Epilógus
Egy kis szössz tőlem, úgyis régen írtam már. Egyik reggel erre az álmomra ébredtem, muszáj volt leírni.
Fandom: SGA
Rate: PG
Epilógus
A csend lassan befedte az asztalnál ülő nőt és gyermeket. Egyedül ettek, késő volt már, így nem vártak tovább. Időnként a kisfiúra nézett és látta kíváncsi tekintetét, majd biztatóan elmosolyodott. Három napja költözött be, de csak most maradt először egyedül vele. Újra a tányérja felé fordította a figyelmét és elmerült emlékeiben, ahogy hetek óta mindig.
- Megmutassam a szobámat? - szállt egyszer csak egy félénk hang felé. Meglepetéssel nyugtázta, a kérdés neki szólt.
- Csak ha szeretnéd - válaszolta mosolyogva.
- Akkor gyere! - és már a fiúcska nyújtotta is a kezét felé, amit elfogadott és hagyta magát a kérdé¬ses helyiség felé húzni.
- Gyere, ülj le. - mondta udvariasan és az ágyra mutatott. - Itt kényelmes lesz neked, nekem is nagyon kényelmes... - mosolygott félénken - Szeretek benne aludni. Tudod, apukám szerint még az édesapám választotta.
- Igen, tudom. - válaszolta könnyeit nagy nehezen visszafojtva, koncentrálva a kisfiúra, aki lehuppant mellé egy vonattal a kezében.
- Ez a kedvenc játékom. - nyújtotta felé. - Apámtól... mármint, tudod... a nevelőapámtól kaptam... - mondta szeretettel a hangjában, amire elmosolyodott és megsimogatta a fiúcska sötétszőke haját és csak nézte, ahogy a gyermek játszott a vonattal, ide-oda tologatta. Lassan felismerte benne szülei mozdulatait, és a fájdalmasan ismerős vonásaikat. Hiszen ismerte őket, úgy érezte, már évezredek óta. Így ültek ott némán, mindketten saját gondolataikba merülve.
- Ugye, te ismerted őt? - kérdezte félénken.
- Igen. - jött a válasz valahonnan, nagyon halkan, egy elszabadult könnycsepp kíséretében.
- Ne sírj... - suttogta a fiúcska - Tudom, hogy ők már egy jobb helyen vannak, és onnan néznek bennünket. - majd félénken átölelte a nőt. - Az ő apukája hol van? Ő is elment oda, ahova az én szüleim? - kérdezte a nő domborodó hasára nézve.
- Nem tudom - válaszolta. - Ő... ő eltűnt és nem találják. - Az elszabadult könnycseppet még egy követte.
- Az hogy lehet? - kérdezte döbbenten.
- Senki nem tudja... Még apukád sem tudja, pedig ő mindent megtett, hogy megtalálja. Hosszú hetekig kereste, éjt nappallá téve.
- Pedig ő a legjobb nyomolvasó a világon...
- Tudom... - válaszolta. - Tudom... - suttogta, végül átölelte a gyermek keskeny vállát és magához szorította. - Nagyon sokáig távol volt, hogy megtalálja, hiszen mindenki tudta, ő a legjobb. De remélem, egyszer megtalálják, és kiderül, mi történt vele. Még nem adták fel a reményt, ahogy én sem és apukád sem. - mondta határozottan.
- Ha majd nagy és olyan okos leszek, mint az édesapám, meg az anyukám volt, akkor majd én is segítek keresni! - jelentette ki határozottan. - Csak ne legyél szomorú… - suttogta, majd hallgattak egy sort újra.
- Megnézhetem a vonatod? - kérdezte, csak hogy elterelje a fiú figyelmét a szomorú dolgokról.
- Persze - válaszolta és máris mutogatni kezdte, mi micsoda rajta. Örült, hogy végre közelebb kerültek egymáshoz. Elmosolyodott, ahogy hallgatta a hangját, aminek csengése az édesapjáéra emlékeztette. Elmélyülten és figyelmesen hallgatta a magyarázatot, néha kérdezett, amire rögtön jött a megfelelő válasz. Nagyon okos volt, már most látta rajta. Igen, mint a szülei. Újra elrévedt gondolataiban.
