Kihívás: Önfeláldozás
Kihívás
Műfaj: bármi
Világ: bármelyik
Kötelező szavak: üreg, halálos sugárzás, líra, atom-tengeralattjáró, idióta, infravörös, ária, nyugalom, stilettó (rövid egyenes tőr.)
Kötelező szituáció: az egyik alany alatt beomlik a talaj, és kitöri a lábát
Szereplők: szabadon választott
Határidő: két hét
Megjegyzés: ez egy barátnők közötti kihívásra készült. Kicsit szomorkás, de remélem tetszeni fog. Sajna, annyira nem tudok jól angolul, h le tudnám fordítani :)
Önfeláldozás
És sikerült. Az utolsó pillanatban értünk a bunkerbe, saját testünk súlyával siettettük a majd méter vastag betonajtót becsukódásra, végül rohantunk a lifthez, már száguldottunk lefelé a biztonságba, amikor robbant az első atombomba és beterítette halálos sugárzásával az egykor szépséges erdőséget, ami a pillanat tört része alatt vált hamuvá és lett az enyészeté. Szinte hallottuk a bunker központi helyiségébe érve a kinti csendet, ahogy a pokol eljövetele után a halálos nyugalom terült szét a hegyek között és a völgyeken.
Nem hittük volna, hogy sikerülni fog, és nem hitt bennünk annak az atom-tengeralattjárónak a parancsnoka se, aki elhozott a partig minket, majd szűkös élelmiszer-készletéből adott egy keveset - épp annyit, amennyi a következő városig elég volt - és egy infravörös távcsővel is meglepett minket, ami később a vadászatnál és a rejtőzködésnél nagy hasznunkra volt. Próbált bennünket visszatartani, de mi hajthatatlanok voltunk, így nélkülünk ment tovább, remélhetőleg egy biztonságos zóna felé, ahol magának és a legénységének remélt menedéket a közelgő vész elől. Mi pedig mentünk tovább a célunk felé, mert muszáj volt megpróbálni a lehetetlent. Ki, ha mi nem?
Három napunkba telt, mire elértük a hegyeket, csak rövid időre álltunk meg pihenni és aludni. Majd alszunk, ha elértük célunkat. Járművet nem volt értelme szerezni, hiszen a globális olajhiány miatt a benzin alig két hét alatt teljesen elfogyott és eltűnt, így az, aki nem menekült már el, az a pár ember, gyalogosan, vagy egyéb közlekedési eszközön próbált menedéket keresni magának. Sok emberrel találkoztunk utunk során, mindenki a hegyek felé vette az irányt, az ott található barlangok vagy csak üregek mélyének biztonságában bízva.
Újabb három napba telt, mire a titkos létesítmény szomszédságában lévő városkát elértük. Legalábbis a térkép szerint, amit a Nagy Összeomlás - a még megjelenő újságok nevezték el így - után sikerült megszereznünk, és még az Internet végső rúgásai alatt lementeni és kinyomtatni a talált adatmorzsákkal együtt. Majd ezután a már napok óta akadozó áramszolgáltatás is megszűnt. Nem tudtuk biztosan, hogy valódi-e ez, meg az információ is, nem volt már lehetőségünk leellenőrizni, így elindultunk, bízva az eddigi szerencsénkben. Nem tehettünk mást, legalább megpróbáljuk. Veszteni úgyse vesztenénk vele semmit, hiszen így is úgy is meghalunk. Akkor is, ha nem sikerül és akkor is, ha sikerül, hiszen ki tudja, hogy mi vár ránk abban a rég elfeledett bunkerben.
Reményeink szerint - és legfőképp Daniel véleménye szerint - oda szállították és ott is tárolják azt a szerkezetet, amivel talán segítséget tudunk kérni másoktól. Bár nem tudom, hogy miben reménykedünk, miért segítenének nekünk vadidegenek, és szó szerint idegenek. És az se volt biztos, hogy egyáltalán be tudjuk-e indítani. De reménykedtünk benne, hogy ott talán találunk valami leírást róla.
Némán mentünk keresztül a kihalt városon, a feltámadó jeges szél a hegycsúcsok felől fújt, pont szembe velünk, és emlékeztetve bennünket arra, hogy közel a tél, nemsokára a legmagasabb hegyek felett tornyosuló sötét tömeg kiereszti magából azt a töménytelen mennyiségű havat, amelyet az ilyen piszkosszürke hófelhők november derekán tartalmazni szoktak. Így meggyorsítottuk lépteinket és szorosabbra húztuk magunkon a vastag ruházatot, amiket még az előző kihalt városban zsákmányoltunk, magunkban némán bocsánatot kérve a lopásért a gazdáiktól.
Egy fél nap volt mire elértünk a „Katonai terület, belépni tilos” táblával ellátott kerítéshez, melyen a bejárati kapu tárva-nyitva állt. Ekkor húztak el felettünk az első, általunk még soha nem látott bombázók is. Tudtuk, nincs sok időnk, így futásnak eredtünk. Mire elértük az egykori őrbódékat, már láttuk a rakéták által húzott kondenzcsíkokat. Szerencsénkre a bejáratot takaró ajtó mögött találtunk még működő elektromos autót, így a futástól megkínzott tüdőnk megpihenhetett, amíg a hegy mélyén található bunkerajtót elértük. A levegő halálsikolya odáig hallatszott, majd csak a néma csend, ahogy becsukódott az a hatalmas, különlegesen megerősített vasbeton ajtó, amelyet ki tudja, hogy ki és mikor épített, egy távolinak tetsző múltban.
