No.6 - 1. fejezet : 'A' rész
Kissé lehangolva azon, hogy a No.6 anime milyen rövid lett, és nem fejtettek ki elég mindent, úgy döntöttem, saját szakállamra belekezdek a regény fordításába, azokat a részeket fordítva, amik kijöttek már angolul ezen az oldalon: http://9th-ave.blogspot.com
Valószínűleg úgy hetente lesz új rész, olyan tagolásban, ahogy az angol fordító oldalán.
Nem vagyok profi fordító, így ha néhány furcsaságot vesztek észre, elnézést kérek. A saját és a ti szórakoztatásotokra kezdtem bele a fordításba (nem egyszerű, minden szőröm feláll ettől a sok tudományos blablátólXD), és még ha nem is tökéletes, azért remélem élvezni fogjátok:)
1. FEJEZET
Nezumi, víztől csöpögve
Nezumi egy alagútban volt. Vett egy halk levegővételt a sötétségben. A levegőnek enyhe nyirkos föld szaga volt. Óvatosan haladt előre. Az alagút kicsi volt. Éppen annyira volt elég nagy, hogy Nezumi átférjen rajta, és sötét volt. Egyáltalán nem szűrődött be fény, de ez megnyugtatta a lelkét. Szerette a sötét és kicsi helyeket. Ilyen helyeken semmilyen hatalmas, élő dolog nem tudta őt elkapni. Pillanatnyi megkönnyebbülés és nyugalom. Némi tompa fájdalom áradt a vállán lévő sebből, de nem annyira, hogy foglalkozzon vele. A probléma inkább a vérveszteséggel volt. A seb nem volt túl mély. Csak egy kicsit megkarcolták a vállán. Mostanra a vér elkezdett alvadni, és bezárta a nyílt sebet. De a seb még mindig ott volt... észlelte a meleg, síkos érzést. Még mindig vérzett.
- Véralvadásgátló. Bevonták vele a töltényt.
Nezumi az ajkára harapott. Szüksége volt valamire, ami megállítaná a vérzés. Thrombin (szer, ami segíti az alvadást), vagy alumínium só. Nem, még csak ennyi sem kell. Csupán tiszta víz, amivel kimoshatná a sebét.
Megbicsaklottak a lábai. Felülkerekedett rajta a szédülés.
- Nem jó.
Ájulás a vérveszteségtől, valószínűleg. Nem jó, ha ez a helyzet. Hamarosan egyáltalán nem lesz képes mozogni.
- De talán nem is bánnám.
Hallotta a hangot a fejében.
Talán nem is lenne olyan rossz összegömbölyödni, mozgásképtelenül, betakarva a nyirkos sötétségbe. Mély alvásba zuhanna, hosszú, mély alvásba - a békés halálba. Nem is annyira fájna. Talán némi hideget érezne.
Nem, túl könnyedén veszi. Lezuhanna a vérnyomása, akadozna a légzése, a bordái lebénulnának... természetesen nem lenne fájdalommentes.
- Aludni akarok.
Fáradt volt. Fázott. Fájt. Nem tudott mozogni. Csak egy kis ideig kellett szenvednie, mondta magának. Maradj nyugton, mintsem haszontalanul erőlködj. Valószínűleg emberek üldözik éppen, de nincs senki sem, aki megmenthetné. Akkor, csak véget kéne vetnie az életének. Lekuporodni ide, és elaludni. Csak feladni.
Lábai továbbra is előre vitték. Kezeit végigfuttatta a falakon. Nezumi kényszeredetten elmosolyodott. A hang azt mondta neki, hogy adja fel, de a teste makacsul tovább vitte. Milyen fárasztó volt az egész.
- Egy óra van hátra. Nem, harminc perc.
Harminc perce volt bármilyen szabad mozdulatra. Ez idő alatt el kellett állítania a vérzését,és találnia egy helyet, ahol pihenhet. Az alap feltételeket ahhoz, hogy élhessen.
