Befejezetlen történetek, 2/2
és itt a második rész:
Namea és Finegan
Namea lassan nyitotta ki szemét, élvezte álma utolsó foszlányait és az arcát cirógató napsugarak melegét; akkor komorult csak el, mikor megfordulva az ürességet tapintotta maga mellett.
Szeme még mindig könnybe lábadt férje hiányára. Pedig már majd' egy éve, hogy elvesztette őt. Szerette volna visszaforgatni az idő kerekét, hátha sikerülne neki visszatartani attól az úttól. Már akkor tudta, valami rossz fog történni mikor visszajőve a piacról készülődni látta. Próbálta elmagyarázni neki, hogy rosszat érez, de Jin nem hallgatott rá, csak mosolyogva megcsókolta és elbúcsúzott. Két nap múlva hozták haza testét, több társáéval együtt. A rablók - akiket üldöztek - csapdába csalták őket és csak nagy veszteségek árán tudtak megmenekülni. Az egész falu gyászba borult, a legjobbjaikat vesztették el. Sose fogja megbocsátani magának, hogy akkor elengedte. Hilion és Gron, a legjobb barátjai hozták be a házba Jint, ahol végre szabad folyást engedhetett könnyeinek és fájdalmának. A két férfi lelkiismeret furdalással a szemében hagyta magára bánatával. Órák múlva lassan elapadtak a könnyei, nekilátott lemosni a vértől mocskos testet. Megmosta hosszú, sötétszőke haját, befonta, ahogy mindig is szerette hordani, felhúzta rá kedvenc ruháját, melyben ő is annyira imádta, és kezébe adta kardját. Végül megsimogatta arcát és egy utolsó csókot lehelt ajkaira.
- Nyugodj békében szerelmem, az Istenek vigyázzák utad...
Végül Jin kezét fogva aludt el. És aznap éjszaka újra álmodott, ami azóta se ment ki a fejéből, nem is tudna, hiszen rendszeres éjszakai kísérői lettek azok és másik jelenetek. Másnap megvolt a temetés; ő sokáig ült még a halotti máglya hamvai mellett kezében férje kardjával, fejében rövidke együtt töltött életük pillanataival és a mérhetetlen fájdalommal, amely mostanra már múlóban volt.
Halkan kelt fel, hogy ne zavarja meg az ablakában csiripelő madarat, nagyot nyújtózott és lélekben felkészült a napjára. Mivel ma jó idő volt, ideje volt egy kis kerti munkának. Már nagyon várta a napsütést, így végre nekiállhat kedvenc gyógynövényes ágyásai rendbetételének. Gyorsan felöltözött, bekapott pár falatot reggelire, majd kisietett a hátsó kertbe. Boldog mosollyal szívta be a már kihajtott növények illatát, leszakított egy citromfű levelet és megdörzsölte, orrához emelve elmerült a finom illatáradatban, mely Jinnel közös emlékeket idézett fel. Sóhajtva hajolt le és kezdte a gyomlálást. A vártnál hamarabb végzett, gyorsan összeszedte a kihúzgált gazt, majd a kert végében lévő komposztdombra dobálta. Ekkor fordulás közben szeme sarkába villant egy világos folt a néhány lépésre lévő bodzabokor mellett. Odafordulva már látta, hogy egy csizmás láb kandikál ki a bokor aljából. Óvatosan közelítette meg a helyet, majd döbbenten észlelte, hogy egy férfi fekszik ott. Egy sebesült férfi, pontosított magában. Testén számos vágás, már ami látszott a ruháinak maradványain keresztül, tetőtől talpig már megszáradt vérrel, arca tele kék foltokkal. De még ilyen állapotban is olyan erővel szorította kardját, hogy képtelen volt kivenni a kezéből, mikor próbálta közelebbről megvizsgálni, így inkább hagyta, had fogja. Eszméletlen volt, annyit meg tudott állapítani, és talán lázas is. Nem tudott semmilyen összecsapásról a környéken, pedig ő volt a szomszédos faluk egyik gyógyítója is, biztos tudott volna arról, ha valamilyen csetepaté ütött volna ki. Gyorsan berohant a házba, megmosta kezét, egy kulacsba töltött friss vizet, és benedvesített egy kendőt, majd visszasietett és letérdelt a férfi mellé. Óvatosan letörölte az arcát és szíve gyorsabban kezdett dobogni, mikor sejtése bizonyosságot nyert.
