Akik már egyszer vermet ástak... 2.
- Nincs több kibúvó, muszáj lesz elmondanom neki - suttogta Scott maga elé, miközben kocsiját a Williamtől kapott zongora mellett állította le. Innét rálátott a képre, mely természetesen Dicket ábrázolta, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretetett. Még azok után sem változtak az érzései, hogy a férfi véletlenül majdnem megölte, mikor pedig szembesült a tényekkel, szó nélkül elhagyta, és elutazott New York-ba.
Scottot az emlékek hatására elfogta a rosszullét. Gyorsan a nyitott ablakhoz gurult, és a kellemes esti levegőből mélyeket lélegezve, az utcáról beszűrődő tompa zajokra koncentrálva, megpróbált magához térni.
Mikor végre jobban lett, lassan visszagurult a konyhához, hogy megnézze, hol tart a férfi. Az asztal letakarítva, üresen állt, az edények a szárítóban, de John sehol. Kicsit beljebb ment, és ekkor meglátta, ahogy a szekrénynek támaszkodva telefonált. Furcsamód egészen halkan beszélt, szinte suttogva, és mikor a pillantásuk találkozott, elhallgatott. Scott nem akart bunkó módon kíváncsiskodni, így gyorsan intett, majd csendben visszatért a nappaliba. Míg várakozott, hol a körmét piszkálgatta, hol a haját igazgatta, hol pedig a nadrágja szárát gyűrögette. Kezdett nyugtalanná válni, főként a rá váró beszélgetés miatt. Végül már a kocsi karfáján is dobolt, mikor John végre megjelent. Eléggé idegesnek tűnt.
- Ne haragudj - szabadkozott - az egyik munkatársam hívott, muszáj volt felvennem.
- Rossz hír?
- Szerencsére nem.
- Akkor jó.
- Igen, jó... Semmi különös... Most már a tiéd vagyok. - Azzal az egyik fotelhoz ballagott, leült, majd maga elé bámulva forgatni kezdte kezében a telefont; úgy tűnt, mintha elfeledkezett volna a külvilágról.
Scott furcsállta kissé a hirtelen hallgatást, de nem szólt semmit, hagyta gondolkodni a barátját. Majd elmondja, ha akarja - vélte, ám pár perc elteltével mégsem bírta tovább a nyomasztó csendet, közelebb gurult a férfihoz, mire az lassan felnézett rá. Volt valami fura csillogás a szemében, de olyan váratlanul szólalt meg, a szokásos lezser szövegét használva, hogy hamar elaltatta Scottban a gyanakvást.
- Akkor vágjunk bele a lecsóba! - mondta, majd miután a mobilját a mellettük levő kis asztalkára helyezte, egészen közel hajolt a fiúhoz. - Kérdezz-felelek vagy esti mese stílusban akarsz beszélni? - tréfálkozott, és hozzá kérdőn vonogatta a szemöldökét.
- Hülye! - bokszolt a vállába Scott, közben akaratlanul is mosolyra húzódott a szája. Érezte, ahogy lassan tovatűnik a nyugtalansága. Talán nem is olyan nagy baj, ha kiönti valakinek a szívét. És ki más is lehetne erre a legmegfelelőbb személy, mint John? Theodorék mostanában úgysem nagyon érnek rá beszélgetni vele, annyira elfoglaltak. A Lord még az eddigieknél is jobban fellendült, hála Scott közismerté vált dalainak, és a két új dögös akrobatának, akiket Dylan nemrég szerződtetett.
- Nos? - John még mindig választ várt.
- Mesélek. De kérlek, ne szakíts félbe, ha nem muszáj, mert nem könnyű erről beszélni. Ha befejeztem, kérdezhetsz. Rendben?
- Felőlem rendben.
Scott nagy levegőt vett, majd belevágott.
- Annyit elárulok az elején, hogy a kép, ami annyira piszkálja a csőrödet, és az, hogy ideiglenesen tolókocsihoz vagyok kötve - összefüggnek.
