szerződésben álló különböző kiadók és filmstúdiók tulajdona. Nekem semmiféle anyagi hasznom nem származik belőle.
Az eredeti írás megtalálható itt: http://ptyx.noigandres.com/Gothic/final_fant.html
Az utolsó látomás
...Amikor az ajtóhoz ér, újra felém fordul. „Megkaphatnám… a merengőt egy percre?”
„Tessék? Miért?” - kérdezem meglepetten. „Nem gondolod komolyan, hogy benne hagynám a… A merengő most üres.”
Önelégülten mosolyog. „Nyilvánvalóan. Nem vagyok olyan naiv, mint gondolja, Professzor. De nem; én akarok eltávolítani néhány gondolatot az elmémből. Kérem.”
„Mr. Potter, nem látok erre semmi okot.”
„Kérem, Professzor! Minél előbb ideadja a merengőt, annál hamarabb elmegyek.”
A helyzet képtelensége zavarba ejtő. „Rendben van.”- mondom neki, és a polchoz megyek, ahol a kőtálat tartom, amelyet csak azért nem juttattam még vissza az Igazgató úrnak, mert játszani akartam a képzeletemmel, még egyszer utoljára.
Átnyújtom neki a merengőt. Ő megérinti a fejét a pálcájával, és egy ezüstfehér fonál folyik át a kőtálba.
Aztán úgy adja át nekem a merengőt, mintha arra invitálna, hogy nézzem meg a tartalmát. Óvatosan belenézek - a kíváncsiság mindig is az egyik bosszantó és nehezen kordában tartható jellemvonásom volt.
A merengőt kezemben tartva figyelem Harry emlékének kavargó fonalait.
Két idős varázsló sétál a tengerparton, karjuk egymást öleli. A hajuk fehér, mint Albusé. Egyikük fején rakoncátlan fürtök. A gyanúm beigazolódik, amikor meglátom a smaragdzöld szempárt. A másik férfit is felismerem - őt nézem a tükörben már majdnem negyven éve. Az arckifejezését azonban sohasem láttam még ilyen békésnek azelőtt.
Most megállnak, és egymás szemébe néznek. Az érzelem a tekintetükben, a fekete és a zöld szemekben, leírhatatlan. Mintha két élet összeadódott volna abban a pillantásban, és az eredmény egy egyszerű szó: „igen”. Igen, érdemes volt.
Megcsókolják egymást, a testük tökéletesen illeszkedik a másikhoz, de hirtelen már nem őket figyelem: az igazi Harryt nézem, aki a kezemet fogja. Felé fordulok és átölelem.
„Jól van. Győztél.”
Vége
Remélem, tetszeni fog! Várom a kritikákat: folytassam, vagy keressek más elfoglaltságot...
A mű eredeti címe: The Final Fantasy
Írta: Ptyx
Fordította: elinor103
Műfaj: romantikus
Figyelmeztetés: A műben azonos nemű szereplők kapcsolatára történik utalás. Amennyiben ez a téma számodra sértő vagy visszataszító, kérlek, ne olvass tovább.
Nyilatkozat: A Harry Potter univerzummal kapcsolatos minden jog J.K. Rowling, és a vele szerződésben álló különböző kiadók és filmstúdiók tulajdona. Nekem semmiféle anyagi hasznom nem származik belőle.
Az eredeti írás megtalálható itt: http://ptyx.noigandres.com/Gothic/final_fant.html
Az utolsó látomás
...Amikor az ajtóhoz ér, újra felém fordul. „Megkaphatnám… a merengőt egy percre?”
„Tessék? Miért?” - kérdezem meglepetten. „Nem gondolod komolyan, hogy benne hagynám a… A merengő most üres.”
Önelégülten mosolyog. „Nyilvánvalóan. Nem vagyok olyan naiv, mint gondolja, Professzor. De nem; én akarok eltávolítani néhány gondolatot az elmémből. Kérem.”
„Mr. Potter, nem látok erre semmi okot.”
„Kérem, Professzor! Minél előbb ideadja a merengőt, annál hamarabb elmegyek.”
A helyzet képtelensége zavarba ejtő. „Rendben van.”- mondom neki, és a polchoz megyek, ahol a kőtálat tartom, amelyet csak azért nem juttattam még vissza az Igazgató úrnak, mert játszani akartam a képzeletemmel, még egyszer utoljára.
Átnyújtom neki a merengőt. Ő megérinti a fejét a pálcájával, és egy ezüstfehér fonál folyik át a kőtálba.
Aztán úgy adja át nekem a merengőt, mintha arra invitálna, hogy nézzem meg a tartalmát. Óvatosan belenézek - a kíváncsiság mindig is az egyik bosszantó és nehezen kordában tartható jellemvonásom volt.
A merengőt kezemben tartva figyelem Harry emlékének kavargó fonalait.
Két idős varázsló sétál a tengerparton, karjuk egymást öleli. A hajuk fehér, mint Albusé. Egyikük fején rakoncátlan fürtök. A gyanúm beigazolódik, amikor meglátom a smaragdzöld szempárt. A másik férfit is felismerem - őt nézem a tükörben már majdnem negyven éve. Az arckifejezését azonban sohasem láttam még ilyen békésnek azelőtt.
Most megállnak, és egymás szemébe néznek. Az érzelem a tekintetükben, a fekete és a zöld szemekben, leírhatatlan. Mintha két élet összeadódott volna abban a pillantásban, és az eredmény egy egyszerű szó: „igen”. Igen, érdemes volt.
Megcsókolják egymást, a testük tökéletesen illeszkedik a másikhoz, de hirtelen már nem őket figyelem: az igazi Harryt nézem, aki a kezemet fogja. Felé fordulok és átölelem.
„Jól van. Győztél.”
Vége