Valami mozgott a levegőben. Az előtte lévő sötétség fokozatosan kezdett kivilágosodni. Minden lépést óvatosan tett meg. Kijutott a sötétségből, és a keskeny mellékalagútból egy tágasabb területre jutott, amit fehér betonfalak vettek körbe. Nezumi tudta, hogy ezt a részét a csatorna alagútjának valamivel több, mint tíz éve használták, a 21. század végén. A felszínnel ellentétben, a Hatos Zóna földalatti részei nem voltak valami karbantartottak. A legtöbbjük ugyanolyan állapotban volt, mint az előző században. Ez az alagút is csak egy volt közülük, elhagyatott és elfeledett. Nezumi nem is kérhetett volna jobb környezetet. Lehunyta a szemeit, és elképzelte a Hatos Zóna térképét, amit a számítógépből szerzett meg.
Jó esély volt rá, hogy ez a K0210-es elhagyatott járat. Ha az volt, akkor közel kellett lennie a "Chronos" nevezetű, magasjövedelmű tartózkodási területhez. Persze ugyanúgy vezethetett zsákutcába is. De ha úgy döntött, hogy élni fog, akkor az előrejutás volt az egyetlen lehetősége. A jelenlegi állapotában Nezuminak se választása, se ideje nem volt az átgondolására.
Megváltozott a levegő. Már nem volt állott dohszag, mint azelőtt, de a friss levegő jó adag nedvességet hozott. Emlékezett rá, hogy úgy esik odafent, mintha dézsából öntenék. Ez az átjáró biztosan összeköttetésben volt a fenti világgal.
Nezumi beszippantotta, s érezte az eső illatát.
***
2013. szeptember 7-én volt a 12. születésnapom. Azon a napon, egy trópusi, alacsony nyomású légáramlat - vagy hurrikán, ami a Csendes-óceán északi felének délkeleti részéről érkezett egy héttel ezelőtt - tartott északra, erőt gyűjtve, amíg be nem csapódott közvetlen a Hatos Zóna városába.
Ez volt a legjobb ajándék, amit valaha is kaptam. Izgalommal töltődtem fel. Csupán délután négy óra volt, de már be is sötétedett. A fák az udvaron hajlongtak, a szél kis ágakat is leszakított róluk. Imádtam a lármát, amit csaptak. Ez pont az ellenkezője volt a szomszédság hagyományos atmoszférájának, ami nehezen engedett be bármilyen zajt.
Az anyám jobban szerette a kis fákat a virágoknál, és mivel lelkes volt a mandula, kamélia (japán rózsa) és juharfa ültetésben, az udvarunk egy kis erdőcskévé nőtte ki magát. De ennek köszönhetően a zaj azon a napon egészen más volt, mint egyéb napokon. Minden fa más hangon nyögött fel. Széttépett levelek és ágak ütődtek az ablaknak, rátapadtak, majd ismét elsuhantak. Időről időre lökéshullámok csapkodták az ablakot.
Vágytam arra, hogy kinyissam. Még az ehhez hasonló erős szél sem volt elég ahhoz, hogy berepessze a törésálló üveget, és a szabályozott légkörű szobában, a páratartalom és a hőmérséklet állandó volt és változatlan. Ezért akartam kinyitni az ablakot. Kinyitni, és behozni a levegőt, a szelet, az esőt, a megszokottól eltérőt.
- Shion - szólt Anya hangja a házi telefonról. - Remélem nem azon jár az eszed, hogy kinyisd az ablakot.
- Nem.
- Jó... hallottad? Az Nyugati Blokk alsó szintjei beáztak. Szörnyű, nem?
Nem úgy hangzott, mintha valóban szörnyen érezné magát.
A Hatos Zónán kívül a terület négy blokkra volt osztva - Keleti, Nyugati, Északi, és Déli. A Keleti és Déli blokkok nagy része mezőgazdasági terület és legelő volt. Ők termeltél az összes növényi táplálék 60%-át, és az állati eredetű termékek 50%-át. Északon nagy kiterjedésű lombhullató erdők és hegyek terültek el, a Központi Közigazgatási Bizottság teljes megőrzése alatt.