John eddig bírta kérdés nélkül.
- Ideiglenesen? Nem vagy teljesen béna?
- Hál’ istennek, nem, most már mindkét lábam tudom mozgatni, és egyedül is elboldogulok az öltözködéssel, mosakodással és ehhez hasonlókkal, de amíg meg nem erősödnek rendesen a lábaim, szükség van a kocsira.
- Meddig fog tartani?
- Előre nem lehet biztosat tudni, talán néhány hónapig. Az orvosom bizakodó, jelentős javulást jósol. Rengeteg tornával és kitartással újra a régi leszek, bár lehet, hogy néha szükségem lesz egy botra.
- Miért nem mondtad el ezt eddig?
- Mert meg akarom lepni a barátaimat azzal, hogy egyszer csak besétálok hozzájuk. Úgyhogy senkinek ne beszélj róla, mert az orvosomat kivéve te vagy egyetlen, aki tud róla. Ígérd meg, hogy nem fecsegsz!
- Ígérem. Ez olyan fantasztikus! - John arca őszinte örömöt tükrözött. - És akkor már nem lesz szükséged gyógyszerekre sem?
- Remélem, hogy nem. Gyűlölöm őket, beszélni sem szeretek róluk.
- Azt látom. Ma sem említetted, pedig ha elmondod, hogy fájdalmaid vannak, inkább máskor kínozlak a vacsorámmal.
- Szóval, észrevetted. - John bólintott. - Azelőtt vettem be, mielőtt jöttél, ezért csak később hatott. És ne hülyéskedj már, egyáltalán nem kínoztál a főztöddel, mondtam, hogy isteni lett. Jó, hogy itt vagy, John, köszönöm.
- Ugyan - legyintett a férfi. - Hiszen a barátom vagy, és nekem is kell a társaság... Bár jobb lenne, ha nő lennél... - sóhajtott fel álmodozón.
- Azt lesheted! - nevetett fel Scott, és megcsapkodta a férfi combját. - Bírd ki holnapig, akkor majd láthatod álmaid nőjét.
- Igen... Az én Annámat...
- Hé, ő még nem a te Annád! Ahhoz, hogy egyszer az legyen, keményen meg kell dolgoznod!
- Az tuti, hogy kemény leszek - vigyorgott a férfi, aztán hirtelen elkomolyodott. - Mint ígértem, rendesen fogok viselkedni. De most térjünk vissza hozzád... Mostanában kevesebbet látom a barátaidat, kezdenek elmaradozni? Milyen barátok az ilyenek?
- Nem, dehogyis! Rosszul látod - kelt Scott a barátai védelmére. - Csak túl sok a meló a bárban. - Azzal mesélt egy kicsit a Lord világáról, az ott töltött napjairól, a munkájáról, Theodorékról, a volt főnökéről, Thomasról, és természetesen az aranyszívű William Herbertről is. Csupán Dickről nem tett még említést.
- Basszus, eddig miért nem mondtad, hogy híres vagy? - hüledezett a férfi Scott elbeszélése után.
- Nem vagyok híres, mindössze megjelent egy lemezem, és hamarosan készítek egy másikat. Semmiség.
- Semmiség? Azonnal adj egy dedikált fotót, és máris énekelj nekem valamit!
- Ígérem, fogok énekelni neked, de nem ma, ha nem baj. Olyan fotóm meg nincs, amilyet szeretnél, de kaphatsz egy cetlit, amit aláírok - nevetett a fiú - bár sokra nem mész vele. Messze vagyok én a sztárságtól...
- Azt csak hiszed. Na, mindegy, erre még visszatérünk. - Scott megadva magát nevetve bólintott. - Szóval, az életed tulajdonképpen abban a bárban folyik, már, ha nem a lemezstúdióban, idehaza, vagy épp gyógytornán vagy.
- Úgy valahogy.
- A barátaidról meséltél, a bőkezű, csupa szív bártulajdonosról is, most már csak egy valaki maradt...
