Segítő kezek (Supernatural, NC-17) 5. fejezet
Pontosan egy év telt el a kis faházban töltött első éj óta. Pár hétig még ott maradtak, miután Bobby azt a jó hírt hozta, hogy a vadászok megbékéltek, ugyanis kiderült, hogy Sam miért tett mindent. Tény, hogy dühösek maradtak, és többet semmilyen segítséget nem nyújtottak a fiúknak, ha véletlenül összefutottak egy-egy vadászat közben, de legalább nem üldözték, és nem akarták megölni őket.
Azonban az utolsó pár hétben eltávolodtak egymástól. Sam kétségbe esett volt, többször is felhozta a témát, de testvére mindig kitért a válasz elől, és sokszor magára hagyta.
Már több mint egy hónapja rostokoltak egy poros kisvárosban, ahol nagyon nagy volt a természetfeletti jelenlét. Először egy kopogó szellemet űztek ki egy fiatal nő házából, majd egy árnydémont, egy családi házból, meggyűlt a bajuk egy kaszással is. Később Bobby is csatlakozott hozzájuk egy pár napra, amíg sikerült egy kislányból kiűzni egy démont, most pedig egy dühös szellemet üldöztek, ami csak péntekenként gyilkolt.
Ezen a napon szerda volt, vagyis még volt két napjuk a következő támadásig. Sam nagyon készült az estére, reménykedett benne, hogy Dean nem feledkezett meg az évfordulóról, hiszen mégis csak ez az első.
Viszont Dean egész este nem tért vissza a motelbe, csak valamikor hajnalban tántorgott vissza és bűzlött az alkoholtól. Odabillegett Samhez, és próbálta megcsókolni. Viszont öccse arrébb taszította, amit Dean egy vállrándítással nyugtázott, majd rádőlt az ágyra, és már horkolt is.
- Faszfej - morogta öccse, miközben csizmáját próbálta lerángatni a lábáról. Amikor ez sikerült, Sam egy üveg sörrel a kezében kivonult a szobából, és leült egy közeli padra.
Órákon keresztül üldögélt ott, és gondolkodott. El sem tudta képzelni, hogy bátyja miért változott meg ennyire. Napkeltekor visszasétált a szobába, lefeküdt ő is, és próbált egy keveset pihenni, de nem igazán ment, mivel nemsokára Dean közeledni kezdett, ő pedig nem ellenkezett. Nem is tudott volna, hiszen minden porcikájával imádta. De ez már nem szeretkezés volt, hanem valami más.
***
Sam óvatosan lépkedett az elhagyatott gyárépületben. Már ezredszer jutott eszébe az, hogy miért mindig ő viszi vásárra a bőrét, amíg Dean egy temetőben járkál a szellem sírját keresve, jóval nagyobb biztonságban mint ő. Ekkor hirtelen megjelent előtte a szellem. Belelőtt egyet a kősóval töltött fegyverrel, majd elbújt egy oszlop mögé. Pár pillanatig néma csend volt, majd meghallotta a közeledő vércsöpögést, aztán hirtelen ott termett balján. Sam ismét lőtt, a szellem pedig eloszlott. Nem volt már sok idő napkeltéig, ezért nagyon reménykedett benne, hogy Dean addig, elégeti a csontokat. De a szellem újra támadott, és ezúttal nem tudott védekezni, mert az elkapta a torkát, és a falhoz szorította, és a kezében lévő fűrésszel a koponyát próbálta felvágni. Már a fűrészlap a bőrébe hatolt, amikor a felkelő Nap fénye beszűrődött a koszos ablaküvegen, és ekkor a dög eltűnt.
Sam a földre esett, kitörölte szeméből a belecsorgott vért, majd felállt, és a mobiljáért nyúlt.
- Miért nem égetted el a csontokat? - üvöltött a telefonba mielőtt még Dean megszólalhatott volna. - Az a szemét majdnem kinyírt! Mi a faszt csináltál?
- Higgadj már le! Elégettem a csontokat.
- Igen? Akkor miért nem tűnt el?
- Nem tudom. Megyek érted, akkor beszélünk - mondta, majd összecsukta a telefont. Sóhajtott, majd kisétált a temetőből, beült az autóba, és elindult. Megcsörrent a telefonja, és arcán egy mosoly villant át, mikor meglátta a hívó számát.
Már órák óta kutattak a szellem története után, valami olyat kerestek, amihez kötődhet. Utoljára a kampós volt ilyen eset.
- Azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha végre simán menne valami…
- Nem is mi lennénk, ha valami elsőre sikerülne - mondta belenyugvóan Dean. - Na én mentem, nemsokára jövök!
- Hová mész megint?
- Nem mindegy? Legyen elég annyi, hogy majd jövök.
Pár órával később Sam már nagyon türelmetlen volt, és aggódva felhívta bátyját. Több csörgés után, mikor már feladta, és le akarta tenni a telefont, hirtelen felkapta valaki.