A Bizottság engedélye nélkül senki nem léphetett be a területre. Nem mintha bárki is csatangolni akart volna a vadonban, amit egyáltalán nem tartottak karban.
A város közepén volt egy hatalmas, erdős park, ami a város teljes területének több, mint hatodrészét foglalta el. Benne az ember átélhette az évszakok váltakozását, valamint a parkban élő kisállatok és bogarak fajtáinak százaival léphetett kapcsolatba.
Rengeteg nagykorú polgár meg volt elégedve a parkon belüli élővilággal. Én nem nagyon szerettem. Különösen utáltam, hogy a Városháza épülete a park közepéből emelkedett ki. Öt szintből állt a föld alatt, tízből afelett, és kupola alakja volt. A Hatos Zónának nem voltak felhőkarcolói, szóval talán a "kiemelkedés" kissé túlzás. Ennek ellenére baljóslatú érzést sugárzott magából. Néhányan A Holdcseppnek hívták kör alakú, fehér formája miatt, de én úgy gondoltam, jobban hasonlított egy fehér hólyagra a bőrön. Egy hólyag, ami a város közepéből fakadt ki. Ha körbementünk, a városi kórház és a Biztonsági Iroda épülete közel állt hozzá, és utakkal voltak összekötve, gázcsövekhez hasonlatosan. Körben erdő zöldellt. Az erdős park, a béke és nyugalom helye volt a jó polgárok számára. Az ezen a helyen élő összes állat és növény percre pontosan meg volt figyelve, és minden virág, gyümölcs és kicsi élőlény minden területen, minden évszakban folyamatosan felvételre került.
A városlakók megtalálhatták a legjobb időt és helyet, hogy figyeljék és bámulják ezeket a város szolgáltatási rendszere révén. Engedelmes, tökéletesített természet. De még az is őrjöngött egy olyan napon, mint ez. Végső soron, hurrikán volt.
Egy ág, zöld levelekkel továbbra is neki-nekicsapódott az ablaknak. A széllökés követte, és dörgése néha berezonálta az üveget. Gondoltam, legalább hallhatom a rezonanciáját. A zajbiztos üveg elzárt bármilyen kinti zajtól. Azt akartam, hogy ne álljon az ablak az utamban. Hallani, érezni akartam a dühöngő szelet. Szinte gondolkodás nélkül kitátottam az ablakot. A szél, az eső, mint befújtak. Morajlott a szél, ahogy feljött a föld mélyéről. Olyan üvöltés volt, amit már hosszú ideje nem hallottam. Én is felemeltem a karjaimat, és kiengedtem egy kiáltást. Szétterjedt a viharos szélben, és senki fülét nem érte el. Mégis tovább kiabáltam, értelem nélkül. Esőcseppek hullottak a torkomba. Tudtam, hogy gyerekes vagyok, de nem bírtam abbahagyni. Erősebben kezdett el zuhogni. Próbáltam elképzelni magam meztelenül, ahogy körbe-körbe futkosok a szakadó viharban. Nyíltan őrültnek bélyegeztek volna. De ellenállhatatlan volt a kísértés. Újra szélesre tátottam a számat, és nyeltem a cseppecskéket. El akartam folytani ezt a különös késztetést. Féltem attól, ami tanyát vert bennem. Akkor úgy éreztem, hogy túlcsordultam egy lármás, vad érzelemhullámtól.
Törd össze.
Pusztítsd el.
Mit?
Mindent.
Mindent?
Megszólalt a mechanikus figyelmeztető hang. Tájékoztatott arról, hogy a szoba légterének körülményei romlanak. Végül is az ablak becsukódhatott, és automatikusan bezáródhatott volna. A páratartalom-szabályozó és a hőszabályozó elindulhatott volna, és a szobában lévő összes nedves dolog, engem is beleértve, rögtön megszáradhatott volna. Megtöröltem az arcom a függönyben, és elindultam az ajtó felé, hogy lekapcsoljam a levegő szabályozó rendszert.