És most itt ülünk mind a négyen és próbáljuk felfogni, hogy mégiscsak sikerült. Ekkor Daniel állt fel és érdeklődve nézett körül, de mindenhol csak számítógépek sorakoztak. Kérdőn néz Samre, tudván, ez az ő asztala.
- Mindjárt... - mondja szomorúan - csak adj még egy kis időt Daniel, csak annyit, hogy megemésszem... - neki még voltak rokonai kint.
- Hát, időnk az már végtelen van... - jelentettem ki letörten.
- Egyetértek... - morogja Teal'c is.
- Jól van, megyek már... - sóhajt beletörődötten és a legközelebbi konzolhoz lép. Ő volt az, aki a térképre talált, és az utolsó pillanatban megmentette. A társaság műszaki zsenije, nő létére. Daniel volt a másik kocka, de ő a tudományok humánabb oldalát kedvelte, ő tudott közülünk a legtöbbet a történelemről, lévén nyelvész. Míg Teal'c - velem együtt - éltük a világunkat, egészen az összeomlásig. Mi négyen már régóta barátok voltunk, de mindenki csodálkozott, hogy ez hogy is lehet. A határozott Samantha Carter, a félénk, igazi tudós Daniel Jackson, a hallgatag fekete bőrű óriás, Teal'c, és én, Jack O'Neill, a nem túl sok eszemmel.
- Elmegyek, körülnézek, hátha találok valamit. - jelentette ki Daniel.
- Elkísérjelek? - kérdeztem.
- Ugyan minek? - kérdezett vissza. - Ki támadna meg itt? - szeméből sütött a keserűség.
- Igaz... - bólintottam. - Azért elkísérlek Teal'c-kal. Sam, el leszel addig? - fordultam a teljesen a gépek megértésébe merült nő felé, aki csak halkan mormogva bólintott. Intettem a két férfinak, majd az egyik ajtón kilépve az elénk táruló folyosóra léptünk. Ahogy előre léptünk, a világítás automatikusan felkapcsolódott - ahogy tette a bunkerbe lépve is - megvilágítva a falakon futó csőrendszert, a ki tudja hova nyíló kisebb-nagyobb ajtókat, és a padlón futó színes sávokat.
- Ez érdekes... - nézett a földre Daniel. - Vajon mit jelenthetnek?
- Talán valami ajánlott útvonal... - találgattam.
- Lehetséges... - gondolkodott el - a kék talán az orvosi, általában azzal jelöljük, a piros talán a fegyver? A veszélyessége miatt, a piros a veszély színe... - válaszolta értetlen tekintetemre. - A zöld meg talán a tudósoké.
- Aha... - bólintottam. - Akkor nézzük meg, hogy igaz-e. Váljunk szét. Én megyek a piros után, Daniel, te menj a zöldön, Teal'c a kéken. Legkésőbb két óra múlva találkozzunk, ugyanitt.
Bólintottak és szaporán elsiettek a vonalak mentén. Úgy tíz perc bolyongás után megállapíthattam, hogy Danielnek megint igaza volt. Az egyik piros leágazásnál egy fegyverraktárt találtam. Magamhoz vettem négy walkie-talkie-t és visszasiettem Samhez, kezébe nyomtam egyet, majd Daniel után eredtem. Egy mindenféle tárgyakkal, tengernyi sok könyvvel és egyéb, számomra ismeretlen rendeltetésű eszközökkel telezsúfolt szobában akadtam rá, mélyen elmerülve egy jó réginek látszó könyvben. Na, jó, egyvalamit felismertem. Egy gyönyörűen megmunkált ezüst markolatú stilettót az egyik polcon. Egy remekmű volt. Daniel viszont azt se vette észre, hogy az ajtóból figyelem.
- Daniel? - szólítottam halkan.
- Hmm? - nézett fel, látszott a szemén, hogy valahol messze jár, ahova a kezében tartott könyv pár perc alatt repítette. - Ez egy igen ritka könyv az ókori Egyiptomról, már régen el akartam olvasni... - kezdte mondandóját, de egy legyintéssel elhallgattattam.
- Oké, hiszek neked. Itt egy rádió, ezzel kapcsolatban tudunk maradni. - bólintott, hogy megértette az útmutatásomat annak használatát illetően. - Szólj, ha találtál valamit, ami hasznunkra válhat.
- Rendben Jack... - válaszolta, majd egy nagy sóhajjal óvatosan letette a könyvet és az asztalon hagyott laptophoz lépve megpróbált életet lehelni bele. Elmosolyodtam ezen a képen, ahogy megigazította szemüvegét, hogy jobban lássa a monitort, majd sarkon fordultam, hogy az utolsó rádiót elvigyem Teal'c-nak.
- Jack...
Hangjának színezete megállított.
- Azt hiszem, találtam valamit... - nézett rám olyan csillogó szemekkel, ahogy csak egy tudós tudott, mikor valami értékes és izgalmas dolgot talált. Kérdőn néztem rá.
- Itt kell lennie... Itt kell lennie valahol a bunkerben...
Elkapott az izgalom engem is. Éreztem, hogy igaza lehet.
- Okés, keressük meg Teal'c-et...
- Hozom a gépet, találkozunk Samnél... - mondta, majd elviharzott. Izgalmában rossz irányba indult, de időben korrigált, nem kellett neki szólnom.
