Elveszve-bevezető
Ajálva a bipk -nek és marcsinak (marcsi568 ) sok-sok indok miatt ;)
Bétázta: aszpik (walteralexandra )
Csak egy másodperc műve és elveszek a tekintetedben…
Ismét egy reggel. Ismét Tokióban. Nem szeretek itt lenni. Nem az én városom. Igazából, nem tudom megfogalmazni mi nem tetszik benne, mi az amiben különbözik Oszakától. Hiszen tényleg mindenben egyforma. Nagy, zajos és zsúfolt. Egyik sem egy pozitív tulajdonság, de mégis ha Oszakáról van szó ezek a szavak megszépülnek, mert az az én nagy, zajos és zsúfolt városom. Az enyém. Tokió felőlem meg lehet mindenki másé. Akárkié. Legszívesebben itt hagynám az egész felhőkarcoló felhőt és vissza sem térnék. Na jó, talán ez mégsem igaz. Tényleg képes lennék itt hagyni? Azért azt nem. Túl sok minden, túl sok mindenki köt ide, hogy végleg hátat fordítsak ennek a nagy, zajos és zsúfolt élőhelynek csúfolt akárminek. Hiányoznának az itt eltöltött percek, a cég, a NEWS, a barátaim. Talán a cég annyira nem. De minden más igen. Soha többé nem mernék Yamapi szemébe nézni, ha itt hagynék csapot-papot. Akármennyire nem szeretem Tokió is az én városom, és ezt el kell fogadni.
És ez így van jól- gondolom, és eloltom a cigimet, kiszürcsölöm az utolsó csepp kávémat, majd elindulok. Hiszen ez csak egy reggel a sok közül. Csodák nincsenek, így nem ma fogom megszeretni a várost.
Fanyar mosollyal lépek be a jól ismert épületbe. Nekem ezek a falak már nem tudnak újat mutatni. Már rég nem. De azért még emlékszem, mekkorára tágult a szemem, amikor először beléptem ebbe a nagy sztárképző birodalomba. Keserűen elmosolyodok. Ez a sztár élet? Igen? Akkor élvezzük! De mit? Az állandó munkát, vagy azt, hogy még azt is szabályokhoz kötik, mikor mehetünk el WC-re és hol? Benézek a kisebbek közé, az ő arcukon még vidám mosoly van, de azért a szemem kiszúr párat, akinek már most fásultságot, ürességet tükröznek. Fiatalok és mégis, már most rájöttek ez nem az az élet, amiről álmodoztak. Sőt a közelében sincs, annak, amit akartak. Ez van. Ezen már nem tudunk változtatni. Megszoksz vagy megszöksz.
Bedobom a cuccom az öltözőbe és átöltözök. Nincs messze a próbaterem, amiben próbálni szoktunk, így nem sietek. Még is egy hideg hang szól rám, amikor belépek:
- Késett. Elvárom, hogy pontos legyen.
Ránézek az órámra. Két perc múlva 9, és 9-re beszéltük meg. Szóval késtem. Neki a pontosságra van szüksége, nekem pedig még egy cigire. Kegyetlen a sors, nem igaz? Egyikünk sem kapja meg azt, amit akar. Talán a következő életünkben. Ezek után ne lepődjenek meg, ha azt mondom kész ennyi volt, már itt sem vagyok. Azt hiszem ezen én lepődnék meg a legjobban. Nem tehetek róla, nevetnem kell. Elvárja? Várja csak.
Biccentek a többiek felé, majd beállok a helyemre. Akkor hát, lássuk azt a táncot.
- Megint bal lábbal kelt?
- Akkor vigyázzunk vele. Ma nincs kedvem veszekedni vele.
- Fantasztikus lesz ez a mai nap, már előre látom.
- Hangosak vagytok srácok! Tego és Massu, reménykedtem, hogy már kinőttetek a tini lány korszakotokból -fordulok hozzájuk. Tanuljanak meg telepatikusan beszélgetni, ha már suttogni nem tudnak.
- Bocs, Ryo! Nem akartuk.
Két perc múlva ismét hallom őket, de ekkor már inkább annyiban hagyom. Annyi értelme lenne nekik szólni, mint a kutyát megpróbálni zongorázni tanítani. Senki nem vesződik feleslegesen. Én pedig főleg nem, hiszen, ha már senki sem vesződik, akkor ugye én miért tenném?
Happy Birthday. Újra és újra. Még mindig nem a szívem csücske ez szám. Semmi sincs benne, ami úgy igazán megfogná az embert és még is rajongók ezrei játsszák le újra és újra, hallgatják és álmodoznak rá. Szánalmas. Legalább lenne benne valami, ami különlegessé teszi, amitől lehet úgy emlegetni, hogy tudod az a NEWS szám, amiben… és a többi. De ne úgy, hogy Happy Birthday, a NEWS szám.