Mi lett volna, ha abban a pillanatban engedelmeskedtem volna a figyelmeztető hangnak? Néha még mindig tűnődöm rajta. Ha bezártam volna az ablakot, és a szoba megfelelő szárazsága mellett döntök, az életem egész máshogy alakult volna. Nem megbánásról volt szó, semmi ilyesmiről. Csak egy különös gondolat volt. Az az egy esemény, ami megváltoztatta az egész világomat, ami olyan aprólékosan irányított volt addig, amiatt az apró egybeesés által történt meg - azon a 2013. szeptember 7-ei, viharos napon, amikor éppen kinyitottam az ablakomat. Egy nagyon különös gondolat volt.
És noha nincs egy konkrét Isten, akiben hiszek, vannak olyan idők, amikor érzek egy bizonyos meggyőződést a "Mindenható kéz" létezéséről.
Lenyomtam a kapcsolót. A figyelmeztető hang leállt. Hirtelen csend ereszkedett a szobára.
Heh.
Halk nevetést hallottam magam mögül. Ösztönösen körbefordultam, és apró nyögést hallattam. Egy fiú állt ott, csuromvizesen. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy ő egy fiú. Vállig érő haja volt, ami szinte teljesen eltakarta kicsi arcát. A nyaka és a karjai vékonyan nyúltak ki a rövidujjú pólóból. Nem tudtam megmondani, fiú-e vagy lány, ahogy azt sem, nagyon fiatal-e, vagy idősebb, mint amilyennek látszik. A szemem és a lelkiismeretem túlságosan is vörösre színeződött bal vállára terelődött, hogy azon kívül bármi másra is tudjak gondolni.
Vér volt. Soha nem láttam még senkit sem olyan nagyon vérezni, mint őt. Ösztönösen kinyújtottam felé a kezem. A behatoló alakja eltűnt az ujjbegyeim elől. Ugyanakkor lökést éreztem, és erőteljesen nekiütődtem a falnak. Jeges tapintást éreztem a nyakamon. Ujjak volt, pontosan öt, a torkomat szorítva.
Folyt. köv.
Valószínűleg úgy hetente lesz új rész, olyan tagolásban, ahogy az angol fordító oldalán.
Nem vagyok profi fordító, így ha néhány furcsaságot vesztek észre, elnézést kérek. A saját és a ti szórakoztatásotokra kezdtem bele a fordításba (nem egyszerű, minden szőröm feláll ettől a sok tudományos blablátólXD), és még ha nem is tökéletes, azért remélem élvezni fogjátok:)
1. FEJEZET
Nezumi, víztől csöpögve
Nezumi egy alagútban volt. Vett egy halk levegővételt a sötétségben. A levegőnek enyhe nyirkos föld szaga volt. Óvatosan haladt előre. Az alagút kicsi volt. Éppen annyira volt elég nagy, hogy Nezumi átférjen rajta, és sötét volt. Egyáltalán nem szűrődött be fény, de ez megnyugtatta a lelkét. Szerette a sötét és kicsi helyeket. Ilyen helyeken semmilyen hatalmas, élő dolog nem tudta őt elkapni. Pillanatnyi megkönnyebbülés és nyugalom. Némi tompa fájdalom áradt a vállán lévő sebből, de nem annyira, hogy foglalkozzon vele. A probléma inkább a vérveszteséggel volt. A seb nem volt túl mély. Csak egy kicsit megkarcolták a vállán. Mostanra a vér elkezdett alvadni, és bezárta a nyílt sebet. De a seb még mindig ott volt... észlelte a meleg, síkos érzést. Még mindig vérzett.
- Véralvadásgátló. Bevonták vele a töltényt.
Nezumi az ajkára harapott. Szüksége volt valamire, ami megállítaná a vérzés. Thrombin (szer, ami segíti az alvadást), vagy alumínium só. Nem, még csak ennyi sem kell. Csupán tiszta víz, amivel kimoshatná a sebét.
