fanfiction: Gone in Sixty Seconds

[mycabou]

Gone in Sixty Seconds
korhatár: NC-17
páros: Hero x Ren, Naru x Hanbang
fandom: Smash, NU'EST
Vajon milyen lehet egy veszélyes éjszakai életet élni? Mikor érzed az ereidben az adrenalint, mikor minden csak egy hajszálon múlik? Élvezed a mocskos életet és a gyönyörű autókat? Itt kiderül, hogy mi történik, ha az egyik legnagyobb tolvajcsoport egyik tagja szemet vet egy ártatlan iskolás fiúra, aki szép lassan részese lesz a kalandjaiknak.



Nézzétek el, ez írtó rossz lett!



Nagy nehezen elbotorkálunk a fürdőbe és Jeongsoot a kád szélére ültetjük. Valahogy sikerült levennünk róla úgy a felsőt, hogy ne okozzunk még több sérülést és le tudjuk fertőtleníteni a sebeit. A hófehér bőrét kékké színezi a sok ütésnyom, nem merem hozzáérinteni a pamacsot, mégis, összeszorított szemekkel teszem meg. Ahogy hozzáérek, szemeim kinyílnak és látom arcát eltorzulni ebben a pillanatban, és szinte érzem én is a fájdalmát. Mikor próbálom lemosni arcáról a vért, hirtelen kap el a rosszullét, mivel soha nem bírtam még a látványát sem. A csap fölé hajolva mosom meg az arcom, remélve, hogy valamennyire magamhoz térek. Így is sokkal nagyobb gondjuk van, mint az, hogy engem pátyolgassanak. Minden rezdülését figyelem a vörös hajúnak. Ránézésre azt mondom, hogy gyakran teszi ezt, hiszen mozdulatai rutinosnak tűnnek, akár egy jól működő gépezet.

Az idegen ágyban feküdve hallgatom az óra kattogását, de a kinti zajoktól képtelen vagyok aludni. Az utcáról beszűrődnek a részegek és más emberek ordításai, tisztán hallani, hogy valaki segítségért könyörög, majd azt is, hogy valaki lelövi az illetőt, mert végre csend van. Mégis, hogy lehet ilyen környéken élni?

Reggel arra ébredek, hogy nem tudok megfordulni az ágyban, mivel valaminek mindig nekiütközöm. Csukott szemekkel próbálom kitapogatni, hogy mi is lehet az, de egy hirtelen mozdulattal a vörös srác alatt találom magam. Riadtan bámulok nagy barna szemeibe, ő pedig kiolvashatatlan tekintettel néz vissza rám. Próbálok kikecmeregni alóla, de túl erős a szorítása a csuklóimon, és akármennyire rángatom, nem enged, én pedig kezdek bepánikolni.

- Eressz el - mondom neki először nyugodtan, de mikor csak elmosolyodik, akkor üvölteni kezdek vele. - Eressz már el, nem hallod? - nézek dühösen rá, de ő csak még közelebb hajol, és ez megijeszt.

Egyik keze még mindig bilincsként tartja a csuklóimat, viszont a másik benyúl a takaró alá, és amit legközelebb érzek, hogy lágy ujjak cirógatják az oldalamat, egészen fel a nyakamig, majd vissza, viszont attól még az eddigieknél is jobban pánikolni kezdek, mikor a boxerem szélénél jár már, és egyszerűen lerántja rólam a takaróval együtt. Ujjai körülölelik farkam és keze ütemes mozgásba kezd. Akármennyire tekergőzök alatta, hogy kiszabaduljak, egy pillanatra sem veszi le szemeit arcomról és nem áll le. Gusztustalan ez az egész, az egészben az a legrosszabb, hogy élvezem. Mikor érzem, hogy lassan elmegyek, kezét még gyorsabban kezdi mozgatni, én pedig egyre szaporábban veszem a levegőt, ezt látva az arcára széles vigyor terül, én pedig abban a pillanatban a tenyerébe élvezek.

- Ezt most miért csináltad? - kérdezem. - Dögölj meg, utállak. Most pedig vigyél haza, még az iskolába is be kell érnem!

- Élvezted, szóval ne nyávogj.

Nem szoktam nyávogni. Miután felöltözök, még mosolyogva kínál meg reggelivel. Ez nem normális, komolyan. Azt várhatja, hogy jópofizzak vele, hülye bunkó! Dühösen rángatom ki a székből, és trappolok a bejárathoz. Ő nevetve nyitja ki az ajtót, majd zárja be a lakást. Idegesen indulok le a lépcsőn az ötödik emeletről, mert persze lift az nincs! Miért is lenne?! Kivágom a háztömb ajtaját, majd megfordulok és kérdőn nézek rá, hogy melyik a kocsija, mert már nagyon mennék. Mikor már a házunk előtt vagyunk, dühösen szállnék ki a kocsiból, mikor visszaránt, és megcsókol. Ellököm magamtól, és sietve ugrok ki a kocsiból és csapom rá az ajtaját.

- Baszd meg! - sziszegem neki, ő pedig csak megint kinevet.

- Majd legközelebb - röhögi.

Sikeresen elkéstem az első két óráról, pedig rohantam, amennyire csak tudtam. Mikor levágódok JR mellé, mindenki kérdőn néz rám, mire lerendezem egy "ne is kérdezzétek" mondattal.

Mikor besétál a harmadik órára az osztályfőnök - most matek lesz, akkor már tudtam, hogy nem szokványos lesz az óra. Vagy valami baj van, vagy nem tanulunk. Ránézek a srácokra, de ők csak megrándították a vállukat, hogy nem tudják.

- Gondolom most meglepődtetek. Nos, a mi művészeti iskolánkat választotta ki egy híres modell, hogy bejöjjön órát adni, és pár ötlettel segítse a munkátokat. Akkor nem is húznám tovább az időt - nyitja ki az ajtót, majd folytatja -, kérem, jöjjön be!

Mikor meglátom, hogy ki az, képzeletben százszor fejbe verem magam. Ez képtelenség! Hallom, hogy a lányok sikítani kezdenek, a fiúk is összesúgnak, hogy hihetetlen, hogy pont a szakma egyik leghíresebbje minket választott. Én... én még csak fel sem ismertem akkor. Pedig nagyon szeretem a ruhákat, amiket bemutat. Most is a haja fel van zselézve, divatos fekete bőrdzsekit visel, egy piros pólót és egy fekete farmert és napszemüveget. Az utóbbi érthető, bár gondolom a többiek csak divatkelléknek tartják.

- Jeongsoo... - suttogom.