Igen határozottan érzem, hogy most már nagyon szükségem lenne a nikotinemre. Amikor „kedves” tánctanárunk végre kienged, magamra kapom a kabátomat és már ott sem vagyok. Vár rám a tető, minden dugiban dohányzó Johnny-s mennyországa. Élvezettel gyújtom meg a kis rudat és szívok belőle hatalmasat. Káros szokás, de még mindig jobb, mint a drog. Kit érdekel, ha 20 év múlva tüdőrákban fogok meghalni? Ha drogoznék, bármelyik percben elüthetne egy kamion, ha kábultan mászkálnék. Ha nem cigiznék, egy szívinfarktus vinne el, az idegességtől. Az is bármelyik percben megtörténhet. Tehát, ha innen nézzük a dolgot a rajongóim és a főnökség is boldog lehet. Adtam nekik plusz 20 évet. Jobban belegondolva csak 15 évet, hiszen ott van még az alkohol is, az meg ugye a májat teszi tönkre. Átgondolva talán le kéne szoknom valamiről… igen,Nishikido Ryo, igen, tényleg le kéne szoknod valamiről. A gondolkodásról, baszd meg. De arról nagyon gyorsan, inkább szívd a cigid és menj vissza próbára. El fogsz késni.
Nem késtem el. Be sem mentem. Tudom, hogy nagy bajban leszek, holnap, amikor bemegyek, de most jobban vonzott a gitárom. Egy csendes helyre vágytam és most itthon ülök a gitárral a kezemben, immár másfél órája és nem alkottam semmit. Még csak nem is játszottam rajta. Felállok és kisétálok a teraszra, kabát nélkül hideg van. Csak lenézek a városra, Tokióra, de mégsem azt látom. Nem tudnám meg mondani mi az, ami a szemem előtt van, de hogy ez nem a főváros az egyszer biztos. A felhőkarcolók sokasága ugyanaz, az emberek rohanása, meg nem szűnő hömpölygése szintén. A kocsik dudálása és fénye is, de mégsem. Ez valami egész más. Ezt most el tudnám nézni órákig. De, ahogy lenni szokott megszólal a telefonom. Csodálkozna valaki, ha lehúznám egyszer a WC-n? Szerintem nem.
- Hé lógós! Nincs kedved ma bulizni egyet?
Bétázta: aszpik (walteralexandra )
Csak egy másodperc műve és elveszek a tekintetedben…
Ismét egy reggel. Ismét Tokióban. Nem szeretek itt lenni. Nem az én városom. Igazából, nem tudom megfogalmazni mi nem tetszik benne, mi az amiben különbözik Oszakától. Hiszen tényleg mindenben egyforma. Nagy, zajos és zsúfolt. Egyik sem egy pozitív tulajdonság, de mégis ha Oszakáról van szó ezek a szavak megszépülnek, mert az az én nagy, zajos és zsúfolt városom. Az enyém. Tokió felőlem meg lehet mindenki másé. Akárkié. Legszívesebben itt hagynám az egész felhőkarcoló felhőt és vissza sem térnék. Na jó, talán ez mégsem igaz. Tényleg képes lennék itt hagyni? Azért azt nem. Túl sok minden, túl sok mindenki köt ide, hogy végleg hátat fordítsak ennek a nagy, zajos és zsúfolt élőhelynek csúfolt akárminek. Hiányoznának az itt eltöltött percek, a cég, a NEWS, a barátaim. Talán a cég annyira nem. De minden más igen. Soha többé nem mernék Yamapi szemébe nézni, ha itt hagynék csapot-papot. Akármennyire nem szeretem Tokió is az én városom, és ezt el kell fogadni.
És ez így van jól- gondolom, és eloltom a cigimet, kiszürcsölöm az utolsó csepp kávémat, majd elindulok. Hiszen ez csak egy reggel a sok közül. Csodák nincsenek, így nem ma fogom megszeretni a várost.
Fanyar mosollyal lépek be a jól ismert épületbe. Nekem ezek a falak már nem tudnak újat mutatni. Már rég nem. De azért még emlékszem, mekkorára tágult a szemem, amikor először beléptem ebbe a nagy sztárképző birodalomba. Keserűen elmosolyodok. Ez a sztár élet? Igen? Akkor élvezzük! De mit? Az állandó munkát, vagy azt, hogy még azt is szabályokhoz kötik, mikor mehetünk el WC-re és hol? Benézek a kisebbek közé, az ő arcukon még vidám mosoly van, de azért a szemem kiszúr párat, akinek már most fásultságot, ürességet tükröznek. Fiatalok és mégis, már most rájöttek ez nem az az élet, amiről álmodoztak. Sőt a közelében sincs, annak, amit akartak. Ez van. Ezen már nem tudunk változtatni. Megszoksz vagy megszöksz.
Bedobom a cuccom az öltözőbe és átöltözök. Nincs messze a próbaterem, amiben próbálni szoktunk, így nem sietek. Még is egy hideg hang szól rám, amikor belépek:
- Késett. Elvárom, hogy pontos legyen.
Ránézek az órámra. Két perc múlva 9, és 9-re beszéltük meg. Szóval késtem. Neki a pontosságra van szüksége, nekem pedig még egy cigire. Kegyetlen a sors, nem igaz? Egyikünk sem kapja meg azt, amit akar. Talán a következő életünkben. Ezek után ne lepődjenek meg, ha azt mondom kész ennyi volt, már itt sem vagyok. Azt hiszem ezen én lepődnék meg a legjobban. Nem tehetek róla, nevetnem kell. Elvárja? Várja csak.
Biccentek a többiek felé, majd beállok a helyemre. Akkor hát, lássuk azt a táncot.
- Megint bal lábbal kelt?
- Akkor vigyázzunk vele. Ma nincs kedvem veszekedni vele.
- Fantasztikus lesz ez a mai nap, már előre látom.
- Hangosak vagytok srácok! Tego és Massu, reménykedtem, hogy már kinőttetek a tini lány korszakotokból -fordulok hozzájuk. Tanuljanak meg telepatikusan beszélgetni, ha már suttogni nem tudnak.
- Bocs, Ryo! Nem akartuk.
Két perc múlva ismét hallom őket, de ekkor már inkább annyiban hagyom. Annyi értelme lenne nekik szólni, mint a kutyát megpróbálni zongorázni tanítani. Senki nem vesződik feleslegesen. Én pedig főleg nem, hiszen, ha már senki sem vesződik, akkor ugye én miért tenném?
Happy Birthday. Újra és újra. Még mindig nem a szívem csücske ez szám. Semmi sincs benne, ami úgy igazán megfogná az embert és még is rajongók ezrei játsszák le újra és újra, hallgatják és álmodoznak rá. Szánalmas. Legalább lenne benne valami, ami különlegessé teszi, amitől lehet úgy emlegetni, hogy tudod az a NEWS szám, amiben… és a többi. De ne úgy, hogy Happy Birthday, a NEWS szám.
Igen határozottan érzem, hogy most már nagyon szükségem lenne a nikotinemre. Amikor „kedves” tánctanárunk végre kienged, magamra kapom a kabátomat és már ott sem vagyok. Vár rám a tető, minden dugiban dohányzó Johnny-s mennyországa. Élvezettel gyújtom meg a kis rudat és szívok belőle hatalmasat. Káros szokás, de még mindig jobb, mint a drog. Kit érdekel, ha 20 év múlva tüdőrákban fogok meghalni? Ha drogoznék, bármelyik percben elüthetne egy kamion, ha kábultan mászkálnék. Ha nem cigiznék, egy szívinfarktus vinne el, az idegességtől. Az is bármelyik percben megtörténhet. Tehát, ha innen nézzük a dolgot a rajongóim és a főnökség is boldog lehet. Adtam nekik plusz 20 évet. Jobban belegondolva csak 15 évet, hiszen ott van még az alkohol is, az meg ugye a májat teszi tönkre. Átgondolva talán le kéne szoknom valamiről… igen,Nishikido Ryo, igen, tényleg le kéne szoknod valamiről. A gondolkodásról, baszd meg. De arról nagyon gyorsan, inkább szívd a cigid és menj vissza próbára. El fogsz késni.
Nem késtem el. Be sem mentem. Tudom, hogy nagy bajban leszek, holnap, amikor bemegyek, de most jobban vonzott a gitárom. Egy csendes helyre vágytam és most itthon ülök a gitárral a kezemben, immár másfél órája és nem alkottam semmit. Még csak nem is játszottam rajta. Felállok és kisétálok a teraszra, kabát nélkül hideg van. Csak lenézek a városra, Tokióra, de mégsem azt látom. Nem tudnám meg mondani mi az, ami a szemem előtt van, de hogy ez nem a főváros az egyszer biztos. A felhőkarcolók sokasága ugyanaz, az emberek rohanása, meg nem szűnő hömpölygése szintén. A kocsik dudálása és fénye is, de mégsem. Ez valami egész más. Ezt most el tudnám nézni órákig. De, ahogy lenni szokott megszólal a telefonom. Csodálkozna valaki, ha lehúznám egyszer a WC-n? Szerintem nem.
- Hé lógós! Nincs kedved ma bulizni egyet?