- Szereted az apukámat? - jött a halk kérdés.
- Igen... - suttogta. - Az első pillanattól kezdve, ahogy megláttam.
- De hiszen az még azelőtt volt, hogy én megszülettem!
- Igen, már azelőtt. - értett vele egyet.
- És az ő apukáját?
- Igen, az övét is... - válaszolta mosolyogva, miközben gyengéden megsimogatta hasát, amire bentről élénk mocorgás jött válaszul.
- Az, hogy lehet? - nézett rá döbbenten.
- Gyere, elmesélem... de hosszú lesz, nem baj?
- Nem, nem baj, de előbb elmegyek fogat mosni, úgy is nemsokára aludnom kell menni, hogy apu szerint holnap ne legyek fáradt az iskolában, és holnap lesz Torren születésnapja is. - nézett az ágya melletti szekrénykén lévő órára kék szemeivel és elszaladt a fürdőbe fogat mosni, majd magára kapta a számokkal teli - mi mással - pizsamáját és bebújt a takaró alá; és amint kényelmesen elhelyezkedett maga mellé mutatott a párnára, hogy a nő is kövesse, aki mosolyogva elfogadta az invitálást és az oldalára feküdt. Éppen elfértek az ágyon.
- Jéé! - kiáltott fel vigyorogva - Éreztem, ahogy megrúgott! Biztos nem elég neki a hely. - nézett kérdőn a mellette fekvő nőre.
- Lehet... - válaszolta szintén vigyorogva.
- Vigyázz a hajadra is, nehogy ráfeküdj. - figyelmeztette a nőt, aki kíváncsian nézett rá. - Apa nagyon szereti a hajad. - magyarázta.
- Ezt miből gondolod?
- Mert látom, néha legszívesebben beletúrna, mikor azt hiszi, nem látja senki. - mosolyodott el és óvatosan megérintette a nő hosszú, derékig érő hullámos haját.
- Igen, ez így van. Mindig is szerette. Ahogy én is az övét. - mosolygott vissza rá.
- Az igaz, hogy régen neki is hosszú haja volt? És olyan copfos, mint a lányoknak?
- Majdnem. Raszta fonásnak hívják. Az övé is majdnem derékig ért. Mindig szerettem volna kibontva látni... - mosolyodott el, ahogy arra a beszélgetésre gondolt, amikor megemlítette neki ezt. Majd el is komorult, mikor az eszébe jutott az, amiért levágta. - Benne lesz a történetben hogyan történt, rendben? - válaszolta a kék szemekben lévő kimondatlan kérdésre.
- Oké! Akkor kezdheted... - bólintott és letette fejét a párnára.
- Rendben... - válaszolta a nő és belekezdett a történetbe. - Az ott kezdődött, amikor édesanyáddal először átléptem a Csillagkapun és ott állt előttünk édesapád és az ő édesapja. - nézett a hasára. - Először nem is vettük észre őket, annyira lenyűgöző volt a kaputerem, sokkal szebb, mint amire számítottunk. - mosolyodott el az emlékekre. - Aztán én belenéztem azokba a zöld, míg anyukád a kék szemekbe és végünk volt.
- Első látásra beleszerettél? - kérdezte kíváncsian.
- Igen. Nagyon hasonlított apukádra. Magas volt, igaz, nem annyira, és rövid, mindig kócos, sötétbarna haja.
- Áá, lányok… - legyintett mindent tudóan - És ő volt a parancsnoka a Városnak! - esett le neki.
- Bizony. Sok-sok harcban részt vett, sok embert megmentett a galaxisban.
- És ő? Ő is biztos azonnal beléd szeretett, hiszen te olyan szép vagy... - válaszolta szemlesütve, amire felnevetett.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy, de mostanában nem érzem annak magamat...
- Pedig az vagy. És különben is, apa mondta, hogy a baba már hamarosan kibújik a pocakodból. - felelte tanítóan.
- Igazad van, már nem kell sokat várni és meglátjuk, hogyan is néz ki. - válaszolta mosolyogva.
