Úton 9/2.
Üdv!
Először is bocsánat, hogy megint csak ilyen hosszú idő után hozom a frisset, de sajnos mostanában kevés időm van írni. Kert, munka
, fáradtság, miegyebek, és ez a közeljövőben sem lesz másként. Gondoltam, kiírom, hogy egy darabig szünetelek, de felesleges. Ahogy eddig is, ezután is, amint lesz feltenni való rész, hozom. Előfordulhat, hogy ismét sok idő telik el a folytatásig, de az is meglehet, hogy sikerül hamar elkészülnöm. Ezt majd az élet eldönti…
De nem szaporítom tovább a szót, már csak annyit: Köszönöm a kitartást, és jó olvasást!
9. Azok az „unalmas” napok
Rémálmok és vágyálmok
- Itt van, idd meg! - Azzal Del a kezembe nyomja a poharat, és nem is tágít mellőlem, amíg mind egy cseppig el nem tüntetem a vizet. Aztán elveszi a poharat, és azt forgatva a kezében leül mellém az ágyra.
Próbálom összeszedni magam, és nem odafigyelni az újfent sajgó fenekemre. Még jó, hogy nem a sérült ujjaimra estem, vagy nem a fejem szakadt be ismét.
- Ez több mint egy idióta zombifilm okozta sokk… Mióta vannak rémálmaid? - töri meg a csendet egy idő után. Sejti a választ, látom rajta.
- A baleset óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Mostanában megint többször - vallom be némi hezitálás után. Ha már az első közös reggelen olyan feltűnőre sikerül az ébredésem, hogy izzadságban fürödve ordítoztam az ágy mellett elterülve, akkor nem titkolózhatok előtte. Egyébként meg ismeri az egész történetemet, azt is beleértve, hogy sokáig magam alatt voltam, és hogy nem emlékszem azzal a nappal kapcsolatban semmire. - Mielőtt felhoznád, nem megyek újra agyturkálóhoz. Apának is mondtam, hogy baromság, csak kidobott pénz; az öreg dilidoki tudománya fikarcnyit sem ért, pedig annyi plecsnije volt, mint égen a csillag.
- És ha egy másikat…
- Nem - vágom rá azonnal, máris nyomasztó ez a beszélgetés, pedig el sem kezdődött igazán. - Még egyszer nem akarom átélni azt, hogy ha véresre harapom a nyelvem az erőlködéstől, akkor se jut eszembe semmi, amivel kideríthetném, hogyan halt meg az anyám. Akkor inkább maradok a rémálmoknál, hátha egyszer előcsalogatják az emlékeimet.
- Lefogadom, apád nem tudja, hogy megint szarul alszol. - Hangjából kicseng a szemrehányás, de azzal, hogy közben kisimít a homlokomból egy csapzott tincset, más értelmet is nyernek a szavai. Aggódik. És persze az sem mellékes, hogy hihetetlenül jólesik az érintése. - Talán jobb lenne, ha elmondanád neki…
- Nem. És te se merj beköpni! - utasítom indulatosan, de egy mély sóhajt követően visszaveszek a hangomból. - Nem akarom még ezzel is terhelni, van elég gondja így is.
- De szavadat adtad neki, nem?
Ezt meg honnét tudja? Valóban megállapodtunk apával, ha ismét rémálmaim lesznek, azonnal szólok. Csakhogy ez az ígéret nem mostanában hangzott el, és mikor megegyeztünk, jó szokásom szerint keresztbe voltak az ujjaim, tehát… No comment.
- Hm, ti aztán jól kitárgyaltatok - hümmögök elismerően. - Apa vagy Randy mondott többet rólam?
- Nem mindegy? - Del vállat von, majd lassan elmosolyodik. - Szeretnek téged, így nem csoda, hogy bármit megtesznek érted. Máskülönben meg én kértem hozzád használati utasítást, ami persze nem azt jelenti, hogy nem a saját szabályaim szerint foglak „nevelni”.
