Apák napja
Ez egy novellának induló, szerintem miniszéria lesz, vagy nem, mindenesetre egyelőre ez egy novella, a Johnnak-van-egy-gyereke fajtából. (Mintha ilyet írtam volna már...! de nem, igazából)
Sherlock hajlamos volt a létező legalkalmatlanabb időpontokban kinyilvánítani a szeretetét. John már edződött, de ahogy a két, hosszú kar a dereka köré fonódott, majdnem elhajította a serpenyőt.
- Jó reggelt - dorombolta a fülébe Sherlock, majd kicsit bele is harapott.
- Délután három van - mutatott rá John, aki körülbelül fél órája ért haza egy roppant fárasztó délelőtti műszak után, de Sherlock eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Felkapta a kávét, amit John magának készített, agyoncukrozta, majd az asztal mellé telepedve a tárgyra tért.
- Kaptál egy sms-t.
John bal kézzel bekapcsolta a vízforralót, míg a jobbal az ebédjét kavargatta.
- Ki írt?
- Stella. Mégis ráér vasárnap.
John bólintott. Már rég letett arról, hogy ránevelje Sherlockot magánélete tiszteletben tartására. Óvatosan leemelte a tűzről a serpenyőt, két tányérra kotorta az egyemberes adagot, aztán ivott egy pohár vizet, és lelki erőt gyűjtött a folytatásra.
- Mit írtál vissza?
- Nem érsz rá.
- Miért is nem?
- Ügy.
Sherlock rezzenéstelen arccal kezdte el kanalazni a rizottót. John megtámaszkodott a konyhapulton.
- Miféle ügy?
- Egy tízes skálán hatos.
John arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne, ha lenne olyan dühös, hogy ki is mondja. Szeretett volna igazából haragudni. Nem ment. A kékség körbefogta.
- Kérsz még valamit?
- Tele vagyok.
- De nézd, van az az édesség. Hogy is hívják? Profi...
- Profiterol. De nem kérek, tényleg.
- Valamit inni?
A lány csak megrázta a fejét, és szakadatlanul bámulta tovább a tányérját. John sóhajtott egyet, és tett még egy kísérletet arra, hogy Igazán Jó Apa legyen.
- Este van kedved elmenni moziba?
- Hát...
John előhalászott egy megviselt újságot a táskájából.
- Nézd, játsszák azt a kalózos filmet, azt... nincs kedved megnézni? És itt van egy ilyen...
A férfi lelkesedése lepattant a hallgatás faláról. Ismét. Miért ilyen nehéz ez?
- Nem tudom, nekem most annyira nincs kedvem moziba menni.
- Akkor mit szeretnél csinálni?
Stella végre felnézett a tányérjából. A szemét és a haját tőle örökölte, minden mást az anyjától: hosszúkás arcú, nyurga kamaszlány, arisztokratikusan sápadt arcbőr, telt ajkak. Talán túlságosan elfogult, de John úgy gondolta, gyönyörű nővé fog érni majd egy nap.
- Nem tudom.
- Na jó, de mégis...
A lány megvonta a vállát. Nem úgy tűnt, mint aki különösebben jól érezné magát a társaságában. Stella kötelességtudó gyerek volt, lehet ezért ül itt vele hetente egyszer.
- Akkor sétáljunk, és majd hátha kitalálunk valamit.
- Találtál valamit?
Az eső elől menekültek be a HMV-be, aztán ott ragadtak. Miközben John a leértékelt cédék között turkált, csak félig odafigyelve, folyton azt leste, Stella nem unja-e még a nézelődést, mert a lány általában nem szólt, hogy menni akarna. Azonban erről szó sem volt. A könyves pultnál legalább fél órát töltött, két könyvvel indult el, majd egy kör megtétele után visszarakta a másodikat, aztán még egy kör, és az elsőt is. Most a filmek irányába sodródott, elvett egy dobozt, megnézte, visszarakta... végtelen küzdelem. John mellélépett.
- Ööö, hát semmi különös...
Stella még mindig nem engedte el a dévédét, John pedig kivárt.
- Egy ilyen állati régi horror film, még a hatvanas évekből, francia, annyira nem is jó, meg fekete-fehér...
- Szeretnéd?
Stella ránézett. Ezekben a pillanatokban tudatosult Johnban, a Baker Street 221/b alatt nem csak Sherlocknak van kék szeme. Egy másfajta tükör. Kivette a kezéből a filmet, és a kosárba rakta. A kassza felé útba ejtette a könyvkupacot is, és ugyan már csak az egyikre emlékezett azok közül, amiket a lány nézett, azt is a dévédé mellé dobta. Stella valami olyasmit motyogott, hogy igazán nem kellett volna, és intenzíven tanulmányozta a cipője orrát. De az is lehet, hogy nem mondott semmit.