Már látta ezt a férfit. Ő volt az, az álmaiból. Őt látta harcolni és menekülni a rettenet elől. Igen, most már határozottan emlékszik. Visszaszaladt a kertbe, szedett egy mentaágat majd a férfi orra előtt szétdörzsölte ujjai között leveleit és virágát, amire megrebbentek szempillái és lassan magához tért. Kinyitotta szemét és hirtelen felült, azaz csak próbált, de egy fájdalmas nyögéssel visszahanyatlott a földre.
- Itt van egy kis forrásvíz, igyon, biztos szomjas. - nyújtotta felé a kulacsot és óvatosan megemelte a fejét, majd az ajkaihoz emelte, hogy ápoltja inni tudjon belőle, aki hálás tekintettel fogadta a segítséget és nagy kortyokban itta az éltető nedűt, majd amikor úgy érezte elég, eltolta a nő kezét és megtámaszkodva felült.
- Köszönöm... - suttogta rekedten.
- Nincs mit - mosolygott rá. - Bevinném a házba, de attól tartok nem vagyok olyan erős, hogy elbírjam. Fel tud állni? Adja ide a kardját... had segítsek... - kérte, mikor látta, hogy ez a máskor egyszerű mozdulatsor most igen nehezen megy az idegennek. A barna hajú férfi bólintott, majd vonakodva ugyan, de odaadta kardját Nameanak. Nagy nehezen felsegítette őt, most látszott csak igazán, milyen hatalmas termete van.
- Namea vagyok és ez az én kertem. Jöjjön, menjünk, meg kell még néznem a sérüléseit.
- Finegan... Finegan a nevem... - mutatkozott be most már állva, de kissé szédelegve. - Akkor jó helyre jöttem. - mondta megkönnyebbülve miközben lassan elindultak a ház felé.
- Hogy hogy? - kérdezte a nő megtorpanva.
- A maga férje Jin, igaz?
Férje nevének hallatán szemébe könny szökött újra.
- Csak volt a férjem... - Finegan kérdőn nézett rá. - Tavaly meghalt egy csatában, amit a környéken garázdálkodó rablók ellen vezettek...
- Nagyon sajnálom... - suttogta elkeseredetten. - akkor hiába jöttem.
- Most egyelőre ne foglalkozzon ezzel, jöjjön előbb rendbe. - és tovább kísérte. Lassan odaértek a házhoz, Namea rögtön bevezette a szobába és lefektette az ágyra Finegant, aki nyögve terült el rajta.
- Hol a kardom? - kérdezte gyengén a férfi, Namea fejcsóválva adta vissza neki, majd hozzáfogott a csizmája lehúzásához. - Hagyja csak, majd én.
- Olyan gyenge, mint a harmat, majd én megcsinálom. Csak feküdjön nyugodtan. - válaszolta neki határozottan, és a férfinak nem volt ereje tiltakozni, így hagyta, hogy a nő a késével levágja az ingének maradványait róla, lehúzza nadrágját. Nem hagyta ki, hogy ne csodálkozzon izmainak méretén. Ritkán látni a falujában és környékén ilyen óriást. Elmosolyodott, amikor belegondolt, Gred, a falu molnárja se ilyen hatalmas, pedig róla azt hitte, hogy ő a leghatalmasabb ember a földön. Igaz, ebbe belejátszhatott saját termete is, hisz nem volt túlságosan magas, alig érte el egy ló magasságát, mégis jobban ülte meg őket, mint a falu legtöbb harcosa, akik közül némelyik irigyelte is emiatt. Közben kivitte a már teljesen használhatatlan ruhákat, és mire visszatért, a férfi már aludt is. Mosolyogva figyelte a férfit, aki most olyan volt, mint egy gyerek, határozott vonású arca teljesen nyugodt volt, végre pihenhetett.