- Igen. - Scott a hálószoba felé fordult, majd gondolt egyet és elindult a képért.
John a fotelben maradt, és csendesen megvárta, míg a fiú odahozza neki az egyszerű keretbe foglalt fotót, mely egy barna hajú és szemű fiatalembert ábrázolt. Ahogy meglátta az ismerős arcot, nyelt egy nagyot, majd a tekintete hirtelen az asztalon lévő telefonjára esett. Nem sok hiányzott hozzá, hogy káromkodva a falhoz vágja a készüléket, de legyűrte a késztetést, és ismét a képre nézett.
- Jóképű pasas - állapította meg, csakhogy megtörje a csendet.
- Igen. Számomra ő a legjobbképűbb. Dick Garner... - suttogta a fiú. - Életem egyetlen és igaz szerelme.
- Meghalt? - kérdezte John annak ellenére, hogy tudta a választ. Még nem árulhatja el magát, ezért kénytelen ilyen kérdéseket is feltenni.
- Nem, dehogy. - Scott megrázta a fejét, és végigsimított a fotón.
- Akkor hol van?
- New Yorkban. Mr. Herbert ottani bárját vezeti. Egyébként az unokaöccse.
- Ha ennyire közel áll hozzád, miért nem láttam itt még soha? Annyira nincs messze New York, hogy ne tudna néha meglátogatni. Vagy mindig elszalasztottam volna?
- Nem. Dick még soha nem járt itt, bár a régi otthonomban is csak néha fordult meg. Többnyire én jártam fel hozzá, mert az kényelmesebb volt neki. - Scott ajkán halvány mosoly jelent meg. Dick bármennyire is zsarnokoskodott vele, nem tudott rossz szájízzel gondolni azokra az időkre.
- Akkor? Csak nem lelépett?
- De igen.
- A barom!
- Megvolt az oka rá, nem hibáztathatom.
- Na, persze. És mi volt az az ok?
- Majdnem megölt.
- Tessék?? - John azt hitte, rosszul hall. A fickó erről nem beszélt...
- Jól hallottad, Dick Garner majdnem megölt. Persze nem akarattal, és az egész tulajdonképpen egy szerencsétlen baleset volt csupán, ám nem sok hiányzott ahhoz, hogy az a decemberi nap nekem az utolsó napom legyen ebben az életben.
- Mesélj, kérlek!
És Scott mesélt.
Mesélt William csodálatos karácsonyi ajándékosztásáról, a későbbi sétáról a hóban, az álrablás kezdetéről, mikor még úgy látszott, hogy minden a TERV szerint alakul. Ám mikor ahhoz a részhez ért, ahol Dick ahelyett, hogy megvallotta volna az érzéseit a „haldokló” Scottnak, rádöbben, hogy az egész támadás egy nagy svindli, elakadt a fiú hangja. Csak nehezen sikerült folytatnia.