- Sétáljunk tovább...?
Kinn elállt az eső. Stella zavartan gyűrögette a zacskó fülét.
- Vagy... - John mérlegelt és döntött. - Ha van kedved, eljöhetnél hozzánk. Megnézhetjük a filmed, és veszünk hozzá valami... valamit. Főzök teát. Innen tíz perc metróval. Ha van kedved, persze csak akkor...
- Oké.
Stella határozottan elindult a metrólejáró felé.
Már elmúlt tizenegy, mire Sherlock hazaért. John általában ilyenkor már aludt, de most egy pokrócba burkolózva tévézett. A férfira nézett, aki megállt az ajtóban, és az ott sorakozó cipőket bámulta összehúzott szemekkel.
- Neked is helló.
- Itt volt?
- Mi?
Sherlock bosszúsan átvágott a szobán, és a kabátját a székre dobta.
- Hacsak az elmúlt pár órában nem növesztetted meg, majd vágattad le a hajad, akkor az a hosszú, világosbarna hajszál a párnán nem a tiéd. Mellesleg használta a vendégpapucsot. Meg a kókuszos testápoló...
John sóhajtott egyet.
- Úgy hívják, hogy Stella. Estella Watson.
Sherlock nem válaszolt, bevonult a fürdőszobába és becsapta maga mögött az ajtót. John várt. Húsz perc múlva Sherlock ismét előbukkant, még mindig ugyanabban a törtfehér ingben, amiben reggel eltávozott, és a konyha felé vette az irányt.
- Hogy sikerült az ügy?
- Tévedtem, nem volt hatos. Maximum egy... négyes. A lány mostohaapja volt, egy szimpla csaló, megmondtam neki, de persze nem hitte el. Hol van a zöldtea?
- Elfogyott. Majd holnap veszek másikat - felelt fáradtan John, aki pont az ilyen jellegű veszekedést próbálta elkerülni.
Sherlock a kék bögrével a kezében olyan volt, mint egy kissé komolyan vehetetlen Bosszú Angyala.
- Igazán jól esne egy tea.
- Fekete, esetleg egy gyümölcsös?
Sherlock szemei szikráztak, és John megelégelte a dolgot.
- Na jó. Te soha nem iszol zöld teát. Más egyebet nem kívánok hozzáfűzni a dologhoz. Jó éjt.
Felállt, majd elindult felfelé.
- John... arra a te szobád van. - Sherlock most először tűnt zavartnak.
- Tudom.
Mikor John a vállára húzta a hideg takarót, még tudta, jó ideig nem fogja hagyni aludni a düh. A hónapban talán először aludt a saját ágyában, és mielőtt behunyta a szemét, az éjjeli szekrényére nézett. Egyszerű, fából készült keretben (a legolcsóbb fajta) egy megpörkölődött szélű fénykép volt: egy hirtelenszőke kislány, kék kockás ruhában. „És mondd majd meg Stellának, hogy puszilom...” Először kötelesség, aztán valamiféle furcsa kapaszkodó, minden egyes hazaküldött e-mail utolsó sora, egy kihagyhatatlan fordulat, miközben egyáltalán nem volt abban biztos, hogy mit is kellene éreznie apaként.
Félálomban érezte, hogy két kar a dereka köré kulcsolódik.
- Nem tudnál arrébb menni, nem férek el... - mormogta a párnájába.
- Ha arrébb megyek, le fogok esni. Túl kicsi az ágyad. - Sherlock lehelete a fülét cirógatta, és Johnban hirtelen felidéződött az esti szóváltás, és hogy egyáltalán nem lenne szabad olyan készségesen belesimulnia a férfi ölelésébe. Olyan gyorsan ült fel, hogy beverte a könyökét, úgyhogy nem tudott olyan szigorú arcot vágni, mint amilyet szeretett volna.
Alsónadrágos és bűntudatos Sherlock Holmes.
Vajon miért az első jelző a hangsúlyosabb a fejében?
John a könyökét dörzsölgette, aztán úgy döntött, ő egyszerűen ezt megunta.
- Gyere ide.
Sherlock közelebb araszolt hozzá, mire John lehúzta maga mellé a párnára, és magukra terítette a paplant. Az érzés, ahogy a lábaik összegabalyodtak a lepedőn, kellemesen otthonos volt. Ennyivel el is lehetett volna intézni, de ahogy John végigfuttatta ujjait a férfi oldalán, úgy döntött, tartozik Sherlocknak egy őszinte vallomással.
