Kizuna
Tegnap úgy lesokkolt a bejelentés, mintha nem számítottam volna már régen erre. Muszáj volt reflektálnom valamit rá... Szerencsére az írás segített, hogy feldolgozzam.
Cím: Kizuna
Páros: Akame
Korhatár: 12
Megjegyzés: A JE minden hímje Johnny-papa tulajdona.
Régóta úgy gondolom, hogy az életem olyan, mint egy elsőrangú színielőadás. És azt mondják, jól játszom. A társulat profi; ha vannak is megingások, a súgó pillanatok alatt helyreigazítja a botlásokat. A direktor a függöny mögött figyel; a közönség az egész világ. De a szereplők… a szereplők vajon lecserélhetők-e?
Pontosan tudtam, mikor érett meg benne az elhatározás. Nyugtalan lett, mint a költöző madarak az ősz közeledtével - de beszélni nem mert még, ahhoz hetek kellettek. Úgy viselkedett, mint egy hűtlen férj: a bűntudattól végtelen gyengéd lett, és úgy kényeztetett, mintha megvásárolható gyermek volnék, akinek bocsánatát - jó előre - ajándékokkal kell megváltani. Kész tények elé állított végül: de nem akarta, hogy a sajtóból értesüljek a kitűzött koncertdátumokról. A főnök elengedte, mondta, és ő ígérte, hogy visszajön - azt hiszem, ő is és Johnny is tudta akkor már, hogy nem így lesz.
Nem volt búcsúzás, kettőnk között nem voltak ígéretek. Úgy sétált ki az ajtón, mintha este visszajönne, és a röpke csók, amit váltottunk, nem hónapokra szólna. Kapaszkodtam volna belé, visszatartva, sírva, könyörögve - elgyengült volna, és velem marad. Nem tehettem. És mikor kilépett a lakásból sem omlottam össze zokogva; taxit fogtam, és elmentem a kötelező, megbeszélt interjúra.
Ha a világ lassan összeomlik körülötted, ne menekülj az ágy alá: emelt fővel tedd tovább a dolgod, míg a törmelék maga alá nem temet.
Hogy mi tartja bennem még a lelket? Van valaki egy másik kontinensen, aki miatt felkelek reggel. Néha vicces emaileket ír, ecsetelve az amerikai tempó furcsaságait, de közben tudom, hogy imádja ezt. Ilyenkor úgy teszek, mintha nem a lélektelen képernyő közvetítené a gondolatait, hanem mellettem ülne, és bársonyosan mély hangján mesélne nekem. Szinte hallom, ahogyan felnevet, és azon kapom magam, hogy én is elmosolyodok. Nem azzal az ál-mosollyal, amit a külvilágnak tartogatok. Ez a mosolyom csakis Jinnek szól.
A táncpróbán Kokinak háromszor kell szólnia, hogy egyszer odafigyeljek.
- Megint róla álmodozol… - Most hallok először valódi neheztelést a hangjában. Felnézek, és a többiek szemében is ugyanazt látom: azt várják, hogy magamhoz térjek, és vezessem őket. Újra. Ahogy mindig.
Ideje megerősíteni a maszkjaimat.
Jin ezúttal videókat küld. Koncertfelvételeket. Furcsa, és ha őszinte akarok lenni, nem is tetszik igazán. Nem a stílus szokatlan - mindig is tudtam, hogy Jin rajong az amerikai zenéért. Nem kívánom, hogy azokat a gagyi popzenéket játssza, amikre velünk kényszerült. Az auto-tune hangzás sem ismeretlen, bár nem értem, miért kell egy ilyen gyönyörű hangot így eltorzítani. Angolul énekel, ez sem lehet furcsa, hiszen a zuhany alatt is mindig ezen a nyelven dúdol. A mozgása, az a jól ismert, szexi vonaglás, amitől minden apró pihe vigyázzba vágja magát a tarkómon, mit sem változott. Makacsul keresem tovább, mi hiányzik mégis a koncertből. Csalódottan kapcsolom ki a laptopot, de mikor a párnára hajtom a fejem, rájövök a megoldásra: a Care kimaradt.
Éjjel visszaálmodom a pillanatot, amikor először hallottam azt a dalt.
- Nekem írtad?
- Ki másnak? - Mosolyogtál. Újra azt éreztem, amit már annyiszor: hogy te igazán engem látsz. De akkor mást is láttam a szemedben.
- Jin…
- Igen?
- Úgy nézel rám, mintha azon gondolkoznál, milyen lenne megcsókolni.
- Azon gondolkozom.
Ilyen szenvedély első csóknak kissé heves: kiserkent a vérem… Soha nem voltam még ilyen közel senkihez.