Megbicsaklottak a lábai. Felülkerekedett rajta a szédülés.
- Nem jó.
Ájulás a vérveszteségtől, valószínűleg. Nem jó, ha ez a helyzet. Hamarosan egyáltalán nem lesz képes mozogni.
- De talán nem is bánnám.
Hallotta a hangot a fejében.
Talán nem is lenne olyan rossz összegömbölyödni, mozgásképtelenül, betakarva a nyirkos sötétségbe. Mély alvásba zuhanna, hosszú, mély alvásba - a békés halálba. Nem is annyira fájna. Talán némi hideget érezne.
Nem, túl könnyedén veszi. Lezuhanna a vérnyomása, akadozna a légzése, a bordái lebénulnának... természetesen nem lenne fájdalommentes.
- Aludni akarok.
Fáradt volt. Fázott. Fájt. Nem tudott mozogni. Csak egy kis ideig kellett szenvednie, mondta magának. Maradj nyugton, mintsem haszontalanul erőlködj. Valószínűleg emberek üldözik éppen, de nincs senki sem, aki megmenthetné. Akkor, csak véget kéne vetnie az életének. Lekuporodni ide, és elaludni. Csak feladni.
Lábai továbbra is előre vitték. Kezeit végigfuttatta a falakon. Nezumi kényszeredetten elmosolyodott. A hang azt mondta neki, hogy adja fel, de a teste makacsul tovább vitte. Milyen fárasztó volt az egész.
- Egy óra van hátra. Nem, harminc perc.
Harminc perce volt bármilyen szabad mozdulatra. Ez idő alatt el kellett állítania a vérzését,és találnia egy helyet, ahol pihenhet. Az alap feltételeket ahhoz, hogy élhessen.
Valami mozgott a levegőben. Az előtte lévő sötétség fokozatosan kezdett kivilágosodni. Minden lépést óvatosan tett meg. Kijutott a sötétségből, és a keskeny mellékalagútból egy tágasabb területre jutott, amit fehér betonfalak vettek körbe. Nezumi tudta, hogy ezt a részét a csatorna alagútjának valamivel több, mint tíz éve használták, a 21. század végén. A felszínnel ellentétben, a Hatos Zóna földalatti részei nem voltak valami karbantartottak. A legtöbbjük ugyanolyan állapotban volt, mint az előző században. Ez az alagút is csak egy volt közülük, elhagyatott és elfeledett. Nezumi nem is kérhetett volna jobb környezetet. Lehunyta a szemeit, és elképzelte a Hatos Zóna térképét, amit a számítógépből szerzett meg.
Jó esély volt rá, hogy ez a K0210-es elhagyatott járat. Ha az volt, akkor közel kellett lennie a "Chronos" nevezetű, magasjövedelmű tartózkodási területhez. Persze ugyanúgy vezethetett zsákutcába is. De ha úgy döntött, hogy élni fog, akkor az előrejutás volt az egyetlen lehetősége. A jelenlegi állapotában Nezuminak se választása, se ideje nem volt az átgondolására.
Megváltozott a levegő. Már nem volt állott dohszag, mint azelőtt, de a friss levegő jó adag nedvességet hozott. Emlékezett rá, hogy úgy esik odafent, mintha dézsából öntenék. Ez az átjáró biztosan összeköttetésben volt a fenti világgal.
Nezumi beszippantotta, s érezte az eső illatát.
***
2013. szeptember 7-én volt a 12. születésnapom. Azon a napon, egy trópusi, alacsony nyomású légáramlat - vagy hurrikán, ami a Csendes-óceán északi felének délkeleti részéről érkezett egy héttel ezelőtt - tartott északra, erőt gyűjtve, amíg be nem csapódott közvetlen a Hatos Zóna városába.