- Jó, tudom... - legyintett, és már rohant is. Fejcsóválva néztem utána és Teal'c keresésére indultam. Egy nagyobb helyiségben találtam rá, ahol ágyak sorakoztak szépen, katonás sorban egymás mellett, közöttük mindenféle, számomra szintén ismeretlen gépekkel, bár ilyeneket mintha már láttam volna a kórházakban. Szóval ebben is igaza volt Danielnek. A kék az orvosi jelölése.
- Hoztam rádiót... - nyújtottam barátomnak az utolsó fekete dobozkát, aki bólintott, majd zsebre dugta. - Szóval, kórházunk is van a könyvtár mellett. Most már csak valami kajálda kéne, kezdek éhes lenni... Gyere, keressünk valamit...
Félórányi bolyongás után megtaláltuk az élelmiszerraktárat, magunkhoz vettünk némi ennivalót, annyit, hogy az Samnek és Danielnek is elég legyen, meg ásványvizet és visszamentünk a központi helyiségbe.
- Meglepetés... - mondtam belépve az ajtón, felemelve a kekszes zacskókat, de a gépek fölé hajló két társunk meg se fordult.
- Nem vagytok éhesek? - kérdeztem.
- Hmm? - nézett fel Sam. - Ja, de igen... Köszönöm... - mosolyodott el.
- Mit találtatok? - kérdeztem, mert láttam a szemén, hogy nyomon van.
- Rájöttem, hogy hol kell bekapcsolni a rendszert, csak megvártuk, míg ideértek... - kezdte.
- Ami elég sokáig tartott... - jegyezte meg Daniel egy kissé szemrehányóan.
- Na, igen... Szóval, akkor most elindítom, utána többet tudunk majd. Annyit sikerült kiderítenem, hogy szerencsére az egész létesítménynek önálló energiaellátása van, így nem lesz gondunk az áramra. - és már meg is nyomott egy gombot az előtte lévő billentyűzeten, aminek következtében az egész szoba életre kelt. A falak mentén sorakozó gépeken a jelzőlámpák égni kezdtek és úgy világítottak, mint egy karácsonyfa, halk mormogás mellett.
- Ez az... - jegyeztem meg elégedetten, Sam pedig vigyorogva újra a monitor felé fordult.
- Gyere, Teal'c, menjünk, nézzük meg a piros vonal másik felét is... - ajánlottam, miután észleltem, hogy két társunk már megint nincs velünk. Így Teal’c-kal a piros vonal másik vége felé indultunk. A kilátás arra felé se volt különb, szürke falak, szürke ajtók, az ajtó mögött irodák, vagy laborok. A vonal egészen egy hatalmas ajtóig vezetett, ami a folyosó teljes magasságáig ért. Tanakodva álltunk meg előtte, erősen fixíroztam a mellette lévő piros gombot.
- Jack… - hallottam Sam hangját a rádióban. - Azt hiszem, találtam valamit…
- Igen? - válaszoltam miközben megnyomtam azt a hívogatóan piros gombot. Erre az ajtó középen kettéválva kinyílott. Óvatosan beléptünk és akkor megláttuk. Ott terpeszkedett fenségesen a szemközti fal előtt, gyűrűje sötétezüsten csillogott, körben rajta mindenféle mintával. Egy enyhén ferde fém rámpa vezetett hozzá, a szélén alacsony korláttal. Szájtátva néztük a csodát, amiben reménykedtünk utunk kezdete óta. Pontosabban, mióta Sam megtalálta a térképet és azt a pár szigorúan titkos jelzéssel ellátott adatot.
- Jack? - hallottam újra Sam hangját, de furcsa módon nem a rádióból szólt, hanem valahonnan a falból. Kíváncsian néztem fel és ahol eddig csak fal volt, onnan Sam integetett vidáman nekünk egy vastag üvegfal mögül, mellette Daniel vigyorgott.
- Szóval megtaláltuk… - és már én is vigyorogtam, mint egy idióta.
- Igen… meg…
- Ez hát a Csillagkapu… - sóhajtott fel áhítattal Daniel és elrohant az egyik lépcsősor felé, ami a kapu terme felé vezetett. Aztán már csak a huppanást hallottuk, meg a fájdalmas kiáltást. Sam utána rohant.
- Daniel! - kiáltása visszhangzott a szűk lépcsőházban.
- Itt vagyok… - szólt Daniel. - Nincs semmi baj, azt hiszem… - aztán megpróbált felállni, de nem jött össze. Újabb fájdalmas kiáltással visszaesett a földre. - Azt hiszem, eltörött a lábam… - mondta Samnek.
- Mi van ott? Mi történt? - kiabáltam a rádióba, miközben megpróbáltuk megkeresni a közelebbi feljárót a kilátószobába.
- Daniel leesett a lépcsőn, és eltörte a lábát.
- Mintha megnyílt volna alattam a talaj… - nyögött Daniel újra, ahogy próbált felülni.
- Ne mozogj. - mondtam, mikor végre odaértünk. - Leviszünk a kórházi részlegbe, megpróbálunk segíteni.
- Oké… - válaszolta szemét becsukva. Intésemre Teal’c könnyedén ölbe kapta és lesietett vele a nemrég megtalált helyiségbe. Sam követett minket, és gyorsan körülnézett, hátha talál valamit, amivel segíthet Danielnek. Sokáig kutatott, míg megtalált mindent.
- Ez egy teljesen felszerelt kórháznak tűnik… nézzétek, találtam fájdalomcsillapítót is, de nem vagyok szakképzett ápoló, nem tudom begipszelni a lábad. Rögzíteni tudom, de neked egy igazi orvos kéne… - nézett rá szánakozva.
