Segítő kezek (Supernatural, NC-17) 4. fejezet
- Nos Sammy, Kanada vagy Mexikó?
- Dean, hogy lehetsz ilyen nyugodt?
- Kanadában rohadt hideg van, fáztunk már eleget. Én Mexikóra szavazok. De te döntesz.
- Basszus, nem érted, amiről beszélek? Megöltem egy embert. Egy embert! Érted?
- Értem! Már elsőre is megértettem.
- Akkor hogy lehetsz ilyen?
- Ha te nem ölted volna meg, megölt volna ő téged. És azért annak kicsit jobban örülök, hogy te itt ülsz mellettem, nem pedig éppen rohad valahol a tested. Szóval? Mexikó vagy Kanada?
- Ó, baszd meg…
Sam elfordult, és küzdött könnyeivel. Dean úgy tett, mint ha észre se venné. Pedig nagyon is észrevette. Hiába próbált magára nyugodtságot erőltetni, belül önmagában ő is vívódott. Tudta, hogy Sam min mehet keresztül, de úgy érezte, hogy azzal segíthet a legtöbbet, ha kemény és határozott marad. Bár elég nehezére esett.
Sötétedett, egyre kevesebb fény szűrődött be a rég elhagyatott faviskóba, amit búvóhelyül választottak. Doh és penészszag árasztotta el az egészet, de most félre kellett tenni minden finnyásságukat, mert egy motelben megszállni nem lett volna túl okos döntés. Valószínűleg már rengetegen lehettek a nyomukban. Nagyon hamar elterjed a hír, ha egy vadászt megölnek, és akkor a többiek a gyilkos nyomába erednek. Akkor nem számít semmi természetfeletti, csak a bosszú létezik számukra.
Tehát eloltották a gyertyákat, és minden meleg ruhájukat magukra vették, mivel nagyon hideg volt. A legokosabbnak úgy látták, hogy éjjel fent maradnak, és nappal próbálnak pihenni, arra számítva, hogy ha esetleg rájuk lelnek, akkor éjszaka támadják meg őket. Ők biztosan így tettek volna.
Hajnalban azonban már nem bírták tovább, és elnyomta őket az álom. Dean elterülve a padlón, míg Sam hátát a hideg falnak vetve aludt. Egészen addig, amíg több fegyver kibiztosítását meg nem hallották odakintről. Sam kikukucskált az egyik lyukon, és legalább 10 fegyveres férfit látott a ház bal oldalán. Felrázta Deant, és megmutatta neki.
- Most meg fogunk dögleni - súgta a fiatalabb testvér.
- Nem fogunk megdögleni! Gyere! - ezzel felemelte a rongyos szőnyeget, ami alatt egy ajtó volt. - Ezekben a régi házakban mindig van pince - mondta egy tétova vigyorral az arcán. Először ő mászott le, Sam pedig bambán nézte a sötétben eltűnő bátyját. A mélázásból az egyre közeledő léptek ébresztették fel, és gyorsan ő is beugrott a pincébe. Valahogy megigazította a szőnyeget, hogy eltakarja majd az ajtót, bezárta, és lekuporodott bátyja mellé a sötétben.
- Ezek a pincék általában vezetnek valahová, és kell lennie egy másik kijáratnak is valahol. Gyere - suttogta Dean. Sam el is indult, de belebotlott valamibe. - Lehetőleg halkan.
Percekkel később a háztól pár méterre bukkantak fel, szerencséjükre pont a vadászok háta mögött. Halkan, lebukva osontak minél messzebb tőlük. Nem sokkal később megpillantották támadóik autóit.
- Mit csinálsz? Sietnünk kell!
- Nyugi - mondta Dean. Elővette zsebéből a bicskáját, és elkezdte a kerekeket felhasítani. Mikor mindegyik autóval végzett, visszazárta kését, és elégedett vigyorral elindult. - Most már mehetünk.
A legeldugottabb utakon hajtottak, igazából cél nélkül. Maguk sem tudták, hogy most mit kezdjenek. A menekülés lett volna az egyetlen megoldás, de ők nem akartak megfutamodni, de azt nagyon jól tudták, hogy nem csinálhatják ezt az idők végezetéig.
- Tehát hogy is történt az egész?
- Hát miután abban a házban jártunk… Már azon a helyen ébredtem fel, és találkoztam a sárgaszeművel… A többit már alaposan kibeszéltük.
- Biztos, hogy így történt?
- Igen - mondta Sam bizonytalanul.
- Egész biztos? - kérdezte most már ingerülten.
- Mondtam már!
Dean félrekapta a kormányt, és megállt.
- Most nekem hazudsz, vagy magadat akarod becsapni?
- Mi van?
- Ne tettesd a hülyét! Pontosan tudod, miről beszélek - ordította Dean, majd Sam felé fordult, belenézett öccse elkerekedett szemeibe, és egészen közel hajolt. - Arról az éjszakáról beszélek… - súgta, majd erőszakosan megcsókolta.
Sam felriadt, körülnézett, látta, hogy a kocsiban ül, bátyja pedig elmélyülten vezet. Fejébe belehasított a fájdalom.
- Takarodj ki a fejemből - suttogta.
- Megint álmodtál?
- Igen.
- Mit?