Ez volt a legjobb ajándék, amit valaha is kaptam. Izgalommal töltődtem fel. Csupán délután négy óra volt, de már be is sötétedett. A fák az udvaron hajlongtak, a szél kis ágakat is leszakított róluk. Imádtam a lármát, amit csaptak. Ez pont az ellenkezője volt a szomszédság hagyományos atmoszférájának, ami nehezen engedett be bármilyen zajt.
Az anyám jobban szerette a kis fákat a virágoknál, és mivel lelkes volt a mandula, kamélia (japán rózsa) és juharfa ültetésben, az udvarunk egy kis erdőcskévé nőtte ki magát. De ennek köszönhetően a zaj azon a napon egészen más volt, mint egyéb napokon. Minden fa más hangon nyögött fel. Széttépett levelek és ágak ütődtek az ablaknak, rátapadtak, majd ismét elsuhantak. Időről időre lökéshullámok csapkodták az ablakot.
Vágytam arra, hogy kinyissam. Még az ehhez hasonló erős szél sem volt elég ahhoz, hogy berepessze a törésálló üveget, és a szabályozott légkörű szobában, a páratartalom és a hőmérséklet állandó volt és változatlan. Ezért akartam kinyitni az ablakot. Kinyitni, és behozni a levegőt, a szelet, az esőt, a megszokottól eltérőt.
- Shion - szólt Anya hangja a házi telefonról. - Remélem nem azon jár az eszed, hogy kinyisd az ablakot.
- Nem.
- Jó... hallottad? Az Nyugati Blokk alsó szintjei beáztak. Szörnyű, nem?
Nem úgy hangzott, mintha valóban szörnyen érezné magát.
A Hatos Zónán kívül a terület négy blokkra volt osztva - Keleti, Nyugati, Északi, és Déli. A Keleti és Déli blokkok nagy része mezőgazdasági terület és legelő volt. Ők termeltél az összes növényi táplálék 60%-át, és az állati eredetű termékek 50%-át. Északon nagy kiterjedésű lombhullató erdők és hegyek terültek el, a Központi Közigazgatási Bizottság teljes megőrzése alatt.
A Bizottság engedélye nélkül senki nem léphetett be a területre. Nem mintha bárki is csatangolni akart volna a vadonban, amit egyáltalán nem tartottak karban.
A város közepén volt egy hatalmas, erdős park, ami a város teljes területének több, mint hatodrészét foglalta el. Benne az ember átélhette az évszakok váltakozását, valamint a parkban élő kisállatok és bogarak fajtáinak százaival léphetett kapcsolatba.
Rengeteg nagykorú polgár meg volt elégedve a parkon belüli élővilággal. Én nem nagyon szerettem. Különösen utáltam, hogy a Városháza épülete a park közepéből emelkedett ki. Öt szintből állt a föld alatt, tízből afelett, és kupola alakja volt. A Hatos Zónának nem voltak felhőkarcolói, szóval talán a "kiemelkedés" kissé túlzás. Ennek ellenére baljóslatú érzést sugárzott magából. Néhányan A Holdcseppnek hívták kör alakú, fehér formája miatt, de én úgy gondoltam, jobban hasonlított egy fehér hólyagra a bőrön. Egy hólyag, ami a város közepéből fakadt ki. Ha körbementünk, a városi kórház és a Biztonsági Iroda épülete közel állt hozzá, és utakkal voltak összekötve, gázcsövekhez hasonlatosan. Körben erdő zöldellt. Az erdős park, a béke és nyugalom helye volt a jó polgárok számára. Az ezen a helyen élő összes állat és növény percre pontosan meg volt figyelve, és minden virág, gyümölcs és kicsi élőlény minden területen, minden évszakban folyamatosan felvételre került.
A városlakók megtalálhatták a legjobb időt és helyet, hogy figyeljék és bámulják ezeket a város szolgáltatási rendszere révén. Engedelmes, tökéletesített természet. De még az is őrjöngött egy olyan napon, mint ez. Végső soron, hurrikán volt.