Halkan a konyhába ment és egy tálba meleg vizet mert, szórt bele egy kis szárított körömvirágot, ami jó a sebek gyógyulásának elősegítésére, azzal mosta le a férfi száradt vérrel borított mellkasát és karját, végül nyögve megfordította és a hátával is megtette ugyanezt. Szerencsére pár karcoláson és kisebb vágáson kívül nem talált rajta sérülést, a vér nagy többsége nem az övé volt. Csak kimerültsége tehetett arról, hogy elájult. Ki tudja, mióta menekülhetett, ráadásul a csizmája állapotából ítélve azt is gyalog. Így csak bekente a maga készítette gyógykenőccsel a sebeket és foltokat, majd betakarta a férfit és hagyta pihenni, neki még úgy is főznie kell, hiszen biztos éhes lesz, ha felébred. Szomorúan elmosolyodott, régen kellett már egy férfira főznie. Kivett a kamrából egy kis sózott húst, lemosta és egy csomó zöldséggel együtt készített egy tartalmas levest, tripla adaggal, mint általában szokta. Időnként benézett a vendégéhez is, ellenőrizve, hogy nincs-e láza, ami szerencsére nem volt, békésen szuszogva aludt, egészen másnap reggelig és ő mellette virrasztva őrizte álmát.
Finegan a besütő nap sugarainak cirógatására ébredt, teste egy pillanatra megfeszült, majd amikor eszébe jutott hol van, rögtön el is ernyedt. Óvatosan megfordult és a mellette alvó nőt nézte. Most már nem csodálkozott, hogy Jin szerelmes lett és otthagyta őket. A nő gyönyörű volt. Aranyszőke hajának göndör tincsei beterítették a párnát, formás termete ugyan eltörpült az övé mellett, de Jin mellett nem. És egyáltalán nem hasonlított egy boszorkányra, akinek gondolták akkor, mikor barátja bejelentette, elmegy. Óvatosan felkelt, hagyta a nőt aludni, sokat fáradhatott az ápolásával, amit nemcsak a testének kellemes illata, hanem a konyhából érkező étvágygerjesztő szagok is mutattak. Az ágy mellett egy tálba víz volt készítve, ami még langyos volt, így valószínűleg nemrég alhatott el, gondolta. A vízben valamilyen narancssárga virágszirmok úszkáltak, a tál mellé egy tiszta törölköző, egy ing és nadrág volt készítve, csizmája olyan tisztán ragyogott, ahogy nem mostanában látta. Gyorsan megmosta arcát, és lemosta a megszáradt kenőcsmaradványokat, ahol elérte. Halkan felöltözött és körbejárt a szobában. Az egyik falon megtalálta saját kardjának testvérét, finoman végig simította és fejet hajtva tisztelgett barátja emléke előtt. Tanácstalan volt, nem tudta, mit is csináljon most. Merr arra kérte, szedje össze a régi csapatot, de már nem maradt rajta kívül senki. Jin is halott, ahogy Warren és Teleran is. És majdnem ő se élte túl a dolgot, igaz, sejtése szerint a neheze még hátra van, ahogy Merrt ismerte. Gyomra ezt a pillanatot választotta, hogy gondolatai közé furakodjon és hangosan megkorduljon. Ekkor ébredt fel Namea is, és a férfi csak remélte, nem az ő gyomrának korgása keltette fel.
- Jó reggelt... Látom, már jobban van. - mosolyodott el a nő és energikusan kipattant az ágyból, mintha nem is virrasztotta volna át az éjszakát.
- Miattam nem kellett volna ennyit fáradnia… - mutatott zavarban magára és az ételre, már a konyháig követve Nameát.
- Lehet, de sejtésem szerint nem mostanában evett rendes ételt. Jöjjön, üljön le és egyen. Aztán elmesél nekem mindent. - kínálta hellyel az asztalnál, majd mert egy nagy tányérral a még gőzölgő levesből.
- De ugye nem éjszaka főzte ezt alvás helyett? - kérdezte Finegan. Namea kérdőn nézett rá. - Még mindig meleg az étel…
- Ó, dehogy… ez csak egy icipici melegen tartó varázslat… - mosolyodott el.
