[Fanfic] Jégeső Hadművelet | Hetedik fejezet
Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5607
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: Néha nem látjuk, hogyan tovább. Miért haladjunk tovább. És hiába vannak, akik mutassák az irányt, csak rajtunk múlik, hogy követjük-e azt az utat.
Hetedik fejezet - Halál árnyékának völgye
Egy nevet hallott visszhangozni a sötétségben. Ismerős volt az a hang. Ismerős volt a név is. Egészen zavarta, hogy nem tudott rájönni, honnan olyan ismerős. Aztán már nem számított többé, mert aludhatott tovább.
Más hangokat is hallott.
Nem tudott szavakat kivenni, nem is igazán próbálkozott vele. A tompa mormogás megnyugtató volt lebegve a semmiben. Ringatta őt, és nem töltötte meg a fejét felesleges gondolatokkal.
Aztán berobbant a fájdalom a békés burokba, és a hangok örvényét elsodorta a gyötrelem.
Mikor először felébredt, mindössze pár másodpercig volt magánál.
Lassan kinyitotta a szemét, amit rögtön vissza is csukott a felülről érkező, erős fénysugarak hatására. Hunyorogva tudott csak körülnézni. Egy ajtó homályos körvonalait sikerült felfognia, látott valami téglalap alakút közvetlenül mellette és talán egy ablakot még attól is jobbra.
Minden annyira… világos és fehér volt. Ez a felismerés pánikkal töltötte meg minden pólusát.
Végül csak egy gép egyre szaporább csipogását hallotta, és még felbukkant a látómezejében néhány barna hajtincs, mielőtt a hasogatás elől ismét a sötétbe menekült.
A második alkalommal sötétbe burkolózott a környezete, amiért az első fáradt pislogások után nagyon hálás volt. Emellett sokkal… éberebbnek érezte magát. Hamarabb tudatosította, hogy nem álmodott, ez most a valóság volt, és sokkal több mindent sikerült megfigyelnie.
Egyrészt ólomsúlyúnak érezte minden porcikáját. A karját sem sikerült felemelnie vagy a fejét oldalra fordítania. A szívverése a tehetetlenség markában felgyorsult, de összepréselte az ajkait, és rákényszerítette magát, hogy megnyugodjon.
Az ajtón túl, amivel szemben feküdt, halványsárga fényt látott. Egy kivehetetlen fekete sziluett elhaladt az áttetsző üvegablak előtt.
Mi történt?
Minden annyira elmosódott.
Hol vagyok?
Nagy nehezen és lassan kisugárzó fájdalom árán az altestébe sikerült baloldalra fordítania a fejét, ahonnan egyenletes csipogást és halk zümmögést hallott. Elsőként egy monitort látott, amin sok érték öt sorban elhelyezkedve váltakozott egyik pillanatról a másikra. Majd észrevette, hogy mögötte, a fal mellett egy fotelben valaki ült, meghúzódva az árnyékban, amit egy tárolószekrény adott a - valószínűleg - egyik ablakon át érkező holdsugarak útjának blokkolásával.
Egy nagyon ismerős alak.
Olyan volt, mintha egy csettintéssel minden egyes homályos emlékről felszállt volna a köd. Egyszerre tódult minden vissza a fejébe. A fülében csengett a pajzs vibrálásának a hangja, az állatias üvöltés, amitől megremegtek a porszemek is az aszfalton, az ordítás, ami felszakadt Bucky száján…
STEVE!!
Már nem tudott uralkodni a kétségbeesésén és rémületén, amitől megugrott a pulzusa, erősödött a fájdalom a testében, és feltört sajgó torkán egy elgyötört, rekedtes nyögés.
Azonban nem ájult el, és mielőtt még összeszorította a szemét, látta, hogy a gépek figyelmeztető jelzései felrázták a mellette virrasztót is.
Steve arcára a következő pillanatban rácsúszott egy tenyér. Ki kellett nyitnia a szemét. Tudnia kellett. És bármennyire is fájt, megtette.
A kék szempár láttán a nyöszörgését megrázta némi nevetés, de a kettő annyira egybemosódott, hogy még Steve sem egészen volt benne biztos, hogy nevetett vagy nyöszörgött igazából.
Az ajtó kinyílt, és sokan, túl sokan tódultak be a helyiségbe, a kéz pedig, ami még el tudta érni, hogy küzdjön, eltűnt a bőréről. A kiabálások egy része eljutott hozzá, egy része pedig egyáltalán nem.
A harmadik alkalom végre valahára több lehetőséget adott neki, mint pár rövid, agóniával átitatott perc. Ráadásul nem a csönd fogadta, hanem egy halk, viszont egész kivehető beszélgetés. Nem messze állhattak az ágyától a résztvevők.
- … hiszem. Ezt nem kockáztathatjuk meg.
- Az pedig egyáltalán nem számít, hogy ő mit akar?
- Nem tudjuk, hogy mit akar! Ha nem tűnt volna fel, már egy ideje nyomja az ágyat.
- Pontosan. Nem tudjuk. Ne csinálj úgy, mintha annyira ismernéd, hogy meghozhasd ezt a döntést helyette. Nem teheted.
- Van valaki, aki ismeri annyira.
Támadt egy kis szünet a párbeszédben. Steve úgy döntött, ez a tökéletes alkalom, hogy felhívja magára a figyelmet, azonban az előző alkalmakkal (hacsak nem álmodta azokat is) ellentétben még a szeme kinyitása és nyitva tartása is komoly küzdelemmel járt. De legalább nem érzett fájdalmat vagy más kellemetlenséget. Sőt, kifejezetten jól volt.
Túlságosan jól.
Összeráncolta a homlokát. Nem volt az a fájdalomcsillapító, ami elég hatásos lett volna az ő szervezetére. Legjobb tudomása szerint persze, ami nem jelentett semmit.
- Talán nem kéne most őt ezzel zaklatni - csatlakozott be a beszélgetésbe egy harmadik hang is. Ráismert benne Samre. - Úgy értem, már az is csoda, hogy sikerült rávenni, hogy kimozduljon ebből a szobából…
- Hé - erőltette ki magából. Ijesztően gyenge volt a hangja, mégis eléggé hangos ahhoz, hogy a jelenlévők mindegyike hallja.
Pillanatok alatt az ágyánál voltak mindannyian, ami azt jelentette, hogy Steve-nek nem kellett még a fejét sem megmozdítania ahhoz, hogy lássa őket. Apró mosolyra görbültek az ajkai Sam, Tony és Natasha láttán.
- Steve - viszonozta a gesztust a maga visszafogott módján a nő. Ő állt hozzá legközelebb a jobb oldalon, ujjait így gyengéden Steve kézfejére tudta csúsztatni, amitől a férfi azonnal megrázkódott. Natasha arckifejezése ettől feszült lett. Nagy eséllyel egy fájdalomhullámnak tudta be azt, hogy a szőke legszívesebben lerázta volna magáról a lágy érintést, pedig Steve a kontaktustól lett rosszul. - Hogy érzed magad?
- Meglepően jól - motyogta lassan forgó nyelvvel. - Mit kaptam?
- Egy valagnyi morfinból és nyugtatóból álló koktélt - válaszolta meg a kérdést Tony. - Bruce készítette. Semmivel sem tudták csillapítani a fájdalmaidat, kivéve azt a morfin mennyiséget, amitől leállt a légzésed. Kétszer.
Remélte, hogy nem felejt el hosszasan köszönetet mondani Bannernek, közvetlenül az után, hogy találkozik vele.
Egy időre elbambulhatott, mert mikor felpillantott a gondolatai végére érkezvén, minden barátja arcán aggodalmat látott.
- Jól ránk hoztad a frászt, haver - törte meg a hallgatást Sam a baljáról. Ha kicsit több életet érez magában, elsüt egy poént azzal kapcsolatban, hogy a pilóta csupán ebben a helyzetben tudott a másik oldalára kerülni.
A kellemes lebegés felhőjét lassan átitatta a bűntudat. A bűntudat pedig emlékeztette arra, hogy mi miatt is kellett a többieknek aggódni miatta. Kiszáradt az ajka, és a szíve erősebben verte a bordái által határolt üreg falát.
- Bucky? - kérdezte elszoruló torokkal.
- Nincs baja - nyugtatta meg a vörös hajú. Szó szerint úgy érezte, mintha egy kő zuhant volna le a szívéről. Felnyögött a megkönnyebbüléstől, amit a trió a visszatérő fájdalom jelének vehetett, mert összepillantottak, mielőtt a nő folytatta. - Elküldtük, hogy lezuhanyozzon, átöltözzön, és talán még eszik is valami normálisat.
- El sem mozdult mellőled, mióta bekerültél a kórházba - magyarázta Sam. - Egyedül Natasha merte rábeszélni - ezen a ponton Tony ellenkezően felhorkant -, hogy kicsit kimozduljon innen, és azt is csak azzal a feltétellel, hogy mindhárman itt maradunk. Biztos nemsokára visszaér, már egy órája elment.
Steve biccentett egy aprót, aztán lehunyta a szemét, amíg vett egy mély levegőt és sóhajtva kiadta magából.
- Steve - szólította meg ismét Natasha. Csakis ez vette rá, hogy újra kinyissa a szemét. Hirtelen elöntötte a fáradtság. Olyan volt, mint egy nehéz takaró, aminek percről percre kevésbé tudott ellenállni. - Mennyire emlékszel a történtekből?
- Elégre ahhoz, hogy… csodálkozzam az életben maradásomon - mormolta.
Amióta csak felébredt, lett volna lehetősége arra, hogy lepillantson magára. Azonban már emlékezett a teljes sötétség előtti néhány eseményre, és egy hang hangosan, élesen tiltakozott a fejében az ellen, hogy megnézze az eredményt. Nem biztos, hogy most akart megbirkózni mindazzal, amit ott találhatott. Ébren akart maradni. Legalább addig, míg Bucky visszaér.
Látnia kellett, hogy a férfi jól van. Az ő szájából kellett hallania, hogy jól van. Amikor legutóbb látta, levágták a karját, és éppen vesztésre álltak.
- Mi történt? - ráncolta össze a homlokát. - Hogy…? Azt hittem…
- A barátod egy két lábon járó buldózer - közölte Tony. Steve nagyon ritkán látott őszinte ámulatot és tiszteletet Stark arcán, azonban most ott volt a vonásain ez a nem mindennapi kifejezés. Megcsóválta a fejét. - Elkaptam a dokit, de mire visszaértem, te már megsérültél. - Sam hitetlenkedő szusszanása pontosan leírta Steve érzéseit is a megfogalmazással kapcsolatban: rendkívül finom és diplomatikus. - A haverod nemcsak, hogy visszatartotta azt az auschwitzi rémet, ameddig odaértem, de elvonszolt téged az út közepéről, aztán még segíteni akart nekem.
- De hát a karja… - suttogta a szőke.
- Biztonságba vitt téged - bólintott Tony. - Kértem már tőle autogramot, de szerintem azt hitte, viccelek. Mondd meg neki majd, hogy egyáltalán nem.
Megrándult a szája sarka egy elfojtott mosolytól. Még sem lehetett akkora véletlen, hogy annyira illett a kezébe a pajzs. Másodszor mentette meg az életét egy hónap alatt.
Teljesen véletlenül sikerült elcsípnie azt a lopott pillantást, amit Tony és Natasha cseréltek, mikor azt hitték, nem figyelt. Ez némi gyanakvással vegyes aggodalommal töltötte el.
- Mi az? - kérdezte előre tartva egy kicsit a választól.
A nő újfent a milliomos irányába tekintett, aztán a gondterheltség halvány fátylával az arcán felé fordult. Az ujjai ismét cirógatni kezdték a kézfejét. Ettől sokkal nehezebb volt uralkodnia a nyugalmán. El akarta rántani a kezét. Úgy kellett emlékeztetnie magát, hogy Natasha nem fogja bántani, a szíve valahogy még sem akart hallgatni az agyára.