- Igen? Ez, ööö, Dean, telefonja - szólalt meg egy női hang.
- Mondtam, hogy ne nyúlj a mobilomhoz - hallatszott a háttérből Dean hangja, majd kinyomták a telefont. Sam kétségbe esett. Tudta nagyon jól, hogy ez mit jelent
Mikor Dean belépett a szobába, rá sem mert nézni öccsére. Szemét folyamatosan a padlón tartotta, így nem láthatta, hogy Sam táskája becsomagolva hevert az ágyon, míg ő maga teljesen felöltözve várta bátyját. Sam felkelt a fotelből, odaállt Dean elé.
- Legalább nézz rám! Hogy voltál képes? De mindegy, nem érdekel a magyarázkodásod! - üvöltötte, majd felkapta táskáját, és elindult az ajtó felé.
- Hová mész?
- El.
- Kérlek, ne! Kérlek, maradj! Többet nem fordul elő! Ígérem. - De Sam tántoríthatatlannak tűnt. Dean a szemébe nézett, és könnyei potyogni kezdtek. - Nem tudom miért tettem…
- Nem tudod? Akkor én tudjam? Nála voltál mindig, amikor eltűntél?
- Ühüm - dünnyögte szégyenkezve.
- Még ha csak egyszer… De nem, te… Ezt én így nem - motyogta Sam. Egyszerűen nem tudta megfogalmazni a fájdalmát. Dean megpróbálta magához vonni, átölelni, de öccse lefejtette karjait magáról. - Ne érj hozzám! Még érzem rajtad a parfümje bűzét! Mondtam, hogy ne nyúlj hozzám! - üvöltötte, miközben ismét arrébb lökte testvére kezeit.
- Kérlek, Sammy, kérlek…
- Hagyj! Megyek! Én ezt nem tudom így… - mondta, miközben egy kövér könnycsepp gurult végig az arcán, amit követett még egy, aztán még egy. Egy pillanatra megenyhülni látszott, és hagyta, hogy Dean letörölje könnyeit, és arcát a tenyerébe fogja.
- Ígérem, többet nem teszek ilyet. Kérlek, maradj. Nem bírom ki nélküled! - suttogta egész közel a szájához, és készült megcsókolni őt.
- Nem! - Sam ellökte magától, táskáját a vállára vette, feltépte az ajtót és készült kilépni, de Dean elkapta a karját, és erősen megszorította.
- Nem hagyhatsz itt!
- Pedig látod, hogy megteszem. És engedd el a karomat!
- Legalább addig maradj, amíg megoldjuk ezt az ügyet - könyörögte végső kétségbe esésében. De hiába. Öccse kisétált, és becsapta maga mögött az ajtót. Dean először csak bámult utána, majd ő is kirohant, és a folyosón kiabált Sam után. A többi vendég nem nézte túl jó szemmel, és sorra nyíltak az ajtók, hogy a szállóvendégek hangot adjanak nemtetszésüknek.
Az utcán érte utol öccsét.
- Most hová mész? Mit fogsz kezdeni? Autód sincs!
- Feltalálom magam. Annak idején is megoldottam valahogy nem? Hagyj inkább békén. - Nagyot sóhajtott, majd maga mögött hagyta testvérét. Dean leguggolt a parkoló közepén, és engedte, hogy könnyei feltörjenek.
Szétlocsolta mindkét kanna benzint, kisétált, majd öngyújtóját a vékony benzincsíkra dobta. Szemével követte a láng útját, és búskomoran figyelte, ahogy a gyárépület lángra lobban. Arcán visszatükröződött a tűz fénye, és nemsokára meghallotta a szirénákat. Csak ekkor eszmélt fel, és rohant az Impalához. A feldübörgő motort senki sem hallotta a nagy zajban, és észre sem vették, ahogy elhajtott.
Az ablakokat teljesen letekerte, hogy a szél lehűtse forró arcát, és kimossa elméjéből a keserű gondolatokat. Már egy hete, hogy Sam elment, és a fájdalom csak egyre erősödött benne. Gyűlölte magát, azért amit tett, de hiába kereste magában az okát, sehogy nem talált választ. Ő maga sem tudta, miért rontotta el. Hiszen annyira jó volt minden, amíg ebbe a rohadt városba nem értek. Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. Nem lehetett véletlen, hogy ilyen erős volt a paranormális jelenlét. Elővette telefonját, és tárcsázott.
- Dean, nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésedre!
- Nem, ez most más, tényleg volt ott valami.
- Persze…
- Sammy, kérlek, higgy nekem!
- Nem érdekel. Hagyj végre békén! - mondta, majd kinyomta a telefont.