Nehezen peregnek a napok nélküled. A színpadon hiányzol mellőlem, a dalokból hiányzik a hangod, a képekről a mosolyod, és hiányzik a csókod, az érintésed. Függővé tettél, de el kell rejtenem a hiánytüneteket. A világ szemében évek óta riválisok vagyunk: azt hiszik, nem kedveljük egymást. Egész jó színészek vagyunk, nem, Jinjin? Azt hiszik, azóta neheztelek rád, hogy először Amerikába mentél. Titkokkal védtük a szerelmünk, hazudtunk, hogy élhessünk, és soha egyetlen pillanatra sem bántam meg. Nem bánom a sebeket sem, amiket okoztál…
Akartam, hogy nyomokat hagyj rajtam, hogy megsebezzük egymást, mert a sebhelyek örökké megmaradnak, és minden karcolás bizonyíték, hogy nem álom volt csupán…
Ueda szólt, hogy Johnny beszélni akar velem. Régóta tudom, mi az, amit el akar mondani. Kiolvastam rég minden utasításból, minden intézkedésből, az interjúkra adott kötelező feleletekből, és igen, Jin minden leveléből is. Nem fog visszajönni.
Mint egy álomban csinálom végig a sajtótájékoztatót. Kegyetlennek tűnik, hogy én adjam a világ tudtára azt a hírt, ami engem sújt a porba leginkább. Kegyetlennek tűnik, hogy rajongók ezrei jogosan sírhatják tele a párnájukat, nekem pedig mosolyogva kell beszélnem most. És el kell mondanom a számba adott kliséket, miközben minden szem rám szegeződik.
Hazugságok, hazugságok.
A többiek úgy állnak körülöttem, mintha azt várnák, mikor omlok össze.
- Visszajött volna. - Hallom, milyen üresen szól ez a mondat a számból. Hosszú pillanatokig csend vesz körül.
- Visszajött volna. - Koki ismétli a szavaimat, és szemem sarkából elkapom a mozdulatot, amivel Ueda helyesel. - De nem szívből, nem igazán. Csak miattad.
- Boldog lennél, ha lemondana az álmairól? - Junno, a kedves, szelíd Junno hangja most sem szemrehányó. Kérdez csupán, nem vádol.
Nem, akkor nem az a Jin lenne, akit szeretek.
- Persze, hogy nem lenne boldog! - Maru mégis úgy csattan fel, mintha kötelességének érezné, hogy megvédjen. Hallgatom, ahogyan körülöttem beszélnek, halkan, mintha betegágy körül állnának, és most az egyszer nem akarok erős lenni.
- Mi lesz most? - Panaszosan tör fel a kérdés, amire még nincsen válasz.
Mi lesz most velünk, Jin? Egymás után tűnnek el a sorok, amiket énekeltél… Mi lesz nélküled? Az én hangom nem szárnyal olyan messze.
- Úgy lesz, ahogyan elmondtad. Túléljük, ahogyan egyszer már túléltük. Megyünk tovább. - Higgadt, megfontolt választ kapok végül Uedától a megválaszolhatatlan kérdésre. Végignézek társaim arcán; soha nem voltunk igazán barátok, de érzem a támogatásukat. Előttük nem kell mosolyognom, amikor sírni volna kedvem; ez bizalomnak nevezhető gesztus talán. Szinte menekülök haza - sivár, üres a lakás nélküled.
A bekapcsolva felejtett laptopon új üzenetet jelezve villog a kis boríték. Tudom, ki írt, és tudom mi áll a levélben.
Kazuya,
Nem tudom, mit mondhatnék most. Talán bocsánatot kellene kérnem, de úgyis tudod, hogy igazából nem sajnálom. Muszáj volt eljönnöm, te tudod a legjobban, hogy megfulladtam volna, ha maradok. Nem tudom, szabad-e elvárnom tőled, hogy megérts, hiszen te mindig teljesíted a kötelességeidet. Ueda azt szokta mondani, hogy tanulnom kellene tőled egy kis felelősségtudatot; neked viszont meg kellene tanulnod, mik az igazán fontos dolgok. Kérlek, ne vidd túlzásba a munkát, csak mert úgy érzed, helyettem is neked kell teljesítened. Féltelek, Kazu: te sem bírsz el mindent. Gyűlölöm a gondolatot, hogy egyedül kell ezzel szembenézned. Vajon úgy érzed most, hogy cserbenhagytalak? De hiszen tudod, Kazu: az a vörös selyemfonál még mindig ott feszül…
Várj rám, Kazuya!
Egyszer minden vándor hazatalál.