- Több műtéted is volt. Csoda, hogy még élsz, és ez valószínűleg a szérumnak köszönhető. Azonban… van ez a másik anyag benned. Bruce és Tony megtalálták a megoldást, hogyan távolíthatják el a szervezetedből.
- Ez egy jó hír, nem? - értetlenkedett Steve. Annak ellenére, hogy nem szeretett volna előre örülni a lehetséges semminek, mégis felderült egy kicsit az arca. - Tonyék szerint előbb-utóbb belehaltam volna.
- Az a baj - mondta a vörös hajú, és az ujjbegyein keresztül is érezte a férfi a feszültségét, ami összeadódott a sajátjával -, hogy ehhez egy kockázatos műtétre lenne szükséged. Nagyon kockázatosra.
- Viszont ez az egyetlen esélyed - szólt közbe Tony. Steve-nek eszébe jutott az a párbeszédrészlet, amit közvetlenül az ébredése után hallott. Valószínűleg erről lehetett szó, és valószínűleg már akkor is Stark képviselte a műtét támogatásának álláspontját, míg Natasha ragaszkodott hozzá, hogy kikérjék az ő véleményét is. Amit értékelt ugyan, de amennyiben ezen múlt az élete… mi volt a kérdés? - A sebed egyáltalán nem gyógyul. Mindössze annyira tudtak összevarrni téged az orvosok, hogy ne vérezz el azonnal, de az állapotod még mindig kritikus. Csakis a fájdalomcsillapítók miatt lehetsz most ébren. Olyan fájdalmaid voltak, hogy mesterséges kómába kellett rakniuk.
Kómába?
Az a kevés öröm is kiszállt a tagjaiból, hogy jeges elborzadás vegye át a helyét.
- Mióta vagyok itt? - préselte ki magából.
- Túl hosszú ideje.
- Mióta?
- Öt hete - felelte Sam.
Meg akarta kérdezni, hogy ugye csak vicceltek. Hogy mindössze ezzel akartak megfizetni neki azért, hogy ráhozta a frászt mindenkire. Ebben szeretett volna hinni, noha a szíve mélyén tökéletesen tisztában volt vele, hogy egyikük sem tette volna meg ezt vele vagy önmagukkal.
Öt hétig. Öt hétig feküdt kómában, egyik életmentő műtétről a másikra tolták, mindezt azért, mert túl ramatyul volt ahhoz, hogy megvédje magát vagy bárki mást. Azért, mert teljesen és tökéletesen használhatatlanná vált. Mindenkinek őt kellett védenie, mindenkinek miatta kellett aggódnia.
Ez nem volt így rendjén.
Tony sóhajtva simított végig az arcán. A szőkének csak most tűntek fel a sötét karikák a szeme alatt, a szokatlanul erős borosta az arcán, a kimerültség ordító jelei.
Bűntudata volt.
- Nem akarlak sürgetni, Steve, de minél tovább várunk, annál kisebb eséllyel jössz ki élve a műtőből. Minden nappal… lószart, minden perccel gyengébb lesz a fater csodaturmixa a testedben, és erősebb az a másik, amit a ribanc beadott.
Úgy tűnt, a doktornő személye senkinek sem lopta be magát a szívébe.
Nem tudta, mit válaszoljon. Nyilvánvalóan sok vesztenivalója nem maradt, vagyis a műtét bevállalása nem igényelt hosszas mérlegelést. Ha nem hal bele, akkor van esélye rá, hogy felépüljön, bármilyen kicsi is legyen az az esély. Amennyiben azt mondja, hogy köszöni szépen, de inkább nem élne a lehetőséggel, akkor vagy fájdalomcsillapítókat kapva tölti a hátralevő napjait, vagy kómában, vagy egyszerűen elvérzik, akár az elkövetkezendő öt percben. Mindezt figyelembe véve a racionális döntés a műtét lenne.
Még sem tudta egyből rávágni az igent, mert ott visszhangzott egy aprócska „de” a fejében. Az a „de” pedig nem hagyta nyugodni.
Az őrlődésének és a többiek várakozásának az ajtó nyílása vetett végett. Tony arrébb lépett az ágy lábától, így Steve is láthatta az érkezőt.
Bucky fehér edzőcipőt viselt, ami nagyon ismerősnek tetszett a férfi számára, ameddig rá nem jött, hogy a szekrényéből van. Az egyik futáshoz használt cipője. Egy farmernadrágot húzott fel mellé, ami szintén az övé volt, illetve egy kicsit bő, szürke pulóvert, aminek a kapucniját mélyen a homlokába húzta.
A kifejezéstelen arcot néhány másodperc erejéig meglepettség lágyította meg, amíg felül nem kerekedett az érzésen.
- Kimegyünk egy kicsit - jelentette be Sam torok köszörülve, miután Bucky lecövekelt az ajtóban.
- Szerintem elférünk itt öten is - közölte Tony ártatlanul pislogva. Steve mindig elcsodálkozott rajta, mennyire könnyen tudja magára csapni ezt a nemtörődöm álarcot, mikor az előző pillanatban még sütött róla a komolyság. - Legrosszabb esetben feláldozom magam és ülök Rogers ölébe.
- Lódulj, Stark! - tett felé egy hessegető kézmozdulatot Natasha, mire szem forgatva, de Tony elindult az ajtó irányába, ahonnan azóta Bucky beljebb lépett, és szabaddá tette az utat.
Az ajtó becsukása után nem hezitált sokat: azonnal az ágy mellé sétált, és odahúzott egy széket is, amit Steve eddig észre sem vett. Sürgetőbb dolgok kötötték le a figyelmét, mint a szoba berendezésének felmérése, és mivel még egy felülést sem kockáztatott volna meg, nem is igazán számított a környezete.
Csak miután Bucky leült, vette észre, hogy a pulóver egyik ujja… egyszerűen lóg róla.
- A karod - mondta halkan.
- Le kellett venni az egészet - érkezett a dörmögő válasz, miközben a jobb kezével lesöpörte a fejéről a kapucnit. A haja kócos volt, viszont valaki hátrafogta a férfi tarkóján a kicsit hullámos tincseket, így nem lógott az egész az arcába. - Stark azt mondta, készít egy újat. Egy „jobbat” - tette hozzá meglehetősen szkeptikusan.
- Abban nem kételkedem - bólintott egyet óvatosan. Hihetetlenül kimerültnek és kábának érezte magát. Megvolt a hátulütője a rendkívül hatásos fájdalomcsillapítóknak, már pedig még kicsit fókuszban kellett maradnia. Még egy kicsit. - Én… sajnálom.
- Mit? - nézett rá szinte már vádlón a fekete hajú.
- Miattam vesztetted el a karod - sütötte le a szemét. Bucky türelmetlenül, bosszankodva fészkelődött ültében, mielőtt hátradőlt és hagyta, hogy a keze a combján megpihenjen.
- Ez csak egy kar. Még csak nem is igazi. Te majdnem meghaltál.
Majdnem - akarta Steve mondani, aztán inkább azelőtt elharapta, hogy egyáltalán szólásra nyitotta volna a száját. Nem volt értelme előjönni a zavaros érzéseivel, amíg maga sem tudta pontosan megmondani, mit érez.
- Köszönöm - fordította végül oldalra a fejét, hogy ne csak a szeme sarkából lássa barátját. - Tony elmesélte, hogy mit tettél. Honnan szedted az erőt…?
Bucky lassan megvonta a jobb vállát.
- Megvolt a küldetésem. Nem állok le, míg nem jutok a küldetéseim végére.
- Mi volt a küldetésed? - vonta össze a szemöldökét a másik.
- Azt hiszem, téged életben tartani - billentette oldalra a fejét, és Steve döbbenten realizálta, hogy Bucky tanulmányozta az arckifejezését. Vizsgálta a reakcióit. Ez a felismerés egyszerre volt bénító és… felemelő. Eddig nem csinálta ezt, vagy pedig nagyon figyelt arra, hogy Steve ne vehesse észre. Az pedig, hogy hagyta, hogy lássa, nem lehetett a véletlen műve.
Amikor elnyíltak az ajkai, hogy vegyen egy mélyebb levegőt, az egész egy reszketeg sóhajba fulladt. Lehunyta a szemét.
Mikor újra kinyitotta, észrevette, hogy a szoba narancssárgás fénybe öltözött az elmúlt percekben. Odakint már lenyugvóban lehetett a Nap korongja, amitől egyfajta megnyugtató derengés töltötte meg a levegőt, meleg árnyékok vonták be a falat, Bucky arcát és a takaró redőit.
Steve torka elszorult az egész pillanat… békességétől.
Talán eljött az idő. Amíg még nyitva bírta tartani a szemét.
- Elfáradtam, Bucky - suttogta alig hallhatóan. Tudta, hogy nem kellett magyaráznia. Tudta, hogy társa pontosan érezte a hangján és azon az egyetlen szón, hogy nem a sérülésekről vagy a szituációról beszélt, hanem mindenről. Ez nem az a fajta fáradtság volt, amihez két-három nap pihenés és egy kiadós alvás elegendő volt, hogy elmúljon. Belefáradt az egészbe. Buckynak pedig megváltozott a tartása. A korábbi nyugalom egyfajta pulzáló feszültséggé változott. - Tony azt mondta, szükség van egy műtétre, ami nagyobb eséllyel öl meg, minthogy segítsen - folytatta, mielőtt a másik bármit is mondhatott volna. - Ez az egyetlen esélyem, nélküle semmiképp sem lehetek jobban. De…
- Nem adhatod fel - közölte Bucky, és nagyon lassan előrehajolt. Néhány ránc kúszott a homlokára.
- Miért nem? - kérdezte jóval élesebben, mint amennyire szerette volna, azonban a fekete hajú még csak meg sem rezzent tőle. Ennélfogva nem bocsátkozott magyarázkodásba vagy bocsánatkérésekbe. Addig kellett ezt elmondania, ameddig még képes volt rá. - Miért nem? - ismételte meg. - A világ tökéletesen megvolt nélkülem abban a három hónapban is, amikor Oroszországban voltam. Manapság… minden tele van szuperhősökkel. Nem az van, mint a háború idején.
Látta Buckyn, hogy sok mindenre számított, ami elhangozhat kettőjük között, miután Steve öt hét után végre felébred, de erre nem.
- Mi lesz velük? - intett a fejével az ajtó felé. Az ujjai lassan ökölbe szorultak a lábán.
- Natashának ott van Clint, Tonynak Pepper, és biztos vagyok benne, hogy Sam jól beilleszkedik a csapatba - felelte. Ezek nem friss gondolatok voltak. Abban a fehér szobában születtek, mélyen a föld alatt. Csak akkor még nem realizálta teljesen, tudatosan. Bőven volt ideje végiggondolni, mi történt volna, ha sosem találják meg és ott hal meg. Ez nem… önsajnálat volt. Egyáltalán nem annak szánta. Ezek tények voltak. - Amerika Kapitány kiment a divatból - mondta ki hangosan is az utolsó, kicsit keserű gondolatát.
Egy pillanatra az az érzése támadt, hogy Bucky szeretné megütni azért, amit mondott, de a férfi visszafogta magát.
- Mi lesz velem? - kérdezte heves indulatoktól fojtott, csendes hangon.
Steve megnedvesítette az ajkait a nyelvével, ám egyáltalán nem érezte magát idegesnek. Azt hitte, ebben a helyzetben majd ideges lesz. Ám már ahhoz sem maradt elég ereje. A gyógyszerektől ráadásul még az ébren maradásért is külön küzdenie kellett. Minden egyes lélegzetvétel küzdelemmé vált az életében, és igen, nem ez volt az első ilyen alkalom.
