szépség - szerelem - doktor - páciens
Valamikor réges-régen, mikor a tudományok még gyerekcipőben jártak Szerzőnk fejében, mert nem olvasta Joseph P. Forgach könyvét a Társas érintkezés pszichológiáját, s nem tájékozódott Freudtól Frommig, szóval elég régen ahhoz, hogy csak a szépet emlékezzük ki abból az időből, Szerzőnk feltett szándéka volt, hogy definiálja a szépséget, és a maga tudálékos módján keretbe szorítsa a szerelmet is. A kialakulásnál kezdte. Önmagával folytatott párbeszédeiben Doktor és Páciens volt, mint a két eltérő nézőpont megtestesülése.
Sokáig nem jutott, ezt elárulhatom. A szépség mindig meglepte egy-egy újabb formával, felbukkanással és értelmezéssel, a szerelem pedig mégannyira sem hagyta meghatározhatóvá tenni magát, hiába piszkált létező kapcsolatokat és faggatott kihűlt vagy lobogó alanyokat interjúiban (önmagát is beleértve).
Szerzőnk csúful járt tehát, de egy álmos és náthás estén a Doktor tollvégre bökte és papírra karcolta veretesnek gondolt félmegállapításait. Hátha írva megtermékenyülnek azok az utálatosan idegenszerű szavak - gondolta a Doktor -, esetleg a Páciens ellenvet vagy egyetért, netán hozzáfűz valamicskét. Ketten ültek a szanatóriumkertben, a krizantémok és dáliák között a kavicsos út egyik padján: a Páciens hallgatta a körmölés zaját, néha-néha odapillantva a kuszán kanyargó, apró betűkre, száját itt-ott félmosolyra húzta, a Doktor pedig izzadva remekelt, újabb darabkáját alkotva meg fecnikből álló szeméthegyének.
A beszélgetést, amely a körmölés végét követte, Szerzőnk alattomos módon kihallgatta, s most közzéteszi, ám felhívja a figyelmet, hogy gondolati értelemben közösséget nem vállal vele.
(Bár töprenkedik az egyenlőségjeleken, amelyek Szerző és Azúr közé húzva igaznak vagy igaztalannak bizonyulnak.)
Sokáig nem jutott, ezt elárulhatom. A szépség mindig meglepte egy-egy újabb formával, felbukkanással és értelmezéssel, a szerelem pedig mégannyira sem hagyta meghatározhatóvá tenni magát, hiába piszkált létező kapcsolatokat és faggatott kihűlt vagy lobogó alanyokat interjúiban (önmagát is beleértve).
Szerzőnk csúful járt tehát, de egy álmos és náthás estén a Doktor tollvégre bökte és papírra karcolta veretesnek gondolt félmegállapításait. Hátha írva megtermékenyülnek azok az utálatosan idegenszerű szavak - gondolta a Doktor -, esetleg a Páciens ellenvet vagy egyetért, netán hozzáfűz valamicskét. Ketten ültek a szanatóriumkertben, a krizantémok és dáliák között a kavicsos út egyik padján: a Páciens hallgatta a körmölés zaját, néha-néha odapillantva a kuszán kanyargó, apró betűkre, száját itt-ott félmosolyra húzta, a Doktor pedig izzadva remekelt, újabb darabkáját alkotva meg fecnikből álló szeméthegyének.
A beszélgetést, amely a körmölés végét követte, Szerzőnk alattomos módon kihallgatta, s most közzéteszi, ám felhívja a figyelmet, hogy gondolati értelemben közösséget nem vállal vele.
(Bár töprenkedik az egyenlőségjeleken, amelyek Szerző és Azúr közé húzva igaznak vagy igaztalannak bizonyulnak.)