- Á, csak a szokásosat - hazudta testvérének. Amióta átadta a tőrt a sárgaszemű démonnak, és visszakapta Deant, akárhányszor elnyomta az álom, mindig ezt álmodta. Nem véletlenül, hiszen arra vágyott, hogy bátyja emlékezzen mindenre, ami akkor történt. De úgy látszik ezt az ígéretét, elfelejtette betartani a démon. Sokszor feltette magának azt a kérdést, hogy mit várt, hiszen mégis csak egy ilyen rohadékról volt szó.
- Ennünk kéne valamit.
- Jah, de hol?
- Én megkockáztatom, bemegyek a városba.
- Szerinted nem szúrják ki egyből Impalát? Eléggé feltűnőek lennénk vele.
- Bassza meg! Hol is vagyunk?
- Van pár kilométerre egy kisváros, oda még gyalog is el tudnánk menni.
- Legyen, bár nem szívesen hagyom itt a kocsimat. A városból legalább felhívhatjuk Bobbyt. Remélem nem történt semmi vele miattunk.
- Vagyis miattam.
- Hé, öcsi! Megbeszéltük, hogy többet nem kerül szóba! Az a rohadék megérdemelte, amit kapott, azért amit művelt veled - mondta Dean, miközben ránézett öccse még most is eltorzult arcába. - Nyomás!
A kisváros utcái lassan burkolóztak sötétségbe, ahogy végigsétáltak azokon. Gyanakodva néztek végig az összes emberen, akik tudomást sem vettek róluk, ami azért némi megnyugvást okozott nekik. Dean odarohant az első telefonfülkéhez, amit meglátott. Mobiljaikat már a fakunyhóban ért támadás után feldobták egy teherautóra, így ha GPS-szel akarták megkeresni őket, nyertek egy kevés időt.
A telefon vagy tizenötöt csörgött mire felvették.
- Bobby - sóhajtott megkönnyebbülten.
- Istenem, Dean! Egyben vagytok még? Sam?
- Itt van. Velünk minden rendben. És veled?
- Volt itt néhány vadász. Samet keresték, de rájöttek, hogy nem tudom, hogy hol vagytok. Pár napig itt lebzseltek a környéken, várták, hogy megjelenjetek.
- Ennyire hülyének néztek minket? Tudtuk, hogy nálad fognak először keresni. Nem tudsz valami helyet, ahol egy ideig meghúzhatnánk magunkat?
- De igen - mondta Bobby, és részletes eligazítást adott Deannek, aki ezután lerakta a telefont és Sam felé fordult.
- Na szóval. Megyünk Alabamába, valami Wetumpka nevű városba.
- Minek?
- Van ott valami öreg, aki elbújtat minket a Jordan tó mellett lévő házában. Menjünk, együnk valamit, aztán irány Alabama!
A kisebb pihenőkkel együtt tíz óra alatt érték el az államot, és még legalább öt órás autózás állt előttük Wetumpkáig. Úgy döntöttek pihennek kicsit, ezért letértek az útról, és amennyire lehetett behajtottak az erdőbe. Üléseiket hátradöntötték, előszedtek egy pokrócot, betakarták magukat vele, és megpróbáltak aludni.
- Ez így nem fog menni, Sammy. Nem aludhatunk el egyszerre, nem lenne biztonságos. Aludj először te. Két óra múlva felébresztelek, aztán én is alszok kicsit. Így legalább hamarabb odaérünk.
- Nekem jó.
- Szép álmokat Csipkerózsika - mondta Dean, mire Sam elmosolyodott. Így, hogy Dean vigyázott rá biztonságban érezte magát. Lassan merült álomba, arcán alig halványodott a mosoly.
- Dean, itt vagyunk - rázta meg bátyja vállát, aki az anyósülésen aludt.
- Mi, he? - szemeit csak nehezen tudta felnyitni. Az idősebb fiú mindig szinte a születés fájdalmával ébredt. Most is csak pillantgatott össze-vissza fájdalmas arckifejezéssel. - Ja, hogy már itt is vagyunk.
- Épp ezt mondtam. Most már csak meg kell keresnünk a házat.
Az első útkereszteződésnél balra fordultak, majd a városházánál jobbra, és meg is pillantották, az egyszerű, minden sallangtól mentes kis házat, ami mégis valahogy tiszteletet parancsolt. Leparkoltak, szapora léptekkel az ajtóhoz siettek, és bekopogtak. A tisztes öregúr hamarosan ajtót is nyitott.
- Mr. Kennedy? - szólt az öreg meglepődve.
- Oh - sóhajtott fel Sam. Nem számított rá, hogy ismét összetalálkozik az öreggel, akinek ráadásul pofátlanul hazudott. - Nem, Mr. Rogers. Az csak álnév. A valódi nevem…
- Winchester - vágott szavába az öreg. - Méghozzá, ha nem tévedek Sam, maga pedig Dean. Igaz?
- Hello Mr. Rogers - mondta Dean zavart mosollyal az arcán. - Valószínűleg tudja miért jöttünk.
- Ó igen fiam, jöjjenek gyorsan be.
A házban étellel és itallal kínálta őket, és beszélgetésbe elegyedtek.
- Sejtettem ám, hogy nem mond igazat fiam - fordult Samhez.
- Elnézését kérem, uram, de sajnos vészhelyzet volt. Végtelenül röstellem.
- Igen, tudok mindent. Bobby mindent elmesélt. Egyébként szólítsanak nyugodtan Danielnek. És ne szabadkozzon fiam, megértem.