- Nevelni? - Halvány mosoly költözik az én arcomra is. - Na, ahhoz nekem is lesz egy-két szavam - biztosítom, és finoman belebokszolok a mellkasába.
- Alig várom - kacsint rám, majd ismét elkomolyodik. - Elmondod, mit álmodtál?
- Hát… ööö… - hebegek, közben tanácstalanul széttárom a karjaimat. - Kicsit össze vagyok zavarodva, ugyanis most másról szólt, mint azelőtt. - Arról egyelőre mélyen hallgatok, hogy ezúttal ő is ott volt és segített, mikor menekültem a sebhelyes elől, ám a részletek még előttem is homályosak, így kár beszélni róla. - Képtelenség szavakba önteni azt a sok zagyvaságot, amiről álmodtam, ezért inkább hagyjuk - legyintek, s ezzel lezártnak tekintem a témát.
- Biztos?
- Igen. - Igyekszem határozottnak tűnni, remélhetőleg megelégszik ennyivel. Egy pillanatra ugyan megfordul a fejemben, valóban jó lenne beszélni erről az egészről valakivel, talán éppen vele, de ahelyett, hogy hirtelen felindulásból kiönteném neki a szívem, csak annyit fűzök még hozzá: - Majd elmúlik.
- Magától nem fog. - Del ezt olyan komoly tekintettel állítja, hogy momentán még azt is elhinném neki, ha azt mondaná, szárnyaim nőttek.
- Akkor nem fog - rántom meg a vállam keserűen, majd hanyatt vágom magam az ágyon, hogy a mennyezetet bámulva az önsajnálat tengerére szálljak. Ismerős a helyzet, és ezúttal is gyűlölöm magam, amiért tehetetlen vagyok.
Del azonban nem hagyja, hogy elhajókázzak.
- Ülj fel! - parancsol rám, mire kelletlenül szót fogadok, ám a tekintetét kerülöm. - Nézz rám!
- Még valami? - adom meg magam, és bandzsítva rápislogok.
- Tréfálkozhatsz, de ettől nem lesz jobb. Vagy igen?
- Nem - felelem, és nagyot sóhajtva visszarendezem a szemgolyóimat az eredeti állapotukba.
- Egyezzünk meg, hogy…
- Már megint? - vágok közbe, de nem hatja meg a morgásom.
- Igen, megint. Kénytelen vagyok ezt tenni, mert különben teljesen összetöröd magad, és a végén még azt hiszik, bántalak. Habár… néha kedvet érzek ahhoz, hogy elfenekeljelek…
- Tessék? - marad tátva a szám.
- Jól hallottad - kacsint rám mosollyal az ajkán, ám aztán újfent komolyabban folytatja. - De visszatérve az eredeti témánkhoz… Semmi kedvem holnap is ilyen zajos ébresztőre riadni, mint amilyenben ma volt részem. Van egy szerény, öreg, csendesen csipogó vekkerem, ami - ha így fogsz műsorozni reggelente - még meg talál sértődni.
- Ha-ha…
- Tehát, egyezzünk meg: van még egy dobásod, de ha azután is rémálmaid lesznek, nem vitatkozol, nem keresel kifogásokat, hanem elmész az egyik barátomhoz, aki már nem egy, hozzád hasonló problémával küzdő emberen segített.
- Na, szép, még egy agykurkász!
- Tévedsz. Sam nem igazán pszichológus, ő inkább egy kimagaslóan okos, sokoldalú ember, akit ezer éve ismerek, és aki engem is ellátott már hasznos tanácsokkal, melyek között több életmentő is akadt. Számos diplomával rendelkezik, oktatott egyetemen, de ha hiszed, ha nem, volt már bűvész Las Vegasban, vezetett rádióműsort Miamiban, és öt évig dolgozott az egyik nagyváros rendőrségén tanácsadóként. Mostanság errefelé él, és előadásokat tart a helyi múzeumban, valamint van egy kis boltja, ahol különféle gyümölcs- és gyógyteákat árul, amit saját kezűleg kotyvasztott.