Egy ág, zöld levelekkel továbbra is neki-nekicsapódott az ablaknak. A széllökés követte, és dörgése néha berezonálta az üveget. Gondoltam, legalább hallhatom a rezonanciáját. A zajbiztos üveg elzárt bármilyen kinti zajtól. Azt akartam, hogy ne álljon az ablak az utamban. Hallani, érezni akartam a dühöngő szelet. Szinte gondolkodás nélkül kitátottam az ablakot. A szél, az eső, mint befújtak. Morajlott a szél, ahogy feljött a föld mélyéről. Olyan üvöltés volt, amit már hosszú ideje nem hallottam. Én is felemeltem a karjaimat, és kiengedtem egy kiáltást. Szétterjedt a viharos szélben, és senki fülét nem érte el. Mégis tovább kiabáltam, értelem nélkül. Esőcseppek hullottak a torkomba. Tudtam, hogy gyerekes vagyok, de nem bírtam abbahagyni. Erősebben kezdett el zuhogni. Próbáltam elképzelni magam meztelenül, ahogy körbe-körbe futkosok a szakadó viharban. Nyíltan őrültnek bélyegeztek volna. De ellenállhatatlan volt a kísértés. Újra szélesre tátottam a számat, és nyeltem a cseppecskéket. El akartam folytani ezt a különös késztetést. Féltem attól, ami tanyát vert bennem. Akkor úgy éreztem, hogy túlcsordultam egy lármás, vad érzelemhullámtól.
Törd össze.
Pusztítsd el.
Mit?
Mindent.
Mindent?
Megszólalt a mechanikus figyelmeztető hang. Tájékoztatott arról, hogy a szoba légterének körülményei romlanak. Végül is az ablak becsukódhatott, és automatikusan bezáródhatott volna. A páratartalom-szabályozó és a hőszabályozó elindulhatott volna, és a szobában lévő összes nedves dolog, engem is beleértve, rögtön megszáradhatott volna. Megtöröltem az arcom a függönyben, és elindultam az ajtó felé, hogy lekapcsoljam a levegő szabályozó rendszert.
Mi lett volna, ha abban a pillanatban engedelmeskedtem volna a figyelmeztető hangnak? Néha még mindig tűnődöm rajta. Ha bezártam volna az ablakot, és a szoba megfelelő szárazsága mellett döntök, az életem egész máshogy alakult volna. Nem megbánásról volt szó, semmi ilyesmiről. Csak egy különös gondolat volt. Az az egy esemény, ami megváltoztatta az egész világomat, ami olyan aprólékosan irányított volt addig, amiatt az apró egybeesés által történt meg - azon a 2013. szeptember 7-ei, viharos napon, amikor éppen kinyitottam az ablakomat. Egy nagyon különös gondolat volt.
És noha nincs egy konkrét Isten, akiben hiszek, vannak olyan idők, amikor érzek egy bizonyos meggyőződést a "Mindenható kéz" létezéséről.
Lenyomtam a kapcsolót. A figyelmeztető hang leállt. Hirtelen csend ereszkedett a szobára.
Heh.
Halk nevetést hallottam magam mögül. Ösztönösen körbefordultam, és apró nyögést hallattam. Egy fiú állt ott, csuromvizesen. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy ő egy fiú. Vállig érő haja volt, ami szinte teljesen eltakarta kicsi arcát. A nyaka és a karjai vékonyan nyúltak ki a rövidujjú pólóból. Nem tudtam megmondani, fiú-e vagy lány, ahogy azt sem, nagyon fiatal-e, vagy idősebb, mint amilyennek látszik. A szemem és a lelkiismeretem túlságosan is vörösre színeződött bal vállára terelődött, hogy azon kívül bármi másra is tudjak gondolni.
Vér volt. Soha nem láttam még senkit sem olyan nagyon vérezni, mint őt. Ösztönösen kinyújtottam felé a kezem. A behatoló alakja eltűnt az ujjbegyeim elől. Ugyanakkor lökést éreztem, és erőteljesen nekiütődtem a falnak. Jeges tapintást éreztem a nyakamon. Ujjak volt, pontosan öt, a torkomat szorítva.
Folyt. köv.