Azonban akkor legalább ott volt neki Bucky. Volt oka küzdenie a következő másodpercért.
- Azt mondtad nekem, hogy nem emlékszel - mormolta. Ezúttal, még ha utálta is magát érte, könnyebb volt a takarót bámulnia, ami oltalmazó lepelként fedte a testét, leplezte a sérülései súlyosságát. - Azt mondtad… Te nem ő vagy. Te nem Bucky vagy. - Talán csak képzelte, hogy a mellette ülő hirtelen hangosabban és mélyebben szívta be a levegőt. Talán csak annyira kapni akart valamiféle reakciót, hogy az elméje úgy döntött, megadja neki. - Én… Én nem tudok tovább egy Bucky nélküli világban élni - tört ki belőle. Érezte legördülni a könnycseppeket az arcán. A férfira pillantott. Hüledezést látott. Zavarodottságot. Haragot. - Még gyászolni sem volt időm rendesen, aztán… megjelentél. Azt hittem, visszakaptalak. Azt hittem… - Muszáj volt a plafon irányába pillantani, hogy ki tudja pislogni a szeméből a könnyeket. Hogy tovább tudjon beszélni. - Nem tudom ezt tovább csinálni. Nem tudok küzdeni, mikor… nem vár rám semmi. Nem kell aggódnom a világ miatt, mert tudom, hogy jó kezekben lesz. Én pedig már túl sok mindent vesztettem.
A csend ezúttal nehéz volt, őrlő és kínzó. A békés narancs lángoló bordónak tűnt a világos falakon. El akarta nyelni a világot.
- Azt mondtad, ne hívjalak Buckynak, mert nem ő vagy… Te tudsz élni egy Steve Rogers nélküli világban... de én nem tudok egy Bucky nélküliben. - Nem bírta eldönteni, hogy melyikük szívverését hallja, melyiküké száguldott úgy, akár egy versenyautó. - Nekem… nem megy.
Szünetet kellett tartania, ahogy a kimerültség egyre erősebben ostromolta, és követelte, hogy hunyja le a szemét, és inkább aludjon. Csakhogy attól tartott, hogy nem lett volna legközelebb, és amennyiben van választása, szeretett volna elbúcsúzni. Tudta, milyen az, amikor még a lehetőséget is elragadják az embertől.
Bucky hallgatása ijesztően mély lett, a súlya ott nehezedett Steve mellkasán. Nem szólt semmit, percekig, és a szőke nem tudta eldönteni, hogy azért, mert nem tudta, mit mondjon, vagy azért, mert úgy gondolta, erre nem érdemes semmit sem reagálnia. Viszont nem kelt fel és hagyta el a szobát. Ez az előbbi lehetőséget feltételezte.
Steve mindenesetre kihasználta az adandó alkalmat, és amint kifújta magát, megnyalta kiszáradt ajkait.
- Biztosan…
- Hallgass!
A közbevágás önmagában annyira meglepte, hogy azonnal becsukta a száját. Bucky először maga elé bámult, aztán megemelkedett a háta egy mély levegővételtől, és ezután pillantott fel társára. Már nem tűnt dühösnek. Sokkal inkább tűnődés ült az arcán. Némi óvatosság, amit Steve nem tudott hova tenni.
- Nyolc hónapot töltöttem azzal, hogy rájöjjek, ki vagyok - mormolta az alkonyodó félhomályban. - Több vagyok-e, mint egy sorszám, egy fegyver. Van-e nevem? Nem tudtam, hogyan szólítsam magam. Ők fegyvernek, katonának hívtak. Te Buckynak. Azt akarom tudni, én ki vagyok. Nem azt, hogy ti kinek vagy minek tartotok.
Igen, egészen biztosan a bűntudat volt, ami egy gerely erejével vágódott a gyomrába.
- Felkerestem a helyeket, amikre emlékeztem, vagy amik benne voltak az aktákban, amiket megszereztem. Megkerestem az embereket, akiknek közük volt a HYDRA-hoz vagy hozzám. Próbáltam összerakni a darabokat. Egy dolog volt mindig állandó. - Bucky tekintetében öntudatosság fénylett. Olyasfajta, amit Steve egyszer sem látott bennük, mióta a Tél katonája kísértethistória életre kelt. - Te. Ott vagy a fejemben. Éjszakánként. Ezért döntöttem úgy, hogy szemmel tartalak. Ha az egyik nyomon nem jutok el a célomhoz, talán a másikon igen.
Steve-nek teljesen és tökéletesen üres volt a feje. Még egy szó sem jutott eszébe, ami megfelelő lenne válaszként a hallottakra, ráadásul nem volt biztos benne, hogy a férfi ezzel befejezte.
Már éppen meggondolta magát a megszólalással kapcsolatban, mikor Bucky folytatta. Ujjai lassan és önkéntelenül kúsztak azon hosszú, sötétbarna, szinte fekete tincsek közé, amiket nem tudott megtartani a hajgumi, aztán felkelt ültéből. Steve kénytelen volt helyezkedni egy kicsit, amitől tompa sajgás nyílt a vállában és a mellkasában, akár egy virág tavasszal.
- Nem jutottam még a végére - mondta halkan. Az ágykereten támaszkodott meg a jobb kezével. - Már pedig kellesz hozzá. Segítesz emlékezni.
- Bucky… - nyögte Steve. Pontosan tudta, hova fog ez vezetni, pedig pont az ő esetében nem gondolta volna, hogy külön magyarázkodnia kell majd. Hogy majd pont ő fogja győzködni mindenki közül.
- Nem ő vagyok - felelte határozottan. - Nem teljesen. Nem változott semmi ezzel kapcsolatban. Viszont… valamikor ő voltam. James Buchanan Barnes. Időt kell adnod nekem - dörmögte. - Több időt. Itt vannak fejemben ezek a… képek. Amik túl élesek és pontosak ahhoz, hogy puszta kitalációk legyenek. Tudom, hogy megtörténtek. De másként érzem megtörténtnek őket, mint mindazt, ami Washingtonban történt. Azt teljesen a sajátomnak tudom mondani. Azt akarom, hogy ez a többivel is így legyen.
Steve nem tudhatta, csak sejtette, milyen nehéz volt mindezt elmondania a férfinak neki. Figyelembe véve már csak azt a tényt is, hogy többet beszélt, mint néhány hét alatt összesen. A tetejében pedig… ezek érzékeny, személyes dolgok voltak. Olyasmik, amiket régebben sem volt egyszerű megbeszélniük, hiába álltak nagyon közel egymáshoz. Olyasmik, amiket az ember normális esetben megtart magának, hacsak valami nem kényszeríti rá, hogy elmondja őket.
Nyelnie kellett.
- Ne tedd ezt velem… - suttogta. Tovább növekedett a tompa fájdalom, és kezdett szétterjedni a testében. Olyan volt, mint mikor kavicsot dobnak egy zavartalan vizű tóba és fodrozódás indul meg koncentrikus körökben. - Kérlek, Bucky…
Döbbenten figyelte, miként int nemet a fejével barátja. Az alsó ajkára harapott.
- Olyan, mintha ketten lennénk idebent - csúsztatta a kezét a pulóverrel fedett mellkasára. - Hiszek benne, hogy lehetünk egyek. De ehhez időre van szükség. Arra, hogy ne most add fel.
- Nem tudod megígérni - préselte ki magából Steve. Felszökött a pulzusa, és ezt nemcsak az egyre szaporább légzése és a gyorsabb szívverése, hanem az életjeleit figyelő monitorok is tanúsították. Bucky homlokráncolva meredt a gépekre, és Steve szinte látta rajta, hogy számításba vette annak a lehetőségét, hogy hívjon egy szakembert. - Nem ígérheted meg, hogy ez megtörténik.
- Nem - ismerte be. - Azonban sosem tudod meg, ha nem adsz nekem egy esélyt.
Hiába préselte össze a száját, az elkínzott nyögés így is tisztán hallható volt.
Hosszú hetek, rengeteg sérülés és fájdalom, illetve még több reményvesztettség kellett ahhoz, hogy Steve döntést hozzon. Igaz, hogy hallogatta, igaz, hogy próbált úgy tenni, mintha nem jutott volna az eszébe annak a gondolata, hogy egyszerűen csak… elengedje a gyeplőt. Ám, és ez mindennél jobban meglepte, amikor végre valahára megfogalmazta magában, hogy kész lenne véglegesen letenni a pajzsot, mert már nem látja értelmét annak, hogy olyan hullám előtt áll, ami előbb-utóbb úgyis ledöntené a lábáról, megkönnyebbült. Eldöntötte, hogy nem fogja siettetni a halálát vagy elébe menni, viszont küzdeni sem fog tovább, és ez… ez megnyugtató volt. Nem menekült. Mindössze nem harcolt.
Csakhogy Bucky mindent a földdel tett egyenlővé, amit nagy nehezen felépített. Egyetlen pillanat alatt. Annyiszor próbált meg konfrontálódni a férfival, annyiszor kapta vissza válaszul, hogy ő nem Bucky, ő nem emlékszik, ő nem hajlandó ezzel foglalkozni, hogy Steve nagy nehezen belátta, talán igaza van. Hisz Steve borzasztóan akarta, hogy Bucky teljes mértékben a régi legyen, pedig nem lehetett az. Nem lehetett, mert eltelt hetven év, mert évtizedeken át kínozták és játszottak az agyával. Beismerte, hogy talán olyasmiért ácsingózik, amit már nagyon régen elvesztett, és önzőség volt tőle, hogy ezt próbálta a másikba is sulykolni, akinek Steve volt a legkisebb problémája, mert egy vérrel felöntött és holttestekkel kikövezett alapból kellett felépítenie az életét.
Most mégis… visszaadni neki a kínzó reményét annak, hogy talán… miután másodszor is beletörődött a férfi elvesztésébe…
A saját zokogása hangjára tért vissza a kórterembe fejben is, illetve a nyomásra a vállán, amit Bucky fejtett ki a kezével. A monitorok már szinte elviselhetetlenül hangosan sípoltak, Steve pedig alig kapott levegőt.
- Hívnom kell az orvosokat - mondta fojtott hangon. - Be fognak vinni a műtőbe, hogy Stark megmenthesse az életed. - A falhoz lépett, ahonnan leemelt valamit. Mikor visszahúzódott Steve mellé, a szőke látta, hogy egy hívógombos kis távirányító az. Többször is megnyomta egymás után. - Itt leszek.
Steve egy pillanatig biztos volt benne, hogy amennyiben kinyitja a száját, hányni fog, de ez nem történt meg.
- Sokat kérsz - lehelte megremegve. Világos és sötét foltok villantak fel előtte. Másodperceken belül el fog ájulni, a kesernyés íz a nyelvén efelől nem hagyott kétséget. Nem bírt már megnyugodni, ami pedig csak gyorsította a szervezete haldoklását.
- Mindenkinek jár egy második esély - felelte a szőke szavait idézve. Steve meg mert volna esküdni rá, hogy egy halvány mosoly játszott Bucky ajkain. - Emellett… Van valami, amit az emlékek szerint mindig meg akartam tenni. Maradj életben, hogy megtehessem. Steve - tette hozzá mormolva.
Hatalmasat dobbant a szíve. Nem azért, mert most először szólította őt nevén a fekete hajú. Nem. Azért, mert ennek hatására döbbent rá, hogy másodszor hívta így.
Steve még ki akart kényszeríteni magából egy szitkozódást, és a pillanat tört részéig a düh luxusát is megengedhette magának, mielőtt a fájdalom ostorszerűen végigvágott a testén, főleg a vállában összpontosulva, ahol a kard megsebezte, és minden egy lüktető, sötét gyötrődéssé sűrűsödött.