- Minden tekintet Dickre szegeződött, és azt várták, velem az élen, hogy végre kimondja, szeret. Azonban valamiért gyanakodni kezdett, és mielőtt bármit mondott volna, jobban megvizsgált. Nem látott vért, sem sérülést, így hamar rájött, hogy semmi bajom, és mikor már durván tapogatott, nem tudtam tovább színészkedni - életre keltem. Először nem értette, mire volt jó ez az egész, ám mielőtt megmagyarázhattam volna, észrevette a félhomályban rejtőzködő többieket, majd Philipet is felismerte. Úgy ugrott fel, mint akibe kígyó mart, közben úgy nézett rám, mintha valami ocsmány férget látna. Elhiheted, úgy is éreztem magamat; már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek a TERV. Dick mindenfélét kezdett el üvöltözni, senkit sem akart meghallgatni. A többiek végül nem mertek jobban közbeavatkozni, inkább kimentek az utcára, hátha úgy lecsillapodik, ha négyszemközt maradunk. De nem, Dick folytatta a veszekedést, még Philip kellékfegyverét is hozzám vágta; mindenfélének elmondott, én pedig egy idő után feladtam, hogy meggyőzzem, és már csak némán tűrtem, hogy szidjon, ha akar. Rettentő szarul éreztem magamat, pedig én csak jót akartam, hogy végre egy pár legyünk. Még egy igazi golyó ütötte seb sem fájt volna annyira, mint az, mikor egyfolytában azt kiabálta, hogy gyűlöl, amiért azokkal tartottam, akiket a barátjának hitt, akik másodszor is képesek voltak megszégyeníteni őt. A végén nem bírtam tovább, úgy éreztem, megfulladok, így kirohantam a ház elé. Követett, majd ott is folytatta a kiabálást. Mikor pedig már a karomat is rángatni kezdte, olyat tettem, mint még soha. Pofon vágtam. Iszonyúan fájt belül, hogy meg kellett ütnöm, de nem volt visszaút. Ekkor elhallgatott, egy pillanatra lemerevedett, majd ellökött magától. Nem tudhatta, hogy a hátam mögött egy mély, betontömbökkel kirakott árok lapul a fehér hólepel alatt. Nem tudhatta, hogy a korlát, mely elválasztott az ároktól elavult, ósdi, és nem fogja megtartani a testemet. Nem tudhatta. Senki nem tudhatta. Meginogtam, mikor ellökött, majd egyensúlyomat vesztve a korlátnak vágódtam, ami hangos reccsenéssel kettétört, én pedig belezuhantam az árokba. A hátamra estem. Először nem éreztem fájdalmat, azt hittem, semmi bajom, de mikor nem bírtam megmozdulni, és lassan kezdett homályossá válni a világ, éreztem, nagy a baj. Soha nem felejtem el Dick arcát. Az volt az utolsó kép, amit akkor láttam, aztán elsötétült minden. Tompán még hallottam, ahogy riadtan keresi az utat hozzám, a többiek pedig kiáltozva próbálnak segíteni neki, ám aztán teljesen megszűnt a külvilág. Valami sötét, feneketlen mélység vett körül, és egy hétig nem is tudtam kijutni belőle.
- Kómában voltál?
- Valami olyasmiben.
- Szörnyű, ami veled történt. - John kiengedte a levegőt, amit eddig benntartott. Még hallgatni is borzasztó volt, ami Scottal történt, hát még átélni.
- Igen, nem volt kellemes időszak az életemben. Szereztem tizenöt öltést a fejemre, kisebb-nagyobb karcolásokat, és nem mellesleg megsérült a gerincem; deréktól lefelé lebénultam. De szerencsére - és mint azt már te is tudod - nem véglegesen.
- Igen. Szerencsére... Hé, most kapcsolok! Hiszen a ház előtt nincs is árok.
- Itt nincs, de nem is itt történt a baleset. Mikor egy hónappal később kiengedtek a kórházból, Williamnek hála, nem kellett visszamennem arra a helyre. Amúgy sem szerettem ott lakni. Megkaptam ezt az új, nagyobb és barátságosabb lakást, a fiúk pedig segítettek berendezni. Két hónapja ismét dolgozom, mert már untam a tétlenséget; énekelni és dalt szerezni a kocsiból is tudok. Ja, és Annát is megkaptam...
- Ha jól sejtem, mégsem lett jobb a kedved.
- Nem. És nem a tolószék volt az oka...
- Dick.
- Igen, ő. Egyszer sem jött be hozzám a kórházba; el sem búcsúzott, egyszerűen csak összepakolt, és elment New Yorkba. A nála levő cuccaimat postán küldte el, mert a többiekkel sem állt szóba. Egyedül Williammel tartja a kapcsolatot, akivel megüzente, mikor még a kórházban voltam, hogy nem akar többé látni, és ennek már nem csak az az oka, hogy elárulva érezte magát a cselszövésünk miatt, hanem az is, hogy retteg attól, még ennél is nagyobb kárt talál tenni bennem, ha legközelebb elönti a düh a közelemben.