Az első pár hétben mindennap felhívta az öccsét, aki csak nagy ritkán vette fel a telefont, mert vagy kinyomta, vagy pedig kikapcsolva tartotta készülékét. Dean már ezerszer megbánta, amit tett, de sajnos már változtatni nem tudott a dolgokon. Aztán már egyre ritkábban hívta Samet, de a fájdalom még mindig nem enyhült. Lassan megpróbált belenyugodni abba, hogy végleg elvesztette az egyetlen embert, aki szerette, és akit ő is szeretett.
Ezek után egyedül vadászott tovább, és szabályos gyilkológép lett belőle. Felkutatta a démonokat, és megpróbálta a lehető legrövidebb idő alatt elintézni őket, majd tovább állt. Idővel már szobát sem vett ki magának sehol, hanem egyszerűen az autóban aludt. Megkeseredett és belemerült a vadászatba.
Néha felkereste Bobby-t, abban bízva, hátha Sam jelentkezett nála, de vagy tényleg nem jelentkezett, vagy Bobby titkolta el előle. Azt viszont észrevette, hogy családjuk régi barátja egyre rosszabb bőrben van. Hiába kérdezte tőle, hogy mi baj, az nem akarta elárulni neki. Talán úgy érezte, hogy nem akarja Deant még betegségével is terhelni. Mert Bobby szíve már régóta beteg volt, csak ezt senkinek sem árulta el.
De Sam sem tétlenkedett az elmúlt időben. Az első időkben, miután otthagyta Deant, még csak céltalanul járta az országot, ha talált valami természetfelettit, levadászta. Aztán idővel belerázódott ő is az egyedüli vadászatokba, olyannyira, hogy rövid időn belül igen nagy névre tett szert a vadászok között. De ez inkább teher volt a számára, mivel nem megbecsülték emiatt, hanem irigyek voltak rá, így még több ellenséget szerzett magának, mivel sokan még most sem felejtették el neki Shirley meggyilkolását.
Viszont neki is borzasztóan hiányzott testvére. Annyi mindent tett érte, és annyi mindenen mentek keresztül, hogy végre együtt lehessenek, de Dean mégis képes volt megcsalni őt. Talán, ha csak egyszeri eltévelyedés lett volna bátyja részéről, akkor meg tudott volna bocsátani neki. De ez annál jóval több volt, hiszen Dean kishíján minden nap felkereste azt a lányt. Ezt már túl sok volt Samnek. Valamilyen szinten örült annak, amikor Dean felhívta, hiszen hallhatta a hangját. Épp ezért lett csalódott, amikor a hívások ritkulni kezdtek. De ezért is magát hibáztatta, mivel nem vette fel a telefont, mikor hívta. De ugye a büszkesége nem engedte. Aztán lassan ő is megnyugodott, bár szíve legmélyén még mindig fájtak neki a történtek, de megtanulta feldolgozni. Később a telefonját is lecserélte, ezzel jelezve önmagának, hogy végleg lezárta magában az ügyet. De ezzel önmagát is becsapta, hiszen még mindig Deannel álmodott, és még mindig visszakívánkozott abba a kis faházba.
Aztán egy nap szörnyű hírt tudott meg pár vadásztól.
***
Elég sok ember gyűlt össze, a szomorú alkalomból. Dean tétován nézett körül az emberseregleten. Néhányukat ismerte, összefutott velük néhány vadászat alatt, de a többségről azt se tudta ki. A tiszteletes is egy ismerős volt, sokat támogatta a vadászokat. A gyászbeszéd alatt, megemlített néhány rokont is. De igazából Dean nem a gyászolókkal törődött. Folyamatosan figyelte a tömeget, hátha felismeri öccsét. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy hiába reménykedik, de mikor a temetésnek vége lett, és a gyászolók elkezdtek elszállingózni a temetőből, észrevette azt az ismerős alakot egy fa mögött. Nagyot nyelt, de nem indult el felé. Ő is elrejtőzött és a távolból figyelte, ahogy Sam lassan a sírhoz sétál. Szemeit nagyra nyitotta, hogy még többet tudjon befogadni a látványából, amivel egyszerűen nem tudott betelni.
Sam leguggolt a sír mellé, ujjait végigfuttatta a betűkön, aztán felállt, és elindult a temető kijárata felé. Dean megrettent, hogy talán elszalasztja az alkalmat, hogy ilyen hosszú idő után újra beszélhessen vele, ezért pánikszerűen utána indult. Megszólítani nem merte, csak lábait szedte egyre szaporábban. A parkolóban érte utol, amikor már Sam készült beszállni az autójába.
- Szép kocsi - mondta remegő hangon Dean, Sam pedig összerezzent mikor meghallotta.
- Öhm, igen, köszi.
- Izé, mi újság veled? Rég beszéltünk.
- Ó, igen. Igazából a szokásos. Vadászok. Veled? - kérdezett vissza, azonban alaposan elkerülte bátyja tekintetét.
- Én is. Ööö… izé…
- Ne, Dean. Kérlek ne. Most ne.
- Rendben.
- Amúgy mi történt?