- Hűha, nem akármilyen ember lehet! - ámuldozok.
- Ugye? Csak egy pillantást vet rád, és máris nyitott könyv előtte az életed.
- Akkor neki nem hazudhatjuk, hogy szeretők vagyunk.
- Hát nem, hamar átlátna rajtunk, de ráérek majd akkor beavatni, ha szükség lesz rá. Ja, és ami miatt még jó lenne, ha meggondolnád a vele való beszélgetést az az, hogy Sam járatos a hipnotizálásban.
- Ez most komoly?
- Igen. Ha már tényleg semmi nem segít rajtad, akár ki is próbálhatnád ezt a lehetőséget. Persze lehet, hogy a sima beszélgetés is megteszi, és már attól visszatérnek az emlékeid, de ha mégsem, akkor szerintem tégy egy próbát. Rosszabb már nem lehet…
- Az nem olyan biztos.
- Figyelj, Chester, én bízom Sam képességeiben, és pillanatnyilag nem kérek mást tőled, csak gondold át, amit most mondtam. Aztán, ha benne vagy, csak szólj.
- Hát…
- Ne hátozz itt nekem, ideje lépned, különben soha nem leszel jobban, és a végén még beleőrülsz! - ragadja meg a karom, de mielőtt felszisszennék, észbe kap, és gyorsan elenged, aztán egyszer csak somolyogni kezd. - Ám, ha te inkább a diliházat választod az én barátságos otthonom helyett - vonja meg a vállát -, és előnyben részesíted a seholgombolós kényszerzubbonyt a saját ruháiddal szemben, esetleg jobban bejön egy marcona, bivalyerős ápoló, mint én, aki pedig sokkal csodálatosabb és…
- Oké, oké! - adom be a derekam. - Meggondolom, aztán szólok, hogy mire jutottam. Rendben?
- Valóban szólsz? - Érthető, hogy továbbra is kétkedik, de mivel először össze kell szednem a bátorságomat, még nem kötöm az orrára, hogy már döntöttem. Abszurdum, de végre úgy érzem, itt az alkalom, hogy olyasvalaki nyakába zúdítsam a gondjaimat, aki talán segíteni is tud, és nem csak süketel. A hipnotizálástól viszolygok ugyan, de ha minden kötél szakad, még azt is bevállalom, csak végre legyen vége ennek az egésznek.
- Igen, valóban - felelem, és ezúttal nem kell megjátszanom, hogy határozott vagyok.
- Akkor ezt megbeszéltük - simít végig a karomon, ahol az előbb megszorított, majd váratlanul kézen fog és felhúz az ágyról. - Gyere, hamarosan mennem kell, de még van időm, hogy együtt reggelizzünk; isteni eperdzsem van a hűtőben, megkenheted vele a palacsintádat.
- Mikor sütöttél palacsintát? - marad tátva a szám a meglepetéstől.
- Nem sütöttem. TE fogod megsütni. Most. Én csak megmutatom, hogyan kell.
- He??? - Felocsúdni sincs időm, s máris a konyhában találom magam alsógatyában, nyakamban egy köténnyel, kezemben egy palacsintasütővel.
*
Dzsungelharcos a hosszan elnyúló, ámde sikeres reggeli készítést követően (az az öt-hat szénné égett palacsintaszerűség, mely a szemetesben végezte, igazán elhanyagolható) sietve megkajál, majd bevonul a hálóba, hogy alkalomhoz illő öltözéket öltsön magára, ugyanis a délelőtt folyamán azzal a milliomossal fog találkozni, akinek a privát színházában a Karaván a jövő héten fellép.