Sam csak hálásan ránézett az öregre, aki rámosolygott.
- Induljunk, uraim. Sötétedésre vissza szeretnék érni.
Mr. Rogers a közelben bérelt egy garázst, ahová elrejtették az Impalát, így az öreg fuvarozta el őket a tóparti házba, ahol körbevezette őket.
- Ételt találnak a hűtőben, és ha valamire szükségük van, itt a telefon, hívjanak nyugodtan. A biztonság kedvéért itt hagyom maguknak a fegyverszekrény kulcsát is.
- Hogy tudnánk meghálálni a segítségét uram?
- Már mondtam, hogy szólítsanak Danielnek. Különben is, volt egy régi tartozásom az édesapjuk és Bobby felé. Most törleszthetek.
A kulcsokat odaadta a testvéreknek, majd autóba ült, és elhajtott.
Dean ujjaival az asztalon kopogott, arcát felfújta, és furcsa hangokat adott ki. Aztán felállt, körbe járta a szobát, mindent megtapogatott, megrángatott.
- Unatkozok… - dünnyögte.
- Ott a tévé, csak lehet fogni vele valamit.
- Oké.
Az idősebb fiú megkereste a távirányítót, leült a tévé elé, és kapcsolgatni kezdett.
- Meccs! Meccs! Sört Sammy! Sört! - ordította.
- Viszem! - kiáltott vissza öccse lelkesen. A hűtőből elővett pár üveggel, majd lehuppant a bátyja mellé.
- Nem is tudtam, hogy szereted a futballt.
- Sok mindent nem tudsz te rólam. - Összekoccintották üvegeiket, és belemerültek a meccsnézésbe. Szurkoltak, kiabáltak, egészében véve igazán jól érezték magukat. A mérkőzés ideje alatt teljesen elfeledkeztek a helyzetükről, az üldözőikről, és minden rosszról. Újra azok a kisgyerekek voltak, akik, amíg apjuk vadászni volt, unalmukban meccset néztek.
Mikor vége lett még mindig az izgalomtól kipirult arccal sétáltak be a konyhába. Sam leült az asztalhoz, felnyitotta laptopját, és a híreket kezdte bújni, Dean pedig a hűtőt támadta le.
- Ha mindent most felzabálsz, mit fogunk enni, holnap vagy később?
- Nyugi, az öreg azt mondta, hogy ha kell valami hívhatjuk.
- De akkor sem rángathatjuk ide már holnap.
- Jóvanna - dünnyögte csalódottan Dean.
- Figyelj… Elfogták a stocktoni gyerekgyilkost. Megtalálták kiszárítva nála a gyerekkezeket. Állítólag valami pszichopata volt.
- Nocsak, ezek szerint igazad volt. - Miközben ezeket mormolta, elindult a szoba felé, de megállt és hátranézett öccsére - Kellett nekem odarángatni téged. Akkor nem futunk bele a sárgaszeműbe, nem kellett volna megölnöd Shirleyt, és nem lennénk ekkora szarban. Az egészről én tehetek.
- Ezt verd ki a fejedből, Dean. Nem tehetsz semmiről. Gondolod, hogy az a szemét nem talált volna meg bárhol? Ugyan már.
- Nem érted Sammy? Nekem kellene vigyáznom rád. Erre, hagyom, hogy az a dög elraboljon, téged meg ilyenekre kényszerítsen.
- Dean, nem vigyázhatsz rám állandóan. - Dean nagy levegőt vett, és megpróbált közbeszólni, de Sam nem engedte. - Nem. Tudod nagyon jól, hogy így van.
- De próbálkozni lehet nem? - mondta öccsének, majd elfordult, hogy eltakarja könnyel teli szemeit. - Na, menjünk aludni. Jobb dolgunk úgy sincs.
- Okés, melyik szobát választod?
- Nekem mindegy.
- Akkor ez az enyém - ezzel elindult a közelebbi szobába. Dean pedig utána. - Hová jössz?
- Tudod öcskös, már annyira megszoktam, hogy mindig együtt vagyunk… Meg lehet, hogy jobb lenne, ha egy szobában lennénk. Ha esetleg megtámadnának…
- Hát persze - bólintott beleegyezően Sam.
Mindketten levetkőztek, és Dean bebújt az ágyba, Sam pedig a földön kezdett rendezkedni.
- Mit csinálsz, öcsi?
- Készülök lefeküdni.
- Ne hülyülj már, gyere, bújj be. Elég nagy ez az ágy, ráadásul itt kényelmesebb.
Sam nem sokat vacillált, ő is bebújt az ágyba, bátyja mellé. Takaróját nyakáig húzta, és elfordult. Nem sokkal később már mindketten aludtak.
Arra ébredt, hogy egy ismerős test nyomult egészen közel hozzá. Nagyon jól esett neki a csupasz bőr érintése, ezért még közelebb húzódott. Ekkor már két biztonságot nyújtó kar is körbefonta, majd a kar gazdája gyengéd csókokat kezdett lehelni, nyakára és fülébe. Sam először átadta magát, aztán megriadt.
- Tűnj el a fejemből. Elég volt - suttogta.
- Nem, Sammy. Ez nem álom - mondta Dean átszellemült mosollyal, és magához fordította öccsét, aki ijedt szemekkel bámult rá. - Ne félj, tudom, mit csinálok, de szerintem te is - lehelte a fülébe, majd lágyan megcsókolta.