- Szívinfarktus. Gondoltad volna? Én mindig azt hittem, hogy Bobby vadászat közben fog meghalni… Erre éjjel, álmában ment el.
- Hát igen. De nekem most mennem kell - motyogta halkan, és beült a kocsiba. Dean még jobban megrémült. Nem hagyhatja ki ezt az alkalmat, hiszen lehet, hogy utoljára látja Samet.
- Sammy! Kérlek, ne menj még. Beszélgessünk egy kicsit. Kérlek, csak egy kicsit. - Sam nagyot sóhajtott, szemeit az égnek emelte, de bólintott. Elvégre ezzel semmit nem veszíthet. Dean először nem tudott mit mondani, csak egyre mélyebben vette a levegőt, már szinte zihált, de Samen is látszott, hogy zaklatott. Egy ideig csak álltak az autó mellett némán, aztán Deanből ömleni kezdett a szó.
- Istenem, már másfél éve nem láttalak öcskös. Jól nézel ki - mondta, majd erőltetett mosollyal az arcán megütögette testvére vállát, aki megremegett az érintésétől, és egy kicsit hátrahőkölt. - Bocs - susmogta Dean zavartan. - Tudod Sammy, nagyon hiányzol.
- Persze, nem könnyű egyedül vadászni…
- Tudod nagyon jól, hogy nem erre gondoltam! Hiányzol Sammy. Mindent megbántam. Nem akarok kifogásokat keresni, mert tudom, hogy nagy hibát követtem el. - Óvatosan megfogta öccse kezét, és kicsit közelebb lépett.
- Dean, kérlek ne - ellenkezett, azonban nem rántotta el kezeit bátyja tenyeréből.
- Sssshh… Hadd fejezzem be. Tudom, hogy nem tudsz megbocsátani, csak azt akarom, hogy tudd, hogy nagyon megbántam, amit tettem. És azt, hogy én… szeretlek.
- Dean, én már rég megbocsátottam - belenézett bátyja reménykedő tekintetébe. - De elfelejteni nem tudom.
- Sammy, kérlek. Mi lenne, ha mindent újra kezdenénk? Ígérem, hogy megváltozok - suttogta, majd még közelebb lépett, és egyik kezével hozzáért öccse tarkójához, aki bár összerezzent, de egy kicsit talán beleveszett ebbe az érintésbe, és lehet, hogy emiatt nem is ellenkezett, amikor Dean ajkait az övére tapasztotta. Először csak nagyon óvatosan csókolt, attól tartva, hogy Sam ellöki magától, de amikor nem érzett ellenkezést, szenvedélyesebb lett. Addig csókolta, amíg ő maga ki nem fogyott a levegőből. Akkor ajkait elválasztotta testvéréétől, de tarkóját még mindig tartotta, és arcát Saméhez érintette. Ám ekkor öccse kivonta magát az ölelésből, és arrébb lépett.
- Nem, Dean ennek vége. Már régen vége. - Ezzel beült a kocsiba, és becsapta maga után az ajtót. Dean megfogta az ablakot, és behajolt.
- Hát ennyire gyűlölsz Sammy? Mindent kiirtottál szívedből? Nem bírok tovább élni nélküled!
- Eddig is kibírtad valahogy. Azért vigyázz magadra, Dean - mondta még utoljára, majd beindította a motort, és elhajtott.
Dean tétován nézett utána, az elveszett boldogsága után. Felszakadt belőle a zokogás. Most nem érdekelte, hogy látja-e valaki, vagy az, hogy a férfibecsülete nem engedi meg, hogy sírjon. Most csak hulltak a könnyei, és siratta önmagát.
Még mindig könnyes arccal ült be az Impalába, és hajtott el. Bekapcsolta a magnót, maximális hangerőre csavarta, és hagyta, hogy üvöltsön a Metallica. Ez valahogy mindig megnyugtatta, de most nem ért semmit. Lelkének háborgása sehogyan sem akart csitulni. De most nem is bánta. Talán kicsit büntetni akarta magát tetteiért. Talán pont ezért nem is nyomozta ki, hogy mi lehetett abban az átkozott városban, pedig lehet, hogy az okozott mindent.
Sam magát hibáztatta még mindig. Most itt lett volna a lehetőség, hogy újból Deannel lehessen, de ő ostobán ellökte magától. Nem tudta mi ütött belé, hiszen nem csak azért jött el a temetésre, hogy tisztelegjen Bobby emléke előtt, mert azt bármikor megtehette volna. Nagyon jól tudta, hogy Dean ott lesz, és reménykedett benne, hogy beszélhetnek. És mikor ez megtörtént, és bátyja még meg is tette a lépéseket felé, ő eltaszította magától. De már nem szaladhatott vissza hozzá, már nem tehetett semmit, csak marcangolhatta a bűntudat. Már többszörösen is megbüntette Deant az eltévelyedésért. Már nem is tudta, hogy Dean vagy ő követte el a nagyobb hibát.