- Bizony! De most mesélj tovább! - kérte izgatottan. És ő csak mesélt, csak mesélt. Elmesélte a sok kalandot, amiben részt vettek, a csatákat, hogy hogyan érezte magát akkor, sokat említve a fiú édesapját és édesanyját, látva, mennyire örül neki, ha róluk beszél.
- És hogy találkoztál az apukámmal... mármint a nevelőapukámmal? - kérdezte.
- Ő nem volt a Várost felfedező expedíció tagja. Úgy találkoztak vele egy bolygón, a lidércek elől menekült. Mi segítettünk neki elbújni, ő meg csatlakozott a csapathoz. Azután együtt harcoltak a lidércek és a többi ellenség ellen. Egyszer még a Földet is megmentette a lidércektől, akik a kapun keresztül megtámadták a Parancsnokságot.
- Húha... Ezt nem is tudtam! - kérdőn nézett a kék szemekbe. - Tudod, nem mesélt nekem sose a régi időkről, csak nagyon ritkán.
- Aha... Akkor most elmondom neked... - megállt egy pillanatra - de csak akkor, ha kettőnk között marad. - Megvárta, amíg a belegyező bólintás megérkezik. - Ez lesz a mi közös titkunk, rendben? - mosolygott rá.
- Oké!
- Szóval, apukádat a lidércek elfogták, amikor megtámadták az otthonát és egy szerkezetet raktak a bőre alá, amivel tudták követni és elengedték.
- Egy jeladót?
- Igen, azt.
- De miért?
- Azért, hogy vadászhassanak rá. De apukád nagyon okos és ügyes volt, már több mint hat éve el tudott előlük menekülni. Ekkor találkozott az SGA-1-gyel azon a bolygón. Ennek a csapatnak volt a tagja édesapád is. Aztán nagy nehezen meggyőzték, hogy tudnak neki segíteni. Hívták a Dokit, aki kiszedte a jeladót és kikapcsolták azt. Ezután visszatért a csapattal ide, a Városba.
- De miért nem szedte ki?
- Mert nem érte el. És nem talált senkit, aki ki tudta volna szedni. Amikor a Doki meglátta apukád hátát, nagyon mérges lett. Végül aztán édesapád gyógyította meg. - elmosolyodott, amikor meglátta, hogy elönti azt az édes arcocskát a büszkeség. - Igen, édesapád és édesanyád sok ember életét változtatta meg...
- És hogyan találkoztatok? - zökkentette ki a gondolataiból a kérdés.
- Amikor visszajöttek, mi - mármint én és édesanyád - a kaputerem feletti irodánkban vártuk a csapat visszaérkezését. Mindenki nagyon izgatott volt, hiszen apukád esetleges jöttének a híre villámgyorsan szétszaladt az egész városon. Azon a napon csak messziről láttam és sokáig nem is találkoztunk személyesen. Ő ismerkedett az emberekkel, a fegyverekkel, a várossal, a szabályokkal, nekem meg sok munkám volt. De egyszer összefutottunk az étkezdében amikoris majdnem összeütköztünk. Ő rám mosolygott - tudod, ami nagyon furcsa volt, mivel azt mondták, hogy sose mosolyog - aztán belenézett a szemembe és én megint elvesztem. - mosolyodott el a kisfiú vigyorán.
- Látom, nagyon odavagy a zöld szemekért... - nézett rám huncutul.
- Bizony... de ezt el ne mondd apukádnak, mert jaj lesz nekem... - mondta eljátszva, hogy fél.
- Rendben - vigyorgott.
- És te mit csináltál? - visszatérve a történetre.
- Én nagyon megdöbbentem. Tudod, sose gondoltam volna, hogy lehet két embert egyszerre szeretni. De erre azt mondták - apukád és John - hogy nekem olyan nagy szívem van, elférnek benne mindketten.
Erre félénken felnézett a szemébe.
- És akkor most már másnak nincs is több hely benne?
- Ezt miből gondoltad? - kérdezte tőle. - Hiszen már vannak benne mások is.
- Ki még?
- A szüleid. Ők mindig a szívemben lesznek. - válaszolta halkan.
- És még?
