Befejezetlen történetek, 1/2

[galadriel34]

Úgy gondoltam, nem lenne rossz ötlet megosztani veletek régebbi írásaimat is, igaz, csak magyarul, plusz ezek nagyrésze befejezetlen, bocsi :) de azért remélem élvezhetőek :) Az első a sorban egy kétrészes fantasy.

Lirit és Merr

Némán feküdt a hideg kövön

és tűrte a testére záporozó ütéseket és rúgásokat. Nem érdekelte, melyik talál be és melyik nem, kényszerítette magát, hogy ne védekezzen. Pedig megtehetné. Alig két mozdulattal megölhetné az őt körülvevő csoportot. De nem tette. Ez a büntetése. Némán tűrte, ahogy vére egy ütéstől eleredt, mikor halántéka felrepedt. Megérti őket. Elvette tőlük a reményt egy boldogabb életre. Pedig ha tudnák, mily hiú remény volt az. De nem tudják. Senki nem tud róla rajta kívül és ő nem is fogja elmondani. Ugyan ki hinné el. Lassan a fájdalom testében elérte azt a küszöböt, amit még elbírt viselni, de a lábánál álló férfi rúgása az ürességbe küldte; elájult. Így már csak a messziségből hallotta a futó csizmák dübörgését, ahogy az őrség végre odaért. 'Nem igazán siették el' volt az utolsó gondolata mielőtt a sötétség magához ölelte.

- Abbahagyni! - üvöltötte az őrség vezetője, miközben társaival és az elektromos botjaikkal pár perc alatt rendet csinált. - Vigyék az orvoshoz. - adta ki az utasítást, mialatt a földön fekvő alak mellett térdelve annak pulzusát próbálta kitapintani. Nem szép látvány, gondolta, és újból elcsodálkozott, vajon miért is csinálja még mindig. Ez már az ötödik alkalom, mióta idehozták, hogy letöltse büntetését. Mindenki csodálkozott, hogy az uralkodó nem végeztette ki, hanem beköltöztette egy házba a város közepén, és még élelemmel is ellátta. Csak annyit kellett tennie, hogy minden nap kiáll a tér közepére és szembenéz az emberekkel. Pedig mindenki azt hitte, ki fogják végezni. De az uralkodó bölcs, és inkább ezt rótta ki rá, ami saját véleménye szerint nagyobb büntetés, mint a halál. Ő már rég nem bírta volna, valószínűleg már rég végzett volna magával, bármennyire is szégyenletes tett a saját élete eldobása. Minden nap szembenézni azokkal, akiktől elvette a reményt és állni a szemrehányó tekintetüket… megcsóválta a fejét, miközben nézte, ahogy az emberei felemelik a még mindig ájult nőt és elindulnak vele a szomszéd utcában lakó orvoshoz. Ehhez erő kell, folytatta az elmélkedést. Igaz, Liritről mindenki tudta, hogy erős, de azt nem, hogy ennyire. Vajon miért tűri a verést? Miért kínozza magát azzal, hogy kiáll az emberek elé és hagyja magát addig veretni, amíg el nem ájul? Nem tudta. Ahogy azt se tudta, végül is miért tette, amit tett. Az sose derült ki, sose mondta el, még a kihallgatások alatt sem, pedig sejtette, nem bánhattak vele kesztyűs kézzel akkor sem. Hallott pletykákat, hogy egy szót se szólt azon kívül, elismerte ő ölte meg a Megváltót. Senki se tudja, miért tette és hogyan, hiszen mindenki úgy gondolta, a Megváltó halhatatlan. Gonosz varázslatot és praktikát sejtettek tette mögött, és ki tudja mi volt az ok, addig úgy se fog kiderülni, amíg ő nem beszél… nézett most megint a már a doki vizsgálóasztalán fekvő testre.

- Már megint? - sóhajtott fel a doki, miután belépve a szobába meglátta, ki a betege - Azért jobban is siethetett volna a közbelépéssel. Majdnem későn értek oda. - folytatta szemrehányóan, miközben az érkező adatokat nézte. Talán ő volt az egyetlen, aki egy kicsit sajnálta a nőt azért, amit ki kell állnia. Hiszen ő volt az egyedüli, aki tudta és nem csak látta, milyen sérülései vannak és voltak. Túl sok ez egy embernek, gondolta, és ő nem tudja, mikor jön el az a pillanat, amikor már nem fog tudni rajta segíteni. Bár, mintha most kevesebb lenne a kár, amit a testének el kellett szenvednie, állapította meg, majd amikor végzett a legveszélyesebb sérülések feltérképezésével, kitessékelte az őrséget a rendelőből, csak a kapitány maradt.

