Akik már egyszer vermet ástak... 2.
Hét hónappal később, egy kellemes augusztusi estén…
- Az az érzésem, hogy te halálosan szerelmes vagy abba a fickóba - mutatott John váratlanul a hálószoba felé, mire Scott kezéből kihullott a villa, és nagy csörömpölés közepette a tányéron landolt.
- Hülyeségeket beszélsz.
- Nem hinném... Nos? Valld be, hogy odáig vagy érte!
- És ha úgy van, akkor mi van? - kérdezett vissza a fiú fokozódó idegességgel. Belekortyolt az italába, de az evést már nem folytatta. Elment az étvágya. Gondolhatta volna, hogy ez alkalommal sem ússza meg. John valahányszor átjött, mindig rákérdezett arra a fényképre, ami az éjjeliszekrényén állt, de ő eddig még mindig kitért a válasz elől. Pedig olyan jól indult az este...
- Nem helyes, hogy ennyire a megszállottja vagy - jelentette ki a férfi, miközben újabb adag savanyúságot tett a tányérjára. - Nem helyes - ismételte.
- Honnét is tudhatnád, mi a helyes. Kevesebb, mint három hónapja vagy a szomszédom, nem is ismersz igazán. - Scott közel volt ahhoz, hogy dühösen kitörjön, de igyekezett uralkodni magán, nem állt szándékában Johnt megbántani.
- Ez így van, csakhogy ennek te vagy az oka, mert nem engedsz közel magadhoz - mutatott rá a férfi az igazságra, mire a fiú egészen zavarba jött. - Még azt sem tudom, miért ülsz abban a tolókocsiban; mindig másfelé tereled a beszélgetést, valahányszor rákérdezek. Világos, hogy nem könnyű mesélni róla, de azért egyszer kivételt tehetnél. Gondolom, tudod, hogy kérdezősködhetnék a barátaidnál, de én nem teszem meg, mert tőled szeretném hallani. Elhatároztam, várok, amíg készen állsz rá, és magadtól mondod el, de az az idő csak nem akar eljönni. Ez így nem mehet tovább! A legtöbbször ugyanaz a forgatókönyv: én kérdezlek, te nem felelsz, hanem visszabújsz a csigaházadba, sőt megsértődsz, erre én gyorsan lelépek, csak nehogy ne állj szóba velem legközelebb. Mondd meg, ha nem így van!
Scott nem válaszolt. Lehajtotta a fejét, és azon volt, hogy lángvörös ábrázatát eltakarja. A legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében, mert Johnnak nagyon is igaza volt.
- Mindössze a barátod szeretnék lenni, kölyök. - A férfi átnyúlt az asztal fölött, megfogta Scott állát, és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. - Semmi több, csak a barátod, akinek bármit elmondhatsz - jelentette ki nemes egyszerűséggel, aztán lehanyatlott a keze, majd sóhajtva hátradőlt a székében. Neki sem volt kedve tovább enni, pedig a vacsora, amit készített, fantasztikusra sikerült.
- Tudom, tudom, már ezerszer említetted. - A fiú ismét a tányérjára szegezte a tekintetét egy darabig, de végül felnézett a férfira. - Én annak is tartalak, John, a barátomnak. Csak...
- Csak? Nem bízol bennem?
- Dehogynem! - vágta rá habozás nélkül. - Ha nem így lenne, most nem ülhetnél itt nálam, és nem vacsorázhatnál velem. Már a kezdetektől fogva annyiszor és annyi mindenben segítettél, annak ellenére, hogy én kézzel-lábbal tiltakoztam; nincs okom a bizalmatlanságra.
- Akkor meg hol itt a probléma? - tárta szét a karját a férfi. Örült, hogy a fiú ezúttal nem „rohant el”, hanem maradt, és ha nehezen is, de a beszélgetést választotta.
- Igazából magam sem tudom. - Scott tanácstalanul csóválta meg a fejét. - Talán bennem van a hiba.
- Látod, az lehet - csapott le John a kijelentésre, majd kihúzta magát. - Mivel valaki szerint én egy megbízható, segítőkész pasas vagyok, csakis nálad lehet a bibi. Talán túlságosan félsz az emberektől, és ahelyett, hogy esélyt adnál nekik, hogy segítsenek, inkább elijeszted őket. Emlékszel az első találkozásunkra? Lefogadom, még a köszönőviszonynál sem tartanánk, ha akkor, ott a liftnél csak egy kicsit is komolyan veszem a visításodat („Ne merj hozzám érni, te perverz állat, mert kinyomom a szemedet!”), és a nyakamba szedve a lábaimat elfutok. De én nem futottam el, mert én egy hős vagyok! Nem rettentem meg egy sivalkodó kölyöktől, hanem segítettem neki. Vagy szerinted hagynom kellett volna, hogy még órákig ott vergődj a felborult tolókocsid alatt? Olyan voltál, mint a riadt kismadár, amelyik csapdába esett egy tüskés bokorban.