- Például, ő - mutattam a hasamra, majd figyelve a reakcióját folytatta - És... te... Már ha nem bánod.
- Nem, nem bánom. - válaszolta határozottan és boldogan.
- Ennek örülök - mosolyodott el a fiú, majd hirtelen egy puszit nyomott a meglepett nő arcára.
- Köszönöm... - suttogta.
- Szívesen... - válaszolta. - Örülök, hogy most már itt laksz. Apa rátok is vigyázni fog, mint rám. - mondta és közelebb fészkelődött az ölelő karokba.
- Én is örülök, Mer... - suttogta, és egy puszit nyomott a fiú kobakjára, majd lassan ringatni kezdte.
- Mesélsz tovább? Még nem mesélted el, miért vágta le apa a haját. - mondta pár perc múlva, de már hallatszott a hangján, nemsokára elnyomja az álom.
- Hogyne... de nem lesz könnyű... - suttogta. - John egy akcióra indult a csapattal, de a régi csapatból csak Teyla ment vele és Lorne alezredes - mert akkor már az volt, előléptették, ahogy Johnt is, és ő volt a helyettes parancsnok - meg még pár tengerészgyalogos. Ronon akkor pont nem ment velük, pedig kérte, várják meg. De John és az alezredes siettek, mert híreket vártak a lidércekről. Addigra már az egész Pegazusban voltak barátaink, akik segítettek nekünk a harcban. Aztán találtak egy elhagyatott épületet a kaputól pár órányira. John ment be először, aztán a többiek. De pár lépés után már csak azt látták, hogy ő egyszerűen eltűnik, felszívódik a levegőben. Először mindenki csak döbbenten állt, majd keresni kezdték, miközben jelentették a helyzetet. Apukád volt az első, aki odaért Atlantiszról. Szinte szó szerint darabokra szedték a helyet, de nem találtak semmi nyomot és addigra édesapád és édesanyád már nem volt velünk, hogy segíthessenek... - suttogta, ahogy a szeme előtt peregtek a képek, a könnycseppekkel együtt. - Senki nem merte elmondani nekem, mi történt. Tudod, akkor már tudtam, gyermekünk lesz és féltettek. Aztán amikor Ronon először hazajött, ő volt, aki elmondta és én majdnem belehaltam a fájdalomba. Akkor vágta le a haját. Megfogadta, addig nem növeszti meg újra, amíg Johnt meg nem találja... És most itt vagyunk... - fejezte be a történetet, aminek a végét már a kisfiú nem hallotta, mert édesen szuszogott a karjai között. Óvatosan kibújtatta az öleléséből, letörölte a könnyek nyomait a saját arcáról és lassan felült, megigazította a takarót, majd halkan megszólalt.
- Mióta hallgatsz bennünket? - fordult az ajtóban álló magas férfi felé.
- Elég régóta... - lépett oda hozzá és gyengéd csókkal üdvözölte. - Sziasztok... - suttogta halkan. Meg fogom találni... - ölelte át a nőt.
- Tudom... - suttogta válaszul és két tenyerét arcához szorította, majd belecsókolt a harcos tenyerébe.
- Köszönöm, hogy beszéltél neki a történtekről. Én… én nem tudtam… tudok beszélni róla… - suttogta hálásan.
- Nekem se volt könnyű… még mindig fáj… - válaszolta halkan, arcát a férfi mellkasába rejtve, aki szorosan átölelte. - Gyere, menjünk, nehogy felébresszük... - mondta és szeretettel az alvó kisfiúra nézett.
- Igen, menjünk... - válaszolta vigyorogva és a konyha felé kezdte tolni a habozó nőt. - Éhes vagyok...
- Aha... - vigyorodott el ő is, miközben hátranyúlva szorosan magához húzta a férfit, aki átölelte, és egyszerre lépdeltek tovább. - Mindjárt megmelegítem a vacsorát...
- Kit érdekel a vacsora... - mormolta, miközben lágyan belecsókolt a nő nyakába és irányt változtatva a hálószoba felé indult vele.
Ekkor megfordult ölelésében, ujjait a hullámos fürtökbe fúrta és lehúzta magához a férfi fejét:
- Nagyon szeretlek… - suttogta, és szemébe nézve lassan elveszett a smaragd mélységben.