- Forduljon el. - mondta a doki a férfinak, mielőtt nekiállt volna levagdosni a véres ruhát a nő testéről.

- Miért?

- Csak forduljon el - emelte meg a hangját. - attól függetlenül, hogy tulajdonképpen rab, még egy nő. - válaszolta ingerülten és nem tudta, vajon miért is mérges. Ez nem igaz. Tudta, hiszen az esztelen vérontás, a másik megalázása nem tartozott az ő világához. Az övé a mások megmentése és a gyógyítás volt. Sose értette meg azokat, akik ilyet voltak képesek tenni bárkivel is.

A kapitány elpirult arccal néhány hosszú másodpercig farkasszemet nézett a dokival, majd szikrázó szemekkel hátat fordított neki meg a még mindig eszméletlen nőnek, és úgy hallgatta, ahogy a doki gyors és szakavatott mozdulatokkal levágja a ruhát az ernyedt testről, majd sejtése szerint az injekciós tűkkel babrált, végül halkan szitkozódva vizet hozott és lemosta a nő testét.

- Jöjjön ide és segítsen felöltöztetni. - szólt a férfinak, aki megfordult és elborzadt a látványra. Még az ő harcban edzett szívét is megfájdította a nő látványa. Testét mindenfelé gyógyulófélben lévő, már fekete zúzódások sokasága, vágások hege, és a ma szerzett ütések máris lilálló foltjai tarkították és csúfították el szépségét. Ajka felrepedt, halántékán szintén egy még mindig szivárgó seb, szeme bedagadva. Vajon visszanyeri valaha is szépségét? Hiszen a nő gyönyörű volt, mindenki tudta; az is aki még sose látta, csak hírből hallott róla. Ő volt az uralkodó kedvenc papnője, azon papnők vezetője, akik az uralkodó testőrségét vezették. Vele ment mindenhova, ő kísérte és a rossznyelvű pletykák szerint ágyasa is volt és a háttérből irányított. De ezt nem hitte el róla, még az után sem, amit tett. Némán tartotta az ernyedt testet, míg a doki felhúzta rá a ruhát, majd döbbenten nézett az asztal másik oldalán álló idősebb férfira, mikor a nő nyögve átkarolta nyakát és kényelembe helyezte fájó arcát széles mellkasán.

- Doki… - suttogta, de nem is tudta, miért suttog. A kérdezett elvigyorogta magát.

- Még így öntudatlanul is biztos érzi az erőt és a biztonságot, ami a sajátja. - húzta meg vállait.

- Milyen erőt? - kérdezett vissza, miközben gyengéden lefejtette magáról az ölelő karokat és visszafektette az ágyra a nőt.

- Erre saját magának kell rájönnie, nem segíthetek. - válaszolta, majd újra a betege felé fordult, többé nem vett tudomást a másikról, egész addig, míg nem végzett.

- Ennyi, többet nem tehetek, de így is gyorsan gyógyul, gyorsabban, mint az átlagemberek.

- Rendben. - válaszolta, miközben a nő arcát figyelte. Mármint ami látszott belőle a horzsolások és foltok alatt. Hosszú sötét mahagóni vörös haja kibomolva terült el vállai alatt, elszabadulva lógtak le tincsei az asztalról is.

- Vajon miért tette? - kérdezte halkan a dokitól.

- Nem tudom. - válaszolta ő, miközben az elgondolkodva álló magas, izmos, széles vállú férfit nézte, aki smaragdzöld szemeit még mindig a nő arcán pihentette.

- Vigye haza, had pihenjen… - tanácsolta neki - lassan úgy is magához fog térni. - és mire kimondta az utolsó szót, a nő már ki is nyitotta szemeit - szempillái óvatosan rebbentek, mint a lepke szárnya - az a fényre tárult és kapcsolódott saját smaragdja a férfiéba; kapaszkodva bele, mintha valami visszahúzta volna, vissza a mélységbe, majd nagy nehezen elszakította tőle tekintetét és nyögve felült.

- Meg kell, mondjam, nem veszem jó néven, hogy rendszeres páciensemmé nőtte ki magát… - mondta a nőnek szemrehányóan a doki, aki erre keserűen elhúzta a száját.