De erőt vett magán, és abbahagyta a sajnálkozást. Sok dolga volt még. Most éppen Seattle-be tartott, ahol egymás után több különböző démontámadás is történt. Rálépett a gázpedálra a legnagyobb sebességgel robogott célja felé.
Folyt. köv.
6. fejezet
.
Azonban az utolsó pár hétben eltávolodtak egymástól. Sam kétségbe esett volt, többször is felhozta a témát, de testvére mindig kitért a válasz elől, és sokszor magára hagyta.
Már több mint egy hónapja rostokoltak egy poros kisvárosban, ahol nagyon nagy volt a természetfeletti jelenlét. Először egy kopogó szellemet űztek ki egy fiatal nő házából, majd egy árnydémont, egy családi házból, meggyűlt a bajuk egy kaszással is. Később Bobby is csatlakozott hozzájuk egy pár napra, amíg sikerült egy kislányból kiűzni egy démont, most pedig egy dühös szellemet üldöztek, ami csak péntekenként gyilkolt.
Ezen a napon szerda volt, vagyis még volt két napjuk a következő támadásig. Sam nagyon készült az estére, reménykedett benne, hogy Dean nem feledkezett meg az évfordulóról, hiszen mégis csak ez az első.
Viszont Dean egész este nem tért vissza a motelbe, csak valamikor hajnalban tántorgott vissza és bűzlött az alkoholtól. Odabillegett Samhez, és próbálta megcsókolni. Viszont öccse arrébb taszította, amit Dean egy vállrándítással nyugtázott, majd rádőlt az ágyra, és már horkolt is.
- Faszfej - morogta öccse, miközben csizmáját próbálta lerángatni a lábáról. Amikor ez sikerült, Sam egy üveg sörrel a kezében kivonult a szobából, és leült egy közeli padra.
Órákon keresztül üldögélt ott, és gondolkodott. El sem tudta képzelni, hogy bátyja miért változott meg ennyire. Napkeltekor visszasétált a szobába, lefeküdt ő is, és próbált egy keveset pihenni, de nem igazán ment, mivel nemsokára Dean közeledni kezdett, ő pedig nem ellenkezett. Nem is tudott volna, hiszen minden porcikájával imádta. De ez már nem szeretkezés volt, hanem valami más.
***
Sam óvatosan lépkedett az elhagyatott gyárépületben. Már ezredszer jutott eszébe az, hogy miért mindig ő viszi vásárra a bőrét, amíg Dean egy temetőben járkál a szellem sírját keresve, jóval nagyobb biztonságban mint ő. Ekkor hirtelen megjelent előtte a szellem. Belelőtt egyet a kősóval töltött fegyverrel, majd elbújt egy oszlop mögé. Pár pillanatig néma csend volt, majd meghallotta a közeledő vércsöpögést, aztán hirtelen ott termett balján. Sam ismét lőtt, a szellem pedig eloszlott. Nem volt már sok idő napkeltéig, ezért nagyon reménykedett benne, hogy Dean addig, elégeti a csontokat. De a szellem újra támadott, és ezúttal nem tudott védekezni, mert az elkapta a torkát, és a falhoz szorította, és a kezében lévő fűrésszel a koponyát próbálta felvágni. Már a fűrészlap a bőrébe hatolt, amikor a felkelő Nap fénye beszűrődött a koszos ablaküvegen, és ekkor a dög eltűnt.
Sam a földre esett, kitörölte szeméből a belecsorgott vért, majd felállt, és a mobiljáért nyúlt.
- Miért nem égetted el a csontokat? - üvöltött a telefonba mielőtt még Dean megszólalhatott volna. - Az a szemét majdnem kinyírt! Mi a faszt csináltál?
- Higgadj már le! Elégettem a csontokat.
- Igen? Akkor miért nem tűnt el?
- Nem tudom. Megyek érted, akkor beszélünk - mondta, majd összecsukta a telefont. Sóhajtott, majd kisétált a temetőből, beült az autóba, és elindult. Megcsörrent a telefonja, és arcán egy mosoly villant át, mikor meglátta a hívó számát.
Már órák óta kutattak a szellem története után, valami olyat kerestek, amihez kötődhet. Utoljára a kampós volt ilyen eset.
- Azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha végre simán menne valami…
- Nem is mi lennénk, ha valami elsőre sikerülne - mondta belenyugvóan Dean. - Na én mentem, nemsokára jövök!
- Hová mész megint?
- Nem mindegy? Legyen elég annyi, hogy majd jövök.
Pár órával később Sam már nagyon türelmetlen volt, és aggódva felhívta bátyját. Több csörgés után, mikor már feladta, és le akarta tenni a telefont, hirtelen felkapta valaki.
- Igen? Ez, ööö, Dean, telefonja - szólalt meg egy női hang.