Vége
Fandom: SGA
Rate: PG
Epilógus
A csend lassan befedte az asztalnál ülő nőt és gyermeket. Egyedül ettek, késő volt már, így nem vártak tovább. Időnként a kisfiúra nézett és látta kíváncsi tekintetét, majd biztatóan elmosolyodott. Három napja költözött be, de csak most maradt először egyedül vele. Újra a tányérja felé fordította a figyelmét és elmerült emlékeiben, ahogy hetek óta mindig.
- Megmutassam a szobámat? - szállt egyszer csak egy félénk hang felé. Meglepetéssel nyugtázta, a kérdés neki szólt.
- Csak ha szeretnéd - válaszolta mosolyogva.
- Akkor gyere! - és már a fiúcska nyújtotta is a kezét felé, amit elfogadott és hagyta magát a kérdé¬ses helyiség felé húzni.
- Gyere, ülj le. - mondta udvariasan és az ágyra mutatott. - Itt kényelmes lesz neked, nekem is nagyon kényelmes... - mosolygott félénken - Szeretek benne aludni. Tudod, apukám szerint még az édesapám választotta.
- Igen, tudom. - válaszolta könnyeit nagy nehezen visszafojtva, koncentrálva a kisfiúra, aki lehuppant mellé egy vonattal a kezében.
- Ez a kedvenc játékom. - nyújtotta felé. - Apámtól... mármint, tudod... a nevelőapámtól kaptam... - mondta szeretettel a hangjában, amire elmosolyodott és megsimogatta a fiúcska sötétszőke haját és csak nézte, ahogy a gyermek játszott a vonattal, ide-oda tologatta. Lassan felismerte benne szülei mozdulatait, és a fájdalmasan ismerős vonásaikat. Hiszen ismerte őket, úgy érezte, már évezredek óta. Így ültek ott némán, mindketten saját gondolataikba merülve.
- Ugye, te ismerted őt? - kérdezte félénken.
- Igen. - jött a válasz valahonnan, nagyon halkan, egy elszabadult könnycsepp kíséretében.
- Ne sírj... - suttogta a fiúcska - Tudom, hogy ők már egy jobb helyen vannak, és onnan néznek bennünket. - majd félénken átölelte a nőt. - Az ő apukája hol van? Ő is elment oda, ahova az én szüleim? - kérdezte a nő domborodó hasára nézve.
- Nem tudom - válaszolta. - Ő... ő eltűnt és nem találják. - Az elszabadult könnycseppet még egy követte.
- Az hogy lehet? - kérdezte döbbenten.
- Senki nem tudja... Még apukád sem tudja, pedig ő mindent megtett, hogy megtalálja. Hosszú hetekig kereste, éjt nappallá téve.
- Pedig ő a legjobb nyomolvasó a világon...
- Tudom... - válaszolta. - Tudom... - suttogta, végül átölelte a gyermek keskeny vállát és magához szorította. - Nagyon sokáig távol volt, hogy megtalálja, hiszen mindenki tudta, ő a legjobb. De remélem, egyszer megtalálják, és kiderül, mi történt vele. Még nem adták fel a reményt, ahogy én sem és apukád sem. - mondta határozottan.
- Ha majd nagy és olyan okos leszek, mint az édesapám, meg az anyukám volt, akkor majd én is segítek keresni! - jelentette ki határozottan. - Csak ne legyél szomorú… - suttogta, majd hallgattak egy sort újra.
- Megnézhetem a vonatod? - kérdezte, csak hogy elterelje a fiú figyelmét a szomorú dolgokról.
- Persze - válaszolta és máris mutogatni kezdte, mi micsoda rajta. Örült, hogy végre közelebb kerültek egymáshoz. Elmosolyodott, ahogy hallgatta a hangját, aminek csengése az édesapjáéra emlékeztette. Elmélyülten és figyelmesen hallgatta a magyarázatot, néha kérdezett, amire rögtön jött a megfelelő válasz. Nagyon okos volt, már most látta rajta. Igen, mint a szülei. Újra elrévedt gondolataiban.