- Találó hasonlat - jegyezte meg a fiú fanyar mosollyal.
Emlékezett az esetre. Nagyon is. Akkor persze nem volt kedve nevetni, sőt, szinte remegett a félelemtől és a tehetetlenségtől, fogalma sem volt róla, miként fogja felállítani az eldőlt kocsit, ami ráadásul beakadt a lift ajtajába. Beleülni még csak menne valahogy, ám addig... Már a teljes kétségbeesés határán járt, mikor John váratlanul felbukkant. Akkor még nem ismerte az éppen lakásnézőben járó férfit, így csupán annyit érzékelt, hogy hirtelen feltűnik egy idegen a semmiből, odalép hozzá, és miután se perc alatt kiszabadította a kocsit, elkezdi fogdosni. Ekkor zendített rá a kiabálásra, és bizony időbe telt, míg rájött, a férfi nem véletlenül tapogatja, egyszerűen nem talál rajta fogást rendesen, mert úgy ficánkolt, mint egy hal. Mikor aztán végre felfogta, hogy Johnt a segítőszándék vezérli, már könnyebben ment a mentőakció. Nem telt bele pár pillanat, és ismét a kocsiban ült, megmentője kezét szorongatva. Így vette kezdetét a barátságuk.
- Szóval, akkor belátod, hogy igazam van? - szegezte neki a férfi a kérdést, miközben megtúrta rövidre vágott, fekete haját.
- Részben. Elismerem, mostanában valóban elijesztem az embereket, de nem azért, amiért gondolod... Nem félek tőlük.
- Hát akkor?
- Egyszerűen csak nem kérek a sajnálatukból.
- Miért hiszed azt, hogy sajnálatból lennének kedvesek hozzád?
- Látom a szemükön, és nem egyszer tapasztaltam már; azt hitték nem hallom, ahogy a hátam mögött összesúgnak... Te viszont kivétel vagy.
- Miért is? - érdeklődött a férfi vigyorogva. Pontosan tudta a választ.
- Mert ha te is csupán szánalomból lennél velem, akkor annál a bizonyos első találkozásnál nem kezdesz el taperolni másodszor is, miután már visszasegítettél a kocsiba, és nem védekezel olyan marhasággal, hogy mindössze kíváncsiságból fogdosod a farkamat, vajon van-e benne még élet.
- Egyáltalán nem volt marhaság, amit mondtam. Tényleg csak kíváncsiságból tapogattam meg a farkadat. És mivel rendben találtam a kis fickót, felesleges lett volna sajnálkoznom. Férfiasságod élt és virult. Így utólag belegondolva tényleg vicces volt a helyzet, mert ugyebár akkor még nem tudtam, hogy a saját nemedhez vonzódsz. Kissé félreérthető lehettem…
- Kissé? Ne túlozz! Egyébként, miből gondolod, hogy kicsi a „fickóm”? - Scott kérdése mindkettejüket meglepte.
- Nem sok farkat láttam életemben, azokat is szerencsére tisztes távolságból, de kézrátétellel még én is meg tudom állapítani, akár gatyán keresztül is, mekkora az akkora, és bizony a tiéd nem volt valami nagy szám. Hehe, még akkor sem, mikor lassan emelgetni kezdte a fejecskéjét...
- Mert fogdostál, te perverz! Egészen addig nyugalomban volt, jó, hogy nem tűnt nagynak... - Scott pirult rendesen, de nem hagyhatta annyiban. - Tuti, hogy nem kicsinyelnéd le, ha látnád akció közben.
- Az lehet, de ebbe inkább ne menjünk bele - mentegetőzött a férfi vigyorogva, felemelt kezekkel. - Szemrevaló kölyök vagy te, Scott Walsh, jóképű, kedves, okos; a selymes tapintású éjfekete hajadat meg egyenesen irigylem, de csupán ennyi. A saját farkamon kívül másé nem érdekel, én kizárólag a női hegyes-völgyes tájakra bukom, ha nem haragszol.
- Kár érted… - Scott sajnálkozó arckifejezést öltve hümmögött, de látva John megnyúlt képét, nem bírta sokáig. - Hé, nem mondtam komolyan - nevette el magát. - Ne félj, nem fogok rád ugrani.
Erre John látványos megkönnyebbülést pantomimezett, még láthatatlan verejtékcseppeket is letörölt a homlokáról.