- Ez hülyeség! - csúszott ki John száján, majd hirtelen közelebb hajolt az asztalkához, és mintha a telefonjának beszélne, hangosabban megismételte: - Ez hülyeség!
- Theodor is folyton ezt mondja - sóhajtott fel Scott. Annyira az emlékek hatása alatt volt, hogy észre sem vette barátja fura testtartását, melyen a férfi továbbra sem változtatott.
- BALESET történt és nem más - jelentette ki John határozottan. - Ez a Dick szavakkal támadt rád, nem pedig egy késsel vagy egy pisztollyal. Nem a véredet, az életedet akarta, hanem „csak” azt, hogy lásd, mennyire rosszul esett neki, hogy kijátszottátok. Az persze már kizárólag az ő hibája, hogy máig nem hagyta, hogy megmagyarázd neki a dolgot a te szemszögedből.
- Ilyesmit írtam neki én is egy levélben, mikor nem volt hajlandó felvenni a telefonját - szaladt ki Scott száján.
- Ez komoly?
- Igen.
- Ez a Dick egy barom! - John egyre közelebb beszélt a telefonjához. - Ha te megbocsátottál neki, akkor ő miért nem tud? Nem értem...
- Tévedsz, John, nekem nem volt miért megbocsátanom. Én soha nem haragudtam Dickre a történtek miatt, még akkor sem, mikor közölték velem, hogy lebénultam. Egyetlen egy dolog van csak, amiért neheztelhetek rá...
- Amiért szó nélkül lelépett?
- Igen. Még csak esélyt sem adott, hogy elmondjam, én mit érezek, mi késztetett arra, hogy belemenjek Theodor tervébe, hogy mit vártam az egész színjátéktól.
- Ezt is leírtad a levélben?
- Nem. Személyesen akartam elmondani neki, mert azt reméltem, hogy visszajön. Csak annyit írtam: szeretném, ha egyszer végighallgatna, mert úgy érzem, megérdemlek egy lehetőséget.
- De gondolom, Dick a könnyebbik utat választotta, és nem válaszolt.
- Eddig nem. És talán már nem is fog... - dünnyögte Scott maga elé. Arca egyre sápadtabb lett, többször is megremegett. - Majd így megóv a fájdalomtól... Na, persze! - motyogta, aztán egyszer csak lassan felemelte a fejét, majd egy éktelen kiáltást követően a képet, melyet eddig a kezében szorongatott, elkeseredetten a földhöz vágta. Az üvegrész azonnal ezer darabra tört, mivel ahová csapódott, nem fedte szőnyeg a padlózatot. - Hát nagyon tévedsz, Dick Garner! Szeretlek, és igenis fájdalmat okozol, mert nem vagy velem! - kiabált a fiú, majd hirtelen ráébredve tettére (és John legnagyobb döbbenetére) kikelt a kocsiból, lerogyott a földre, és nem törődve az éles üvegcserepekkel, melyek egyből megsebezték a kezét, a fotót kezdte el tisztogatni. Könnyei hamarosan patakokban folytak a sérült kezére, ahonnét a padlóra már vérvörös cseppekként potyogtak. - Megszakad a szívem miattad - suttogta el- elcsukló hangon, összemaszatolva a képet -, de ha ez téged nem érdekel... Akkor engem sem. Már nem...
Az eddig elfojtott érzelmek olyan váratlanul törtek elő Scottból, hogy John egészen megijedt.
- Most boldog?! - ordította a férfi a telefonja felé, mikor végre nagy nehezen észbe kapott. Gyorsan letérdelt a fiú mellé, elvette tőle az immáron veszélyessé vált tárgyat, majd a karjába vonta, mint egy kisgyermeket, és addig csitítgatta, ringatta, míg szívet tépő zokogás lassan alább nem hagyott. Akkor óvatosan felsegítette, eltámogatta a kanapéig, lefektette, majd mielőtt betakarta volna, ellátta a sérüléseit. Szerencsére egyik vágás sem volt mély, csupán erősen véreztek. Még gyorsan a romokat is eltakarította, s csak aztán tért vissza a fiúhoz.