Csak az orvosoknak feltétlen szükséges távolságot adta meg, ami nem lehetett több másfél méternél. Nagyon gyorsan és rutinos mozdulatokkal, pánik nélkül cselekedtek, amit kimondatlanul meglehetősen értékelt. Valaki leeresztette a háttámlát, egy nő már Steve fejénél állt, hogy a lélegeztetéshez becsúsztassák neki a csövet, amit alig néhány napja távolítottak csak el. Egy nyurga, fürge fickó fellendült Steve fölé az ágyra, amitől bizsergés szaladt végig a testén, hogy közbelépjen - pedig az orvos csak Steve életét akarta megmenteni. Egyenletes, erős nyomásokat fejtett ki a mellkasára, amint az intubálás sikerült.
Stabilizálták a férfit. A fehér takarón és halványkék köpenyen, amit hetekkel ezelőtt ráadtak, vérfoltok jelentek meg. Felszakadhattak a varratok. Nem foglalkozott vele senki. Az volt a fő, hogy legyen pulzusa, és vihessék a műtőbe. A vért pótolhatták utána.
Az volt a fő, hogy biztosíthassanak egy lehetőséget.
Amikor az orvosok megindultak a férfival kifelé a szobából, szorosan követte őket. Végig figyelt rá, hogy ne akadályozza az előtte haladó nőt, de tudni akarta, hogy bejut-e a műtőbe. Látnia kellett, amint a sebészek munkához látnak.
Mindössze néhány lépésnyire jártak még csak a szobától, amikor valaki elkapta a vállát, és visszarántotta őt.
- Mi a faszomat mondtál neki? - meredt rá Tony Stark, és a testtartása a düh miatt olyan fenyegető kisugárzást vett fel, ami minden tudatalatti önvédelmi ösztönét bekapcsolta.
Félreütötte a férfi kezét, és látta Starkon, hogy a mozdulat fürgesége egy pillanatra kibillentette a határozottságából. Azt viszont tisztelte a milliárdosban, hogy mikor belesétált a személyes szférájába gyakorlatilag egy centisre csökkentve köztük a távolságot, nem hőkölt hátra.
- Ezt ne próbáld meg még egyszer - sziszegte.
- Az lett volna a dolgod, hogy rábeszéld a műtétre, nem az, hogy öthétnyi orvosi bravúrt kidobj az ablakon! - vágott vissza. - Azért mentem bele, mert Natasha esküdözött, hogy te kellesz Steve-nek, de ezt nem mondanám eredménynek - mutatott indulatosan a sarkon éppen eltűnő csapatra. Nekik is követniük kellett őket, legalábbis Starknak mindenképp.
Vissza kellett fognia magát. Steve érdekében. Stark is csak feszült volt. Ennek ellenére azonban nem tetszett neki, ahogy beszélt vele. Pedig az elmúlt hetekben egészen megtűrték egymást Rogers közreműködése nélkül is.
- Küzdeni fog - közölte hűvösen.
- Ez nem annak látszott - ellenkezett a másik.
- Tony - szólt közbe figyelmeztetően Romanoff. Küldött felé is egy figyelmeztető pillantást. Nincs szüksége hátvédekre.
- Meg akar halni.
A bejelentést Stark hátrébb lépése, Romanoff arcán átfutó hitetlenkedése és Wilson eddigi csendességéből adódóan meglepetést okozó torokköszörülése követte.
- Az teljesen kizárt. Steve nem az a fajta ember.
- Talán nem volt az. Aztán találkozott velem, Szerebrjakova ötvenhat napig kísérleteket végzett rajta és megtudta, hogy haldoklik. A barátai vagytok, nem? - kérdezte, és minden akarata ellenére vegyült némi ellenségesség a hangjába. Dühítette, hogy neki kellett ezt elmagyarázna. Dühítette az, hogy itt volt egy probléma, amit nem tudott megoldani, mert nem voltak meg hozzá az eszközei. Addig semmiképpen, míg Stark nem teszi a dolgát.
- Azt mondta, hogy meg akar halni? - kérdezte Romanoff csendesen.
- Nem mondta ki - felelte, majd megint Starkra koncentrálta a figyelmét. - Küzdeni fog.
Úgy tűnt, a férfi vitatkozni kezd, aztán még sem nyitotta szólásra a száját. Kétség sem fért hozzá, hogy haragudott és nem értett egyet a történtekkel, de ezt később is megbeszélhették.
Biccentett, majd elsietett abba az irányba, amerre Steve-et tolták pár perccel ezelőtt. A műtőben már ott lehettek a sebészek, és Stark társa is megérkezett pár órával korábban. Ez most az orvosi csapaton, a pároson és Steve-en múlt.
Ők szintén odamehettek volna a műtőhöz, mert volt egy hangszigetelő üveggel borított váró rész, ahonnan tökéletes rálátás nyílt az egész folyamatra, azonban a beavatkozás alaphangon öt-hat órát vett igénybe (a sebészet vezetője szerint), mindazzal pedig, amivel Stark és Banner próbálkozni akart, ez az idő tovább duzzadt. Mikor kihozzák a műtőből a férfit, az altató, a gyógyszerek és a trauma hatásának is el kell múlnia, mielőtt felébredhetne.
Ha jól számolta, lehetett legalább egy napja, mielőtt Steve újra éber vagy beszédképes állapotba kerül.
Azzal az opcióval nem is számolt, hogy belehal az életmentő kezelésbe. A természetéhez, az alap programozásához, hozzátartozik, hogy minden felmerülő lehetőséggel számol, és pontosan ezt tette. Mindent tudott Steve-ről. Mindent. Tudta, milyen pózban szeret aludni, hogy miként ugrik meg az ádámcsutkája, mikor kortyol vagy nyel, hogy milyen hanggal távozik a testéből a levegő, mikor szorong, hogy a csillogás hogyan szökik a szemébe, ha mosolyog. Tudta, mennyit jelentenek neki a rajzai, azok a hihetetlenül aprólékos és mesteri munkák, tudta, hogy minden fizikai fájdalomnál többet értek neki az elvei, tudta, hogy mennyire nem bírta elviselni az igazságtalanságot. Ismerte őt. Biztos volt benne, hogy nem fogja feladni. Minden racionális joga meglenne hozzá, azonban egy tömegek szerint racionális ember nem egy szemetesben végzi rothadt zöldségek és emberi ürülék között, miután megkísérelte megvédeni olyanok becsületét, akiket nem is ismert.
Mindezzel kapcsolatban pedig két dolgot érzett: eddig nem tapasztalt hatalmat és rémületet. Mert minden, ami ott örvénylett a fejében, kontrollt és előnyt biztosított neki a férfival szemben, másfelől azonban pont ez ejtette csapdába is.
Törődött vele? Mondhatta ezt? Eddig annyival kellett törődnie, hogy likvidálja a célpontját, mindeközben ne keltsen feltűnést és mindig jusson vissza a legközelebbi kimentési pontra. Ez hideg, számító törődés volt, amire utasították. Ez csakis azért volt meg benne, mert oda tették. Mesterségesen kreáltak egy lélegző fegyvert, ezt a funkciót pedig tökéletesen ellátta. De mikor észrevette, hogy Steve már nem követi, ahogy Washington óta tette, sőt azt sem tudja egész pontosan, hol van, valami felhorgadt benne, akár egy régóta szunnyadó vadállat. Nem mérlegelt, hogy mi a fontosabb: a HYDRA akták nyomának ellenőrzése vagy a férfi megkeresése, mert nem volt mit mérlegelni. Egyértelmű volt a döntés. Ahogy az ápolása is. Megakadályozni, hogy meghaljon. Élnie kellett, ennyit tudott. El kellett kísérnie ehhez Amerikába? Legyen. A sötétbe visszahúzódó HYDRA tagok nem fognak kicsúszni a markából, maradt bőven ideje. Steve ellenben haldoklott. Az ő ellenségeit hamarabb kellett kézre keríteniük. Jó volt abban, amit csinált, az egészségügyi ismeretei azonban korlátosak, ezért egyetlen pillanatig sem maradt kérdés, hogyan legyen Steve segítségére.
Minden adta magát. Minden tisztának és egyértelműnek látszott.
Felkavaró volt, mikor éjszakánként nem a rémálmaival, hanem ezekkel az ismeretlen, frusztráló érzésekkel viaskodott. Ez az egész még sem volt fogható ahhoz a statikus csöndhöz, ami minden gondolatot kisöpört a fejéből, látva a férfi összecsuklását, a patakokban ömlő vért és azt, ahogy lehunyja a szemét a másik. Mintha örökre tenné. Látott már ilyet. A zörejek hangyabolyként ostromolták a koponyája belső falát, mikor az egykedvű üresség helyett düh lett úrrá rajta.
Ez adott neki erőt ahhoz, hogy arrébb vonszolja a férfit. Hogy időt nyerjen maguknak.
Életben kellett tartania Steve-et.
Szüksége volt rá.
Úgyhogy életben tartotta. Aztán őrizte, mikor már sem a gyógyszerek, sem a szíjak nem tarthatták az ágynak szegezve, nyíltan ellenkezni pedig senki nem mert vele Tony Starkon kívül.
Huszonnégy óra. Gond nélkül vissza fog érni.
Pislogott egyet, és újfent a kórházi folyosón találta magát, két szempár kereszttűzében. Wilson arckifejezése tartózkodóan aggódó volt, míg Romanoff egy hűvös, kételkedő maszk mögé rejtette az érzéseit.
Akkor sem hibáztatta volna őket, ha egyáltalán érdekli, mit gondolnak.
Anélkül, hogy bármiféle magyarázattal szolgált volna, elindult a liftek irányába, amik pont az ellentétes oldalon voltak, mint amerre a műtőhöz el lehetett jutni.
- Hova mész? - kérdezte a veterán.
Meglepődött, mikor szólásra nyíltak az ajkai, és nem tudta idejében megfékezni a szavakat. De legalább nem torpant meg vagy fordult vissza.
- Van egy kis dolgom.
Huszonnégy óra nagyon sok mindenre elegendő.
A Steve lakásánál történt támadás után egy héten keresztül tartották ágyban, és be kellett ismernie, erre szüksége volt. Igaz, hogy a fémkar elvesztése nem okozhatott neki halálos sérülést, hiszen nem egy húsvér végtagról volt szó, de úgy kötötték az idegrendszeréhez, mintha igazi lett volna. Más különben nem használhatta volna megfelelően. Nem gyógyszerezték túl, és bármilyen nehezen viselte Stark stílusát, a férfi korrekten viselkedett vele.
Ennek és Stark hajlamosságának köszönhetően a bosszúra, beengedték a cellához, ahol fogva tartották Szerebrjakovát, miután az orvosok kénytelenek voltak Steve-et kómába tenni. Mindenki ezzel, Banner próbálkozásaival egy megfelelő fájdalomcsillapítóra vagy a küzdelem következményeinek elsimításával foglalkozott. Senkit nem érdekelt, mi lesz a nővel, ami tökéletes körülmény volt számára.
Egyetlen alkalommal ment be hozzá, megközelítőleg tizenöt percre. Nem kérdezett semmit. Egy szót sem szólt egész idő alatt. Azzal töltötte azt a tizenöt percet, hogy a lehető legtöbb fájdalmat okozza komolyabb sérülések eredményezése nélkül. Szerebrjakova nem halhatott bele, nem nyomorodhatott meg, nem válhatott beszédképtelenné, nem okozhatott neki belső sérüléseket. Szerencsére, mint kiderült, nagyon kreatív tudott lenni, ha a harag hajtotta.
Huszonnégy óra pont elegendő idő, hogy megejtse a második látogatását.
