Újabb BBC Sherlock fic
Ami ezúttal Reisuto nyomására kerül fel ide is, amúgy már biztos unjátok, én unnám magam nagyon.
A történet teljes mértékben az ő miatta készült, (Meg persze az az alapkérdés késztetett a megírására, hogy Sherlocknak így hogyan jutott a birtokába egy tökre ugyanolyan lovaglópálca, mint amilyen Adlernek is volt. Zárójel bezárva.)
Amúgy meg Sherlock/John, mily meglepő, és lovaglópáca, BDSM tartalom.
A történet sok szenvedés árán készült el, (én szenvedtem, miközben írtam, és inkább nyűglődésnek nevezném, mint igazi szenvedésnek) és ez látszik rajta. Nem mondanom, hogy ez életem legjobb munkája, de azért itt van.
Én szóltam.
Nem jó.
Lovaglópálca.
Slash.
Tényleg.
Biztos vagy te ebben?
Hát jó.
- Ó.
- Mi az?
- Ez... ez egy...
- Ja, igen.
- Adler... Adler hagyatéka?
- Nem, a sajátom.
John takarított.
John Watson nem tartotta magát különösebben rendszeretőnek, a katonaságban eltöltött évek belé neveltek valamiféle kötelező precizitást, de a tisztaságmánia kifejezetten távol állt tőle. Viszont azután, hogy beköltözött a Baker Street 221b-be, sok más, előzetes kijelentésével együtt ezt is felül kellett bírálnia. Sherlockhoz képest ő volt a Rend és Tisztaság dicső őre, akinek legalább hetente egyszer meg kellett vívnia a Konyhai Káosszal az eposzi küzdelmet.
John párszor megpróbálkozott azzal, hogy nem mosogat el, ám az ötödik nap végére elfogyott minden olyan edény, amiből kávét lehetett volna inni, és mikor Sherlock szakértő szemmel kezdte el méregetni Mrs. Hudson egyik virágcserepét, a doktor ellenállása megtört.
Tehát John takarított - ezt általában vagy abból az okból történt, hogy már nem lehetett látni a padlót a földön szétdobált különféle holmik miatt, és a lépcsőig való eljutás is problémás feladattá vált, vagy mert John annyira frusztrálódott, hogy muszáj volt valamivel levezetnie a feszültségét.
Jelenleg az utóbbiról volt szó: katasztrofális hét állt mögötte, végeérhetetlen küzdelem a hipochondria újabb, feltámadó hullámával, túlóra, az otthonának nevezhető hely falain belül meg egy unalomtól félőrült Sherlock garázdálkodott, és ha ez nem lenne elég, a mai nap csúcspontjaként a nyakába szakadt egy ellenőrzés. John tudta magáról, jó szakember, és munkáját is megfelelően végzi, ám kettős élete miatt gyakran az adminisztrációra fordított időből kellett lecsippentenie, hogy behozza a lemaradásait. Ha kirúgják, megint Sherlockra lesz utalva - a gondolat olyan szinten megrázta, hogy nem csak a konyhában még reggel kiömlött tejet mosta fel, hanem a mikrót is kisikálta. Eközben próbált nem tudomást venni arról, hogy Sherlock elorozta a laptopját, és masszív bútordarabként hagyja magát körbetakarítani.
A meglepetés a polcok és a fotel közötti részen érte, illetve egész pontosan a szekrény mögött, mikor lehajolt azért a pár könyvért, amit véletlenül vert le.
- Ó. - Mivel az elmúlt pár órában John vagy némán duzzogott, vagy az orra alatt morgott, Sherlock felfigyelt erre a zavart meglepettségre, ami ebből az egy hangból sugárzott. Kinézett az ölében tartott laptop mögül.
- Mi az?
- Ez egy... egy... - John meglengette az eddig lefelé fordított lovaglópálcát, és közben olyan fejet vágott, mintha az bármelyik pillanatba ráugorhatna.
- Ja, igen. - Sherlock visszatért John e-mailjeihez, és várta, hogy férfi szöszmötölésének megnyugtató hangjai ismét visszatérjenek. De nem. John lefagyott, és az agyban csikorgó fogaskerekek olyan lassan lendültek mozgásba, hogy Sherlock a falra tudta volna rajzolni ennyi idő alatt, mi jár a fejében.
- Adler... - John torka kiszáradt egy pillanatra, mintha a Nő nevének említése valamiféle szentségtörés lenne. - Adler hagyatéka?
- Nem, a sajátom. - John az utóbbi időben hajlott a líraiságra, külön, mókás kis műalkotás volt minden egyes levele.
Sherlock aztán nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a takarítás-projekt hirtelen félbeszakadt, és John egy bögre tea társaságában elvonult a szobájába.
- Nem is tudtam, hogy vannak ilyen... fétiseid.
- Miről beszélsz?
Mondjuk úgy, nem ez volt az első meglepő dolog, amivel John szembetalálta magát a Baker Street 221b-ben. Példának okáért a fej a hűtőben sokkal kellemetlenebb élmény volt. Szemek a mikróban. Lovaglópálca a könyvespolc mögött.
Hajnali kettő volt, és John ilyenkor már rég aludni szokott. Persze Sherlock sem aludt, hallotta, hogy megy a tévé a nappaliban, de ő valószínűleg délután kelt fel, vele ellentétben.