- Stella a lányom.
- Hm. Tudom. Elég sokszor hangoztatod ezt a tényt.
- Igazából fogalmam sincs, hogyan kell jó apának lenni.
Sherlock hallgatott, és ha ő nem fűzött valamihez egy gúnyos megjegyzést, akkor az annak a biztos jele volt, hogy figyel. Johnnak soha nem esett nehezére beismernie, hogy nem tökéletes - Sherlock mellett egészen hozzá is szokott ehhez az érzéshez. De rájött, van valami, amit nagyon-nagyon szeretne jól csinálni, ehhez képest folyton csak falakba ütközik. Mint egy játék, aminek senki nem mondja el a játékszabályát.
- Nem tudom, jól érzi-e magát velem. Filmet néztünk, csináltam teát, és vettem kekszet. Ez volt az első olyan közös programunk, ami úgy nézett ki, mint egy... amolyan igazi apa-lánya program. Valamiért imádja a horrorfilmeket, és egy francia, hatvanas években készült, fekete-fehér szörnyűséget néztünk végig, ami szerinte tele volt utalásokkal a nácizmusra, és rájöttem, teljesen otthon van a második világháborúban. És most félek, hogy el fogom rontani.
Amikor az uszodában rávetette magát Moriartyra, nem az járt a fejében, hogy van egy lánya. Persze lehet ezt a stratégiai gondolkozással is magyarázni, de egyszerűen csak Sherlockot látta, csak ő számított. Hogyan magyarázza el neki, azt, amit még magának sem mert kimondani? Stellát szerette, mert szeretnie kellett, de Sherlock egy választás volt. Egy döntés, hogy felrúgja az elveit, a normálisnak nevezhető életét, azokat a szabályokat, amikre szilárd és unalmas kis életét építette. Két világ közötti metszéspont, ez volt ő, John Watson. Egyensúlyozni a határvidéken.
Szinte biztos volt benne, hogy Sherlock egyszerűen nem érti. De nem számított igazán, mert a szájának menta íze volt.
- Meghívtam Stellát, hogy töltse itt a következő hétvégét.
- Nem hiszem, hogy rá fogok érni.
Ébredés után Sherlock illata egész napra elkísérte.
Sherlock hajlamos volt a létező legalkalmatlanabb időpontokban kinyilvánítani a szeretetét. John már edződött, de ahogy a két, hosszú kar a dereka köré fonódott, majdnem elhajította a serpenyőt.
- Jó reggelt - dorombolta a fülébe Sherlock, majd kicsit bele is harapott.
- Délután három van - mutatott rá John, aki körülbelül fél órája ért haza egy roppant fárasztó délelőtti műszak után, de Sherlock eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Felkapta a kávét, amit John magának készített, agyoncukrozta, majd az asztal mellé telepedve a tárgyra tért.
- Kaptál egy sms-t.
John bal kézzel bekapcsolta a vízforralót, míg a jobbal az ebédjét kavargatta.
- Ki írt?
- Stella. Mégis ráér vasárnap.
John bólintott. Már rég letett arról, hogy ránevelje Sherlockot magánélete tiszteletben tartására. Óvatosan leemelte a tűzről a serpenyőt, két tányérra kotorta az egyemberes adagot, aztán ivott egy pohár vizet, és lelki erőt gyűjtött a folytatásra.
- Mit írtál vissza?
- Nem érsz rá.
- Miért is nem?
- Ügy.
Sherlock rezzenéstelen arccal kezdte el kanalazni a rizottót. John megtámaszkodott a konyhapulton.
- Miféle ügy?
- Egy tízes skálán hatos.
John arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne, ha lenne olyan dühös, hogy ki is mondja. Szeretett volna igazából haragudni. Nem ment. A kékség körbefogta.
- Kérsz még valamit?
- Tele vagyok.
- De nézd, van az az édesség. Hogy is hívják? Profi...
- Profiterol. De nem kérek, tényleg.
- Valamit inni?
A lány csak megrázta a fejét, és szakadatlanul bámulta tovább a tányérját. John sóhajtott egyet, és tett még egy kísérletet arra, hogy Igazán Jó Apa legyen.
- Este van kedved elmenni moziba?
- Hát...
John előhalászott egy megviselt újságot a táskájából.
- Nézd, játsszák azt a kalózos filmet, azt... nincs kedved megnézni? És itt van egy ilyen...