- Dean… - sóhajtotta.
- Mindenre emlékszek ám, ami akkor történt - mondta, miközben tovább ízlelgette öccse puha bőrét. Sam szólni készült, de egy csókkal betapasztotta száját. - Cssss… Ne ellenkezz. Miért nem engeded el magad, hiszen pontosan ezt szeretnéd te is - Sam már nem válaszolt, hanem megemelte magát és megcsókolta testvérét, és próbálta átvenni az uralmat a dolgok felett, de Dean nem engedte. Lágyan visszanyomta az ágyra, és tovább kényeztette, ő pedig hagyta magát. Libabőrös lett, ahogy a lágy ajkak mellkasát érintették. Pilláit lehunyta, mégis látta maga előtt, ahogy Dean kényeztette. Rájött, hogy sokkal jobb így, mint amikor ő irányított. Igazából mindig is arra vágyott, hogy bátyja kényeztesse őt.
- Látom, tetszik, kicsi Sammy - búgta mézédes hangon Dean. - Ne, ne is mondj semmit, a sóhajaid mindent elárulnak - sóhajtotta öccse tüzelő bőrére. Ujjait végigfuttatta Sam mellkasán, majd az alsónadrágon keresztül masszírozni kezdte férfiasságát, amit öccse egy hangos sóhajjal nyugtázott. Dean kicsit elfordult, és mindketten megszabadultak alsójuktól, majd még szorosabban egymásnak feszültek. Most már az idősebb fiú sem tudott uralkodni önmagán, egyre erőszakosabban csókolta, harapta Sam bőrét, akinek annyira nem volt ellenére.
Hamarosan nem tudtak tovább várni a kielégüléssel, ezért Dean tágítani kezdte öccsét, aki talán még türelmetlenebb volt mint ő, és ennek hangot is adott, pár „gyerünk már” és „akarlak” sóhajjal.
- Nyugalom, mindjárt - nyögte öccsének, mielőtt belényomult volna. - Oh, igen.
Ezután már minden megszűnt létezni körülöttük. Csak egymás testére, nyögéseire, sóhajaira koncentráltak. Kívülről akár egy tekergőző testnek is tűnhettek volna, annyira egymásba fonódtak.
Átszeretkezték az egész éjszakát, arra nem gondolva, hogy most mennyire kiszolgáltatottak. Szerencséjükre biztonságban voltak, így átadhatták magukat a szerelemnek.
- Oh, szent pokol - nyöszörögte Sam, miközben Dean lefordult róla, majd melléfeküdt, és karjaiba vonta. - Nem bírom tovább…
- Ne aggódj, most már kicsit békén hagylak. Hulla vagyok - mondta, majd belecsókolt öccse hajába. - Tudod öcskös, már nagyon régen… és már el akartam mondani… de féltem, hogy…
- Pofa be! - Sam elégedetten vigyorgott. - Én is - ezzel megcsókolta szerelmét.
Hosszú napok teltek így el. Hol egymás karjaiban tévéztek, hol pedig így beszélgettek. Egy ilyen beszélgetés alkalmával kérdezett rá Sam arra, ami már furdalta az oldalát.
- Dean, tudod, azon gondolkodok, hogy most mi váltotta ki belőled ezt az őszinteséget.
- Hát öcsi… Eddigi életemben senki előtt nem tudtam megnyílni. Igazából alkalmam sem volt. Most meg, lehet, hogy kinyírnak mindkettőnket… Meg különben is, valami olyasmit hallottam, hogy a szerelmesek mindig őszinték egymáshoz…
- Mi? - Sam kibújt Dean karjaiból, felült és bátyja felé fordult.
- Miért nem így van? - somolyogta. - De téma lezárva - mondta határozott arccal. Sam rámosolygott, és visszahajtotta fejét ölébe, bátyja pedig a hajával kezdett játszani.
***
- Te szent ég! - ordította egy ismerős hang. - Mi a faszt csináltatok?
Mindketten felültek az ágyban, és belenéztek Bobby undorodó arcába.
- Jézusom! Testvérek vagytok az istenért is! Mégis mit képzeltetek? - ordítozott folyamatosan, miközben a két testvér alsónadrágjaiba bújt, és öltözködni kezdett kipirosodott arccal. Bobby még tovább szitkozódott, paradicsom vörös fejjel.
- Elég volt - szólt közbe egy idő után Dean. - Ez nem tartozik rád. Csak rám és Samre. Ráadásul nem vagy az apánk - mondta nyugodt hangon miközben övének csatjával bajlódott. - És hogy jöttél be? Kopogásról nem hallottál Bobby? Le is lőhettünk volna, azt gondolva, hogy meg akarsz minket támadni.
- Ahhoz túl elfoglaltak voltatok - mondta már nyugodtabban. - Ahogy én bejöttem, más is rátok törhetett volna. Ha már egyszer… - megrázta a fejét, abban bízva, hogy az előbbi képet ki tudja onnan hessegetni. - Lehetnétek egy kicsit elővigyázatosabbak, ha már…
- Jól van Bobby, ebben igazad van - helyeselt Sam. - Van valami híred a számunkra?
- Igen, méghozzá elég jó híreim vannak.
- Oké, gyere, igyál velünk egy sört.
A konyhába mentek, ahol először szótlanul ültek egymással szemben, aztán Bobby mesélni kezdett.