- Rendben… - bólintott. - Tedd meg, amit tudsz - kérte.
- Talán azon a másik helyen lesz majd orvos… - próbáltam megnyugtatni, de tudtam, hogyha nem kap hamarosan orvosi ellátást, meg fog halni és ezt tudta ő is, sérülése elég súlyos volt.
- Jack… Kérlek, hozd ide a laptopot, hadd dolgozzak addig, ameddig csak tudok. Szükségetek van a segítségemre, gyorsabban haladunk.
Némán bólintottam és elmentem a gépért.
- Itt vagyok… - nyújtottam neki a gépet és a rádiót. - Szólj, ha valamire szükséged van… - bólintott.
- Eddig annyit már kitaláltam, hogy sikerült megfejteniük a jeleket, és egyszer be is kapcsolták. De mivel a kísérlet nem sikerült, így fel is adták. Talán kicsit túl könnyen.
- Én viszont rájöttem, hogy hogyan is működhet. Ha betápláljuk a koordinátákat… - kezdte Sam is.
- Amiket a körön láthatsz körben… - vágott közbe Daniel.
- Igen, és 7 jel kell hozzá, ennyi kell ahhoz, hogy egy helyet, bármilyen helyet tökéletesen meghatározzunk a Galaxisban. 6 másik hely és a kiindulási alap, jelen esetünkben a Föld.
- Vagyis azt mondjátok, hogy csak be kell ütni a számítógépbe a koordinátákat és már mehetünk is? - kérdeztem izgatottan.
- Háát… majdnem… - válaszolta Sam.
- Hogy hogy? - kérdezte Teal’c.
- Mert nem tudjuk, hogy az a koordináta, amit betáplálunk, él-e egyáltalán még. És nem lehet tudni, hogy nem raktak-e az űrbe is kapukat, bármi előfordulhat.
- Mivel az első kísérlet után abbahagyták, így nincs adat másról. - fejezte be Daniel.
- Szóval, azt mondjátok, hogy teljesen vakon fogunk elindulni?
Bólintottak.
- Simán meghalhatunk?
Megint bólintottak.
- Akkor felteszem a kérdést. Nem teljesen mindegy? Itt így is úgy is meghalunk, de ha megyünk, ott talán találnánk segítséget, amivel ezt az egész őrületet megakadályozhatnánk. - emeltem fel a hangom egy kissé.
- Teljesen igazad van… - értett velem egyet Daniel.
- Akkor bökjetek rá egyre, és menjünk, nem várhatunk örökké… - zártam le a beszélgetést.
- Kié legyen a megtiszteltetés? - kérdezte Teal’c.
- Legyen Sam… Mint az egyetlen nő, válasszon ő. - ajánlotta Daniel Samre nézve.
- Rendben… - válaszolta egy nagy sóhajjal és a képernyőn felvillanó jelkombinációk közül rábökött egyre. - Legyen ez…
- Rendben… akkor menj és kezdd el. Addig mi összeszedünk kaját és fegyvert, biztos, ami biztos.
Bólintott és elsietett az indítószobába.
- Mindjárt jövünk… - mondtam Danielnek.
- Jack… Ugye tudod, hogy nem mehetek veletek?
- Erre ne is gondolj. - jelentettem ki határozottan.
- Csak lelassítanálak vele benneteket.
- Nem. Jössz te is, és keresünk segítséget. - nem tágítottam. - Nem, meg se szólalj. - folytattam, mikor láttam, hogy tiltakozni akarna.
- Rendben…
- Na, azért…
- Jack, kész vagyok… - szólt Sam a rádión.
- Oké, akkor megyünk. A kapuszobában találkozunk. - válaszoltam neki. Danielt egy kerekes székbe ültetve gurítottuk oda, így mégiscsak könnyebb volt közlekedni. A teremben felnéztem Samre, és bólintottam.
- Álljatok egy kicsit hátrább, biztos, ami biztos. - mondta. Majd amikor megtettük, elkezdett visszaszámolni. - 5… 4… 3… 2… 1… - és megnyomta a megfelelő gombot. Ennek hatására a kaput alkotó kör sebesen forogni kezdett, miközben az egész helyiség az áramló energiától remegett, mintha apró földrengés rázta volna meg a hegyet. Majd ahogy egy-egy betáplált jelhez ért, az úgy világított fel piros fénnyel, végül a hetedik után egy hatalmas vízhullámra hasonlító valami csapott ki a körből, ami majdnem elért bennünket. Rémülten ugrottunk hátrább. A hangja egy drámai operában szóló ária végkifejletére emlékeztetett, aztán az egész visszahúzódott és egy szinte líraian hullámzó és csillogó kékes pocsolyává vált. Ezt már mellettünk állva Sam is látta.
- Készen álltok? - néztem társaimra, magabiztosnak tettetve magam, pedig belül iszonyatosan féltem, hiszen ki ne félne, amikor egy teljességgel ismeretlen útra indul.
- Igen… - válaszolták szinte kórusban, majd Sam a kezét nyújtotta, megfogta enyémet és Danielét, míg Teal’c Daniel székét tolta és felléptünk a rámpára, lassan a lágyan fénylő és hullámzó kék tükör elé léptünk.
- Akkor menjünk… - mondtam egy nagy sóhajtással és beléptem a kékségbe, megkezdve egy nagyon hosszú utazást, melynek végcéljánál reményeink szerint megtalálhatjuk a segítséget a Föld megmentésére és ezt az egész őrületet eltörölhetjük az emberiség történelméből.