Lágyan simítanak végig lelkemen a szavak. Várni. Igen. Ez volt az első lecke, amit megtanultam a szerelemről.
Cím: Kizuna
Páros: Akame
Korhatár: 12
Megjegyzés: A JE minden hímje Johnny-papa tulajdona.
Régóta úgy gondolom, hogy az életem olyan, mint egy elsőrangú színielőadás. És azt mondják, jól játszom. A társulat profi; ha vannak is megingások, a súgó pillanatok alatt helyreigazítja a botlásokat. A direktor a függöny mögött figyel; a közönség az egész világ. De a szereplők… a szereplők vajon lecserélhetők-e?
Pontosan tudtam, mikor érett meg benne az elhatározás. Nyugtalan lett, mint a költöző madarak az ősz közeledtével - de beszélni nem mert még, ahhoz hetek kellettek. Úgy viselkedett, mint egy hűtlen férj: a bűntudattól végtelen gyengéd lett, és úgy kényeztetett, mintha megvásárolható gyermek volnék, akinek bocsánatát - jó előre - ajándékokkal kell megváltani. Kész tények elé állított végül: de nem akarta, hogy a sajtóból értesüljek a kitűzött koncertdátumokról. A főnök elengedte, mondta, és ő ígérte, hogy visszajön - azt hiszem, ő is és Johnny is tudta akkor már, hogy nem így lesz.
Nem volt búcsúzás, kettőnk között nem voltak ígéretek. Úgy sétált ki az ajtón, mintha este visszajönne, és a röpke csók, amit váltottunk, nem hónapokra szólna. Kapaszkodtam volna belé, visszatartva, sírva, könyörögve - elgyengült volna, és velem marad. Nem tehettem. És mikor kilépett a lakásból sem omlottam össze zokogva; taxit fogtam, és elmentem a kötelező, megbeszélt interjúra.
Ha a világ lassan összeomlik körülötted, ne menekülj az ágy alá: emelt fővel tedd tovább a dolgod, míg a törmelék maga alá nem temet.
Hogy mi tartja bennem még a lelket? Van valaki egy másik kontinensen, aki miatt felkelek reggel. Néha vicces emaileket ír, ecsetelve az amerikai tempó furcsaságait, de közben tudom, hogy imádja ezt. Ilyenkor úgy teszek, mintha nem a lélektelen képernyő közvetítené a gondolatait, hanem mellettem ülne, és bársonyosan mély hangján mesélne nekem. Szinte hallom, ahogyan felnevet, és azon kapom magam, hogy én is elmosolyodok. Nem azzal az ál-mosollyal, amit a külvilágnak tartogatok. Ez a mosolyom csakis Jinnek szól.
A táncpróbán Kokinak háromszor kell szólnia, hogy egyszer odafigyeljek.
- Megint róla álmodozol… - Most hallok először valódi neheztelést a hangjában. Felnézek, és a többiek szemében is ugyanazt látom: azt várják, hogy magamhoz térjek, és vezessem őket. Újra. Ahogy mindig.
Ideje megerősíteni a maszkjaimat.
Jin ezúttal videókat küld. Koncertfelvételeket. Furcsa, és ha őszinte akarok lenni, nem is tetszik igazán. Nem a stílus szokatlan - mindig is tudtam, hogy Jin rajong az amerikai zenéért. Nem kívánom, hogy azokat a gagyi popzenéket játssza, amikre velünk kényszerült. Az auto-tune hangzás sem ismeretlen, bár nem értem, miért kell egy ilyen gyönyörű hangot így eltorzítani. Angolul énekel, ez sem lehet furcsa, hiszen a zuhany alatt is mindig ezen a nyelven dúdol. A mozgása, az a jól ismert, szexi vonaglás, amitől minden apró pihe vigyázzba vágja magát a tarkómon, mit sem változott. Makacsul keresem tovább, mi hiányzik mégis a koncertből. Csalódottan kapcsolom ki a laptopot, de mikor a párnára hajtom a fejem, rájövök a megoldásra: a Care kimaradt.
Éjjel visszaálmodom a pillanatot, amikor először hallottam azt a dalt.
- Nekem írtad?
- Ki másnak? - Mosolyogtál. Újra azt éreztem, amit már annyiszor: hogy te igazán engem látsz. De akkor mást is láttam a szemedben.
- Jin…
- Igen?
- Úgy nézel rám, mintha azon gondolkoznál, milyen lenne megcsókolni.
- Azon gondolkozom.
Ilyen szenvedély első csóknak kissé heves: kiserkent a vérem… Soha nem voltam még ilyen közel senkihez.