Miért érzi szükségét bárki is, hogy egy lovaglópálcát birtokoljon? Mármint egy lovaglópálcát, ló nélkül. Lehet, hogy nyom volt egy korább bűnügyben.
Ez megmagyarázná.
A lovaglópálcát.
Nem is érdemes rákérdezni.
Meg Sherlock úgyis előhozta másnap reggel.
Nos, hát erős túlzás azt mondani, hogy reggel, mert már dél volt, mire John kóválygó fejjel előkerült a szobájából, és az a szörnyű érzése volt, borzasztóan másnapos, pedig egy csepp alkoholt sem ivott. Sherlock a szokásos, kék köntösében ült az asztalnál, és egy pirítósra kente viszonylag kevés lelkesedéssel a vajat.
- 'reggelt.
John maga elé húzta a bögréjét, és nézte, ahogy a tej karamell színűre festi a teáját. Csodás, egy nyugodt, békés nap, ami...
- Nem is tudtam, hogy vannak ilyen... fétiseid.
John kis híján az ölébe borította a teát, de még a kenyérkosarat is. Sherlockra meredt.
- Miről beszélsz?
- A tetovált lányos képgyűjteményed, hogy is hívják őket? Az Öngyilkos Lányok? Nagyon impozáns. Sokkal eredetibb, mintha csak sima pornó lenne.
John elvörösödött. Egyrészt borzasztóan dühös lett Sherlockra, másrészt meg azt kívánta, bár nyílna meg alatta ebben a pillanatban egy végtelen mélységű szakadék, aminek az alján senki nem firtatja, hogy mit is keres a gépén pár kékre festett hajú, teletűzdelt nő képe. Különösen nem a lakótársa.
Sherlock eközben visszatért a reggeli újsághoz, ami szemmel láthatóan halálra untatta.
A világban semmi érdekes nem történik.
- Elárulnád, hogy mi a fenét művelsz?
- Ez egy kísérlet.
- Eressz el.
- El foglak. Majd.
A szombat a reggeli kis malőrt leszámítva teljesen normálisan és nyugisan telt. John első dolga, miután visszaszerezte a laptopját az volt, hogy megcenzúrázta gépének bizonyos tartalmát... aztán megváltoztatta a jelszót, leginkább megszokásból. Aztán együtt ebédeltek Sherlockkal, akinél úgy tűnt, véget ért az unalom-delírium, legalábbis hajlandó volt kitenni a lábát a lakásból. Kínait ettek, aztán Johnt felhívta az egyik unokatestvére, aki épp Londonban járt, és találkoztak.
Mikor hazaért, Sherlock nem volt már otthon, de nem hagyott üzenetet, biztos valami ügy, de nem olyan fontos. Johnnak máskor rosszul esett volna, de most kifejezetten örült. Az előszobában lerúgta a cipőjét, aztán az este maradék részét azzal töltötte, hogy a fotelban heverészett, csatornák között váltogatva, míg el nem álmosodott.
Arra ébredt, hogy Sherlock az ágya végében ül.
Az ablakon beszűrődő fény kirajzolta testének körvonalait, de az arcát nem látta, a vonásait elkente a szoba homálya. A lámpakapcsoló után kapott, de hiába nyomta meg a gombot, nem történt semmi. John szíve őrülten kalimpált és hideg rettegés kúszott fel a gerincén.
- Elárulnád, hogy mi a fenét művelsz? - próbált úrrá lenni a hangja remegésén, és a mellkasában összecsomósodott haraghoz visszanyúlni. A félelem nem jó, megbénít. Amíg dühös, legalább nem fél. Ökölbe szorított kezeit a gyűrött lepedőre szorította, és felült. Legalábbis megpróbált. A húsba maró fájdalom ráébresztette, hogy nem fog.
- Ez egy kísérlet. - Sherlock hangja nyugodt volt volt. Egyenes háttal és keresztbe tett lábakkal ült egy széken, kezei az ölében feküdtek.
- Eressz el - sziszegte John, és igyekezett legyűrni a késztetést, hogy a bal lábát rögzítő hurok ellenére megkísérelje a menekülést. A katona agyában működésben lévő taktikus mérlegelni kezdte, milyen lehetőségei vannak - Sherlock magasabb, ő még kótyagos az alvástól (és gyanakodott, nem csak attól, különben miért nem ébredt eddig fel?), ráadásul az ágyhoz van kötözve.
- El foglak. Majd.
Hát ez. Nem. Túl. Biztató.
Még pislogni sem mert. Sherlock dermedt mozdulatlansága olyan volt, mint egy a víz felszínén a vékony jég. Bármikor megtörhet.
- John. Most fel fogok állni. Maradj nyugton, úgysem tudod elszakítani a húrt.
- Sherlock, ez egy beteg dolog, ugye tudod? Én nem az egyik hullaházas emberi testrész vagyok, én...
- Tudom, hogy nem vagy az - szakította félbe kicsit türelmetlenül Sherlock, és ígéretéhez híven valóban felállt. Most, hogy John már hozzászokott a fény hiányához, észrevette, hogy valamit tart a kezében. A húrról asszociálva először azt gondolta, talán a vonó az, de aztán rájött, hogy nem.
