Ősz
Imádom ezt az évszakot. A napsütését, a kék egét és az ezernyi színt, amivel együtt jár. Hát gyönyörű. Ma alig bírtam megülni a hátsómon bent az irodába. Sikerült rábeszélnem Krisztát, hogy menjünk le kocogni a pályára, és szerencsére benne volt az ötletben. Róttuk a köröket, egy maroknyi felmérést végzővel éppen, beszélgettünk, bámultuk az eget, a fákat, rácsodálkoztunk, milyen zöld a fű annak ellenére, hogy ősz van. Egyfolytában azt éreztem, nincs kedvem visszamenni az irodába, dolgozni sem, de leginkább a neonfénybe, a hidegbe (mert az épületben kutya hideg van, mivel a légkondijaink nem fűtenek, míg nincs fűtési szezon), a számítógép mögé. De kellett.
Levezetés alatt, ami egy kör sétából és három kör futásból állt, a Sungkyunkwan Scandal(imádom a sorozatot) OST-jéről Junsu Too love-ját hallgattam. Most arra vagyok rákattanva, remek a zene és Junsu... erről nincs mit mondanom, mert ő tökéletes. :D
Ma reggel az épületünk felé sétálva arra gondoltam, milyen jó, hogy van lábam és tudok járni, van szemem és látok, van fülem és hallok. Csupa természetes apróság, amit az ember nem értékel eléggé.
Kávézásnál megint Afganisztánra terelődött a szó. Eléggé rányomja a bélyegét a hangulatunkra a missziós elvárás. Értelmetlennek tartjuk, hogy felkészületlenül küldenek ki embereket egy olyan háborús övezetbe, ahol valójában semmi dolgunk és érdekeltségünk. Az amcsikat legalább rendesen kiképzik arra, hogy mit tegyenek, ha támadás éri őket. Csapatnál kapnak némi felkészítést, de még az is csak felszínes. Mi meg, ahol én dolgozom, csak papíron vagyunk katonák igazából. Ha belegondolok, hogy az én kiképzésem mindössze 6 hét volt...hát, meredek lenne kiküldeni misszióba. Ráadásul, nem is mennék, mert nem a saját országomat kéne nekem ott védenem, hanem az amcsik hülyeségét támogatnom. Elég sok gondolat felmerült bennünk kávézáskor és nem túl jók.
Tegnap találtam a benti gépemen pár Lord of the ringses fanficet és találomra megnyitottam egyet, hogy elolvassam. Annyira jól esett, és némelyik fanfic író olyan szépen fogalmaz angolul, hűen visszaadva a Tolkien féle angol nyelvhasználatot. Élmény volt olvasni. Nosza, feltúrtam a régi LOTR-os dolgaim, képeket (hajjaj!), fanficeket, dalszöveg fordításokat (totál elfelejtettem, hogy a Király visszatér záródalát Annie Lennox énekli, Into the west a címe és gyönyörűen költői, a Gyűrű szövetségének végcímdalát Enya adja elő,az a May it be, a Két toronynak pedig Emilia Torrini énekli a zenéjét, Gollam dalát), miegymást és belebotlottam a Márványszirtbe.
A Márványszirt egy régi történet, amin a volt legjobb barátnőm (Móni), én és egy másik ismerősöm (ő a honi borítófestészet vezető neve) írtunk. Banális és laposka történet volt, leginkább a régi vágyálmainkat írtuk bele ebbe a fantasy irományba. Sosem fejeztük be, Móni az egészen uralkodni akart, bármilyen ötletünk volt, ő elvetette, az általam írt összes fejezetet átírta, mert túl merésznek találta és a végén elegem lett belőle. A barátság amúgy is tönkrement, hosszú lenne elmesélni, miért meg régi seb is, de ez a kimaradt fejezet megmaradt. Azt nem tudom, hogy a Márványszirt meg van-e valahol fáljba, de majd megnézem egyszer.
Mindenesetre, találtam egy kimaradt jelenetet.
Íme:
Dühödt nyári szél szaggatta a sötét szoba fályolfüggönyeit. A sziklák alól haragosan morajlott a tenger, fehér tajtékjai a kőalapzatba martak, mint a megvadult ragadozók (az áldozat húsába). Vastag, fekete fellegek csüngtek az égen, a sziklaormon álló épület felett, esőtől duzzadt hasuk szinte megérintette a tetőcserepeket. A távolból halk dörrenések hallatszottak, mennydörgés morgott. Hangját a felhők közül felfénylő villámok liláskék szigonya követte.
Vihar közelgett. De még senki nem tudta, hogy nem egyszerű égiháború lesz ez.