- Épp kezdtem megijedni - legyezgette magát bohóckodva.
- Különben pedig nem egyszer láttam, miként csorgatod a nyálad egy-egy jó nő láttán - folytatta a fiú. - Ráadásul a nem éppen szalonképes beszólásaid is mind-mind arról árulkodnak, hogy tetőtől a farkadig... akarom mondani a talpadig hetero vagy. Az viszont már más lapra tartozik, hogy a szöveged legtöbbször nem jön be a csajoknál. Talán változtatnod kellene a stílusodon; lehetnél egy kicsit udvariasabb, figyelmesebb, visszafogottabb, és ha flörtölésbe kezdesz, ne mindjárt az obszcén jelzőidet vedd elő, hanem - mint a normális emberek - szép szavakat mondj.
- Ez most övön aluli ütés volt, de el kell ismernem, igazad van - felelete John elgondolkodva. - Majd próbálok odafigyelni, mit és hogyan mondok, és akkor meglátjuk, bejön-e a tanácsod - jelentette ki végül.
- Hidd el, bejön. Nyert ügyed lesz, csak ne úgy indíts legközelebb, ha szóba elegyedsz egy hölggyel, hogy: apám, mekkora dudák, de meg nyomkodnám őket!
- Rendben, a te kedvedért viselkedni fogok - fogadta meg a férfi széles mosollyal, majd újratöltötte a poharaikat.
Ő bort ivott, vendéglátója viszont csak ásványvizet. Kérdeznie sem kellett, Scott miért nem kért ma alkoholt, sejtette az okot. A fiú szokásához híven ezúttal sem szólt róla, hogy fájdalmai vannak, és hogy ezért kénytelen az annyira utált gyógyszerekhez nyúlni. Nem akarta, hogy John sajnálja emiatt. Egészen jól leplezte, hogy szenved, még nevetgélt is, de volt néhány pillanat, mikor nem tudta teljesen legyűrni a fájdalmát, és az ajkába kellett harapnia, nehogy felkiáltson. John látta ezt, de nem tette szóvá, mert tudta, úgyis letagadná. És akármennyire is hangoztatta, hogy cseppet sem sajnálja a fiút... Ez nem így volt. Persze semmi pénzért nem fogja ezt az orrára kötni, nem akart veszekedést belőle.
- Köszönöm a vacsorát - szólalt meg Scott hirtelen, kizökkentve Johnt a merengésből. - Nagyon finom volt, máskor is megengedem, hogy főzzél.
- Szívesen, de ne nagyon éld bele magad, hacsak nem akarsz mindig ugyanazt enni - vigyorgott a férfi.
- Ezzel azt akarod mondani...
- Igen. Általában a közeli gyorskajáldából rendelek valamit, mert az én főzési tudományom a rakott krumplinál kezdődik és ott is ér véget. Esetleg még a sajtos szendvicseimmel dicsekedhetek, melyek egyszerűen mennyeiek! Ja, és talán még a mogyorókrémes palacsintám az, ami ehető. Ez az! Legközelebb azt fogom megkóstoltatni veled.
- Már alig várom. A hétvégén viszont én főzök, de nem árulom el, hogy mit, legyen meglepetés. Addig meg Anna főztje is megteszi... Neked is készítsen?
- Igen, ha nem gond. Holnap még ugyan szabadságon vagyok, de egy csomó dolgom van a városban. Jólesne valami finom, meleg kaja, ha hazaértem.
- Akkor szólok neki, hogy többet főzzön, és majd a tiédet átviszem, ha megjöttél.
- Inkább Anna hozza át... Ha lehet.
- Miért ő? - Scottnak nem esett le elsőre a tantusz, de másodjára már igen, ahogy a férfi kipirult arcát fürkészte. - Értem már, rá akarod tenni a mancsodat a bejárónőmre?
- Ugyan, dehogy! Hogy jutott eszedbe ilyesmi? Tévedsz! - John hevesen tiltakozott, de a fiú átlátott rajta.
- Nem tévedek. Tetszik, igaz? Különben miért akarnád, hogy átmenjen, hm?
- Csak… csak… Tudod, régen takarítottam, és le kéne pókhálózni...
- Mit?
- A sarkokat, a mennyezetet, a polcokat, a csillárt - sorolta, majd rövid szünet után sóvárogva hozzáfűzte: - És a farkamat is...
- Bolond! Tudnál néha nem arra gondolni?
- Talán… Esetleg…
- Nem vagy valami meggyőző, de rendben. Átküldöm Annát a kajával, azonban arra kérlek, viselkedjél! Ne feledd, hogy mit fogadtál meg: semmi ocsmány beszéd, dudanyomkodás, meg macit a málnásba szöveg...