- Megleszek, ne féltsen… - válaszolta neki halkan, mint minden eddigi alkalommal, mikor nála tért magához.

- Hah… - fújt mérgesen a doki. - miért csinálja? Miért nem megy el? Szökik meg?

- Nem lehet. Ez a büntetésem, maga is tudja. És megérdemlem a büntetést. - válaszolta, majd lecsusszant az ágyról, de lábai megroggyantak, nem volt olyan jól, mint mutatta, a kapitány kapta el, mielőtt összecsuklottak volna a lábai. Nem nézett a férfira, pedig lett volna mit nézni rajta, impozáns látvány volt majd két méteres termetével, kellően izmos testalkatával, melynek fürgeségét sok társa irigyelte, hosszú, egyenes, majdnem fekete hajával, melyből két tincset befonva hordott füle mellett a többit összefogta hátul, hogy ne akadályozzák a látásában, szögletes állában és íves, telt ajkaiban. Nem nézett rá, mert már látta elégszer. Nem nézett a szemébe se többet, mert csak a kérdéseket látta benne, amikre nem akart válaszolni, mert úgyse hinne neki. Ahogy más se hitt volna, azok se, akik kikérdezték, se az uralkodó. Látta rajtuk, ismerte már őket régóta, így nem is magyarázkodott, csak elismerte tettét és várta büntetését. Amit meg is kapott és most bűnhődik. Kibontakozott az izmos karok közül és lassan, de egyre biztosabb léptekkel elindult az ajtó felé, majd mielőtt kinyitotta volna hátrafordulva halk köszönömöt suttogott a dokinak és kilépett az ajtón.

- Várjon, elkísérem. - szólt utána a kapitány.

- Nem szükséges Merr kapitány. - nézett vissza rá megtorpanva. - Hazatalálok.

- Tudom, de ez az utasításom.

Lirit halkan felsóhajtott, majd tovább indult, be sem várva a férfit, aki három hosszú lépéssel utolérte, és egy szót se szólva követte egész a házig. Megvárta míg a nő bemegy a házba, majd sarkon fordulva visszament a társaihoz a kaszárnyába. Lirit megvárta, míg a férfi csizmás léptei eltávolodnak az ajtótól aztán ledobálta magáról a ruháit bement a fürdőbe, és beállt a jéghideg vízsugarak alá. Majdnem felkiáltott a fájdalomtól, de visszafogta magát és csak sziszegett ahogy a hideg víz megkínzott bőréhez ért. Amíg folyatta a vizet magára gondolatai visszatértek a történtekre. Felidézte magában a testére záporozó ütéseket, a csoportból feléje áradó dühöt. De most mintha kevesebben lettek volna. Elhúzta a száját. De még így is elegen ahhoz, hogy ezt tegyék vele. Meg tudta őket érteni. Ő is így érezne a helyükben, ha nem tudná azt, amit tud. És amikor megtudta, és bizonyosságot is szerzett róla, összetört. Hiszen ő is várta a csodát, mint bárki más, hiába volt a főpapnő. De bárhogy próbálkozott a gonosz előretörése ellen nem tudott tenni semmit, így nem maradt más választása, mint megölni és visszaküldeni a pokolba, ahonnan jött. Azt nem sikerült kiderítenie, vajon milyen módon került a földre, neki már csak a felfedezés és a többi jutott.

A szokásos körútját tartotta a birodalom távoli vidékein, míg egy eldugott falucska melletti kolostorhoz nem jutott. A falusiak mélyen meghajolva köszöntötték őt és kíséretét, szabadkozva, hogy nem tudják őket illendően megvendégelni, hiába mondta nekik, ne szégyelljék magukat, bőven elég, amit adnak. A kolostorba indulás előtt egy kisfiú szégyenlősen egy csokor virágot nyújtott át neki, mosolyogva megköszönte, majd búcsút intett és a közeli dombok között húzódó ösvényen tovább vonultak. A társaság napnyugta előtt el is ért a valaha hatalmas épület mára már csak alig használható tömbjéhez, mely sötéten magasodott a dombtetőn és baljóslatú hangulatot árasztott környezetére. Megrázkódott, mintha jeges fuvallat söpört volna végig rajta, pedig forró nyári nap volt mögöttük. A kolostor vezetője meghajolva köszöntötte és rögtön a szállására vezette őt és kíséretét. Jól esett volna neki egy fürdő, de erről itt csak álmodni lehetett, így lefekvés előtt csak felfrissítette magát az odakészített tálban lévő vízzel, és ahogy a feje leért a párnára azon nyomban álomba is merült. Zavaros álmok üldözték egész éjjel, nyugtalanul forgolódott, míg meg nem unta az állandó felébredést. Gondolt egyet és sétára indult az épületben. Magához vett egy gyertyát és követte a folyosók által megszabott útvonalat.