Folyt köv. :)
5. fejezet
.
- Dean, hogy lehetsz ilyen nyugodt?
- Kanadában rohadt hideg van, fáztunk már eleget. Én Mexikóra szavazok. De te döntesz.
- Basszus, nem érted, amiről beszélek? Megöltem egy embert. Egy embert! Érted?
- Értem! Már elsőre is megértettem.
- Akkor hogy lehetsz ilyen?
- Ha te nem ölted volna meg, megölt volna ő téged. És azért annak kicsit jobban örülök, hogy te itt ülsz mellettem, nem pedig éppen rohad valahol a tested. Szóval? Mexikó vagy Kanada?
- Ó, baszd meg…
Sam elfordult, és küzdött könnyeivel. Dean úgy tett, mint ha észre se venné. Pedig nagyon is észrevette. Hiába próbált magára nyugodtságot erőltetni, belül önmagában ő is vívódott. Tudta, hogy Sam min mehet keresztül, de úgy érezte, hogy azzal segíthet a legtöbbet, ha kemény és határozott marad. Bár elég nehezére esett.
Sötétedett, egyre kevesebb fény szűrődött be a rég elhagyatott faviskóba, amit búvóhelyül választottak. Doh és penészszag árasztotta el az egészet, de most félre kellett tenni minden finnyásságukat, mert egy motelben megszállni nem lett volna túl okos döntés. Valószínűleg már rengetegen lehettek a nyomukban. Nagyon hamar elterjed a hír, ha egy vadászt megölnek, és akkor a többiek a gyilkos nyomába erednek. Akkor nem számít semmi természetfeletti, csak a bosszú létezik számukra.
Tehát eloltották a gyertyákat, és minden meleg ruhájukat magukra vették, mivel nagyon hideg volt. A legokosabbnak úgy látták, hogy éjjel fent maradnak, és nappal próbálnak pihenni, arra számítva, hogy ha esetleg rájuk lelnek, akkor éjszaka támadják meg őket. Ők biztosan így tettek volna.
Hajnalban azonban már nem bírták tovább, és elnyomta őket az álom. Dean elterülve a padlón, míg Sam hátát a hideg falnak vetve aludt. Egészen addig, amíg több fegyver kibiztosítását meg nem hallották odakintről. Sam kikukucskált az egyik lyukon, és legalább 10 fegyveres férfit látott a ház bal oldalán. Felrázta Deant, és megmutatta neki.
- Most meg fogunk dögleni - súgta a fiatalabb testvér.
- Nem fogunk megdögleni! Gyere! - ezzel felemelte a rongyos szőnyeget, ami alatt egy ajtó volt. - Ezekben a régi házakban mindig van pince - mondta egy tétova vigyorral az arcán. Először ő mászott le, Sam pedig bambán nézte a sötétben eltűnő bátyját. A mélázásból az egyre közeledő léptek ébresztették fel, és gyorsan ő is beugrott a pincébe. Valahogy megigazította a szőnyeget, hogy eltakarja majd az ajtót, bezárta, és lekuporodott bátyja mellé a sötétben.
- Ezek a pincék általában vezetnek valahová, és kell lennie egy másik kijáratnak is valahol. Gyere - suttogta Dean. Sam el is indult, de belebotlott valamibe. - Lehetőleg halkan.
Percekkel később a háztól pár méterre bukkantak fel, szerencséjükre pont a vadászok háta mögött. Halkan, lebukva osontak minél messzebb tőlük. Nem sokkal később megpillantották támadóik autóit.
- Mit csinálsz? Sietnünk kell!
- Nyugi - mondta Dean. Elővette zsebéből a bicskáját, és elkezdte a kerekeket felhasítani. Mikor mindegyik autóval végzett, visszazárta kését, és elégedett vigyorral elindult. - Most már mehetünk.
A legeldugottabb utakon hajtottak, igazából cél nélkül. Maguk sem tudták, hogy most mit kezdjenek. A menekülés lett volna az egyetlen megoldás, de ők nem akartak megfutamodni, de azt nagyon jól tudták, hogy nem csinálhatják ezt az idők végezetéig.
- Tehát hogy is történt az egész?
- Hát miután abban a házban jártunk… Már azon a helyen ébredtem fel, és találkoztam a sárgaszeművel… A többit már alaposan kibeszéltük.
- Biztos, hogy így történt?
- Igen - mondta Sam bizonytalanul.
- Egész biztos? - kérdezte most már ingerülten.
- Mondtam már!
Dean félrekapta a kormányt, és megállt.
- Most nekem hazudsz, vagy magadat akarod becsapni?
- Mi van?
- Ne tettesd a hülyét! Pontosan tudod, miről beszélek - ordította Dean, majd Sam felé fordult, belenézett öccse elkerekedett szemeibe, és egészen közel hajolt. - Arról az éjszakáról beszélek… - súgta, majd erőszakosan megcsókolta.
Sam felriadt, körülnézett, látta, hogy a kocsiban ül, bátyja pedig elmélyülten vezet. Fejébe belehasított a fájdalom.
- Takarodj ki a fejemből - suttogta.
- Megint álmodtál?
- Igen.
- Mit?