Miután én is jóllakom, feltápászkodom az asztaltól, és nekilátok rendet rakni. Sajnos kénytelen vagyok a mosogató fölé görnyedve tisztítani az edényeket, ugyanis nem konyítok a mosogatógéphez; akárhogy fürkészem a rajta levő gombokat, képtelen vagyok rájönni, hogyan működik. Ez van, mindenhez én sem érthetek, meg aztán minek is foglalkoztam volna otthon ilyesmivel, ha egyszer van házvezetőnőnk. Ergo, ez a hiányosságom is egy olyan dolog, amit nem fogok Del orrára kötni, mert tuti, kinevetne. Majd kilesem a taktikáját, ha legközelebb használja a gépet, addig azonban maradok a hagyományos módszernél.
A percek telnek, de alig haladok. A fenébe, elfogynak valaha ezek a nyavalyás edények? Ennyire béna lennék? Á, dehogy, csak mindig elvonja valami a figyelmemet - nyugtatom magamat. Ebben a pillanatban az egyik üvegpohár csillogó felületén feltűnik a tükörképem, és ez egyből arra sarkall, hogy végignézzek magamon. Eléggé zavarba ejtő a látvány. El sem hiszem, hogy ez én vagyok. Ha így folytatom, egykettőre takaros kis „feleség” válik belőlem. Még jó, hogy nincsenek itt a haverok, először padlót fognának a döbbenettől, aztán meg a röhögéstől nem tudnának felállni.
Viszont apa kétségtelenül örülne. Anya halála óta egyikünk se nagyon jár a konyhába az étkezéseken kívül, mindent a házvezetőnőnk csinál, még a legegyszerűbb teendőket is. Pedig azelőtt az egyik kedvenc helyünk a konyha volt. Emlékszem, anya a sok munkája ellenére mindig szakított időt arra, hogy kipróbáljon valamilyen ételkülönlegességet vagy egy új süteményreceptet, aztán ha elkészült, velünk kóstoltatta meg. Egyszer sem fogott mellé, mindig sikere volt. Mennyit nevettünk! Vajon ő is örülne, ha így látna? Istenem, de hiányzik!
Mielőtt teljesen elhatalmasodna rajtam a szomorúság, gyorsan másfelé terelem a gondolataimat. Nagy levegőt veszek, és a még mindig terjengő palacsintaillatról eszembe jut a sütögetés. Be kell vallanom, persze csakis magamnak, közel sem volt olyan rossz dolog fakanalat ragadni. Főleg úgy, hogy Del végig szorosan a hátam mögött állt, és miközben fogta a kezem és irányította a mozdulataimat, a fülembe sugdosta, mit hogyan csináljak. Mire kezdtem volna igazán élvezni a… sütögetést, sajnálatomra elfogyott a kulimász, és még nagyobb sajnálatomra Del lassan elengedett. Ám mielőtt ellépett volna, apró csókot lehelt a nyakamra, amitől olyan kellemes borzongás futott végig a gerincemen, hogy még most is beleremeg minden porcikám, ahogy eszembe jut.
- Bárcsak megint…
- Dögös a hátsód ebben a kötényben - hallom meg ekkor a hátam mögött, és máris teljesül a félig elsuttogott kívánságom. Miközben Del keze végig simít a fenekemen, elfelejtek levegőt venni, a szívem ezerrel dübörög, az arcom pedig a vörös legmélyebb árnyalatát ölti fel. - A tetoválásaid meg egyenesen lenyűgözőek, illenek hozzád. - Ezúttal feljebb vándorolnak az ujjai, először az egyik vállamnál levő rajzon érzem végigsiklani őket, majd a másiknál. Nekem annyi.
- Kösz - nyögöm ki nagy nehezen, és a lehetetlennél is jobban igyekszem eggyé válni a mosogatóval, közben olyan erővel dörgölöm azt a szerencsétlen palacsintasütőt, mintha az életem múlna rajta.
- Látom, nem sűrűn mosogatsz otthon. Tudod, könnyebben lejön az edényről a maradék, ha ezzel dörzsölöd - hajol át fölöttem váratlanul, és rámutat egy szivacsra, aminek az egyik fele érdes. - Bár ezen a sütőn már nincs mit sikálni… Talán letehetnéd, mielőtt elkopik - suttogja a fülembe.