A férfi lelkesedése lepattant a hallgatás faláról. Ismét. Miért ilyen nehéz ez?
- Nem tudom, nekem most annyira nincs kedvem moziba menni.
- Akkor mit szeretnél csinálni?
Stella végre felnézett a tányérjából. A szemét és a haját tőle örökölte, minden mást az anyjától: hosszúkás arcú, nyurga kamaszlány, arisztokratikusan sápadt arcbőr, telt ajkak. Talán túlságosan elfogult, de John úgy gondolta, gyönyörű nővé fog érni majd egy nap.
- Nem tudom.
- Na jó, de mégis...
A lány megvonta a vállát. Nem úgy tűnt, mint aki különösebben jól érezné magát a társaságában. Stella kötelességtudó gyerek volt, lehet ezért ül itt vele hetente egyszer.
- Akkor sétáljunk, és majd hátha kitalálunk valamit.
- Találtál valamit?
Az eső elől menekültek be a HMV-be, aztán ott ragadtak. Miközben John a leértékelt cédék között turkált, csak félig odafigyelve, folyton azt leste, Stella nem unja-e még a nézelődést, mert a lány általában nem szólt, hogy menni akarna. Azonban erről szó sem volt. A könyves pultnál legalább fél órát töltött, két könyvvel indult el, majd egy kör megtétele után visszarakta a másodikat, aztán még egy kör, és az elsőt is. Most a filmek irányába sodródott, elvett egy dobozt, megnézte, visszarakta... végtelen küzdelem. John mellélépett.
- Ööö, hát semmi különös...
Stella még mindig nem engedte el a dévédét, John pedig kivárt.
- Egy ilyen állati régi horror film, még a hatvanas évekből, francia, annyira nem is jó, meg fekete-fehér...
- Szeretnéd?
Stella ránézett. Ezekben a pillanatokban tudatosult Johnban, a Baker Street 221/b alatt nem csak Sherlocknak van kék szeme. Egy másfajta tükör. Kivette a kezéből a filmet, és a kosárba rakta. A kassza felé útba ejtette a könyvkupacot is, és ugyan már csak az egyikre emlékezett azok közül, amiket a lány nézett, azt is a dévédé mellé dobta. Stella valami olyasmit motyogott, hogy igazán nem kellett volna, és intenzíven tanulmányozta a cipője orrát. De az is lehet, hogy nem mondott semmit.
- Sétáljunk tovább...?
Kinn elállt az eső. Stella zavartan gyűrögette a zacskó fülét.
- Vagy... - John mérlegelt és döntött. - Ha van kedved, eljöhetnél hozzánk. Megnézhetjük a filmed, és veszünk hozzá valami... valamit. Főzök teát. Innen tíz perc metróval. Ha van kedved, persze csak akkor...
- Oké.
Stella határozottan elindult a metrólejáró felé.
Már elmúlt tizenegy, mire Sherlock hazaért. John általában ilyenkor már aludt, de most egy pokrócba burkolózva tévézett. A férfira nézett, aki megállt az ajtóban, és az ott sorakozó cipőket bámulta összehúzott szemekkel.
- Neked is helló.
- Itt volt?
- Mi?
Sherlock bosszúsan átvágott a szobán, és a kabátját a székre dobta.
- Hacsak az elmúlt pár órában nem növesztetted meg, majd vágattad le a hajad, akkor az a hosszú, világosbarna hajszál a párnán nem a tiéd. Mellesleg használta a vendégpapucsot. Meg a kókuszos testápoló...
John sóhajtott egyet.
- Úgy hívják, hogy Stella. Estella Watson.
Sherlock nem válaszolt, bevonult a fürdőszobába és becsapta maga mögött az ajtót. John várt. Húsz perc múlva Sherlock ismét előbukkant, még mindig ugyanabban a törtfehér ingben, amiben reggel eltávozott, és a konyha felé vette az irányt.
- Hogy sikerült az ügy?
- Tévedtem, nem volt hatos. Maximum egy... négyes. A lány mostohaapja volt, egy szimpla csaló, megmondtam neki, de persze nem hitte el. Hol van a zöldtea?
- Elfogyott. Majd holnap veszek másikat - felelt fáradtan John, aki pont az ilyen jellegű veszekedést próbálta elkerülni.
Sherlock a kék bögrével a kezében olyan volt, mint egy kissé komolyan vehetetlen Bosszú Angyala.
- Igazán jól esne egy tea.
- Fekete, esetleg egy gyümölcsös?