Nem figyelt rá a sötétben egymáshoz simuló két alak sem. Egymáson kívül nem sokat éreztek a valóságból, ők ketten, akik maguk is a valón kívül léteztek. Mivel nem volt fülük, dobhártyájuk nem érzékelte a nyári éj vésszel teli hangjait. Nem volt orruk, amivel érezhették volna a forró, fülledt levegőben megélénkült sós tengerillatot. Nem látó szemeikkel nem nézhettek farkasszemet az eget szaggató vakító villámok seregével.
Nem létező testükön nem érzékelhették a vihar közeledésének rémületét, nem borította bőr őket, mely összehúzódott volna a szobába betörő hideg fuvallat érintése nyomán. Nem voltak hús-vér lények, mégis vonásokat láthattak volna az arcukon, hajat érinthettek volna a fejükön, elveszhettek volna egymásba simuló testük látványában azok, akik véletlenül megpillantották volna őket most. De senki nem figyelt fel a jelenlétükre, mint ahogy ők sem voltak figyelemmel másokra.
Pedig a fogadó nem volt csendes. Halk sürgölődés neszei osontak ki egy távolabbi szobából, összezárt fogak közt szűrt szavak szisszenése osztott parancsokat. Odabent egy gyermek születésére vártak.
Az égzengés egyre közelebbről jött, egyre türelmetlenebbül morgott, sűrűbb lett körülötte a villámlás is. A szél a fák lombjait tépte, haragosan süvített az ágak között, a tetőcserepeket cibálta.
De a két alak a szoba mélyén, és a vajúdót körülvevő emberek nem nagyon törődtek az ég haragjával. Előbbiek épp elvesztek a szerelem mámorában, utóbbiakat lekötötte a születő élet, és már hozzá szoktak a forrongó nyárból kelő tengeri viharok dühéhez.
Csendes sóhajok vesztek bele az égiháború hangjába, melyet elnyomtak az anya kínnal átitatott kiáltásai. Érintések szikráztak visszhangként a villámok fényére, eggyé váló testek ringtak egy láthatatlan tenger felszínén. Két ősrégi tudat forrt össze a kéjben, két nem evilági szellem osztozott a gyönyör nem evilági szintjén.
-Riannon - a név alig több egy sóhajnál, szinte azonnal szét is foszlik a fullasztó légben.
-Fenséges féldémonom - leheli a másik válaszként.
Egy röpke, beteljesüléssel teli, pillanatig mind kettejük felvett emberi alakja sziporkázóan felizzik, és fénybe borítja a szobát, majd lassan halványul el, mint a távolodó gyertya lángja. A két alak nem válik azonnal szét.
Csak most eszmélnek rá a külvilágra. Éles érzékeik végre felfogják a vihar jöttét, a nehezen születő embergyermek harcát az életért, és valami más, megfoghatatlan rosszindulat közelségét, aminek még nem tudnak nevet adni.
Új sikoly szakít a levegőbe.
-Mi ez? - rezzen össze a gyengébb entitás.
-A születés hangja - feleli az erőtől duzzadó másik.
-Az anyám is így szenvedett? - kérdezi az első, és tudata megfeszül az éles hangoktól.
-Ő démon volt, nem kínozta emberi fájdalom - válaszolja a kérdezett, mentális csápjaival még szorosabbra vonva ölelését a nem evilági kreatúrán.
Az ernyedten simult a védelmező lényhez, anyagtalan kivetülése egészen emberi riadalommal fogta a szenvedés hullámait.
-Riannon nem tudnál tenni valamit? - tudakolja.
-Sajnos nem - válaszolja a megnevezett. - Felette nincs hatalmam, csak az épületen és a hozzá tartozókon. Ez az asszony pedig idegen…
Néhány feszült pillanatig mindketten a kiáltásokat hallgatták. Az egész épületen átizzadt a szenvedés, mintha minden berendezési tárgy együtt nyögte volna az életre jövés kínjait.
-Túlságosan gyenge - sóhajtja a törékenyebb démoni lény. Aurája a villámok erejével izzott.
-Ne törődj vele - feleli Riannon és éteri mosolyával megpróbálta felmelegíteni.
Újra egymáshoz bújtak, belefeledkezve az ölelés mohóságába, engedve, hogy új vágy keljen az utolsó után. A belőlük áradó energia átszőtte a házat, amivel egyek voltak, de a falakon kívül mindenki előtt rejtve maradt. Láthatatlanok voltak az emberi szem előtt, ha akarták, de a vágy pillanataiban még nekik is alakot kellett ölteniük.