Vége
Műfaj: bármi
Világ: bármelyik
Kötelező szavak: üreg, halálos sugárzás, líra, atom-tengeralattjáró, idióta, infravörös, ária, nyugalom, stilettó (rövid egyenes tőr.)
Kötelező szituáció: az egyik alany alatt beomlik a talaj, és kitöri a lábát
Szereplők: szabadon választott
Határidő: két hét
Megjegyzés: ez egy barátnők közötti kihívásra készült. Kicsit szomorkás, de remélem tetszeni fog. Sajna, annyira nem tudok jól angolul, h le tudnám fordítani :)
Önfeláldozás
És sikerült. Az utolsó pillanatban értünk a bunkerbe, saját testünk súlyával siettettük a majd méter vastag betonajtót becsukódásra, végül rohantunk a lifthez, már száguldottunk lefelé a biztonságba, amikor robbant az első atombomba és beterítette halálos sugárzásával az egykor szépséges erdőséget, ami a pillanat tört része alatt vált hamuvá és lett az enyészeté. Szinte hallottuk a bunker központi helyiségébe érve a kinti csendet, ahogy a pokol eljövetele után a halálos nyugalom terült szét a hegyek között és a völgyeken.
Nem hittük volna, hogy sikerülni fog, és nem hitt bennünk annak az atom-tengeralattjárónak a parancsnoka se, aki elhozott a partig minket, majd szűkös élelmiszer-készletéből adott egy keveset - épp annyit, amennyi a következő városig elég volt - és egy infravörös távcsővel is meglepett minket, ami később a vadászatnál és a rejtőzködésnél nagy hasznunkra volt. Próbált bennünket visszatartani, de mi hajthatatlanok voltunk, így nélkülünk ment tovább, remélhetőleg egy biztonságos zóna felé, ahol magának és a legénységének remélt menedéket a közelgő vész elől. Mi pedig mentünk tovább a célunk felé, mert muszáj volt megpróbálni a lehetetlent. Ki, ha mi nem?
Három napunkba telt, mire elértük a hegyeket, csak rövid időre álltunk meg pihenni és aludni. Majd alszunk, ha elértük célunkat. Járművet nem volt értelme szerezni, hiszen a globális olajhiány miatt a benzin alig két hét alatt teljesen elfogyott és eltűnt, így az, aki nem menekült már el, az a pár ember, gyalogosan, vagy egyéb közlekedési eszközön próbált menedéket keresni magának. Sok emberrel találkoztunk utunk során, mindenki a hegyek felé vette az irányt, az ott található barlangok vagy csak üregek mélyének biztonságában bízva.
Újabb három napba telt, mire a titkos létesítmény szomszédságában lévő városkát elértük. Legalábbis a térkép szerint, amit a Nagy Összeomlás - a még megjelenő újságok nevezték el így - után sikerült megszereznünk, és még az Internet végső rúgásai alatt lementeni és kinyomtatni a talált adatmorzsákkal együtt. Majd ezután a már napok óta akadozó áramszolgáltatás is megszűnt. Nem tudtuk biztosan, hogy valódi-e ez, meg az információ is, nem volt már lehetőségünk leellenőrizni, így elindultunk, bízva az eddigi szerencsénkben. Nem tehettünk mást, legalább megpróbáljuk. Veszteni úgyse vesztenénk vele semmit, hiszen így is úgy is meghalunk. Akkor is, ha nem sikerül és akkor is, ha sikerül, hiszen ki tudja, hogy mi vár ránk abban a rég elfeledett bunkerben.
Reményeink szerint - és legfőképp Daniel véleménye szerint - oda szállították és ott is tárolják azt a szerkezetet, amivel talán segítséget tudunk kérni másoktól. Bár nem tudom, hogy miben reménykedünk, miért segítenének nekünk vadidegenek, és szó szerint idegenek. És az se volt biztos, hogy egyáltalán be tudjuk-e indítani. De reménykedtünk benne, hogy ott talán találunk valami leírást róla.
Némán mentünk keresztül a kihalt városon, a feltámadó jeges szél a hegycsúcsok felől fújt, pont szembe velünk, és emlékeztetve bennünket arra, hogy közel a tél, nemsokára a legmagasabb hegyek felett tornyosuló sötét tömeg kiereszti magából azt a töménytelen mennyiségű havat, amelyet az ilyen piszkosszürke hófelhők november derekán tartalmazni szoktak. Így meggyorsítottuk lépteinket és szorosabbra húztuk magunkon a vastag ruházatot, amiket még az előző kihalt városban zsákmányoltunk, magunkban némán bocsánatot kérve a lopásért a gazdáiktól.
Egy fél nap volt mire elértünk a „Katonai terület, belépni tilos” táblával ellátott kerítéshez, melyen a bejárati kapu tárva-nyitva állt. Ekkor húztak el felettünk az első, általunk még soha nem látott bombázók is. Tudtuk, nincs sok időnk, így futásnak eredtünk. Mire elértük az egykori őrbódékat, már láttuk a rakéták által húzott kondenzcsíkokat. Szerencsénkre a bejáratot takaró ajtó mögött találtunk még működő elektromos autót, így a futástól megkínzott tüdőnk megpihenhetett, amíg a hegy mélyén található bunkerajtót elértük. A levegő halálsikolya odáig hallatszott, majd csak a néma csend, ahogy becsukódott az a hatalmas, különlegesen megerősített vasbeton ajtó, amelyet ki tudja, hogy ki és mikor épített, egy távolinak tetsző múltban.