- Ööö… - zavaromban csupán motyogásra futja, de aztán már arra sem, ugyanis Del kiveszi a kezemből a serpenyőt és a szárítóba rakja, majd egyből átölel és a nyakamhoz hajolva csókolgatni kezd. Párszor megszívja a puha bőrt, egyértelmű nyomot hagyva, aztán egyszer csak vált, elhajtja a hajam és finoman a fülcimpámat veszi kezelésbe a fogaival. Lehunyom a szemem, és mozdulatlanná dermedve élvezem a kényeztetést, ami sajnos nem tart sokáig.
- A palacsintád se rossz, de te finomabb vagy - leheli a fülembe, ám aztán lassan elenged. - Mennem kell, de később folytatjuk… ha szeretnéd.
Kinyitom a szemem, megfordulok és ránézek.
- Igen - suttogom, mire elmosolyodik, majd hirtelen visszalépve szájon csókol. Apró, rövid, amolyan búcsúcsók, de ahhoz bőven elég, hogy megremegtessen. És az íze… Enyhén fahéjas, mint az utolsó palacsintáé, melyre lekvár már nem jutott, és melyet Del egy szempillantás alatt felfalt.
- Na, de most már tényleg mennem kell - ereszt el ismét, és megigazítja a ruháját.
Ó, te jó ég, most látom csak, hogy milyen rohadt jól áll rajta a fekete öltöny a fekete kigombolt, magas galléros inggel! A legszívesebben azonnal letépném róla, nehogy más is megcsodálhassa benne.
Úgy látszik, sikerült zavarba hoznom a leplezetlen bámulásommal, mert hosszan köszörüli a torkát, míg a kulcsaiért nyúl és az ajtóhoz siet. Kinyitja, ám mielőtt kilépne a szabadba, még visszaszól.
- A telefont nem felejtettem el, hazafelé veszek egyet, és Randyvel is megvitatom majd, hogy mikor tudsz beszélni apáddal. Ha minden jól megy, ebédre itthon leszek.
- Ezzel remélem, nem arra akarsz célozni, hogy főznöm kell? - pislogok ijedten.
- Nem, Isten ments! - vigyorodik el. - Az is elég lesz, ha átveszed. Sam felesége, Rebeca nekem is főz, mikor nincs rá időm. Ma is az ő főztjét esszük; át fogja hozni. Arra kérlek, vedd át, és ha nem jönnék időben, egyél nyugodtan, a többit pedig tedd a hűtőbe!
- Rendben - sóhajtok megkönnyebbülve.
- Egyébként semmi ördöngösség nincs a főzésben, még neked is menne - jegyzi meg. - A jövő heti előadásokat követően lesz egy kis szabadidőm, és ha akkor még mindig itt leszel, megtanítok neked néhány egyszerűbb étel elkészítését.
- Az érdekes lesz - vonom fel a szemöldököm, de bővebben nem áll módomban válaszolni, mert már nincs kinek. Az ajtó csukódását követően az ablakhoz lépek, és egy kicsit elhúzva a függönyt kilesek. Dögös Del a kocsijához siet, lazán beül, indít, és kisebb porfelhőt hagyva maga után elhajt.
Azalatt, míg felocsúdva visszatuszkolom a szemgolyóimat és becsukom a számat, bizony nem kevés idő telik el. Épp elengedném a függönyt, hogy visszatérjek a mosogatáshoz, mikor észreveszek egy alakot az egyik fa tövében lapulni. Hunyorogva fókuszálok… Sejthettem volna. Titus az. Lefogadom, Del távozását leste, és még ki tudja, mit. Egyre ellenszenvesebb nekem ez a srác. Olyan kis ártatlan, nyuszimuszi képe van, közben meg fix, hogy ravasz, mint egy róka, és alattomos, mint egy… egy alattomos róka. Az lesz a legjobb, ha nem szimplán riválisnak, hanem igenis, kőkemény ellenfélnek tekintem. Nem szabad, hogy elfelejtse, Del az enyém, egyes-egyedül az enyém! Csak érjen haza az én dögös manusom, olyan szerelmetes fogadtatásban részesítem, hogy Titust megüti a guta.