A lovaglópálca.
- Nem igaz, hogy nem akarlak megismerni.
- Kérdezhetnél.
- Az a baj, hogy hazudnál. Nem szándékosan, de attól még nem lenne igaz.
Semmi nem tesz olyan őszintévé, mint a halál mindennapi közelsége. A háború meghámozza az embereket, rétegenként tépi le róluk a társadalom által beléjük nevelt, rögzült reakciókat. Ezek azok a cselekvések, melyek segítenek elsimítani a különbségeket, amik elfedik a furcsaságokat, a bőrbe olvadó viasz álarc, ami egy idő után az arcuk lesz.
John testén végighullámzott a fájdalom, pedig a lesújtó pálca csak az alkarjának a belsejét érte, amit védekezőn emelt maga elé. Ösztönösen megpróbált összegömbölyödni, de a lábába maró kín vakító józansággal árasztotta el az agyát. Nem hitte el. Valahol nem hitte el, hogy Sherlock meg fogja tenni. Kiszáradt a torka, ahogy az előtte álló férfit nézte. Ezernyi apró részlet: a félig felgyűrt ingujj, a homlokába hulló haj, és az ismerős, vizsgálódó póz, enyhén oldalra billentett fej.
- Úgy reagál a kísérleti alany, ahogy kell? - Ő nem áldozat.
John nem látta, de szinte érezte, hogy szavai hatására Sherlock szemei hogyan villannak meg.
- A felsőd. Vedd le.
- Nem.
A következő sorozat már egyáltalán nem érte váratlanul, attól függetlenül a fájdalom ugyanolyan valós maradt. Ezúttal John összeszorított fogakkal kényszerítette magát, hogy a lehetőségeihez képest megpróbáljon mozdulatlan maradni.
Dermedten feküdni, egy helyben, miközben az agyad azt sikoltja, hogy menekülj, az izmaid fájnak az őket érő folyamatos ingertől: maradj, rohanj! A háborúban soha nem az nyer, aki erősebb, hanem akinek nagyobb az önuralma.
John hosszú percek elteltével eszmélt csak rá, saját, sípoló lélegzetvételét hallgatja, és jobb oldalán besüllyedt a matrac.
- Vetkőzz le. Nem kell persze teljesen. Egyelőre.
John óvatosan lejjebb evickélt az ágyon, végig Sherlock figyelő tekintetének súlya alatt, és így már fel tudott ülni. Kicsit elfordult, és úgy markolt bele pizsamájának aljába, de Sherlock az állához érintette a pálca hegyét.
- Nézz rám. Mielőtt leveszed.
John felszegte a fejét, és dühösen Sherlock arcába bámult. Kifejezéstelen és üres, hát persze. Csak a szemei lángoltak hideg kékséggel. Áthúzta a fején a felsőjét és ledobta az ágy mellé.
A feltáruló, hegekkel borított bőr láttán mintha Sherlock megremegett volna, de lehet, csak a szeme káprázott. Kitáguló pupillák, megrezzenő orrcimpa - a vadász pillantása volt ez. John úgy érezte, ez a pillantás a bőre alá gyűrűzik és a húst átitatva, a csontjaiba vájva megfertőzi őt is.
- Miért? - kérdezte rekedten.
- Mert nem igaz, hogy nem akarlak megismerni - dorombolta Sherlock, és a lovaglópálca hegyét végighúzta a meztelen mellkasán. John felszisszent, de nem húzódott el. Ez egy játék. Kinek van nagyobb önuralma?
- Kérdezhetnél - szűrte a fogai között, és tudta, mi lesz a válasz.
Ezúttal hosszabb ideig tartott, és valahol a fájdalmon túl John tudta, ennek már nyoma marad másnapra. A nappali világosságba átszűrődő vékony fonalú őrület.
Sherlock keze a nyakán volt, tenyerét a kulcscsontok közötti mélyedésbe nyomta, úgy szorította le vergődő testét, az ujjai hidegek voltak a bőrén.
- Az a baj, hogy hazudnál. - A hangjából áradó tömény tárgyilagosság rémisztő volt. - Nem szándékosan, de attól még nem lenne igaz.
John szempillái nedvességtől ragadtak.
- De nem feküdtünk le.
- Miért tettük volna? Engem nem érdekel a szex, téged meg csak a nők. John, ez másról szól.
John az ébrenlét peremén, lidérces látomások hálójában vergődve dobálta magát.
Mikor végre sikerült a felszínre küzdeni magát, a szíve a torkába dobogott, és a fájdalom olyan valóságosan lüktetett a testében, mintha az éjszaka nem csak egy álom... az ágy lábánál a lepedőn elmosódott, barnás színű foltok voltak. Vér. A bal bokáján körben egy vékony vágás. Vörös, a hús körülötte duzzadt, elkínzott, bár maga a seb nem olyan nagyon mély, lehetne sokkal rosszabb is.
Félelem.
Ütések.
Sherlock.
Sherlock az asztalnál ül, úgy tűnt, már túl van a reggelin. Fel volt öltözve, egy fehér inget viselt, aminek az ujját lazán felgyűrte és újságot olvasott. John az ajtóban állt meg, és iszonyodva bámulta. Nyugodtságát. Fölényét.
- Jó reggelt.