- Szereted az apukámat? - jött a halk kérdés.
- Igen... - suttogta. - Az első pillanattól kezdve, ahogy megláttam.
- De hiszen az még azelőtt volt, hogy én megszülettem!
- Igen, már azelőtt. - értett vele egyet.
- És az ő apukáját?
- Igen, az övét is... - válaszolta mosolyogva, miközben gyengéden megsimogatta hasát, amire bentről élénk mocorgás jött válaszul.
- Az, hogy lehet? - nézett rá döbbenten.
- Gyere, elmesélem... de hosszú lesz, nem baj?
- Nem, nem baj, de előbb elmegyek fogat mosni, úgy is nemsokára aludnom kell menni, hogy apu szerint holnap ne legyek fáradt az iskolában, és holnap lesz Torren születésnapja is. - nézett az ágya melletti szekrénykén lévő órára kék szemeivel és elszaladt a fürdőbe fogat mosni, majd magára kapta a számokkal teli - mi mással - pizsamáját és bebújt a takaró alá; és amint kényelmesen elhelyezkedett maga mellé mutatott a párnára, hogy a nő is kövesse, aki mosolyogva elfogadta az invitálást és az oldalára feküdt. Éppen elfértek az ágyon.
- Jéé! - kiáltott fel vigyorogva - Éreztem, ahogy megrúgott! Biztos nem elég neki a hely. - nézett kérdőn a mellette fekvő nőre.
- Lehet... - válaszolta szintén vigyorogva.
- Vigyázz a hajadra is, nehogy ráfeküdj. - figyelmeztette a nőt, aki kíváncsian nézett rá. - Apa nagyon szereti a hajad. - magyarázta.
- Ezt miből gondolod?
- Mert látom, néha legszívesebben beletúrna, mikor azt hiszi, nem látja senki. - mosolyodott el és óvatosan megérintette a nő hosszú, derékig érő hullámos haját.
- Igen, ez így van. Mindig is szerette. Ahogy én is az övét. - mosolygott vissza rá.
- Az igaz, hogy régen neki is hosszú haja volt? És olyan copfos, mint a lányoknak?
- Majdnem. Raszta fonásnak hívják. Az övé is majdnem derékig ért. Mindig szerettem volna kibontva látni... - mosolyodott el, ahogy arra a beszélgetésre gondolt, amikor megemlítette neki ezt. Majd el is komorult, mikor az eszébe jutott az, amiért levágta. - Benne lesz a történetben hogyan történt, rendben? - válaszolta a kék szemekben lévő kimondatlan kérdésre.
- Oké! Akkor kezdheted... - bólintott és letette fejét a párnára.
- Rendben... - válaszolta a nő és belekezdett a történetbe. - Az ott kezdődött, amikor édesanyáddal először átléptem a Csillagkapun és ott állt előttünk édesapád és az ő édesapja. - nézett a hasára. - Először nem is vettük észre őket, annyira lenyűgöző volt a kaputerem, sokkal szebb, mint amire számítottunk. - mosolyodott el az emlékekre. - Aztán én belenéztem azokba a zöld, míg anyukád a kék szemekbe és végünk volt.
- Első látásra beleszerettél? - kérdezte kíváncsian.
- Igen. Nagyon hasonlított apukádra. Magas volt, igaz, nem annyira, és rövid, mindig kócos, sötétbarna haja.
- Áá, lányok… - legyintett mindent tudóan - És ő volt a parancsnoka a Városnak! - esett le neki.
- Bizony. Sok-sok harcban részt vett, sok embert megmentett a galaxisban.
- És ő? Ő is biztos azonnal beléd szeretett, hiszen te olyan szép vagy... - válaszolta szemlesütve, amire felnevetett.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy, de mostanában nem érzem annak magamat...
- Pedig az vagy. És különben is, apa mondta, hogy a baba már hamarosan kibújik a pocakodból. - felelte tanítóan.
- Igazad van, már nem kell sokat várni és meglátjuk, hogyan is néz ki. - válaszolta mosolyogva.