Friss szenvedély űzte őket, s átadták magukat neki, belesüppedtek, elernyedtek benne. De a vihar tombolása és a vajúdó jajgatása nem engedte többé, hogy feloldódjanak benne. A külvilág körül állta az időben eltérő teret, és fokozatosan összeszűkült a félvalóság peremén. Mégis megpróbáltak elválni tőle, de egy erőteljes energiahullám széthasította egybeolvadt lényüket.
-Mi volt ez? - kérdezi riadtan a féldémon.
A másik nem felelt azonnal, csak tudatát terjesztette ki, és figyelt. A rémület fagya úgy járta át, mint kegyetlen szavak pengéje az ártatlan szívet. Eltaszította magától az előbb még öleltet, és éteri vonásain a félelem grimasza suhan át.
-Megpróbál kiszabadulni - mondja nagyon is emberi remegéssel a hangjában. - Rájött, hogy nem őrködöm felette, és most ki akar törni.
A mennydörgés most már egészen az épület fölül hallatszott, ereje olyan nagy volt, hogy beleremegtek az ablaküvegek. A koromfekete fellegekből egy fél tucat kékesfehér istennyila csapott elő, sisteregve nyalták végig a tenger tajtékzó felszínét.
-Riannon? - a nem emberi, többszólamú hang tanácstalan.
-Meg kell állítanom, amíg nem késő! - válaszolja a démon. - Én vagyok az Átjáró Őre, az útját kell állnom!
Még ki sem mondta, és a szoba sötét, füstszerű árnyakkal telt meg. Ők nem fáradoztak azzal, hogy emberi testet öltsenek magukra, anyaguk hideg, sugárzóan kegyetlen, pusztításra kész. Úgy kerítik be őket, mint farkas falka a prédát, igyekezve elzárni előlük a menekülés útját.
-Gyere! - kiáltja Riannon, miközben démonkard anyagiasul a kezében. - Le kell jutnunk a Kapuhoz!
A penge áthatolt az árnyékból kelt szörnyetegeken, de elpusztítani nem tudta őket, csak meghátrálásra kényszeríteni. A démon a másik után kapott és maga mögött tartva áttört a szoba ajtaján, átlépve rajta, mintha ott sem lenne. A folyosó fényében új támadók születtek a sötét zugokból és indultak feléjük. Riannon a kardját használva igyekezett utat törni közöttük, mialatt a fogadó pincéjének irányába futott.
Ártatlan házimanók, csak az ő tekintetüknek láthatók, iramodtak szerteszét a fenyegető gonoszság elől, mely egyre csak közeledni látszott. Alaktalan, éjfekete démonfajzat üldözőik egyike hirtelen megragadta a féldémon kivetülését, hogy magába szippantva foglyul ejtse.
-Seysamin! - kiáltja Riannon, és magához ragadja a gyengébb erejű entitást.
Démonkardjával az ellenségre sújtva kiszabadította a féldémont, és újra a pince irányába tört.
Hirtelen két frontvonalon folyt a harc a létben maradásért. Az egyik láthatatlan maradt a halandók szeme előtt, démonok vívták, a másikban részt vettek maguk is, és egy gyermek élete volt a célja.
Riannon ádáz harcot vívott egyre sűrűsödő ellenségeikkel szemben, de tudta már, hogy elkésett. Az Átjáró megsérült, és a repedésen át a gonoszság szüleményei szivárogtak át. Egyetlen pillanatnyi figyelmetlenségéért jókora árat kellett fizetnie.
A füstszerű lények mentális csápjai megszaggatták a magukra öltött alakot, vörösen izzó karomnyomokat hagyva a félig emberi bőrfelületen.
-Védtelenek vagyunk velük szemben! - Seysamin többszólamú jajkiáltása élesen visszhangzott Riannon elméjének felszínén.
-Nem foghat el bennünket! - morogja a párja, és kardjával a tintaszerű lényeket szabdalja. - Ebben az alakban túl sebezhetőek vagyunk!
A lépcső alja váratlanul eltűnt, helyét sötéten tátongó semmi vette át, épp csak megtudtak állni az utolsó lépcsőfokon, mielőtt lezuhanhattak volna. Seysamin riadtan pillantott Riannon-ra.
-Vissza! - parancsolja a társa, és már taszigálja is maga előtt felfelé.
Rohanvást igyekeztek a lépcső teteje felé, és végig a folyosón. Az egyik ajtó előtt, a féldémon meglepetten jött rá, hogy a születés sikolyai innen szűrődtek ki, Riannon megtorpant. Odabent elnémultak a hangok, csendes mozdulatok terítettek leplet az örök álomba hulló anyára, csak a gyermek erőtlen nyöszörgése hallatszik néha-néha.
-Mi vagyunk az utolsók, akik tudják a Labirintus Titkát - mondja Riannon, fénylően kék pillantása a féldémon tekintetébe mélyed. - A Démon Úr nem foghat el minket, nem szedheti ki belőlünk az útvesztőből kivezető ösvény rejtélyét. Ha anyagi testet öltünk nem érhetnek hozzánk a csatlósai, sem ő maga….
Seysamin megrettenve nézett rá, elméjének mélysége már megérintette Riannon tervének körvonalait.
-Mit akarsz tenni? - kérdésének visszhangja elhal a közelgő sötétségben.
-A gyermek…. A lelke üres és magányos, a teste befogadhat, és ha elmúlik a veszély érted jöhetek….
-Nem! - tiltakozik a másik kétségbeesve. - Nem hagyhatsz el!
-Máshogy nem tudlak megmenteni! - feleli Riannon dühödten. - Foglald el a gyermek testét, adj esélyt neki a túlélésre….Adj magadnak esélyt a túlélésre!
A másik tudata ellenkezve merevedett az övének, nem törődve az őket bekerítő veszéllyel. A sötétség egyre sűrűbben fonta körbe nem evilági lényüket.
-Menj! - kiáltja a démon, és áttaszítja a másikat a faajtó szilárd anyagán. S mikor Seysamin megpróbál kitörni, egész hatalmával neki feszül a valós síknak, és elzárja előle a vissza felé vezető utat.
-Menj és felejts! - kántálja a varázsigék között. - Felejtsd el, ki voltál és élj!
A csecsemő halandó teste magába szippantotta a végzete ellen küzdő Seysamint, és a gyermek következő lélegzetvétele már biztos. A sírása hangosan és dühödten kapott szárnyra a halál árnyékai között.
Riannon megkönnyebbülve nézett szembe a rá támadókra, démonpengéje izzó sebeket vágott a koromfekete füstként gomolygó lényeken, melyek elől a korlát felé hátrált. Mikor háta elérte a faragott kapaszkodót, könnyedén átbucskázott rajta, félig anyagiasult teste puhán ért földet a fapadlón. Támadói nem követték; nem kellett, mert a fénytelen sarkok új szörnyeket köptek magukból és most azok igyekeztek feléje. A pincéhez vezető lépcsősor alján mintázatlan egyszerű faajtó terpeszkedett. Valami láthatatlan erő rángatta a kilincsét belülről, de a varázslat, mely alatt állt, nem engedett.
Egy csapat apró gnóm rontott Riannonra, akit meglepett a váratlan támadás. Fénylően átlátszó kivetülése megrázkódott a fájdalomtól, de a démonkard végigszántott a gonosz kis lények csordáján. De őket sem pusztította el a félig anyagias penge, s amelyiket letaszította magáról, az még nagyobb dühvel ugrott újra támadásba. A démon a kard mellé pajzsot is idézett, annak fedezékéből hárította a csöppnyi ragadozók csapásait.
Végre elérte a faajtó szilárd felületét. Szembe fordult az üldözőivel, hátát neki vetette a tölgy sima felszínének és új varázsigéket mormolt. A valóság hullámzani kezdett közte és az ajtó között, fény csapott ki a felületből és körbe vette a démon alakját. Riannon kardját és pajzsát maga előtt tartva tett egy lépést hátra és engedte, hogy az izzás magához ölelje. Eggyé vált a fa rostjaival, belesüppedt az anyagba, mely magába zárta, mintha mindig is oda tartozott volna.
A fény elvakította a sötét szerzetek egyszerű tudatát, amit csak távolról támogatott gazdájuk megszállott elméje, és mikor a valóság ismét kitisztult, Riannon már többé nem volt elérhető a számukra. Mentális csápjaikkal a démon után kutattak, de csak a faajtóra faragott alakot érintették, amihez nem tudtak hozzá férni.
Gazdájuk dühe magához szólította őket, és elenyésztek, úgy ahogy teremtődtek.
A vihar elvonult még aznap éjszaka. A fiúcsecsemő túlélte az éjszakát, és a fogadó gazdái magukhoz vették a szegény árvát, hogy a saját gyermekeikkel nevelődjék fel.
A pinceajtóba faragott tökéletes alkotást -egy karcsú harcos portréját - sokan megcsodálták az évek hosszú során, de hiába kérdeződtek a mester után, a fogadósék nem tudták megnevezni a tehetséges faragót.
Az MSN-es probléma egyelőre megoldatlan. Megnéztem a megadott oldalt, de van, akinek egy éve nem csináltak semmit a fiókjával, úgyhogy nem reménykedem. Már két levelet írtam, eddig szó nélkül hagyták. Kellene egy új fiókot csinálnom, de egyelőre nem akar együttműködni a messenger. Azt sem nagyon tudom, hogy kreálhatok-e egyet, míg tiltás van rajtam. Úgyhogy, ha valakinek kell valami az írjon vagy ide vagy az e-mail címemre. Meg a profilomon fent van a skype címem, bár az opcionálisan van bekapcsolva csak.
Levezetés alatt, ami egy kör sétából és három kör futásból állt, a Sungkyunkwan Scandal(imádom a sorozatot) OST-jéről Junsu Too love-ját hallgattam. Most arra vagyok rákattanva, remek a zene és Junsu... erről nincs mit mondanom, mert ő tökéletes. :D
Ma reggel az épületünk felé sétálva arra gondoltam, milyen jó, hogy van lábam és tudok járni, van szemem és látok, van fülem és hallok. Csupa természetes apróság, amit az ember nem értékel eléggé.
Kávézásnál megint Afganisztánra terelődött a szó. Eléggé rányomja a bélyegét a hangulatunkra a missziós elvárás. Értelmetlennek tartjuk, hogy felkészületlenül küldenek ki embereket egy olyan háborús övezetbe, ahol valójában semmi dolgunk és érdekeltségünk. Az amcsikat legalább rendesen kiképzik arra, hogy mit tegyenek, ha támadás éri őket. Csapatnál kapnak némi felkészítést, de még az is csak felszínes. Mi meg, ahol én dolgozom, csak papíron vagyunk katonák igazából. Ha belegondolok, hogy az én kiképzésem mindössze 6 hét volt...hát, meredek lenne kiküldeni misszióba. Ráadásul, nem is mennék, mert nem a saját országomat kéne nekem ott védenem, hanem az amcsik hülyeségét támogatnom. Elég sok gondolat felmerült bennünk kávézáskor és nem túl jók.
Tegnap találtam a benti gépemen pár Lord of the ringses fanficet és találomra megnyitottam egyet, hogy elolvassam. Annyira jól esett, és némelyik fanfic író olyan szépen fogalmaz angolul, hűen visszaadva a Tolkien féle angol nyelvhasználatot. Élmény volt olvasni. Nosza, feltúrtam a régi LOTR-os dolgaim, képeket (hajjaj!), fanficeket, dalszöveg fordításokat (totál elfelejtettem, hogy a Király visszatér záródalát Annie Lennox énekli, Into the west a címe és gyönyörűen költői, a Gyűrű szövetségének végcímdalát Enya adja elő,az a May it be, a Két toronynak pedig Emilia Torrini énekli a zenéjét, Gollam dalát), miegymást és belebotlottam a Márványszirtbe.
A Márványszirt egy régi történet, amin a volt legjobb barátnőm (Móni), én és egy másik ismerősöm (ő a honi borítófestészet vezető neve) írtunk. Banális és laposka történet volt, leginkább a régi vágyálmainkat írtuk bele ebbe a fantasy irományba. Sosem fejeztük be, Móni az egészen uralkodni akart, bármilyen ötletünk volt, ő elvetette, az általam írt összes fejezetet átírta, mert túl merésznek találta és a végén elegem lett belőle. A barátság amúgy is tönkrement, hosszú lenne elmesélni, miért meg régi seb is, de ez a kimaradt fejezet megmaradt. Azt nem tudom, hogy a Márványszirt meg van-e valahol fáljba, de majd megnézem egyszer.
Mindenesetre, találtam egy kimaradt jelenetet.
Íme:
Dühödt nyári szél szaggatta a sötét szoba fályolfüggönyeit. A sziklák alól haragosan morajlott a tenger, fehér tajtékjai a kőalapzatba martak, mint a megvadult ragadozók (az áldozat húsába). Vastag, fekete fellegek csüngtek az égen, a sziklaormon álló épület felett, esőtől duzzadt hasuk szinte megérintette a tetőcserepeket. A távolból halk dörrenések hallatszottak, mennydörgés morgott. Hangját a felhők közül felfénylő villámok liláskék szigonya követte.
Vihar közelgett. De még senki nem tudta, hogy nem egyszerű égiháború lesz ez.
Nem figyelt rá a sötétben egymáshoz simuló két alak sem. Egymáson kívül nem sokat éreztek a valóságból, ők ketten, akik maguk is a valón kívül léteztek. Mivel nem volt fülük, dobhártyájuk nem érzékelte a nyári éj vésszel teli hangjait. Nem volt orruk, amivel érezhették volna a forró, fülledt levegőben megélénkült sós tengerillatot. Nem látó szemeikkel nem nézhettek farkasszemet az eget szaggató vakító villámok seregével.
Nem létező testükön nem érzékelhették a vihar közeledésének rémületét, nem borította bőr őket, mely összehúzódott volna a szobába betörő hideg fuvallat érintése nyomán. Nem voltak hús-vér lények, mégis vonásokat láthattak volna az arcukon, hajat érinthettek volna a fejükön, elveszhettek volna egymásba simuló testük látványában azok, akik véletlenül megpillantották volna őket most. De senki nem figyelt fel a jelenlétükre, mint ahogy ők sem voltak figyelemmel másokra.
Pedig a fogadó nem volt csendes. Halk sürgölődés neszei osontak ki egy távolabbi szobából, összezárt fogak közt szűrt szavak szisszenése osztott parancsokat. Odabent egy gyermek születésére vártak.
Az égzengés egyre közelebbről jött, egyre türelmetlenebbül morgott, sűrűbb lett körülötte a villámlás is. A szél a fák lombjait tépte, haragosan süvített az ágak között, a tetőcserepeket cibálta.
De a két alak a szoba mélyén, és a vajúdót körülvevő emberek nem nagyon törődtek az ég haragjával. Előbbiek épp elvesztek a szerelem mámorában, utóbbiakat lekötötte a születő élet, és már hozzá szoktak a forrongó nyárból kelő tengeri viharok dühéhez.
Csendes sóhajok vesztek bele az égiháború hangjába, melyet elnyomtak az anya kínnal átitatott kiáltásai. Érintések szikráztak visszhangként a villámok fényére, eggyé váló testek ringtak egy láthatatlan tenger felszínén. Két ősrégi tudat forrt össze a kéjben, két nem evilági szellem osztozott a gyönyör nem evilági szintjén.
-Riannon - a név alig több egy sóhajnál, szinte azonnal szét is foszlik a fullasztó légben.
-Fenséges féldémonom - leheli a másik válaszként.
Egy röpke, beteljesüléssel teli, pillanatig mind kettejük felvett emberi alakja sziporkázóan felizzik, és fénybe borítja a szobát, majd lassan halványul el, mint a távolodó gyertya lángja. A két alak nem válik azonnal szét.
Csak most eszmélnek rá a külvilágra. Éles érzékeik végre felfogják a vihar jöttét, a nehezen születő embergyermek harcát az életért, és valami más, megfoghatatlan rosszindulat közelségét, aminek még nem tudnak nevet adni.
Új sikoly szakít a levegőbe.
-Mi ez? - rezzen össze a gyengébb entitás.
-A születés hangja - feleli az erőtől duzzadó másik.
-Az anyám is így szenvedett? - kérdezi az első, és tudata megfeszül az éles hangoktól.
-Ő démon volt, nem kínozta emberi fájdalom - válaszolja a kérdezett, mentális csápjaival még szorosabbra vonva ölelését a nem evilági kreatúrán.
Az ernyedten simult a védelmező lényhez, anyagtalan kivetülése egészen emberi riadalommal fogta a szenvedés hullámait.
-Riannon nem tudnál tenni valamit? - tudakolja.
-Sajnos nem - válaszolja a megnevezett. - Felette nincs hatalmam, csak az épületen és a hozzá tartozókon. Ez az asszony pedig idegen…
Néhány feszült pillanatig mindketten a kiáltásokat hallgatták. Az egész épületen átizzadt a szenvedés, mintha minden berendezési tárgy együtt nyögte volna az életre jövés kínjait.
-Túlságosan gyenge - sóhajtja a törékenyebb démoni lény. Aurája a villámok erejével izzott.
-Ne törődj vele - feleli Riannon és éteri mosolyával megpróbálta felmelegíteni.
Újra egymáshoz bújtak, belefeledkezve az ölelés mohóságába, engedve, hogy új vágy keljen az utolsó után. A belőlük áradó energia átszőtte a házat, amivel egyek voltak, de a falakon kívül mindenki előtt rejtve maradt. Láthatatlanok voltak az emberi szem előtt, ha akarták, de a vágy pillanataiban még nekik is alakot kellett ölteniük.
Friss szenvedély űzte őket, s átadták magukat neki, belesüppedtek, elernyedtek benne. De a vihar tombolása és a vajúdó jajgatása nem engedte többé, hogy feloldódjanak benne. A külvilág körül állta az időben eltérő teret, és fokozatosan összeszűkült a félvalóság peremén. Mégis megpróbáltak elválni tőle, de egy erőteljes energiahullám széthasította egybeolvadt lényüket.
-Mi volt ez? - kérdezi riadtan a féldémon.
A másik nem felelt azonnal, csak tudatát terjesztette ki, és figyelt. A rémület fagya úgy járta át, mint kegyetlen szavak pengéje az ártatlan szívet. Eltaszította magától az előbb még öleltet, és éteri vonásain a félelem grimasza suhan át.
-Megpróbál kiszabadulni - mondja nagyon is emberi remegéssel a hangjában. - Rájött, hogy nem őrködöm felette, és most ki akar törni.
A mennydörgés most már egészen az épület fölül hallatszott, ereje olyan nagy volt, hogy beleremegtek az ablaküvegek. A koromfekete fellegekből egy fél tucat kékesfehér istennyila csapott elő, sisteregve nyalták végig a tenger tajtékzó felszínét.
-Riannon? - a nem emberi, többszólamú hang tanácstalan.
-Meg kell állítanom, amíg nem késő! - válaszolja a démon. - Én vagyok az Átjáró Őre, az útját kell állnom!
Még ki sem mondta, és a szoba sötét, füstszerű árnyakkal telt meg. Ők nem fáradoztak azzal, hogy emberi testet öltsenek magukra, anyaguk hideg, sugárzóan kegyetlen, pusztításra kész. Úgy kerítik be őket, mint farkas falka a prédát, igyekezve elzárni előlük a menekülés útját.
-Gyere! - kiáltja Riannon, miközben démonkard anyagiasul a kezében. - Le kell jutnunk a Kapuhoz!
A penge áthatolt az árnyékból kelt szörnyetegeken, de elpusztítani nem tudta őket, csak meghátrálásra kényszeríteni. A démon a másik után kapott és maga mögött tartva áttört a szoba ajtaján, átlépve rajta, mintha ott sem lenne. A folyosó fényében új támadók születtek a sötét zugokból és indultak feléjük. Riannon a kardját használva igyekezett utat törni közöttük, mialatt a fogadó pincéjének irányába futott.
Ártatlan házimanók, csak az ő tekintetüknek láthatók, iramodtak szerteszét a fenyegető gonoszság elől, mely egyre csak közeledni látszott. Alaktalan, éjfekete démonfajzat üldözőik egyike hirtelen megragadta a féldémon kivetülését, hogy magába szippantva foglyul ejtse.
-Seysamin! - kiáltja Riannon, és magához ragadja a gyengébb erejű entitást.
Démonkardjával az ellenségre sújtva kiszabadította a féldémont, és újra a pince irányába tört.
Hirtelen két frontvonalon folyt a harc a létben maradásért. Az egyik láthatatlan maradt a halandók szeme előtt, démonok vívták, a másikban részt vettek maguk is, és egy gyermek élete volt a célja.
Riannon ádáz harcot vívott egyre sűrűsödő ellenségeikkel szemben, de tudta már, hogy elkésett. Az Átjáró megsérült, és a repedésen át a gonoszság szüleményei szivárogtak át. Egyetlen pillanatnyi figyelmetlenségéért jókora árat kellett fizetnie.
A füstszerű lények mentális csápjai megszaggatták a magukra öltött alakot, vörösen izzó karomnyomokat hagyva a félig emberi bőrfelületen.
-Védtelenek vagyunk velük szemben! - Seysamin többszólamú jajkiáltása élesen visszhangzott Riannon elméjének felszínén.
-Nem foghat el bennünket! - morogja a párja, és kardjával a tintaszerű lényeket szabdalja. - Ebben az alakban túl sebezhetőek vagyunk!
A lépcső alja váratlanul eltűnt, helyét sötéten tátongó semmi vette át, épp csak megtudtak állni az utolsó lépcsőfokon, mielőtt lezuhanhattak volna. Seysamin riadtan pillantott Riannon-ra.
-Vissza! - parancsolja a társa, és már taszigálja is maga előtt felfelé.
Rohanvást igyekeztek a lépcső teteje felé, és végig a folyosón. Az egyik ajtó előtt, a féldémon meglepetten jött rá, hogy a születés sikolyai innen szűrődtek ki, Riannon megtorpant. Odabent elnémultak a hangok, csendes mozdulatok terítettek leplet az örök álomba hulló anyára, csak a gyermek erőtlen nyöszörgése hallatszik néha-néha.
-Mi vagyunk az utolsók, akik tudják a Labirintus Titkát - mondja Riannon, fénylően kék pillantása a féldémon tekintetébe mélyed. - A Démon Úr nem foghat el minket, nem szedheti ki belőlünk az útvesztőből kivezető ösvény rejtélyét. Ha anyagi testet öltünk nem érhetnek hozzánk a csatlósai, sem ő maga….
Seysamin megrettenve nézett rá, elméjének mélysége már megérintette Riannon tervének körvonalait.
-Mit akarsz tenni? - kérdésének visszhangja elhal a közelgő sötétségben.
-A gyermek…. A lelke üres és magányos, a teste befogadhat, és ha elmúlik a veszély érted jöhetek….
-Nem! - tiltakozik a másik kétségbeesve. - Nem hagyhatsz el!
-Máshogy nem tudlak megmenteni! - feleli Riannon dühödten. - Foglald el a gyermek testét, adj esélyt neki a túlélésre….Adj magadnak esélyt a túlélésre!
A másik tudata ellenkezve merevedett az övének, nem törődve az őket bekerítő veszéllyel. A sötétség egyre sűrűbben fonta körbe nem evilági lényüket.
-Menj! - kiáltja a démon, és áttaszítja a másikat a faajtó szilárd anyagán. S mikor Seysamin megpróbál kitörni, egész hatalmával neki feszül a valós síknak, és elzárja előle a vissza felé vezető utat.
-Menj és felejts! - kántálja a varázsigék között. - Felejtsd el, ki voltál és élj!
A csecsemő halandó teste magába szippantotta a végzete ellen küzdő Seysamint, és a gyermek következő lélegzetvétele már biztos. A sírása hangosan és dühödten kapott szárnyra a halál árnyékai között.
Riannon megkönnyebbülve nézett szembe a rá támadókra, démonpengéje izzó sebeket vágott a koromfekete füstként gomolygó lényeken, melyek elől a korlát felé hátrált. Mikor háta elérte a faragott kapaszkodót, könnyedén átbucskázott rajta, félig anyagiasult teste puhán ért földet a fapadlón. Támadói nem követték; nem kellett, mert a fénytelen sarkok új szörnyeket köptek magukból és most azok igyekeztek feléje. A pincéhez vezető lépcsősor alján mintázatlan egyszerű faajtó terpeszkedett. Valami láthatatlan erő rángatta a kilincsét belülről, de a varázslat, mely alatt állt, nem engedett.
Egy csapat apró gnóm rontott Riannonra, akit meglepett a váratlan támadás. Fénylően átlátszó kivetülése megrázkódott a fájdalomtól, de a démonkard végigszántott a gonosz kis lények csordáján. De őket sem pusztította el a félig anyagias penge, s amelyiket letaszította magáról, az még nagyobb dühvel ugrott újra támadásba. A démon a kard mellé pajzsot is idézett, annak fedezékéből hárította a csöppnyi ragadozók csapásait.
Végre elérte a faajtó szilárd felületét. Szembe fordult az üldözőivel, hátát neki vetette a tölgy sima felszínének és új varázsigéket mormolt. A valóság hullámzani kezdett közte és az ajtó között, fény csapott ki a felületből és körbe vette a démon alakját. Riannon kardját és pajzsát maga előtt tartva tett egy lépést hátra és engedte, hogy az izzás magához ölelje. Eggyé vált a fa rostjaival, belesüppedt az anyagba, mely magába zárta, mintha mindig is oda tartozott volna.
A fény elvakította a sötét szerzetek egyszerű tudatát, amit csak távolról támogatott gazdájuk megszállott elméje, és mikor a valóság ismét kitisztult, Riannon már többé nem volt elérhető a számukra. Mentális csápjaikkal a démon után kutattak, de csak a faajtóra faragott alakot érintették, amihez nem tudtak hozzá férni.
Gazdájuk dühe magához szólította őket, és elenyésztek, úgy ahogy teremtődtek.
A vihar elvonult még aznap éjszaka. A fiúcsecsemő túlélte az éjszakát, és a fogadó gazdái magukhoz vették a szegény árvát, hogy a saját gyermekeikkel nevelődjék fel.
A pinceajtóba faragott tökéletes alkotást -egy karcsú harcos portréját - sokan megcsodálták az évek hosszú során, de hiába kérdeződtek a mester után, a fogadósék nem tudták megnevezni a tehetséges faragót.
Az MSN-es probléma egyelőre megoldatlan. Megnéztem a megadott oldalt, de van, akinek egy éve nem csináltak semmit a fiókjával, úgyhogy nem reménykedem. Már két levelet írtam, eddig szó nélkül hagyták. Kellene egy új fiókot csinálnom, de egyelőre nem akar együttműködni a messenger. Azt sem nagyon tudom, hogy kreálhatok-e egyet, míg tiltás van rajtam. Úgyhogy, ha valakinek kell valami az írjon vagy ide vagy az e-mail címemre. Meg a profilomon fent van a skype címem, bár az opcionálisan van bekapcsolva csak.