John nem válaszolt, mire Sherlock felnézett, és lassan felhúzta a szemöldökét. A lovaglópálca ott hever a mellette lévő széken.
- John?
- Hogy... hogy voltál rá képes?
Sherlock sóhajtott egyet, és összehajtotta az újságot.
- Szükség van erre a felesleges drámai...
- Baszd meg! Sherlcok, baszd meg! A kurva ágyhoz kötöztél, és... tudod milyen érzés volt?! Mennyire megalázó?
John magából kikelve üvöltött, és várta, hogy haragjának lesz valamiféle reakciója. Valamiféle. Bármilyen. Sherlock fektette a tenyerét, és gyakorlatilag pislogás nélkül nézett rá. A jogos düh mögött egy jó adag szégyenérzet is volt. John őszintén és iszonyatosan szégyellte magát.
- John, most fel fogok tenni néhány kérdést, amire szeretném, ha higgadtan válaszolnál. Menni fog?
- Nekem ezek után te...
- John! John. Egy húrral volt a lábad az ágyhoz kötve. Egy húrral. Az egyik lábad. A kezeid szabadok. Az éjjeliszekrényed felső fiókjában pedig, ami pontosan egy karnyújtásnyira van az ágyadtól, nem csak egy csomó kacat, hanem egy bicska is volt. Nem igaz? Tudnod kellett, mert te tetted oda. Ott tartod.
Csönd.
Tények. John kitágult szemekkel meredt Sherlockra.
- Persze egy pánikhelyzetben egy normál ember erről elfeledkezne, de Dr. John Watson katona, afganisztáni veterán.
John úgy érezte, minden levegőt kiszorítottak a tüdejéből. Megszédült, és a falnak kellett támaszkodnia. Sherlock zavartalanul folytatta.
- És akkor most a kérdéseim. Próbálom feltenni egyszerűen őket. Végeztél-e önkielégítést, miután otthagytalak?
John úgy érezte, ezúttal a belseje van egy vékony fémdrótra feszítve és a csönd kezében van a másik vége...
- Amikor lefogtalak tettél egy kísérletet arra, hogy lefeszítsd a torkodról az ujjaimat, de védekeztél igazából?
John elvörösödött.
- Fojtogattál, és... te is élvezted, láttam...!
- John, mit láttál?
- Tessék?
- Azt kérdeztem, hogy mit láttál.
Sherlock hátradőlt a széken és nyugodt mozdulatlansággal figyelte a ziháló Johnt.
- Sötét volt, én... - John hirtelen elhallgatott, Sherlock pedig lassan elmosolyodott.
Sötét volt. Teljesen sötét. Nem olvashatott az apró gesztusokból. Nem láthatott mást, csak körvonalakat. Homályos foltokat. A többit a képzelete töltötte ki, az agya generálta.
- Te tudtad - mondta ki végül. Sherlock ránézett, és egy perc elég volt neki ahhoz, hogy a teljes élettörténetét leolvassa a külsejéből, traumáit a mozdulataiból. Ez is csak egy olyan dolog volt, mint a pszichoszomatikus fájdalom a lábában. Még soha nem érzett ekkora csalódottságot. És még csak azt sem tudta megmondani, hogy Sherlockban, vagy magában csalódott-e.
- Inkább... voltak jelek, amiből sejteni kezdtem. Az emberi lélek a maga egyszerűségében is elég komplex problémákat tud generálni.
Sherlock hangjának felszíne alatt burkolt büszkeség hömpölygött. Végül ez nem volt más, mint egy megoldott ügy. Megmondta neki. Egy kísérlet.
- De nem feküdtünk le - suttogta John, és a padlót bámulta. Még ma délután összepakol és elköltözik. Ha kell, Harryhez. De itt nem maradhat.
- Miért tettük volna? - Sherlock szinte felháborodottnak tűnt. - Engem nem érdekel a szex, téged meg csak a nők. - Tartott egy hosszú szünetet. - John, ez másról szól.
- Másról? Remek, és elárulnád, hogy miről? - Érezte, ismét elönti a düh.
- Nekem úgy tűnik, az őszinteségről.
- Ez egy faszság!
- Mi? Hogy nem játsszuk meg magunkat? - Most először vegyült ingerültség Sherlock hangjába. Felállt az asztaltól, és hátat fordított Johnnak. - Az a baj veled, hogy soha nem a megfelelő kérdéseket teszed fel. De nyugodtan szaladj csak el, én nem foglak megakadályozni. Nappal nem.
Nagyszerű.
John úgy érezte, felfordul a gyomra ennek az egész szituációnak az abszurditásától. Nevetni fog és utána hányni. Vagy fordítva. Még szerencse, hogy ebben szabadon dönthet.
- Most mi lesz?
Sherlock az asztalra sandított.
- Gyilkosság, zárt ajtók, ablakok, betörésnek nincs nyoma.
John egy árnyalattal sápadtabb lett.
- Nem, úgy értem az újságban azt írták, öngyilkosság, de Lestrade van rajta, szóval egyértelműen nem öngyilkosság.
Sherlock magára kapta a kabátját, és leviharzott a lépcsőn. Nem nézett hátra, John úgyis követni fogja. Persze még állni fog egy kicsit az ajtóban, a lovaglópálcát bámulva, aztán arra jut, később is elköltözhet.