És most itt ülünk mind a négyen és próbáljuk felfogni, hogy mégiscsak sikerült. Ekkor Daniel állt fel és érdeklődve nézett körül, de mindenhol csak számítógépek sorakoztak. Kérdőn néz Samre, tudván, ez az ő asztala.
- Mindjárt... - mondja szomorúan - csak adj még egy kis időt Daniel, csak annyit, hogy megemésszem... - neki még voltak rokonai kint.
- Hát, időnk az már végtelen van... - jelentettem ki letörten.
- Egyetértek... - morogja Teal'c is.
- Jól van, megyek már... - sóhajt beletörődötten és a legközelebbi konzolhoz lép. Ő volt az, aki a térképre talált, és az utolsó pillanatban megmentette. A társaság műszaki zsenije, nő létére. Daniel volt a másik kocka, de ő a tudományok humánabb oldalát kedvelte, ő tudott közülünk a legtöbbet a történelemről, lévén nyelvész. Míg Teal'c - velem együtt - éltük a világunkat, egészen az összeomlásig. Mi négyen már régóta barátok voltunk, de mindenki csodálkozott, hogy ez hogy is lehet. A határozott Samantha Carter, a félénk, igazi tudós Daniel Jackson, a hallgatag fekete bőrű óriás, Teal'c, és én, Jack O'Neill, a nem túl sok eszemmel.
- Elmegyek, körülnézek, hátha találok valamit. - jelentette ki Daniel.
- Elkísérjelek? - kérdeztem.
- Ugyan minek? - kérdezett vissza. - Ki támadna meg itt? - szeméből sütött a keserűség.
- Igaz... - bólintottam. - Azért elkísérlek Teal'c-kal. Sam, el leszel addig? - fordultam a teljesen a gépek megértésébe merült nő felé, aki csak halkan mormogva bólintott. Intettem a két férfinak, majd az egyik ajtón kilépve az elénk táruló folyosóra léptünk. Ahogy előre léptünk, a világítás automatikusan felkapcsolódott - ahogy tette a bunkerbe lépve is - megvilágítva a falakon futó csőrendszert, a ki tudja hova nyíló kisebb-nagyobb ajtókat, és a padlón futó színes sávokat.
- Ez érdekes... - nézett a földre Daniel. - Vajon mit jelenthetnek?
- Talán valami ajánlott útvonal... - találgattam.
- Lehetséges... - gondolkodott el - a kék talán az orvosi, általában azzal jelöljük, a piros talán a fegyver? A veszélyessége miatt, a piros a veszély színe... - válaszolta értetlen tekintetemre. - A zöld meg talán a tudósoké.
- Aha... - bólintottam. - Akkor nézzük meg, hogy igaz-e. Váljunk szét. Én megyek a piros után, Daniel, te menj a zöldön, Teal'c a kéken. Legkésőbb két óra múlva találkozzunk, ugyanitt.
Bólintottak és szaporán elsiettek a vonalak mentén. Úgy tíz perc bolyongás után megállapíthattam, hogy Danielnek megint igaza volt. Az egyik piros leágazásnál egy fegyverraktárt találtam. Magamhoz vettem négy walkie-talkie-t és visszasiettem Samhez, kezébe nyomtam egyet, majd Daniel után eredtem. Egy mindenféle tárgyakkal, tengernyi sok könyvvel és egyéb, számomra ismeretlen rendeltetésű eszközökkel telezsúfolt szobában akadtam rá, mélyen elmerülve egy jó réginek látszó könyvben. Na, jó, egyvalamit felismertem. Egy gyönyörűen megmunkált ezüst markolatú stilettót az egyik polcon. Egy remekmű volt. Daniel viszont azt se vette észre, hogy az ajtóból figyelem.
- Daniel? - szólítottam halkan.
- Hmm? - nézett fel, látszott a szemén, hogy valahol messze jár, ahova a kezében tartott könyv pár perc alatt repítette. - Ez egy igen ritka könyv az ókori Egyiptomról, már régen el akartam olvasni... - kezdte mondandóját, de egy legyintéssel elhallgattattam.
- Oké, hiszek neked. Itt egy rádió, ezzel kapcsolatban tudunk maradni. - bólintott, hogy megértette az útmutatásomat annak használatát illetően. - Szólj, ha találtál valamit, ami hasznunkra válhat.
- Rendben Jack... - válaszolta, majd egy nagy sóhajjal óvatosan letette a könyvet és az asztalon hagyott laptophoz lépve megpróbált életet lehelni bele. Elmosolyodtam ezen a képen, ahogy megigazította szemüvegét, hogy jobban lássa a monitort, majd sarkon fordultam, hogy az utolsó rádiót elvigyem Teal'c-nak.
- Jack...
Hangjának színezete megállított.
- Azt hiszem, találtam valamit... - nézett rám olyan csillogó szemekkel, ahogy csak egy tudós tudott, mikor valami értékes és izgalmas dolgot talált. Kérdőn néztem rá.
- Itt kell lennie... Itt kell lennie valahol a bunkerben...
Elkapott az izgalom engem is. Éreztem, hogy igaza lehet.
- Okés, keressük meg Teal'c-et...
- Hozom a gépet, találkozunk Samnél... - mondta, majd elviharzott. Izgalmában rossz irányba indult, de időben korrigált, nem kellett neki szólnom.