És ezúttal, döntötte el rátenyerelve a lift hívógombjára, talán kérdez is.
| előző | következő |
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 5607
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: Néha nem látjuk, hogyan tovább. Miért haladjunk tovább. És hiába vannak, akik mutassák az irányt, csak rajtunk múlik, hogy követjük-e azt az utat.
Hetedik fejezet - Halál árnyékának völgye
Egy nevet hallott visszhangozni a sötétségben. Ismerős volt az a hang. Ismerős volt a név is. Egészen zavarta, hogy nem tudott rájönni, honnan olyan ismerős. Aztán már nem számított többé, mert aludhatott tovább.
Más hangokat is hallott.
Nem tudott szavakat kivenni, nem is igazán próbálkozott vele. A tompa mormogás megnyugtató volt lebegve a semmiben. Ringatta őt, és nem töltötte meg a fejét felesleges gondolatokkal.
Aztán berobbant a fájdalom a békés burokba, és a hangok örvényét elsodorta a gyötrelem.
Mikor először felébredt, mindössze pár másodpercig volt magánál.
Lassan kinyitotta a szemét, amit rögtön vissza is csukott a felülről érkező, erős fénysugarak hatására. Hunyorogva tudott csak körülnézni. Egy ajtó homályos körvonalait sikerült felfognia, látott valami téglalap alakút közvetlenül mellette és talán egy ablakot még attól is jobbra.
Minden annyira… világos és fehér volt. Ez a felismerés pánikkal töltötte meg minden pólusát.
Végül csak egy gép egyre szaporább csipogását hallotta, és még felbukkant a látómezejében néhány barna hajtincs, mielőtt a hasogatás elől ismét a sötétbe menekült.
A második alkalommal sötétbe burkolózott a környezete, amiért az első fáradt pislogások után nagyon hálás volt. Emellett sokkal… éberebbnek érezte magát. Hamarabb tudatosította, hogy nem álmodott, ez most a valóság volt, és sokkal több mindent sikerült megfigyelnie.
Egyrészt ólomsúlyúnak érezte minden porcikáját. A karját sem sikerült felemelnie vagy a fejét oldalra fordítania. A szívverése a tehetetlenség markában felgyorsult, de összepréselte az ajkait, és rákényszerítette magát, hogy megnyugodjon.
Az ajtón túl, amivel szemben feküdt, halványsárga fényt látott. Egy kivehetetlen fekete sziluett elhaladt az áttetsző üvegablak előtt.
Mi történt?
Minden annyira elmosódott.
Hol vagyok?
Nagy nehezen és lassan kisugárzó fájdalom árán az altestébe sikerült baloldalra fordítania a fejét, ahonnan egyenletes csipogást és halk zümmögést hallott. Elsőként egy monitort látott, amin sok érték öt sorban elhelyezkedve váltakozott egyik pillanatról a másikra. Majd észrevette, hogy mögötte, a fal mellett egy fotelben valaki ült, meghúzódva az árnyékban, amit egy tárolószekrény adott a - valószínűleg - egyik ablakon át érkező holdsugarak útjának blokkolásával.
Egy nagyon ismerős alak.
Olyan volt, mintha egy csettintéssel minden egyes homályos emlékről felszállt volna a köd. Egyszerre tódult minden vissza a fejébe. A fülében csengett a pajzs vibrálásának a hangja, az állatias üvöltés, amitől megremegtek a porszemek is az aszfalton, az ordítás, ami felszakadt Bucky száján…
STEVE!!
Már nem tudott uralkodni a kétségbeesésén és rémületén, amitől megugrott a pulzusa, erősödött a fájdalom a testében, és feltört sajgó torkán egy elgyötört, rekedtes nyögés.
Azonban nem ájult el, és mielőtt még összeszorította a szemét, látta, hogy a gépek figyelmeztető jelzései felrázták a mellette virrasztót is.
Steve arcára a következő pillanatban rácsúszott egy tenyér. Ki kellett nyitnia a szemét. Tudnia kellett. És bármennyire is fájt, megtette.
A kék szempár láttán a nyöszörgését megrázta némi nevetés, de a kettő annyira egybemosódott, hogy még Steve sem egészen volt benne biztos, hogy nevetett vagy nyöszörgött igazából.
Az ajtó kinyílt, és sokan, túl sokan tódultak be a helyiségbe, a kéz pedig, ami még el tudta érni, hogy küzdjön, eltűnt a bőréről. A kiabálások egy része eljutott hozzá, egy része pedig egyáltalán nem.
A harmadik alkalom végre valahára több lehetőséget adott neki, mint pár rövid, agóniával átitatott perc. Ráadásul nem a csönd fogadta, hanem egy halk, viszont egész kivehető beszélgetés. Nem messze állhattak az ágyától a résztvevők.
- … hiszem. Ezt nem kockáztathatjuk meg.
- Az pedig egyáltalán nem számít, hogy ő mit akar?
- Nem tudjuk, hogy mit akar! Ha nem tűnt volna fel, már egy ideje nyomja az ágyat.
- Pontosan. Nem tudjuk. Ne csinálj úgy, mintha annyira ismernéd, hogy meghozhasd ezt a döntést helyette. Nem teheted.
- Van valaki, aki ismeri annyira.
Támadt egy kis szünet a párbeszédben. Steve úgy döntött, ez a tökéletes alkalom, hogy felhívja magára a figyelmet, azonban az előző alkalmakkal (hacsak nem álmodta azokat is) ellentétben még a szeme kinyitása és nyitva tartása is komoly küzdelemmel járt. De legalább nem érzett fájdalmat vagy más kellemetlenséget. Sőt, kifejezetten jól volt.
Túlságosan jól.
Összeráncolta a homlokát. Nem volt az a fájdalomcsillapító, ami elég hatásos lett volna az ő szervezetére. Legjobb tudomása szerint persze, ami nem jelentett semmit.
- Talán nem kéne most őt ezzel zaklatni - csatlakozott be a beszélgetésbe egy harmadik hang is. Ráismert benne Samre. - Úgy értem, már az is csoda, hogy sikerült rávenni, hogy kimozduljon ebből a szobából…
- Hé - erőltette ki magából. Ijesztően gyenge volt a hangja, mégis eléggé hangos ahhoz, hogy a jelenlévők mindegyike hallja.
Pillanatok alatt az ágyánál voltak mindannyian, ami azt jelentette, hogy Steve-nek nem kellett még a fejét sem megmozdítania ahhoz, hogy lássa őket. Apró mosolyra görbültek az ajkai Sam, Tony és Natasha láttán.
- Steve - viszonozta a gesztust a maga visszafogott módján a nő. Ő állt hozzá legközelebb a jobb oldalon, ujjait így gyengéden Steve kézfejére tudta csúsztatni, amitől a férfi azonnal megrázkódott. Natasha arckifejezése ettől feszült lett. Nagy eséllyel egy fájdalomhullámnak tudta be azt, hogy a szőke legszívesebben lerázta volna magáról a lágy érintést, pedig Steve a kontaktustól lett rosszul. - Hogy érzed magad?
- Meglepően jól - motyogta lassan forgó nyelvvel. - Mit kaptam?
- Egy valagnyi morfinból és nyugtatóból álló koktélt - válaszolta meg a kérdést Tony. - Bruce készítette. Semmivel sem tudták csillapítani a fájdalmaidat, kivéve azt a morfin mennyiséget, amitől leállt a légzésed. Kétszer.
Remélte, hogy nem felejt el hosszasan köszönetet mondani Bannernek, közvetlenül az után, hogy találkozik vele.
Egy időre elbambulhatott, mert mikor felpillantott a gondolatai végére érkezvén, minden barátja arcán aggodalmat látott.
- Jól ránk hoztad a frászt, haver - törte meg a hallgatást Sam a baljáról. Ha kicsit több életet érez magában, elsüt egy poént azzal kapcsolatban, hogy a pilóta csupán ebben a helyzetben tudott a másik oldalára kerülni.
A kellemes lebegés felhőjét lassan átitatta a bűntudat. A bűntudat pedig emlékeztette arra, hogy mi miatt is kellett a többieknek aggódni miatta. Kiszáradt az ajka, és a szíve erősebben verte a bordái által határolt üreg falát.
- Bucky? - kérdezte elszoruló torokkal.
- Nincs baja - nyugtatta meg a vörös hajú. Szó szerint úgy érezte, mintha egy kő zuhant volna le a szívéről. Felnyögött a megkönnyebbüléstől, amit a trió a visszatérő fájdalom jelének vehetett, mert összepillantottak, mielőtt a nő folytatta. - Elküldtük, hogy lezuhanyozzon, átöltözzön, és talán még eszik is valami normálisat.
- El sem mozdult mellőled, mióta bekerültél a kórházba - magyarázta Sam. - Egyedül Natasha merte rábeszélni - ezen a ponton Tony ellenkezően felhorkant -, hogy kicsit kimozduljon innen, és azt is csak azzal a feltétellel, hogy mindhárman itt maradunk. Biztos nemsokára visszaér, már egy órája elment.
Steve biccentett egy aprót, aztán lehunyta a szemét, amíg vett egy mély levegőt és sóhajtva kiadta magából.
- Steve - szólította meg ismét Natasha. Csakis ez vette rá, hogy újra kinyissa a szemét. Hirtelen elöntötte a fáradtság. Olyan volt, mint egy nehéz takaró, aminek percről percre kevésbé tudott ellenállni. - Mennyire emlékszel a történtekből?
- Elégre ahhoz, hogy… csodálkozzam az életben maradásomon - mormolta.
Amióta csak felébredt, lett volna lehetősége arra, hogy lepillantson magára. Azonban már emlékezett a teljes sötétség előtti néhány eseményre, és egy hang hangosan, élesen tiltakozott a fejében az ellen, hogy megnézze az eredményt. Nem biztos, hogy most akart megbirkózni mindazzal, amit ott találhatott. Ébren akart maradni. Legalább addig, míg Bucky visszaér.
Látnia kellett, hogy a férfi jól van. Az ő szájából kellett hallania, hogy jól van. Amikor legutóbb látta, levágták a karját, és éppen vesztésre álltak.
- Mi történt? - ráncolta össze a homlokát. - Hogy…? Azt hittem…
- A barátod egy két lábon járó buldózer - közölte Tony. Steve nagyon ritkán látott őszinte ámulatot és tiszteletet Stark arcán, azonban most ott volt a vonásain ez a nem mindennapi kifejezés. Megcsóválta a fejét. - Elkaptam a dokit, de mire visszaértem, te már megsérültél. - Sam hitetlenkedő szusszanása pontosan leírta Steve érzéseit is a megfogalmazással kapcsolatban: rendkívül finom és diplomatikus. - A haverod nemcsak, hogy visszatartotta azt az auschwitzi rémet, ameddig odaértem, de elvonszolt téged az út közepéről, aztán még segíteni akart nekem.
- De hát a karja… - suttogta a szőke.
- Biztonságba vitt téged - bólintott Tony. - Kértem már tőle autogramot, de szerintem azt hitte, viccelek. Mondd meg neki majd, hogy egyáltalán nem.
Megrándult a szája sarka egy elfojtott mosolytól. Még sem lehetett akkora véletlen, hogy annyira illett a kezébe a pajzs. Másodszor mentette meg az életét egy hónap alatt.
Teljesen véletlenül sikerült elcsípnie azt a lopott pillantást, amit Tony és Natasha cseréltek, mikor azt hitték, nem figyelt. Ez némi gyanakvással vegyes aggodalommal töltötte el.
- Mi az? - kérdezte előre tartva egy kicsit a választól.
A nő újfent a milliomos irányába tekintett, aztán a gondterheltség halvány fátylával az arcán felé fordult. Az ujjai ismét cirógatni kezdték a kézfejét. Ettől sokkal nehezebb volt uralkodnia a nyugalmán. El akarta rántani a kezét. Úgy kellett emlékeztetnie magát, hogy Natasha nem fogja bántani, a szíve valahogy még sem akart hallgatni az agyára.