Addig pont el tud szívni egy cigit lenn.
A történet teljes mértékben az ő miatta készült, (Meg persze az az alapkérdés késztetett a megírására, hogy Sherlocknak így hogyan jutott a birtokába egy tökre ugyanolyan lovaglópálca, mint amilyen Adlernek is volt. Zárójel bezárva.)
Amúgy meg Sherlock/John, mily meglepő, és lovaglópáca, BDSM tartalom.
A történet sok szenvedés árán készült el, (én szenvedtem, miközben írtam, és inkább nyűglődésnek nevezném, mint igazi szenvedésnek) és ez látszik rajta. Nem mondanom, hogy ez életem legjobb munkája, de azért itt van.
Én szóltam.
Nem jó.
Lovaglópálca.
Slash.
Tényleg.
Biztos vagy te ebben?
Hát jó.
- Ó.
- Mi az?
- Ez... ez egy...
- Ja, igen.
- Adler... Adler hagyatéka?
- Nem, a sajátom.
John takarított.
John Watson nem tartotta magát különösebben rendszeretőnek, a katonaságban eltöltött évek belé neveltek valamiféle kötelező precizitást, de a tisztaságmánia kifejezetten távol állt tőle. Viszont azután, hogy beköltözött a Baker Street 221b-be, sok más, előzetes kijelentésével együtt ezt is felül kellett bírálnia. Sherlockhoz képest ő volt a Rend és Tisztaság dicső őre, akinek legalább hetente egyszer meg kellett vívnia a Konyhai Káosszal az eposzi küzdelmet.
John párszor megpróbálkozott azzal, hogy nem mosogat el, ám az ötödik nap végére elfogyott minden olyan edény, amiből kávét lehetett volna inni, és mikor Sherlock szakértő szemmel kezdte el méregetni Mrs. Hudson egyik virágcserepét, a doktor ellenállása megtört.
Tehát John takarított - ezt általában vagy abból az okból történt, hogy már nem lehetett látni a padlót a földön szétdobált különféle holmik miatt, és a lépcsőig való eljutás is problémás feladattá vált, vagy mert John annyira frusztrálódott, hogy muszáj volt valamivel levezetnie a feszültségét.
Jelenleg az utóbbiról volt szó: katasztrofális hét állt mögötte, végeérhetetlen küzdelem a hipochondria újabb, feltámadó hullámával, túlóra, az otthonának nevezhető hely falain belül meg egy unalomtól félőrült Sherlock garázdálkodott, és ha ez nem lenne elég, a mai nap csúcspontjaként a nyakába szakadt egy ellenőrzés. John tudta magáról, jó szakember, és munkáját is megfelelően végzi, ám kettős élete miatt gyakran az adminisztrációra fordított időből kellett lecsippentenie, hogy behozza a lemaradásait. Ha kirúgják, megint Sherlockra lesz utalva - a gondolat olyan szinten megrázta, hogy nem csak a konyhában még reggel kiömlött tejet mosta fel, hanem a mikrót is kisikálta. Eközben próbált nem tudomást venni arról, hogy Sherlock elorozta a laptopját, és masszív bútordarabként hagyja magát körbetakarítani.
A meglepetés a polcok és a fotel közötti részen érte, illetve egész pontosan a szekrény mögött, mikor lehajolt azért a pár könyvért, amit véletlenül vert le.
- Ó. - Mivel az elmúlt pár órában John vagy némán duzzogott, vagy az orra alatt morgott, Sherlock felfigyelt erre a zavart meglepettségre, ami ebből az egy hangból sugárzott. Kinézett az ölében tartott laptop mögül.
- Mi az?
- Ez egy... egy... - John meglengette az eddig lefelé fordított lovaglópálcát, és közben olyan fejet vágott, mintha az bármelyik pillanatba ráugorhatna.
- Ja, igen. - Sherlock visszatért John e-mailjeihez, és várta, hogy férfi szöszmötölésének megnyugtató hangjai ismét visszatérjenek. De nem. John lefagyott, és az agyban csikorgó fogaskerekek olyan lassan lendültek mozgásba, hogy Sherlock a falra tudta volna rajzolni ennyi idő alatt, mi jár a fejében.
- Adler... - John torka kiszáradt egy pillanatra, mintha a Nő nevének említése valamiféle szentségtörés lenne. - Adler hagyatéka?
- Nem, a sajátom. - John az utóbbi időben hajlott a líraiságra, külön, mókás kis műalkotás volt minden egyes levele.
Sherlock aztán nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a takarítás-projekt hirtelen félbeszakadt, és John egy bögre tea társaságában elvonult a szobájába.
- Nem is tudtam, hogy vannak ilyen... fétiseid.
- Miről beszélsz?
Mondjuk úgy, nem ez volt az első meglepő dolog, amivel John szembetalálta magát a Baker Street 221b-ben. Példának okáért a fej a hűtőben sokkal kellemetlenebb élmény volt. Szemek a mikróban. Lovaglópálca a könyvespolc mögött.
Hajnali kettő volt, és John ilyenkor már rég aludni szokott. Persze Sherlock sem aludt, hallotta, hogy megy a tévé a nappaliban, de ő valószínűleg délután kelt fel, vele ellentétben.