- Oké, oké! - emelte fel a férfi megadóan a kezét. - Ígérem, illedelmes úriember leszek. Most viszont annyit árulj el nekem, hol találtad őt, és hogy a fenébe lehet egy ilyen szép nő egyszerű, sima bejárónő, ahelyett, hogy modellkedne.
- Ha hiszed, ha nem, én is bókoltam már neki, hogy még kötényben is kivételes szépség, és nem itt lenne a helye, hanem egy címlapfotón, de ő csak nevetett. Egyáltalán nem tartja magát szépnek, és megkért, hogy többé ne hozzam zavarba. Én ígéretet tettem, de talán tőled szívesen fogad majd bókokat. Bókokat! Tudod, mi az?
- Igen tudom, nyugi! - John hangja kimondottan határozott és higgadt volt, akárcsak az arca. Scott örömmel konstatálta, hogy bejött az első megérzése, a férfinak ezúttal valóban komolyak a szándékai. - Akkor honnét is ismered őt?
- Dylan szerezte mellém. Öt éve halt meg a nő férje rákban, és mivel elég sok adósság szakadt a nyakába, kórházi számlák, jelzálog, a temetés költsége, kénytelen több munkát is elvállalni egyszerre. Főállásban adminisztrátorként dolgozik a rendőrségen, majd ha ott végzett, rajtam kívül még két idős hölgyhöz jár ki hetente háromszor-négyszer takarítani és főzni, valamint mesterien köt mindenféle ruhát, amit aztán a barátnője elad a butikjában.
- Fantasztikus ez a nő! Gyerek?
- Nincs.
- Remek. Bár az sem lett volna akadály...
- Miről beszélsz?
- Arról, hogy ha tíz gyereke lenne, akkor is ugyanúgy tetszene. És most nem viccelek. Már akkor felfigyeltem rá, mikor először összefutottam vele. Olyan szép kék szeme van, a mosolya barátságos, az alakja tökéletes...
- Na, látod, tudsz te szépeket is mondani - szólt közbe a fiú, majd John legnagyobb elképedésére hozzátette: - Egyébként jól sejtettem, hogy tetszik neked. Az arcodra volt írva; a tátott szádról már nem is beszélve. És csak hogy megnyugodj, bár nem szabadna, de elárulom: te is tetszel Annának. Nem is kicsit. Szóval, ajánlom, ezt most ne rontsd el. És még valami... Ha bármivel megbántod őt, velem gyűlik meg a bajod!
- Hűha, most aztán tele lett a nadrágom - tettetett ijedtséget a férfi, de aztán hamar komolyra fordította a szót. - Megígérem neked, hogy semmivel sem fogom őt megbántani. Rendben?
- Rendben, bízom benned. Na, de most már lássunk neki a mosogatásnak, mert késő van, és még egy filmet is meg akartunk nézni - csapta össze a tenyerét a fiú, és indult is, hogy a mosogatóhoz hordja az edényeket.
- Várj! Én főztem, én tálaltam, én is mosogatok. Vedd úgy, hogy te vagy a vendég, csak éppen nem nálam vacsoráztunk, mert ott... ott neked bajos a közlekedés.
- Bajos a közlekedés, mi? - Scott szája a füléig szaladt. - Ez jó. Vajon milyen akadály lehet nálad? Ja, sejtem már, a szanaszét hagyott cuccaid, a többnapos pizza maradékok a dohányzóasztalon, a levetett, oroszlánszagú zoknijaid és még sorolhatnám. Remélem, holnapra egy kicsit összepakolsz, és Annát nem a koszos alsógatyáid látványával fogadod.
- Basszus! Jó, hogy mondod - kapott a fejéhez a férfi, és rögvest elhatározta, akármilyen későn is megy haza, még lefekvés előtt rendbe vágja a lakást. - Na, ne tarts fel, menj a nappaliba - terelte kifelé a fiút -, én meg sietek a mosogatással. És Scott... - szólt még utána. - Ne hidd, hogy megúsztad - közölte halálosan komoly képpel. - Addig nem hagylak békén, míg választ nem kapok a kérdéseimre. Még ma.
- Soha nem adod fel, ugye? - Scott megcsóválta a fejét, ajkán fáradt mosoly játszott.
- Nem. Kérlek, áruld el végre, ki az a férfi, akinek a képe az ágyad mellett van, és szeretném, ha végre őszintén beszélnél arról, ami miatt tolószékbe kényszerültél.
- Rendben, legyen. Amíg elmosogatsz, összeszedem a gondolataimat, aztán elmesélek mindent. Az a film meg várhat... - Azzal magára hagyta a férfit.
Folyt.