- Több műtéted is volt. Csoda, hogy még élsz, és ez valószínűleg a szérumnak köszönhető. Azonban… van ez a másik anyag benned. Bruce és Tony megtalálták a megoldást, hogyan távolíthatják el a szervezetedből.
- Ez egy jó hír, nem? - értetlenkedett Steve. Annak ellenére, hogy nem szeretett volna előre örülni a lehetséges semminek, mégis felderült egy kicsit az arca. - Tonyék szerint előbb-utóbb belehaltam volna.
- Az a baj - mondta a vörös hajú, és az ujjbegyein keresztül is érezte a férfi a feszültségét, ami összeadódott a sajátjával -, hogy ehhez egy kockázatos műtétre lenne szükséged. Nagyon kockázatosra.
- Viszont ez az egyetlen esélyed - szólt közbe Tony. Steve-nek eszébe jutott az a párbeszédrészlet, amit közvetlenül az ébredése után hallott. Valószínűleg erről lehetett szó, és valószínűleg már akkor is Stark képviselte a műtét támogatásának álláspontját, míg Natasha ragaszkodott hozzá, hogy kikérjék az ő véleményét is. Amit értékelt ugyan, de amennyiben ezen múlt az élete… mi volt a kérdés? - A sebed egyáltalán nem gyógyul. Mindössze annyira tudtak összevarrni téged az orvosok, hogy ne vérezz el azonnal, de az állapotod még mindig kritikus. Csakis a fájdalomcsillapítók miatt lehetsz most ébren. Olyan fájdalmaid voltak, hogy mesterséges kómába kellett rakniuk.
Kómába?
Az a kevés öröm is kiszállt a tagjaiból, hogy jeges elborzadás vegye át a helyét.
- Mióta vagyok itt? - préselte ki magából.
- Túl hosszú ideje.
- Mióta?
- Öt hete - felelte Sam.
Meg akarta kérdezni, hogy ugye csak vicceltek. Hogy mindössze ezzel akartak megfizetni neki azért, hogy ráhozta a frászt mindenkire. Ebben szeretett volna hinni, noha a szíve mélyén tökéletesen tisztában volt vele, hogy egyikük sem tette volna meg ezt vele vagy önmagukkal.
Öt hétig. Öt hétig feküdt kómában, egyik életmentő műtétről a másikra tolták, mindezt azért, mert túl ramatyul volt ahhoz, hogy megvédje magát vagy bárki mást. Azért, mert teljesen és tökéletesen használhatatlanná vált. Mindenkinek őt kellett védenie, mindenkinek miatta kellett aggódnia.
Ez nem volt így rendjén.
Tony sóhajtva simított végig az arcán. A szőkének csak most tűntek fel a sötét karikák a szeme alatt, a szokatlanul erős borosta az arcán, a kimerültség ordító jelei.
Bűntudata volt.
- Nem akarlak sürgetni, Steve, de minél tovább várunk, annál kisebb eséllyel jössz ki élve a műtőből. Minden nappal… lószart, minden perccel gyengébb lesz a fater csodaturmixa a testedben, és erősebb az a másik, amit a ribanc beadott.
Úgy tűnt, a doktornő személye senkinek sem lopta be magát a szívébe.
Nem tudta, mit válaszoljon. Nyilvánvalóan sok vesztenivalója nem maradt, vagyis a műtét bevállalása nem igényelt hosszas mérlegelést. Ha nem hal bele, akkor van esélye rá, hogy felépüljön, bármilyen kicsi is legyen az az esély. Amennyiben azt mondja, hogy köszöni szépen, de inkább nem élne a lehetőséggel, akkor vagy fájdalomcsillapítókat kapva tölti a hátralevő napjait, vagy kómában, vagy egyszerűen elvérzik, akár az elkövetkezendő öt percben. Mindezt figyelembe véve a racionális döntés a műtét lenne.
Még sem tudta egyből rávágni az igent, mert ott visszhangzott egy aprócska „de” a fejében. Az a „de” pedig nem hagyta nyugodni.
Az őrlődésének és a többiek várakozásának az ajtó nyílása vetett végett. Tony arrébb lépett az ágy lábától, így Steve is láthatta az érkezőt.
Bucky fehér edzőcipőt viselt, ami nagyon ismerősnek tetszett a férfi számára, ameddig rá nem jött, hogy a szekrényéből van. Az egyik futáshoz használt cipője. Egy farmernadrágot húzott fel mellé, ami szintén az övé volt, illetve egy kicsit bő, szürke pulóvert, aminek a kapucniját mélyen a homlokába húzta.
A kifejezéstelen arcot néhány másodperc erejéig meglepettség lágyította meg, amíg felül nem kerekedett az érzésen.
- Kimegyünk egy kicsit - jelentette be Sam torok köszörülve, miután Bucky lecövekelt az ajtóban.
- Szerintem elférünk itt öten is - közölte Tony ártatlanul pislogva. Steve mindig elcsodálkozott rajta, mennyire könnyen tudja magára csapni ezt a nemtörődöm álarcot, mikor az előző pillanatban még sütött róla a komolyság. - Legrosszabb esetben feláldozom magam és ülök Rogers ölébe.
- Lódulj, Stark! - tett felé egy hessegető kézmozdulatot Natasha, mire szem forgatva, de Tony elindult az ajtó irányába, ahonnan azóta Bucky beljebb lépett, és szabaddá tette az utat.
Az ajtó becsukása után nem hezitált sokat: azonnal az ágy mellé sétált, és odahúzott egy széket is, amit Steve eddig észre sem vett. Sürgetőbb dolgok kötötték le a figyelmét, mint a szoba berendezésének felmérése, és mivel még egy felülést sem kockáztatott volna meg, nem is igazán számított a környezete.
Csak miután Bucky leült, vette észre, hogy a pulóver egyik ujja… egyszerűen lóg róla.
- A karod - mondta halkan.
- Le kellett venni az egészet - érkezett a dörmögő válasz, miközben a jobb kezével lesöpörte a fejéről a kapucnit. A haja kócos volt, viszont valaki hátrafogta a férfi tarkóján a kicsit hullámos tincseket, így nem lógott az egész az arcába. - Stark azt mondta, készít egy újat. Egy „jobbat” - tette hozzá meglehetősen szkeptikusan.
- Abban nem kételkedem - bólintott egyet óvatosan. Hihetetlenül kimerültnek és kábának érezte magát. Megvolt a hátulütője a rendkívül hatásos fájdalomcsillapítóknak, már pedig még kicsit fókuszban kellett maradnia. Még egy kicsit. - Én… sajnálom.
- Mit? - nézett rá szinte már vádlón a fekete hajú.
- Miattam vesztetted el a karod - sütötte le a szemét. Bucky türelmetlenül, bosszankodva fészkelődött ültében, mielőtt hátradőlt és hagyta, hogy a keze a combján megpihenjen.
- Ez csak egy kar. Még csak nem is igazi. Te majdnem meghaltál.
Majdnem - akarta Steve mondani, aztán inkább azelőtt elharapta, hogy egyáltalán szólásra nyitotta volna a száját. Nem volt értelme előjönni a zavaros érzéseivel, amíg maga sem tudta pontosan megmondani, mit érez.
- Köszönöm - fordította végül oldalra a fejét, hogy ne csak a szeme sarkából lássa barátját. - Tony elmesélte, hogy mit tettél. Honnan szedted az erőt…?
Bucky lassan megvonta a jobb vállát.
- Megvolt a küldetésem. Nem állok le, míg nem jutok a küldetéseim végére.
- Mi volt a küldetésed? - vonta össze a szemöldökét a másik.
- Azt hiszem, téged életben tartani - billentette oldalra a fejét, és Steve döbbenten realizálta, hogy Bucky tanulmányozta az arckifejezését. Vizsgálta a reakcióit. Ez a felismerés egyszerre volt bénító és… felemelő. Eddig nem csinálta ezt, vagy pedig nagyon figyelt arra, hogy Steve ne vehesse észre. Az pedig, hogy hagyta, hogy lássa, nem lehetett a véletlen műve.
Amikor elnyíltak az ajkai, hogy vegyen egy mélyebb levegőt, az egész egy reszketeg sóhajba fulladt. Lehunyta a szemét.
Mikor újra kinyitotta, észrevette, hogy a szoba narancssárgás fénybe öltözött az elmúlt percekben. Odakint már lenyugvóban lehetett a Nap korongja, amitől egyfajta megnyugtató derengés töltötte meg a levegőt, meleg árnyékok vonták be a falat, Bucky arcát és a takaró redőit.
Steve torka elszorult az egész pillanat… békességétől.
Talán eljött az idő. Amíg még nyitva bírta tartani a szemét.
- Elfáradtam, Bucky - suttogta alig hallhatóan. Tudta, hogy nem kellett magyaráznia. Tudta, hogy társa pontosan érezte a hangján és azon az egyetlen szón, hogy nem a sérülésekről vagy a szituációról beszélt, hanem mindenről. Ez nem az a fajta fáradtság volt, amihez két-három nap pihenés és egy kiadós alvás elegendő volt, hogy elmúljon. Belefáradt az egészbe. Buckynak pedig megváltozott a tartása. A korábbi nyugalom egyfajta pulzáló feszültséggé változott. - Tony azt mondta, szükség van egy műtétre, ami nagyobb eséllyel öl meg, minthogy segítsen - folytatta, mielőtt a másik bármit is mondhatott volna. - Ez az egyetlen esélyem, nélküle semmiképp sem lehetek jobban. De…
- Nem adhatod fel - közölte Bucky, és nagyon lassan előrehajolt. Néhány ránc kúszott a homlokára.
- Miért nem? - kérdezte jóval élesebben, mint amennyire szerette volna, azonban a fekete hajú még csak meg sem rezzent tőle. Ennélfogva nem bocsátkozott magyarázkodásba vagy bocsánatkérésekbe. Addig kellett ezt elmondania, ameddig még képes volt rá. - Miért nem? - ismételte meg. - A világ tökéletesen megvolt nélkülem abban a három hónapban is, amikor Oroszországban voltam. Manapság… minden tele van szuperhősökkel. Nem az van, mint a háború idején.
Látta Buckyn, hogy sok mindenre számított, ami elhangozhat kettőjük között, miután Steve öt hét után végre felébred, de erre nem.
- Mi lesz velük? - intett a fejével az ajtó felé. Az ujjai lassan ökölbe szorultak a lábán.
- Natashának ott van Clint, Tonynak Pepper, és biztos vagyok benne, hogy Sam jól beilleszkedik a csapatba - felelte. Ezek nem friss gondolatok voltak. Abban a fehér szobában születtek, mélyen a föld alatt. Csak akkor még nem realizálta teljesen, tudatosan. Bőven volt ideje végiggondolni, mi történt volna, ha sosem találják meg és ott hal meg. Ez nem… önsajnálat volt. Egyáltalán nem annak szánta. Ezek tények voltak. - Amerika Kapitány kiment a divatból - mondta ki hangosan is az utolsó, kicsit keserű gondolatát.
Egy pillanatra az az érzése támadt, hogy Bucky szeretné megütni azért, amit mondott, de a férfi visszafogta magát.
- Mi lesz velem? - kérdezte heves indulatoktól fojtott, csendes hangon.
Steve megnedvesítette az ajkait a nyelvével, ám egyáltalán nem érezte magát idegesnek. Azt hitte, ebben a helyzetben majd ideges lesz. Ám már ahhoz sem maradt elég ereje. A gyógyszerektől ráadásul még az ébren maradásért is külön küzdenie kellett. Minden egyes lélegzetvétel küzdelemmé vált az életében, és igen, nem ez volt az első ilyen alkalom.