Miért érzi szükségét bárki is, hogy egy lovaglópálcát birtokoljon? Mármint egy lovaglópálcát, ló nélkül. Lehet, hogy nyom volt egy korább bűnügyben.
Ez megmagyarázná.
A lovaglópálcát.
Nem is érdemes rákérdezni.
Meg Sherlock úgyis előhozta másnap reggel.
Nos, hát erős túlzás azt mondani, hogy reggel, mert már dél volt, mire John kóválygó fejjel előkerült a szobájából, és az a szörnyű érzése volt, borzasztóan másnapos, pedig egy csepp alkoholt sem ivott. Sherlock a szokásos, kék köntösében ült az asztalnál, és egy pirítósra kente viszonylag kevés lelkesedéssel a vajat.
- 'reggelt.
John maga elé húzta a bögréjét, és nézte, ahogy a tej karamell színűre festi a teáját. Csodás, egy nyugodt, békés nap, ami...
- Nem is tudtam, hogy vannak ilyen... fétiseid.
John kis híján az ölébe borította a teát, de még a kenyérkosarat is. Sherlockra meredt.
- Miről beszélsz?
- A tetovált lányos képgyűjteményed, hogy is hívják őket? Az Öngyilkos Lányok? Nagyon impozáns. Sokkal eredetibb, mintha csak sima pornó lenne.
John elvörösödött. Egyrészt borzasztóan dühös lett Sherlockra, másrészt meg azt kívánta, bár nyílna meg alatta ebben a pillanatban egy végtelen mélységű szakadék, aminek az alján senki nem firtatja, hogy mit is keres a gépén pár kékre festett hajú, teletűzdelt nő képe. Különösen nem a lakótársa.
Sherlock eközben visszatért a reggeli újsághoz, ami szemmel láthatóan halálra untatta.
A világban semmi érdekes nem történik.
- Elárulnád, hogy mi a fenét művelsz?
- Ez egy kísérlet.
- Eressz el.
- El foglak. Majd.
A szombat a reggeli kis malőrt leszámítva teljesen normálisan és nyugisan telt. John első dolga, miután visszaszerezte a laptopját az volt, hogy megcenzúrázta gépének bizonyos tartalmát... aztán megváltoztatta a jelszót, leginkább megszokásból. Aztán együtt ebédeltek Sherlockkal, akinél úgy tűnt, véget ért az unalom-delírium, legalábbis hajlandó volt kitenni a lábát a lakásból. Kínait ettek, aztán Johnt felhívta az egyik unokatestvére, aki épp Londonban járt, és találkoztak.
Mikor hazaért, Sherlock nem volt már otthon, de nem hagyott üzenetet, biztos valami ügy, de nem olyan fontos. Johnnak máskor rosszul esett volna, de most kifejezetten örült. Az előszobában lerúgta a cipőjét, aztán az este maradék részét azzal töltötte, hogy a fotelban heverészett, csatornák között váltogatva, míg el nem álmosodott.
Arra ébredt, hogy Sherlock az ágya végében ül.
Az ablakon beszűrődő fény kirajzolta testének körvonalait, de az arcát nem látta, a vonásait elkente a szoba homálya. A lámpakapcsoló után kapott, de hiába nyomta meg a gombot, nem történt semmi. John szíve őrülten kalimpált és hideg rettegés kúszott fel a gerincén.
- Elárulnád, hogy mi a fenét művelsz? - próbált úrrá lenni a hangja remegésén, és a mellkasában összecsomósodott haraghoz visszanyúlni. A félelem nem jó, megbénít. Amíg dühös, legalább nem fél. Ökölbe szorított kezeit a gyűrött lepedőre szorította, és felült. Legalábbis megpróbált. A húsba maró fájdalom ráébresztette, hogy nem fog.
- Ez egy kísérlet. - Sherlock hangja nyugodt volt volt. Egyenes háttal és keresztbe tett lábakkal ült egy széken, kezei az ölében feküdtek.
- Eressz el - sziszegte John, és igyekezett legyűrni a késztetést, hogy a bal lábát rögzítő hurok ellenére megkísérelje a menekülést. A katona agyában működésben lévő taktikus mérlegelni kezdte, milyen lehetőségei vannak - Sherlock magasabb, ő még kótyagos az alvástól (és gyanakodott, nem csak attól, különben miért nem ébredt eddig fel?), ráadásul az ágyhoz van kötözve.
- El foglak. Majd.
Hát ez. Nem. Túl. Biztató.
Még pislogni sem mert. Sherlock dermedt mozdulatlansága olyan volt, mint egy a víz felszínén a vékony jég. Bármikor megtörhet.
- John. Most fel fogok állni. Maradj nyugton, úgysem tudod elszakítani a húrt.
- Sherlock, ez egy beteg dolog, ugye tudod? Én nem az egyik hullaházas emberi testrész vagyok, én...
- Tudom, hogy nem vagy az - szakította félbe kicsit türelmetlenül Sherlock, és ígéretéhez híven valóban felállt. Most, hogy John már hozzászokott a fény hiányához, észrevette, hogy valamit tart a kezében. A húrról asszociálva először azt gondolta, talán a vonó az, de aztán rájött, hogy nem.
A lovaglópálca.
- Nem igaz, hogy nem akarlak megismerni.