- Ne haragudj - kérte halkan, mikor leült mellé. - Nem gondoltam, hogy ilyen mély sebeket tépek fel a kíváncsiságommal, én...
- Csss... - Scott erőtlen mosollyal az ajkán szakította félbe a férfit. - Ne mentegetőzz, én kérek elnézést a kiborulásomért. Nem akartalak megijeszteni, olyan lehettem, mint egy szökött elmebajos, akinek rögvest egy tucat ápolóra lenne szüksége...
- Azért ne túlozz, elég lett volna két ápoló is. És kikérem magamnak, nem ijedtem meg - hazudta a férfi megkönnyebbült vigyorral. Úgy látszik, a fiú túl van a nehezén, ha már viccelődni is képes. - De az igaz, hogy nagyon nekikeseredtél. Most már jobb?
- Igen. Mintha egy mázsás kőtől szabadultam volna meg. Jó volt kiönteni a szívemet. És hogy neked tettem... Köszönöm.
- Szívesen, máskor is. Bár, ha legközelebb elárasztasz a gondjaiddal, szólj előre, és elpakolom a törékeny cuccaidat.
- Szólni fogok - tett ígéretet a fiú, majd nagyot sóhajtva lehunyta a szemét. Hihetetlenül kimerültnek érezte magát, és ezt John is észrevette.
- Most aludj! - szólt rá a férfi, majd feljebb húzta rajta egy kicsit a takarót.
- Maradnál még egy darabig? - kérdezte Scott halkan. - Csak amíg el nem alszom.
- Természetesen, maradok. Csinálok egy kávét, ha valami kell, csak szólj!
- Köszönöm...
- Jól van már, ne köszöngess annyit, inkább aludj! - Mire John mindezt kimondta, Scott már egyenletesen lélegzett. Elaludt.
A férfi nagyot sóhajtva kezébe vette a mobilját, lekapcsolta a villanyt, majd kiment a konyhába. Miközben készítette a kávét, a vállával a telefont a füléhez szorította. Egészen halkan beszélt bele, de annál határozottabban.
- Remélem, eléget hallott ahhoz, hogy végre idetolja a pofáját! Scott elmondta, amire kíváncsi volt, úgyhogy ajánlom, pattanjon kocsiba, és teperjen ide, amilyen gyorsan csak lehet, különben én megyek magáért, és a hajánál fogva rángatom el ide.
- Már a kocsiban ülök... - hangzott a vonal másik végéről.
- Na, azért! Fel nem foghatom, hogyan képes magát továbbra is ugyanúgy szeretni, mint a történtek előtt. Én a kölyök helyében elfelejteném azt is, hogy Dick Garner valaha létezett, és gyorsan keresnék valaki mást, de mivel nem vagyok a helyében, csak annyit tehetek, hogy segítek neki és vigyázok rá. Így hát jól figyeljen, mert egyszer mondom el, ha még egyszer fájdalmat okoz Scottnak, akár testit, akár lelkit, esküszöm, én leszek az, aki visszarugdossa magát egészen New Yorkig. És biz’ Isten, a szöges bakancsomat fogom használni...
Mivel John válaszként csak egy hatalmas sóhajt kapott, ingerülten kinyomta a készüléket, majd ledobta a konyhaszekrény pultjára. Mikor lefőtt a kávé, öntött belőle, megcukrozta, majd a csészével a kezében elindult a nappaliba. Várt, míg a szeme hozzászokott az ott uralkodó félhomályhoz; a szobába mindössze annyi világosság volt, amennyi az ablakon keresztül beszűrődött a kinti, holdfényes éjszakai világból. Csendben ellépkedett a fotelig, leült, és egészen addig vigyázta Scott álmát, míg halk kopogást nem hallott a bejárati ajtó felől.
Folyt.