A kólának más íze van itt
Már nagyon ideje, hogy végre frissítsem a blogomat, annyi mindenről lenne mit mondani, csak a lustaság állandóan győz, de majd most…
Február végén új lakótársat kaptunk. Nem mondom, hogy srác, mert 40+ és francia, és ha már ez a blogom, meg úgysem beszél magyarul, le kell írnom, hogy nekem nem különösebben szimpatikus, már csak azért sem, mert nagyon sok dologról másként gondolkodunk. Ami nem is lenne baj, de valahogy… olyan fura.
Szóval február utolsó hétvégéjén (22-23), végül is magyar hétvégét tartottunk. Szombaton elmentünk szörfözni Carcavelosra Mesivel, Andrással, Marcival meg Andréval /aki nem magyar, de hát efelett szemet hunyunk/. Az állítás annyiban nem helyes, hogy Mesi meg én nem mentünk be a vízbe, egyrészt, mert borzasztó rossz volt az idő, másrészt meg azért, mert őrültek voltak a hullámok. Még sosem láttam ekkorákat.
Hazaérkezés után András csinált bacalhaut, szóval elfogyasztottam életem első bacalhauját, és sokkal jobb az íze, mint az ember várná az után a szag után, amit tényleg minden boltban érezni lehet, merthogy ez a bacalhau abból a büdös sózott halból készül, amire mindenki gondol, mikor Portugáliáról van szó.
A kulináris élményeket borral és sajttal koronáztuk meg, még mindig rengeteg vörösbort iszom, szinte már szégyellnivaló :’D De nem fogom szégyellni.
Vasárnap buszra szálltunk Mesivel, hogy felfedezzük Belémet, ami tulajdonképpen Lisszabon egy része, egy gyönyörű és nagyon finom része. Életemben először láttam egy buszmegállót, ahol műbőr kanapén lehetett várni a járatra. Nem viccelek. MŰBŐR KANAPÉN. És nem volt semmi baja, az emberek vigyáztak rá, még csak koszos sem volt, ha eltekintünk a portól a lábain, de azt hiszem, hogy ez csak természetes, tényleg.
Szóval, Belém valami gyönyörű. ÉS A SÜTEMÉNY.
Most már komolyan elő kell rukkolnom valami megoldással erre a süti kérdésre, mert azt hiszem, hogy mikor majd hazamegyek ez fog a legjobban hiányozni. Valami elképesztően finom. Az a puding. Meg a tészta, meg minden. Imádom. Vennem kéne egy hűtőládát, és azt felrakni a repülőre tele sütivel.
Kit érdekelnek a ruháim, komolyan?
A következő hét többnyire a tanulás jegyében telt. Szórakozva tanulás. Voltam ugyanis egy nagyon jó szamba órán, amit egy brazil zenésszel való beszélgetés követett, és a zenéje meghallgatása zárt.
Chorót játszik, ez tipikusan brazil zene, és valami elképesztő gyönyörű. Azt hiszem, mondhatom, hogy nagyon szeretem a chorót. Csodálatos a zene. Mivel elég nehéz tiszta felvételt találni youtube-on, ezért nem linkelek most ide semmit, de ha belefuttok mondjuk egy brazil choró CD-be mondjuk egy könyvesboltban, és nem túl drága, hallgassátok meg. Egyébkén sorónak kell kiejteni :)
Szerdán pedig elmentünk a… nem tudom mi a neve, se angolul, se magyarul. Talán víztározónak lehetne mondani. Megnézni azokat az épületeket, amelyekbe egészen a 19. századig azok a csövek és alagutak vezettek, amin keresztül Lisszabon kútjai a vizet kinyerték. Mivel a Tejo folyó, aminek torkolata Lisszabon mellett fekszik, sós, értelemszerűen nem lehetett használni, ezért a város északról kapja a vizet, 80 km-ről. Az épületek gyönyörűek voltak és hűvösek, a víz pedig elképesztően tiszta és igazi kék. Kékebb, mint az Adria, ráadásul mindenféle színezék nélkül.
Az a fénysugár nem lámpa, hanem víz alatt lévő ablak. Gyönyörű színe van a víznek.
Ahogy közeledtünk a hétvége felé, az egész egyetem karneváli hangulatban égett: szünet és partik. Végül nem mentem ki Torres Vedasba, ami a legközelebbi karnevál Lisszabonhoz, mert nem volt túl jó az idő, szitált az eső, és semmi kedvem nem volt az éjszakában fagyoskodni, így inkább belenéztünk a rioi karneválba, amit közvetített a TV. Plusz, a közeli gimnazisták végigvonultak a mi utcánkon is, elképesztő hangosak és viccesek voltak.