Azonban akkor legalább ott volt neki Bucky. Volt oka küzdenie a következő másodpercért.
- Azt mondtad nekem, hogy nem emlékszel - mormolta. Ezúttal, még ha utálta is magát érte, könnyebb volt a takarót bámulnia, ami oltalmazó lepelként fedte a testét, leplezte a sérülései súlyosságát. - Azt mondtad… Te nem ő vagy. Te nem Bucky vagy. - Talán csak képzelte, hogy a mellette ülő hirtelen hangosabban és mélyebben szívta be a levegőt. Talán csak annyira kapni akart valamiféle reakciót, hogy az elméje úgy döntött, megadja neki. - Én… Én nem tudok tovább egy Bucky nélküli világban élni - tört ki belőle. Érezte legördülni a könnycseppeket az arcán. A férfira pillantott. Hüledezést látott. Zavarodottságot. Haragot. - Még gyászolni sem volt időm rendesen, aztán… megjelentél. Azt hittem, visszakaptalak. Azt hittem… - Muszáj volt a plafon irányába pillantani, hogy ki tudja pislogni a szeméből a könnyeket. Hogy tovább tudjon beszélni. - Nem tudom ezt tovább csinálni. Nem tudok küzdeni, mikor… nem vár rám semmi. Nem kell aggódnom a világ miatt, mert tudom, hogy jó kezekben lesz. Én pedig már túl sok mindent vesztettem.
A csend ezúttal nehéz volt, őrlő és kínzó. A békés narancs lángoló bordónak tűnt a világos falakon. El akarta nyelni a világot.
- Azt mondtad, ne hívjalak Buckynak, mert nem ő vagy… Te tudsz élni egy Steve Rogers nélküli világban... de én nem tudok egy Bucky nélküliben. - Nem bírta eldönteni, hogy melyikük szívverését hallja, melyiküké száguldott úgy, akár egy versenyautó. - Nekem… nem megy.
Szünetet kellett tartania, ahogy a kimerültség egyre erősebben ostromolta, és követelte, hogy hunyja le a szemét, és inkább aludjon. Csakhogy attól tartott, hogy nem lett volna legközelebb, és amennyiben van választása, szeretett volna elbúcsúzni. Tudta, milyen az, amikor még a lehetőséget is elragadják az embertől.
Bucky hallgatása ijesztően mély lett, a súlya ott nehezedett Steve mellkasán. Nem szólt semmit, percekig, és a szőke nem tudta eldönteni, hogy azért, mert nem tudta, mit mondjon, vagy azért, mert úgy gondolta, erre nem érdemes semmit sem reagálnia. Viszont nem kelt fel és hagyta el a szobát. Ez az előbbi lehetőséget feltételezte.
Steve mindenesetre kihasználta az adandó alkalmat, és amint kifújta magát, megnyalta kiszáradt ajkait.
- Biztosan…
- Hallgass!
A közbevágás önmagában annyira meglepte, hogy azonnal becsukta a száját. Bucky először maga elé bámult, aztán megemelkedett a háta egy mély levegővételtől, és ezután pillantott fel társára. Már nem tűnt dühösnek. Sokkal inkább tűnődés ült az arcán. Némi óvatosság, amit Steve nem tudott hova tenni.
- Nyolc hónapot töltöttem azzal, hogy rájöjjek, ki vagyok - mormolta az alkonyodó félhomályban. - Több vagyok-e, mint egy sorszám, egy fegyver. Van-e nevem? Nem tudtam, hogyan szólítsam magam. Ők fegyvernek, katonának hívtak. Te Buckynak. Azt akarom tudni, én ki vagyok. Nem azt, hogy ti kinek vagy minek tartotok.
Igen, egészen biztosan a bűntudat volt, ami egy gerely erejével vágódott a gyomrába.
- Felkerestem a helyeket, amikre emlékeztem, vagy amik benne voltak az aktákban, amiket megszereztem. Megkerestem az embereket, akiknek közük volt a HYDRA-hoz vagy hozzám. Próbáltam összerakni a darabokat. Egy dolog volt mindig állandó. - Bucky tekintetében öntudatosság fénylett. Olyasfajta, amit Steve egyszer sem látott bennük, mióta a Tél katonája kísértethistória életre kelt. - Te. Ott vagy a fejemben. Éjszakánként. Ezért döntöttem úgy, hogy szemmel tartalak. Ha az egyik nyomon nem jutok el a célomhoz, talán a másikon igen.
Steve-nek teljesen és tökéletesen üres volt a feje. Még egy szó sem jutott eszébe, ami megfelelő lenne válaszként a hallottakra, ráadásul nem volt biztos benne, hogy a férfi ezzel befejezte.
Már éppen meggondolta magát a megszólalással kapcsolatban, mikor Bucky folytatta. Ujjai lassan és önkéntelenül kúsztak azon hosszú, sötétbarna, szinte fekete tincsek közé, amiket nem tudott megtartani a hajgumi, aztán felkelt ültéből. Steve kénytelen volt helyezkedni egy kicsit, amitől tompa sajgás nyílt a vállában és a mellkasában, akár egy virág tavasszal.
- Nem jutottam még a végére - mondta halkan. Az ágykereten támaszkodott meg a jobb kezével. - Már pedig kellesz hozzá. Segítesz emlékezni.
- Bucky… - nyögte Steve. Pontosan tudta, hova fog ez vezetni, pedig pont az ő esetében nem gondolta volna, hogy külön magyarázkodnia kell majd. Hogy majd pont ő fogja győzködni mindenki közül.
- Nem ő vagyok - felelte határozottan. - Nem teljesen. Nem változott semmi ezzel kapcsolatban. Viszont… valamikor ő voltam. James Buchanan Barnes. Időt kell adnod nekem - dörmögte. - Több időt. Itt vannak fejemben ezek a… képek. Amik túl élesek és pontosak ahhoz, hogy puszta kitalációk legyenek. Tudom, hogy megtörténtek. De másként érzem megtörténtnek őket, mint mindazt, ami Washingtonban történt. Azt teljesen a sajátomnak tudom mondani. Azt akarom, hogy ez a többivel is így legyen.
Steve nem tudhatta, csak sejtette, milyen nehéz volt mindezt elmondania a férfinak neki. Figyelembe véve már csak azt a tényt is, hogy többet beszélt, mint néhány hét alatt összesen. A tetejében pedig… ezek érzékeny, személyes dolgok voltak. Olyasmik, amiket régebben sem volt egyszerű megbeszélniük, hiába álltak nagyon közel egymáshoz. Olyasmik, amiket az ember normális esetben megtart magának, hacsak valami nem kényszeríti rá, hogy elmondja őket.
Nyelnie kellett.
- Ne tedd ezt velem… - suttogta. Tovább növekedett a tompa fájdalom, és kezdett szétterjedni a testében. Olyan volt, mint mikor kavicsot dobnak egy zavartalan vizű tóba és fodrozódás indul meg koncentrikus körökben. - Kérlek, Bucky…
Döbbenten figyelte, miként int nemet a fejével barátja. Az alsó ajkára harapott.
- Olyan, mintha ketten lennénk idebent - csúsztatta a kezét a pulóverrel fedett mellkasára. - Hiszek benne, hogy lehetünk egyek. De ehhez időre van szükség. Arra, hogy ne most add fel.
- Nem tudod megígérni - préselte ki magából Steve. Felszökött a pulzusa, és ezt nemcsak az egyre szaporább légzése és a gyorsabb szívverése, hanem az életjeleit figyelő monitorok is tanúsították. Bucky homlokráncolva meredt a gépekre, és Steve szinte látta rajta, hogy számításba vette annak a lehetőségét, hogy hívjon egy szakembert. - Nem ígérheted meg, hogy ez megtörténik.
- Nem - ismerte be. - Azonban sosem tudod meg, ha nem adsz nekem egy esélyt.
Hiába préselte össze a száját, az elkínzott nyögés így is tisztán hallható volt.
Hosszú hetek, rengeteg sérülés és fájdalom, illetve még több reményvesztettség kellett ahhoz, hogy Steve döntést hozzon. Igaz, hogy hallogatta, igaz, hogy próbált úgy tenni, mintha nem jutott volna az eszébe annak a gondolata, hogy egyszerűen csak… elengedje a gyeplőt. Ám, és ez mindennél jobban meglepte, amikor végre valahára megfogalmazta magában, hogy kész lenne véglegesen letenni a pajzsot, mert már nem látja értelmét annak, hogy olyan hullám előtt áll, ami előbb-utóbb úgyis ledöntené a lábáról, megkönnyebbült. Eldöntötte, hogy nem fogja siettetni a halálát vagy elébe menni, viszont küzdeni sem fog tovább, és ez… ez megnyugtató volt. Nem menekült. Mindössze nem harcolt.
Csakhogy Bucky mindent a földdel tett egyenlővé, amit nagy nehezen felépített. Egyetlen pillanat alatt. Annyiszor próbált meg konfrontálódni a férfival, annyiszor kapta vissza válaszul, hogy ő nem Bucky, ő nem emlékszik, ő nem hajlandó ezzel foglalkozni, hogy Steve nagy nehezen belátta, talán igaza van. Hisz Steve borzasztóan akarta, hogy Bucky teljes mértékben a régi legyen, pedig nem lehetett az. Nem lehetett, mert eltelt hetven év, mert évtizedeken át kínozták és játszottak az agyával. Beismerte, hogy talán olyasmiért ácsingózik, amit már nagyon régen elvesztett, és önzőség volt tőle, hogy ezt próbálta a másikba is sulykolni, akinek Steve volt a legkisebb problémája, mert egy vérrel felöntött és holttestekkel kikövezett alapból kellett felépítenie az életét.
Most mégis… visszaadni neki a kínzó reményét annak, hogy talán… miután másodszor is beletörődött a férfi elvesztésébe…
A saját zokogása hangjára tért vissza a kórterembe fejben is, illetve a nyomásra a vállán, amit Bucky fejtett ki a kezével. A monitorok már szinte elviselhetetlenül hangosan sípoltak, Steve pedig alig kapott levegőt.
- Hívnom kell az orvosokat - mondta fojtott hangon. - Be fognak vinni a műtőbe, hogy Stark megmenthesse az életed. - A falhoz lépett, ahonnan leemelt valamit. Mikor visszahúzódott Steve mellé, a szőke látta, hogy egy hívógombos kis távirányító az. Többször is megnyomta egymás után. - Itt leszek.
Steve egy pillanatig biztos volt benne, hogy amennyiben kinyitja a száját, hányni fog, de ez nem történt meg.
- Sokat kérsz - lehelte megremegve. Világos és sötét foltok villantak fel előtte. Másodperceken belül el fog ájulni, a kesernyés íz a nyelvén efelől nem hagyott kétséget. Nem bírt már megnyugodni, ami pedig csak gyorsította a szervezete haldoklását.
- Mindenkinek jár egy második esély - felelte a szőke szavait idézve. Steve meg mert volna esküdni rá, hogy egy halvány mosoly játszott Bucky ajkain. - Emellett… Van valami, amit az emlékek szerint mindig meg akartam tenni. Maradj életben, hogy megtehessem. Steve - tette hozzá mormolva.
Hatalmasat dobbant a szíve. Nem azért, mert most először szólította őt nevén a fekete hajú. Nem. Azért, mert ennek hatására döbbent rá, hogy másodszor hívta így.
Steve még ki akart kényszeríteni magából egy szitkozódást, és a pillanat tört részéig a düh luxusát is megengedhette magának, mielőtt a fájdalom ostorszerűen végigvágott a testén, főleg a vállában összpontosulva, ahol a kard megsebezte, és minden egy lüktető, sötét gyötrődéssé sűrűsödött.