Nehezen peregnek a napok nélküled. A színpadon hiányzol mellőlem, a dalokból hiányzik a hangod, a képekről a mosolyod, és hiányzik a csókod, az érintésed. Függővé tettél, de el kell rejtenem a hiánytüneteket. A világ szemében évek óta riválisok vagyunk: azt hiszik, nem kedveljük egymást. Egész jó színészek vagyunk, nem, Jinjin? Azt hiszik, azóta neheztelek rád, hogy először Amerikába mentél. Titkokkal védtük a szerelmünk, hazudtunk, hogy élhessünk, és soha egyetlen pillanatra sem bántam meg. Nem bánom a sebeket sem, amiket okoztál…
Akartam, hogy nyomokat hagyj rajtam, hogy megsebezzük egymást, mert a sebhelyek örökké megmaradnak, és minden karcolás bizonyíték, hogy nem álom volt csupán…
Ueda szólt, hogy Johnny beszélni akar velem. Régóta tudom, mi az, amit el akar mondani. Kiolvastam rég minden utasításból, minden intézkedésből, az interjúkra adott kötelező feleletekből, és igen, Jin minden leveléből is. Nem fog visszajönni.
Mint egy álomban csinálom végig a sajtótájékoztatót. Kegyetlennek tűnik, hogy én adjam a világ tudtára azt a hírt, ami engem sújt a porba leginkább. Kegyetlennek tűnik, hogy rajongók ezrei jogosan sírhatják tele a párnájukat, nekem pedig mosolyogva kell beszélnem most. És el kell mondanom a számba adott kliséket, miközben minden szem rám szegeződik.
Hazugságok, hazugságok.
A többiek úgy állnak körülöttem, mintha azt várnák, mikor omlok össze.
- Visszajött volna. - Hallom, milyen üresen szól ez a mondat a számból. Hosszú pillanatokig csend vesz körül.
- Visszajött volna. - Koki ismétli a szavaimat, és szemem sarkából elkapom a mozdulatot, amivel Ueda helyesel. - De nem szívből, nem igazán. Csak miattad.
- Boldog lennél, ha lemondana az álmairól? - Junno, a kedves, szelíd Junno hangja most sem szemrehányó. Kérdez csupán, nem vádol.
Nem, akkor nem az a Jin lenne, akit szeretek.
- Persze, hogy nem lenne boldog! - Maru mégis úgy csattan fel, mintha kötelességének érezné, hogy megvédjen. Hallgatom, ahogyan körülöttem beszélnek, halkan, mintha betegágy körül állnának, és most az egyszer nem akarok erős lenni.
- Mi lesz most? - Panaszosan tör fel a kérdés, amire még nincsen válasz.
Mi lesz most velünk, Jin? Egymás után tűnnek el a sorok, amiket énekeltél… Mi lesz nélküled? Az én hangom nem szárnyal olyan messze.
- Úgy lesz, ahogyan elmondtad. Túléljük, ahogyan egyszer már túléltük. Megyünk tovább. - Higgadt, megfontolt választ kapok végül Uedától a megválaszolhatatlan kérdésre. Végignézek társaim arcán; soha nem voltunk igazán barátok, de érzem a támogatásukat. Előttük nem kell mosolyognom, amikor sírni volna kedvem; ez bizalomnak nevezhető gesztus talán. Szinte menekülök haza - sivár, üres a lakás nélküled.
A bekapcsolva felejtett laptopon új üzenetet jelezve villog a kis boríték. Tudom, ki írt, és tudom mi áll a levélben.
Kazuya,
Nem tudom, mit mondhatnék most. Talán bocsánatot kellene kérnem, de úgyis tudod, hogy igazából nem sajnálom. Muszáj volt eljönnöm, te tudod a legjobban, hogy megfulladtam volna, ha maradok. Nem tudom, szabad-e elvárnom tőled, hogy megérts, hiszen te mindig teljesíted a kötelességeidet. Ueda azt szokta mondani, hogy tanulnom kellene tőled egy kis felelősségtudatot; neked viszont meg kellene tanulnod, mik az igazán fontos dolgok. Kérlek, ne vidd túlzásba a munkát, csak mert úgy érzed, helyettem is neked kell teljesítened. Féltelek, Kazu: te sem bírsz el mindent. Gyűlölöm a gondolatot, hogy egyedül kell ezzel szembenézned. Vajon úgy érzed most, hogy cserbenhagytalak? De hiszen tudod, Kazu: az a vörös selyemfonál még mindig ott feszül…
Várj rám, Kazuya!
Egyszer minden vándor hazatalál.
Lágyan simítanak végig lelkemen a szavak. Várni. Igen. Ez volt az első lecke, amit megtanultam a szerelemről.