Az elhatározásom azonban kudarcba fullad, legalábbis egyelőre, mert bánatomra (és Tituséra is) Del nem jön haza sem az isteni ebédre, sem utána. Bizony, bizony, a fiú sem tágít, hol a fáknál bukkan fel, hol a lakókocsik árnyékában áll lesben, egyszóval mindig látom valahol, mikor időnként kilesek az ablakon. Tényleg kitartó, vigyáznom kell, nehogy a végén még megsajnáljam.
Két óra körül Del végre üzen az egyik színésszel, hogy valószínűleg csak estefelé érkezik, mert elhúzódik a tárgyalás, ugyanis a gazdag férfi még gazdagabb barátai is kedvet kaptak a színházasdihoz, így újabb előadásokra kapott ajánlatot a Karaván. A kedvező lehetőséget nem szabad elszalasztani, ezért nem mondhatott nemet az új megbízók meghívásának.
Így hát, társaság hiányában az időt tévézéssel, ellenfél-figyeléssel, újabb kutatgatással, majd nyomeltüntetéssel, nasival egybekötött lazítással és némi olvasással ütöm el. Három felé aztán Titust sajnos sikerül elriasztanom, mikor a bejárat előtt Rebeca kérdésére túl hangosan felelem, hogy Del csak estefelé jön. Kár, pedig még úgy elszórakoztam volna azon, ahogy a srác büdösen és verejtékezve a melegtől a lakókocsik között csalinkázik, hátha felbukkan álmai pasija.
Szóval, jól szórakozom. Ha nem lenne veszélyben az életem, ha nem kéne bujkálnom, ha nem a Késes járna folyton az eszemben, még azt hihetném, nyaralok. Dzsungelharcos pedig a ráadás…
*
Hanyatt fekve, karomat a fejem alá téve heverészek a magas fűben, egy fa árnyékában. Itt lyukadtam ki, miután megunva a lakókocsis magányt sétálni indultam. Nagyon békés hely. Olykor mélyeket lélegezve magamba szívom a tikkasztó, párától nehéz, ámde isteni, városmentes levegőt. Késő délután van, de a forróság nem akar alábbhagyni. Úgy tűnik, az ősznek egy darabig még várnia kell, mert a nyárnak esze ágában sincs átadni a helyét.
Távoli mennydörgés zaja vonja magára a figyelmem egy pillanatra, és erről eszembe jut a reggeli rádióműsorban hallott időjós, aki a múltkorihoz hasonló hatalmas esőzéseket ígért, csakhogy ezúttal villámokkal és jégzuhéval is megtoldotta. Úgy látszik, nemsokára bejön a számítása, mert az újabb dörej és az egyre fülledtebb idő immáron csalhatatlan előjelét mutatja a közelgő viharnak. Addig azonban, míg ide nem ér, nem mozdulok erről a csodálatos, seb- és lélekgyógyító helyről - melyet Ron javasolt - és kihasználom, hogy igazi kobakszellőztető nyugalom van. Már nagyon hiányzott, hogy egy kicsit magamban legyek. Próbálok nem gondolni semmire, csupán létezni.
A körülöttem lévő világ álmosítóan monoton: a morajlás, a tücskök és békák esőcsalogató koncertje, a fejem felett alig-alig mozduló falevelek egyhangúsága, mind-mind arra késztetnek, hogy fittyet hányva a küszöbön toporgó viharra ellazuljak, s egy kicsit lehunyjam a szemem.
És… Eddig tartott a felhőtlen nyugalom. Egy nem akármilyen férfi fizimiskája bukkan fel a gondolataimban, aki roppant nagy veszélyt jelent rám nézve. De ennek a férfinek nem kés vagy pisztoly a fegyvere, hanem egészen más. Ez az észbontóan jóképű férfi… maga a fegyver.