- Bizony! De most mesélj tovább! - kérte izgatottan. És ő csak mesélt, csak mesélt. Elmesélte a sok kalandot, amiben részt vettek, a csatákat, hogy hogyan érezte magát akkor, sokat említve a fiú édesapját és édesanyját, látva, mennyire örül neki, ha róluk beszél.
- És hogy találkoztál az apukámmal... mármint a nevelőapukámmal? - kérdezte.
- Ő nem volt a Várost felfedező expedíció tagja. Úgy találkoztak vele egy bolygón, a lidércek elől menekült. Mi segítettünk neki elbújni, ő meg csatlakozott a csapathoz. Azután együtt harcoltak a lidércek és a többi ellenség ellen. Egyszer még a Földet is megmentette a lidércektől, akik a kapun keresztül megtámadták a Parancsnokságot.
- Húha... Ezt nem is tudtam! - kérdőn nézett a kék szemekbe. - Tudod, nem mesélt nekem sose a régi időkről, csak nagyon ritkán.
- Aha... Akkor most elmondom neked... - megállt egy pillanatra - de csak akkor, ha kettőnk között marad. - Megvárta, amíg a belegyező bólintás megérkezik. - Ez lesz a mi közös titkunk, rendben? - mosolygott rá.
- Oké!
- Szóval, apukádat a lidércek elfogták, amikor megtámadták az otthonát és egy szerkezetet raktak a bőre alá, amivel tudták követni és elengedték.
- Egy jeladót?
- Igen, azt.
- De miért?
- Azért, hogy vadászhassanak rá. De apukád nagyon okos és ügyes volt, már több mint hat éve el tudott előlük menekülni. Ekkor találkozott az SGA-1-gyel azon a bolygón. Ennek a csapatnak volt a tagja édesapád is. Aztán nagy nehezen meggyőzték, hogy tudnak neki segíteni. Hívták a Dokit, aki kiszedte a jeladót és kikapcsolták azt. Ezután visszatért a csapattal ide, a Városba.
- De miért nem szedte ki?
- Mert nem érte el. És nem talált senkit, aki ki tudta volna szedni. Amikor a Doki meglátta apukád hátát, nagyon mérges lett. Végül aztán édesapád gyógyította meg. - elmosolyodott, amikor meglátta, hogy elönti azt az édes arcocskát a büszkeség. - Igen, édesapád és édesanyád sok ember életét változtatta meg...
- És hogyan találkoztatok? - zökkentette ki a gondolataiból a kérdés.
- Amikor visszajöttek, mi - mármint én és édesanyád - a kaputerem feletti irodánkban vártuk a csapat visszaérkezését. Mindenki nagyon izgatott volt, hiszen apukád esetleges jöttének a híre villámgyorsan szétszaladt az egész városon. Azon a napon csak messziről láttam és sokáig nem is találkoztunk személyesen. Ő ismerkedett az emberekkel, a fegyverekkel, a várossal, a szabályokkal, nekem meg sok munkám volt. De egyszer összefutottunk az étkezdében amikoris majdnem összeütköztünk. Ő rám mosolygott - tudod, ami nagyon furcsa volt, mivel azt mondták, hogy sose mosolyog - aztán belenézett a szemembe és én megint elvesztem. - mosolyodott el a kisfiú vigyorán.
- Látom, nagyon odavagy a zöld szemekért... - nézett rám huncutul.
- Bizony... de ezt el ne mondd apukádnak, mert jaj lesz nekem... - mondta eljátszva, hogy fél.
- Rendben - vigyorgott.
- És te mit csináltál? - visszatérve a történetre.
- Én nagyon megdöbbentem. Tudod, sose gondoltam volna, hogy lehet két embert egyszerre szeretni. De erre azt mondták - apukád és John - hogy nekem olyan nagy szívem van, elférnek benne mindketten.
Erre félénken felnézett a szemébe.
- És akkor most már másnak nincs is több hely benne?
- Ezt miből gondoltad? - kérdezte tőle. - Hiszen már vannak benne mások is.
- Ki még?
- A szüleid. Ők mindig a szívemben lesznek. - válaszolta halkan.
- És még?
- Például, ő - mutattam a hasamra, majd figyelve a reakcióját folytatta - És... te... Már ha nem bánod.