- Jó, tudom... - legyintett, és már rohant is. Fejcsóválva néztem utána és Teal'c keresésére indultam. Egy nagyobb helyiségben találtam rá, ahol ágyak sorakoztak szépen, katonás sorban egymás mellett, közöttük mindenféle, számomra szintén ismeretlen gépekkel, bár ilyeneket mintha már láttam volna a kórházakban. Szóval ebben is igaza volt Danielnek. A kék az orvosi jelölése.
- Hoztam rádiót... - nyújtottam barátomnak az utolsó fekete dobozkát, aki bólintott, majd zsebre dugta. - Szóval, kórházunk is van a könyvtár mellett. Most már csak valami kajálda kéne, kezdek éhes lenni... Gyere, keressünk valamit...
Félórányi bolyongás után megtaláltuk az élelmiszerraktárat, magunkhoz vettünk némi ennivalót, annyit, hogy az Samnek és Danielnek is elég legyen, meg ásványvizet és visszamentünk a központi helyiségbe.
- Meglepetés... - mondtam belépve az ajtón, felemelve a kekszes zacskókat, de a gépek fölé hajló két társunk meg se fordult.
- Nem vagytok éhesek? - kérdeztem.
- Hmm? - nézett fel Sam. - Ja, de igen... Köszönöm... - mosolyodott el.
- Mit találtatok? - kérdeztem, mert láttam a szemén, hogy nyomon van.
- Rájöttem, hogy hol kell bekapcsolni a rendszert, csak megvártuk, míg ideértek... - kezdte.
- Ami elég sokáig tartott... - jegyezte meg Daniel egy kissé szemrehányóan.
- Na, igen... Szóval, akkor most elindítom, utána többet tudunk majd. Annyit sikerült kiderítenem, hogy szerencsére az egész létesítménynek önálló energiaellátása van, így nem lesz gondunk az áramra. - és már meg is nyomott egy gombot az előtte lévő billentyűzeten, aminek következtében az egész szoba életre kelt. A falak mentén sorakozó gépeken a jelzőlámpák égni kezdtek és úgy világítottak, mint egy karácsonyfa, halk mormogás mellett.
- Ez az... - jegyeztem meg elégedetten, Sam pedig vigyorogva újra a monitor felé fordult.
- Gyere, Teal'c, menjünk, nézzük meg a piros vonal másik felét is... - ajánlottam, miután észleltem, hogy két társunk már megint nincs velünk. Így Teal’c-kal a piros vonal másik vége felé indultunk. A kilátás arra felé se volt különb, szürke falak, szürke ajtók, az ajtó mögött irodák, vagy laborok. A vonal egészen egy hatalmas ajtóig vezetett, ami a folyosó teljes magasságáig ért. Tanakodva álltunk meg előtte, erősen fixíroztam a mellette lévő piros gombot.
- Jack… - hallottam Sam hangját a rádióban. - Azt hiszem, találtam valamit…
- Igen? - válaszoltam miközben megnyomtam azt a hívogatóan piros gombot. Erre az ajtó középen kettéválva kinyílott. Óvatosan beléptünk és akkor megláttuk. Ott terpeszkedett fenségesen a szemközti fal előtt, gyűrűje sötétezüsten csillogott, körben rajta mindenféle mintával. Egy enyhén ferde fém rámpa vezetett hozzá, a szélén alacsony korláttal. Szájtátva néztük a csodát, amiben reménykedtünk utunk kezdete óta. Pontosabban, mióta Sam megtalálta a térképet és azt a pár szigorúan titkos jelzéssel ellátott adatot.
- Jack? - hallottam újra Sam hangját, de furcsa módon nem a rádióból szólt, hanem valahonnan a falból. Kíváncsian néztem fel és ahol eddig csak fal volt, onnan Sam integetett vidáman nekünk egy vastag üvegfal mögül, mellette Daniel vigyorgott.
- Szóval megtaláltuk… - és már én is vigyorogtam, mint egy idióta.
- Igen… meg…
- Ez hát a Csillagkapu… - sóhajtott fel áhítattal Daniel és elrohant az egyik lépcsősor felé, ami a kapu terme felé vezetett. Aztán már csak a huppanást hallottuk, meg a fájdalmas kiáltást. Sam utána rohant.
- Daniel! - kiáltása visszhangzott a szűk lépcsőházban.
- Itt vagyok… - szólt Daniel. - Nincs semmi baj, azt hiszem… - aztán megpróbált felállni, de nem jött össze. Újabb fájdalmas kiáltással visszaesett a földre. - Azt hiszem, eltörött a lábam… - mondta Samnek.
- Mi van ott? Mi történt? - kiabáltam a rádióba, miközben megpróbáltuk megkeresni a közelebbi feljárót a kilátószobába.
- Daniel leesett a lépcsőn, és eltörte a lábát.
- Mintha megnyílt volna alattam a talaj… - nyögött Daniel újra, ahogy próbált felülni.
- Ne mozogj. - mondtam, mikor végre odaértünk. - Leviszünk a kórházi részlegbe, megpróbálunk segíteni.
- Oké… - válaszolta szemét becsukva. Intésemre Teal’c könnyedén ölbe kapta és lesietett vele a nemrég megtalált helyiségbe. Sam követett minket, és gyorsan körülnézett, hátha talál valamit, amivel segíthet Danielnek. Sokáig kutatott, míg megtalált mindent.
- Ez egy teljesen felszerelt kórháznak tűnik… nézzétek, találtam fájdalomcsillapítót is, de nem vagyok szakképzett ápoló, nem tudom begipszelni a lábad. Rögzíteni tudom, de neked egy igazi orvos kéne… - nézett rá szánakozva.