*
- Ha még akkor is itt leszel… Megtanítalak főzni, aztán addig szeretkezünk, míg a testünk izzadságban fürödve tiltakozni nem kezd egy újabb menet ellen. De én nem állok le, mert újra és újra akarlak…
Az egyik pillanatban Del a szoba egyik végében van, én a másikban, ám a következőben már együtt fekszünk az ágyban, mezítelenül. Miután végigcsókolja az egész testem, fölém kerekedik, és miközben furcsa, feszítő, de egyben mennyei érzést érzek a fenekemben, egyre csak azt hajtogatja, hogy:
- Most, most… Annyira kívánlak!
- Én is kívánlak… - suttogom, és hagyom, hogy csináljon, amit akar.
Csak közben ne rázná a vállam olyan erősen.
- Hahó, Tücsök! - Miről beszél? A hangja is valahogy más. És még mindig rázogat.
- Mi van már? Nem jössz? - nézek fel. A szoba máris eltűnik, csupán Delt látom továbbra is fölöttem. De… Hogy öltözött fel ilyen gyorsan? - A ruhád… - motyogom, aztán a viharfelhőktől sötét égre, majd a felettünk vészesen hajladozó fára pislogok, és végre derengeni kezd, mi történt. Del a valóság, de minden más csak álom volt. Sajnos. - Izé… - nyögöm ki nagy nehezen. - Helló! Kicsit elaludhattam…
- Még hogy kicsit!? - hördül fel testőröm. - Úgy húztad a lóbőrt, hogy azt hittem, pofon kell, vágjalak ahhoz, hogy felébredj.
- Mit keresel itt? Öltönyben? - érdeklődöm, miközben azon vagyok, hogy végre észhez térjek.
- Rebeca küldött, már nagyon aggódott; amint hazaértem, jönnöm kellett megkeresni téged, át sem öltözhettem. Azt mondtad neki, hogy csak egy kicsit sétálsz, ahhoz képest eltelt három óra… Ja, és nem láttad, hogy jön a vihar?
- Messze volt még, mikor elfeküdtem itt a fűben. Aztán olyan jól esett egy kicsit lazítani, hogy észre sem vettem az idő múlását… Sajnálom, hogy gondot okoztam szegénynek - szégyenkezem.
- Hát sajnálhatod is, majd kérj tőle bocsánatot!
- Ha nem mondod is, megteszem - vetem oda sértődötten, csakhogy Dzsungelharcost ez nem hatja meg, sőt, tovább füstölög.
- Még jó, hogy nem sejti, igazából milyen veszély leselkedik rád, amilyen anyatigris egy természete van, egyből rád zárná az ajtót, én meg parancsba kapnám, hogy ne mozduljak mellőled a nap huszonnégy órájában.
- Az nem is lenne olyan rossz - szalad ki a számon, de nem bánom. - Mármint úgy értem, hogy te…
- Tudom, hogy érted - sóhajt fel, és segít felülnöm. - Szívem szerint több időt töltenék veled, de sajnos nem lehet, rajtad kívül a Karaván jövőjéért is felelős vagyok. Úgy kell élnünk, viselkednünk, mintha minden rendben lenne körülöttünk. Én dolgozom, neked pedig keresnünk kell egy olyan kamu munkát, amiről elhiszik, hogy itthon is tudod végezni.
- Számítógépes izémizé lehetek. Géped van itthon, ezzel nincs gond, és a korlátlan időbeosztás is klappol ehhez a melóhoz. Na, nem jut eszembe a neve…
- Programozó? - Bólintok. - Hát nem is tudom…
- Valamennyire értek hozzá, így ha faggatnának, nem hiszem, hogy lebuknék.
- Rendben, akkor ezt meg is vitattuk. De - emeli fel a mutatóujját -, azt soha ne feledd, hogy ha véletlenül el találnak durvulni a dolgok, akkor tényleg nem szabadulsz tőlem egy percre sem, még az árnyékod is én leszek. Világos?