Aha, szóval mégis boszorkány, állapította meg Finegan, igazuk volt. Igaz, a jobbik fajtából tette hozzá még mindig magában, miközben óvatosan kóstolgatta az ételt, amiről az első falat után megállapította, mennyire finom azon túl, hogy farkas éhes volt, így bármit megevett volna, amit a nő elé rakott. Namea az asztal másik oldaláról nézte a falatozó férfit és mosolygott annak arcán megjelenő élvezetre. Nem félt tőle, pedig számára teljesen idegen volt. Még Jun se beszélt róla. Pontosabban pár mondaton kívül nem sokat mesélt az előző életéről, ahogy ő hívta. Töltött neki egy kis gyógyteát, majd halkan kérdezte:
- Mesélne nekem Jinről?
Finegan kérdőn nézett rá.
- Jin nem beszélt arról, mi történt vele, mielőtt találkoztunk. Semmit se mondott arról az életéről. - válaszolta halkan a férfi ki nem mondott kérdésére.
A férfi hosszan fürkészte égkék szemeivel.
- Jó ember volt... ennyit kell tudnia. - válaszolta végül. - Kiváló harcos, jó barát és jó ember... amikor elment közülünk, már semmi sem volt a régi. A csapatunk mondhatni szétbomlott. Utána Warren ment el és családot alapított, majd Merr állt be az uralkodó szolgálatába, végül Teleran is megnősült.
- És maga? - kérdezte kíváncsian a férfitől.
- Én... - Finegan habozott a válasszal, maga se tudta, miért. - Én maradtam zsoldos. Oda szegődtem, ahol jól megfizették a képességeimet.
- Ne szégyellje magát emiatt - suttogta Namea, és a férfi csodálkozva nézett rá, pontosan tudva, a nő telibe találta érzései. - Majd eljön a maga ideje is - mosolygott rá bátorítóan.
- Honnan tudja? Hiszen bármikor meghalhatok, elvégre nem egy otthonülő foglalkozásom van - húzta el a száját Finegan.
- Láttam... - és most ő habozott folytatni a férfi kíváncsi tekintetére. - Nekem... szóval nekem látó álmaim vannak. Sokszor előre látom a jövőt. - mondta ki egy szuszra, tudva, ezzel valószínűleg halálra rémítette a férfit. De ő látszólag jól vette az akadályt.
- Hallottam már ilyen emberekről, de még sose találkoztam eggyel se.
- Hát most már ezt is elmondhatja magáról. - vigyorodott el Namea és a férfi vele mosolygott.
- És azt hiszem, azt is tudom, miért jött. Már Jin halála óta tudom, egyszer el fog jönni.
- Bár én nem így képzeltem el a megérkezésemet - komorodott el Finegan. - Egyrészt két lábon szerettem volna ideérni és nem egyedül.
- Miért?
- Merr arra kért a beszélő kristályon keresztül, hogy szedjem össze a csapatot újra, szükség lesz mindenkire. De Telerant és Warrent már nem találtam, ahogy Jint se. Ők is eltávoztak az Istenek Csarnokába, pontosabban különös körülmények között meghaltak. Ahogy szerintem Jin is. Mondjon el mindent, amit hallott arról a csatáról. - kérte a nőt, aki elmesélt mindent neki, amit tudott. Amikor a végére ért, a férfi bólintott.
- ahogy sejtettem, ez nem volt egy sima csapda. Csak azon csodálkozok, a kardját miért nem vették el, ahogy Teleranét és Warrenét.
- Nem tudom. De miért fontos ez?
- Ezt én sem tudom, de Merr mondta, hogy a régi kardunkat mindenképp hozzuk magunkkal és legkésőbb holnap reggel indulnom is kell - nézett ki az ablakon homlok ráncolva Finegan - hogy odaérjek a találkozóra.
- Rendben. De még valamit mondanom kell, ami azt hiszem, nem fog tetszeni - vigyorodott el félénken Namea.
- Nem hiszem, hogy tudna olyat mondani, ami ne tetszene... - csúszott ki a férfi száján, majd zavarában elpirult, amire a lány elmosolyodott.
- Rendben. Nekem is magával kell mennem. - bökte ki nagy nehezen.
- Azt nem lehet, túl veszélyes magának - válaszolta határozottan Finegan. - Nem való asszonynak ahova megyek.