Aztán megtalálta a könyvtárat. És itt jött rá, valami vonzotta ehhez a helyhez. Becsukta az ajtót maga után, majd kíváncsian szemügyre vette a nem kicsi helyiséget, melynek falai és polcsorai sűrűn tele voltak pakolva mindenféle méretű könyvekkel, tekercsekkel és kiadós mennyiségű porral, pókhálóval. Lassan haladt el a polcok előtt, elolvasva némelyik címét, hátha talál valamit, ami felkelti érdeklődését, mígnem egy tekercsekkel teli üveges szekrényhez nem ért. Az ajtaja gondosan le volt lakatolva, de sokat nem ért ez a biztonság, mivel a törött üvegajtón keresztül akadálytalanul be tudott nyúlni és megnézhette, milyen tekercsek is azok. Egy már odakészített üvegbúra alatt biztonságba helyezte a gyertyát, amely kicsit felerősítette a fényét, így jobban látott. Leemelte az elsőt, lefújta róla a vastag porréteget, majd óvatosan széthajtotta a látszatra is nagyon régi papírtekercset. Szerencsére az írást ismerte, mivel főpapnő lévén sokféle nyelven tudott írni és olvasni. És ahogy elkezdte az olvasást, már tudta, mi volt, ami vonzotta. Ezek a tekercsek. Pontosabban, mágikus tekercsek. Hogy azok, már a második mondat után rájött. Halkan elmormolt pár varázsszót, és máris előtűnt egy másik írás a papíron. Vérvörös tintája szinte világított a papír fehérjén. Döbbenten leült, ahogy a szöveg végére ért. Fogta a következőt, majd a következőt és így tovább, míg el nem olvasta az összeset. Nem tudta elképzelni, hogy igaz lehet, ami ide van írva, így bizonyosságot kellett szereznie róla. Addig nem is szólhat senkinek, még az uralkodónak sem. Főleg neki nem. Hiszen a Megváltó az ő kegyeltje volt, akárcsak saját maga. Egész pirkadatig ott ült, csak a keskeny ablakon beszűrődő fénycsík térítette magához. Gyorsan összeszedte a tekercseket és visszasietett a szobájába, ahol holmijai közé rejtette őket. Másnapig maradniuk kellett, pedig ő már azonnal indult volna vissza a fővárosba, de nem tehette. Tudta, óvatosnak kell lennie, mert ha igazat mond az írás, akkor ugyanúgy veszélyben van, mint mindenki a földön. Remélte, elég gyors és erős lesz ahhoz, hogy időben megfékezze a gonoszt. Egész úton hazafelé tervén gondolkodott. Több bizonyítékot kell szereznie és a főtemplom könyvtárában tanulmányoznia kell a régi tekercseket is. Ráment pár hete mire végzett és rájött, elkésett. A magát Megváltónak nevező pokolfajzat már az egész udvart elkábította hamis ígéreteivel, elhomályosította az uralkodó látását, a népet mindenféle csodával kápráztatta el. Tudta, csak egy módon szabadulhat meg tőle, ha megöli. Előkereste a kolostorból hozott tekercseket, újra elolvasta, majd biztos helyre rejtette őket, amiről senki nem tudott, és nekifogott módosított terve végrehajtásához. Nem volt ideje úgy megszervezni, hogy látványos és közönség előtti legyen, nem várhatott még ennél is kedvezőbb alkalomra, félt, végleg késő lesz. Belopózott a férfi szobájának titkos ajtaján és ott várta be. Amikor végre belépett az ajtón, az már tudta, miért jött.

- Tudom, miért vagy itt. - mondta neki. - de nem vagy elég erős hozzá. Senki sem elég erős. - állt meg előtte magabiztosan.