- Mondtam, hogy ne nyúlj a mobilomhoz - hallatszott a háttérből Dean hangja, majd kinyomták a telefont. Sam kétségbe esett. Tudta nagyon jól, hogy ez mit jelent
Mikor Dean belépett a szobába, rá sem mert nézni öccsére. Szemét folyamatosan a padlón tartotta, így nem láthatta, hogy Sam táskája becsomagolva hevert az ágyon, míg ő maga teljesen felöltözve várta bátyját. Sam felkelt a fotelből, odaállt Dean elé.
- Legalább nézz rám! Hogy voltál képes? De mindegy, nem érdekel a magyarázkodásod! - üvöltötte, majd felkapta táskáját, és elindult az ajtó felé.
- Hová mész?
- El.
- Kérlek, ne! Kérlek, maradj! Többet nem fordul elő! Ígérem. - De Sam tántoríthatatlannak tűnt. Dean a szemébe nézett, és könnyei potyogni kezdtek. - Nem tudom miért tettem…
- Nem tudod? Akkor én tudjam? Nála voltál mindig, amikor eltűntél?
- Ühüm - dünnyögte szégyenkezve.
- Még ha csak egyszer… De nem, te… Ezt én így nem - motyogta Sam. Egyszerűen nem tudta megfogalmazni a fájdalmát. Dean megpróbálta magához vonni, átölelni, de öccse lefejtette karjait magáról. - Ne érj hozzám! Még érzem rajtad a parfümje bűzét! Mondtam, hogy ne nyúlj hozzám! - üvöltötte, miközben ismét arrébb lökte testvére kezeit.
- Kérlek, Sammy, kérlek…
- Hagyj! Megyek! Én ezt nem tudom így… - mondta, miközben egy kövér könnycsepp gurult végig az arcán, amit követett még egy, aztán még egy. Egy pillanatra megenyhülni látszott, és hagyta, hogy Dean letörölje könnyeit, és arcát a tenyerébe fogja.
- Ígérem, többet nem teszek ilyet. Kérlek, maradj. Nem bírom ki nélküled! - suttogta egész közel a szájához, és készült megcsókolni őt.
- Nem! - Sam ellökte magától, táskáját a vállára vette, feltépte az ajtót és készült kilépni, de Dean elkapta a karját, és erősen megszorította.
- Nem hagyhatsz itt!
- Pedig látod, hogy megteszem. És engedd el a karomat!
- Legalább addig maradj, amíg megoldjuk ezt az ügyet - könyörögte végső kétségbe esésében. De hiába. Öccse kisétált, és becsapta maga mögött az ajtót. Dean először csak bámult utána, majd ő is kirohant, és a folyosón kiabált Sam után. A többi vendég nem nézte túl jó szemmel, és sorra nyíltak az ajtók, hogy a szállóvendégek hangot adjanak nemtetszésüknek.
Az utcán érte utol öccsét.
- Most hová mész? Mit fogsz kezdeni? Autód sincs!
- Feltalálom magam. Annak idején is megoldottam valahogy nem? Hagyj inkább békén. - Nagyot sóhajtott, majd maga mögött hagyta testvérét. Dean leguggolt a parkoló közepén, és engedte, hogy könnyei feltörjenek.
Szétlocsolta mindkét kanna benzint, kisétált, majd öngyújtóját a vékony benzincsíkra dobta. Szemével követte a láng útját, és búskomoran figyelte, ahogy a gyárépület lángra lobban. Arcán visszatükröződött a tűz fénye, és nemsokára meghallotta a szirénákat. Csak ekkor eszmélt fel, és rohant az Impalához. A feldübörgő motort senki sem hallotta a nagy zajban, és észre sem vették, ahogy elhajtott.
Az ablakokat teljesen letekerte, hogy a szél lehűtse forró arcát, és kimossa elméjéből a keserű gondolatokat. Már egy hete, hogy Sam elment, és a fájdalom csak egyre erősödött benne. Gyűlölte magát, azért amit tett, de hiába kereste magában az okát, sehogy nem talált választ. Ő maga sem tudta, miért rontotta el. Hiszen annyira jó volt minden, amíg ebbe a rohadt városba nem értek. Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. Nem lehetett véletlen, hogy ilyen erős volt a paranormális jelenlét. Elővette telefonját, és tárcsázott.
- Dean, nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésedre!
- Nem, ez most más, tényleg volt ott valami.
- Persze…
- Sammy, kérlek, higgy nekem!
- Nem érdekel. Hagyj végre békén! - mondta, majd kinyomta a telefont.
Az első pár hétben mindennap felhívta az öccsét, aki csak nagy ritkán vette fel a telefont, mert vagy kinyomta, vagy pedig kikapcsolva tartotta készülékét. Dean már ezerszer megbánta, amit tett, de sajnos már változtatni nem tudott a dolgokon. Aztán már egyre ritkábban hívta Samet, de a fájdalom még mindig nem enyhült. Lassan megpróbált belenyugodni abba, hogy végleg elvesztette az egyetlen embert, aki szerette, és akit ő is szeretett.