Csak az orvosoknak feltétlen szükséges távolságot adta meg, ami nem lehetett több másfél méternél. Nagyon gyorsan és rutinos mozdulatokkal, pánik nélkül cselekedtek, amit kimondatlanul meglehetősen értékelt. Valaki leeresztette a háttámlát, egy nő már Steve fejénél állt, hogy a lélegeztetéshez becsúsztassák neki a csövet, amit alig néhány napja távolítottak csak el. Egy nyurga, fürge fickó fellendült Steve fölé az ágyra, amitől bizsergés szaladt végig a testén, hogy közbelépjen - pedig az orvos csak Steve életét akarta megmenteni. Egyenletes, erős nyomásokat fejtett ki a mellkasára, amint az intubálás sikerült.
Stabilizálták a férfit. A fehér takarón és halványkék köpenyen, amit hetekkel ezelőtt ráadtak, vérfoltok jelentek meg. Felszakadhattak a varratok. Nem foglalkozott vele senki. Az volt a fő, hogy legyen pulzusa, és vihessék a műtőbe. A vért pótolhatták utána.
Az volt a fő, hogy biztosíthassanak egy lehetőséget.
Amikor az orvosok megindultak a férfival kifelé a szobából, szorosan követte őket. Végig figyelt rá, hogy ne akadályozza az előtte haladó nőt, de tudni akarta, hogy bejut-e a műtőbe. Látnia kellett, amint a sebészek munkához látnak.
Mindössze néhány lépésnyire jártak még csak a szobától, amikor valaki elkapta a vállát, és visszarántotta őt.
- Mi a faszomat mondtál neki? - meredt rá Tony Stark, és a testtartása a düh miatt olyan fenyegető kisugárzást vett fel, ami minden tudatalatti önvédelmi ösztönét bekapcsolta.
Félreütötte a férfi kezét, és látta Starkon, hogy a mozdulat fürgesége egy pillanatra kibillentette a határozottságából. Azt viszont tisztelte a milliárdosban, hogy mikor belesétált a személyes szférájába gyakorlatilag egy centisre csökkentve köztük a távolságot, nem hőkölt hátra.
- Ezt ne próbáld meg még egyszer - sziszegte.
- Az lett volna a dolgod, hogy rábeszéld a műtétre, nem az, hogy öthétnyi orvosi bravúrt kidobj az ablakon! - vágott vissza. - Azért mentem bele, mert Natasha esküdözött, hogy te kellesz Steve-nek, de ezt nem mondanám eredménynek - mutatott indulatosan a sarkon éppen eltűnő csapatra. Nekik is követniük kellett őket, legalábbis Starknak mindenképp.
Vissza kellett fognia magát. Steve érdekében. Stark is csak feszült volt. Ennek ellenére azonban nem tetszett neki, ahogy beszélt vele. Pedig az elmúlt hetekben egészen megtűrték egymást Rogers közreműködése nélkül is.
- Küzdeni fog - közölte hűvösen.
- Ez nem annak látszott - ellenkezett a másik.
- Tony - szólt közbe figyelmeztetően Romanoff. Küldött felé is egy figyelmeztető pillantást. Nincs szüksége hátvédekre.
- Meg akar halni.
A bejelentést Stark hátrébb lépése, Romanoff arcán átfutó hitetlenkedése és Wilson eddigi csendességéből adódóan meglepetést okozó torokköszörülése követte.
- Az teljesen kizárt. Steve nem az a fajta ember.
- Talán nem volt az. Aztán találkozott velem, Szerebrjakova ötvenhat napig kísérleteket végzett rajta és megtudta, hogy haldoklik. A barátai vagytok, nem? - kérdezte, és minden akarata ellenére vegyült némi ellenségesség a hangjába. Dühítette, hogy neki kellett ezt elmagyarázna. Dühítette az, hogy itt volt egy probléma, amit nem tudott megoldani, mert nem voltak meg hozzá az eszközei. Addig semmiképpen, míg Stark nem teszi a dolgát.
- Azt mondta, hogy meg akar halni? - kérdezte Romanoff csendesen.
- Nem mondta ki - felelte, majd megint Starkra koncentrálta a figyelmét. - Küzdeni fog.
Úgy tűnt, a férfi vitatkozni kezd, aztán még sem nyitotta szólásra a száját. Kétség sem fért hozzá, hogy haragudott és nem értett egyet a történtekkel, de ezt később is megbeszélhették.
Biccentett, majd elsietett abba az irányba, amerre Steve-et tolták pár perccel ezelőtt. A műtőben már ott lehettek a sebészek, és Stark társa is megérkezett pár órával korábban. Ez most az orvosi csapaton, a pároson és Steve-en múlt.
Ők szintén odamehettek volna a műtőhöz, mert volt egy hangszigetelő üveggel borított váró rész, ahonnan tökéletes rálátás nyílt az egész folyamatra, azonban a beavatkozás alaphangon öt-hat órát vett igénybe (a sebészet vezetője szerint), mindazzal pedig, amivel Stark és Banner próbálkozni akart, ez az idő tovább duzzadt. Mikor kihozzák a műtőből a férfit, az altató, a gyógyszerek és a trauma hatásának is el kell múlnia, mielőtt felébredhetne.
Ha jól számolta, lehetett legalább egy napja, mielőtt Steve újra éber vagy beszédképes állapotba kerül.
Azzal az opcióval nem is számolt, hogy belehal az életmentő kezelésbe. A természetéhez, az alap programozásához, hozzátartozik, hogy minden felmerülő lehetőséggel számol, és pontosan ezt tette. Mindent tudott Steve-ről. Mindent. Tudta, milyen pózban szeret aludni, hogy miként ugrik meg az ádámcsutkája, mikor kortyol vagy nyel, hogy milyen hanggal távozik a testéből a levegő, mikor szorong, hogy a csillogás hogyan szökik a szemébe, ha mosolyog. Tudta, mennyit jelentenek neki a rajzai, azok a hihetetlenül aprólékos és mesteri munkák, tudta, hogy minden fizikai fájdalomnál többet értek neki az elvei, tudta, hogy mennyire nem bírta elviselni az igazságtalanságot. Ismerte őt. Biztos volt benne, hogy nem fogja feladni. Minden racionális joga meglenne hozzá, azonban egy tömegek szerint racionális ember nem egy szemetesben végzi rothadt zöldségek és emberi ürülék között, miután megkísérelte megvédeni olyanok becsületét, akiket nem is ismert.
Mindezzel kapcsolatban pedig két dolgot érzett: eddig nem tapasztalt hatalmat és rémületet. Mert minden, ami ott örvénylett a fejében, kontrollt és előnyt biztosított neki a férfival szemben, másfelől azonban pont ez ejtette csapdába is.
Törődött vele? Mondhatta ezt? Eddig annyival kellett törődnie, hogy likvidálja a célpontját, mindeközben ne keltsen feltűnést és mindig jusson vissza a legközelebbi kimentési pontra. Ez hideg, számító törődés volt, amire utasították. Ez csakis azért volt meg benne, mert oda tették. Mesterségesen kreáltak egy lélegző fegyvert, ezt a funkciót pedig tökéletesen ellátta. De mikor észrevette, hogy Steve már nem követi, ahogy Washington óta tette, sőt azt sem tudja egész pontosan, hol van, valami felhorgadt benne, akár egy régóta szunnyadó vadállat. Nem mérlegelt, hogy mi a fontosabb: a HYDRA akták nyomának ellenőrzése vagy a férfi megkeresése, mert nem volt mit mérlegelni. Egyértelmű volt a döntés. Ahogy az ápolása is. Megakadályozni, hogy meghaljon. Élnie kellett, ennyit tudott. El kellett kísérnie ehhez Amerikába? Legyen. A sötétbe visszahúzódó HYDRA tagok nem fognak kicsúszni a markából, maradt bőven ideje. Steve ellenben haldoklott. Az ő ellenségeit hamarabb kellett kézre keríteniük. Jó volt abban, amit csinált, az egészségügyi ismeretei azonban korlátosak, ezért egyetlen pillanatig sem maradt kérdés, hogyan legyen Steve segítségére.
Minden adta magát. Minden tisztának és egyértelműnek látszott.
Felkavaró volt, mikor éjszakánként nem a rémálmaival, hanem ezekkel az ismeretlen, frusztráló érzésekkel viaskodott. Ez az egész még sem volt fogható ahhoz a statikus csöndhöz, ami minden gondolatot kisöpört a fejéből, látva a férfi összecsuklását, a patakokban ömlő vért és azt, ahogy lehunyja a szemét a másik. Mintha örökre tenné. Látott már ilyet. A zörejek hangyabolyként ostromolták a koponyája belső falát, mikor az egykedvű üresség helyett düh lett úrrá rajta.
Ez adott neki erőt ahhoz, hogy arrébb vonszolja a férfit. Hogy időt nyerjen maguknak.
Életben kellett tartania Steve-et.
Szüksége volt rá.
Úgyhogy életben tartotta. Aztán őrizte, mikor már sem a gyógyszerek, sem a szíjak nem tarthatták az ágynak szegezve, nyíltan ellenkezni pedig senki nem mert vele Tony Starkon kívül.
Huszonnégy óra. Gond nélkül vissza fog érni.
Pislogott egyet, és újfent a kórházi folyosón találta magát, két szempár kereszttűzében. Wilson arckifejezése tartózkodóan aggódó volt, míg Romanoff egy hűvös, kételkedő maszk mögé rejtette az érzéseit.
Akkor sem hibáztatta volna őket, ha egyáltalán érdekli, mit gondolnak.
Anélkül, hogy bármiféle magyarázattal szolgált volna, elindult a liftek irányába, amik pont az ellentétes oldalon voltak, mint amerre a műtőhöz el lehetett jutni.
- Hova mész? - kérdezte a veterán.
Meglepődött, mikor szólásra nyíltak az ajkai, és nem tudta idejében megfékezni a szavakat. De legalább nem torpant meg vagy fordult vissza.
- Van egy kis dolgom.
Huszonnégy óra nagyon sok mindenre elegendő.
A Steve lakásánál történt támadás után egy héten keresztül tartották ágyban, és be kellett ismernie, erre szüksége volt. Igaz, hogy a fémkar elvesztése nem okozhatott neki halálos sérülést, hiszen nem egy húsvér végtagról volt szó, de úgy kötötték az idegrendszeréhez, mintha igazi lett volna. Más különben nem használhatta volna megfelelően. Nem gyógyszerezték túl, és bármilyen nehezen viselte Stark stílusát, a férfi korrekten viselkedett vele.
Ennek és Stark hajlamosságának köszönhetően a bosszúra, beengedték a cellához, ahol fogva tartották Szerebrjakovát, miután az orvosok kénytelenek voltak Steve-et kómába tenni. Mindenki ezzel, Banner próbálkozásaival egy megfelelő fájdalomcsillapítóra vagy a küzdelem következményeinek elsimításával foglalkozott. Senkit nem érdekelt, mi lesz a nővel, ami tökéletes körülmény volt számára.
Egyetlen alkalommal ment be hozzá, megközelítőleg tizenöt percre. Nem kérdezett semmit. Egy szót sem szólt egész idő alatt. Azzal töltötte azt a tizenöt percet, hogy a lehető legtöbb fájdalmat okozza komolyabb sérülések eredményezése nélkül. Szerebrjakova nem halhatott bele, nem nyomorodhatott meg, nem válhatott beszédképtelenné, nem okozhatott neki belső sérüléseket. Szerencsére, mint kiderült, nagyon kreatív tudott lenni, ha a harag hajtotta.
Huszonnégy óra pont elegendő idő, hogy megejtse a második látogatását.
És ezúttal, döntötte el rátenyerelve a lift hívógombjára, talán kérdez is.
| előző | következő |