- Lehet, de meg kell próbálnom. Tudom, ki vagy és mit akarsz. Mindent tudok Salarize. - halvány döbbenet futott át ellenfele arcán, ahogy meghallotta igaz nevét és végre kezdte komolyan venni az előtte karddal a kezében álló nőt. Majd egy pokolfajzathoz illő sátáni kacajjal elkezdett olyanná átváltozni, amilyen valójában volt. Soha nem fogja elfelejteni azt az ocsmányságot, még most is beleborzongott. Nem várt tovább és hangosan kimondta a varázsszavakat, amik az utolsó tekercsen voltak, aztán a varázslattal megerősített kardal rátámadt a szörnyre. Főpapként kitűnően vívott, ez volt a szerencséje, és hát persze a varázslatok is segítették. A harc nem tartott sokáig, pedig felkészült rá, de egy sikeres támadás után szíven tudta szúrni a démont. De a rémálom csak ezután kezdődött el igazán. A majd’ három méteres, szarvakkal és tüskékkel borított vérvörös szörny gúnyosan visszaalakult azzá az emberré, akinek a külsejét felvette és úgy feküdt holtan, a véres padlón kiterülve. Ekkor döbbent rá, a pokolfajzat még holtában is csak ártani akart. És ezt a pillanatot választották az ajtón betörni készülő katonák is, hogy bedöntsék az ajtót, a szobába nyomuljanak, nyomukban az uralkodóval, aki mélységes fájdalommal és undorral nézte őt, ahogy ott állt a véres karddal kezében. Látta és érezte, hogy bármit mondana, nem segítene, így némán tűrte, ahogy a katonák elvették kardját, majd a király egy fejmozdulatára elé vigyék.

- Miért? - kérdezte, de választ nem kapott. Majd hosszú kihallgatások következtek, végül a király meghozta döntését és most bűnhődik. Megérdemelte, de nem tehetett mást. Nem ismert más módot arra, hogy eltüntesse erről a földről, és csak remélte, nem csak visszaűzte oda, ahonnan jött, hanem el is pusztította. De ebben nem volt biztos. Lassan elzárta a csapot, megtörölközött. Egész teste sajgott, de tudta, nem fog sokáig tartani, csak pár nap, míg rendbe nem jön, mindig is gyorsabban gyógyult, sose volt beteg. Azok a Keresők se tudták,  mitől vannak képességei, akik kisgyerekként rátaláltak, és amik szép lassan a többiek fölé emelték őt. Okosabb volt, gyorsabban tanult - legyen az olvasás, írás, varázslatok vagy kardforgatás - mint a hasonló korú társai, így lassan, de biztosan egyre feljebb lépkedett a ranglétrán, míg 25 évesen már főpapnő volt, és a király kegyeltje. Keserűen elhúzta száját és a konyhába ment. Enni ugyan nem bírt, így csak ivott pár korty friss vizet és lefeküdt, úgy is estére hajlott az idő. Meggyötört teste és lelke hamar átadta magát az alvásnak, de csak remélte, álmodni nem fog.

Az éjszaka közepén ébredt, felugorva ágyából, döbbenten. Úgy látszik az alvás ideje alatt elméje összekapcsolta a tényeket a megérzéseivel és megmutatta neki a megoldást.

- Az Istenekre… - suttogta a sötétbe. - Hát sose lesz vége?

Tudta, amire rájött, azt egyedül nem lesz képes véghezvinni, szüksége lesz segítségre, és már tudta azt is, kire. Csak azt nem tudta, hogyan fogja meggyőzni igazáról. Hajnalig gondolkodott, majd bekapott pár falatot, bár fájó gyomra erősen  tiltakozott ezen inzultus ellen. De most már volt célja, életben kell maradnia. Mire a városháza harangja elütötte a nyolcat, felhúzta ruháját, emelt fővel lépett ki a házból, majd a büntetése helyéül kijelölt helyre állt és várt. Nem vette észre a tér északi sarkánál lévő ház mellől őt figyelő köpenyes férfit.

Merr ma szabadnapos volt, így végre tudta hajtani elhatározását, hogy megnézze a nőt hogy van. Már nyolc előtt ott álldogált a sarkon, és onnan leste a ház ajtaját, majd azt, ahogy a nő emelt fővel a helyére lép. Tudta, érezte és látta, valami megváltozott. Igen, gondolta magában. Sugárzott belőle a határozottság és az élni akarás, mint akinek célja van. Ingerülten zavart arrébb egy körülötte duruzsoló legyet, majd újra a nőre emelte tekintetét és egyenesen a szemébe nézett. Lirit kihívóan nézett rá, míg ő egy sóhajjal közelebb nem ment.

- Nem azért jöttem, hogy bántsam Lirit. - mondta a nőnek, aki most az emelvényen állva majdnem egyforma magas volt vele. - Csak látni akartam, jobban van-e.