- Kérdezhetnél.
- Az a baj, hogy hazudnál. Nem szándékosan, de attól még nem lenne igaz.
Semmi nem tesz olyan őszintévé, mint a halál mindennapi közelsége. A háború meghámozza az embereket, rétegenként tépi le róluk a társadalom által beléjük nevelt, rögzült reakciókat. Ezek azok a cselekvések, melyek segítenek elsimítani a különbségeket, amik elfedik a furcsaságokat, a bőrbe olvadó viasz álarc, ami egy idő után az arcuk lesz.
John testén végighullámzott a fájdalom, pedig a lesújtó pálca csak az alkarjának a belsejét érte, amit védekezőn emelt maga elé. Ösztönösen megpróbált összegömbölyödni, de a lábába maró kín vakító józansággal árasztotta el az agyát. Nem hitte el. Valahol nem hitte el, hogy Sherlock meg fogja tenni. Kiszáradt a torka, ahogy az előtte álló férfit nézte. Ezernyi apró részlet: a félig felgyűrt ingujj, a homlokába hulló haj, és az ismerős, vizsgálódó póz, enyhén oldalra billentett fej.
- Úgy reagál a kísérleti alany, ahogy kell? - Ő nem áldozat.
John nem látta, de szinte érezte, hogy szavai hatására Sherlock szemei hogyan villannak meg.
- A felsőd. Vedd le.
- Nem.
A következő sorozat már egyáltalán nem érte váratlanul, attól függetlenül a fájdalom ugyanolyan valós maradt. Ezúttal John összeszorított fogakkal kényszerítette magát, hogy a lehetőségeihez képest megpróbáljon mozdulatlan maradni.
Dermedten feküdni, egy helyben, miközben az agyad azt sikoltja, hogy menekülj, az izmaid fájnak az őket érő folyamatos ingertől: maradj, rohanj! A háborúban soha nem az nyer, aki erősebb, hanem akinek nagyobb az önuralma.
John hosszú percek elteltével eszmélt csak rá, saját, sípoló lélegzetvételét hallgatja, és jobb oldalán besüllyedt a matrac.
- Vetkőzz le. Nem kell persze teljesen. Egyelőre.
John óvatosan lejjebb evickélt az ágyon, végig Sherlock figyelő tekintetének súlya alatt, és így már fel tudott ülni. Kicsit elfordult, és úgy markolt bele pizsamájának aljába, de Sherlock az állához érintette a pálca hegyét.
- Nézz rám. Mielőtt leveszed.
John felszegte a fejét, és dühösen Sherlock arcába bámult. Kifejezéstelen és üres, hát persze. Csak a szemei lángoltak hideg kékséggel. Áthúzta a fején a felsőjét és ledobta az ágy mellé.
A feltáruló, hegekkel borított bőr láttán mintha Sherlock megremegett volna, de lehet, csak a szeme káprázott. Kitáguló pupillák, megrezzenő orrcimpa - a vadász pillantása volt ez. John úgy érezte, ez a pillantás a bőre alá gyűrűzik és a húst átitatva, a csontjaiba vájva megfertőzi őt is.
- Miért? - kérdezte rekedten.
- Mert nem igaz, hogy nem akarlak megismerni - dorombolta Sherlock, és a lovaglópálca hegyét végighúzta a meztelen mellkasán. John felszisszent, de nem húzódott el. Ez egy játék. Kinek van nagyobb önuralma?
- Kérdezhetnél - szűrte a fogai között, és tudta, mi lesz a válasz.
Ezúttal hosszabb ideig tartott, és valahol a fájdalmon túl John tudta, ennek már nyoma marad másnapra. A nappali világosságba átszűrődő vékony fonalú őrület.
Sherlock keze a nyakán volt, tenyerét a kulcscsontok közötti mélyedésbe nyomta, úgy szorította le vergődő testét, az ujjai hidegek voltak a bőrén.
- Az a baj, hogy hazudnál. - A hangjából áradó tömény tárgyilagosság rémisztő volt. - Nem szándékosan, de attól még nem lenne igaz.
John szempillái nedvességtől ragadtak.
- De nem feküdtünk le.
- Miért tettük volna? Engem nem érdekel a szex, téged meg csak a nők. John, ez másról szól.
John az ébrenlét peremén, lidérces látomások hálójában vergődve dobálta magát.
Mikor végre sikerült a felszínre küzdeni magát, a szíve a torkába dobogott, és a fájdalom olyan valóságosan lüktetett a testében, mintha az éjszaka nem csak egy álom... az ágy lábánál a lepedőn elmosódott, barnás színű foltok voltak. Vér. A bal bokáján körben egy vékony vágás. Vörös, a hús körülötte duzzadt, elkínzott, bár maga a seb nem olyan nagyon mély, lehetne sokkal rosszabb is.
Félelem.
Ütések.
Sherlock.
Sherlock az asztalnál ül, úgy tűnt, már túl van a reggelin. Fel volt öltözve, egy fehér inget viselt, aminek az ujját lazán felgyűrte és újságot olvasott. John az ajtóban állt meg, és iszonyodva bámulta. Nyugodtságát. Fölényét.
- Jó reggelt.
John nem válaszolt, mire Sherlock felnézett, és lassan felhúzta a szemöldökét. A lovaglópálca ott hever a mellette lévő széken.