- Pedig muszáj lesz. Mert ha nem visz magával, majd követem. És higgye el, nem fogom szem elöl téveszteni. - nézett rá eltökélten, végig a férfi kékségeibe nézve. - Igaz, nem ismer még, de majd ha megismer rájön, nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek kinézek. Ha akarja, ki is próbálhatjuk. - fejezte be végül kihívóan. Finegan végül elmosolyodott. Tetszett neki a határozottsága és eltökéltsége. Most már tudta, Jin miért is szeretett bele, és kicsit fájt a szíve is, hogy neki ez nem adatott meg. De talán igaza lesz a nőnek és majd eljön az ő ideje is.
- Arról nem is beszélve, hogy én is ott voltam az álmaimban magával... - tette hozzá végül az utolsó érvét is.
Finegan még gondolkodott egy kicsit, de csak azért, hogy egy kicsit nehezebbé tegye a nőnek a várakozást, végül bólintott.
- Rendben. De remélem nem fogom megbánni ezt a döntésemet.
- Higgye el, nem fogja. - válaszolta Namea határozottan. - Mivel tudtam, úgy is bele fog egyezni, már előkészítettem mindent az útra, mutatott a két úticsomagra a sarokban. - Már csak a lováért kell elmennünk, Hilion vigyáz az enyémre, ott van a magáé is.
- De nekem nincs is lovam... - nézett rá csodálkozva Finegan és Nameának meg kellett állapítania, hogy ez az óriás édesen néz ki csodálkozva.
- Mondtam, hogy már vártam magára... - vigyorodott el szélesen Namea. - Jöjjön, szeretni fogja azt a lovat. - mondta és már indult is a szoba felé, Finegan vigyorogva követte. A nő a falhoz lépett, levette volt férje kardját, kihúzta tokjából, gyengéden végigsimította lapját, majd visszadugta a hüvelybe és felcsatolta a hátára, amit Finegan meglepődve és egyben csodálkozva nézett végig.
- Mint mondtam, még nem ismer. - mosolygott rá Namea. - Menjünk. - komorodott el és nagy sóhajjal nézett körbe a szobában, utolsó pillantást vetve eddigi élete emlékeire, majd fejét felszegve elindult az első kerten keresztül Hilion házához, aki három házzal lakott feljebb. Bemutatta a két férfit egymásnak, majd magukra hagyta őket és bement a házba Gretehez, Hilion feleségéhez, ellátta a kertjére vonatkozó utasításokkal, majd mosolyogva biztosította, tudja mit csinál és az életét is rábízná Fineganra, akit Grete még mindig döbbenten nézett, csodálkozva hatalmas termetén. Majd megajándékozta két takaróval, mondván jó lesz az útra. Namea megköszönte, majd megölelte a nőt és kíséretében kiment a karámhoz ahol Finegan beszélgetett Hilionnal miközben a lovát csodálta.
- Gyönyörű ló... - nézett hálásan Nameára, megsimogatva a ló almásderes oldalát.
- Ne nekem köszönje - vigyorodott el a nő - Hilion érdeme. Ő találta nekem a szomszéd faluban.
- Köszönöm - fordult kezét nyújtva a másik férfi felé.
- Nincs mit - fogta meg a felajánlott kezet Hilion. - Jin a legjobb barátom volt és érzem, ki fogja deríteni miért kellett meghalnia.
- Ezt megígérem - jelentette ki határozottan a harcos egyenesen a férfi szemébe nézve, majd bólintott Gretének és felszállt a lóra. Namea megölelte Hiliont is majd fürgén felpattant a lovára, félkézzel tartva a szárat búcsút intett és Finegant követve észak felé indult, sarkaival ügetésre ösztökélve az állatot.
- Igyekeznünk kell, hogy még nappal érjünk a városba - mondta neki Finegan.
- Tulajdonképpen hova is megyünk? - kérdezte Namea.
- Boreniba. Ahhoz át kell kelnünk a Gertion hágón. Van rá két napunk. A találkozó három nap múlva lesz és nem szeretnék elkésni. - válaszolta Finegan.
- Akkor igyekezzünk... - mondta Namea bólintva, majd gyorsabb mozgásra bíztatta lovát és úgy siettek át a falun, bele az őt övező erdőbe azon igyekezve, hogy a gyülekező esőfelhőket megelőzzék.
2009.5.5.