- Mint a nap - felelem, és próbálom nem azt kívánni, bárcsak közelebb lenne a bérgyilkos. - Most kapcsolok. - Gyorsan témát váltok, mielőtt még nagyobb marhaság fordul meg a fejemben. - Hogy jött ez a Tücsök becenév?
- Hát… Az előbb, mikor rád bukkantam, egy tücsök ücsörgött a mellkasodon. Akkor ijedt meg és lépett le, mikor közelebb jöttem hozzád. Egyébként észre sem vettem, hogy Tücsöknek hívtalak. Véletlen volt, de ha tetszik, maradhatok ennél.
- Szeretném - felelem mosolyogva.
- Most nagyon más vagy ébredés után, mint reggel - jegyzi meg, és megsimítja az arcomat. - Nyugodtabb, boldogabb.
- Pedig ezúttal is úgy riadtam fel, azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok.
- Akkor ezért mondtál olyan furcsaságokat. Nos, ezúttal miről álmodtál? - kérdi kíváncsian. - Mit, vagy esetleg kit kívánsz? Hova nem jövök? És mi van a ruhámmal?
Te jó ég, emlékszik a szavaimra!
- Semmi, semmi… Fogalmam sincs, miről beszélsz - hazudom vörös képpel, a ruhámat igazgatva. Ekkor váratlanul olyat zendül az ég, hogy mindkettőnkre a frász jön. - A vihar… Nem kéne mennünk?
- Pattanj! - fogja meg a kezem, és gyorsan felhúz. Nem enged el aztán sem, úgy rohanunk keresztül a mezőn egészen a lakókocsikig, közben egyre nagyobb szél támad, és az eső is elered. Ronék otthonánál azonban lefékez.
- Gyere, bemegyünk egy pillanatra. Rebeca látni akarja, épségben vagy-e, valamint vacsorát is készített, és a lelkemre kötötte, nehogy itt felejtsük.
- Oké. Te menj előre, ne áztasd el jobban a ruhád, én is mindjárt megyek, csak kirázom a cipőmből a kavicsot, mert már rohadtul nyomja a talpam.
- Siess! - engedi el a kezem, és már be is lép az ajtón.
- A fene esett volna beléd! - morgok a kavicsnak, miután sikerül kibányásznom. Jó messzire elhajítom, aztán visszaveszem a cipőmet. Épp igyekeznék Del után, mikor az égzengésen keresztül is meghallok valami furcsát. A lakókocsi melletti kis közből jön. Mintha valaki bajban lenne. Meresztgetem a szemem, ám hiába, nem látok senkit. Bizonyára képzelődöm.
Ekkor megint.
- Segíts…
- Hahó! Van ott valaki? - kiáltom, és némi habozás után elindulok arra, amerről a hangot hallom. - Hahó! - Lassan, lépésről lépésre haladok a kocsi fala mentén, aztán a sarokhoz érve óvatosan belesek a kis közbe. Sehol senki.
- Basszus, már képzelődöm is - morgok, és megcsóválom a fejem.
Nagyot sóhajtva fordulnék vissza, de ekkor olyan erős ütés éri hátulról a fejemet, hogy megtántorodom, és menten el is vágódnék, ha önkéntelenül nem kapok valami kapaszkodó után.
- Mi a… - nyögök fel, azonban valamiért nem akar tovább forogni a nyelvem. A francba!
Egyszerre próbálok talpon maradni, kapaszkodni és megnézni, ki csaphatott kupán, de amint forogni kezd velem a világ és elkap a hányinger, rájövök, jobb, ha nem mozgok. Csakhogy a lábam már nem bírja sokáig, és érzem, ahogy a hideg esőcseppek mellett valami meleg is csordogálni kezd az ingem alá, ám mielőtt a fájdalmat is megérezném, az újabb ütéstől jótékony sötétség borul rám.
Folytatása következik…