Ezek után egyedül vadászott tovább, és szabályos gyilkológép lett belőle. Felkutatta a démonokat, és megpróbálta a lehető legrövidebb idő alatt elintézni őket, majd tovább állt. Idővel már szobát sem vett ki magának sehol, hanem egyszerűen az autóban aludt. Megkeseredett és belemerült a vadászatba.
Néha felkereste Bobby-t, abban bízva, hátha Sam jelentkezett nála, de vagy tényleg nem jelentkezett, vagy Bobby titkolta el előle. Azt viszont észrevette, hogy családjuk régi barátja egyre rosszabb bőrben van. Hiába kérdezte tőle, hogy mi baj, az nem akarta elárulni neki. Talán úgy érezte, hogy nem akarja Deant még betegségével is terhelni. Mert Bobby szíve már régóta beteg volt, csak ezt senkinek sem árulta el.
De Sam sem tétlenkedett az elmúlt időben. Az első időkben, miután otthagyta Deant, még csak céltalanul járta az országot, ha talált valami természetfelettit, levadászta. Aztán idővel belerázódott ő is az egyedüli vadászatokba, olyannyira, hogy rövid időn belül igen nagy névre tett szert a vadászok között. De ez inkább teher volt a számára, mivel nem megbecsülték emiatt, hanem irigyek voltak rá, így még több ellenséget szerzett magának, mivel sokan még most sem felejtették el neki Shirley meggyilkolását.
Viszont neki is borzasztóan hiányzott testvére. Annyi mindent tett érte, és annyi mindenen mentek keresztül, hogy végre együtt lehessenek, de Dean mégis képes volt megcsalni őt. Talán, ha csak egyszeri eltévelyedés lett volna bátyja részéről, akkor meg tudott volna bocsátani neki. De ez annál jóval több volt, hiszen Dean kishíján minden nap felkereste azt a lányt. Ezt már túl sok volt Samnek. Valamilyen szinten örült annak, amikor Dean felhívta, hiszen hallhatta a hangját. Épp ezért lett csalódott, amikor a hívások ritkulni kezdtek. De ezért is magát hibáztatta, mivel nem vette fel a telefont, mikor hívta. De ugye a büszkesége nem engedte. Aztán lassan ő is megnyugodott, bár szíve legmélyén még mindig fájtak neki a történtek, de megtanulta feldolgozni. Később a telefonját is lecserélte, ezzel jelezve önmagának, hogy végleg lezárta magában az ügyet. De ezzel önmagát is becsapta, hiszen még mindig Deannel álmodott, és még mindig visszakívánkozott abba a kis faházba.
Aztán egy nap szörnyű hírt tudott meg pár vadásztól.
***
Elég sok ember gyűlt össze, a szomorú alkalomból. Dean tétován nézett körül az emberseregleten. Néhányukat ismerte, összefutott velük néhány vadászat alatt, de a többségről azt se tudta ki. A tiszteletes is egy ismerős volt, sokat támogatta a vadászokat. A gyászbeszéd alatt, megemlített néhány rokont is. De igazából Dean nem a gyászolókkal törődött. Folyamatosan figyelte a tömeget, hátha felismeri öccsét. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy hiába reménykedik, de mikor a temetésnek vége lett, és a gyászolók elkezdtek elszállingózni a temetőből, észrevette azt az ismerős alakot egy fa mögött. Nagyot nyelt, de nem indult el felé. Ő is elrejtőzött és a távolból figyelte, ahogy Sam lassan a sírhoz sétál. Szemeit nagyra nyitotta, hogy még többet tudjon befogadni a látványából, amivel egyszerűen nem tudott betelni.
Sam leguggolt a sír mellé, ujjait végigfuttatta a betűkön, aztán felállt, és elindult a temető kijárata felé. Dean megrettent, hogy talán elszalasztja az alkalmat, hogy ilyen hosszú idő után újra beszélhessen vele, ezért pánikszerűen utána indult. Megszólítani nem merte, csak lábait szedte egyre szaporábban. A parkolóban érte utol, amikor már Sam készült beszállni az autójába.
- Szép kocsi - mondta remegő hangon Dean, Sam pedig összerezzent mikor meghallotta.
- Öhm, igen, köszi.
- Izé, mi újság veled? Rég beszéltünk.
- Ó, igen. Igazából a szokásos. Vadászok. Veled? - kérdezett vissza, azonban alaposan elkerülte bátyja tekintetét.
- Én is. Ööö… izé…
- Ne, Dean. Kérlek ne. Most ne.
- Rendben.
- Amúgy mi történt?
- Szívinfarktus. Gondoltad volna? Én mindig azt hittem, hogy Bobby vadászat közben fog meghalni… Erre éjjel, álmában ment el.
- Hát igen. De nekem most mennem kell - motyogta halkan, és beült a kocsiba. Dean még jobban megrémült. Nem hagyhatja ki ezt az alkalmat, hiszen lehet, hogy utoljára látja Samet.