- Igen, jobban. Gyorsan gyógyulok. - válaszolta meglepetten Lirit. - Beszélnem kell magával, jó hogy jött. Megkönnyítette a dolgomat.

- Miről?

- Nem itt és nem most. - nézett sóhajtva a lassan gyülekező emberekre. - Este jöjjön át hozzám.

- Ha megéri, akkor ott leszek. - válaszolta neki Merr.

- Menjen, rendben leszek. - intett határozottan a fejével, mire a férfi bólintott és a szállása felé indult. Két utcával arrébb belebotlott a mai szolgálatos őrökbe, figyelmeztette őket, figyeljenek oda a térre és lépjenek közbe, ha szükséges. Kíváncsi volt, mit akarhat tőle a nő.

Aznap valahogy a tömeg is érezte, valami megváltozott, beérték csak szitkozódással és pár tojás és egyéb levesbe való növény dobálásával, majd otthagyták. De Liritet nem érdekelte, gondolatai már messze jártak. Ösztönösen hajolt el a nagyobb vagy keményebb tárgyak elöl, a többit hagyta, hogy becsapódjanak. Majdnem elvigyorogta magát, amikor karjának egy paradicsom csapódott és arra gondolt, mi lenne, ha lenyalná. De nem tette, mert akkor a tömeg biztos bevadult volna, és most szükség volt az eszméletére, még sok dolga volt.

Ahogy letelt a három óra, amit ott kellett töltenie, lelépett az emelvényről és hazament. Újra beállt a zuhany alá, majd evett. Nem csomagolt, élelmen kívül nem volt mit vinnie. Nem tudta, egyedül kell-e mennie vagy sem, majd ha beszélt Merr-rel kiderül. Kényszerítette magát, hogy ne járkáljon fel s alá a szobában, mint egy holdkóros, inkább leült a földre meditálni, majd amikor lenyugodott, felállt a vívást gyakorolni. Kicsit viccesnek érezte, hogy kard helyett söprűvel csinálja az alapmozdulatokat, de ez is több volt a semminél és ráfért már a gyakorlás. Mikor végzett, újra meditált, jót tett a testének is, segített a gyógyulásban, ám észre se vette, mikor aludt el.

- Lirit…

- Hmm? - mormolta álmosan.

- Lirit, ébredjen fel…

- Ki az? - riadt fel teljesen, kezeit ösztönösen védekezően maga elé tartva.

- Ne féljen, csak én vagyok, Merr. Nem akartam megijeszteni, de maga akart beszélni velem. - válaszolta nyugtatóan a férfi és kezét nyújtva felsegítette a földről, ahol elaludt. - Nem lett volna kényelmesebb az ágy? - kérdezte vigyorogva.

- De, biztosan. És ott is aludtam volna, ha tudom, hogy aludni fogok meditálás helyett. - mosolyodott el Lirit is, bár egy kissé féloldalas volt mosolya az ajkát csúfító duzzanat miatt. Fürkészőn nézte a helyet foglaló férfit, kutatva a jeleket rajta, amit meg is talált, nem kellett sok idő szakértő szemének. Még mindig elcsodálkozott, hogyan nem találtak rá a Keresők. Majd ezt is ki fogja deríteni valamikor. Remélte, lesz rá ideje és megéri.

- Miről akart velem beszélni? - szakította félbe Merr a nő merengését, zavarba jőve az átható majd elhomályosuló tekintetétől. Lirit elmosolyodott, majd halkan elmormolt pár varázsigét, amitől a férfi karján felállt a szőr.

- Ne ijedjen meg - vette észre a férfi döbbenetét. - Csak, hogy ne hallgathasson ki senki bennünket.

- Ha ezt meg tudta tenni, akkor miért nem védte meg magát? - kérdezte halkan Merr tőle.

- Mert nem akartam.

- Ezt senki se akarhatta... - nézett Merr a szemébe döbbenten.

Vajon mindig ilyen volt? Vagy csak a tette után lett azzá? Már nem is emlékszik rá. De most más dolga van, mint az elmúlt dolgokon tépelődni. Lirit vett egy nagy levegőt és belevágott.

- Amit most elmondok magának még senkinek se mondtam el és azt kérem magától, ez maradjon is így... - kezdte, majd egyenesen a férfi szemébe nézve belevágott a történetébe...

2009.4.20.

Folytatás