- Rendben… - bólintott. - Tedd meg, amit tudsz - kérte.
- Talán azon a másik helyen lesz majd orvos… - próbáltam megnyugtatni, de tudtam, hogyha nem kap hamarosan orvosi ellátást, meg fog halni és ezt tudta ő is, sérülése elég súlyos volt.
- Jack… Kérlek, hozd ide a laptopot, hadd dolgozzak addig, ameddig csak tudok. Szükségetek van a segítségemre, gyorsabban haladunk.
Némán bólintottam és elmentem a gépért.
- Itt vagyok… - nyújtottam neki a gépet és a rádiót. - Szólj, ha valamire szükséged van… - bólintott.
- Eddig annyit már kitaláltam, hogy sikerült megfejteniük a jeleket, és egyszer be is kapcsolták. De mivel a kísérlet nem sikerült, így fel is adták. Talán kicsit túl könnyen.
- Én viszont rájöttem, hogy hogyan is működhet. Ha betápláljuk a koordinátákat… - kezdte Sam is.
- Amiket a körön láthatsz körben… - vágott közbe Daniel.
- Igen, és 7 jel kell hozzá, ennyi kell ahhoz, hogy egy helyet, bármilyen helyet tökéletesen meghatározzunk a Galaxisban. 6 másik hely és a kiindulási alap, jelen esetünkben a Föld.
- Vagyis azt mondjátok, hogy csak be kell ütni a számítógépbe a koordinátákat és már mehetünk is? - kérdeztem izgatottan.
- Háát… majdnem… - válaszolta Sam.
- Hogy hogy? - kérdezte Teal’c.
- Mert nem tudjuk, hogy az a koordináta, amit betáplálunk, él-e egyáltalán még. És nem lehet tudni, hogy nem raktak-e az űrbe is kapukat, bármi előfordulhat.
- Mivel az első kísérlet után abbahagyták, így nincs adat másról. - fejezte be Daniel.
- Szóval, azt mondjátok, hogy teljesen vakon fogunk elindulni?
Bólintottak.
- Simán meghalhatunk?
Megint bólintottak.
- Akkor felteszem a kérdést. Nem teljesen mindegy? Itt így is úgy is meghalunk, de ha megyünk, ott talán találnánk segítséget, amivel ezt az egész őrületet megakadályozhatnánk. - emeltem fel a hangom egy kissé.
- Teljesen igazad van… - értett velem egyet Daniel.
- Akkor bökjetek rá egyre, és menjünk, nem várhatunk örökké… - zártam le a beszélgetést.
- Kié legyen a megtiszteltetés? - kérdezte Teal’c.
- Legyen Sam… Mint az egyetlen nő, válasszon ő. - ajánlotta Daniel Samre nézve.
- Rendben… - válaszolta egy nagy sóhajjal és a képernyőn felvillanó jelkombinációk közül rábökött egyre. - Legyen ez…
- Rendben… akkor menj és kezdd el. Addig mi összeszedünk kaját és fegyvert, biztos, ami biztos.
Bólintott és elsietett az indítószobába.
- Mindjárt jövünk… - mondtam Danielnek.
- Jack… Ugye tudod, hogy nem mehetek veletek?
- Erre ne is gondolj. - jelentettem ki határozottan.
- Csak lelassítanálak vele benneteket.
- Nem. Jössz te is, és keresünk segítséget. - nem tágítottam. - Nem, meg se szólalj. - folytattam, mikor láttam, hogy tiltakozni akarna.
- Rendben…
- Na, azért…
- Jack, kész vagyok… - szólt Sam a rádión.
- Oké, akkor megyünk. A kapuszobában találkozunk. - válaszoltam neki. Danielt egy kerekes székbe ültetve gurítottuk oda, így mégiscsak könnyebb volt közlekedni. A teremben felnéztem Samre, és bólintottam.
- Álljatok egy kicsit hátrább, biztos, ami biztos. - mondta. Majd amikor megtettük, elkezdett visszaszámolni. - 5… 4… 3… 2… 1… - és megnyomta a megfelelő gombot. Ennek hatására a kaput alkotó kör sebesen forogni kezdett, miközben az egész helyiség az áramló energiától remegett, mintha apró földrengés rázta volna meg a hegyet. Majd ahogy egy-egy betáplált jelhez ért, az úgy világított fel piros fénnyel, végül a hetedik után egy hatalmas vízhullámra hasonlító valami csapott ki a körből, ami majdnem elért bennünket. Rémülten ugrottunk hátrább. A hangja egy drámai operában szóló ária végkifejletére emlékeztetett, aztán az egész visszahúzódott és egy szinte líraian hullámzó és csillogó kékes pocsolyává vált. Ezt már mellettünk állva Sam is látta.
- Készen álltok? - néztem társaimra, magabiztosnak tettetve magam, pedig belül iszonyatosan féltem, hiszen ki ne félne, amikor egy teljességgel ismeretlen útra indul.
- Igen… - válaszolták szinte kórusban, majd Sam a kezét nyújtotta, megfogta enyémet és Danielét, míg Teal’c Daniel székét tolta és felléptünk a rámpára, lassan a lágyan fénylő és hullámzó kék tükör elé léptünk.
- Akkor menjünk… - mondtam egy nagy sóhajtással és beléptem a kékségbe, megkezdve egy nagyon hosszú utazást, melynek végcéljánál reményeink szerint megtalálhatjuk a segítséget a Föld megmentésére és ezt az egész őrületet eltörölhetjük az emberiség történelméből.
Vége