Mert izomlázból nem elég a sok
Azt hiszem, le kéne szoknom arról, hogy futással gyűrjem le a bennem gyűlő feszültséget. Kivált, ha amúgy is pezseg bennem a tejsav és nincs olyan porcikám, ami nem fájna.
Nem is mentem volna le, ha nem szívom fel magam a reggeli és a délutáni kávézáson meg a vissza nem köszönő kolléganőkön. Jucus megint elemében volt, bár én lehettem a hülye, aki megkérdezte, hogyan sikerült a párja születésnapja, akinek a kamasz gyerekeivel nem nagyon jön ki és onnantól kezdve dőlt belőle a szó. Miután elmesélte ezt, szóba került az apukája, akivel állandóan összeveszik, ha hazalátogat nagy néha, mert, hogy náluk mindig Jucusé kell, hogy legyen az utolsó szó. Hasonló tapasztalatom nekem is van, csak nálunk az apué az utolsó szó, de mi az utóbbi időben hál istennek nem veszekszünk annyira komolyan. Aztán meséltem, hogy apukám egy kicsit kibukott, amikor látta, hogy az öcsémnek a kocsimosásban az anyukám, nem pedig a barátnője segít, és hogy sajnálom, hogy apu nem tudja megkedvelni a lányt. Mire Jucusnak előjött a fullánkja és megjegyezte, hogy de hát ezzel az apukám nincs egyedül, nem? és vetett rám egy jelentőségteljes pillantást. Az volt a nem is tudom hányadik pillanat, hogy bele szerettem volna lépni az arcába.
És nálunk az a szokás, hogy az idősebbek köszönnek előre a fiataloknak, azok meg vagy elfogadják vagy keresztülnéznek rajtad, mintha ott sem lennél, kivéve, ha tartózkodik valamelyik oldaladon egy hímegyed, mert akkor van köszönés.
Néha erősen átkozom a szüleimet és nevelőimet, akik arra tanítottak, hogy mindig a napszaknak és a velem szembejövő státuszának megfelelően köszönjek, mikor mindez manapság már avítt és oly felesleges. El kell menni a másik mellett egy kumma szó nélkül és akkor frankón egálban vagyunk. És a gurigát üresen kell hagyni a tartón, az ülőkét pedig lepisálva úgy felejteni, hadd legyen valami öröme a másiknak is, ha majd nőgyógyászhoz kell járni valami fertőzéssel. Hát, ezek után nem csoda, hogy ki akartam szabadulni a falak közül, izomláz ide vagy oda.
Hulla voltam, és még annál is hullább, de istenem, az a langymeleg, a fák ezerszíne meg a kéklő ég és a kedvenc számaim, azért gondoskodtak arról, hogy megnyugodjak és még jól is essen. Azt hiszem, nem lehetek ennél szerelmesebb az őszbe már.
Csak ne kéne arra gondolnom, hogy holnap ismét jönnek ezek az apró bosszúságok és hamarosan beüt a rossz idő. Azt hiszem, meg fogok veszni akkor.
Sportból az irodába menet aztán belefutottam a laktanya egyik kiscicájába és nem bírtam megállni, hogy meg ne dögönyözzem. És az őrség, aki meg belém ütköztek emiatt elmesélték, hogy a két kis töpörtyű rendszerint elkiséri őket bejárásra. Nem tudom pontosan mekkora az úthálózat hossza odabent, de egy nagy túra, az biztos, ezek a kis pöttömök meg mennek velük. Háromszor próbáltam felvenni a sporttatyómat a betonról és a kis gazfickó háromszor mászott rá vissza. :)
Hazafelé menet pedig meglátott, mikor az őrháznál mentem el és lejött velem a kapuig, szóltam az őröknek, hogy fogják vissza, nehogy autó elé sétáljon.
És aztán sikerült szert tennem egy élménybeszámolóra a Junsu-Lévay-féle közös koncertről, és végre van egy felvételem, ahol Junsu kiemeli azt a bizonyos hangot a "A Zene az vagyok én" dalban, amit a Mozart!-ban csak a curtain call-nál tett meg. Örök hála ezért.