- Á, csak a szokásosat - hazudta testvérének. Amióta átadta a tőrt a sárgaszemű démonnak, és visszakapta Deant, akárhányszor elnyomta az álom, mindig ezt álmodta. Nem véletlenül, hiszen arra vágyott, hogy bátyja emlékezzen mindenre, ami akkor történt. De úgy látszik ezt az ígéretét, elfelejtette betartani a démon. Sokszor feltette magának azt a kérdést, hogy mit várt, hiszen mégis csak egy ilyen rohadékról volt szó.
- Ennünk kéne valamit.
- Jah, de hol?
- Én megkockáztatom, bemegyek a városba.
- Szerinted nem szúrják ki egyből Impalát? Eléggé feltűnőek lennénk vele.
- Bassza meg! Hol is vagyunk?
- Van pár kilométerre egy kisváros, oda még gyalog is el tudnánk menni.
- Legyen, bár nem szívesen hagyom itt a kocsimat. A városból legalább felhívhatjuk Bobbyt. Remélem nem történt semmi vele miattunk.
- Vagyis miattam.
- Hé, öcsi! Megbeszéltük, hogy többet nem kerül szóba! Az a rohadék megérdemelte, amit kapott, azért amit művelt veled - mondta Dean, miközben ránézett öccse még most is eltorzult arcába. - Nyomás!
A kisváros utcái lassan burkolóztak sötétségbe, ahogy végigsétáltak azokon. Gyanakodva néztek végig az összes emberen, akik tudomást sem vettek róluk, ami azért némi megnyugvást okozott nekik. Dean odarohant az első telefonfülkéhez, amit meglátott. Mobiljaikat már a fakunyhóban ért támadás után feldobták egy teherautóra, így ha GPS-szel akarták megkeresni őket, nyertek egy kevés időt.
A telefon vagy tizenötöt csörgött mire felvették.
- Bobby - sóhajtott megkönnyebbülten.
- Istenem, Dean! Egyben vagytok még? Sam?
- Itt van. Velünk minden rendben. És veled?
- Volt itt néhány vadász. Samet keresték, de rájöttek, hogy nem tudom, hogy hol vagytok. Pár napig itt lebzseltek a környéken, várták, hogy megjelenjetek.
- Ennyire hülyének néztek minket? Tudtuk, hogy nálad fognak először keresni. Nem tudsz valami helyet, ahol egy ideig meghúzhatnánk magunkat?
- De igen - mondta Bobby, és részletes eligazítást adott Deannek, aki ezután lerakta a telefont és Sam felé fordult.
- Na szóval. Megyünk Alabamába, valami Wetumpka nevű városba.
- Minek?
- Van ott valami öreg, aki elbújtat minket a Jordan tó mellett lévő házában. Menjünk, együnk valamit, aztán irány Alabama!
A kisebb pihenőkkel együtt tíz óra alatt érték el az államot, és még legalább öt órás autózás állt előttük Wetumpkáig. Úgy döntöttek pihennek kicsit, ezért letértek az útról, és amennyire lehetett behajtottak az erdőbe. Üléseiket hátradöntötték, előszedtek egy pokrócot, betakarták magukat vele, és megpróbáltak aludni.
- Ez így nem fog menni, Sammy. Nem aludhatunk el egyszerre, nem lenne biztonságos. Aludj először te. Két óra múlva felébresztelek, aztán én is alszok kicsit. Így legalább hamarabb odaérünk.
- Nekem jó.
- Szép álmokat Csipkerózsika - mondta Dean, mire Sam elmosolyodott. Így, hogy Dean vigyázott rá biztonságban érezte magát. Lassan merült álomba, arcán alig halványodott a mosoly.
- Dean, itt vagyunk - rázta meg bátyja vállát, aki az anyósülésen aludt.
- Mi, he? - szemeit csak nehezen tudta felnyitni. Az idősebb fiú mindig szinte a születés fájdalmával ébredt. Most is csak pillantgatott össze-vissza fájdalmas arckifejezéssel. - Ja, hogy már itt is vagyunk.
- Épp ezt mondtam. Most már csak meg kell keresnünk a házat.
Az első útkereszteződésnél balra fordultak, majd a városházánál jobbra, és meg is pillantották, az egyszerű, minden sallangtól mentes kis házat, ami mégis valahogy tiszteletet parancsolt. Leparkoltak, szapora léptekkel az ajtóhoz siettek, és bekopogtak. A tisztes öregúr hamarosan ajtót is nyitott.
- Mr. Kennedy? - szólt az öreg meglepődve.
- Oh - sóhajtott fel Sam. Nem számított rá, hogy ismét összetalálkozik az öreggel, akinek ráadásul pofátlanul hazudott. - Nem, Mr. Rogers. Az csak álnév. A valódi nevem…
- Winchester - vágott szavába az öreg. - Méghozzá, ha nem tévedek Sam, maga pedig Dean. Igaz?
- Hello Mr. Rogers - mondta Dean zavart mosollyal az arcán. - Valószínűleg tudja miért jöttünk.
- Ó igen fiam, jöjjenek gyorsan be.
A házban étellel és itallal kínálta őket, és beszélgetésbe elegyedtek.
- Sejtettem ám, hogy nem mond igazat fiam - fordult Samhez.
- Elnézését kérem, uram, de sajnos vészhelyzet volt. Végtelenül röstellem.
- Igen, tudok mindent. Bobby mindent elmesélt. Egyébként szólítsanak nyugodtan Danielnek. És ne szabadkozzon fiam, megértem.
Sam csak hálásan ránézett az öregre, aki rámosolygott.