- Sammy! Kérlek, ne menj még. Beszélgessünk egy kicsit. Kérlek, csak egy kicsit. - Sam nagyot sóhajtott, szemeit az égnek emelte, de bólintott. Elvégre ezzel semmit nem veszíthet. Dean először nem tudott mit mondani, csak egyre mélyebben vette a levegőt, már szinte zihált, de Samen is látszott, hogy zaklatott. Egy ideig csak álltak az autó mellett némán, aztán Deanből ömleni kezdett a szó.
- Istenem, már másfél éve nem láttalak öcskös. Jól nézel ki - mondta, majd erőltetett mosollyal az arcán megütögette testvére vállát, aki megremegett az érintésétől, és egy kicsit hátrahőkölt. - Bocs - susmogta Dean zavartan. - Tudod Sammy, nagyon hiányzol.
- Persze, nem könnyű egyedül vadászni…
- Tudod nagyon jól, hogy nem erre gondoltam! Hiányzol Sammy. Mindent megbántam. Nem akarok kifogásokat keresni, mert tudom, hogy nagy hibát követtem el. - Óvatosan megfogta öccse kezét, és kicsit közelebb lépett.
- Dean, kérlek ne - ellenkezett, azonban nem rántotta el kezeit bátyja tenyeréből.
- Sssshh… Hadd fejezzem be. Tudom, hogy nem tudsz megbocsátani, csak azt akarom, hogy tudd, hogy nagyon megbántam, amit tettem. És azt, hogy én… szeretlek.
- Dean, én már rég megbocsátottam - belenézett bátyja reménykedő tekintetébe. - De elfelejteni nem tudom.
- Sammy, kérlek. Mi lenne, ha mindent újra kezdenénk? Ígérem, hogy megváltozok - suttogta, majd még közelebb lépett, és egyik kezével hozzáért öccse tarkójához, aki bár összerezzent, de egy kicsit talán beleveszett ebbe az érintésbe, és lehet, hogy emiatt nem is ellenkezett, amikor Dean ajkait az övére tapasztotta. Először csak nagyon óvatosan csókolt, attól tartva, hogy Sam ellöki magától, de amikor nem érzett ellenkezést, szenvedélyesebb lett. Addig csókolta, amíg ő maga ki nem fogyott a levegőből. Akkor ajkait elválasztotta testvéréétől, de tarkóját még mindig tartotta, és arcát Saméhez érintette. Ám ekkor öccse kivonta magát az ölelésből, és arrébb lépett.
- Nem, Dean ennek vége. Már régen vége. - Ezzel beült a kocsiba, és becsapta maga után az ajtót. Dean megfogta az ablakot, és behajolt.
- Hát ennyire gyűlölsz Sammy? Mindent kiirtottál szívedből? Nem bírok tovább élni nélküled!
- Eddig is kibírtad valahogy. Azért vigyázz magadra, Dean - mondta még utoljára, majd beindította a motort, és elhajtott.
Dean tétován nézett utána, az elveszett boldogsága után. Felszakadt belőle a zokogás. Most nem érdekelte, hogy látja-e valaki, vagy az, hogy a férfibecsülete nem engedi meg, hogy sírjon. Most csak hulltak a könnyei, és siratta önmagát.
Még mindig könnyes arccal ült be az Impalába, és hajtott el. Bekapcsolta a magnót, maximális hangerőre csavarta, és hagyta, hogy üvöltsön a Metallica. Ez valahogy mindig megnyugtatta, de most nem ért semmit. Lelkének háborgása sehogyan sem akart csitulni. De most nem is bánta. Talán kicsit büntetni akarta magát tetteiért. Talán pont ezért nem is nyomozta ki, hogy mi lehetett abban az átkozott városban, pedig lehet, hogy az okozott mindent.
Sam magát hibáztatta még mindig. Most itt lett volna a lehetőség, hogy újból Deannel lehessen, de ő ostobán ellökte magától. Nem tudta mi ütött belé, hiszen nem csak azért jött el a temetésre, hogy tisztelegjen Bobby emléke előtt, mert azt bármikor megtehette volna. Nagyon jól tudta, hogy Dean ott lesz, és reménykedett benne, hogy beszélhetnek. És mikor ez megtörtént, és bátyja még meg is tette a lépéseket felé, ő eltaszította magától. De már nem szaladhatott vissza hozzá, már nem tehetett semmit, csak marcangolhatta a bűntudat. Már többszörösen is megbüntette Deant az eltévelyedésért. Már nem is tudta, hogy Dean vagy ő követte el a nagyobb hibát.
De erőt vett magán, és abbahagyta a sajnálkozást. Sok dolga volt még. Most éppen Seattle-be tartott, ahol egymás után több különböző démontámadás is történt. Rálépett a gázpedálra a legnagyobb sebességgel robogott célja felé.
Folyt. köv.
6. fejezet
.