És most néhány őszi kép és Dióci:
Nem is mentem volna le, ha nem szívom fel magam a reggeli és a délutáni kávézáson meg a vissza nem köszönő kolléganőkön. Jucus megint elemében volt, bár én lehettem a hülye, aki megkérdezte, hogyan sikerült a párja születésnapja, akinek a kamasz gyerekeivel nem nagyon jön ki és onnantól kezdve dőlt belőle a szó. Miután elmesélte ezt, szóba került az apukája, akivel állandóan összeveszik, ha hazalátogat nagy néha, mert, hogy náluk mindig Jucusé kell, hogy legyen az utolsó szó. Hasonló tapasztalatom nekem is van, csak nálunk az apué az utolsó szó, de mi az utóbbi időben hál istennek nem veszekszünk annyira komolyan. Aztán meséltem, hogy apukám egy kicsit kibukott, amikor látta, hogy az öcsémnek a kocsimosásban az anyukám, nem pedig a barátnője segít, és hogy sajnálom, hogy apu nem tudja megkedvelni a lányt. Mire Jucusnak előjött a fullánkja és megjegyezte, hogy de hát ezzel az apukám nincs egyedül, nem? és vetett rám egy jelentőségteljes pillantást. Az volt a nem is tudom hányadik pillanat, hogy bele szerettem volna lépni az arcába.
És nálunk az a szokás, hogy az idősebbek köszönnek előre a fiataloknak, azok meg vagy elfogadják vagy keresztülnéznek rajtad, mintha ott sem lennél, kivéve, ha tartózkodik valamelyik oldaladon egy hímegyed, mert akkor van köszönés.
Néha erősen átkozom a szüleimet és nevelőimet, akik arra tanítottak, hogy mindig a napszaknak és a velem szembejövő státuszának megfelelően köszönjek, mikor mindez manapság már avítt és oly felesleges. El kell menni a másik mellett egy kumma szó nélkül és akkor frankón egálban vagyunk. És a gurigát üresen kell hagyni a tartón, az ülőkét pedig lepisálva úgy felejteni, hadd legyen valami öröme a másiknak is, ha majd nőgyógyászhoz kell járni valami fertőzéssel. Hát, ezek után nem csoda, hogy ki akartam szabadulni a falak közül, izomláz ide vagy oda.
Hulla voltam, és még annál is hullább, de istenem, az a langymeleg, a fák ezerszíne meg a kéklő ég és a kedvenc számaim, azért gondoskodtak arról, hogy megnyugodjak és még jól is essen. Azt hiszem, nem lehetek ennél szerelmesebb az őszbe már.
Csak ne kéne arra gondolnom, hogy holnap ismét jönnek ezek az apró bosszúságok és hamarosan beüt a rossz idő. Azt hiszem, meg fogok veszni akkor.
Sportból az irodába menet aztán belefutottam a laktanya egyik kiscicájába és nem bírtam megállni, hogy meg ne dögönyözzem. És az őrség, aki meg belém ütköztek emiatt elmesélték, hogy a két kis töpörtyű rendszerint elkiséri őket bejárásra. Nem tudom pontosan mekkora az úthálózat hossza odabent, de egy nagy túra, az biztos, ezek a kis pöttömök meg mennek velük. Háromszor próbáltam felvenni a sporttatyómat a betonról és a kis gazfickó háromszor mászott rá vissza. :)
Hazafelé menet pedig meglátott, mikor az őrháznál mentem el és lejött velem a kapuig, szóltam az őröknek, hogy fogják vissza, nehogy autó elé sétáljon.
És aztán sikerült szert tennem egy élménybeszámolóra a Junsu-Lévay-féle közös koncertről, és végre van egy felvételem, ahol Junsu kiemeli azt a bizonyos hangot a "A Zene az vagyok én" dalban, amit a Mozart!-ban csak a curtain call-nál tett meg. Örök hála ezért.
És most néhány őszi kép és Dióci: