[Fanfic] Marvel egypercesek II. | 2.
Író: jarithka
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bruce/Thor, Bruce/Tony, Bucky/Steve, Bucky/Steve/Bucky, Bucky/Rumlow, Clint/Natasha, Charles/Erik, Johnny Storm/Steve Rogers, Loki/Loki, Loki/Thor, Loki/Tony, Loki/Steve/Tony, Bruce/Tony/Loki
Típus: egyperces
Korhatár: PG-től NC-17-ig
Figyelmeztetések: szereplő halála, trágár beszéd, pánikroham, gyilkosság, kínzás, hurt/comfort, angst
Szószám: összesen ~9100 szó
Történet: 19 darab egyperces történet, amiket a Ti kívánságaitok alapján írtam meg. A történetek mind különállóak, egymáshoz nem köthetőek. Korábbi történeteim olvasata nem szükségszerű hozzájuk.
Ajánlás: Mindenkinek, aki leadott kérést, kívánságot, mindenkinek, aki talál köztük kedvére való szösszenetet ♥
Megjegyzés: Ezúttal is élmény volt ezeken a történeteken dolgozni, úgyhogy bízom benne, hogy ti pedig élvezni fogjátok az olvasásukat :)
Kívánságokat facebookon keresztül lehetett leadni, a csoportomban.
Jó szórakozást és kellemes őszt mindenkinek~ ♥
14. Clint/Natasha; 488 szó; Alexának
- Mi történt Budapesten?
Clint és Natasha összenéztek a reggelijük felett. A férfi éppen a kávéját kortyolta és az iPadjén olvasta egy lehetséges küldetés részleteit, míg a nő a kedvenc müzlijét ropogtatta, mikor elhangzott a kérdés az anyja vörös haját és az apja mentalitását és stílusát öröklő lány szájából.
- Miért kérdezed, Lizzie? - nézett rá kérdőn Barton.
- Stark bácsi megint emlegette, de nem volt hajlandó elmondani - felelte a lány, és durcásan csücsörített telt ajkaival. - Hozzátok küldött.
- Délután lesz egy beszélgetésem Stark bácsival - jelentette ki Natasha negédesen. Clint egyetértően bólintott, ám nem kerülte el a figyelmét a veszélyre figyelmeztető ráncok megjelenése lánya homlokán.
Felsóhajtott, és félretette az előtte fekvő készüléket.
- Rendben. Elmondjuk neked, mi történt Budapesten, de cserébe elmész abba a nyári iskolába, amit kinéztünk neked.
Lizzie szemében fellobbant az ellenkezés dühös lángja, amit jó ég tudja, kitől örökölt, aztán mégis megemberelte magát, és biccentett.
- Oké.
- Budapesten találkoztam először anyáddal - mosolyodott el Clint. - Mikor is volt?
- 2004-ben - felelte gondolkozás nélkül a nő. Az ő szája sarkában is mosoly játszott. - Akkoriban épp menekültem. A volt KGB ügynökök elől, az oroszok elől. Nem az a szervezet volt, ahonnan csak úgy ki lehetett lépni. Én viszont új életet akartam kezdeni.
- A Fekete Özvegy Európába utazása azonban felkeltette a SHIELD érdeklődését is - vette vissza a szót Barton. Lizzie felhúzott térdekkel, azokon megtámasztott állal hallgatta a történetet, és magában kuncogott szülein. A kém és a katona. Tökéletesen szerelmesen. - Fury igazgató engem bízott meg, hogy egyszer és mindenkorra pontot tegyek az ügy végére.
- Pontot? - kérdezte összehúzott szemöldökkel a lány.
- Likvidálnia kellett engem - válaszolta Natasha, miközben egy újabb falatot rágcsált.
- Napokig megfigyeléseket végeztem, kerestem a megfelelő helyet - dőlt hátra a székében Clint. Egy félvigyor kíséretében pillantott párjára. - Akkoriban hosszú, szőke hajad volt, és mindenhova ezekben a lenge szoknyákban jártál. Miért is nem hordod már őket?
- Már Stark állandóan a seggem bámulja bennük, ahogy te is.
- Perelj be minket - tárta szét a karját a férfi. - Ami formás, az formás.
Natasha megforgatta a szemét, majd visszafordult vigyorgó lányához.
- Azt hittem, biztonságban vagyok. Budapest nem tartozott akkor senki érdekeltségei közé. Mint kiderült, nemcsak apádat küldték a megölésemre.
- Pont aznap támadták meg anyádat, mikor én is végezni akartam vele. Láttam, ahogy követni kezdik őt.
- És apád szíve megesett rajtam - szökött vigyor Natasha ajkaira is. Szinte tökéletesen ugyanolyan, mint lányáé.
- Szakmai pályafutásom egyetlen botlása - bólintott színpadiasan Clint.
- Nemcsak figyelmeztetett a veszélyre, hanem az életét és a saját szabadságát kockáztatva segített elmenekülni. Akkoriban a parancsmegszegés egyenesen terrorcselekménynek minősült.
Mikor a felnőttek összepillantottak, és megeresztettek egymás felé egy-egy halvány mosolyt, Lizzie udvariasan várt néhány másodpercet, mielőtt megköszörülte a torkát.
- És aztán? Megmentetted anyát?
- Nagyjából - bólintott Clint. - Bár én kicsit több ápolásra szorultam, mint ő. Átestem egy kirakaton.
- Telement a hátad szilánkokkal - kuncogott Natasha.
- Azért nem volt az olyan vicces. Rohadtul fájt.
- Jaj, ugyan már. Te nem akartál fájdalomcsillapítót.
- Mert nem is volt fájdalomcsillapítónk!
Lizzie halkan kuncogott a civódáson. Sosem gondolta, hogy az ő professzionális apja kötelességmulasztása hozta össze a szüleit egy kelet-európai kis ország fővárosában.
15. Loki/Tony; 469 szó; Viktóriának
Mindenkinek vannak rémálmai; kinek több, kinek kevesebb. Tony Stark az átlagos embereknél kicsit többször riadt fel verejtékben fürödve, levegőért kapdosva. Olyasmik történtek az élete során (a fogság, a haldoklás, az apja, a féreglyuk, a Mandarin), amikkel nem bírt megbirkózni a legfontosabb színtéren: az elméjében.
Azonban az ő éjszakái még a legrosszabb alkalmakkor sem voltak annyira borzasztóak, mint Lokiéi.
Tony nem is az éppen csak hallható nyöszörgésre és sípoló levegővételekre ébredt fel, hanem a saját vacogására. A hidegtől összeütődtek a fogai és ráharapott az ajkára.
Nyögve ült fel, de a döntést azonnal megbánta, ahogy a takaró lecsúszott a testéről, és mellkasba vágta a szoba fagyos levegője.
Fagyos?!
Hökkenten látta, miként oszlik el a lélegzete pamacsos felhője. Az ablakon jégvirágok ezrei ültek, és a falakat is valamiféle dér borította. Olyanná vált a szoba, akár egy erdő télen, egy igazán hideg hajnalon.
- Mi a… - kezdte hüledezve, mikor a mellette fekvő férfi megrándult és felnyögött.
Tony oldalra fordult.
Loki neki háttal, finoman remegve feküdt, összeszorított szemekkel, ám a legijesztőbb részlet az egészben az volt, hogy a bőre sötétkékre színeződött, és a férfi számára ismeretlen szimbólumok jelentek meg rajta.
Gondolkozás nélkül nyúlt párja felé, hogy felrázza őt az egyértelműen nyugtalan álmából, mikor Loki hirtelen felült, és tiszta, nyers rémülettel a vörös szemében bámult Tonyra, amíg nem sikerült tudatosítania, hogy nincs veszélyben és már ébren van.
Felhúzta a térdeit, lehajtotta a fejét és mindkét kezét belemerítette kócos, igencsak hosszú fekete tincseibe. Mélyeket lélegzett, lassan.
A szobában érezhetően melegedni kezdett az időjárás.
- Váó! - csúszott ki a száján. - Mondhattad volna, hogy soha többé nem kell légkondicionálóval szarakodnom.
A halk horkantás hallatán Tony halványan elmosolyodott. Nem lehetett olyan nagy a baj, ha Loki reagált az agymenésére.
Kicsit közelebb húzódott partneréhez, majd törökülésbe rendezte a lábait.
Egyikük sem volt épp érzelgős típus. Nem szerették kimutatni a gyenge oldalukat. Tonyban pedig volt annyi tisztesség, hogy megadja Lokinak a lehetőséget a tématerelésre.
- Ha már úgyis ébren vagyunk, csinálhatnánk néhány koktélt - vetette fel az ötletet. - Én keverek, te pedig gyártod a jégkockákat. Vagy befagyasztjuk Barton ajtóját. Az vicces lenne. Játszhatnánk Excaliburosat Thor pörölyével. Erről jut eszembe, láttad már a Jégkorszak filmeket? Hogy láttad volna, persze. Műveletlen vagy, mint a nagyapám. Szerintem tetszene, van benne egy…
A monológját, aminek se eleje, se vége nem volt, az szakította félbe, hogy Loki váratlanul felemelte a fejét és megcsókolta őt. Hűvösek voltak az ajkai, a csók viszont finom és gyengéd. Nem az a típus, ami kettőjük között a legmegszokottabb.
Mire Tony kinyitotta a szemét, a mágus bőre már majdnem teljesen visszanyerte a normális színét.
- Köszönöm, Anthony - mormolta halkan.
- Van is mit - eresztett meg egy félvigyort a milliomos.
Nem kellett tudnia a rémálomról. Nem kellett arra kényszerítenie Lokit, hogy beszéljen róla. Csak az kellett, hogy ő legyen az a személy, akinek a karjai között a férfi képes minden éjjel álomra hajtani a fejét, tudva, hogy ekkor lesz a legsebezhetőbb.
16. Bucky/Steve; 487 szó; Hitsunak
- És most mit csinálsz, te szarházi? Lenyeltem a kulcsot! Te rohadék!
A rekedtes, fájdalomtól eltorzult hang vezette túl a folyosó sarkán Steve lépteit, ami után egy valóságos temető fogatta. Testek hevertek egymásra halmozva, vércseppekből álló csíkok tarkították a falat, és a levegő megtelt a halál bűzével. A bútoroktól mentes, betonból épült helyiség másik felén egy zárt ajtó volt, előtte pedig Bucky, akit eddig keresett, és egy felszakadt szemöldökű, kárörvendően vigyorgó katona a férfi markában.
Steve épp szólásra nyitotta a száját, mikor Bucky kezében felbukkant egy kés, hogy aztán belemerüljön a - láthatóan egyetlen - túlélő hasfalába. Egy gyors mozdulattal felrántotta az éles fegyvert, amitől egy jó húszcentis vágást sikerült ejtenie a katona felsőtestén, aki fulladozva, kíntól elgyötört arccal zuhant előre. Bucky meg sem próbálta elkapni, hagyta, hogy a földre essen a test. A bakancsos lábával gördítette a hátára a haldoklót, majd térdelt le mellé, hogy jobb kezét, az emberit, az általa nyitott sebbe merítse.
Steve rosszulléttel és döbbenettel figyelte, amint barátja, a társa, a szerelme, mit sem törődve az elvérző és még lélegző férfival, kiemelte az említett a kulcsot a majdnem két darabra szaggatott gyomorból.
Gurgulázó, cuppogó hang töltötte meg a levegőt, amitől végigfutott a hideg Steve hátán.
- Bucky - suttogta elhűlten.
A megszólított követhetetlen sebességgel egyenesedett fel és perdült szembe vele. A kék szempár először idegen, rideg és rémisztően üres volt… aztán lágyabb lett, megtelt szégyennel és dühvel.
Az ujjairól, amik a kulcsot tartották, még mindig csöpögött a katona vére.
Steve azt hitte, Bucky… helyrejött. Visszakapta őt, mikor az emlékei is visszatértek. Minden jel erre mutatott. A férfi megint mosolygott, alkalomadtán nevetett, viccelődött. A terepen mindig úgy dolgoztak együtt, mint a második világháborúban. Az érintése sem változott. Együtt végezték a küldetéseket, aztán együtt tértek haza, együtt aludtak.
Minden olyan lett, mint régen. Kivéve persze, hogy azt a hetven évet nem kaphatták vissza, ami kiesett az életükből.
Steve azt gondolta, a Tél katonája már a történelem része. Olyasvalami, ami megtörtént, amiről természetesen tudomást vesznek, de már nem okozhat problémát - és mégis. Alig egy perce láthatta a Tél katonája céltudatos, érzelemmentes mozdulatait. Hidegvérrel kibelezett egy embert, csakhogy megszerezzen egy kulcsot.
A kulcsot, ami hangos csilingeléssel kötött ki a földön.
- Bucky? - szólította meg ismét őt a szőke. Még a saját füle számára is nagyon tompának tűnt a hangja.
A férfi nem nézett a szemébe, a teste pedig csak úgy vibrált a feszültségtől. Az acélujjak karistolva simultak egymásba, mikor ökölbe szorította a kezét.
Ezt nem kellett volna látnod, ezt akarta neki mondani, Steve tudta. Mert az elmúlt hónapok egy jelentős része csak egy színjáték volt, ami pontosan neki szólt. Hogy azt hihesse, a Tél katonája eltűnt. Hogy megnyugtassa felőle, nincs más odabent, csak Bucky. A régi Bucky.
Steve pedig annyira hinni akart ebben, hogy el is hitte.
Önző volt, társa pedig ostoba.
Nem pillantva a lába elé, hogy ne kelljen a holttestekre néznie, átvágott a vértócsákon, hogy a karjaiba zárhassa Buckyt, aki valósággal remegett.
- Megoldjuk - suttogta a fülébe, mindkettőjüknek szánva a gyenge biztatást.
17. Charles/Erik; 496 szó; Reginának
- Tudod, Charles, olvasni az elmémben, miközben sakkozzunk, nem éppen sportszerű - jegyezte meg Erik árnyalatnyi gúnnyal a hangjában.
Charles felpillantott a tábláról, amiről társa fekete bábui már nagyrészt letakarították az ő fehéreit, és elmosolyodott. A tenyerén támasztotta meg az állát, a mutató- és középsőujja pedig megszokottságból a halántékán pihent.
- Nem kell ahhoz olvasnom a gondolataid közt, hogy megverjelek, drága barátom.
- Az állást figyelembe véve ezt a kijelentést átgondolnám a helyedben.
Felnevetett.
Őszintén kedvelte Eriket. Talán a stílusa csípős, alkalomadtán nyers és temperamentumos volt, ám eközben vonzó műveltséget és intelligenciát tudott felmutatni. Egy okos, karizmatikus férfi volt, hihetetlenül erős és izgalmas mutánsképességgel. A szívszaggató múltjáról már szót sem ejtve.
Magának be kellett vallania, nem igazán tudott a játékra koncentrálni. Egyáltalán nem akart győzni, csak azért javasolta a sakkozást, hogy rábírja a másikat némi kommunikációra. Éppen ezért különösebb stratégiai megfontoltság nélkül előre mozdította a vezérét.
- Mit akarsz csinálni, Erik? - kíváncsiskodott felpillantva rá.
- Mire gondolsz? - kérdezett vissza a táblát fixírozva.
- Miután elkaptuk Shaw-t. Ha megkaptad, amit akartál. Amiért egész életedben kutattál. Mihez fogsz kezdeni utána?
- Akármihez - felelte gondolkodás nélkül. - Amihez csak akarok.
Charles megengedett magának egy kis mosolyt.
- Természetesen. - Erik leütötte az egyetlen huszárát, és sakkot adott neki. Ezt a helyzetet a bástyájával tudta korrigálni. - Tudod, ez a ház hatalmas, és mindössze Raven és én lakunk benne. Mivel nincs otthonod…
- Megmondtam, hogy ne turkálj a fejemben, Charles! - csattant a férfi hangja figyelmeztetően, ingerülten.
- Nem tettem - válaszolta nyugodtan. - Abból feltételezem, amit elmondtál nekem. Meg, amennyit korábban láttam. Elnézést kérek még egyszer.
Erik nem feltétlen tűnt meggyőzöttnek, de nem erőltette tovább a dolgot. Metsző pillantását ismét a sakktáblára kormányozta.
- Sosem mondták még neked, hogy idegesítően kíváncsi vagy?
- Egyszer-kétszer. Raven szívesen emlékeztet rá - tette hozzá.
- Meglepő - dörmögte, mielőtt rávigyorgott Charlesra. - Azt hiszem, sakk-matt, drága barátom.
Charles homlokráncolva fontolgatta a lehetőségeit azzal a maroknyi bábuval, ami még talpon volt az ő oldalán, de rövidesen egyet kellett értenie Erikkel. Vesztett.
Megadóan tárta szét a karjait.
- Valóban. Sakk-matt. Gratulálok!
Egyszerre nyúltak a csészéikért; Charles három kanálnyi tejjel ízesített fekete teát ivott, míg társa némi konyakot.
- Egyszer sem gondoltál még arra, hogy egyszer belenézel valaki elméjébe és olyasmit találsz ott, ami nem fog tetszeni? Ami sokkol? - érdeklődött hátradőlve a fotelében Erik.
- Dehogynem - nevetett fel Charles. - Számtalan alkalommal. Úgy gondolom, minden cselekedet lehet pozitív és negatív kimenetelű, de sokszor ez csak azután derül ki, hogy már megtettük az adott dolgot.
Erik hümmögött egyet. Letette az asztalra a tábla mellé a csészéjét, aztán egy rántással megigazította a nadrágját és felkelt az ülőalkalmatosságról. Megkerülte a kis ébenfekete faasztalt, és lecövekelt Charles mellett, aki meglepetten nézett fel rá.
- Most mit látsz a fejemben? - kérdezte, ezúttal élcelődéssel a hangjában. Charles szólásra nyitotta a száját, azonban leintette. - Gyerünk!
A brit felsóhajtott. Torokköszörüléssel egybekötve a halántékához érintette az ujjait, és barátjára fókuszált.
Éppen akkor nyíltak el az ajkai a meglepetéstől, mikor Erik lehajolt, fél kézzel megtámaszkodott a karfán és szájon csókolta őt - Charles pedig nem ellenkezett, mert alig pár másodpercre jóval többet látott a férfi vágyaiból, és egyáltalán nem volt ellenére egyik gondolat sem.
18. Bucky/Steve; 498 szó; Viviennek
Hagytál meghalni.
Nem kellett volna kijönnie. Nem az éjszaka közepén, nem a lezárt területre és egyértelműen nem ennyire hamar. Csakhogy jönnie kellett, muszáj volt visszajönnie, hogy meggyőződjön felőle, hogy a férfi ott van, ahol hagyta.
A folyó mélyén.
Nem pedig az olcsó motelszobában, amit kibérelt magának, és ahol már aludni sem bírt, mert állandóan azt a hangot hallotta…
Hagytál meghalni. Miért tetted?
… ami egyszerűen nem volt racionális.
A víz lassan, egyenletesen mosta a partot. Körüllepte a bakancsát, benedvesítette az iszapos földet, aztán visszahúzódott, hogy pontosan kilenc másodperc múlva ismét visszatérjen.
Ezen a helyen az erdő mentén nem volt semmiféle világítás. Csak a másik oldalon lévő építkezési terület reflektoraiból szűrődött oda valamennyi fény. Sejtelmes csillogással vonta be…
Miért tetted? Bucky, hogy tehetted?
… a víztükröt.
Leguggolt, és félrebillentett fejjel bámult bele a folyóba. Hunyorgott.
A férfi a hídról ott volt, odalent. Hagyta őt lezuhanni, mikor a repülő gépezet zuhanni kezdett velük, és nézte, hogyan tűnik el lassan a törmelékek keltette örvényben. Hosszú ideig nézte - és nem tett semmit.
Miért nem tett semmit?
Miért nem tettél semmit?
Összeszorította a szemét.
A férfi a hídról megmentette az életét. Rálőtt, mindent megtett, ami tőle telt, hogy megállítsa őt, mivel ez volt a parancsa, és a férfi a hídról mégis lemászott érte, sérülten, fájdalommal küzdve, és megmentette.
Ő pedig hagyta lezuhanni az égből. És csak nézte.
Felemelte a kezét, azt, amelyik acélból készült, és belemerítette a vízbe. Az áramlást érezte rajta, de a hőmérsékletét egyáltalán nem. Egészen könyékig belemerítette. Kinyújtotta az ujjait. Majd összezárta.
Semmi.
Vajon… megtálalhatná őt a folyó mélyén? Tudta, hogy elkésett. Tudta, hogy akkor kellett volna lépnie, mikor a férfi a hídról zuhant lefelé…
A legjobb barátom vagy, Bucky. És hagytál meghalni.
… de nem bírt mozdulni. Csak nézni tudta. Arra gondolni, hogy elvégezte a küldetését.
- Miért tettem? - suttogta rekedten az éjszakába.
Az a kék szempár teli volt bizalommal felé. A sebekkel borított arca megbocsátással. A hangja szeretettel. Ameddig nem látta és hallotta ezeket, nem gondolta volna, hogy hiányolhatja őket.
Hiányolhatja a férfit a hídról.
Pedig most is ott látta a vízben tükröződni. Látta a mosolyát. A vállán érezte a tapintását. A száján egy múltba vesző emlék fantomérintését.
Hagytál meghalni.
Ökölbe szorultak az ujjai a víz alatt.
- Hallgass! - morogta ingerülten.
A folyóba zuhant, de még mindig ott lehetett. Ha megtalálja… Ha rálel, megint érezheti azt a melegséget, ami valósággal halálra rémítette, és ami most napról napra nagyobb lyukat égetett a mellkasába.
A folyóba zuhant, és talán éppen arra várt, hogy ő megkeresse.
Hagytál meghalni.
Belegázolt a jéghideg vízbe, nemsokára már a mellkasa közepéig ért - és a folyó közepén meglátott valamit. Egy szőke üstököt, egy ártatlanul kék szempárt. Egy testet lefelé süllyedni.
Egy testet, amit ő hagyott lezuhanni.
Az üvöltés mélyről, állatiasan tört fel a torkából, miközben a folyó mit sem törődve a fájdalmával vágtatott tovább, magával sodorva mindnet, kivéve őt. Kivéve a hibáját. A veszteségét.
Hagytál meghalni… és ezt már sosem hozhatod rendbe, Bucky.
Hagyta meghalni Steve-et, az egyetlen embert, aki pótolhatatlan volt számára.
És már sosem hozhatja rendbe.
19. Loki/Loki; szó; Evelinnek
Thornak arra sem maradt ideje, hogy megemelje az oldalán függő Mjölnirt. Még arra is éppen csak, hogy feldolgozza az előtte kibontakozó jelenetet.
Loki, a fivére, azt a fekete, arany és zöld szövéssel díszített ruhát viselte, amit néhány órával ezelőtt az ünnepi vacsoránál is. Az arca sápadt, félelemtől eltorzult volt, mikor az előtte álló, vele egy magas alak a torkához emelt egy hosszú, vékony tárgyat. Thor abban a pillanatban ismerte rá egy tőr pengéjére, hogy az felszakította az öccse torkát, és mindent vérrel borított be.
- NEM!!
A vékony test rongybabaként csúszott le a fal mentén, aztán dőlt el a padlón. Fuldoklás hangja hallatszott, és mindent beterített a vér. Tócsába gyűlt a földön, lefelé csorgott a falon, csöpögött az éles fegyverről.
Habozás nélkül indult meg sérült testvére felé, de megtorpanásra késztette, mikor a támadó megfordult.
Döbbenten bámult… Lokira.
Egy eszelősen vigyorgó, kócos, hosszú hajú, idős Lokira, aki egyszerre hasonlított a testvérére és tűnt idegennek. Úgy nézett ki, mint a mágus, de közben máshogy tartotta a vállait, máshogy húzódtak mosolyra az ajkai, máshogy csillogott a szeme.
- Loki? - kérdezte tétován a szőke. Vetett egy pillantást a mozdulatlan testre a másik lábánál.
- Ez a legjobb dolog, ami csak történhetett vele - suttogta Loki, miközben lehajolt, és fiatalabb énjének hátába törölte a tőr pengéjét. Thor torkán felszakadt egy fenyegető morgás ennek láttán. A férfi érdeklődve pillantott fel rá. - Mi a probléma, fivérem? Ezt érdemli, neked pedig nem kéne tettednek, hogy szeretsz minket. Elvégre jégóriások vagyunk. A gyűlölt és rettegett faj fattyai - nevetett fel örömtől mentesen.
Thor hátán végigszaladt a hideg.
- Miért tetted, Loki? - kérdezte halkan. - Miért hajtogatod ezt az ostobaságot?
- Megöljük anyánkat - lehelte a fekete hajú megvillanó szemmel, mintha nem is hallotta volna a férfi kérdését. - Megtámadjuk a világot, ahol a szeretett nőd él. Még mindig azt mondod, hogy szeretsz minket? Mert akkor legalább akkora hazug vagy, mint mi.
Thor nem akart neki hinni, azonban a szeme előtt képek elevenedtek meg. Jégóriásokról, akik Odin életét fenyegetik. A szivárvány hídról, ami darabokra robban a Mjölnir csapásai alatt. Egy városról magas épületekkel, ami lángokban áll. Jane-ről, amint a testét átjárja valami vörös és baljósló. Egy temetésről, ahol mindenki arcán könnyek peregnek végig.
Mire kiszakadt ezekből a gyorsan pergő képekből, Loki letérdelt a padlóra, és a karjai közé húzta azt az ernyedt testet, ami valaha ő volt. Úgy ölelte magához, mintha az élete múlna rajta. Azzal sem törődött, hogy sápadt arcát és a tincsei végét bemocskolja a vér.
- A te hibád - sziszegte egyszer csak a némaságba Loki. - A te hibád, te ostoba mamlasz. Sosem volt esélyünk az árnyékodban. Sosem lehetett. A te hibád.
Elszorult a torka. Akkor sem tudott volna semmit mondani, ha akart volna.
- A te hibád! - üvöltötte magán kívül Loki.
A TE HIBÁD!
Mikor felriadt, egy pillanatig nem tudta, hol van. Aztán fektében oldalra fordulva meglátta a teraszon Sifet és Fandralt beszélgetni a csillagos ég alatt.
Elmosolyodott volna, de túl élénk volt még az álom és a tudat, hogy Loki négy emelettel lejjebb még mindig egy börtöncellában ült.
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bruce/Thor, Bruce/Tony, Bucky/Steve, Bucky/Steve/Bucky, Bucky/Rumlow, Clint/Natasha, Charles/Erik, Johnny Storm/Steve Rogers, Loki/Loki, Loki/Thor, Loki/Tony, Loki/Steve/Tony, Bruce/Tony/Loki
Típus: egyperces
Korhatár: PG-től NC-17-ig
Figyelmeztetések: szereplő halála, trágár beszéd, pánikroham, gyilkosság, kínzás, hurt/comfort, angst
Szószám: összesen ~9100 szó
Történet: 19 darab egyperces történet, amiket a Ti kívánságaitok alapján írtam meg. A történetek mind különállóak, egymáshoz nem köthetőek. Korábbi történeteim olvasata nem szükségszerű hozzájuk.
Ajánlás: Mindenkinek, aki leadott kérést, kívánságot, mindenkinek, aki talál köztük kedvére való szösszenetet ♥
Megjegyzés: Ezúttal is élmény volt ezeken a történeteken dolgozni, úgyhogy bízom benne, hogy ti pedig élvezni fogjátok az olvasásukat :)
Kívánságokat facebookon keresztül lehetett leadni, a csoportomban.
Jó szórakozást és kellemes őszt mindenkinek~ ♥
14. Clint/Natasha; 488 szó; Alexának
- Mi történt Budapesten?
Clint és Natasha összenéztek a reggelijük felett. A férfi éppen a kávéját kortyolta és az iPadjén olvasta egy lehetséges küldetés részleteit, míg a nő a kedvenc müzlijét ropogtatta, mikor elhangzott a kérdés az anyja vörös haját és az apja mentalitását és stílusát öröklő lány szájából.
- Miért kérdezed, Lizzie? - nézett rá kérdőn Barton.
- Stark bácsi megint emlegette, de nem volt hajlandó elmondani - felelte a lány, és durcásan csücsörített telt ajkaival. - Hozzátok küldött.
- Délután lesz egy beszélgetésem Stark bácsival - jelentette ki Natasha negédesen. Clint egyetértően bólintott, ám nem kerülte el a figyelmét a veszélyre figyelmeztető ráncok megjelenése lánya homlokán.
Felsóhajtott, és félretette az előtte fekvő készüléket.
- Rendben. Elmondjuk neked, mi történt Budapesten, de cserébe elmész abba a nyári iskolába, amit kinéztünk neked.
Lizzie szemében fellobbant az ellenkezés dühös lángja, amit jó ég tudja, kitől örökölt, aztán mégis megemberelte magát, és biccentett.
- Oké.
- Budapesten találkoztam először anyáddal - mosolyodott el Clint. - Mikor is volt?
- 2004-ben - felelte gondolkozás nélkül a nő. Az ő szája sarkában is mosoly játszott. - Akkoriban épp menekültem. A volt KGB ügynökök elől, az oroszok elől. Nem az a szervezet volt, ahonnan csak úgy ki lehetett lépni. Én viszont új életet akartam kezdeni.
- A Fekete Özvegy Európába utazása azonban felkeltette a SHIELD érdeklődését is - vette vissza a szót Barton. Lizzie felhúzott térdekkel, azokon megtámasztott állal hallgatta a történetet, és magában kuncogott szülein. A kém és a katona. Tökéletesen szerelmesen. - Fury igazgató engem bízott meg, hogy egyszer és mindenkorra pontot tegyek az ügy végére.
- Pontot? - kérdezte összehúzott szemöldökkel a lány.
- Likvidálnia kellett engem - válaszolta Natasha, miközben egy újabb falatot rágcsált.
- Napokig megfigyeléseket végeztem, kerestem a megfelelő helyet - dőlt hátra a székében Clint. Egy félvigyor kíséretében pillantott párjára. - Akkoriban hosszú, szőke hajad volt, és mindenhova ezekben a lenge szoknyákban jártál. Miért is nem hordod már őket?
- Már Stark állandóan a seggem bámulja bennük, ahogy te is.
- Perelj be minket - tárta szét a karját a férfi. - Ami formás, az formás.
Natasha megforgatta a szemét, majd visszafordult vigyorgó lányához.
- Azt hittem, biztonságban vagyok. Budapest nem tartozott akkor senki érdekeltségei közé. Mint kiderült, nemcsak apádat küldték a megölésemre.
- Pont aznap támadták meg anyádat, mikor én is végezni akartam vele. Láttam, ahogy követni kezdik őt.
- És apád szíve megesett rajtam - szökött vigyor Natasha ajkaira is. Szinte tökéletesen ugyanolyan, mint lányáé.
- Szakmai pályafutásom egyetlen botlása - bólintott színpadiasan Clint.
- Nemcsak figyelmeztetett a veszélyre, hanem az életét és a saját szabadságát kockáztatva segített elmenekülni. Akkoriban a parancsmegszegés egyenesen terrorcselekménynek minősült.
Mikor a felnőttek összepillantottak, és megeresztettek egymás felé egy-egy halvány mosolyt, Lizzie udvariasan várt néhány másodpercet, mielőtt megköszörülte a torkát.
- És aztán? Megmentetted anyát?
- Nagyjából - bólintott Clint. - Bár én kicsit több ápolásra szorultam, mint ő. Átestem egy kirakaton.
- Telement a hátad szilánkokkal - kuncogott Natasha.
- Azért nem volt az olyan vicces. Rohadtul fájt.
- Jaj, ugyan már. Te nem akartál fájdalomcsillapítót.
- Mert nem is volt fájdalomcsillapítónk!
Lizzie halkan kuncogott a civódáson. Sosem gondolta, hogy az ő professzionális apja kötelességmulasztása hozta össze a szüleit egy kelet-európai kis ország fővárosában.
15. Loki/Tony; 469 szó; Viktóriának
Mindenkinek vannak rémálmai; kinek több, kinek kevesebb. Tony Stark az átlagos embereknél kicsit többször riadt fel verejtékben fürödve, levegőért kapdosva. Olyasmik történtek az élete során (a fogság, a haldoklás, az apja, a féreglyuk, a Mandarin), amikkel nem bírt megbirkózni a legfontosabb színtéren: az elméjében.
Azonban az ő éjszakái még a legrosszabb alkalmakkor sem voltak annyira borzasztóak, mint Lokiéi.
Tony nem is az éppen csak hallható nyöszörgésre és sípoló levegővételekre ébredt fel, hanem a saját vacogására. A hidegtől összeütődtek a fogai és ráharapott az ajkára.
Nyögve ült fel, de a döntést azonnal megbánta, ahogy a takaró lecsúszott a testéről, és mellkasba vágta a szoba fagyos levegője.
Fagyos?!
Hökkenten látta, miként oszlik el a lélegzete pamacsos felhője. Az ablakon jégvirágok ezrei ültek, és a falakat is valamiféle dér borította. Olyanná vált a szoba, akár egy erdő télen, egy igazán hideg hajnalon.
- Mi a… - kezdte hüledezve, mikor a mellette fekvő férfi megrándult és felnyögött.
Tony oldalra fordult.
Loki neki háttal, finoman remegve feküdt, összeszorított szemekkel, ám a legijesztőbb részlet az egészben az volt, hogy a bőre sötétkékre színeződött, és a férfi számára ismeretlen szimbólumok jelentek meg rajta.
Gondolkozás nélkül nyúlt párja felé, hogy felrázza őt az egyértelműen nyugtalan álmából, mikor Loki hirtelen felült, és tiszta, nyers rémülettel a vörös szemében bámult Tonyra, amíg nem sikerült tudatosítania, hogy nincs veszélyben és már ébren van.
Felhúzta a térdeit, lehajtotta a fejét és mindkét kezét belemerítette kócos, igencsak hosszú fekete tincseibe. Mélyeket lélegzett, lassan.
A szobában érezhetően melegedni kezdett az időjárás.
- Váó! - csúszott ki a száján. - Mondhattad volna, hogy soha többé nem kell légkondicionálóval szarakodnom.
A halk horkantás hallatán Tony halványan elmosolyodott. Nem lehetett olyan nagy a baj, ha Loki reagált az agymenésére.
Kicsit közelebb húzódott partneréhez, majd törökülésbe rendezte a lábait.
Egyikük sem volt épp érzelgős típus. Nem szerették kimutatni a gyenge oldalukat. Tonyban pedig volt annyi tisztesség, hogy megadja Lokinak a lehetőséget a tématerelésre.
- Ha már úgyis ébren vagyunk, csinálhatnánk néhány koktélt - vetette fel az ötletet. - Én keverek, te pedig gyártod a jégkockákat. Vagy befagyasztjuk Barton ajtóját. Az vicces lenne. Játszhatnánk Excaliburosat Thor pörölyével. Erről jut eszembe, láttad már a Jégkorszak filmeket? Hogy láttad volna, persze. Műveletlen vagy, mint a nagyapám. Szerintem tetszene, van benne egy…
A monológját, aminek se eleje, se vége nem volt, az szakította félbe, hogy Loki váratlanul felemelte a fejét és megcsókolta őt. Hűvösek voltak az ajkai, a csók viszont finom és gyengéd. Nem az a típus, ami kettőjük között a legmegszokottabb.
Mire Tony kinyitotta a szemét, a mágus bőre már majdnem teljesen visszanyerte a normális színét.
- Köszönöm, Anthony - mormolta halkan.
- Van is mit - eresztett meg egy félvigyort a milliomos.
Nem kellett tudnia a rémálomról. Nem kellett arra kényszerítenie Lokit, hogy beszéljen róla. Csak az kellett, hogy ő legyen az a személy, akinek a karjai között a férfi képes minden éjjel álomra hajtani a fejét, tudva, hogy ekkor lesz a legsebezhetőbb.
16. Bucky/Steve; 487 szó; Hitsunak
- És most mit csinálsz, te szarházi? Lenyeltem a kulcsot! Te rohadék!
A rekedtes, fájdalomtól eltorzult hang vezette túl a folyosó sarkán Steve lépteit, ami után egy valóságos temető fogatta. Testek hevertek egymásra halmozva, vércseppekből álló csíkok tarkították a falat, és a levegő megtelt a halál bűzével. A bútoroktól mentes, betonból épült helyiség másik felén egy zárt ajtó volt, előtte pedig Bucky, akit eddig keresett, és egy felszakadt szemöldökű, kárörvendően vigyorgó katona a férfi markában.
Steve épp szólásra nyitotta a száját, mikor Bucky kezében felbukkant egy kés, hogy aztán belemerüljön a - láthatóan egyetlen - túlélő hasfalába. Egy gyors mozdulattal felrántotta az éles fegyvert, amitől egy jó húszcentis vágást sikerült ejtenie a katona felsőtestén, aki fulladozva, kíntól elgyötört arccal zuhant előre. Bucky meg sem próbálta elkapni, hagyta, hogy a földre essen a test. A bakancsos lábával gördítette a hátára a haldoklót, majd térdelt le mellé, hogy jobb kezét, az emberit, az általa nyitott sebbe merítse.
Steve rosszulléttel és döbbenettel figyelte, amint barátja, a társa, a szerelme, mit sem törődve az elvérző és még lélegző férfival, kiemelte az említett a kulcsot a majdnem két darabra szaggatott gyomorból.
Gurgulázó, cuppogó hang töltötte meg a levegőt, amitől végigfutott a hideg Steve hátán.
- Bucky - suttogta elhűlten.
A megszólított követhetetlen sebességgel egyenesedett fel és perdült szembe vele. A kék szempár először idegen, rideg és rémisztően üres volt… aztán lágyabb lett, megtelt szégyennel és dühvel.
Az ujjairól, amik a kulcsot tartották, még mindig csöpögött a katona vére.
Steve azt hitte, Bucky… helyrejött. Visszakapta őt, mikor az emlékei is visszatértek. Minden jel erre mutatott. A férfi megint mosolygott, alkalomadtán nevetett, viccelődött. A terepen mindig úgy dolgoztak együtt, mint a második világháborúban. Az érintése sem változott. Együtt végezték a küldetéseket, aztán együtt tértek haza, együtt aludtak.
Minden olyan lett, mint régen. Kivéve persze, hogy azt a hetven évet nem kaphatták vissza, ami kiesett az életükből.
Steve azt gondolta, a Tél katonája már a történelem része. Olyasvalami, ami megtörtént, amiről természetesen tudomást vesznek, de már nem okozhat problémát - és mégis. Alig egy perce láthatta a Tél katonája céltudatos, érzelemmentes mozdulatait. Hidegvérrel kibelezett egy embert, csakhogy megszerezzen egy kulcsot.
A kulcsot, ami hangos csilingeléssel kötött ki a földön.
- Bucky? - szólította meg ismét őt a szőke. Még a saját füle számára is nagyon tompának tűnt a hangja.
A férfi nem nézett a szemébe, a teste pedig csak úgy vibrált a feszültségtől. Az acélujjak karistolva simultak egymásba, mikor ökölbe szorította a kezét.
Ezt nem kellett volna látnod, ezt akarta neki mondani, Steve tudta. Mert az elmúlt hónapok egy jelentős része csak egy színjáték volt, ami pontosan neki szólt. Hogy azt hihesse, a Tél katonája eltűnt. Hogy megnyugtassa felőle, nincs más odabent, csak Bucky. A régi Bucky.
Steve pedig annyira hinni akart ebben, hogy el is hitte.
Önző volt, társa pedig ostoba.
Nem pillantva a lába elé, hogy ne kelljen a holttestekre néznie, átvágott a vértócsákon, hogy a karjaiba zárhassa Buckyt, aki valósággal remegett.
- Megoldjuk - suttogta a fülébe, mindkettőjüknek szánva a gyenge biztatást.
17. Charles/Erik; 496 szó; Reginának
- Tudod, Charles, olvasni az elmémben, miközben sakkozzunk, nem éppen sportszerű - jegyezte meg Erik árnyalatnyi gúnnyal a hangjában.
Charles felpillantott a tábláról, amiről társa fekete bábui már nagyrészt letakarították az ő fehéreit, és elmosolyodott. A tenyerén támasztotta meg az állát, a mutató- és középsőujja pedig megszokottságból a halántékán pihent.
- Nem kell ahhoz olvasnom a gondolataid közt, hogy megverjelek, drága barátom.
- Az állást figyelembe véve ezt a kijelentést átgondolnám a helyedben.
Felnevetett.
Őszintén kedvelte Eriket. Talán a stílusa csípős, alkalomadtán nyers és temperamentumos volt, ám eközben vonzó műveltséget és intelligenciát tudott felmutatni. Egy okos, karizmatikus férfi volt, hihetetlenül erős és izgalmas mutánsképességgel. A szívszaggató múltjáról már szót sem ejtve.
Magának be kellett vallania, nem igazán tudott a játékra koncentrálni. Egyáltalán nem akart győzni, csak azért javasolta a sakkozást, hogy rábírja a másikat némi kommunikációra. Éppen ezért különösebb stratégiai megfontoltság nélkül előre mozdította a vezérét.
- Mit akarsz csinálni, Erik? - kíváncsiskodott felpillantva rá.
- Mire gondolsz? - kérdezett vissza a táblát fixírozva.
- Miután elkaptuk Shaw-t. Ha megkaptad, amit akartál. Amiért egész életedben kutattál. Mihez fogsz kezdeni utána?
- Akármihez - felelte gondolkodás nélkül. - Amihez csak akarok.
Charles megengedett magának egy kis mosolyt.
- Természetesen. - Erik leütötte az egyetlen huszárát, és sakkot adott neki. Ezt a helyzetet a bástyájával tudta korrigálni. - Tudod, ez a ház hatalmas, és mindössze Raven és én lakunk benne. Mivel nincs otthonod…
- Megmondtam, hogy ne turkálj a fejemben, Charles! - csattant a férfi hangja figyelmeztetően, ingerülten.
- Nem tettem - válaszolta nyugodtan. - Abból feltételezem, amit elmondtál nekem. Meg, amennyit korábban láttam. Elnézést kérek még egyszer.
Erik nem feltétlen tűnt meggyőzöttnek, de nem erőltette tovább a dolgot. Metsző pillantását ismét a sakktáblára kormányozta.
- Sosem mondták még neked, hogy idegesítően kíváncsi vagy?
- Egyszer-kétszer. Raven szívesen emlékeztet rá - tette hozzá.
- Meglepő - dörmögte, mielőtt rávigyorgott Charlesra. - Azt hiszem, sakk-matt, drága barátom.
Charles homlokráncolva fontolgatta a lehetőségeit azzal a maroknyi bábuval, ami még talpon volt az ő oldalán, de rövidesen egyet kellett értenie Erikkel. Vesztett.
Megadóan tárta szét a karjait.
- Valóban. Sakk-matt. Gratulálok!
Egyszerre nyúltak a csészéikért; Charles három kanálnyi tejjel ízesített fekete teát ivott, míg társa némi konyakot.
- Egyszer sem gondoltál még arra, hogy egyszer belenézel valaki elméjébe és olyasmit találsz ott, ami nem fog tetszeni? Ami sokkol? - érdeklődött hátradőlve a fotelében Erik.
- Dehogynem - nevetett fel Charles. - Számtalan alkalommal. Úgy gondolom, minden cselekedet lehet pozitív és negatív kimenetelű, de sokszor ez csak azután derül ki, hogy már megtettük az adott dolgot.
Erik hümmögött egyet. Letette az asztalra a tábla mellé a csészéjét, aztán egy rántással megigazította a nadrágját és felkelt az ülőalkalmatosságról. Megkerülte a kis ébenfekete faasztalt, és lecövekelt Charles mellett, aki meglepetten nézett fel rá.
- Most mit látsz a fejemben? - kérdezte, ezúttal élcelődéssel a hangjában. Charles szólásra nyitotta a száját, azonban leintette. - Gyerünk!
A brit felsóhajtott. Torokköszörüléssel egybekötve a halántékához érintette az ujjait, és barátjára fókuszált.
Éppen akkor nyíltak el az ajkai a meglepetéstől, mikor Erik lehajolt, fél kézzel megtámaszkodott a karfán és szájon csókolta őt - Charles pedig nem ellenkezett, mert alig pár másodpercre jóval többet látott a férfi vágyaiból, és egyáltalán nem volt ellenére egyik gondolat sem.
18. Bucky/Steve; 498 szó; Viviennek
Hagytál meghalni.
Nem kellett volna kijönnie. Nem az éjszaka közepén, nem a lezárt területre és egyértelműen nem ennyire hamar. Csakhogy jönnie kellett, muszáj volt visszajönnie, hogy meggyőződjön felőle, hogy a férfi ott van, ahol hagyta.
A folyó mélyén.
Nem pedig az olcsó motelszobában, amit kibérelt magának, és ahol már aludni sem bírt, mert állandóan azt a hangot hallotta…
Hagytál meghalni. Miért tetted?
… ami egyszerűen nem volt racionális.
A víz lassan, egyenletesen mosta a partot. Körüllepte a bakancsát, benedvesítette az iszapos földet, aztán visszahúzódott, hogy pontosan kilenc másodperc múlva ismét visszatérjen.
Ezen a helyen az erdő mentén nem volt semmiféle világítás. Csak a másik oldalon lévő építkezési terület reflektoraiból szűrődött oda valamennyi fény. Sejtelmes csillogással vonta be…
Miért tetted? Bucky, hogy tehetted?
… a víztükröt.
Leguggolt, és félrebillentett fejjel bámult bele a folyóba. Hunyorgott.
A férfi a hídról ott volt, odalent. Hagyta őt lezuhanni, mikor a repülő gépezet zuhanni kezdett velük, és nézte, hogyan tűnik el lassan a törmelékek keltette örvényben. Hosszú ideig nézte - és nem tett semmit.
Miért nem tett semmit?
Miért nem tettél semmit?
Összeszorította a szemét.
A férfi a hídról megmentette az életét. Rálőtt, mindent megtett, ami tőle telt, hogy megállítsa őt, mivel ez volt a parancsa, és a férfi a hídról mégis lemászott érte, sérülten, fájdalommal küzdve, és megmentette.
Ő pedig hagyta lezuhanni az égből. És csak nézte.
Felemelte a kezét, azt, amelyik acélból készült, és belemerítette a vízbe. Az áramlást érezte rajta, de a hőmérsékletét egyáltalán nem. Egészen könyékig belemerítette. Kinyújtotta az ujjait. Majd összezárta.
Semmi.
Vajon… megtálalhatná őt a folyó mélyén? Tudta, hogy elkésett. Tudta, hogy akkor kellett volna lépnie, mikor a férfi a hídról zuhant lefelé…
A legjobb barátom vagy, Bucky. És hagytál meghalni.
… de nem bírt mozdulni. Csak nézni tudta. Arra gondolni, hogy elvégezte a küldetését.
- Miért tettem? - suttogta rekedten az éjszakába.
Az a kék szempár teli volt bizalommal felé. A sebekkel borított arca megbocsátással. A hangja szeretettel. Ameddig nem látta és hallotta ezeket, nem gondolta volna, hogy hiányolhatja őket.
Hiányolhatja a férfit a hídról.
Pedig most is ott látta a vízben tükröződni. Látta a mosolyát. A vállán érezte a tapintását. A száján egy múltba vesző emlék fantomérintését.
Hagytál meghalni.
Ökölbe szorultak az ujjai a víz alatt.
- Hallgass! - morogta ingerülten.
A folyóba zuhant, de még mindig ott lehetett. Ha megtalálja… Ha rálel, megint érezheti azt a melegséget, ami valósággal halálra rémítette, és ami most napról napra nagyobb lyukat égetett a mellkasába.
A folyóba zuhant, és talán éppen arra várt, hogy ő megkeresse.
Hagytál meghalni.
Belegázolt a jéghideg vízbe, nemsokára már a mellkasa közepéig ért - és a folyó közepén meglátott valamit. Egy szőke üstököt, egy ártatlanul kék szempárt. Egy testet lefelé süllyedni.
Egy testet, amit ő hagyott lezuhanni.
Az üvöltés mélyről, állatiasan tört fel a torkából, miközben a folyó mit sem törődve a fájdalmával vágtatott tovább, magával sodorva mindnet, kivéve őt. Kivéve a hibáját. A veszteségét.
Hagytál meghalni… és ezt már sosem hozhatod rendbe, Bucky.
Hagyta meghalni Steve-et, az egyetlen embert, aki pótolhatatlan volt számára.
És már sosem hozhatja rendbe.
19. Loki/Loki; szó; Evelinnek
Thornak arra sem maradt ideje, hogy megemelje az oldalán függő Mjölnirt. Még arra is éppen csak, hogy feldolgozza az előtte kibontakozó jelenetet.
Loki, a fivére, azt a fekete, arany és zöld szövéssel díszített ruhát viselte, amit néhány órával ezelőtt az ünnepi vacsoránál is. Az arca sápadt, félelemtől eltorzult volt, mikor az előtte álló, vele egy magas alak a torkához emelt egy hosszú, vékony tárgyat. Thor abban a pillanatban ismerte rá egy tőr pengéjére, hogy az felszakította az öccse torkát, és mindent vérrel borított be.
- NEM!!
A vékony test rongybabaként csúszott le a fal mentén, aztán dőlt el a padlón. Fuldoklás hangja hallatszott, és mindent beterített a vér. Tócsába gyűlt a földön, lefelé csorgott a falon, csöpögött az éles fegyverről.
Habozás nélkül indult meg sérült testvére felé, de megtorpanásra késztette, mikor a támadó megfordult.
Döbbenten bámult… Lokira.
Egy eszelősen vigyorgó, kócos, hosszú hajú, idős Lokira, aki egyszerre hasonlított a testvérére és tűnt idegennek. Úgy nézett ki, mint a mágus, de közben máshogy tartotta a vállait, máshogy húzódtak mosolyra az ajkai, máshogy csillogott a szeme.
- Loki? - kérdezte tétován a szőke. Vetett egy pillantást a mozdulatlan testre a másik lábánál.
- Ez a legjobb dolog, ami csak történhetett vele - suttogta Loki, miközben lehajolt, és fiatalabb énjének hátába törölte a tőr pengéjét. Thor torkán felszakadt egy fenyegető morgás ennek láttán. A férfi érdeklődve pillantott fel rá. - Mi a probléma, fivérem? Ezt érdemli, neked pedig nem kéne tettednek, hogy szeretsz minket. Elvégre jégóriások vagyunk. A gyűlölt és rettegett faj fattyai - nevetett fel örömtől mentesen.
Thor hátán végigszaladt a hideg.
- Miért tetted, Loki? - kérdezte halkan. - Miért hajtogatod ezt az ostobaságot?
- Megöljük anyánkat - lehelte a fekete hajú megvillanó szemmel, mintha nem is hallotta volna a férfi kérdését. - Megtámadjuk a világot, ahol a szeretett nőd él. Még mindig azt mondod, hogy szeretsz minket? Mert akkor legalább akkora hazug vagy, mint mi.
Thor nem akart neki hinni, azonban a szeme előtt képek elevenedtek meg. Jégóriásokról, akik Odin életét fenyegetik. A szivárvány hídról, ami darabokra robban a Mjölnir csapásai alatt. Egy városról magas épületekkel, ami lángokban áll. Jane-ről, amint a testét átjárja valami vörös és baljósló. Egy temetésről, ahol mindenki arcán könnyek peregnek végig.
Mire kiszakadt ezekből a gyorsan pergő képekből, Loki letérdelt a padlóra, és a karjai közé húzta azt az ernyedt testet, ami valaha ő volt. Úgy ölelte magához, mintha az élete múlna rajta. Azzal sem törődött, hogy sápadt arcát és a tincsei végét bemocskolja a vér.
- A te hibád - sziszegte egyszer csak a némaságba Loki. - A te hibád, te ostoba mamlasz. Sosem volt esélyünk az árnyékodban. Sosem lehetett. A te hibád.
Elszorult a torka. Akkor sem tudott volna semmit mondani, ha akart volna.
- A te hibád! - üvöltötte magán kívül Loki.
A TE HIBÁD!
Mikor felriadt, egy pillanatig nem tudta, hol van. Aztán fektében oldalra fordulva meglátta a teraszon Sifet és Fandralt beszélgetni a csillagos ég alatt.
Elmosolyodott volna, de túl élénk volt még az álom és a tudat, hogy Loki négy emelettel lejjebb még mindig egy börtöncellában ült.