- John?
- Hogy... hogy voltál rá képes?
Sherlock sóhajtott egyet, és összehajtotta az újságot.
- Szükség van erre a felesleges drámai...
- Baszd meg! Sherlcok, baszd meg! A kurva ágyhoz kötöztél, és... tudod milyen érzés volt?! Mennyire megalázó?
John magából kikelve üvöltött, és várta, hogy haragjának lesz valamiféle reakciója. Valamiféle. Bármilyen. Sherlock fektette a tenyerét, és gyakorlatilag pislogás nélkül nézett rá. A jogos düh mögött egy jó adag szégyenérzet is volt. John őszintén és iszonyatosan szégyellte magát.
- John, most fel fogok tenni néhány kérdést, amire szeretném, ha higgadtan válaszolnál. Menni fog?
- Nekem ezek után te...
- John! John. Egy húrral volt a lábad az ágyhoz kötve. Egy húrral. Az egyik lábad. A kezeid szabadok. Az éjjeliszekrényed felső fiókjában pedig, ami pontosan egy karnyújtásnyira van az ágyadtól, nem csak egy csomó kacat, hanem egy bicska is volt. Nem igaz? Tudnod kellett, mert te tetted oda. Ott tartod.
Csönd.
Tények. John kitágult szemekkel meredt Sherlockra.
- Persze egy pánikhelyzetben egy normál ember erről elfeledkezne, de Dr. John Watson katona, afganisztáni veterán.
John úgy érezte, minden levegőt kiszorítottak a tüdejéből. Megszédült, és a falnak kellett támaszkodnia. Sherlock zavartalanul folytatta.
- És akkor most a kérdéseim. Próbálom feltenni egyszerűen őket. Végeztél-e önkielégítést, miután otthagytalak?
John úgy érezte, ezúttal a belseje van egy vékony fémdrótra feszítve és a csönd kezében van a másik vége...
- Amikor lefogtalak tettél egy kísérletet arra, hogy lefeszítsd a torkodról az ujjaimat, de védekeztél igazából?
John elvörösödött.
- Fojtogattál, és... te is élvezted, láttam...!
- John, mit láttál?
- Tessék?
- Azt kérdeztem, hogy mit láttál.
Sherlock hátradőlt a széken és nyugodt mozdulatlansággal figyelte a ziháló Johnt.
- Sötét volt, én... - John hirtelen elhallgatott, Sherlock pedig lassan elmosolyodott.
Sötét volt. Teljesen sötét. Nem olvashatott az apró gesztusokból. Nem láthatott mást, csak körvonalakat. Homályos foltokat. A többit a képzelete töltötte ki, az agya generálta.
- Te tudtad - mondta ki végül. Sherlock ránézett, és egy perc elég volt neki ahhoz, hogy a teljes élettörténetét leolvassa a külsejéből, traumáit a mozdulataiból. Ez is csak egy olyan dolog volt, mint a pszichoszomatikus fájdalom a lábában. Még soha nem érzett ekkora csalódottságot. És még csak azt sem tudta megmondani, hogy Sherlockban, vagy magában csalódott-e.
- Inkább... voltak jelek, amiből sejteni kezdtem. Az emberi lélek a maga egyszerűségében is elég komplex problémákat tud generálni.
Sherlock hangjának felszíne alatt burkolt büszkeség hömpölygött. Végül ez nem volt más, mint egy megoldott ügy. Megmondta neki. Egy kísérlet.
- De nem feküdtünk le - suttogta John, és a padlót bámulta. Még ma délután összepakol és elköltözik. Ha kell, Harryhez. De itt nem maradhat.
- Miért tettük volna? - Sherlock szinte felháborodottnak tűnt. - Engem nem érdekel a szex, téged meg csak a nők. - Tartott egy hosszú szünetet. - John, ez másról szól.
- Másról? Remek, és elárulnád, hogy miről? - Érezte, ismét elönti a düh.
- Nekem úgy tűnik, az őszinteségről.
- Ez egy faszság!
- Mi? Hogy nem játsszuk meg magunkat? - Most először vegyült ingerültség Sherlock hangjába. Felállt az asztaltól, és hátat fordított Johnnak. - Az a baj veled, hogy soha nem a megfelelő kérdéseket teszed fel. De nyugodtan szaladj csak el, én nem foglak megakadályozni. Nappal nem.
Nagyszerű.
John úgy érezte, felfordul a gyomra ennek az egész szituációnak az abszurditásától. Nevetni fog és utána hányni. Vagy fordítva. Még szerencse, hogy ebben szabadon dönthet.
- Most mi lesz?
Sherlock az asztalra sandított.
- Gyilkosság, zárt ajtók, ablakok, betörésnek nincs nyoma.
John egy árnyalattal sápadtabb lett.
- Nem, úgy értem az újságban azt írták, öngyilkosság, de Lestrade van rajta, szóval egyértelműen nem öngyilkosság.
Sherlock magára kapta a kabátját, és leviharzott a lépcsőn. Nem nézett hátra, John úgyis követni fogja. Persze még állni fog egy kicsit az ajtóban, a lovaglópálcát bámulva, aztán arra jut, később is elköltözhet.
Addig pont el tud szívni egy cigit lenn.