- Induljunk, uraim. Sötétedésre vissza szeretnék érni.
Mr. Rogers a közelben bérelt egy garázst, ahová elrejtették az Impalát, így az öreg fuvarozta el őket a tóparti házba, ahol körbevezette őket.
- Ételt találnak a hűtőben, és ha valamire szükségük van, itt a telefon, hívjanak nyugodtan. A biztonság kedvéért itt hagyom maguknak a fegyverszekrény kulcsát is.
- Hogy tudnánk meghálálni a segítségét uram?
- Már mondtam, hogy szólítsanak Danielnek. Különben is, volt egy régi tartozásom az édesapjuk és Bobby felé. Most törleszthetek.
A kulcsokat odaadta a testvéreknek, majd autóba ült, és elhajtott.
Dean ujjaival az asztalon kopogott, arcát felfújta, és furcsa hangokat adott ki. Aztán felállt, körbe járta a szobát, mindent megtapogatott, megrángatott.
- Unatkozok… - dünnyögte.
- Ott a tévé, csak lehet fogni vele valamit.
- Oké.
Az idősebb fiú megkereste a távirányítót, leült a tévé elé, és kapcsolgatni kezdett.
- Meccs! Meccs! Sört Sammy! Sört! - ordította.
- Viszem! - kiáltott vissza öccse lelkesen. A hűtőből elővett pár üveggel, majd lehuppant a bátyja mellé.
- Nem is tudtam, hogy szereted a futballt.
- Sok mindent nem tudsz te rólam. - Összekoccintották üvegeiket, és belemerültek a meccsnézésbe. Szurkoltak, kiabáltak, egészében véve igazán jól érezték magukat. A mérkőzés ideje alatt teljesen elfeledkeztek a helyzetükről, az üldözőikről, és minden rosszról. Újra azok a kisgyerekek voltak, akik, amíg apjuk vadászni volt, unalmukban meccset néztek.
Mikor vége lett még mindig az izgalomtól kipirult arccal sétáltak be a konyhába. Sam leült az asztalhoz, felnyitotta laptopját, és a híreket kezdte bújni, Dean pedig a hűtőt támadta le.
- Ha mindent most felzabálsz, mit fogunk enni, holnap vagy később?
- Nyugi, az öreg azt mondta, hogy ha kell valami hívhatjuk.
- De akkor sem rángathatjuk ide már holnap.
- Jóvanna - dünnyögte csalódottan Dean.
- Figyelj… Elfogták a stocktoni gyerekgyilkost. Megtalálták kiszárítva nála a gyerekkezeket. Állítólag valami pszichopata volt.
- Nocsak, ezek szerint igazad volt. - Miközben ezeket mormolta, elindult a szoba felé, de megállt és hátranézett öccsére - Kellett nekem odarángatni téged. Akkor nem futunk bele a sárgaszeműbe, nem kellett volna megölnöd Shirleyt, és nem lennénk ekkora szarban. Az egészről én tehetek.
- Ezt verd ki a fejedből, Dean. Nem tehetsz semmiről. Gondolod, hogy az a szemét nem talált volna meg bárhol? Ugyan már.
- Nem érted Sammy? Nekem kellene vigyáznom rád. Erre, hagyom, hogy az a dög elraboljon, téged meg ilyenekre kényszerítsen.
- Dean, nem vigyázhatsz rám állandóan. - Dean nagy levegőt vett, és megpróbált közbeszólni, de Sam nem engedte. - Nem. Tudod nagyon jól, hogy így van.
- De próbálkozni lehet nem? - mondta öccsének, majd elfordult, hogy eltakarja könnyel teli szemeit. - Na, menjünk aludni. Jobb dolgunk úgy sincs.
- Okés, melyik szobát választod?
- Nekem mindegy.
- Akkor ez az enyém - ezzel elindult a közelebbi szobába. Dean pedig utána. - Hová jössz?
- Tudod öcskös, már annyira megszoktam, hogy mindig együtt vagyunk… Meg lehet, hogy jobb lenne, ha egy szobában lennénk. Ha esetleg megtámadnának…
- Hát persze - bólintott beleegyezően Sam.
Mindketten levetkőztek, és Dean bebújt az ágyba, Sam pedig a földön kezdett rendezkedni.
- Mit csinálsz, öcsi?
- Készülök lefeküdni.
- Ne hülyülj már, gyere, bújj be. Elég nagy ez az ágy, ráadásul itt kényelmesebb.
Sam nem sokat vacillált, ő is bebújt az ágyba, bátyja mellé. Takaróját nyakáig húzta, és elfordult. Nem sokkal később már mindketten aludtak.
Arra ébredt, hogy egy ismerős test nyomult egészen közel hozzá. Nagyon jól esett neki a csupasz bőr érintése, ezért még közelebb húzódott. Ekkor már két biztonságot nyújtó kar is körbefonta, majd a kar gazdája gyengéd csókokat kezdett lehelni, nyakára és fülébe. Sam először átadta magát, aztán megriadt.
- Tűnj el a fejemből. Elég volt - suttogta.
- Nem, Sammy. Ez nem álom - mondta Dean átszellemült mosollyal, és magához fordította öccsét, aki ijedt szemekkel bámult rá. - Ne félj, tudom, mit csinálok, de szerintem te is - lehelte a fülébe, majd lágyan megcsókolta.