Az viszont mégsem járta, hogy ne mozduljon ki az ember egész hétvégén, így aztán sikeresen megtaláltam a lisszaboni japánosokat /értsd: animések és olyan fura emberek, mint én/. Cosplay fotózás volt, mert mikor máskor öltözne be az ember kitalált karaktereknek, ha nem a karnevál hetében. Az emberek olyankor úgyse néznek annyira furán semmire.
Mulan megküzdött a széllel és majdnem teljesen épen maradt a jelmeze xD
Az, hogy elmentem erre az eseményre egyébként szerintem az egyik legjobb döntésem volt, már csak azért is, mert megismerkedtem Patríciával, Dianával és Laurával, akikkel egyébként azóta is hetente találkozunk, van, hogy többször is, nekem pedig ez fontos. Nem csak azért, mert van egy igen jól behatárolható közös témánk, hanem azért is, mert amikor velük vagyok, elmegyünk enni, vagy csak sétálunk, nem érzem azt, hogy ez az egész csak időleges.
Mert végül is ez a legnagyobb baj ezzel az egész Erasmus dologgal: az adott pillanatban jól érzed magaddal azokkal az emberekkel, akikkel együtt lógsz, akikkel egy egyetemre jársz, és a többi, de mindig érzed, hogy ez csak az adott pillanat. Minden időleges. Lehet, hogy egy hónapig nem találkoztok megint, még ha jól is szórakoztatok, mert más emberekkel lógtok egyébként együtt, és ami a legfontosabb: az ember nem igazán folytat mélyebb beszélgetéseket ezekkel a srácokkal. Kedveled őket, de nem beszélgettek olyan dolgokról, amik mondjuk segítenek, mikor honvágyad van, nem igazán tartalmas barátságok. Persze nem mindegyik ilyen: van néhány amerikai lány, akikkel igazán jól kijövök, és egy holland is, meg egy brazil srác, de valahogy az nem olyan igazi. A portugál lányokkal nincs ez az érzés, velük jobban otthon érzem magam, nincs ez az időlegesség feeling. Főleg, hogy most már tényleg mindenről tudunk beszélgetni, ez könnyebbé teszi nekem is az itt-létet.
Aztán vége lett a hétvégének, meg a karneválnak is, és múlt hét csütörtökön, egyik pillanatról a másikra egyszerre csak beütött a jó idő. Nem csak eltűntek az azóta állandóan jelenlévő esőfelhők, hogy én megérkeztem (még mikor ki is sütött a nap, a távolban ott állomásoztak), hanem az idő is felmelegedett, de valami elképesztő módon, húsz fok fölé: rövidnadrág és póló, szandállal. Nem fázunk, mert már az éjszakák sem olyan hűvösek.
Mi sem természetesebb, mint hogy az egész Erasmus bagázs megragadta az alkalmat, és kivándorolt a partra, fürdőruhában, meg amit el tudtok képzelni. Hangosak voltunk és vidámak, ahogy mindenki más is :D Sikeresen elaludtam amúgy a parton - jó levegő + napfény - úgyhogy az arcomnak végre van már egy ki színe, iszonyat jól szórakoztunk, egész nap kint voltunk, és utána az a tipikus nap illata volt a bőrömnek.
Tegnap este voltam vacsorázni egy erasmusos barátommal egy all-you-can-eat sushi étteremben, amit a portugál lányok mutattak. Egyrészt olcsó, másrészt valami elképesztően finom. Bette és én nagyon jól éreztük magunkat, plusz újabb kulináris élményekkel gazdagodtam (mennyire vicces szó már ez a kulináris?). Van ugyanis a portugáloknál ez a színes zselé, az, amit mi csak a torták tetejére teszünk vékony rétegben. Ők ezt úgy eszik, mint más a joghurtot. Azonkívül, hogy vicces az állaga, szerintem finom is, már ha az ember szereti a takonyszerű, édes dolgokat. Mint kiderült, én szeretem őket.
Ma pedig túlestem életem első angol prezentációján. Jobban sikerült, mint hittem, pedig elég ideges voltam, lévén az egész csoport kb az amerikai cserediákokból áll.
Pénteken utazom Portóba, értelemszerűen nem viszek laptopot, viszont azt hiszem, tele fogom fényképezni a telefonom memóriáját, úgyhogy…
Eszti voltam. Majd jelentkezem. Remélhetőleg gyorsabban, mint ahogy ennek a bejegyzésnek a megírására sikerült rávennem magamat.