Sherlock szemei szikráztak, és John megelégelte a dolgot.
- Na jó. Te soha nem iszol zöld teát. Más egyebet nem kívánok hozzáfűzni a dologhoz. Jó éjt.
Felállt, majd elindult felfelé.
- John... arra a te szobád van. - Sherlock most először tűnt zavartnak.
- Tudom.
Mikor John a vállára húzta a hideg takarót, még tudta, jó ideig nem fogja hagyni aludni a düh. A hónapban talán először aludt a saját ágyában, és mielőtt behunyta a szemét, az éjjeli szekrényére nézett. Egyszerű, fából készült keretben (a legolcsóbb fajta) egy megpörkölődött szélű fénykép volt: egy hirtelenszőke kislány, kék kockás ruhában. „És mondd majd meg Stellának, hogy puszilom...” Először kötelesség, aztán valamiféle furcsa kapaszkodó, minden egyes hazaküldött e-mail utolsó sora, egy kihagyhatatlan fordulat, miközben egyáltalán nem volt abban biztos, hogy mit is kellene éreznie apaként.
Félálomban érezte, hogy két kar a dereka köré kulcsolódik.
- Nem tudnál arrébb menni, nem férek el... - mormogta a párnájába.
- Ha arrébb megyek, le fogok esni. Túl kicsi az ágyad. - Sherlock lehelete a fülét cirógatta, és Johnban hirtelen felidéződött az esti szóváltás, és hogy egyáltalán nem lenne szabad olyan készségesen belesimulnia a férfi ölelésébe. Olyan gyorsan ült fel, hogy beverte a könyökét, úgyhogy nem tudott olyan szigorú arcot vágni, mint amilyet szeretett volna.
Alsónadrágos és bűntudatos Sherlock Holmes.
Vajon miért az első jelző a hangsúlyosabb a fejében?
John a könyökét dörzsölgette, aztán úgy döntött, ő egyszerűen ezt megunta.
- Gyere ide.
Sherlock közelebb araszolt hozzá, mire John lehúzta maga mellé a párnára, és magukra terítette a paplant. Az érzés, ahogy a lábaik összegabalyodtak a lepedőn, kellemesen otthonos volt. Ennyivel el is lehetett volna intézni, de ahogy John végigfuttatta ujjait a férfi oldalán, úgy döntött, tartozik Sherlocknak egy őszinte vallomással.
- Stella a lányom.
- Hm. Tudom. Elég sokszor hangoztatod ezt a tényt.
- Igazából fogalmam sincs, hogyan kell jó apának lenni.
Sherlock hallgatott, és ha ő nem fűzött valamihez egy gúnyos megjegyzést, akkor az annak a biztos jele volt, hogy figyel. Johnnak soha nem esett nehezére beismernie, hogy nem tökéletes - Sherlock mellett egészen hozzá is szokott ehhez az érzéshez. De rájött, van valami, amit nagyon-nagyon szeretne jól csinálni, ehhez képest folyton csak falakba ütközik. Mint egy játék, aminek senki nem mondja el a játékszabályát.
- Nem tudom, jól érzi-e magát velem. Filmet néztünk, csináltam teát, és vettem kekszet. Ez volt az első olyan közös programunk, ami úgy nézett ki, mint egy... amolyan igazi apa-lánya program. Valamiért imádja a horrorfilmeket, és egy francia, hatvanas években készült, fekete-fehér szörnyűséget néztünk végig, ami szerinte tele volt utalásokkal a nácizmusra, és rájöttem, teljesen otthon van a második világháborúban. És most félek, hogy el fogom rontani.
Amikor az uszodában rávetette magát Moriartyra, nem az járt a fejében, hogy van egy lánya. Persze lehet ezt a stratégiai gondolkozással is magyarázni, de egyszerűen csak Sherlockot látta, csak ő számított. Hogyan magyarázza el neki, azt, amit még magának sem mert kimondani? Stellát szerette, mert szeretnie kellett, de Sherlock egy választás volt. Egy döntés, hogy felrúgja az elveit, a normálisnak nevezhető életét, azokat a szabályokat, amikre szilárd és unalmas kis életét építette. Két világ közötti metszéspont, ez volt ő, John Watson. Egyensúlyozni a határvidéken.
Szinte biztos volt benne, hogy Sherlock egyszerűen nem érti. De nem számított igazán, mert a szájának menta íze volt.
- Meghívtam Stellát, hogy töltse itt a következő hétvégét.
- Nem hiszem, hogy rá fogok érni.
Ébredés után Sherlock illata egész napra elkísérte.