- Dean… - sóhajtotta.
- Mindenre emlékszek ám, ami akkor történt - mondta, miközben tovább ízlelgette öccse puha bőrét. Sam szólni készült, de egy csókkal betapasztotta száját. - Cssss… Ne ellenkezz. Miért nem engeded el magad, hiszen pontosan ezt szeretnéd te is - Sam már nem válaszolt, hanem megemelte magát és megcsókolta testvérét, és próbálta átvenni az uralmat a dolgok felett, de Dean nem engedte. Lágyan visszanyomta az ágyra, és tovább kényeztette, ő pedig hagyta magát. Libabőrös lett, ahogy a lágy ajkak mellkasát érintették. Pilláit lehunyta, mégis látta maga előtt, ahogy Dean kényeztette. Rájött, hogy sokkal jobb így, mint amikor ő irányított. Igazából mindig is arra vágyott, hogy bátyja kényeztesse őt.
- Látom, tetszik, kicsi Sammy - búgta mézédes hangon Dean. - Ne, ne is mondj semmit, a sóhajaid mindent elárulnak - sóhajtotta öccse tüzelő bőrére. Ujjait végigfuttatta Sam mellkasán, majd az alsónadrágon keresztül masszírozni kezdte férfiasságát, amit öccse egy hangos sóhajjal nyugtázott. Dean kicsit elfordult, és mindketten megszabadultak alsójuktól, majd még szorosabban egymásnak feszültek. Most már az idősebb fiú sem tudott uralkodni önmagán, egyre erőszakosabban csókolta, harapta Sam bőrét, akinek annyira nem volt ellenére.
Hamarosan nem tudtak tovább várni a kielégüléssel, ezért Dean tágítani kezdte öccsét, aki talán még türelmetlenebb volt mint ő, és ennek hangot is adott, pár „gyerünk már” és „akarlak” sóhajjal.
- Nyugalom, mindjárt - nyögte öccsének, mielőtt belényomult volna. - Oh, igen.
Ezután már minden megszűnt létezni körülöttük. Csak egymás testére, nyögéseire, sóhajaira koncentráltak. Kívülről akár egy tekergőző testnek is tűnhettek volna, annyira egymásba fonódtak.
Átszeretkezték az egész éjszakát, arra nem gondolva, hogy most mennyire kiszolgáltatottak. Szerencséjükre biztonságban voltak, így átadhatták magukat a szerelemnek.
- Oh, szent pokol - nyöszörögte Sam, miközben Dean lefordult róla, majd melléfeküdt, és karjaiba vonta. - Nem bírom tovább…
- Ne aggódj, most már kicsit békén hagylak. Hulla vagyok - mondta, majd belecsókolt öccse hajába. - Tudod öcskös, már nagyon régen… és már el akartam mondani… de féltem, hogy…
- Pofa be! - Sam elégedetten vigyorgott. - Én is - ezzel megcsókolta szerelmét.
Hosszú napok teltek így el. Hol egymás karjaiban tévéztek, hol pedig így beszélgettek. Egy ilyen beszélgetés alkalmával kérdezett rá Sam arra, ami már furdalta az oldalát.
- Dean, tudod, azon gondolkodok, hogy most mi váltotta ki belőled ezt az őszinteséget.
- Hát öcsi… Eddigi életemben senki előtt nem tudtam megnyílni. Igazából alkalmam sem volt. Most meg, lehet, hogy kinyírnak mindkettőnket… Meg különben is, valami olyasmit hallottam, hogy a szerelmesek mindig őszinték egymáshoz…
- Mi? - Sam kibújt Dean karjaiból, felült és bátyja felé fordult.
- Miért nem így van? - somolyogta. - De téma lezárva - mondta határozott arccal. Sam rámosolygott, és visszahajtotta fejét ölébe, bátyja pedig a hajával kezdett játszani.
***
- Te szent ég! - ordította egy ismerős hang. - Mi a faszt csináltatok?
Mindketten felültek az ágyban, és belenéztek Bobby undorodó arcába.
- Jézusom! Testvérek vagytok az istenért is! Mégis mit képzeltetek? - ordítozott folyamatosan, miközben a két testvér alsónadrágjaiba bújt, és öltözködni kezdett kipirosodott arccal. Bobby még tovább szitkozódott, paradicsom vörös fejjel.
- Elég volt - szólt közbe egy idő után Dean. - Ez nem tartozik rád. Csak rám és Samre. Ráadásul nem vagy az apánk - mondta nyugodt hangon miközben övének csatjával bajlódott. - És hogy jöttél be? Kopogásról nem hallottál Bobby? Le is lőhettünk volna, azt gondolva, hogy meg akarsz minket támadni.
- Ahhoz túl elfoglaltak voltatok - mondta már nyugodtabban. - Ahogy én bejöttem, más is rátok törhetett volna. Ha már egyszer… - megrázta a fejét, abban bízva, hogy az előbbi képet ki tudja onnan hessegetni. - Lehetnétek egy kicsit elővigyázatosabbak, ha már…
- Jól van Bobby, ebben igazad van - helyeselt Sam. - Van valami híred a számunkra?
- Igen, méghozzá elég jó híreim vannak.
- Oké, gyere, igyál velünk egy sört.
A konyhába mentek, ahol először szótlanul ültek egymással szemben, aztán Bobby mesélni kezdett.
Folyt köv. :)
5. fejezet
.