PS.
Tényleg más íze van a dobozos kólának. Az mi?!
Február végén új lakótársat kaptunk. Nem mondom, hogy srác, mert 40+ és francia, és ha már ez a blogom, meg úgysem beszél magyarul, le kell írnom, hogy nekem nem különösebben szimpatikus, már csak azért sem, mert nagyon sok dologról másként gondolkodunk. Ami nem is lenne baj, de valahogy… olyan fura.
Szóval február utolsó hétvégéjén (22-23), végül is magyar hétvégét tartottunk. Szombaton elmentünk szörfözni Carcavelosra Mesivel, Andrással, Marcival meg Andréval /aki nem magyar, de hát efelett szemet hunyunk/. Az állítás annyiban nem helyes, hogy Mesi meg én nem mentünk be a vízbe, egyrészt, mert borzasztó rossz volt az idő, másrészt meg azért, mert őrültek voltak a hullámok. Még sosem láttam ekkorákat.
Hazaérkezés után András csinált bacalhaut, szóval elfogyasztottam életem első bacalhauját, és sokkal jobb az íze, mint az ember várná az után a szag után, amit tényleg minden boltban érezni lehet, merthogy ez a bacalhau abból a büdös sózott halból készül, amire mindenki gondol, mikor Portugáliáról van szó.
A kulináris élményeket borral és sajttal koronáztuk meg, még mindig rengeteg vörösbort iszom, szinte már szégyellnivaló :’D De nem fogom szégyellni.
Vasárnap buszra szálltunk Mesivel, hogy felfedezzük Belémet, ami tulajdonképpen Lisszabon egy része, egy gyönyörű és nagyon finom része. Életemben először láttam egy buszmegállót, ahol műbőr kanapén lehetett várni a járatra. Nem viccelek. MŰBŐR KANAPÉN. És nem volt semmi baja, az emberek vigyáztak rá, még csak koszos sem volt, ha eltekintünk a portól a lábain, de azt hiszem, hogy ez csak természetes, tényleg.
Szóval, Belém valami gyönyörű. ÉS A SÜTEMÉNY.
Most már komolyan elő kell rukkolnom valami megoldással erre a süti kérdésre, mert azt hiszem, hogy mikor majd hazamegyek ez fog a legjobban hiányozni. Valami elképesztően finom. Az a puding. Meg a tészta, meg minden. Imádom. Vennem kéne egy hűtőládát, és azt felrakni a repülőre tele sütivel.
Kit érdekelnek a ruháim, komolyan?
A következő hét többnyire a tanulás jegyében telt. Szórakozva tanulás. Voltam ugyanis egy nagyon jó szamba órán, amit egy brazil zenésszel való beszélgetés követett, és a zenéje meghallgatása zárt.
Chorót játszik, ez tipikusan brazil zene, és valami elképesztő gyönyörű. Azt hiszem, mondhatom, hogy nagyon szeretem a chorót. Csodálatos a zene. Mivel elég nehéz tiszta felvételt találni youtube-on, ezért nem linkelek most ide semmit, de ha belefuttok mondjuk egy brazil choró CD-be mondjuk egy könyvesboltban, és nem túl drága, hallgassátok meg. Egyébkén sorónak kell kiejteni :)
Szerdán pedig elmentünk a… nem tudom mi a neve, se angolul, se magyarul. Talán víztározónak lehetne mondani. Megnézni azokat az épületeket, amelyekbe egészen a 19. századig azok a csövek és alagutak vezettek, amin keresztül Lisszabon kútjai a vizet kinyerték. Mivel a Tejo folyó, aminek torkolata Lisszabon mellett fekszik, sós, értelemszerűen nem lehetett használni, ezért a város északról kapja a vizet, 80 km-ről. Az épületek gyönyörűek voltak és hűvösek, a víz pedig elképesztően tiszta és igazi kék. Kékebb, mint az Adria, ráadásul mindenféle színezék nélkül.
Az a fénysugár nem lámpa, hanem víz alatt lévő ablak. Gyönyörű színe van a víznek.
Ahogy közeledtünk a hétvége felé, az egész egyetem karneváli hangulatban égett: szünet és partik. Végül nem mentem ki Torres Vedasba, ami a legközelebbi karnevál Lisszabonhoz, mert nem volt túl jó az idő, szitált az eső, és semmi kedvem nem volt az éjszakában fagyoskodni, így inkább belenéztünk a rioi karneválba, amit közvetített a TV. Plusz, a közeli gimnazisták végigvonultak a mi utcánkon is, elképesztő hangosak és viccesek voltak.