- Nem, nem bánom. - válaszolta határozottan és boldogan.
- Ennek örülök - mosolyodott el a fiú, majd hirtelen egy puszit nyomott a meglepett nő arcára.
- Köszönöm... - suttogta.
- Szívesen... - válaszolta. - Örülök, hogy most már itt laksz. Apa rátok is vigyázni fog, mint rám. - mondta és közelebb fészkelődött az ölelő karokba.
- Én is örülök, Mer... - suttogta, és egy puszit nyomott a fiú kobakjára, majd lassan ringatni kezdte.
- Mesélsz tovább? Még nem mesélted el, miért vágta le apa a haját. - mondta pár perc múlva, de már hallatszott a hangján, nemsokára elnyomja az álom.
- Hogyne... de nem lesz könnyű... - suttogta. - John egy akcióra indult a csapattal, de a régi csapatból csak Teyla ment vele és Lorne alezredes - mert akkor már az volt, előléptették, ahogy Johnt is, és ő volt a helyettes parancsnok - meg még pár tengerészgyalogos. Ronon akkor pont nem ment velük, pedig kérte, várják meg. De John és az alezredes siettek, mert híreket vártak a lidércekről. Addigra már az egész Pegazusban voltak barátaink, akik segítettek nekünk a harcban. Aztán találtak egy elhagyatott épületet a kaputól pár órányira. John ment be először, aztán a többiek. De pár lépés után már csak azt látták, hogy ő egyszerűen eltűnik, felszívódik a levegőben. Először mindenki csak döbbenten állt, majd keresni kezdték, miközben jelentették a helyzetet. Apukád volt az első, aki odaért Atlantiszról. Szinte szó szerint darabokra szedték a helyet, de nem találtak semmi nyomot és addigra édesapád és édesanyád már nem volt velünk, hogy segíthessenek... - suttogta, ahogy a szeme előtt peregtek a képek, a könnycseppekkel együtt. - Senki nem merte elmondani nekem, mi történt. Tudod, akkor már tudtam, gyermekünk lesz és féltettek. Aztán amikor Ronon először hazajött, ő volt, aki elmondta és én majdnem belehaltam a fájdalomba. Akkor vágta le a haját. Megfogadta, addig nem növeszti meg újra, amíg Johnt meg nem találja... És most itt vagyunk... - fejezte be a történetet, aminek a végét már a kisfiú nem hallotta, mert édesen szuszogott a karjai között. Óvatosan kibújtatta az öleléséből, letörölte a könnyek nyomait a saját arcáról és lassan felült, megigazította a takarót, majd halkan megszólalt.
- Mióta hallgatsz bennünket? - fordult az ajtóban álló magas férfi felé.
- Elég régóta... - lépett oda hozzá és gyengéd csókkal üdvözölte. - Sziasztok... - suttogta halkan. Meg fogom találni... - ölelte át a nőt.
- Tudom... - suttogta válaszul és két tenyerét arcához szorította, majd belecsókolt a harcos tenyerébe.
- Köszönöm, hogy beszéltél neki a történtekről. Én… én nem tudtam… tudok beszélni róla… - suttogta hálásan.
- Nekem se volt könnyű… még mindig fáj… - válaszolta halkan, arcát a férfi mellkasába rejtve, aki szorosan átölelte. - Gyere, menjünk, nehogy felébresszük... - mondta és szeretettel az alvó kisfiúra nézett.
- Igen, menjünk... - válaszolta vigyorogva és a konyha felé kezdte tolni a habozó nőt. - Éhes vagyok...
- Aha... - vigyorodott el ő is, miközben hátranyúlva szorosan magához húzta a férfit, aki átölelte, és egyszerre lépdeltek tovább. - Mindjárt megmelegítem a vacsorát...
- Kit érdekel a vacsora... - mormolta, miközben lágyan belecsókolt a nő nyakába és irányt változtatva a hálószoba felé indult vele.
Ekkor megfordult ölelésében, ujjait a hullámos fürtökbe fúrta és lehúzta magához a férfi fejét:
- Nagyon szeretlek… - suttogta, és szemébe nézve lassan elveszett a smaragd mélységben.
Vége