Az viszont mégsem járta, hogy ne mozduljon ki az ember egész hétvégén, így aztán sikeresen megtaláltam a lisszaboni japánosokat /értsd: animések és olyan fura emberek, mint én/. Cosplay fotózás volt, mert mikor máskor öltözne be az ember kitalált karaktereknek, ha nem a karnevál hetében. Az emberek olyankor úgyse néznek annyira furán semmire.
Mulan megküzdött a széllel és majdnem teljesen épen maradt a jelmeze xD
Az, hogy elmentem erre az eseményre egyébként szerintem az egyik legjobb döntésem volt, már csak azért is, mert megismerkedtem Patríciával, Dianával és Laurával, akikkel egyébként azóta is hetente találkozunk, van, hogy többször is, nekem pedig ez fontos. Nem csak azért, mert van egy igen jól behatárolható közös témánk, hanem azért is, mert amikor velük vagyok, elmegyünk enni, vagy csak sétálunk, nem érzem azt, hogy ez az egész csak időleges.
Mert végül is ez a legnagyobb baj ezzel az egész Erasmus dologgal: az adott pillanatban jól érzed magaddal azokkal az emberekkel, akikkel együtt lógsz, akikkel egy egyetemre jársz, és a többi, de mindig érzed, hogy ez csak az adott pillanat. Minden időleges. Lehet, hogy egy hónapig nem találkoztok megint, még ha jól is szórakoztatok, mert más emberekkel lógtok egyébként együtt, és ami a legfontosabb: az ember nem igazán folytat mélyebb beszélgetéseket ezekkel a srácokkal. Kedveled őket, de nem beszélgettek olyan dolgokról, amik mondjuk segítenek, mikor honvágyad van, nem igazán tartalmas barátságok. Persze nem mindegyik ilyen: van néhány amerikai lány, akikkel igazán jól kijövök, és egy holland is, meg egy brazil srác, de valahogy az nem olyan igazi. A portugál lányokkal nincs ez az érzés, velük jobban otthon érzem magam, nincs ez az időlegesség feeling. Főleg, hogy most már tényleg mindenről tudunk beszélgetni, ez könnyebbé teszi nekem is az itt-létet.
Aztán vége lett a hétvégének, meg a karneválnak is, és múlt hét csütörtökön, egyik pillanatról a másikra egyszerre csak beütött a jó idő. Nem csak eltűntek az azóta állandóan jelenlévő esőfelhők, hogy én megérkeztem (még mikor ki is sütött a nap, a távolban ott állomásoztak), hanem az idő is felmelegedett, de valami elképesztő módon, húsz fok fölé: rövidnadrág és póló, szandállal. Nem fázunk, mert már az éjszakák sem olyan hűvösek.
Mi sem természetesebb, mint hogy az egész Erasmus bagázs megragadta az alkalmat, és kivándorolt a partra, fürdőruhában, meg amit el tudtok képzelni. Hangosak voltunk és vidámak, ahogy mindenki más is :D Sikeresen elaludtam amúgy a parton - jó levegő + napfény - úgyhogy az arcomnak végre van már egy ki színe, iszonyat jól szórakoztunk, egész nap kint voltunk, és utána az a tipikus nap illata volt a bőrömnek.
Tegnap este voltam vacsorázni egy erasmusos barátommal egy all-you-can-eat sushi étteremben, amit a portugál lányok mutattak. Egyrészt olcsó, másrészt valami elképesztően finom. Bette és én nagyon jól éreztük magunkat, plusz újabb kulináris élményekkel gazdagodtam (mennyire vicces szó már ez a kulináris?). Van ugyanis a portugáloknál ez a színes zselé, az, amit mi csak a torták tetejére teszünk vékony rétegben. Ők ezt úgy eszik, mint más a joghurtot. Azonkívül, hogy vicces az állaga, szerintem finom is, már ha az ember szereti a takonyszerű, édes dolgokat. Mint kiderült, én szeretem őket.
Ma pedig túlestem életem első angol prezentációján. Jobban sikerült, mint hittem, pedig elég ideges voltam, lévén az egész csoport kb az amerikai cserediákokból áll.
Pénteken utazom Portóba, értelemszerűen nem viszek laptopot, viszont azt hiszem, tele fogom fényképezni a telefonom memóriáját, úgyhogy…
Eszti voltam. Majd jelentkezem. Remélhetőleg gyorsabban, mint ahogy ennek a bejegyzésnek a megírására sikerült rávennem magamat.
PS.
Tényleg más íze van a dobozos kólának. Az mi?!